CSIMPASZKODÓ PERSPEKTÍVA


Mámoros csapongó képzelet űz egyre; mámor képzelet társít folyamatosan gondolkodó elmémbe kósza árnyakat! Béklyózott álmaim folyvást földközelbe pottyantják párnás testemet, s odabent kisgyerek-mélyű kétségbeesés hegyezi cifra fogsorát! Megmért Időm hamarabb fogyatkozik s már érzem, hogy semmi sem történhetett hiába a szembesítő, hiénás világ folyvást gyilkos-tréfát űz velem, mert naiv-hiszékenyen mindig hallgatni kényszerültem szavára!

Hajótörött sorsom jutalma, hogy végleg kikopok a szerencse fogaskerekéből, s nem lehet tán esélyem már soha megtalálható boldogság felé evickélni! – Elfeketült, összegyűrt, kuporgó árnyak menedékei közt inkább térdelek alázkodón, semmint inkvizició elé citálhassanak már megint! Agyamat sokadszor iszonytató félsz gyötri tudatos felelősségeimért, hogy – meglehet -, szándékkal maradhat majd el a remélhető segítség s így bárki örömest átgázol szende mihasznaságom tékozló romjain!

Arcom kikezdett barázdáin a beszűrődő fény-szigetek is alattomban mutogatják maguk; segítséget ritkán, ha kérnek! Állok a telezsúfolt térben, s hagyom, hadd sorodjon sokszor a billegő egyensúly képzelgése! Romantikus hölgyet szeretnék megszólítani, ki egyetlen Mindenség-pillantásával visszaadhatja Ember mivoltom, s a jogot hogy lehet még reményem egy folytatható életre; probálnám megérteni az egyre zavarosabbá lett popkulturás bulvár-szlengeket, de köpködő prédikációk vérző fekélyeiből sokszor elegem van!

Vándorló emlékezetem inkább nekiindul s egymaga vág neki a feledékenységnek! Létezésem elrendelt, kiszabott hossza vissz, cipel magán!