SZÜLŐI FIGYELMEZETÉS

Milán, a nebuló, amikor hazajött az általánosból azonnal tüntető kedvvel bevonult a gyerekszobáma, és jóformán addig ott tartózkodott, amíg esti műszakos, munkában tökéletesen elfáradt, és megkeseredett apja haza nem jött. Milán már vagy egy bőséges hónap óta vergődött magában ezzel a terhesülő lelkiállapottal, és most sem tudta igazán, és teljes valójában, hogy vajon mit is kezdjen vele? A torkában égető, és roppant kellemetlen szinte fölhólyagosodott gombócok keletkeztek, és a jéghideg veríték ütközött ki éppekhogy csak pelyhedző hátán, mert nem tudta mi i lehet ebben az esetben a valódi, erkölcsi szempontból megingathatatlan, és helyes megoldás?

A szülői beírást az osztályfőnök az a kellemetlenkedő fruskaképű – ahogy sokan diáknyelven nevezték -, éppen a hétköznap közepén, egy szerdai napon írta be. Ő nagyon jól tudta, hogy azt a fajta egyesek számára különös, megmagyarázhatatlan, és meghökkentő, elsősorban, és hangsúlyozottan udvarias magatartási formát, melyet alig öt év alatt sajátított el roppant hatékonysággal azt a tanárok többsége vagy nem érti, és ezért felételezi, hogy ennek a gyereknek ki lehet az egyik kerek, vagy idegenkedik tőle, és ezért helytelenítésben részesül. Tegnap délután még agyát zsongították képtelenül romantikus, nagyszabású Don Juan-i tervek, melyeket előszeretettel kiszínezett, melyek szerint előtte minden hölgy kecses, megbocsátó kacérséggal pukedlizni fog, és ő e nemes, és bájos gesztust, majd kézcsókok formájában honorálja.

De aztán úgy igazán estefelé, amikor már az édesanya is megjött a rettegett dolgozóból, és meglátta az égbe kiáltón, szándékosan nagybetűs beírást a kismertű üzenőfüzet hátsó rovatában, miszerint: ,,Előzetes figyelmezetésben részesül kedves csemetéje, mert különös szokásoktól vezérelve főként az iskolai szünetek alkalmával előszeretettel nyitogatja az ajtókat megmagyrázhatatlan szándékkal a többi pedagógus előtt!” – egetrengető, vidám hahotázás, és kacagás forrása lett ez a kis írásos beírás.

Milánt kimondhatatlan szomorúság, és a kétségbeesésnek egyfajta radikálisabb, tömörebb, és ugyanakkor sűrűbb masszája kerítette hatalmába, ami nagyban kihatott kissé mindig is sebezhető, és labilis idegrendszerére, amivel helyenként a szülei sem tudtak mit kezdeni! Gyerekszobájában kuksolt hosszú ideig, amíg rendszerint édesanyja nem kopogtatott szobája ajtaján, hogy ideje asztalhoz ülni, mert vacsoraidő van, és ő csak azt szerette volna, ha különleges képességek birtokába jutva bármikor láthatatlanná tudott volna válni az emberek szeme elől. A nappali szobából különös, tompa, elfojtott sugdolózások, és kisebb acsarkodások apróbb nesze törtek elő, de nem agresszív értelmembe véve. Milán most arra gondolt, hogy már megint mindennek egyedül ő a kiváló, és egyedüli oka, és beleborzongott a további lehetséges következményekbe, mert már szembesült egész gyerekkorában azzal a forgcsikorgató tettel, amikor apját egyszer gyerekes hisztijével úgy fölhergelte, hogy az elővette sötétbarna, és gázolajtól foltot hagyó nadrágszíját, és látványosan beáztatta a fürdőkádban, hadd dagadjon egy csöppet, míg a elrettentő intézkedésekre sor kerül. S az még csak hadján, hogy ezt megcselekedte, de egyszem kissé a tutyimutyiság bélyegével megkeresztelt gyerekét is arra kényszerítette, hogy végignézze, a gusztustalan, olajos mocsokban fetrengő szíj mennyire mohó, és egyetemes elégedettlenséggel, ugyanakkor káprázatos telhetetlenséggel szívja, habzsolja magába a hidegvízet, hogy aztán csak még jobban megkeményedjen.

Kimondhatatlanul magányosan érezte magát jóformán egész gyerekkorában, mert igaz, hűséges, és minden kalandban vértestvéri szövetséggel adozó barátja nagyon kevés volt. Mint aki settenkedő gyilkos szerepébe kényszerült, tétova megkettőzött lapulással közlekedett mindenhova és arra vigyázott különösen, hogy sportcipője lehetőleg ne csikorogjon, és vinnyogjon tömzsi lába alatt.

Milánnak akkor még volt rendszeresített zsebpénze. Soha nem feledte azt az estet, amikor egyszer karácsonyi szünet előtt bement az iskolával szembeni kis traffikba, és vett magának egy második világháborús repülőgépmodellt annyi technokol ragasztóval, hogy az egy hétemeletes ház szigetelésére is bármikor elég lett volna. Csupán egyetlen nem elhanyagolható, és lényegretörő dolgogról feledkezett meg: nevezetesen elmaradt húsz forintjáról, melyet nem fizetett ki a vételárból. Így esett, hogy kisebb bűntényt követett el határtalan boldogságában, és önfeledt öröme csak akkor teljesülhetett be istenigazán, amikor saját kezüleg, - és nemcsak apja szakmai, gyakorlatiasságára támaszkodva -, egymaga rakta, szerelte, farigcsálta össze a repülőgépet, annyi ragasztóval bekenve a laza műanyagból készült alkatrészeket, hogy helyenként a megkötött ragasztó tocsogott a szárnyak alatt is, de tény és való, hogy működőképes, második világháborús repülőnek nézett ki; na jó, egy olyan repülőroncsnak, ami már megjárta bőven az égi háborúk poklait, és most a szerelőhangár magányában átadta magát egy kicsit a rozsdás pihenésnek.

- Anya, anya! – hívogatta türelmetlen kedvvel édesanyát, aki szinte sajnos mindennap majdhogynem késő estig dolgozott. – Gyere, gyere! Nézz csak megcsináltam! – újongott, mint akivel szabályosan madarat lehet fogatni. – Ugye ügyes, és értelmes vagyok? – esedezett, majdnem alázkodve, mert sohasem rendelkezett szilárd önbizalommal, tetrekész karakánsággal még kevésbé.

- Igen, édes fiacskám! Nagyon ügyes vagy, mint mindig! – vetette oda, a megfáradt asszony, aztán ment a konyhába zöldségeket hámozni az esti vacsorához. – Apáddal tudod, meg nem kell foglalkozni, csak a szája jár, de ő is biztosan örülne neki, ha megmutatnád, nem gondolod?

- Á! Szerintem az nem lenne jó anyu, mert ő mindig olyan idegeskedő, és türelmetlen, és állandóan valami baja van!

- Tudod, csak roppant érzékenyek az idegei, angyalom! De ettől még ugyaúgy téged is szeret, csak nagyon nehéz kimutatnia! – próbálkozott tovább az anyuka.

Milán a repülőt forgatta, és képzeletében most számtalan légi csatát megvívot szuperszónikusra fölturbózott gépével, de csak azokat a katonákat ölte meg, akik valóban megérdemelték.

Amikor végleg fölkacsolták az utcai világítást, és ideje korán besötétedett, Milán úgy döntött, hogy épp itt az ideje annak, hogy végleg itthon maradjon, mert mindig is halálfélememmel viszonyult az ismeretlen, és lidérces éjszakához.

A lépcsőházban még nem gyújtottak lámpát, csupán egy halvány, lidérces fény pislákolt, mint egy meghibásodott alkatrész lent a földszinten, ahol a többi lakó is általánosságban közlekedni szokott. Nagyon lassan kukucskált ki a kémlelő nyiláson, mert azt hallotta, hogy éjjelente különös, és furcsa dolgok történnek a lépcsőházban, és ezért zárják be a gyerekszobák ajtaját is éjjelre, hogy legalább a gyerekeknek telhessen kellő gondtalanságban gyerekkoruk.                                             

Milán ismét hazajött az iskolából, de csupán gyerekszobájáig juthatott, mert továbbmenni már nem mert: úgy is fogalmazhatnánk, hogy kellőképpen inába szállt a bátorsága, reszketett a térde, liftezett a gyomra, és szegény kisgyereket erős hányingerérzet kerülgette föl-alá, mint egy száguldó hullámvasút. Mindabból, amit tegnap az alattomos, és gonoszkodó osztályfőnökétől is el kellett tűrnie, állandóan fullánkokat termelő, erősen nyugtalanító, s egyetemes hatással volt rá, nézett maga elé a lift tükrében, mely felvitte a kívánt emeletre, és azokban az élesen, már-már sírásra görbülő, élénk zöldes szemekben a szomorúság fájdalma lapult, mely aztán átvette az összetett kezdeményezést, és rátelepedett depressziójával a lelkiismeretére. Ahelyett, hogy inkább annak örülhetne az iskola, hogy ennyire szorgalmas, és mindig kellően tapintatos, és uriemberek módjára udvarias kis növendéke van, még ő kap szüli beírást. Hát nem nevetséges? Az abszurditásnak egyik lényeges, és pontos vállfaja! Milánnak úgy összeszorult a szíve, hogy az szinte már a zsugorisággal volt egyenértékű, egyszerre reszketett, és félt az apjától, hogy mi lesz majd, ha megpillantja immár jelentősen összevágott, vadonatúj iskolatáskáját, ami igaz csupán egyetlen napig volt tökéletes állapotban modern, mert aztán az adott bandavezérek azt is sikeresen tönkretették, de legalább lemondhatta magáról, hogy jó jóságos gyerkőc, akinek ez jár!

Amikor pontban fél egykor immár mint délután meghallotta, hogy az apja a biztonsági rácsnál matat, és keresgéli táskája legaljára tett kulcsait, elszorult a torka, és halálsápadt lett, mint akiből kiszivattyúzták a maradék életet is! Hallotta, amint apja bejön, majd markába nyomja a tatyóját, és kéri a szokásos szinte mindig behűtött dobozos sörét, és hozzávaló cigarettáját. Súlyos, szinte sűrűen tartalmas, és tapintható szag áramlott apja öltözékéből, amin nyomokban ismét fölfedezte az olaj, és egyéb sajátosan benzin, és gázok különleges, és szúrós keverékét.

- Hát te meg? Veled meg mi az ördög van már megint?! – kezdte a ramazurit. – Csak nem történt már megint valami szégyenletes dolog? Hadd halljam csak?! – de hangjában ez már nyílt fenyegetésnek, és leigázott hadüzenetnek hangzott, semmit vigasztaló apai tanácsnak.

- Izé… hát… tudod, az úgy volt… - nem vesztegette sokáig értelmetlenül és tétován a drága szót, mert rájött, hogy apja a tettek embere. Berohant a gyerekszobájába, és elővette tanszermentesen, amit már előzőleg sikeresen kipakolt az összekaszabolt iskolatáskáját. Odavitte apjának, majd azonnal rájött arra, hogy ennél képtelenebb, és hiábavaló ötletet talán mégsem kellett volna egy alapvetően hirtelenharagú embert traktálni.

- Ez meg mi az istent akar jelenteni fiam? – gerjedt éktelen, nyomdaestéket nem tűrő haragra. – Azt kérdeztem mi a franc van ezzel a táskával? Ki csinálta ezt?! – dörmögte get-földet szidva szitkozódva.

- … Hát tudod, volt egy kis afférom a bandavezérekkel! – motyogta Milán, mert attól tartott több már ritkán jöhet ki a torkán, és a végén még elsírja saját magát.

- Hát ez szép, gratulálok! Hogy lehetsz te ennyire kis alamuszi, senkiházi mi?! Aki még saját magát sem képes megvédeni mi?! – legszívesebben két hatalmas pofonnal akarta elaltatni magában a szégyenérzetet, ami a fia iránt érzett kirobbanó indulatait illette, de meggondolhatta magát, mert háromszor, jól hallhatóan csengett a kaputelefon, ami feleségének hazajöttét jelezte megingathatatlanul.

- No, várj csak itt meg! El ne mozdulj! Majd mindjár jön az anyád! Majd neki beszámolhatsz! – azzal indulatosan szó szerint föltépte a bejárati ajtót, kellő dühöngő vehemenciával, és bosszúálló fortyogó haraggal várta élete asszonyát.

- Hát te meg? Miért forog vérben a szemed?! – lépett ki akkor még jókedvűen, és bájosan mosolyogva a feleség, aztán ez az ajándékba kapott jókedv is túlságosan hamar elpárolgott.

- Talán kérdezd meg erről ez édes egy fiacskádat ciccám! – megfogta a csomagjait; mert a fiatalasszony mindig igyekezett három-négy nappal előtte élelmekből bevásárolni, aztán beviharozott a konyhába, minta ott se lett volna.

- Szervusz kincsem! – csókolta homlokon szokásos ügymenetként az anyuka egyetlen, most sírástól facogva fetrengő fiát.

- Hát itt meg most mi van, már megint?! Csak nem apád bántott? Na, szólj már? Elvitte a cica a nyelved?!

Milánban most egyszerre törtek fel, és mint a megáradt folyó kavarogtak az érzelmek. Mélyen reszketőn, fogvacogva, mint egy kis erdei állatka, talán egy aprócska sündisznó odabújt anyához, és vízesésszerűen csak folyatni tudta megkeseredett, sebezhető könnyeit.

- Jaj, drágaságom, nyugodj meg, most már itt vagyok veled! Csak kapjam el a grabancát jó apádnak, úgy elnáspángolom, hogy a lába nem éri a földet! – igyekezetett anyai öszönöktől vezérelve megvigasztalni.

- Jaj… anya… brühühü… nem ő volt… brühüü – folyatta sírástól sokszor szakadozott, és néhol összefüggéstlen szavait a gyerek. –Azok a szemét bandavezérek fölaprították a táskámat!

- De kincsem! Ez borzasztó! Nagyon sajnálom! A könyveidhez is nyúltak? – próbálta menteni a menthetőt.

- … Hát azokhoz már nem, mert jött a kicsöngetés, és el tudtam menekülni… de szegény vadiúj táskámat jócskán helybenhagyták… brühühü… - s megint rátörtek a vigasztalhatatlan könnyek.

- Jól van aranyom, jól van! – átölelte, és addig simogatta, dörzsölgette reszkető, szilárd vállait, amíg valamicskét nem csillapodott lelki, megsebzett fájdalma. – Mindjárt rendbehozzuk a dolgokat, jó! Csak arra kérlek, várj itt türelemmel!

Azzal kiment ő is azt időközben vesztett, és elszabadult füstfelhőket fújkáló apjához a konyhába, aki az idegeskedéstől, és a haragtól már tűkön ült, és önmagában fortyogott.

- Hát most mit szólsz ehhez anyus?! Türhetetlen állapotok vannak abban az iskolában, hogy egy ilyen megengedhetetlen cselekedetet a tanárok csak elnézzenek!

- Igazad van apukám! De nem gondolod, hogy te is rossz taktikát követtél, amikor úgy leordítottad szegény egyetlen gyerekednek a fejét? Hát szabad ezt?! – tette csípőre erélyesen a kezét a fiatalssszony.

- Tudod én mindig a tettek embere voltam, és nem az elcsépelt szavaé!

- Ezzel is tisztába vagyok, de a fiadnak most minden támogatásra szüksége lenne, hogy túl tudjon emelkedni a lelki nehézségein, és föl tudja magában dolgozni a történteket!

- Mit nézel így rám?! – tört ki -, ha annyira sebezhető, hát vidd el valami megfizethető pszichó dokihoz! – s ezzel a vita férjre eső része elintézettnek volt tekinthető, mert Burján Miklós sohasem szerette igazán, ha a továbbiakban ellent mondanak a szavának.

- Jól van! Rendben! De egy életre jegyzed meg, hogy ezt soha többé nem fogom neked sem elfeljteni, sem megbocsátani!

Aznap éjjel külön aludtak; a férj a nappaliban a kimustrált, és kiszaggatott rugózású kanapén, az édesanyja pedig, hogy közel lehessen, és támaszt nyújthasson fiának a gyerekszobában. Aztán másnap magántanuló lett Milán.