OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

Már a feje is tele volt azokkal a kibírhatatlan, zsongó hangokkal, melyek rendszerint mindig akkor jelentkeztek, amikor megpróbált egy fáradtságosra sikeredett, szinte éjszakába is belenyúló munkanap után kicsit lazítani; venni egy forró fürdőt, elfogyasztani egy finom, romantikus vacsorát kedvesével, vagy éppen csak azonnal, senkitől sem zavartatva, holtfáradtan ledőlni a hálószobai többszemélyes franciaágyba, hogy minden gondtól, és bajtól egyszerre szabaduljon meg.

„A fenének se hiányzik most még egy istenverte osztálytalálkozó!” – gondolta. De minél inkább eszébe jutottak a gimnazista, boldog békeidős emlékek, barátnői apróbb-kedveskedőbb, hóbortos ugratásai, és szívet megható viccáradatai annál csábítóbb gondolatnak látszott végre valahára egyszer az egész volt osztályát viszontlátni azon a bizonyos jelképes napon.

Még elevenül élt az emlékei között, amikor az osztálytablóhoz szabályosan minden lány új sminket, és új frizúrát csináltatott, és persze az érettségizős öltönyszerű kosztümjüket vették fel erre az alkalomra, a fiúk pedig vöröses, latin szerető, kissé spanyolos ingekben pompáztak. „Még szerencse, hogy a fénykép majd fekete fehér lesz, így nem fog látszani, mennyire is szánalmasan, és nevetségesen fest majd.” – gondolta akkor.

Bement a hálószobába, és bár már koromsötét éjszaka kezdte bontogatni masszív, fekete szirupos szárnyait, a tévéasztal alatti kisebb, kulccsal nyitható fiókban máris megtalálta amit már  - ki tudja hány évtizede -, nem vett elő, és vett tüzetesebben szemügyre? Azt a ritka, ünnepélyes pillanatot, amikor az egész osztály, és barátai mind együtt voltak, és mindenki tekintetéből csak úgy sugárzott a magabiztos, megingathatatlan büszkeség, és bizalom a bizonytalan jövő felé, amiről akkor szinte fogalmuk se lehetett.

Aztán felvette a külön, mindenkinek személyesen készített  fekete-fehér  alapú egyen fényképet, melyen egy ismerős, tinédzser kora végén járó, szőke hajú, őzikeszemű csitri nézett vele farkasszemet, és elgondolkozott, hogy mennyire más volt azokban az időkben, amikor még mert extravagánsan, tökös magabiztossággal, és rettenthetetlen makacssággal cselekedni, és jóformán tett az egész világra, és azokra is, akik folyamatosan nem győzték őt kritikai zárótűz alá venni.

– Hát igen… akkor még más idők jártak… - mélázott el lassan, fokozatosan, míg a gyérülni látszó, kellemes Tiffany-utánzatú lámpája fényénél el nem nyomta az andalító álom.

Másnap szándékosan kicsit korábban ébredt. Valamivel háromnegyed öt körül már kidobta az ágy. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen csak kinyíltak enyhén csipás szemei, és azonnal ráébredt, hogy muszáj találkoznia régi barátaival, mert tisztáznia kell a múltját, és azt, hogy jövője merrefelé is tart.

Még szerencse, hogy hálószobáját úgy alakította ki, hogy egy hatalmas, méretes ruhásszekrény is kényelmesen elférhessen benne. Gyorsan odalépett, és szorgalmasan máris válogatni kezdett az egyes, kifinomult, filigrán, vagy éppen márkás ruhadarabok között. Elvégre felnőtt, harmincas éveiben járó, modern nőnek vallotta magát, akinek az öltözködés az egyik szenvedélye, sok más mellett. Ugyan már miért volna ez akkora baj? Míg egyeseknek ott a kártya, vagy az olvasás, addig mások konditermek légkondicionált friss levegőjében fonnyasszák testrészeiket, addig neki is joga van hozzá, hogy – mi tagadás -, jól érezhesse magát a bőrében!

Kivett egy könnyed, félig nyárias, szoknyás darabot, mely egyszerre babonázóan, és mégis elegánsan kiemelte hosszú, karcsú lábait, és felfedte vádlijait. Körbefordult párszor, és kislánykorától megörökölt grimaszolási képességével máris groteszk, fintorgó, hol pedig nyelvöltögetős arcokat kezdett vágni a tükör felé, miközben mindvégig saját tükörképével társalgott:

– Te most engem nézel?

– Hogy tetszem?

– A fehér bort behűtve parancsolja Madamme?

Még egy utolsó simítás a könnyed sminkkel, és szájfénnyel, és máris egy igazi, bombázó, kiegyensúlyozott nőnek a bőrébe bújhatott bele, aki első pillantásra úgy fest tökéletes eddigi életével, és szakmai pályafutásával. Akkor mi lehet itt a gond?!

A probléma az volt, hogy mindig a látszat mögött volt a lényeg, és félt attól, hogy másik gyávának, vagy éppen gyengének fogják látni, ha megpróbálja kimutatni igaz, és őszinte érzelmeit. Pasija is talán ezért lépett le megismerkedésük után alig öt hónappal. Nem bírta elviselni, ha szóba kerültek kettejük között a mélyenszántó, romantikus, emberi érzelmek, és csupán a szexuális gyönyörök érdekelték.

Istenem! Olyan idióta, és szánalmas látványt nyújtott, amikor síró hangon felhívta egyik legjobb barátnőjét, és bár éjjel három óra volt a jó barátnő se szó, se beszéd máris kocsiba vágta magát, hogy végighallgathassa azokat a sirámokat, és szóáriákat, melyeket pro, és kontra az adott pasival kapcsolatban közösen kielemeztek, majd töviről-hegyire meg is beszéltek egymással.

És most itt volt megint. Ebben az alig hatvannégy négyzetméteres, komfortos, hangulatos kis társasházi lakásban, ahol egyedül csak ő volt, és folyamatosan kételkedő, nyughatatlan angyali lényét betölti kongó csönd. Míg mások már a gimnázium után családot alapítottak, amilyen gyorsan csak lehetett, és rögtön munkát vállaltak, hiszen mindenki tisztában volt az adott, munkanélküli, gazdaságilag instabil helyzettel, addig ő még akkor is olyan rózsaszínszirupos álmokat szövögetett, hogy igenis külföldön fog élni, és ott fényes, és ragyogó karrier vár majd rá! Sohasem panaszkodott, ha – adott esetben -, kétkezi munkát kellett vállalnia, csupán gyakorta előfordult, hogy a túlórákat is beleszámítva keveselte a kijáró fizetést.

Később már egy kisebb irodaépületben találta magát, ahol aztán, mint aki csak arra való, hogy egész álló nap loti-futi csicska, és szolga legyen másból sem állt akkori beosztása, mint a jó erős kávéfőzésből, amíg adott főnöke meg nem unta, és miután közölte vele egy amolyan ,,magánmegbeszélés” alkalmával, hogy szóba se jöhet közöttük a szexuális együttlét, még aznap főnöke aláírta a felmondási szerződését, persze végkielégítés, és egyéb juttatások nélkül. Önállóan berendezkedett életét azonban így sem volt hajlandó feladni!

Végül – mivel szinte mindig jelest, vagy négyes alát -, sikeredett produkálnia az irodalomórán könyvírásra adta a fejét. Ha már lúd, akkor legyen kővér, nem igaz?!

Nem telt bele egy kis idő, és alig pár hónap alatt a nagyobb könyvek terjesztésével is foglalkozó, internetes portálok, mint mondjuk a Libri, és a Bookline már úgy jegyezték a nevét, mint kiemelkedő bestseller szerzőjét, mégis mintha folyamatosan azt érezte volna, hogy valami hiányzik az életéből. Mintha a boldogságot, melyet egy életen át szorgalmasan megpróbál az ember teljes szívvel kiérdemelni egy olyan színes, és felfújható léggömb lenne, mely bármelyik percben, kedvére eldurranhat.

Kulcsra zárta mahagóniszínű, biztonsági zárakkal ellátott bejárati ajtaját, és elindult az osztálytalálkozóra.

„Vajon azonnal felfogják ismerni még egykori barátai benne a karakán, lázadó lányt, vagy már mindenki annyira megváltozott, hogy bizonyos dolgok kiestek, míg mások egészen egyszerűen elfelejtődtek, vagy átadták helyüket a fontosabb dolgoknak?!”

Mini Morris autójában máris magabiztos temperamentumossággal vágott neki a közúti forgalomnak, és bár vezetési zsonglőrszokásai nem igen változtak tizennyolc éves kora óta – mióta először lett jogosítványa -, mégis szabadság és függetlenség kerítette hatalmába, ahogy a kis sportajtója nyitható tetőjén át szinte felborzolta rövid, szőke tüskefrizuráját a nyárias szél.

„Már pedig akkor is megmutatom, hogy én is érek annyit mint más! Attól még, hogy nincs gyerkőc, és nem lett család, még boldognak, és elégedettnek is érezhetem magamat!” – ám minél inkább gyökeret eresztett folyamatosan nyughatatlan elméjében ez a folyton frusztráló, és békét nem hagyó gondolat annál inkább azt vette észre, hogy csupán benne él a világban, de annak nem lehet semmilyen szempontból a részese, hiszen amit anno elvártak tőle az már a múlté, és talán soha többet nem lehet rendbe hozni…

Gyorsan megérkezett a Beregszász utcában lévő szocialista, szürke mintás betonépítményhez, melyen még mindig olvasható volt a régi „Szakközépiskola, és Gimnázium” felirat is, mintha csak a felsőbb vezetőség újra és újra mindenki eszébe akarta juttatni, hogy itt bizony messzemenően megfontolt, és minden bizonnyal a lehető legkomolyabb oktatói munka folyik.

– Kezét csókolom drága Erzsike néni! Hogy tetszik lenni! – köszönt illedelmesen, és mosollyal arcán, bár magában sohasem szívlelhette ezt a mini házisárkányt, aki már ősidőktől kezdte ellátta a portásfelügyelői teendőket.

– Bocsánat… ifjú hölgyem! – állította meg, mintha azt sem tudná kicsoda. – Ezt a belépőkártyát a biztonság kedvéért tartsa magánál, nehogy baj legyen belőle! – előzékenyen kiállította névre szólóan a kis kartonból készített fecnit, majd aláfirkantotta a nevét. Lehet, hogy csak utána vette észre, hogy régi diáklánnyal találkozott össze, de ez most cseppet sem zavarta. – Felmehet, ha az osztálytalálkozóra jött!

– Igen! Nagyon köszönöm, drága Erzsike néni! – s önmagában már valósággal arra készült, hogy szabályos rituális átkot szór az öreglányra, amiért egész négyéves gimnáziumi tanulmányai során szinte minden egyes alkalommal volt valaki hiba, vagy kisebb fricska, amit az orra alá dörgölhetett.

Amióta a világ a világ mindenkor megszokhatta, hogy vannak szimpatikus és nem szimpatikus emberek. És még abban az esetben is, ha valakinek a fizimiskája nem nyeri el mások elsőrendű tetszését akkor sem állunk rajta kicsinyes, gyerekes bosszút, hiszen a későbbiek folyamán – meglehet -, hogy a sorstól ugyanezt visszakapjuk pepitás méretekben.

Maga is észrevette, hogy egyre gyorsabban kezdte szedni apró, fürge, gazellalépteit; valósággal csak úgy suhant egyik márvány lépcsőfokról a másikra. Pedig az eszét sem tudta, hogy mennyi, de mennyi keserédes, izzasztó tornaórát tudhatott a háta mögött mire nagy nehezen összejött neki a kettes alá – legalább is testnevelésből.

Csilingelő, izgatott szíve viszont annál szaporábban, és toporzékolóbban vert. Mintha szerelmes volna saját megszépített emlékeibe, melyek az idő hosszú múlásával előnyösebb színezetet kezdtek volna önmagukra ölteni, hogy most a későbbi jelenben fizikai valóságukban is megelevedjenek.

Mire aztán felért a negyedik emeletre – egykori osztálytermükbe -, ami hitvány kis egérlyuknak számított a maga idejében, kellemes csalódást érzett, hogy mintha csak erre a különleges alkalomra átfestették volna, és teljesen kibontották volna a téglás válaszfalakat, hogy a belteret meghosszabbítsák.

Kellemes, játékos gyerek zsivalyok töltötték be az egész negyedik emeletet. Úgy néz ki most csupán csak az ő régi osztálya fog ünnepelni. Bár ismervén osztályfőnökét az is lehet, hogy az egész szintet lefoglalta, még akkor is, ha hétvége volt. De nem baj!

Amikor kinyílt az ajtó, és elsőként vehette szemügyre a régi,kedves ismerős, baráti arcokat önmagában nyugodtan kijelenthette, hogy talán csak ő változott előnyére az évek során, míg volt osztálytársaiban már felelősségteljes, és kissé meggyötört főállású családanyákat, és energikusnak mondott apukákat vélt látni, akik ebben a percben szinte kedveskedőn évődtek, és játszottak csemetéikkel, a kisebb babák pedig kedvükre ismerkedhettek, barátkozhattak egymással.

– Üdv mindenkinek! Hiányoztam?! – eresztett meg egy kisebb tétova, suta kijelentést, mert erre általában valaki csak felfigyelt.

A legtöbben azonnal odafordultak, elvégre igazi belevaló, szemrevaló, bombázó, modern nő lett, és nem az a fruska, aki még a kákán is csomót keresett.

– Szia! Nahát! Tényleg te vagy az? – köszöntötte máris egyik régebbi barátnője, akinek immáron három csemetéje is volt, és szemlátomást úgy festett, mint aki már teljesen ki van merülve az egész naptól.

– Szia neked is drága barinőm! – jöhetett a kölcsönös gratulációk, no meg az arcra puszik. – Fantasztikusak ezek a szorgos, virgonc csemeték! Őszintén gratulálok mindenkinek!

A legtöbben azonnal felfedezték, hogy mennyire előnyére változott meg a teste egész területe; eltűntek a tokás zsírszövetek, és karcsúbb volt, mint valaha. Ugyanakkor a családapák közül a bátrabbak több kitartó percekig elbambultak formás idomaik láttán a feleségük nem kis bosszúságára, hogy most egyedül csak vele kezdtek foglalkozni.

Néhány perccel később, amikor már mind együtt voltak, mint egy osztályközösség, nem kellett rá sokat várakozni, és megjelent maga az osztályfőnök. Szinte semmit sem változott. Eltekintve persze a kezdődő szarkalábakat, és ráncokat a szem, és száj körül. Hogy mindenképpen ellensúlyozhassa öregedési folyamatát folyamatosan arra kényszerült, hogy mindig befesse ritkulásnak indult, egykori dús fürtjeit.

– Szervusztok! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit! – tekintett szinte méltóságteljesen, fennhéjázón, és roppant büszkén végig egész osztályán, akiknek ő volt az egyedüli érdeme, hogy közösséggé tudta formálni az embereket.

„Hát ez jellemző! Mindenkit üdvözölt, de érdekes módon velem úgy viselkedett, mintha vadidegen volnék!” – gondolta. „De nem baj! Majd ellátom én a bajodat, csak kekedzkedj!” – azzal türelmet erőltetett magára, és várta a további eszmei mondandókat.

Az osztályfőnök a tőle telhető legragyogóbb beszéddel kezdte mondókáját, melyben gyakorlatilag sorra méltatta fantasztikus osztálya szinte minden tagját – különösen azokat, akik annyi tanulmányi verset nyertek a négy év alatt, hogy hosszú, és kitartó munkájuk eredményeképpen felkerülhettek a még mindig álló, és az iskola dicsőségét hirdető eredményfalra! Érdekes, hogy a vers, és prózamondókról, így róla sem emlékezett meg.

Amikor végzett mindenkihez egyenként odament, és ha voltak gyerkőcök is kedvesen, mosolygósan elévődött az illetőkkel. Nagyjából háromnegyed órába telt, mire eljutott őhozzá is. Először fel sem ismerte. Csupán folyamatosan izzó, mérges gombszeméről ugrott be egykori túlsúllyal küszködő diákja, hogy mennyire megváltozott az évek során.

Ahogy először került vele szembe, nem törődve senkivel legszívesebben ott helyben leköpte volna ezt a kétszínű, alattomos, és alakoskodó kígyónőt, akinek trófeák kellettek mindig is, és ez viszont áldozatokat követelt, és aki jóformán egyre jobban széthúzta az egész osztályközösséget csupán azáltal, hogy míg egyeseknek kiváltságokat, előnyös kedvezményeket biztosított, addig másoknak be kellett érniük a a megalázó hátba veregetésekkel.

– Szervusz Rituka! Üdvözöllek! Először alig ismertem rád! Azt a mindenit! Te aztán előnyösen megváltoztál! – lelkendezett, mintha egy új ember volna.

– Én is nagyon örülök a viszontlátásnak kedves tanárnő! – nyújtott kezet.

– Már nem szükséges így szólítanod, de ha gondolod tegeződhetnénk! Ez manapság úgy is közkedvelt divat!

„Ha a fene fenét eszik akkor sem fogja tegezni ezt a szemétláda nőt, aki annyi nyomorúságos pillanatot okozott neki! Még mit nem!”

– Bocsásson meg, de ha nem baj, én kitartok a formaságok mellett! – ezzel látszott máris elvette a jókedvét, hiszen további társalgásuk kezdett hivatalosabb hangnemet ölteni.

– Úgy hallottam, hogy divattervezéssel, és műsor készítéssel is foglalkozol! Igaz ez?! – vonta fel kíváncsi, kissé meghökkent érdeklődéssel kiszedett szemöldökét.

– Hát igen! Az ember megpróbál kreatívan igyekezni, és helyezkedni, hogy mindig aktuális és versenyképes maradhasson!

– Jaj, nem is mondd! Ez a mostani világ, mintha kihozná az emberből a vadállatot! Annyira szándékosan arrogánsak, és bunkónak lettek az emberek!

„No de hát még ön beszél kedves tanárnő, aki szabályosan megszégyenített mások előtt előszeretettel?!”

– Gondolom van már gyerkőc, és férjed is? Őket miért nem hoztad magaddal?!

– Hát sajnos a gyerek most éppen karateedzésen van, az apukájának pedig késő estig kell dolgoznia! – szinte folyékonyan jöttek belőle a szavak. Ez volt az a kivételes pillanat, amikor kicsit még büszke is volt kicsinyes, de bosszúálló hazugságaira.

– Hát ez remek! Őszintén gratulálok! Lehetek egészen őszinte?! – kérdezte minden tetetett teketória, hezitálás nélkül.

– Kérem!

– Megbocsáss, de nem gondoltam volna, hogy képes leszel felnőni a feladathoz, és kialakítani magadnak egy élhető életet! – hangjából csak úgy áradt az irónia, és a mérgező szarkazmus. Végre azért csak kibújt a szög a zsákból.

– Igen! Ezen én is naponta meglepődök, de szerintem elég jól, és könnyedén elboldogultam az ön segítsége, és útmutatása nélkül is! – most viszont rajta volt a sor, hogy kamatostul visszavágjon.

– Bocsáss meg, de ezt mégis hogyan kellene értenem?! – kapta fel a fejét.

– Ahogyan mondva lett! Oh! Elnézését kell kérnem, de szeretném még üdvözölni a barátaimat! – azzal se szó, se beszéd szinte azonnal megszakított minden további kommunikációt a kígyónővel, és visszatért legkedvesebb barátai védelmet kínáló gyűrűjébe.

Volt osztályfőnöke pedig – aki anno minden áldott nap kiadósan, visszafordíthatatlanul megszégyenítette hosszan bámult utána.

Vége egyszerre lélegzett fel, és kiadós elégtételt érezhetett ahogyan elbánt ezzel a szemétkedő szipirtyóval, aki nemcsak hogy folyamatosan növelte gátlásos komplexusait, de még jócskán önbizalomhiányt okozott.

– Hát te aztán jól a sarkadra álltál! Figyeltelek! – állt meg közvetlenül mellette az egyik fiú csoporttársa, akibe szinte halálosan bele volt zúgva. Immáron kétgyerekes apuka.

– Látod te se vesztegetted a drága idődet! – kicsivel élesebbre, pikánsabbra sikeredett iróniát használt, ami vélhetően el is érte célját, hiszen a még mindig jóképű férfi arcáról leolvadt a bájvigyor.

– Nehogy azt hidd, hogy már nagymenő lettél csajzikám! – vágott vissza félvállról, mert az egyik kisgyerek egy kazal gumicukrot dugott az orrába, és attól kellett félni, hogy nem kap majd levegőt.

– Én is örültem, hogy láthattalak!

– Hát ennek meg mi baja?! – kérdezte legjobb barátnőjét.

– Á! Rá se ránts! Tibuska mindig is egy nagy balfék, ormótlan hólyag volt. A legtöbb csajszi azonnal kiábrándult belőle, ha csak egyszer is lefeküdt vele!

– Mennyire jól értesült vagy az ilyen kis szaftos történetekben.

– Nem azért, de szerintem Tibibe bolond lett volna az a csaj, aki legalább egy kicsit nem volt belezúgva!

– Igen! Nekem is rengeteg, felesleges éjszakát okozott! – sóhajtott kifejezőn.

– Na, de most rögtön akarom hallani! Ugye van már valakid? – ültette le egy éppen szabadon veszteglő iskolai padhoz.

– Hát… - sokat sejtető mosoly, majd kisebb mélabúság következett arcán -, az az igazság, hogy most éppen mindketten szünetet tartunk a kapcsolatunkban, mert én már nagyon szeretnék gyereket, de Miki még maga sem tudja, hogy mit is akar!

– Á! Szóval a hapsi tutira üzletember, vagy ügyvéd, ha eltudta nyerni kényeskedő szívedet! – szögezte le határozottan, pletykaéhesen.

– Nem úgy van, mint azt gondolod! Én is rengeteget változtam! Igen! Kétségtelen! Manapság a pénz hihetetlenül nagy vonzerővel bír, hiszen láthatjuk, hogy hetvenéves aggastyánok huszonéves cicákkal kötnek házasságot, aztán felsülnek, de én kicsit konzervatív vagyok! Nem azt mondom, hogy a férfi kezdeményezzen, bár ha van kedve akkor miért is ne, de egy csokor virágnak, vagy versnek is nagyon tudok örülni, ha szívből jön!

– Ez gyönyörűen hangzott tőled, mégis ha jóban körbenézünk a mai világ – attól tartok -, közel sem olyan, mintha egy romantikus tündérmese részesei lennék!

– …És veled mi a helyzet? Azt hallottam, hogy ügyvéd lettél! Biztosan sok fantasztikus ügyben képviselted az ártatlanok jogait, meg hasonlók…

– Ami azt illeti, tényleg ügyvéd lettem, mert apámnak ez volt az egyik hőn szeretett vágya! Más kérdés, hogy egy szem lányát esze ágában se volt megkérdezni, miszerint: ,,Édes, kis galambom! Mi szeretnél lenni, ha betöltesz egy bizonyos életkort!” Na de végül is – nem panaszkodom -, szépen elboldogulok! Van két csodálatos gyerekem, és egy fantasztikus párom, mégis rengetegszer érzem azt, hogy a szürke hétköznapok a kelleténél kicsit jobban összemosódnak! Ha érted mire gondolok?! Mintha még rengeteg sok mindent szeretnék megvalósítani csak aztán a pénz, és kapcsolatok az ablakban lógnak, és én nem tehetek semmit!

– Ne is mondd! Emlékszel még amikor színésznő szerettem volna lenni?

– Azt meghiszem! Egy kis idő múltán már úgy be voltál zsongva, hogy Shakespeare szonettekben válaszoltál még akkor is, ha a tanár kihívott felelni! Tényleg? Miért nem lettél művésznő? Fantasztikusan csináltad volna!

– Kösz, édes vagy! Tudod közbejöttek családi problémák; a szüleim váratlan halála stb. – fátyolos, megtörtté vált a hangja.

– Jaj, hogy én mekkora hatökör, idióta vagyok! Ne haragudj! őszinte részvétem! – kért bocsánatot, pedig ez egy ezeréves barátságnak aztán igazán nem árthat.

– Köszönöm őszintén! Talán tényleg össze kellene jönnünk kicsit dumálgatni, de a volt kollegáim közül is inkább kifogásokat, ígéreteket, vagy újabb mentségeket keresnek csakhogy már lezárhassák végre magukban a befejezetlennek gondolt múltat!

– …De mi most itt vagyunk, és olyan szoros kettőnk között a kötelék, mintha csak a legjobb testvérek volnánk!

– Hát ami igaz az igaz! Emlékszel még, amikor először vettünk egy nagy üveg, márkás, orosz pezsgőt, mert azt hallottuk, hogy annak isteni íze van? Az ofőt pedig majd megette a guta, mert képtelen volt kijózanítani bennünket, így bevágott a szállodában a lakosztályunkba?

– Aztán később a fiúk is mind megérkeztek tajt részegen, és udvarolni kezdtek! – kellemes kuncogás, majd vihogás. – Szerintem csuda muris volt! Fő, hogy megint borsot törhettünk az ofő orra alá!

– Igen, ezzel egyetértek! Aztán később valahogy az ofő is egyre inkább, mintha ellenségeket látott volna bennünk! Mintha azt hihette volna el akarunk tőle lopni egy összetartozás érzést vagy mifenét, amihez egyedül csak neki lehetett joga!

– Nem is tudtam, hogy titokban átképeztetted magadat filozófusnak!

– Nem csak sokat törtem rajta a fejemet!

– Hát az egész más! És most mit tervezel?

– Hu! – fújta ki a levegőt. –Nehéz kérdés! Talán mégiscsak ki kellene békülnöm a volt pasimmal, aztán családot alapítani! Anyám biztosan majd megőrülne már egy unokáért.

– Jaj várjál csak! – hirtelen eszébe jutott valami. –Biztos te is emlékszel még a Robusra, ugye?

– Te most viccelsz igaz?! Hát az ember hogyan is felejthetné el a legtündéribb, legviccesebb embert az egész osztályban! – kacagó mosolyt villantott.

– Tényleg csak most vettem észre, hogy ő az egyetlen, aki nem jött ma el! Vajon mi lehet vele!

– Ezt gyorsan kideríthetjük a közösségi média korában! Ha van facebook oldala hamar meg lehet találni! Tényleg rá is keresek! – elővette okos telefonját, és máris pötyögni kezdett. Pár pillanat múlva már meg is találta a profilképét, majd bökött egyet a képernyőn és ismerősnek jelölte.

– Nem is tudtam, hogy ennyire vadítóan jóképű férfi vált belőle!

– Azt hiszem ő is végigjárta bőségesen a hadak útját! Már, ha érted mire gondolok?

– Igen, nagyon pufók srác volt, viszont imádni való, és mindig udvarias volt, és azonnal megnevettette az embereket! Mégis sokan azt gondolták, hogy olyan magának való! Szerinted van neki felesége és gyereke?

– Hát te mondtad, hogy a facebook oldala tanúsága szerint csak a fényképeit lehet látni! Márpedig, ha valakinek csupán szülinapi tortája van, viszont egyetlen családtag sem látszik, akkor nyilván még nem találta meg az igazit! Erre tudok tippelni! – észre se vette, de az izgalmas kalandnak ígérkező rég nem látott osztálytársa különös, vegyes érzelmeket hozott lelkében a felszínre.

– Hékás! Csak nem elpirultál?! Te egyre szerelmesebb vagy!

– Hát… nem mondom… ha még mindig olyan bájos, és roppant kedves, mint a gimiben volt, akkor miért is ne?! – mosolyodott el rejtélyesen.

Észre se vette, és a közel három órás osztálytalálkozó hamarább véget ért, mint azt eredetileg tervezte. A sok régi ismerős arc egyszerre ébresztette rá őt a barátság, és az emberi érzések rejtelmeire, és arra, hogy sok esetben még mindig előfordult nála, hogy tudatosan kereste, és kívánta a magányt, de ezúttal egy igazi társ oldalán. Mindenkitől illedelmesen elköszönt, és legjobbnak mondott barátnőjével mobilszámot cserélt a dumcsizós beszélgetések ürügye miatt. Majd méltóságteljesen kisétált volt gimnáziuma még mindig rozsdás, kissé ódon kapuján, és egyre jobban kezdett reménykedni benne, hogy az aki ma hiányzott talán örülni fog jelenlétének.