NINCS VÉGÁLLOMÁS

 

Esett a könnycsepp az égből,

mégsem volt hideg az idő,

merev csontjaim kikacagtak, hogy végre

a szabadban mozoghatnak.

 

Az utca túlsó oldalán rám kiáltott egy zöldséges autója,

ezt gyorsan az emlékeim közé véstem, s átkeltem az úttest szürkés

folyamán a buszmegállóba. Kedvenc sofőröm köszöntött s már előre kinyitotta előttem hatalmas óriása kopottas ajtait, majd versenyt futva a szelekkel útnak indultak a kopottas gumikerekek.

 

Szárnya keltek még ébredő gondolataim, s

nyitott szemeimmel álmodtam meg a csodát,

ám hirtelen kedves szekerem megállt az égövön,

melynek Tejútneve: Végállomás

S pilótám érdes s kemény hangon reám kiált: ,, S busz kocsiszínbe megy leszállás!”

                 

 

 

      MESÉL A VÖLGY

 

Itt, hol a mesélő kövek elmesélik

sok-sok években létezésük történeteit,

a táj: Hatalmas alkotó kézként,

a békés völgy-vidéket magához öleli, s önmagába zárja,

s melyben minden lélek-hang,

mit csak az ember átérez egyetlen könnycsepp, egyetlen rezdülés!

 

milyen frissítő az eső hűsítő áldása:

A vízesés, mintha a kopogó, s csalafinta esőcseppek boldog mennyasszonya volna.

Itt a mennybolt és a kopasz föld mind eggyé olvad,

s a természet lélegző vállain nyugszik békességben.

 

Én csak hallgatom mélyen s kutatom figyelve

a tiszta kristály-csöndben vajon hogyan beszélgetnek

egymás között halkan s engedelmesen:

A fák, kövek s növények, s mint emelik meg tisztelegve

pirospozsgás kalapjukat az erdei gombák

a sok mindent megélt fa-aggastyánok előtt.

 

 

 

 

GYÖNGYSZEMEKET ÁRASZTÓ KIRÁLYLÁNY       

 

Első pillantása elvarázsolt, ahogyan könnyed,

S bársony hangján hozzám szólt.

Kedves termete volt, mely a szemnek igen forró,

És mégis annyira finomságba burkolódzó

Tétova szűziesség, hogy lénye dobogó rózsájából,

sugárzott a szeretet.

 

Lágy, éneklő hangján felkacagott minden virágszál.

Amikor csak alkonyati ajkait néztem, eszembe jutott

Olyan törékeny mátkám, akár a lenge szél futta

nádszál, mely nyugodt lassúsággal bókol csókot,

a tó tükrére.

 

Amikor járt az ember azt hihette volna, sugárzó

glóriában tündököl a lépte, s halk lábujjain, mint

felhők puha vállain, könnyű volt a járás,

lépteit, egy piciny manó figyelte, csak

óvatosan, egészen észrevétlen,

hogy galambja meg ne sejtse,

hisz az életét adta volna, hogy kívánságait

teljesítse.

Drága királyi sarj, ki mindig üde, s mosolygós

volt, most hirtelen könnyekre fakasztotta a lelkét,

és szemeinek tavából ezüstös gyöngyöket

árasztott.

 

Látszott, hogy a hajdan oly forró, és hajnal arcra,

most az idő vas foga ül, s elkeseredve, egymagában,

szomorú tengerré változtatta testét, s engedett

annak, ami történt.

Drága, arannyal átitatott lelkét, most sebezve

járja át a jeges félelem.

 

Ahogy elteltek a fájó emlékek, megbékélt,

s arra gondolt, mennyire elpazarolta lelkét,

s nem vette észre társai: a tündérlányok figyelmét.

Azon kaptam magam, hogy édesem szembogarából,

felragyog a vakító nap, s szorongatott lelke ismét

szivárványba öltözik.

S megint kedves, hisz már látom mennyire örül:

hogy boldog.

 

                                              

           

     AZ ÓRÁK LASSABBAN JÁRNAK

                                      

Az idő már felvette kopottas mentéjét,

s a természetre terítette,

alig volt már napfény, mely életre

keltette volna jellemét.

 

Mikor már ott volt a perc, hogy elüsse

az órát, arcáról szelíd mosoly tükröződött

vissza, s még lassabban járkált orcáján

a sétapálca.

 

Az érzés, mely végtelenben összenőtt

a valósággal csak nem telt,

és gúnyosan kinevetett a falon járkáló

piciny kakukk: s fejemet gyorsan álomba

hajtottam, és aztán nem éreztem ébren maradást.

 

Hirtelen egy pillanatra, ahogy a piciny bohócképű

felnevetett, már mindenki tudta: az órák lassabban

járnak.

                                                                                          

 

 

BÖGI MAMA

 

A mosogató szárnyait megfogta,

gyorsan, szárnyas lépteit figyelte mindenki,

figyelmesen köszöntötték őt hajbókolva,

azt kérdezték tőle véletlenül: ,, Hány évesnek

tetszik lenni?” – s ő nyugodt, számolt hangon

bejelenti, hogy: hatvankettő!

,, Ne tessék tréfálkozni!” – álmélkodtak a dolgozók

hisz a nénike olyan élelmes, mint a raktározó pók!”

 

Mondták – s jól gondolták, mert ami nekik kenyérre

sem elég fizetést: ő mind félre teszi,

gyűjtöget, s spórolgat okosan osztogat – s nem

herdálja el a pénzt, mert hisz még az ember is tudja

tökfilkó, ha nem tesz el belőle egy kis részt!

                                   

Ha jött a számlás, ő akkor igen csöndes volt,

mert imádta, ha csönget a gázos, vagy kilincsel

a vizes, a számlálandót kis meggyötört ujjbegye,

mely az embermunkát mindig vasakarattal

tűrte, s kezei közé süllyesztette,

hogy senki meg ne lássa: hogy egyedül ő

legyen az aki elszámol vele.

 

Unokáját, aki e jeles sorokat szerezte róla,

imádta, a rajongásig ölelgette, csókolgatta,

szeretgette, kevés rá az áldott világ minden

kegyelme, s jósága, hogy unokája ezt valaha

is megköszönje, meghálálja: hogy ez a kedves

és élelmes hölgy a nagymamája.

 

                                          

 

 

                 

 

 

 

                                                                         

  HUNCUT KATICÁM

 

Mindig is éreztem,

s sejtettem akár hányadik pillanatban csak

összegyűjtött engem termékenységet adó lelked ezer alakban szívemben,

hogy törékeny a te lelkiismeretednek megszentelt gyöngyfüzére!

Az angyalok huncut játékát lestem szerelmes arcodon,

mely bíbor rózsaként hozzám eljött!

 

Cseresznye ajkad finom volt s érzékeny.

Bodzavirág lelked megbolondította összerendezett

agyam s fejem s egész lelkemet át átrendezte

benne sóhaj-szívem húrjait, hogy parányi érzelmeddel

egészen lelkemig elérted muzsikáló érzelmemet!

 

Árva s félszeg szemeimnek rebbenése

lenyugvó barna mennybolt szemeidben kutatott,

s szemidből érzelmed nap-könnyei áldott kört rajzoltak arcodhoz,

s ott helyben rabod lettem örökké, teljesen.

 

Sóhajok könnyeivel átadtad nekem ami számodra kedves volt,

hogy én is osztozzam lelked betakaró szürke bánatodban!

Remélem, igazmondó látnok szíved megüzente neked,

hogy mindig tenyeremen hordoztalak, vigyáztam rád,

melletted álltam s sokszor támogattalak!

 

S ha szükséged volna igaz barátokra,

kik meghallgatnák könnyeid fohászait, szíved kívánságait,

tud, hogy én mindig melletted leszek.

S szembesülnöm kellett már az örök ténnyel,

hogy égő szerelmedet már másnak elajándékoztad!

Ha betegség, vagy gond nyomasztaná egyetlen,

angyali-pillantásodat, mint súlyos kőszikla teher,

engedd, hogy osztozzak a téged ért terhes feladatokban!

 

Cserébe arra kérlek:

Ne hálálkodj – elég kicsiny nekem a pillanatok végtelensége,

mely áldott glóriát fon köréd, hogy érezlek s egyszerre lássalak is téged!

Lényed mégis barna holdvilágként mágnesezett hozzád egyre közelítőn,

hogy ártatlanságod s kedvességed egyetlen percre se feledjem!

Mert fontos voltál, még mindig fontos vagy nekem!

 

 

                         

   BETEG TEST

 

Mennyire könnyelmű volt egy sündisznó,

levette házát, s a testét betakaró,

puha bársonytakarót.

Vidáman hitegette önmagát, hogy nem lesz beteg,

csak kedves, és boldog.

 

Törékeny testét elérte a bacilusok fekete folyamtömege,

s csak a tüdejéből törekedett egy-egy gondolat,

sűrű, s fojtott panasz-sóhaj, hogy enyhüljön a fájdalom.

Milyen naiv volt: hogy gyomrának csak húsokat, édességet

engedett, s a pirinyó zöldségféléket elhagyta, hogy ne

kelljen megennie.

 

Fuldokolva tömte lelkébe az ártó mérgeket,

s a vitaminkúráról szegénykém sajnos

megfeledkezett: próbálta legyűrni

lángoló torkán a lánglelkű, s kínzó falatot,

de sajnos félrenyújt, s majd megfulladott,

 

az áldott természet szomorú lett volna,

ha az állatokat ilyen közel fenyegeti a halál

sötét torka.

S aztán, hogy beteg testét orvosolja: segítséget kért,

hogy torkát teával ápolgathassa,

egy-kettőre használt vele a bajra,

az ő szelíd mosolya, s bája,

 

s a mi csetlő-botló lovagfinak ő lett a virága,

odabújt melléje pihe-puha ágyba,

megvigasztalta, s csókot lehelt ajkaira,

s hősünk szerfelett lázas volt: hogy ez az ő

             Mátkája.

 

 

  

   TÜKÖR VILÁG

 

A fehér angyalok szűz-lepedőjét néztem odakint,

mely lassan hullt fejemre a fellegekből!

A hattyúk égi táncukat járták a tükör-jégen,

s éreztem, hogy lelkem gubbaszt a csöndben,

s már a hideg fenyeget.

A világot: mely tág s összetett nem vágytam megérteni!

Szerettem volna megismerni,

hogy vajon melyik tükör-énemmel kell majd leszámolva,

magamban félelmeim gyökereit – farkasszemet néznem?

 

Az égbolt halvány mennyasszony-arca galamb-lélekké vált.

Gyönyörű volt. A dermesztő dér könyörtelen pillantását néztem,

s megfejtettem mit is szabad, s mit kell feltétlen megcselekednem:

Az örök szeretet hangjait kellett volna hallgatnom némán,

s mindegyre figyelve s minden percben kutatva.

 

A mostani Tükör világ a végtelenbe nyúló piciny részecske lett,

melynek kristály-szemében gyémánttá változott át a teljes világegyetem:

az ember küzdelme csak álom marad, örök hallucináció!  

 

                          

 

                                ÁRNYÉK VOLTAM SOKÁIG

 

A fehér bárányok közül előbukkant a csipásképű tűzgolyó!

Elég is volt már az idő álmos s örök perceit

falra akasztott sötét rabként egy kis szobában eltölteni!

hirtelen dübörögve tombolt bitorlón a napkoronához a hűvös északi szél:

S hideget lehelő torkában megjelent a sötét!

 

Az emberek világában árnyak súlyos suttogásaiként járok,

egyszerre rejtőzködni, elbújni vágyok,

a kíváncsiak forgatagában!

Titkon reménykedem, emberséges emberek között író emberként

vallomást tehetek kuporgó lelkiismeretemnek,

s meglelhetem az örök békét: Félelem nélküli létemet!

 

Szabad akaratom, hogy a feketeségen át

megtaláljam világomban a fénysugárt!

Büntetésként hordozom magamon félszemű árnyékom fojtogató érzését kabátomon,

s kosztüm életem lénnyé olvad egyetlen szobor-testben,

amint aranycseppjeit rám teríti lepedőként a napfény!

 

Ellentétet tükröző sötét énem a nappalok sugárpillantásában

feloldódott s eltűnt! Fontosabb lett nekem

a gerinc-őszinteség, mint akár a jól hangzó hamisság!

A világ az érdekek s számítások csapdája lett!

Bárcsak ilyen rémképnek látszana mindig ábrázatom,

s nem lennék pusztán csak ábránd s látomás egy életen s falon! 

 

 

                    

                                 ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR

                                                         (Margittai családnak szeretettel)

 

A templom nyugodt méltósággal elnyújtózott Újpest szívében.

A koszorúslányok vidám angyali kórusát bokréták illatai

s virágok csokraiba öltöztette fel az ünnepi meghittség!

Az égi kórus orgonák hangjain zengeni kezdte

a szerelem dalait, már mindenki csak őket figyelte,

hogyan ölelgetik bókok özönével egymás karjait.

 

A harmatok színébe öltöztetett menyasszony

a mennyek irgalmas kacagását örökölte,

s hajába koronát rajzolt a napkorong

csillagjainak gyémánt villanása. A gavallér úriember hálát adhat

a mindenségnek hogy gyöngyvirágszemű hajnali íriszt

választott babonás szíve, s csókjaik szerelmes szentségét

örök fogadalomként egymásnak adták ajándékba,

 

mint felajánlott s elfogadott áldozatot,

hogy pillangókként egymás lelkébe repülhessenek!

S most olyan jó volna boldogságtól részegülni,

hogy arra az egész világnak kevés a csodája,

hogy e fenséges emberpár titkait  nagyvilágtól gondosan elrejtse,

elzárja. A boldogság országában még a búsképű harangok is énekeltek,

s oly forró volt a kedvest imádva szeretni,

amilyen a tikkasztó kánikulában a részeges nyár.

Gyönyörű volt az isteni pár.  

 

                  2003.

 

 

      

                                  ŐSZI ARANYESŐ

 

Változik-e az évszak, vagy minden csupán mulandó?

A házak ablakairól nyugodt lassúsággal

csepegtek a megfáradt könnycseppek,

s a kései szőlőfajta bíbor nedűje

részegítő nektárként bódította a kótyagos embereket!

Fullatag érettséggel még parázslott a nyár,

s a szürke levelekből aranyló utakat varázsolt

az őszi beköszönte, mint arany-fürtű,

érett leány kopogtatott küszöbünkön!

 

mindenkinek mást jelent az Ősz!

A költőknek szivárványos messzeséget,

s megújuló gazdag képzeletet.

Hölgyeknek: szerelmes álmokat,

és gazdag szenvedélyeket amikből sokszor

a nagy csalódások fájdalmas sorozata lesz!

A bölcs embernek: Maga az időjósló, népi kalendárium,

melynek változékony s szeszélyes lapjairól

az időjárás megmutatja jellegzetes csodálatát!

 

Nekem, ahogyan változik az év,

úgy változik lelkem mélyén a hangulatok

ezernyi szín kavalkádja, s mégis ekkor új élményekkel

gazdagodik minden ember, s én élményeimet

fényképekként összegyűjtöm magamban.

 

 

 

                       

                                            ÁRVÍZ

 

A tengerkék mennybolton fellegek magasodtak,

varázstáncot jártak a fürge manók az égi juhnyájban!

Medárd napja rég elmúlt, s az égből

a könnyek csöndes hallgatásban elmerengtek.

Árvízzel volt tele a föld rozsdás barázda-haja,

s a gátakon küzdött az emberség a létezés fennmaradásáért mindhiába!

 

Ártatlanok voltak ők, csak az égben vétkeztek ellenük

a villámok titkos harci zűrzavarral,

bár reménykedhettek a könyörület oltárán,

mely teremthetett még egy szemernyi csöndvilágot,

ám mintha a békét a háború utánra halasztották volna!

 

S a küzdve tevékenykedő ember hiába nézett

eltökélt akarat mellett farkasszemet

a szilaj természeti erőkkel: Nem tehette, mert cselekedni kellett igen gyorsan

– hogy a dagadó áradást letörjék -, amíg csak lehetett!  

 

 

                 

                                        EMLÉKEK

 

Sok-sok évek szálltak már el halkan falevélként

lelkem szirmaiból, imára fontam kezemet hajdanában,

hogy emlékezzek, és szerethesselek.

 

Miért jó neked, hogy könnyek közt látod veszve

tengődni kétségbeesett lelkemet?

Fájdalmas, s kényszerű érzés kínozza tán

porcelán szívedet?

 

Kérlek, ne várd meg míg elvakít a vágy más után,

csak hallgatva fogod megérezni, és megérteni

a galamblelked dallamát.

Élj szívedből, hogy virágozz!

szeresd a jókat, hogy szerethessenek!

Gondolkodva tanulj meg élni, s létezni

a nagyvárosi dzsungelekben, s osztd meg lelkedet

a szerelemmel, tárd ki lelked minden kínzó bajait

csókolva: hogy téged imádhasson kedvesed.

 

       

 

 

EGYETLEN SZÜLEIMNEK

 

Ők az én támaszaim bánatomban,

magányomban s szeretetemben.

Én vagyok az ő szemeiknek mécsvilága,

s nekem ők a világ csillagai!

Vigyázó üstökös-meteorok kik vigyázzák nyugtalan álmaim!

Apám hatalmas téglalapot vezetgetett egész nap!

Visított s pöfékelt de nem kérdezhetett,

mert csak utasokat cipelt négy kerékkel!

 

Legszebb álmaiban is gondolkozik szegény apám akkor,

mikor a munkába felkel, s már szótlanul sürgölődik,

hogy minket fel ne keltsen, s hogy munkáját jól elvégezze

– hisz éjjel két óra van! Áldott édesanyám a nyüzsgő élet

előtt korán kel, hogy reggelivel lepje meg magát s engemet.

 

Én elszomorodom, ha érzem,

hogy anyámnak egészségem fontosabb,

mint saját szívének áldozatkész s gondoskodó szívdobbanása!

 

 

                        

MERENGÉS

 

Szent András harmadik napján rám köszönt

egy idős néne a buszon, meggyötört volt piciny keze,

s közben átszellemült lélekkel kutatott engem tekintete,

hogy nagymamámat láttam hirtelen.

 

Elgondoltam, mint ez az asszony milyen fájdalmas

emlék lehet aki már kiszolgálta az időt, s akit eléggé

 szomorúan elfelejt már gyermeke: miért kell hogy az emlékétől

megfosszuk a szellemet? – hiszen belőle virágzik az

értelem s a legtisztább tudat: A szeretet.

 

Kell hogy emlékezzünk a szívünk elrejtett hangjaira,

bizony mindenre mi körbe vesz minket lélegző

élet-lámpásként érdemes lenne odafigyelnünk,

mert a lélek, melyből hajszálgyökerek felfedező

kezeikkel sarjadnak az érzelmek, és rezdülések:

a saját egyéni, belső terünk: A világunk.

 

Emlékezetembe idéztem a néniről,

mikor még együtt örült, és nevetett a család,

és sokan gondoltak reánk, és vigyázták gondolatainkat,

mint én akkor dédelgettem a néni történeteit.

 

 

 

                

                                     RÓZSASZÁLNAK

         (V.K.-nak szeretettel)

 

Csak álmodj Édesem! Elomló vágyálmaidat

kérlek, engedd, hadd érezzem testemen,

szép csöndesen pihenjél, ártatlan, lehajolt

rózsavirágom, bozótos mellkasom sűrű erdejében.

 

Ne légy szomorú, s ne légy mérges ezért bárkire,

kérlek finom lelkemmel hagyd, hogy megszólíthassam

szíved elrejtett rejtelmeit előttem,

a lágy dallamú, barna kristályod ne feledje az

emlékezést, csak véred hangjai nyissák ajkaidat

szelíd csókra, s engedjék át a szellemnek őrjítő sóhaját

félénk, és gyermeki tekintetedből.

 

Emlékezz e pillanatra, mikor hófehér hattyúarcodat betakarta

a könnyeid szirmainak fájdalmas koszorúja,

csókold kérlek újra egyetlen szerelmed minden áldott pillantását,

s legyél könnyed felhővirág, mely kegyes szárnyaival az ég

óceánján lépdel, válj olyanná mint maga a kristály,

tarka dallamú hangulatokat közvetítve felénk, mégsem

látjuk, csak szeretnénk hogy a láthatatlan képzeletet,

megvalósítsuk. Vagy mint a zefír, vagy a gyémánt,

nevedet, és lényedet az idők végtelenségében

soha ne feledje sóvárgó, szerény álmom utánad.

 

Engedd, hogy forró csókjaid finom nektárjaitól,

felébredjek s élettel töltsenek be, kérlek, hallgasd

a szívem mint ver egyre gőzparipa sebességgel,

s dobban lényed isteni tükrébe, andalító fuvolás

hangod kérlek add át süket füleimbe.

 

Hajadnak védelmező hullámait érzem ajkaimon,

részegedjünk a mámor pillanatától együtt kedvesem,

s lényed tiszta érzéseit, kérlek add át nekem szerelmesen,

takaródzunk egymás őrjítő vágyaival, s olvadjunk

össze szíveink perzselő lángjaival, egymásnak bódító

érzékeit emésszék fel szépséges álmaink.

 

                2003.

 

 

                              HOLDVILÁGOS ÉJJELEN

 

A ragyogó csillagok mintha csak angyalok lettek volna,

kikukucskáltak égi otthonaikból:

A sötét festékvászon égboltról!

A tó gyöngyházszínű tükrén a tavirózsák is életre keltek,

s közben bókolgató fejükkel tisztelegtek a hattyúk csodálata s nemzedéke előtt!

 

Közöttük is egy fiatal s bátor angyal tekintett lassan,

s finoman szállt le a mennyekből,

s közben hófehér fejkoronáját s ártatlan testét,

emberalakkal cserélte fel:

Ő volt a mindenkit megbabonázó szent,

idegen földöntúli tünemény akit milliószor megbámultam bambán,

akár egy még nem ismert vendéget s idegent.

 

Nagyon megijedtem, hogy létezésem piciny sóhaj-zenéi,

meglehet – elárulják majd rejtekhelyem -,

s akkor is csak tétován hallgattam mikor szívem

rejtekhelyén már kellőképpen éreztem

a megmagyarázhatatlan s varázslatba ejtő egyéni érzelmet,

s hogy kíváncsi szívem hangjait ki ne fecsegje,

s lakattal bezárja gyors gombócok módjára lenyeltem vágyaimat.

 

Az érzés, mely már andalított akár a cica-hangú hegedű-dallam,

vagy harmóniát adó csembaló,

- végül csak nem lehetett enyém,

tétova s meghökkent szerelmesként földbe gyökerezetten csak álltam,

s vártam. S ő reám nézett gyengéd

s végtelen őszinte kedvességgel,

mintha lelkiismerete érzékeny hallójárataival

mindig is meghallotta volna érzékeny lelkem sóhajait.

 

A csodás pillanat – sajnos -, nem tarthatott örökké,

mert a kedvest megláttam őszinteségben s tisztaságban

s ő becsukta előttem talán örökre lelkének glória-kapuit,

s látván, hogy a nem kegyelmező pirkadat hattyúalakkal fenyegeti őt,

finom gyöngyszínű karjaira tollakat eresztve elrepült

szárnyas ihlet-múzsaként, a felkelő nap pillantásában!

 

 

                          

                                       ÓCEÁN

 

Serkentsd múzsa szívemet gyönyörű szóra,

hogy méltatlan hamis szóra ne csak az

igazra szóljon Poszeidón nagy birodalma,

vízrengetegek ősatya, kérlek hallgasd értve,

értő aggodalommal kedvesem szavait, hogy szegény

vidám, s mindig mosolygós arcát ne váltsa fájdalmas

 

életében könnyekre, mert akkor csak te vagy képes,

hogy csikorgató szenvedéseit magadba fogadd!

hadd kérdjelek meg kérlek, vajon az érzelmek melyek

a lélek aranyló s legnemesebb részei, miért oly kemények

akár a szikla vagy a kopár hegygerinc?

mert ezek természeterejét csak a mennyekből jött könnyek

tudják föléleszteni!

 

Legtisztább és legragyogóbb hullámaidat kéken világító

óriás ne mossa el a feledés homálya, éljen tovább egyedül,

s mindig a megszépítő gondolatban.

 

            

 

                                      ÁLMODOM

 

Csodákkal történt egyszer hogy belibbentek ablakomon,

ágyban voltam s szenderegtem, elmerengtem elfelejtett dicső napokról,

családom mindennapjairól: múltamon.

Lázas álmom piciny tündérei kezdtek seregleni koponyám tekervényei közt,

 

láttam szegény búsképűt s vitéz lovagot ki fölött már eljárt

a pillanatok perce, s szívemben éreztem annak a tüskéit aki

aznap meglátogatott.

de valahogy mégis jó volt ajkaiban forró csókjait érezni,

 

hogy felmelegítette bennem a szeretet szenvedélyét,

pillantásától volt érdemes létezni, és felgyógyulni,

és a végtelennek még hosszú évezredeket adni, hogy

örökletes legyen ez a pillanat.

 

 

               

                                      ÉGBOLT

 

Szeszélyesek novemberben a felhők,

mint hó-báránykák kik az égiekkel zenélnek,

s könnyeik sűrű gyöngy-fátylait terítik a hatalmas kék égbolt közül a földre.

A levegő balzsamos s friss illatára az eső-tündék is dalba kezdenek,

s frissítő könnyeik vízesésével megöntözik a búslakodó s egykedvű embereket!

 

A mennyekből a glóriás angyalkák figyelték,

hogy az égbolt messzi szivárvány palotájában

milyen csodákat hallgathatnak vajon az eső-tündék?

Talán az édeni mennyasszony az ki ilyen keserves melódiát

ébreszt fel szívünk titkos rejtekhelyén,

vagy meglehet csak szomorkás s búsongó

a hangulatunk évszakváltozása, ha hull a hó?

 

Haj! – Bárcsak megragadhatnám gondolataim terhes súlyát,

s fölszabadítva lelkemet a kényelmetlen rabigák láncaiból engedhetném,

hogy pusztán csak édes álmaim s vágyaim vezessenek

-, józan eszemből hirtelen fölébredek s a meleg kuckóból nézem, hogyan esik!

 

 

     

 

             NÉMA LENNE ÉRTELMEM

 

                     Szívem féltettebb titkait csak

nekik árulhatom el: szeretteimnek! De azért ti se búsuljatok,

vad gráciáim, kérlek ne legyetek mérgesek,

 

vidám dallamaitok nehéz terhét, engedjétek

hadd érezhessem hideg lelkemen.

Záporos áldomást engedjetek fájó szívemre,

adjátok szívemre az érzelmek boldogító

sugallatát,

ide a testem rejtett üregeibe.

       

 

 

                                           TÁSKA

 

Fél négyre járt már a vidám bohócképű kakukk hangja,

mikor hideg időjárás fenyegette iskolánkat s ekkor,

vidám hangon mesélni kezdett édes hangon kedvesem,

retikülje.

 

Elmesélte szenvedéseit, bánatát, s hobbiját, az igaz szót,

hogy akár életét áldozná a szerelmes asszonyáért,

s azt hogy oly magányosan üldögél velem együtt a fotelben,

hogy bár kívántam olvasni a táska lelkében

kusza gondolatait nem láttam.

jó volt egyszerre emlékek közt elmerülni s tudni

az igaz szó hatalmát, elhinni az emberséget,

s micsoda megkönnyebbülés volt, amikor imádott

kedvesünk felénk nézett             

 

 

                     

                       A FÉLELEM TITKAI

 

Nem láthatjuk hisz láthatatlan, nem érinthetjük,

hisz anyagtalan árnyék s testetlen csönd,

mégis a lélek gyermekségét rémiszti,

s kísérti mint borzongató lidérc vagy szellemkép!

– Bizony, mi mindig félünk valamitől!

Saját felebarátunk áruló tekintetében szenvedéssel kell,

hogy csalódjunk, máskor saját magunk

akaraterejéből hiányoljuk a rátartiságot s a talpraesettséget!

 

S amikor majd mindenki elhagyni készül titkosan attól rettegünk:

egyedül ne maradjunk! Törékeny lelkem belsejében – igen -,

sokszor én is megérzem, hogy a létezés nyugtalan órái lüktetnek

kellő nyugtalansággal a mélyülő szív-rengetegben,

kétségbeesetten reszketek, ha szeretteim szívjósága

egyszer majd végleg s örökre megsemmisül s elhagy engemet!

 

Vajon a félelem mindenkiben ott lélegzik titkosan,

s csak az ember nem akar tudni róla?

Mindenki retteg tőle, csak okosan titkolják,

kellemetlen emlékként s talán abban reménykednek,

hogy szapora szellőként távozik az ablakon keresztül!

Mint reménytelen rab, aki érzi, hogy az utolsó órája közelget,

nem lesz hiába egyetlen sóhajnyi jajom,

csakis keserű világfájdalmam, marad kiégett szívem helyén:

 

Az elmúlás tőlem mindig elrabolt valakit s elköltözött!

éveim harmatos számait is huszonháromra testálom,

mégis egyre fenyegetőbben: komor hangsúllyal motoszkál fejemben a gondolat:

Szembenézni az elmúlással!

 

Ablakaimat sötétkabátos árnyak kopogtatják:

Az éjszaka titokzatos gyermekei,

nyugodt pillanataimat megzavarják különös hangok,

fák karjainak reszketései!

Vajon a kísértetjárta látomások is félnek

tőlünk vagy azok is képzeletünk bűvös mese-szülöttei?

Mindenki önmagában dönt mennyire fél s reszket, a világ zajaitól!

Sokszor szorongok s félek reménytelenül,

de mindig van kivel megoszthatom félelmem zavaros gyökereit!           

 

                                                  

                           

 

                                            SZÜLEIM

 

Ti Zephurus büszke ércein szárnyaló múzsák, s kik

ott a távoli birodalomban laktok,

áldva s könyörögve kérlek titeket adjatok könyörgéseimre,

választ.

 

Hogy méltón dalomba foglalhassam legdrágább kincseimet a világon:

a Szüleimet. Mert ők nekem minden áldott pillanatom,

mikor csak velük lehetek azt érzem, hogy lehetőséget, ajándékot

kaptam megőrzésre a sorstól, s az érzéseimet lángok szilárd,

 

rózsáivá változtatja a szeretet, s lelkem könnycseppeket hullat

meghatódó szívemre, mikor csak kegyelmes s becsületes hangjaikat,

hallom, megnyugszanak bennem a rémálmok s a kétségbeesések.

Érzéseimet velük vígasztalom, hogy imáimban méltó helyen

Ők szerepelnek.

 

Ők azok kikre méltó képen emlékszik majd az elmúlt korszak

gyermekei, s tudni fogják mindig mit is jelent emberséges embernek lenni,

s ha lenne adomány mely egészségüket megváltaná

cselekednék rögvest, míg el nem szalad előlem a

nyughatatlan idő.

 

 

 

              

                                          UDVARLÁS

 

Nem tudom, hogy eltűnt idők nyomaira emlékezni mit is

jelenthet, de csak azt az érzést sajnálom, hogy egyetlen,

mátkám bizony elfelejthet.

Lelkemnek forró húrjaival kívánom párbajra serkenteni

lelkem rejtett titkát: a szerelmet, mi több egész életemet.

 

Érzelmeim áthatolhatatlan fátylával szeretném betakarni,

hogy az álmok melyeket az éjszakának suttogó csendjében látok,

a valóság tükrében láthassam azt az igazságot,

hogy ő mindig meghallgatott, és meg is fog hallgatni.

A sok és nehézkes, keresetlen szó súlya miatt azonban,

csak önmagam félszegségét hibáztathatom,

mert amint tekintetét reám szögezte, sugárzó szempillái,

 

alól felvakított tündöklő gesztenye-ékszer szeme,

s egyszerre ismertem meg mit is jelenthet amikor a

pulzus elolvad, s szerelmébe fogadt a kedves bizalmas,

tekintete s bókjai.

 

Meglehet, hogy talán keresetlen bókjaim tömkelegével,

takartam be, még a perzselő szenvedélyeket,

s nem is gondoltam, hogy álmai, és törékeny vágyai

másért áhítoznak. Most lenyugszom s hallgatom

egy időre kedvesem pitykés szidalmait.

 

                   2003.

 

 

 

 

                             A VIRÁGKOSZORÚS SZŰZ

 

Tekintetében megérzetem kutató pillantását amint,

mereven reám tekintett egy felújított,

bérház ormán, csupa szilárdság volt jelleme, s virágaival

 bekötött glóriás feje.

 

Úgy nézett engem boldogan a halhatatlanság márványában, s örökre kedvesen mintha,

nem akarna elszakadni, s elválni tőlem,

a házbolt átlátszó szeme fölött figyelt s őrködött szüntelen,

ha leszállt a éj vagy a nappal a kerületben.

 

Akár egy Boldogságos Szűz szerelmes tekintetében,

édesanyám, drága szentem ölelő karjait láttam,

ahogy óvó pillantásával örökre megvéd engem.

Mert fáradt szomorúságba, fájdalomba voltam kénytelen,

burkolózni sokszor, de édesanyám szívének hangjaitól,

egyszerre elfeledtem bánatom s rosszkedvem minden

könyörtelen tömegeit.

Hogy könnyezett s ontotta szíve liliomait édesanyám velem,

mint apám kinek szilárd jellemében s megbújt néha

egy kisgyermek s halkan elpityeredett.

 

                      

 

 

                                        KÉRELEM

 

Bocsáss meg kérlek szűzies fátyolba öltözött múzsám,

te kiből hajdan mint lélegzet születhettem s most,

még balgatag s tudatlan ifjú, de víg ember vagyok,

ki a te segítségeddel dalba foglalja érzelmeit.

 

Kérlek ne tűrd, hogy szíved mint Merlin démoni

anyja, csak élettelen tükör, vagy hosszú kőszikla legyen,

kérlek téged, érezd át a pillanat varázsát, mikor csak

először engedtem neked, hogy pókhálós

 

tekervényeim univerzumaiban szabadon, s

függetlenül lépkedj, kutass, s járjál,

mert tudod az ember önmagának nyughatatlan

kovácsa, önmaga rányitja cselekedeteit, de

 

nem ő az aki dönt, mert a törvény melyet

egyedül megítél: a választás, s ahogy,

már más is említette: a győzelem ott végződik.

 

       

           

                                       FIATAL SZÍVEK

         (V.K.-nak szeretettel)

 

Egyszer egy bombázó rózsaszál,

szirmait kinyitotta világa felé s érzelmektől,

megrészegülten, bámulta kedvesét.

A szenvedélyben égve a rózsának tüskéje,

 

akár a nyíl hatolt a kedves szívébe,

S Cupido, Cupido záporozta isteni nyílzáporát,

míg a kapcsolat szép, igaz volt.

Sarjadozott, hogy édeni ajkait megérinthesse,

 

a forró vágy s kebelében érezze, hogyan fűti

kemencéje a szerelem dalát.

S csak fűti, melegíti, már-már szinte süt, még, még jobban

a szíve, akár a bolondóra, s újra érzi, hogy éppen most,

 

kell, hogy a végzet elérje, és mikor szemeik pillantása,

egybeolvadt, a levegő már felpezsdült, s ketten kívánták azt a pillanatot,

melyet szívük csak kívánhat, hogy ők is lehetnek

szabadok, az érzelmek völgyében.

 

A szív nem nyugszik, egyre csak ver, üt, kalapál,

mint az érzelmektől elérzékenyült, s meghatódott,

ifjú szerelmes, akinek már a vérerei is felforrtak,

és a szíve már szinte felrobban.

 

Véres szemboltokkal az érzéki, és veszélyes hölgy,

már ölelni is képes, hisz kívánja minden porcikája,

s testének minden szerve, a pirosas érzelemtükör,

hogy megtalálhassa az igaz, őszinte boldogságot.

 

Mert csak az a hűséges, és valódi aki maga a

hófehérbe öltözött ártatlanság, játszi könnyedséggel,

csalogatja méz-vörös ajkaival magához,

a kedvesét.

 

                  2003.

 

 

 

                                        PEGAZUS

 

A vízcseppek lágy hangjai csillantak meg,

a hatalmas Poszeidón tengeri birodalmán,

mikor csodálatos parfümét ráterítette,

éjszínként Pegazus.

 

Hatalmas angyali szárnyait a horizontra

emelte, majd egyszerre harmonikus mozgásban,

megjelentek a szerelem hullámai,

s megláthattam a glóriás ragyogású isteni tündért.

 

Gyönyörű, ezüst-arany sörényét egy amazon fonta be,

s úgy ült emberséges tartással rajta, mint bombázó

rózsaszál, vagy tündérkirálynő,

s hűséges emlékeimben láttam tündökölni őt.

 

A leány barnagyémánt koronát viselt hajában,

s közben hattyúfehér, balzsamos testét, gyönyörű

nősténye testére hajtotta, s jó volt ilyen élményben,

részesülni, olyan volt mint a forrongó érzelmi vihar,

mely álmaimat kutatja,

 

s én már szinte egészen részegen hevertem a part

részegítő dűnéi között, kedvesem angyal-simogatásai között,

s onnét csodáltam ezt a felemelő pillanatot.

Majd a lassan álomba zuhanó naparc égető alkonyatát

csodáltam a visszatükröződő tenger,

 

muzsikái között, múzsát adó csodálatos Pegazusom,

s égő szerelemtől vágyakozó Vénusza elszálltak,

a pirkadni vágyó, parázs-hajnal,

tiszta, s édeni merengésében.

 

 

    

                                      A HABLEÁNY

 

Pacsirták édes szonettjeit hallgattam imádott kék

habkoronái kecses hullámzása között.

A horizont láng-ölű, s tüzes csókjaival takarta be,

 kedvesem ragyogó mosolyát.