Új Novella




A HALÁL PÁRBESZÉDE

 

 

Bozsek Iván nyelvész docens volt: mindig makulátlan tisztaságnak örvendő, hetvenes években divatozott, kockásmintás öltönyben járt, pufók, sonkás lábakkal, melyekre csupán kínzó erőfeszítések, és inkviziciós eljárásokkal sikeredett felvenni a boka – vagy félcipőt. És egy lajhárra emlékezető, lomha boci szemekkel szerette meghallgatni éppen esedékes nyelvészhallgatói további észrevételeit az éppen folyó szemináriumok anyagából; hogy mit rontott, vagy hibázott ő, és természetesen a legfontosabbat, hogy az illető nebulók vajon milyennek is találják az óra sajátságos, és különösen elütő, mondhatni szokatlanul barátságos, és közvetlen hangulatát a többi szigorúan despota, és merev foglalkozás helyett? A katedra melletti kis asztalon mindig gondos, gyilkos precizitással, akárcsak egy gondosan strelizált műtőbe tévedt volna be az ember különféle – elsősorban irodai segédeszközök, jobbára tollak, és ceruzák kihegyezett tűhegyeivel nézett röpkén farkaszemet az, aki abban a csekélyke megtiszteltetésben részesül, hogy a táblánán számolhatott be legújabb, szenzációt csekély mértékben keltő kiselőadásáról. Később ugyan kinevezték – persze itt is a holtversenyt, és a döntetlent, a fej-fej melletti célt kellett valahogy kiegyenlíteni -, a nyelvészeti tanszék helyettes tanszékvezetőjének, de szerény úriemberességével ezt már maga is érezte, hogy összeegyeztethetetlen lett volna – tehát így maradt meg mindenki örök kedvencének a ,,barna medvévének” mert ezen a becenéven ismerte a hallgatóság apraja-nagyja. Tanár kollegái szinte kivétel nélkül, egytől-egyig irigykedtek rá, amiért annyira jól érette a fiatalok szleng – és tolvaj diftongusait, és emelett közvetlen, és barátkozós humorral is megáldotta az ég, hogy sok esetben nem rejtették véka alá saját, önző neheztelésüket is, hogy például más órák alkalmával az aktuális csoport teljesítménye erősen gyengülő tendenciát mutat! Egyszerre volt békét teremtő, megnyugtatóan elnyújtott, és ugyanakkor szándékosan szájbarágós modora mögött valami apai rokonszenv, amit szinte mindenki méltányolt - különösen azok, akikből még nem veszett ki az emberség, és a közvetlenebb rokonszenv. Egyszerűen művészi fölénnyel volt képes ecsetelni a legújabb töltelékszavak ragjait, és az adott legújabb nyelvművelő lexikonok szócikkei között is akadt bőven csemege, akik megtisztelték azzal, hogy nyugodt, mindig kiegyensúlyozott, szinte már álmosító hangját akárcsak bármikor is önszántukból végighallgatták.

- Tudják, amikor én még anno a Színház és Filművészeti, akkor még főiskola berkeiben oktattam a pallérozatlan, és kellően kiforratlan ifjúságot – kezdett szinte végestelen, mondhatni hömpölygő szófolyamba, melyet mindig kellően pikáns, és megmosolyogtató szájbarágósság követett -, egynémelyik közkedvelt színészóriásunk elkövette azt a könnyelmű, különc szemtelenséget, hogy elfelejtett nekem köszönni! Nekem, aki már azért akkor is letettem valamit az asztalra! – s mintha önmaga is meghatódott volna a fellelngzős öntömjénezéstől, mely hangjában érződött, volt benne kisebbfokú sértődöttség is: mintha a múlt emlékei nem hagynák nyugodni, és mindig megtorolhatatlan sérelmek formájában mutatnák meg a maguk természetét.

- De hiszen annyira egyszerű! Aki abból él, hogy örök gyereknek kell maradnia mindenáron, attól a felnőtté válás szabályait nem lehet erőszakkal kikényszeríteni! – s mintha csak magát akarná állításával meggyőzni tudatosan könnyedén a levegőbe legyintett egy kézzel.

Különben, ha valamelyik téma fölkeltette az érdeklődését; költészeti, esztétikai problémákra is abszolúte nyitott volt, akkor izzó, barnaszemmmel határozottan forradalmi szellem hatotta át minden porcikáját, és lassú, lajhárszerű végtagjait.

Éppen ezért Dr. Bozsek Iván kissé hóbortos, és egyben szórakozott is volt: egyszer például szórakozottságában elfelejtette az egyetem aulájában tisztességesen megkötni a cipőfűzőjét, és így majdnem úgy orra bukott, hogyha nem lett volna a rettegett nyelvészeti tanszék egyik meghatározó, különc, és emblematikus figurája, akkor minden bizonnyal rajta vidultak, és viccelődtek volna hiénalelkű kollegái is! Az osztályzások, és feleltetések már csontighatolón untatták, és a kiselőadásokkal zökkenőmentességével is bajai voltak, amit viszont nagyon kedvelt, ha az adott fiatalabb nemzedék tagjai hozzámentek ügyes-bajos mindennapi dolgaikat megbeszélni vele, mert erkölcsi helytállása, és megbízható bizalmassága folytán nem volt olyan sorsüldözött, vagy árva nebuló, akit ne fogadott volna örökbe, és ne vont volna kölcsönösen védőszárnyai alá. Kellő tapintattal, és úriemberek módjára lelkiismeretesen hallgatta végig osztálya csip-csup szerelmi ügyleteit, és időközben a szemfülesebbeknek megeresztett egy-egy tévedteg, megbocsátható, de őszinte mosolyt. Egy időben még a kollegái is azt hitték róla, hogy megbetegedett súlyosan, mert kis Suzukis bádogkaszniával, melynek csupán három ajtaja volt, egy meghatározott ideig nem járt az előadásokra. Mint később kitudódott egy lelkes, és rokonszenves diákját protezsálta be az egyik függetlennek nevezhető, szépirodalommal foglalkozó folyóirathoz.

Dr. Bozsek kissé megkésve jelentkezett a lényegretörő, tantestületi tanácskozáson, és mikor nagy hirtelen megjelent csapzottan, és verejtékezve – mert azért kellő, kisebb súlyfeleslege is akadt a felgyűlemlett évei alatt -, olyan tanár kollega nem volt, aki kérdőre ne vonja megváltozott viselkedése miatt:

- De hát Ivánka! Az ég szerelmére! Veled meg mi a csuda történt?! – kérdezgették ezt az egyetlen mondatot, akkor már többen is.

Miután kifújta a tüdejében fölhalmozódott, fölöslegnek számító levegőt, pár percig értetlenül meredt az előtte a székükön mocorgó tanárokra.

- Semmi sem történt! Nyugodjatok meg! Csupán egy nagyon kedves, volt tanítványomat igyekeztem beavatni az irodalmi kenyérkereset rejtelmeibe!

Egy kerekkeretes szemüveges úr, akin makulátlan öltöny úgy feszült, mintha legalább is bálba, vagy nagyobb társasági eseményre készült volna, és akiben fölöttébb ellenszenves vonás izzó, mérgező barna szeme volt, hetykén, mint egy koszorúslány fölszólalt. Meglehet, hogy csak a saját álcázott igazságát szerette volna minél könnyedébben kitágítani, és elhitetni:

- De drága Iván! Nem gondolod, hogy a tanítványaid már mind felnőtt emberek? Miért hagyod, hogy a védelmedre szoruljanak, és hogy ezek után te még pátyolgasd őket?! Nevetséges egy helyzet! – két vékony karját, szándékosan, és tiltakozásszerűen keresztbe fonta maga előtt. A nyelvtörténetet oktató, hetvenkedő, és gonoszkodó tanár maga elé meredt, mint aki kulturális, megvívható vitára készülődik…

Most csodálkozva figyelt fel kollegája megjegyzéseire:

- Zolika, mondd csak ezt rám értetted? – kérdezte szájbarágósan, mellyel szándékosan – megesett -, hogy sikeresen fölingerelte a társait. – Én azt javasolnám tisztelt tagtársaim, hogy mindenki maradjon meg a maga szakterületében, és a többit bízza nyugodtan rám! – kijelentésnek hangzott volna, de aki csak kicsit is jobban megerőltette magát, és vette a fáradtságot, hogy jobban odafigyeljen, kihallhatta belőle az enyhítő fenyegetést.

- Mi az… - csodálkozott Bozsek – Miért érzem azt, hogy sok esetben, ha a tettek mezejére kellene lépnünk magunknak is, akkor csupán bort iszogatunk jókedvűen, és cselekvésre buzdítunk, de közben pedig borból víz lesz, a cselekvésből pedig értelmetlen szócséplés?

Szinte tapinthatóvá vált a gyilkos csönd. Mindenki behúzta fölét-farkát, mint a lapuló cinkosok, mikor árulásra, vagy összeesküvésre készülődnek.

Az egyik fiataloscska tanárnő értetlenül megrázta a fejét feléje, aztán alig hallhatóan motyogott valamit – amit egyébként pedagógusok között sosem volt divatban -, de Bozsek Iván csak szépen ívelt, és kifejező szája mozgását láthatta. Szándékos, színpadi mozgással a fülére mutatott, mint aki nagyon rosszul hall, és szájmozgással jelezte feléje, hogy nem hallotta amit mondott. A fiatal, most még tapasztalatlan hölgy vékony papírcetlit gyűrt össze, amire néhány csenevész sort firkantott: ,,Ivánka szívem! Jobb volna, ha most befognád a szádat, mert sok lesz az ellenéged!”

- Ez csupán a megtévesztés egyik hathatós eszköze! – rikkantotta el magát, társai legnagyobb ámulatára, mert nagyon kevésnek volt mondható azon ünnepélyes jellegű alkalmak száma, amikor Iván ténylegesen kiengedte a hangját. Sokan egyenesen meg mertek rá esküdni, hogy szépen bordázott dallamai csupán csak a legendák ködében léteznek.

Átvillant az agyán, hogy mi lenne akkor, ha a valóban fontos, és sorsfordító ügyek előtt mindig meghátrált volna valaki? Lenne akkor autómotor, repülőgép, vagy gyógyító szerek, amik meghosszabbíthatják kellő sikerességgel az emberi életet, hogy maradjon még elegendő, szorgalmas idő az embernek befejeznie saját magát…

Semmivel sem törődve, amíg az értekezlet be nem fejeződött, kényelmesen hátadőlt, és csak számolta egyre vissza, elhasznált Doksza karóráján az elig múló, sokkal inkább egyetlen helyben veszteglő, tétova másodperceket. De legbelül érezte, hogy makulátlanul vigyázott, kristálytiszta lelkét gyorsan elönti a fertőző szenny, és mocsárvilág: még talán soha ennyire védtelennek, és kiszolgáltatotnak nem érezte magát, pedig már lassan több mint, negyvenhét éve volt ezen a nyelvművelői pályán. Professzork áltak sort gyakorta egy jó beszélgetésért ajtajánál. Ekkor már minden körvonalazódni látszott, és döbbent nyugalom lett úrrá benne. Egy megkezdett kulturális gondolatot folytatott tovább önmagában, és rájött arra, hogy a jövő nemzedékének a legfontosabb megtanítania a hitvalló, emberi tartást, mely az erkölcs egyik megingathatatlan alapköve.

Kinyitotta száját, mint aki beszélni, szólni, és hírmondóként igét hirdetni jött volna erre a posványos, bigott vidékre: a mentős intett az orvosnak – nem volt elég az idő, kórházba szállítás következtében elhunyt. Nem élhetett még eleget, hiszen feladata ltt volna még éppen elég…