RANDI HÁLÓ

Dórinával úgy ismerkedtem meg, hogy abban az évben szinte minden összejött, aminek gyakorlatilag nem kellett volna összejönnie: sorozatos elbocsátások – persze közös megegyezések alapján, illetve az ehhez kapcsolódó állásinterjúk alkalmával tett eredménytelen látogatásaim a belvárosban, s persze mindenütt az volt a kitérő válasz, hogy még megfontolják a dolgot, és legfeljebb egy, de legkésőbb két héten belül részletes tájékoztatást küldenek: de mindenki tudta az igazat; abban a pillanatban, amikor az a bizonyos további létemet megkérdőjelezhetetlenül eldöntő egy-két hét eltelt, és semmi papír nem jött – gyakorlatilag megfeneklett az az elképzelés is, hogy ezen a kánikulával kecsegető nyáron egyáltalán még valamirevaló munkához jussak! Persze a társas házunkban egy közös képviselő – akinek mi tagadás rengeteg, elsősorban hallomásból ismert kapcsolata volt -, felajánlotta, hogyha már minden kötél szakadni fog – márpedig ez történt -, akkor ő majd elhelyez engem a gondnoki ,,székben” csupán csak egyetlen feltétele van ennek, ha elsősorban Hétfő, és Pénteki munkanapokon kellő rendszerességgel minden egyes reggel előtt – azzal hajnali négy óra esetleg fél ötkor mindig kiviszem a házunk elé a kukát, hogy a szemetesek el tudják vinni!

Nekem a koránkelés ellen semmi kifogásom nem lehetett; elvégre, ha valaki pedagógusjelöltként a főváros külterületeiben kapott kezdő tanítási jelehetőséget, akkor az ne is csodálkozzon azon, hogy korán kell kelnie! S minthogy én a főváros masszív munkástelepekre emlékeztető – elsősorban melósok által lakott környékén nyertem alkalmazást -, ahol nem mellesleg az általános, burjánzó elhagyatottság egyetemes változatai öltöttek testet a járdasziget gaz, és gyomnövények által teletűzdelt szegletén, és ahol általánosságban a buszokon vigyázni kellett, mert az ember – főleg, ha helyet foglalt a graffitik súlyos, festék szabdalta nyomokat hagytak éppen vadonatúj, és patyolat tiszta ruháján. Arról meg nem is beszélve, hogy a helyzet annál kínosabb, és tartósa kellemetlenséggel kecsegetett, amikor éppen aznap lett volna az embernek mindent eldöntő meghallgatása!

Persze gáláns gavallérságomnak köszönhettem a megtisztelő kitüntetést, ami már szinte a gyerekes könnyelműséggel volt egyenértékű, hogy három grácia pedagógus jelölt ösztönző, de hangsúlyozottan ösztönző, és már-már esdeklő kérelmezésére nem én voltam a szerencsés, aki már másnap a Mester utcában kezdhetett, hanem engem küldtek el helyettük Pestszentlőrincre! Most bizonyára mindenki azt mondaná magában, hogy: ,,Ezt a balféket!” – De hát ez volt, s ez sem ártott.

Dórinával egy társkereső oldalon keresztül ismerkedtem össze, s már a legelső email-es levélváltásunk tartós, és közvetlen következménye lett, hogy kölcsönös meghittség mellett rokonszenvesnek találtuk egymást: persze mindenkire vonatkozhatik, hogy az adott közösségi fénykép, amit kamerás mobiljáról bárki föltölthetett, és közzé is tehetett, csak nagyon kivételes esetekben tükrözte az adott valóságot: az esetek többségében hetven a száz százalékhoz! Kölcsönösen, mint a kiszemeltek, vagy a bérgyilkosok akik különlegesen titkos megbízást teljesítenek kiszemeltük egymás adatlapját, és egymás között beszélgettünk a világhálón keresztül – persze csak egyelőre, mert az aktuális, igéző, és halhatatlanul bájos, és elbűvölő hölgyemény győri illetékességű volt, engem pedig a főváros vont minden idegszálával védőszárnyai alá, vagy attól függően rekesztett ki, hiszen, a párkapcsolatok területén nagyon tapasztalatlan zöldfülűnek számítottam, és számítok jelenleg is!

Nagyon szerettem volna már hús-vér jelenvalóságában találkozni vele, de hát a tündérmesék sajnos nem a valóság talaján íródnak, sokkal inkább a megbabonázható, és ezáltal befolyásolható, varázslatos képzeletünk termékei!

De hát sikeresen kikunyerálhattam tőle egy amolyan félig randevú, félig amolyan találka hangulatú megismerkedést! Persze azért engem sem ejtettek annyira a fejem lágyára, hogy bármikor könnyedén elvette volna az eszemet a halhatatlan, s örök szerelem átható, és összefüggő érzése; a veleéig hatolón igyekeztem kivallatni, hogy: mi a kedvenc étele? itala? s hogy milyen virágot szeret? milyen zene illik a legjobban emberi hangulatához?

S amint ez már klappolt, és megvolt, megkértem hallatlan udvariasság mellett, ami sajnos a mai világból mint valami őskori ereklye talán már csak a lovagokban van meg, hogy amennyiben természetesen ő is áldását adja nagyon szívesen főznék neki valamit, mert ettől a gesztustól talán nemcsak meghatóbb, és emlékezetesebb lehet az adott randevú, de talán még ő is jobban fogja méltányolni, és értékelni szerény mérvű erőfeszítéseimet!

- Csak nem randira akarsz hívni Félixke? – lepődött meg, mint akit szülinapi jókívánság ért hirtelen. – Ez aztán a figyelmesség! Jó rendben van! – adta meg a Cupido nyilas jelet, mellyel végzetes hatást gyakorolt kissé kopogó, és mindig is sebezhető szívemre.

- Hát ennek igazán örülök drága Dorinám! Akkor gyorsan összeütöm a kedvencedet a konyhában, és utána együtt romantikázhatunk a tetőn! – Mert a ház ahol laktam bár kétségtelen, hogy áldott szüleim szent tulajdona, azonban mégis benne lakhattam, mint bejelentett, és mint szerethető lakó, s ahonnét; minek után tetőn volt pompás, és a halhatatlansággal veteksző kilátás nyílt az adott lakótelep gyönyörűen háztömbökkel telezsúfolt, beépített vidékére, de ha az ember vette egy kicsit a fáradságot, és a hátsó szobába ment, akkor az én régi gyerekszobámból csodálatos kilátás nyílt az aggastyán-bércekre, amik Törökbálint, és Budaörs felől mintegy körbeölelték völgykatlanszerű ölelésben a házunkat!

Amikor végre-valahára az adott csinos hölgy megjelent gyönyörűségesen festett kikészített, és vadonatújnak ható nyáriasított ruhácskájában, ami sejtelmesen omlott rá, mint hacsak ráöntötték volna, de ugyanakkor valami könnyed, ám annál kacérabb, kicsit kihívó, de nem túlzó eleganciával párosult. S emellett az sem volt probléma, hogy a gyönyörű hölgy szemüveget viselt: ugyanis – főleg a mostani korban már kivált olyan szemüveglencséket gyártanak, ami nemcsak hogy harmonizálnak az adott fejformákkal, de annyira könnyedén, és praktikus keretek között simulnak bele az arc kontúrjai közé, hogy viselésük szinte észrevétlenné teszi a szemüveg keretet, és helyette nem takarja el a gyönyörű tekinteteket. Nos, Dórinának gyönyörű, zöldes barna szembogara kihívó sugárzással, és huncut kacsintásokkal párosult, amit el nem múló cseresznyeszínű ajkainak a finom ízlelésével próbált ellensúlyozni; ez már magában hordozta a felhívást egy intimebb jólét megkezdésére is akár, én viszont szigorúan kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ti. a legelső randevún szexuális kapcsolat a leghatározottabb mértékben is ki van zárva! Azért is, mert az ember ilyenkor még mindig egy kicsit a kisiskolások szintén viselkedik, és igyekszik minél hatékonyabb rátermettség mellett kitapogatni a másik fizikai, és lelki tereit!

Így esett, hogy egy romantikusnak mondható, gyertyafényes, ámító vacsora után kiültünk a tetőnkre, a fölforrósodott kátrány éppen kihűlő félben volt, így kissé vigyázni is kellett, hogy ünnepi cipőnkkel bele ne ragadjunk, és izzó, parázsra emlékeztető, nagyon kellemetlen égető érzéseket szenvedjük, de ettől függetlenül egy annyira mélyenszántó beszélgetést sikeredett lefolytatnunk egymással, amire bizony már gyerekorom óta nemcsak hogy készültem volna magamban, de amire azóta sem volt, és lehetett még példa!

- Mondd el, kérlek Félix egy bizalmas titkodat! - követelőzött a hölgy. – De arra aztán vigyázz, hogy most még csak egyetlen titkodat meséld el, de részletesen! – azzal bájosan, és elragadóan elmosolyodott.

S én, mint egy érzelmekbe kissé kótyagosan belerészegült, azonban mégis szándékosan józan lovag jobban tettem volna, ha mérsékelten tűrtőztetni igyekezem magamat, ami a titkaimat illeti; mert azokból aztán – hál’ istennek -, volt bőven, elmeséltem neki majdnem mindent töviről-hegyire, persze csak a jó ízlés, és a titoktartás határain belül.

- Tudod halálosan féltem az apámtól! Különösen akkor, amikor rájött az öt perc.

Az ifjú hölgy, akit eddig, mint valami láthatatlan köpenyt, vagy hálót áthatóan, és egyetemes keretek között körbevett a boldogság tudata kővé dermedt, majd megszeppent, és sokkal inkább szomorú, és együtt érző hangon megkérdezte:

- Ne haragudj, de ezt nem értem! Mesélnél erről részletesen! Ne érts kérlek félre, ha esetleg úgy tűnhet, hogy a magánéletedben vájkálok, de szeretnék mindent tudni rólad, ha lehet! De semmi kényszer! – s hogy igaz, s őszinte szavainak kisebbfajta nyomatékot adhasson kedveskedőn megszorította a kezemet.

Engem valami megfoghatatlan, szinte azonnal ható, bizsergető érzés kerített hatalmába; hevesen liftezni kezdett a gyomrom, és fejemben a hajdan kristálytisztára letisztult gondolataim is összekuszálódtak! Mégis belekezdtem történetem őszinte elmondásába.

-… Hát hol is kezdjem? … - habozott magamban egy kissé, majd folytatta -, tudod, apám egy nagyon agresszív, és öntörvényű ember, és az állandó munka mellett nagyon kevés ideje jutott arra, hogy egyetlen fiával foglalkozzon, de amikor megtette, akkor is hamar, és meggondolatlanul eljárt a keze; különösen akkor, amikor már nem tudott parancsolni, vagy megfékezni a kitörni kész indulatait!

A fiatal hölgy gyönyörű, élénken csillogó, és roppant bájos őzikeszeme elkerekedett, mint akit mélységesen megérint a részvét szele, majd kinyújtotta hattyú-finom kezecskéit, amiket most finom eleganciával enyhén lebarnított a bimbódzó, kánikulai napfény, és megsimogatta együtt érzőn a fiatalember kobakját.

- Ezt valóban nagyon sajnálom, és együtt érzek veled! Tudod, nem fogod elhinni – kezdett ő is őszintén mondókájába -, az én apám pedig kamionsofőr volt, és én is alig tudtam vele találkozni! Édesanyám szegény pedig annyit dolgozott, hogy jobb róla nem is beszélni. Így esett, hogy engem a nagymamámék neveltek fel, és én pedig a három évvel született kisöcsémről gondoskodtam!

- Nagyon sajnálom én is! De én – tudod, mindig is felnéztem azokra az emberekre, akik fáradságot, és áldozatokat nem kímélve azon fáradoztak, hogy tisztességgel és lehetőleg becsülettel felneveljék a következő nemzedékek tagjait!

- Látod ebben egyetértek veled!

- Tudod nekem az a nagy bajom, hogy megengedem a saját önző hangulataimnak, hogy sok esetben ők vezessenek engem, és nem pedig a saját megfontolt, józan eszem! Emellett hónapokig, sőt évekig is el tudok zsörtölődni azokon a bagatell, kellemetlenségekként megélt galibákon, melyeket az élet követett el ellenem!

- Bocsáss meg, hogy szavadba vágok, gondolatodat ne feledd! – szakította félve az ifjú hölgy őt, mint akinek hirtelen jött Heuréka-megvilágosodásban van része. – De nem gondoltál még arra, hogy egyszerűen csak hagyd, hadd menjenek a dolgok a maguk a útján, és te pedig csináld azt, amihez igazán kedved van!

A félszeg fiatalember sem tétlenkedett most; elővette kissé kopottas aktatáskáját, és kivette belőle első szépirodalmi jellegű könyveit: egy termetesebb verseskötetét, és egy regényt.

- Hát ezt te írtad?! – csodálkozva elkerekedett a szeme csodálkozásában a hölgynek. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tehetséges vagy! – s úgy elrikkantotta magát, hogy a külső falakon kívüli zajok is, mintha sokkalta ember közelibbek, és tapinthatóbbnak tűntek volna!

- Köszönöm! Biztos, hogy nem fogod elhinni, de édesanyámon kívül te vagy az egyetlen ember az életben, és őszintén remélem, hogy ezzel nem okozok semmi kellemetlenséget, de te mondtam nekem elsőként, hogy büszke vagy rám! – s itt, mint aki valami emberek számára szemlátomást nagyon kínosat, és nagyon bonyolultat, vagy sértőt mondott úgy elpirult, mint egy vadalma.

Az ifjú hölgynek tetszhetett a fiatalember hezitálása és félszeg tutyimutyiskodása, mert kicsit közelebb ült hozzá, és megsimogatta harmincéves létére már jelentősen őszbe vegyülő, kopaszodó alakját.

- Megköszönöm neked a kedvességet! Még soha nem volt hozzám senki ennyire jóságos, és melegszívű, édesanyámon kívül! – s ebből az alig pár mondatból is látszott, hogy Félixnek nagyon sokat jelent ez a kedveskedő, és önzetlenül is megértő gesztus.

- Arra gondoltam, hogy mit szólnál hozzá, ha meghívnálak itt a közelben egy cukrászdába, és ott nyugodtabban beszélhetnénk! Mit szólsz hozzá?! – ajánlkozott készségesen.

- Nem szeretnék kellemetlenkedni, vagy tolakodni, és kérlek ne értsd félre a szavaimat, de egy ennyire roppant csinos, és hallatlanul igéző hölgynek biztosra veszem, hogy már van vőlegénye.

- Oh, te kis hamiskás mosolyú! – mosolyodott el rejtelmesen. -  Ezt meg, hogy találtad ki? Hát, ha már kibukott a szög a zsákból, akkor elárulom, hogy van valakim, de még egyelőre csak barátok vagyunk, s attól, hogy együtt élünk még semmi konkrétabb dolgot nem határoztunk el! De már alig várom, hogy édesanya lehessek! – s itt belsőségesen, izzón csillogóvá lett magával ragadó, barna karbunkulus szeme.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy a te önzetlen, és mindig megértő kedvességeddel kivalló, és talpraesett kismama leszel! A gyerkőcöd pedig valósággal szerelmesen imádni fog téged!

- Oh, igazán tündéri vagy! – cuppanós puszit nyomott a másik kipirult orcájára.

- Jaj! Drága hölgyem! Zavarba hozol!

- Nem, nem! Ez jár neked!

- Biztosan meglepődsz majd, de eddig az összes randevúm jóformán teljesen kisiklott, mert én szinte mindig elmentem, csak éppen az adott hölgyemények nem jelentek meg még két órával később sem a megadott randevúink helyszínén!

A hölgy most nagyon komolyan, mégis kifinomult, és értett intelligenciával farkasszemet nézett vele, majd kijelentette:

- Nézd csak! Ha ez megvigasztal, akkor én nagyon szívesen randiznék veled! Semmi kényszer, ha ez neked nem okoz gondot! Sohasem láttuk még eddig egymást, és ha nem találjuk egymást eléggé megnyerőnek akkor mindent új lapokról kezdhetünk megint! Persze csak, ha van kedved hozzá! 

S ebben a kipattanó, magával ragadó pillanatban Félix lehetett a világ talán egyik – ha nem legelső, legboldogabb embere, hogy egy kezdődő különös, és furcsa barátsággal kárpótolhatta magát, ami talán sokkal fontosabb, mint az élet ügyes-bajos dolgai, és ami talán egy életre szól!