TANÚSÁG

- Az idő rövidségét szerintem nem kell szégyellni! – mosolyodott el azzal a semmivel sem összehasonlítható, kicsit titokzatos, és mégis különös e világi, elegáns mosolyával az öregember, aki már sok háborút, világégéseket, és számtalan emberi konfliktusokat megélt, és mégis megőrizte egyedi, és hamisíthatatlan humorát.– Még hogy szörnyen rettegtek a jövőtől, no meg a lebírhatatlan, kibírhatatlan öregségtől, amit még az élet tartogat nektek! Megmondjam mik vagytok? Nagy buták lányaim, fiacskáim! Sok szép dolgot kaptam tőletek, és sok szépségeset hallottam felőletek s mégis a létezés teljességét soha sem tudtátok eléggé kihasználni, kiaknázni, és élvezni, mert egyetlen dologra nem jöttetek rá: az élet azért szép, mert minden egyes nap megtaníthat választhatón, bölcsen, és őszintén valami újra, egyedi dologra, emberek tekintetébe fúródott történetekre, amit ez idáig hanyag, és könnyelmű módon, megfeledkezve elfelejtettetek magatok is! - Bölcsen, mint egy filozófus, aki nem viselt se bajuszt, se kunkorodó, őszes szakállt csupán csak a két oldalt volt ezüstözött dérrel a haja, hátradőlt kedvenc karosszékében, és hintázott egyet megunhatatlan kedvvel.

Figyelemre méltó volt ebben az egyszerre fejedelmi, és mégis kisemberi pózban, amire talán valóban csak az igazán tapasztaltak képesek!

- Figyelemre méltó – folytatta megkezdett gondolatait, mintha csupán figyelmetlenségből kellett volna megszakítania. – Ti azt hiszitek, hogy az élet csupán születés és halál? Pedig születni bármelyik pillanatban meglehet, és a fölbecsülhetetlen életeteket is percek alatt elveszthetitek! Szerelem, öröm, vidámság, és kétségbeeséssel úgy bántok adakozón, és könnyelműen, mint a kismacskák, akik ha már nincsen a csuporban elegendő tej elégedetlenkedve saját magukat, és egymást is karmolásszák! Nem is gondolkodtatok még azon, hogy milyen rövid az élet az örökké tartó zsörtölődéshez, a folyamatos morfondírozásotokhoz, hogy: Mi lett volna ha másként, máshogyan történnek dolgaitok?

- Ha visszanézek sokat látott, és tapasztalt életemre én egyetlen pillanatot bánok, hogy nem tudtam méltón versekbe fogni azt a felbecsülhetetlen, egy, és örök pillanatot, mikor egy rendkívüli hölgy úgy nézett rám, mint asszonyom első találkozásunkkor! - soványka, megbocsátható, és érzelmes könnycsepp gördült végig szikár, pofacsontján, amit az izzó nap tűzgolyója felé tartott. – Ha látom dédelgetett, aztán később sokat űzetett, és gyávának mondott gyermekkoromat, még most is az ifjúság el nem múló kötetlen fiatalsága, és kedves játékossága csap meg!

A fiatal társaság egésze mély, és elgondolkodtató hallgatásba dermedt, ahogy megfigyelhették ezt a sokat tűrt, és szenvedett, és mégis bölcs öreget.

- Megmondom nektek őszintén – itt vett egy mindent meghatározó, pontos lélegzetet -, én nem is hittem volna, hogy ennyi ideig fogok éldegélni! – ez most mégis úgy hangzott szájából, mint akit mérhetetlenül elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás környékez, és kísérget, mert nem sikerült számba venni eddigi földi dolgait.

- Azt mondjátok ti, hogy haverok, buli, meg az a sok szórakozás, igaz-e? – titokzatosan mosolygott. –De én mondom, nincsen annál halhatatlanabb, és fennköltebb, emberileg is átélhető, és megélhető érzés, mint amikor saját esendő gyengeségünk tudatából fölrángat minket, és felemelt fejjel kiragad egy felbecsülhetetlen és nemes hattyú-kéz!

Kortyolt egy keveset előre elkészíthető bodzaszörpjéből, mely most a nyári kánikulai hőségben, a verejtékeztető izzasztásban most kifejezetten üdítően hatott, és nagyon jól esett.

- Én azt mondhatom, hogy nagyon szerencsésnek érezhettem magam, hogy egy ilyen magamfajta emberben egy földre szállt angyali hölgy meglátott valami mondhatatlanul értékeset, és hogy velem akart lenni mindig! – hangja érzelmes tónusokat öltött, lévén nem régiben vesztette el áldott asszonyát. – Sohasem feledtem azt a napot, az idő épp olyan mézsugárban folyt szét, mint éppen most, és szinte mindenkire kínzóan rátelepedett a tompa öntudatlanság. Délután fél egykor – az ebédszünetben találkoztunk -, amit a hölgy kínzó, és kellemetlen fejfájásra hivatkozva éppen igyekezett hordozható, kis telefonján bejelentve lemondani, mikor megjelentem, és jól végezhettem a dolgomat, mert késő estig együtt voltunk.

Elmeséltem neki kicsit önzőn, és egoistán meghurcolt, és sokat szenvedett életem egész történetét, és a sokat tűrt múltam emlékeit, és ő engedelmesen csak figyelt, és hatalmasra kitágult szilvanagyságú, sötét szemével engem bővült, és átszellemülten csak figyelt; ekkor volt a legcsodálatosabb, és roppant vonzó, mert ki merte villantani emberi sebezhetőségét, és kíváncsiságát is, hogy ti. az adott pillanat fogságba ejtette. Nem mertem megfogni a magam kissé hebehurgya, félszeg, és csetlő-botló pojáca módján szépen ívelt, törékeny, aprócska kezét, erre kissé közelebb hajolt hozzám, és kezemet ő szorította meg legelsőként. Másnapra ő sajnos nem ért rá – hiszen elfoglalt, munkába igyekvő emberek voltunk mindketten, így esett, hogy romantikázásra megmaradtak a sovány idejű hétvégék. Persze egész héten nem akadt egyetlen pillanat, vagy fölszabadított perc sem, hogy ne éppen őrá gondoltam volna szüntelen, és hogy a fölsorakoztatott percekben vajon mit is csinálhat, és öntudatosan csak abban reménykedhettem, hogy valahol messze távol, talán ő is éppen így tesz! Már szinte megbolondított, és megrészegített a tudat, hogy talán azért nem találkozhatunk többet, mert nyílt kártyákkal játszottam, és őszintén mindent föltártam előtte: sajnos már a legelső pillanatban. Aztán eléggé hosszú ideig csupán a világháló segítségével tarthattuk az összefüggő, és most megkezdett kapcsolataink, és talán magunknak sem mertük még bevallani, hogy a távolság csak még erősebbé kovácsoltak kettőnk között az a láthatatlan, és lenyűgöző szövetséget, amit az összetartozó szívek köttettnek egymással.

S azon a bombázó napsugaras délutánon végre megértettem, hogy én úgy szeretnék valakihez tartozni, mert jóformán egész leélt, és sanyargatott gyermekkorom zavaros, és atombomba támadások kozmikus verekedéseiben, és sajnos az iskolán belüli hitvány erőszakkal telt el, és egész életemben, ha kell én erre az egyetlen fölbecsülhetetlen hölgyre fogok csak kitartón várakozni, és hogy a többiek már nekem semmit sem fognak majd jelenteni: S titokban, mint örök pesszimista azt hittem, és jól is sejthettem, hogy ezt a rendkívüli asszonyt talán nem is kaphatom meg, és hogy meglehet, hogy nem is illünk egymáshoz. Aztán megbeszéltük egy következő első igazi randevút, ahol aztán tulajdonképpen mind a két fél már, mint felelős, és tiszta lappal indulhatott, és olyan jó volt, mert mint önvizsgálatom első jeleit, akkor sírtam el nyilvánosan egy másik ember mellett először, s a bizonytalan jövőtől való tudatos, és felfokozott rettegés miatt gyöngéden megérintette tölgyfavállamat, lehajolt, és megcsókolta könnyektől kipirosodott arcomat, és akárcsak a legjobban gondoskodó, és áldottan figyelmes édesanyák önként átadta nekem jósága zálogát;  egy nagyon finom tapintású zsebkendőjét, és mint jó asszony igyekezett kitüntetett türelemmel megvigasztalni. Félig hajoltam csak hátra, mert nem szerettem volna magam körül fölösleges felhajtást, de ő készségesen mellém telepedett, és addig el nem eresztette a kezemet, mint a belső hűség fogadalma, amíg sírtam, leült mellém, és csupán arra kellett vigyáznom, hogy ő se kezdje rá a könnyezést – amit, látván elkámpicsorodott, s velejéig szomorkás ábrázatomat könnyedén megtehetett. Ott üldögéltünk egymás tekintetébe fúrva a másik szemét órákig, mintha egyedül csak az számított volna, hogy ki tud hamarább, telepatikus úton belelátni a másik áthatolhatatlan gondolataiba, és ráéreztünk egymásra, hogy soha többet nem szabad elválnunk. Mikor aztán már csupán egyet-kettőt hüppögtem csak, a fiatal hölgy még mindig szorongatta mint egy megrémült, és most vacogó őzike göcsörtös kezemet, s csupán akkor engedte el, mikor már tökéletesen megnyugodtam, gyorsan berohantam a szemközti aprócska, tényleg csupán ötfős társaságokat is magába fogadó kávézóba, és megkértem az ott posztoló, idegeskedő pincért, hogy hadd moshassam meg az arcomat a mellék helység, kiszuperált mosdójában.

Amikor aztán kijöttem a halhatatlan, kedves asszony idegeskedésében tördelő, hattyús kezekkel még mindig ott várakozott fölcsigázottan és izgatottan a díszburkolatot kapott sétálóutca egyik kovácsoltvas talponálló lámpájánál, és meglátszott rajta a fölfokozott félelem összes, szinte őserejű ösztöne, hogy roppantul aggódott lovagja miatt. – Szétnézett figyelmes, kutató, most már vizenyőssé lett vizslaszemeivel a fiatal hallgatóság arcán, és szinte minden tekintetből, mint nyitott könyvek sorozatából képes lett volna kiolvasni az egyetemes kérdést: ,,Miért hagyta magát ennyire, hogy elragadják az érzelmei?”

- Persze, hogy azt hiszitek, hogy ez is amolyan macsós trükk volt. Igazam van?! Nos, megnyugtathatok mindenkit szó sem volt erről. Ti még most sem tudjátok még mennyi mindent jelent a megfelelő, halhatatlansággal is felérő perc. Azon a napon már este voltunk, mindketten nagyon fáradtak, és szinte teljesen, hanyagul elcsigázottan a kínzóan, és idegőrlően ledolgozott munkanap után. Kábultam zuhantam be egész ruhástul a szobámban lévő ágyba – és csupán a szerencsén múlott, hogy még nem ágyaztam meg, mert ha sokáig dolgoztam, kellő rendszerességgel sohasem feledkeztem meg arról, hogy egy füst alatt meg is ágyazzak magamnak, ezzel is időt spórolva!

Próbáltam magam elé idézni, és felidézni az elmúlt napok rendkívüli változásait, amiknek egy sorsfordító üzenete máris akadt számomra: kimozdítottak a mélyen gyökerező elvesztettségi élményeket tápláló melankóliából, és a kezdeti depressziómból. Elképzeltem, hogy hogy is száguld majd szuper szónikus atomsugarakkal a repülőgép kettőnkkel álmaink eddig felfedezetlen, és valószínűleg számunkra érintetlen paradicsomi szigete felé, ahol a napi középhőmérséklet kellemes harminc fok, és még sincs kánikula, hiszen közel van a tengerpart, s ahol nem úgy nyüzsögnek, mint a legfelkapottabb úszódák területén, vagy a tömegnyomort idéző strandokon, de ahol kettesben az ember eltölthet egy feledhetetlen romantikus naplementét, amikor vérkönnyeivel mutatja be áldozatát a nap a tenger tajtékos habjainak.

S még mindig nem akart vége szakadni a kábulatnak. Reggel, mint rendesen betértem a hajnali robottal egyszerre kelő boltba, ahol kakaós kiflit vettem, és egy kis tejet, s most egyszerre a nappalok izzó sugárzásában mely most így a reggeli órák kábulatában is úgy égetett akár a katlan úgy kortyolgattam szinte mohón a tejet, mint aki hajótörötté tett egy pusztító zivatar, vagy legalább is aki már hónapok óta nem jutott elegendő folyadékmennyiséghez. És ekkor sétáltam az utcán, és megértettem, hogy hosszú hosszú évtizedekig valami hiányos üresség tátongott, mint megsebzett, kikráteresedett lyuk szívem helyén, mert valaki mindig hiányzott!

A mámor egyetemes izzásában, mint a józan részeg csak botorkáltam megszámlálva szinte gondos hangyaszorgalommal az utcasarkok kitett névtábláit, és akkor még mindig azon morfondíroztam, hogy mi hozhatott vajon engem össze a szerencsés véletlenek kiszámíthatatlan játéka folytán egy olyan rendkívüli hölggyel, aki okos, és rendkívülien intelligens? – Akkor sírtam úgy, mint árván rimánkodó gyermek ölelő édesanyja kitárt karjai után, mert akkor lehettek csak őszinték, és szívből jövők könnyeim.

S a bölcselkedő öregen most meglátszott, hogy erősen koncentrál, és szemlátomást önmagába mélyedt: levette igazgyöngyeitől már jócskán bepárásodott olvasó szemüvegét, megtörölgette gondos fegyelemmel kopasz feje búbját, amit most mintha vízesés lett volna gazdagon elárasztott a verejték, majd folytatta:

- Aztán, hogy igazat mondtam-e szívem örök választottjának azt döntsétek el ti! Elvégre fiatalság, kicsit mindig is kelekótyaság, és bolondság, de halhatatlan öröm! – s belevigyorgott rejtelmesen a köréje sereglett aranyifjak, és hölgyek népes társaságába.