A LECKE

A tanterem leginkább egy zsongó hangyabolyra, vagy méhkaptárra hasonlított, ahol minden aprócska bogárnak megvolt a maga ügyes-bajos, vagy esetünkben alattomos, és gonosz feladata.

Melinda – bár mindig is utálta a töriórák hangulatát -, hiszen ki a fenét érdekel egy nagy halom, rakás, halott pali, akik mindig valami balhéba keveredtek évszázadokon keresztül most számára a legkedvesebb, szadista, és gonosz kis játékát űzte; fogta geometriai körzőjét, és az éppen előtte szorgalmasan figyelő, és szinte mindent hangyaszorgalommal lejegyzetelő Máté vaskos hátába kezdte szabályosan szurkálni.

– Auu! Ez rohadtul fáj! Hagyd már abba!

– Mi van kisfiú? Eltörött a mécses? – a körző tűhegyes végével szabályosan egy akkorát szúrt a fiú hátába, hogy felszisszent, és majdnem sírva fakadt.

A fiatal, és egyelőre még tapasztalatlan, kezdő tanárnőnek szinte fel sem tűnt az egész incidens, csupán egy-két diáknak, akik mindent pontosan láttak, és megfigyeltek. Voltak, akiket hidegen hagyott az egész, míg mások hallgatólagos sztoikus csönddel tiltakoztak az ellen, hogy szegény, kicsit mindig is szerencsétlen Bogár Máté ötödik nyolcadik c osztályos tanulóval ennyire gazemberek módjára elbánjanak. Ráadásul nap, mint nap.

Máté túlsúlyos lévén szinte sohasem lehetett kimondottan egy kiegyensúlyozott tinédzsergyerek, és rendkívül kevés volt azon osztálytársainak a száma, akiket barátainak nevezhetett. Persze mindent igyekezett elkövetni a jótékony szolgaságtól kezdve a palotapincsiszerű csicskáztatásokig, hogy végre a osztályközösség befogadja, és úgy kezelhesse, ahogy a többieket szokás. Erre azonban vajmi kevés esély kínálkozott – különösen ötödikes korától kezdve -, amikor osztályukba kerültek azok a garázda bandavezérek, akiket legszívesebben még az ördög is sírva könyörgött volna ki a pokol kapuján.

– Na? Kérsz még egy kis szúrit te kis gennyláda?! – kérdezte Melinda, akinek antiszociális, szociopata, szadista hajlamai egyre jobban hatalmukba kerítették józan értelmét, és már csupán egyetlen legyűrendő ellenséget látott mégpedig Mátét, aki szinte mindenkitől különbözik.

– Kérlek szépen! A fene vigyen el! Hagyd már abba, mert különben… megmondalak a tanárnőnek… - Máté érezte, hogy húsát mintha forró olajban sütögetnék, egyre jobban, és jobban kezd el égni, sajogni, és fájni. A többszörös tűszúrásoktól már bizonyára a vére is bőségesen kiserkenhetett, és ha így folytatódik továbbra is az ellene indított, egyszemélyes bosszúhadjárat több mint valószínű, hogy egyenesen az orvosi rendelőbe fogják utalni a szokásos tetanusz injeckció miatt, hogy el ne fertőződjenek sebei.

– Addig szórakozom veled te puhány, kis pöcs, ameddig csak jólesik! És ha bárkinek be mersz mószerolni engem meglásd hazafelé lehet, hogy elkap valami, és megint kiadósan megagyal! – fenyegette meg a lány, aki mindig is élvezte, ha másokat kínozhat. Mintha a vérében lett volna a gonoszság, mely sokszor olyan mint egy húsevő növény csápjaitól valósággal nem lehet szabadulni.

A fiatal tanárnő továbbra is a második világháborúval kapcsolatos összefüggéseket vette sorra egy hatalmas térkép segítségével, amin természetesen az összes fontosabb konfliktus időrendi sorrendben fel volt tüntetve. Hogy még nagyobb kedvet, és lelkesedést csináljon elővett egy videokazettát, és megkérte az egyik kevésbé exibicionista, és feltűnési viszketegséggel megáldott diákját, hogy tegye be a kazettát a videó magnóba, és mellé kapcsolja be a tévét is!

– Mint azt majd ti is nagyon jól látni fogjátok a háború borzalmai szinte mindenkit megviseltek, és valóságos lelki katharzisok további forrásaivá váltak! – kezdett véget nem érő magyarázásokba, ami a kutyát sem érdekelte.

– Tanárnő? Feltehetek egy kérdést? – szólalt meg az egyik kisstílű gennyfráter Kömény Árpi, aki meghaladta korát, mert mindig a szexxel kapcsolatos fantáziákról hallucinált.

–Tessék Árpi! Mi a véleményed, hallgatjuk? – fordult a tanárnő feléje kíváncsi, érdeklődő tekintettel.

– A tanárnő nyáron mit szeret viselni? – alig tudta gyermeteg kuncogás megállása nélkül kimondani a mondatot.

– Hát… Árpi! Ez nem tartozik éppen a szerves tananyaghoz… - pirult el tökéletesen, mint akit máris tetten értek -, de fogalmazzunk úgy szeretem a kényelmes darabokat. Más egyéb kérdés esetleg, ami a háborúval összefügg? – most az egész osztálynak intézte kérdését. Néma csend volt a válasz.

– Értem! Ha nincs más kérdés akkor nézzétek meg nagyon figyelmesen ezt a háborúról készült dokumentum filmet, mert holnap röpdolgozatot fogtok írni!

Abban a pillanatban, hogy a ,,röpdolgozat” szó elhagyta a tanárnő ajkát hirtelen eget rengető ricsaj kezdett megint csak úrrá lenni az egész osztályon.

– Hé, hé! Mindenki viselkedjen rendesen! Egyetlen pisszenést sem szeretnék hallani tőletek!

– …De tanárnő! Én nem tudok már holnapra felkészülni, mert buliba is megyek! – tiltakozott a dolgozat megírása ellen egy puccosan kifestett csitritestű lány, akinek az éjszakai élet volt a mindene, és ki nem állhatta a műveltséget, vagy a kultúrát.

– Hát Zsuzsikám! Nagyon sajnállak! Akkor kénytelen leszel elhalasztani a bulit, még jó pár hónapig, amíg el nem végzed a nyolcadikat!

Az osztályban továbbra is sustorgó ellenállás volt a válasz a soron következő röpdolgozat miatt. Mindenki más-mással volt elfoglalva. Egyesek beszélgettek, vagy röhögcsikéltek valami jópofa dolgon, míg – főként a lányok -, éppen az esedékes divatot tárgyalták meg, és azon extravagáns hírességeket, akikre éppen hasonlítani szerettek volna, és ennek érdekében természetesen minden szépészeti, kozmetikai eszközt azonnal be is vetettek.

Máté továbbra is minden lelkierejét összekaparva azon volt, hogy valahogy kiiktassa hátából a feltörni kész fájdalmat, melyet a körző hegyes, szinte dárdaszerű tűje csak okozni bírt.

– Máté fiam! Hol jár az eszed?! – kérdezett rá nyíltan a tanárnő, aki egy kis idő után már valósággal feleslegesnek ítélt minden további fegyelmezési eljárást, hogy ingatag lábakon álló tekintélyét megőrizze.

– Tanárnő kérem… most egy kicsit rosszul érzem magam… - válaszolta síri, elhaló hangon. Mintha a fájdalom már valósággal behatolt volna sebezhető, könnyedén megtörő lelkébe is, ahol újabb és újabb katasztrófális pusztításokat okozott; mintha azt üzenné: ,,nem bízhatsz senkiben, mert mindenki gonosz, és mindenki csupán megakar leckéztetni!”

– Biztosan felfalta az egész uzsonnakosarat! Azért akkora a bele ennek a hájpacninak! – felelték egy nehány a terem főként hátulsó részében meghúzódó garázda elemek.

– Csönd legyen, ha mondom, különben mindenki mehet az igazgatóiba! – fenyegette meg őket az időnként azért szemfüles tanárnő. Gondolta, ha már fegyelmezni – sok esetben -, nem igen bír, legalább maradhasson a kezei között valami fenyegető, veszélyes, kényszerítő eszköz aminek hatására talán megjuhászodnak, és kicsit észbe kapnak rendetlenkedő diákjai.  

– Mátékám kedves, nemsokára vége van az órának! Addig bírd kérlek ki még egy kis ideig! – azzal visszament a táblához, és ő is az adott világháborúról szóló film bámulásával kezdte mulatni az időt.

De Máténál immáron réges régen betelt a pohár! Már nem törődött azzal, hogy ki látja, és ki nem; szabályosan kiszakította magát a szűkös, és kicsiny, gusztustalan, halványzöld színre pingált padjából, és iskolai táskájával, és bepakolt könyveinek a kíséretében máris célba vette az osztályteremtől alig pár méterre elhelyezkedő Igazgatói irodát, ahol minden bizonnyal orvosolhatják kétségbeejtő problémáját.

Máté elbotorkált pár lépést az iroda ajtajáig. Kopogott háromszor illedelmesen, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, de csupán csak akkor lépett be, mikor valaki szólította.

– Igen? Szabad! – szólt egy ismerős, hivatalos hang.

– Elnézést kérek tanárnő… de a Melinda körzővel kezdte szurkálni a hátamat… szerintem vérzik is… - felelte szégyenkezve, megszeppenve, mintha a csetepaté csak, és kizárólag egyedül az ő bűne lenne.

Az Igazgatónő harmincas éveiben járó, szemüveges, szőkés, rövid frizurás, kellemes mosolyú fiatalasszony benyomását keltette, aki megközelíthető ember lévén mindenkinek segített önzetlen szívélyességgel, és tüneményes kedvességgel.

Most elkerekedett a szeme, és úgy tűnt nem lát a haragtól:

– Ildi néni nem csinált semmit???

– Ő… világháborús filmet nézett, és kérte, hogy maradjak az óra végéig a helyemen.

– Szóval már megint a Melinda?! Most azonnal szólok az osztályfőnöknek, és közösen kitalálunk majd valamit!

– Jaj! – kiáltott fel a hirtelen megrémült tinédzser. – Csak azt ne! Nagy hiba volna, ha megtudnák, hogy én voltam az, aki beköpte őket!

– Máté fiam! Tudom, hogy nem szeretnéd, mert attól félsz, hogy újra bántani fognak, de ezt a végtelenségig sem szabad hagyni, sem megengedni! Megérted? Segítek neked, hogy minél előbb jobb legyen a helyzeted! – azzal megfogta a vezetékes telefont, és máris hívatta Máté osztályfőnökét. – Ha gondolod nem muszáj már visszamenni az osztályba, akár itt is várakozhatsz a folyosón.

– Igen! Köszönöm szépen… - felelte, majd ismét kibotorkált, és önmagában azért fohászkodott, hogy csak vérmérgezést, vagy súlyos fertőzést ne kapjon, mert akkor aztán lehet, hogy még nagyobb bajok egész sorozata vár majd rá. Csöndben leült az egyik folyosói padra, és maga mellé vette iskolatáskáját.

Az osztályfőnök elégedetlenkedő boszorka volt, aki már nyugdíj előtt állt, és hollófekete, Kleopátra-haját két oldalról lenyaltan, elválasztva hordta, akárcsak a vámpírok, vagy a szörnyek. Szapora léptekkel lépett az igazgatói irodába. Több, mint harminc perc múltán kinyílt az iroda ajtaja, és kiviharzott egy kisebb noteszpapírra piros zsírkrétával írt szöveggel, melyen – mint utóbb kiderült gyakorlati, és technikai instrukciók szerepeltek a történelem tanárnő részére.

Máténak még aznap megmondta szüleinek, hogy az igazgatónő beszélni szeretne velük, de csak egyenként. A dolgos, gondos szülők pedig felkerekedtek, és – főként Máté édesanyja javaslatára -, közösen eldöntötték, hogy Máté testi, és lelki épségének érdekében magántanulói státuszba helyezik a sebezhető, nagyon érzékeny diákot.

Később Máté csupán csak akkor ment iskolába, ha a házi feladataiból időnként be kellett számolnia, illetve, amikor új megoldandó tananyagokat kapott, melyeket aztán otthon kellett elvégeznie. Akkor látta a bandavezéreket, akik Melinda barátnőivel hetyegtek, ő pedig valósággal máris spurizott előbb az iskolai vécébe, majd, amikor a piti gonosztevők már elmentek hazáig futott lankadatlan!