KISHITŰ EMIGRÁNS

Egy meglehetősen borús, busongó, és roppant esőcseppektő áztatott szombati nap délutánján voltunk már kora délután öt órakor, amikor magamra maradtam társtalanságomban, és kiszolgáltatottságomban az idegenek között is, mint valami nagyon is jelentéktelen, senki, kishitű emigráns. Kissé izgulós, és roppant félszeg tudatban a Pesti Színház előtti kis bejáró előtt ácsorogtam, miközben százával tudultak be előttem az összeserglett, és meglehet, hogy csupán szenzációra éhező, és mindenben cirkuszt, és fölhajtást követelő bámészkodó emberek. A színesebbél színesebb, és bizonyos válaszékos esztétikáról árulkodó, kiállított, fekete-fehér színész óriások plakátjait ábmultam kidülledő, és boci szemekkel merészen, de kissé elcsigázottan: milyen bolldogoknak tűnnek, és ugyanakkor felszabadultak – ütött szögembe a gondolat, mint fölismerés, és kíváncsiság fogott el, hogy vajon még láthatom-e a mai nap folyamán azt, akiért tulajodnképpen idejöttem, és beszélhetek-e még vele?

Szorongó öntudattal közelítettem meg a két jegyárusító nénikét, akik most kitágult tudatom tekervényei között is talán új jelentéstartalommmal telítődtek; megnyúltak, és szemlátomást gonosz, zölsen villogó szemük kerekedett, és úgy festettek, mint a mindenkit csalogatni igyekvő vén boszorkák, vagy vasorrú bábák.

- Jegyet legyen szíves! – ripakodott rám, egy kellemetlenkedni vágyó anyóka.

- Jó napot kívánok, kezét csókolom! Én csak annyit szeretnék tudni, hogy a Drága Művésznő itt lesz-e , mint azt már bátorkodtam volt jelezni önnek néhány nappal ezelőtt, mikor legutóbb itt jártam.

- Igen, minden bizonnyal találkozhat vele! Most azonban kérem a jegyét! – zárta le ellentmondást nem tűrően a vitát az anyóka.

Odanyújtottam félszeg tölgyfakezeimmel, amik már annyira feszültek, és izgulósak lehettek, hogy megdermedt bennük a verejték, és attól kellett tartani, hogy az egész vadonatúj jegyeimet eláztatom, és ha kérik – márpedig, ingyen még semmit nem adtak -, akkor több, mint valószínű, hogy el fog ázni az egész.

- Hogy maga mennyire feszült! Csak nem ideges? – jegyezte meg egy mellettem álló, szintén idősődő hölgy, aki meglepően kipomádézta magát a jeles alkalomra, és ünnepi ruhájában valóban különleges látványt nyújtott azoknak is, akik eddig megjelentek.

Elengedtem fülem mellett az észrevételeket, és már spuriztam is be, hogy végre-valahára annyi értelmetlen utánnajárás, és több hónapos végestelen örökkévalóságnak hitt várakozás után végre egy jót tudjak beszélgetni, azzal az emberrel, aki minden valószínűség szerint a bonyolult emberi jellemek szakavatott, és betanított ismerőse!

Odabent már hatalmas, zsibongó, kellemetlenül tolakodó tömeg fogadott, ami kétségtelen sokkal inkább elvette az egésztől a kedvemet; mert a tömegtumultus sajnos sohasem tudott kellően magához vonzani, sokkal inkább taszított. A bejárattal szembeni kis minikalitkában – mert annyira töpörödött, aprócska helységnek látszott első pillantásra a művészbejáró fülkéje, egy aprócska, madárszerű, szemüveges nénike kezelte a befelé torlódó, zajongó tömeget!

- Mit parancsol? Segíthetek? – érdeklődött buzgolkodva.

- Igen! Kezét csókolom! Szeretnék érdeklődni, hogy a drága művésznő bent van-e, és hogy fogadó képes?  - nyögtem ki, mert a torkom bíbor-alagútjában szinte már akkor nagyadag, feszítő gombóc szorult, amikor meg kellett szólalnom.

- Igen, hát persze! szóval maga volt az, aki pár nappal ezelőtt is itt járt!  - ismerte fel bennem az emberét az idős nő. -

Bemehet hozzá! De legyen óvatos a kérdéseivel, mert csak a felkészült, talpig úriembereket kedveli a művésznő! – felelte, majd szélesre tárt gesztusokkal tessékelt egyenesen befelé.

Egy ócska, és levegőtlen, téglalap alakú üregben kellett pár métert lehajtott fejjel megtenni, nehogy az ember fejének ütközzék valami kellemetlenül csimpaszkodva lelógó vezeték a plafonról. Az egész helység, és folyósó sokkal inkább egy halottas, szükeszínű kriptához hasonlított, semmint egy művészbejáróhoz, ahol a tisztasságot nem ártott volna szem előtt tartani; de hát, mint azt mondani szokás, aki művészetekkel foglalkozik nem törődhet állandóan a fülmosással, illetve az adott szobák higéniai követelményeivel! Nem igaz?!

óvatosan, mint egy besurranó tolvaj közeledtem, gyomromban fesztítő hányingerekkel keveredve a színészöltözőkhöz, mígnem a helység közepe táján egy feliratra lettem figyelmes, ami úgy ragyogott, aranyló díszbe foglalva, mint egy aranyalma.

Rónai Emilia művésznő szobája” – mutatotta az írás.

,,Hát most mit is csináljak?” – futott át gyorsan az agyamon, mert elvégre én memutatkozni, és végtére is barátkozni jöttem tiszteséges szándékokkal, és minden hátsó szándékot félretéve. ,,De hát azért mégis be kellene mennem, ha már ennyit bumliztam és fáradtam miatta, nem igaz?!” – ahogy magamban így törtem a fejem az éppen föllépésükre készülő, kikent-kifent hölgyek, és urak népes kompániája telepedett be a szűkített és nagyon is levegőtlen folyósóra, ahol én is toporogva lézengtem!

- Bocsánat, tisztelt uram! Elnézést! – kerülgettek többen is, mert nem voltak hozzászokva nagyobbacska közel majdnem két méteres termetemhez.

- Semmi gond! – válaszoltam!

Aztán, amikor ismét csak egymagam lehettem, és az újfennt kiürült, és kongó ürességről árulkodó folyósó vettem egy hatalmas, és ugyanakkor mély levegőt, és bekopogtattam.

- Tessék! Ki az? – szólt az ajtó mögül egy vékonyka, kicsit egérkére emlékezető hang. – Bejöhet!

Beléptem, és azonnal meghajtottam magam. Aztán, amikor már odabent voltam ebben a kicsiny, lakályos öltözőben, ahol minden érték egyetlen öltözőasztalkára öszpontosult, ami mint a ringlispil ki volt világítva halogén jellegű lámpákkal, és az asztalán is kikészített smikfelszererelések torornyosultak; ami egyértelműen arra engedett következetni, hogy a művészeknek azért nemárt, ha megtanulják saját maguk maszkját is elkészíteni, mert más alig lesz, aki megcsinálja helyettük.

Aztán időközben rögtön rájöttem, hogy talán jobb is lesz, ha rögtön letérdelek, mint aki vallomásra készül, vagy legalább is esküt készül tenni, szent fogadalmat valami szebbre, jobbra, tán nevesebbre. Ez szemlátomást roppant imponált az ifjú, talán még nálam is fiatalocskább művésznőnek, aki most az asztalnál ült, és éppen puderezte az arcát.

- Bocsásson meg nekem dárga művésznő, hogy csak így beállítok, de már annyi sikeretelen és hasztalan utánnajárás után el kellett jönnöm önhöz, hogy méltón bemutatkozhassam önnek, és hogy kicsit elbeszélgethessek önnel! – emeltem fel fejemet, mert roppant fontosnak tartottam a szemkontaktust. S arra vártam, hogy végre egyértelmű jelzést adjon arra nézve, hogy közelebb mehetek.

- Bocsásson meg, csak nem maga az, aki már szinte mindenkit riadóztatott körülöttem, hogy hol találhat meg? – hangjában némi neheztelés, és aprócska oda nem illő gúny feszült.

- Meg kell bocsátania nekem drága művésznő, és higgye el kérem, hogy kimondhatatlanul sajnálom, ha megsértettem volna, de sajnos jelenleg nagyon nehéz korszakot élek át, és szerettem volna kibeszélni a magam lelkizős dolgait!

- Megkérhetem, hogy fáradjon közelebb! Megígérem, hogy nem harapok, jó? – s megereztett kellemesen ívelt, félig telt ajkaival egy ellenállhatatlan, bájos mosolyt.

Fölálltam, majd apró lépésekkel vigyázva a többi bútor épségére odaóvakodtam, majd ismét lehajoltam, és megcsókoltam a kézfejét, amire ő úgy elpirult, mint egy érett vadalma, valószínűleg azért, mert ekkora figyelmességgel még ő sem találkozott.

- Ez igen! Ön tisztában van az illem, és a jó modor minden aspektusaival! Ez nagyon dicsérendő, és nagyon tetszik! Látom, hogy talpig úriember.

- Bocásson meg, nem akartam fölkavarni!

- Szó sincs róla! – hárított. – Már miért kavart volna föl? Én csak nagyon egyetértek, és maximálisan méltányolom, hogy a mai világból sem vesztek ki teljesen a lovagok. – azzal megcirogatta kissé pufók orcámat.

- Mondja meg, de őszintén, miért jött el hozzám?

- Én csak… - hirtelen minden hangszálam rövidzárlatot jelzett, mert elakadhattam, és nem jött ki több hang a torkomon. – Ugye hisz az őszinte barátságban? – kérdeztem tőle egy idő után megszeppenten.

Kicsit furcsának, és szokatlannak hihette az adott kérdést, mert élénk, csillogó, semmivel sem összehasonlítható barna szemeivel rámmosolygott.

- Miért? Önnek sok barátja van?

Erre csak némán ingatni, és rázni tudtam, már erősen megritkult, és kopaszodó üstökömet: - Sajnos nincs dárga Művésznő!

- Hát ezt higgye el kérem, én is sajnálattal hallom, tekintettel a mai alattomos világ berendezkedésére, amikor legkivált mindenki csakis saját magával törődik! Ez engem is mélységesen felháborít, és el is keserít! – s talán ebben a kifejező pillanatban volt a legbájosabb, ahogy megprobált mérges, durcáskodó arckifejezésést felvenni tekintetével.

- A számból vette ki a szavakat!

Mondanom kellett volna neki valami megejtően, elvarázsolóan szépet, de attól tartottam heves, nem evilági fölfokozott izgalmi állapotomban, hogy mivel úgy is van már barátja; nem mellesleg a földi szépségeknek egytől-egyig szinte kivétel nélkül mindig akad valakijük, akikkel mutatkozhatnak! Így esett, hogy egy kicsit még tétován toporogtam, majd nekiszegeztem a kérdést:

- Ha volna olyan kedves drága Művésznő! A kedvemért egyetlen pillanatra behúnyná csodálatos, kifejező szemét? Szerénykedve elővettem a neki szánt becsomagolt, aprócska csomagot, és azt a két meghatározó szépirodalmi munkámat, melyet egyáltalán még sikerült megjelentetnem egyéb anyagi forrásaim mellett.

S amikor megpillantotta a szépen becsomagolt névnapi ajándékot: egy-két új könyvet, közöttük is gondosan válogatva a verset, és a prózát, és emelttett még azokat a nyomatóval is bármikor, és bátran előállítható reklám plakátokat eddig megjelent műveim borítójáról valóban csillogott boldog meghatottságában a szép szeme! Hiszen fogalma sem lehetett arról, hogy mi is lehetett volna eredeti zándékom – még a nyári vakációban benne járva, és a kölcsönös bizalmatlansággal viseltettünk egymás iránt akkor! De ahogy most megpillantotta a kis, mosolygós csomagot, amihez mindig igyekeztem egy-egy plüss állatfigurát is mellékelni, szöget ütött fejében a felismerés, hogy én lehetek az egyik ügyeletes hódolója.

- Ezt mind nekem hozta?! – s el sem akarta hinni, hogy ennyi önzetlen, tömény, és sűrített jóság belefér egyetlen pillanatba. – Hát igazán kedves öntől, de nem kellett volna, ennyit fáradoznia!

- De hát mélyen tisztelt, drága Művésznő! Ez jár Önnek, minden tisztelettel!

- Hát akkor köszönöm! – belekukkantott a csomagocskába, és abban a pillanatban, amikor megpillantotta szépirodalmi munkáimat is, a szakmai kíváncsiság-e, avagy a különös, emberi kultúra iránti móhóság volt – nem lehetett pontosan megállapítani: azonnal belelapozott, és forgatgatta, ízlelgette magában az adott verssorok mondatait, és a prózát is. Tetszhetett neki, mert élénk, pacsirtaszerű nevetéssel nyúgtázta, ha valami olyan érdeklődése közé vágó részhez ért, amit megkedvelt. Fölpillantott bő tiz perces mustra után a műveimből.

- Ezt mond ön írta? – és csodálkozott, hogy hogyan tud egy alig haminc éves elmúlt ember ilyen lényeglátó, jövőtől kissé rettegő, sok elgondolkodtató gondolatot leírni? – Igazán  tehetséges! De mondja csak miért annyira szomorú? Látszik az arcán, minden érzelem!

- Hát drága Művésznő! – haboztam. Ha most megmondom neki, mi a helyzet lehet, sőt valószínű, ohgy sokkalta inkább a kiszolgáltatott áldázatot, és a szerencsétlen flótást fogja bennem meglátni, semmint a valóban segítségre szoruló embert! ,,Hogyan mondhatnám el neki?” – töprengtem, de csak egy pillanatig, mert idő közben gyönyörűséges, mandulanagy szembogara köveltete a magyarázatot.

- Drága Művésznő! Őszinte kell lennem! Azt reméltem, hogy majd szépirodalmi jellegű munkáimból szert teszek egy csöppnyi profitra, amit majd hasoznnal megforgathatok, legalább is addig, amíg valami elfogadható állást nem találok! De ez a mostani kor nem igazán kedvez az álláskereséseknek, ugye?

- Figyelek, folytassa, kérem! – s egyre érdeklődőbben, mint akit ténylegesen izgathat az, hogy mi lesz az emberek további ismeretlen sorsa árgus szemekkel csüngött minden kimondott szavamon.

- Szóval, az úgy volt, hogy találtam egy kiadót… - és itt töviről-hegyire gondosan, és semmit sem elhallgatva előle elmeséltem neki az egész történetet, nem felejtve ki a kínosabb részleteket sem – elvégre gyakorta megesik, és előfordul, hogy maguk az elhanyagoltságra ítélt részletek rejtik a valódi tartalmakat!

S mire a mondókám végéhez értem, két meghatározó könnycseppet láthattam elkenődve végiggördülni a dárga Művésznő fehér krétaporral besminkelt arcán, amik most vastag medret vájtak arcának sávjaiba.

- Ne haragudjék rám! – kértem tőle őszinte megbocsátást. – Azt hiszem nem kellett volna ezt mind elmondanom! Nagyon sajnálom!

- Ne szabadkozzon, mert azt utálom! az ember lehetőleg mindig mondja meg mit gondol, így kevesebb a hazugság, az áltatás, és az alattomos félreértés, továbbá a legjobb út a boldoguláshoz a feltétlen őszinteség! – felelte, amivel megint csak tökéletesen egyet kellett értenem.

- Szóval, akkor ha jól értettem a szavait, tisztelt uram, önnek halanédtalanul, és lehetőleg minél előbb álláshoz kellene jutnia?

- Kérem ez így van! Kicsit kétségbeejtő a helyzet.

A fiatal hölgy gondolkodott egy kicsit, látszott, hogy erősen koncentrál, mert összehúzta homlokán a megfeszült redőket, mintha egy redőnyöt, vagy reluxát szeretett volna fölgöngyölíteni.

Kis idő múlva felnézett, majd folytatta:

- Nézze, kérem! Mit szólna hozzá, ha én másodállásban egy kis kereskedelmi rádióban vezetek egy viszonylag még nagyon friss, és talán épp ezért ismeretlen kulturális rovatot, és meghívnám a műsorba, hogy kicsit beszéljen, és mutassa be eddigi műveit! S ha szerencsénk van, még kaphat érte egy kisebb anyagi jutattást is! Na, mit szól hozzá?

Első reakciója szerintem mindenkinek az lehetett, aki ebben a cipőben volt akkoriban, mint én, hogy valósággal belső lelkiismertében kicsattant volna a boldogságtól, és attól a tudattól, hogy talán végre egy kicsit anyagilag stabilabb környezetbe kerülhet, de engem most gyermekkorom sanda félsze ismételten pár lépésig meghátrálásra késztetett.

- Tessék mondani, drága Művésznő! Kaphatnék gondolkodási időt? – bukott ki belőlem a bizonytalanok félszeg, meghátráló tudatával, elvégre fogalmam nem volt, hogy egyáltalán mire is számítsak!

- Hát, attól tartok, mivel a következő adásunk most Vasárnap esedékes, és ha ha jók az értesüléseim akkor csütörtöki nap van, ezért olyan sok vaciálást szerintem nem ér meg! Döntse el, és amennyiben ez megfelelne önnek, akkor szeretettel várom, a megadott időpontban!

- Nagyon szépen köszönöm!

Így történhetett, hogy pontosan Vasárnap délután fél három magasságában én egy légkondicionált, afféle stúdió műhely helységben ücsörögtem, és gyomorforgató, gombócszomorító izgalmakkal testemben arra várakoztam feszült a csendben, ahogy végre kereshessek egy kis pénzt, újdonsült barátom társaságában!