A SUTASÁG FÉL EGÉSZSÉG!

Az rektor főhelyettesi komor, és meglehetősen tekintélyt parancsoló iroda ajtaja lassan, és feltűnően baljóslatúan kinyílt…

- No, mi lesz már?! – sürgette a megszeppent, és lelkiekben már bizony jócskán megtöretett hallgatókat, egy hang, amivel talán életükben akkor találkoztak első nekifutásukban, és ami valószínűleg – legalább is egyeseknek egész életében nagy, és minden tekintetben meghatározó élményül szolgálhat!

- Azonnal küldöm is már a következő felelőt drága professzorom – felelte hangosan a titkárnője, mert azért illik tudni, hogy ilyen nagy formátumú, emblematikus embernek bizony már saját titkárnő járt -, csak hagyja, hogy a felelő levesse a télikabátját!

- Ilyen kegyes apróságokra nekem már nincs türelmem, Kőszegné! – adta vissza a választ a nagy, ódon, barnára festett tölgyfaajtó mögül, ami most még mindig – nem elhanyagolhatóan zárva volt, mintha csak odabent forralná egymaga sötét és kíméletlen terveit!

Közben a titkárnő, egy kissé suta, tétova, és esetlen, alig húszon egynehány éves, pufók, pirospozsgás arcú, rövid, barna hajú öltönyös fiatalemberről próbálta lehámozni szinte málhaként az őt feszélyező halvány-szín télikabátot, és a rá béklyók szorításaként megkötött sálat.

A fiatalember – mint már annyi esetben számtalanszor, most is talpig úriembernek mutatkozott, mert jóindulata, és hálája jeleként kezet szeretett volna csókolni a középkorú asszonynak, amit az; meglehet, azért mert kiváltképpen szokatlan volt neki, vagy csupán csak különös, és egyedi nyomban elhárított magától!

- Gyorsan, gyorsan fiatalúr! Mindjárt ordít a marcona próféta! – azzal elvette zsákvászonszínű, téglalap alakú aktatáskáját, és betessékelte az irodába.

- Íme, drága professzorom! A következő felelő is megjelent!

- Jól van! Kőszegné! Most távozhat! – azzal villámok késeit szóró, égő, barna szemeivel ajtaja irányába mutatott. A középkorú asszony – mint egy felszolgáló, vagy cseléd illedelmesen meghajolt, majd távoztában becsukta maga mögött, ezúttal leheletfinoman az ajtót, mert az öreg füle érzékeny volt az éles hangokra is!

- Szóval akkor, hogy hívják magát kedves Uram! - érdeklődött sandító, kíváncsi szemekkel. Olyan volt ebben a percben utánozhatatlan, és semmivel, és senkivel sem összetéveszthető, vibráló személyisége, és arca, mint aki bíróként megszokhatta már a bölcs tisztánlátás, és a lelkiismereti emberség bizonyos passzusait, és erkölcsi paragrafusait!

- Elnézését kérem a betolakodásért tisztelt professzor úr, a ne-ne-nevem Radev Albert!

- No! – kapta fel hirtelen ősz üstökét az öreg az íróasztal lidérces lámpája mögül. – Önnek igazán szépen csengő, bolgár neve van! Talán beszéli is egy keveset? Melyik a kedvenc bolgár költője? – látszott most az öregen, hogy az az erősen, már-már radikálisan eltompított kedvetlenség, és komorság, mely az elmúlt percekben jellemezte természetét, most egyszerre fölenged, és megszűnik: elpárolog!

Egyre érdeklődőbbé váltott át most a merev, konzervativizmusba burkolózó alaphang, hogy átadhassa helyét egy kíváncsiskodó gyereknek, akik igyekszik minél többet megtudni az őt körbekerítő világ dolgairól!

- A kedvenc költőm tisztelt professzor úr Hriszto Botev a XIX. századból! – adta meg a helyesnek ítélt válaszát.

- Ugyan, ugyan drága gyermekem! – emelte fel húsos, tömör, parasztos, és érdes tenyerét a próféta. – Botev maga is amatőr! De hallott már Goncsarovról, vagy Prokjevszíjről? – faggatta tovább kicsit karót nyelt áldozatát, mint valami vizsgálóbíró a vallatószékben, és a kivégzés előtt.

- Tisztelt professzor úr, sajnos ezeket a kiváló költőket nem ismerhetem, de mindent megfogok tenni, hogy pallérozatlan tudásomat tovább gyarapítsam! – mondta el a már előzőleg otthon betanított szöveget, amit még az apjától hallott. Ugyanis az öregebb Béltekinek az volt az elve, ha a tanár a szája íze szerint hallja a választ, elismerve azt, hogy Ő a legtanultabb elme az egész osztályban, hát akkor csak megbocsátóbbnak mutatkozik, mint annak előtte. Nem igaz?!

- Tehát, ha jól értettem az iménti motyogását, akkor magát behatóbban is érdekli a bolgár költészet? - emelte rá, most egyszeriben megváltozott, és talán sokkalta barátságosabb jóságos tekintetét az öreg professzor.

- I-I-Igen! Azt Hi-hi-szem! – dadogta.

- No, jól van már, jól van! Nyugodjon meg! Itt senki sem ellenség! Ebben a szobában minden ember csak jószívű barát lehet, természetesen annak a fényében, hogy kielégítő-e az irodalmi tudása!

Most egy pillanatig fölnézett a kellemes, szentjánosbogárfénnyel pislákoló, sötét réz olvasólámpája fénye mögül a falon trónoló Arany János időskori képmását ábrázoló fotográfiára, és mélyen eltűnődött.

- Mondja csak, kedves uram? Melyik tételt is húzta, mert az épp most kiment a fejemből!

- A huszonkilencest! Gárdonyi Géza novelláit! Különös tekintettel az én falum c. novelláskötetére!

- Ahá! Kitűnő választás! Az ember azt gondolná, hogy ennél könnyebb tételt már nem is szánhattak volna neki! Igaz-e?! – azzal megkockáztatott egy rafinált, hamiskás mosolyt, ami a professzorok társaságában is valódi kuriózumnak számított, és valódi ritkaságszámba ment!

- Hát akkor kedves Albert! Kérem, foglaljon helyet, és kap tőlem tíz percet, hogy elkészítse vizsgájának vázlatát. – közölte kimérten. – Ne kapkodjon, mindenre pontosan annyi ideje van, amennyi éppen szükséges! Csak pontosan, precízen, és természetesen szigorúan tessék ügyelni az összefüggések hálózatára! – De sajnos abban a pillanatban, amikor ezek a meglepően barátságos, és atyai intelmek elhagyták a bölcs professzor száját, hirtelen kivágódott semmivel, és senkivel nem törődve a barna, vaskos tölgyfaajtó, és egy szintén öltönybe bújtatott suhanc kinézetű, pernahajder sétált be rajta; aki nem volt rest, és míg egyetemre járt, szinte nem múlt el nap, hogy szóvá ne tegye, hogy ő csupán csak azért jár ide, mert az ügyvédi kamara termeiben már nem maradt számára férőhely! Kellemetlen fráterkülseje is ezt a pozícióját erősítette meg!

Nyurga, éles, fekete keretes szemüveget viselt, ami sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy eltorzította arcának főbb tulajdonságait, és csinált belőle egy egoista, önző, és roppant cinikus figurát.

- Professzor úr, drága professzor úr! – szólongatta, mert időközben rájött egy kisebb asztmatikus fulladási roham!

- Ne türelmetlenkedjen édes fiam! Előbb fújja ki csak nyugodtan magát! Semmit sem szabad elkapkodni! Mindennek megvan a hatásos módszere!

A fiatal suhanc pontosan úgy tett, ahogy az öreg prof tanácsolta neki; levette a télikabátját, sálját, sapkáját, és majdnem kényelembe is helyezte volna magát, hacsak a bölcs tanár rá nem koppint a közlendője valódi fontosságára.

- No, fiam! Mit is akart pontosan elmondani? Mert amint maga is láthatja, itt éppen kollokválás folyik, és a helyzet roppant instabil!

- Drága professzor úr! Vallomást szeretnék tenni! – kezdett mélyen ható prédikációjába, és több mint valószínű, hogy azért alkalmazta ezt a fajta szakmai nyelveztet, mert hiszen maga is eredetileg ügyvédbojtárnak lett volna szánva! – Kegyelmet nem igényelek!

- Azt majd én eldöntöm! De bökje már ki, az ég áldja meg már magát! Mi az amit elszeretett volna mondani?! – lett egy kissé egyre türelmetlenebb, és dörmögőbb a hangja.

- Professzor úr! Tudom nagyon jól, hogy ennek nem fog örülni, de sajnálatos módon a Széchenyi Könyvtárból nem tudtam elhozni a Toldi szerelmét, így azt nem tudtam elolvasni.

Talán ezt az utolsó, lényegre tapintó mondatot nem is szabadott volna ennyire fesztelenül, és ennyire könnyelműen kimondania, mert amint ez eljutott a professzor hallójáratáig nyomban ördögi prófétává változott.

- Hogy mit nem olvasott el?! – förmedt rá, és most látszott csak igazán, hogy a néhány perce még annyira belsőséges, és érzelmes légkört egy ilyen pernahajder miatt sürgősen fel kellett függeszteni. Kis híja nem volt, hogy a próféta most fel nem kellett, és két jókora pofont nem kevert le a suhancnak, aki előtte állt, mint a győztes csaták tetterős vezére; csak éppen azt hagyta ki önmaga silány, és hitvány számításából, hogy a csatát elvesztette!

- Akkor most jól figyeljen ide, kedves fiam! – emelte meg dörgedelmes, mély, zengő tenorhangját. – Most rögtön kimegy ezen az ajtón, és addig vissza nem jön, amíg mind a harmincnyolc tétel anyagát betéve nem fúja, mint a nádi poszáta! MEGÉRTETTE?! – ez utóbbi szót már csak harsogta, mert hát, akinek Arany, Babits, és Vajda portréja díszíti irodalmi dolgozószobája falát, annak ez maga lehet a megvalósult, és megsértett szentségtörés!

- De hát professzor úr, drága professzor úr! Én igazán megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni! - szabadkozott a suhanc, és megpróbálta volna még megmenteni a süllyedő hajóját!

- Többet nem is szeretnék hallani se róla! Fogja magát, és elkezd szépen olvasgatni, vagy gondoskodom róla, hogy ezt a szemesztert élete végéig megemlegesse! Most távozhat! – s dörgedelmes hangja ebben a pillanatban egészen egyszerűen nem tűrt maga körül ellentmondást, sem pedig tartózkodó kegyelmet!

Miután ez a kisebbfajta intermezzo lezajlott Radev úr került sorra, akit belső, önmarcangoló lelke – főleg a történtek hatása alatt, érthető, hogy roppant gyanakvóvá, és latolgatóvá lett egyszeriben!

,,Mi történik, ha nekem sem megfelelő a tudásom?! Páros lábbal repülhetek, égő pofonnal a képemen!” – s midőn ezek a merőben negatív gondolatok metszették keresztbe agya főbb közlekedési csomópontjait, már beszélni, és nyilatkozni is kellett, az adott, húzott tételével kapcsolatosan.

Az öreg professzor ugyanis túlontúl büszke, és talpig ember volt a talpán ahhoz, hogy ezért a kissé kellemetlen közjátékért elnézést kérjen, illetve, hogy lelkiismeretét egyáltalán ilyen módon megnyugtassa! Megpróbált visszatalálni, és újra felvenni a meghitt, és bensőséges, baráti légkör elhagyott foszlányait és roppant, szinte égető figyelemmel csöngött most a vele szemben reszkető felelő minden szaván.

- Az én témám Gárdonyi Géza novellái, különös tekintettel az én falum c. novelláskötetre! – mondta ki ismételten a tétel címét, s azzal belekezdett az adott novellák kissé nyegle, és szakmai szempontból sokkal inkább egyfajta spontán, és szinte gyermekien naiv megközelítésébe, és elemzésébe!

Amikor mondandójának végéhez közeledett, - nem feledkezve meg arról sem, hogy a professzor úr könyvéről (amit szigorúan mindenkinek meghagyott, hogy kötelező elolvasni), elmondta az odavonatkozó utalásokat, és megjegyzéseket, a bölcs prófétának több mint valószínű, hogy olyannyira megtetszhetett a pufók fiatalember részletekig tudott olvasottsága, hogy kicsit felemelkedett íróasztala mögül, miközben a kissé félszeg, és suta fiatalember figyelmesen az öreg Arany János arcképét mustrálgatta, és silabizálta, majd jókedvében hirtelen ennyit közölt:

- Nagyon is imponál nekem az olvasottsága tisztelt uram! – majd alig egy jól teremtett huszáros, erőteljes kanyarítással gondosan körmölni kezdett a leckekönyv halottas lapjaira valamit – különös tekintettel az ,,egyéb megjegyzések” rovatba, majd csak annyit fűzött az egész precízségig fokozott műveletéhez hozzá:

- Kedves Albert fiam, talán jobb lenne, ha az indexét a folyóson nézné meg! – Mit később kiderült – de ez már a folyosó szikár, és önmagában megkeményedett folyosóján következett be, Radev Albert aznap abban a kivételes szerencsében részeltetett – mint később kiderült gyakorlatilag egyes-egyedül a csoporttársai között is, hogy jeles érdemjegyet kapott irodalomtudományi kollokviumára! S hát ilyen esetekben persze ,,egyeseknek” természetes, ha hogy majd megpukkadnak az irigységtől!