MEGHÖKKENTÕ ÜNNEP

Az ember mindig is óhatatlanul elcsodálkozik, és sokszor kénytelen órákig azon mélázni, és egyúttal jócskán megvakarni a fejét, azon, hogy a társadalom egyes rétegeit, mint valami titokzatos mágikus hatalmas átjárta a csúnya, és kompromittáló beszéd kivált azokban a nagyon is ünnepeléssel kapcsolatos helyzetekben, amikor sajnos – legtöbb esetben a ledolgozott, és kényszerített munkaidõ után -, döbben csak arra a tisztelt vevõ, hogy még bizony jócskán bevásárló útra kell fölhergelnie korántsem kötélidegzetû idegrendszerét, hogy a még hiányzó ajándéklista követelményeinek eleget tehessen.

Egy húszas éveinek végében járó fiatalember várakozott konfuciusi nyugalommal egy bevásárlóközpont fizetõ kasszájánál, ahol – hál’ is- tennek – még a reggeli csúcsforgalom ellenére is csak épek hogy lézengtek az eltévedt, és helyüket nem találó emberek Azért ment ennyire korai idõpontban mert teljes mértékben meg volt róla gyõzõdve, hogyha az ünnepi elõkészületeknek számító karácsonyi ajándéklistával októberben, vagy novemberben, végez, a csikorgó fagyó decemberben, békében, és harmóniában eleget tehet egyéb irányú kötelezettségeinek hódolhat a verseknek hiszen hallatlanul líra érzékeny, és egyben próza érzékeny volt, és ha más elfoglaltsága nem akadt, azzal töltötte mindennapjait, hogy autodidakta módon, önmagának kulturális tájékozottságát igyekezett pallérozni egy kicsit!

A fiatalembert Kõvár Ferencnek hívták, és látszólag mindenkinek az volt az elsõ benyomása róla, hogy

egy hóbortos, és egyben nagyon is tudós fickó, hiszen aki a legnagyobb felfordulás, és kozmikus zûrzavarok ellenére is képes megõrizni a hidegfejjel való gondolkodását az csak is vagy nagyon bölcs ember lehet, vagy kellemes közönyösséggel figyeli a körülötte zajló eseményeket, és látszólag korántsem érdeklõdik a világ dolgai iránt

Kõvári úr egyébiránt egyetemet végzett bölcsészhallgató volt, és kutatási területének számított a történettudomány szinte bármennyi aspektusa különös tekintettel a Balkán történelmi helyzetére a XIX- és a XX század fordulójánál, hiszen ebbõl írta a szakdolgozatát, és késõbb a nagydoktoriját is Azonban, ami különös tekintettel meglepte azokat, és kellemes csalódást váltott ki egyes hitetlen hetvenkedõ emberekbõl, azaz volt, hogy Kõvári úrnak mindamellett, hogy történelembõl tanári végzettséget szerzett igaz ugyan, hogy csak általános iskolai fokon, rendkívül érdeklõdött az irodalomtudomány iránt, ami abban nyilvánult meg, hogy meg is szerezte a négy éves anyag szinte összes kollokviumát, szigorlatát, és ezeknek a vizsgaösszességeket bizonyítandó abszolutóriumi végbizonyítványt is.

Az egyetlen hiba, és fatális baklövés – ami rendszerint mindig a legjobb embereket veszi célba, akik történetesen a lehetõ legtisztább fogalmakkal rendelkeznek egyáltalán arról, hogy hol is van a szûkebben helyük a világban -, az éppen Kõvári F e- renc urat érte utol. Ugyanis mint kiderült bár kétségtelen, hogy Kõvári úr szinte mindenben megállta a helyet, ha iroda- lommal kapcsolatos kérdésrõl volt szó, azt azonban kihagyta számításai közül, hogy a magyar nyelvtani rendszer minél aprólékosabb ismerete nélkül, ho- gyan is fejezhetné be eredményesebben a diáknyelven csak ,, átokkal” sújtott magyar szakot?

S minek utána Kõvári úr az egyetemes magyar nyelvi szigorlatokon sorrendben – ahogyan következtek -, bizony meglehetõsen csúfos vereséget szenvedett, kénytelen volt a tanulmányi igazgatóságon megszégyenülten a kudarc érzetétõl, mégis felemelt fejjel az erkölcsi emberségtõl leadni a vállait terhelõ magyar szakot, hogy egyáltalán diplomát tudjon kapni, és egyetemi tanulmányinak végleg búcsút inthessen, méghozzá a lehetõ legjobb érzésekkel karöltve

S most itt állt ebben a hatalmas bevásárlóközpontban, ahol emberek összezsúfolódott hadserege, mintha csak egyetlen kozmikus ûrlény lett volna, a végtelen univerzum magányos lakója az összes idegen, és tolakodóan ideges szempár rá szegezõdött, hiszen az ünnepek közeledtével már mindenki olyannyira ideges és korántsem a legbarátkozósabb stílusát öltötte magára, ami illetlenségnek, és nagyon is tragikus modortalanságoknak számított azokon a helyeken – legalább is -, ahol azért igyekeznek adni a formaságokra!

Nyugodt, szinte már unalomig hajszolt közönyösséggel beállt az elõtte pöffeszkedõ, és már jócskán méteresre dagadt sorba, és egyeseknek nagyon is megmagyarázhatatlan és egyszersmind különös furcsaságnak tetszõ akaratos türelmességgel várta ki a sorát, hogy egyáltalán egy meghajszolt és megtöretett napszak után végre valahára õ következzék

- Mi lesz már, na? – hangzott egy kellemetlenkedõ elõretolakodó magas és csupa izomkolosszus hangja

– Meddig kell, még itt rostokolnom? Ha nem tudnák, nekem fontosabb dolgaim is vannak, minthogy itt töltsem le fennmaradó szabadidõm jelentõs részleteit! – s közben, mint aki tudatosan is roppant elfoglalt bõszen, és fölpüffedt magabiztossággal mobiltelefonált tovább, mintha az egész világ körülötte forogna.

Egy másik hang már a sor elejérõl hallatszott, bizony korántsem kellemes, sokkalta inkább fenyegetõ hangnemet használva

- Mi lesz fiacskám? Hozzád beszélek! – ingerkedett a hang. - A füleden ülsz? Szólalj már meg?!

Kõvári úr hirtelen kibillent a nyugodalmas harmóniás környezetébõl, ahová már szinte a béke meghitt szigeteként visszavonult, és most csak annyi jött ki nagyon halkan hallhatón száján: - Kérem, bocsásson meg!

A türelmetlen hangok egyre furcsábbak, egyre nyomdafestéket nem tûrõek lettek, és mintha a világ legtermészetesebb arcátlanságát követnék el azáltal, hogy ha történetesen valaki miatt a sorban állás nem halad, és rostokolva vesztegel – egynéhány ember épp emiatt magától értetõdõen feljogosítva érzi magát arra, hogy kikerülje a torlódást okozó embert, mint egyszerû, és lenézett útakadályt!

Kõvári Ferenc amilyen birkatürelmû volt, úgy sajnos bekövetkezett a lehetõ legrosszabb, amire tulajdonképpen egyedül csak õ számíthatott a történelem mindig megismétlõdõ forgószeleiben sorban, ahogyan a kedves vevõk távoztak a pénztártól, õ szépen, és komfortosan megkerülték, és ebbõl olyan káosz és felfordulás következett, és egy erélyes segítõ kéz bizonyára többet tehetett volna a rend kialakítására, mint sok ujjal egymásra mutogató szõrszálhasogató száj.

- Kérem uram! Legyen szíves elállni az útból, amíg a többi vevõ elvégzi a dolgát! Aztán, ha õk végeztek kiszolgáljuk önt is! – mondta egy kedveskedõ hölgy-hang a kasszánál.

S amint belenézett Kõvári úr mélyen ülõ tengerzöld szemébe, eljöhetett arra, hogy ez az ember egy ha- talmas titkot õrizz, amit sajnos csak nagyon kevesen vettek észre azt, hogy megtöretett az élet által, és hogy nagyon is sebezhetõ, és persze Kõvári úr az egyetlen ember, akire aztán végképp haragudni, vagy agresszív idegállapotban neheztelni egyáltalán nem lehet!

- Kérem szépen! Ahogyan kívánja! – felelte kellemesen zengõ orgánumán Kõvári Ferenc, és szemeiben megmutatkozott az a különös kisfiús elveszettség, mintha csak a régen elvesztett édesanyát keresné minden asszonyban, és minden hölgyben Lehet, hogy éppen ez volt a titka - Nem lehetett biztosan és egyértelmûen tudni

A hatalmas tömeg, mint a zúgó vízesés lassacskán olyannyira elárasztotta a pénztári árteret, hogy Kõvári urat fogpiszkálóként magával ragadta a morajló áradat, a maga kilencvennyolc kilójával egyetemben, és kénytelen volt azonnal félreállni a kijárati ajtóból, hogy az esetleges lopás alapos gyanúsítását az éppen ott strázsáló biztonsági õrtõl kivédje

Miután a türelmetlen, és már mindennel jócskán elégedetlen vásárlók távoztak a kihalt, és szinte ki- fosztott üzletbõl, a kellemesen csengõ pénztárosi hang szólította Kõvári urat.

- Tessék uram, most már jöhet bátran! – felelte. Kõvári, mint aki a lehetõ legjobban elvégezte már dolgait, és fõbenjáró kötelezettségeit a karácsonyi bevásárló listával kapcsolatosan a lehetõ legnyugodtabban elõrelépett, és kiszámított és halálpontos hidegfejjel már készítette is tárcáját, hogy fizetni tudjon.

- Szeretnék önnel még egy pár szót beszélgetni, ha újfent megtisztelt minket jelenlétével – szólt utána a pénztáros hölgy, amint mélázgatva, és filozófiai hóbortossággal felövezve kiballagott a bejárati ajtón.

KÖNYVMÛHELYEK

Azt mondják, hogy alapvetõen, ha nem létezne az a bizonyos titokzatos emberi kíváncsiság, ami egyben a bizonytalanság õsi leckéjébõl táplálkozik, akkor talán nem is létezhetne a szûkebben vett kulturális érdeklõdés!

Azt is rebesgetik, hogy ha nem lennének lapok, és kéziratkötegek különleges gondolatokkal és ötletek- kel megtöltve talán a szabad gondolkodás zónadimenziói is egy kicsit beszûkölnének, hiszen nem távozna valami ismeretlenül is megragadható maradandó amit csak úgy nevezhetnék, talán, hogy A gondolati ismeret!

Könyveket azért írunk és olvasunk, mert mindannyian fogékonyak vagyunk az önismeretre, és az önvizsgálatra e két szó tulajdonképpen magában foglalja azt, ami igazán fontos egy emberben Ismerd meg minél jobban önmagad, hisz akkor talán még bölcs is lehet, és ha már magadat jól ismered, próbáld kitágítani határaidat, hogy táguló s felfedezõ szemekkel csodálkozz rá a világra melyhez hozzátartózol is önkéntelen

Bártos Emil átszellemült nyugalomban kutatott a könyvespolcok drágaságai között Mintha szeme kimondottan a gondolati gyöngyszemeket vadászta volna le, és közömbös lett volna az égbe kiáltó árak miatt Hangyaszorgalommal, és egy nikkelbolha fürgeségével kutatgatott hóbortos türelmesen, hogy kezei között forgathasson egy-egy klasszikus, vagy éppen kortárs líra, vagy próza kötetet, és mintha meg sem hallotta volna a búgó mikrofoni hangot, a hangosbeszélõn: - Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy könyvesboltunk nemsokára bezár!

Folytatta megérdemelt szabadidõs elfoglaltsága, és tudósi kedvtelése mellett, is a számára kedvenc és érdekfeszítõ verseskötetek, és prózai szépirodalom kiválogatását, mintha csak egy olvasószerkesztõ lett volna egy napilaptól, akit különleges fontos feladattal bíztak meg Minden kortárs szépirodalommal kapcsolatos könyvrõl meg kell tudnia mindent, fõleg keletkezésük és egyediségük õsi történeteit S talán ami még ennél is fontosabb volt Bártos úrnak miben nyújtottak új szemléletet a korábbi könyvtermésekhez képest?

Önmaga agyi labirintusa felé természetes csak egyet- len örökké morfondírozó kérdést mert föltenni ,, Vajon elég pénzt hoztam el hazulról, hogy megvegyem azt amit nagyon és jogosan is szeretnék?” – Mindig is úgy tekintett a könyvek birodalmára, mint kulturális úszó szigetekre, akiket a könyvespolcok portól, pókhálótól, és egyéb idõk viszontagságaitól tudatosan meg kellene mentenie, még ha erre áldozza is megtakarított fizetésébõl egy kisebb részt!

- Tisztelt uram! Megtudhatnám mit is keres? – tette fel bizalmaskodva a kérdést egy ügybuzgó eladó hö l- gy az éppen sorok között hangyaszorgalommal ma- tató Bártosnak, aki valószínûleg ettõl úgy kitért az- napi igen jól bevált és minden bizonnyal berendez- kedett napirendjétõl, hogy hirtelenjében úgy kibillent a nagyon is labilis, és megbízhatatlan egyensúlyából, hogy kis híján feldöntötte az éppen mellette lévõ alapvetõen bestseller szerzõkre berendezkedett polcokat!

- Nem semmit köszönöm! Egyelõre csak nézelõdnék, ha szabad? – felelte nem a lehetõ legjobban eladható közönnyel, mint akit hidegen hagy, hogy a könyves- bolt nemsokára igen rövid idõ múlva bezár, és igyekszik a legkisebb idõintervallumot is kihasználni, hogy jogos tervei közé se csusszanhasson provokatív hiba, avagy kisebb rendû baklövés

Azt szokták mondani, hogy a szerelem olyan, mint egy elõre beállított, mégis a lehetõ legváratlanabb helyzetekben felbukkanó vulkánkitörés senki sem tudja hol, és mikor bukkanhat fel egy ember élettörténetében, így gyakorlatilag azt sem igazán lehet tudni, hogy az illetõ személyiség – akit történetesen megérintett Ámor, ne adj isten Cupido végzetes Damoklész-nyila hol és mikor bukkan fel a nagyvárosok igen füstös és benzingõzös dzsungeleiben?

Bártos Emilrõl azért illik azt tudni, hogy világ életébe olyannyira hóbortos, és talán éppen emiatt elfoglalt ember volt, aki ha belefeledkezhetett egy-egy jó szépirodalmi jellegû folyóirat, vagy könyv laprengetegébe bizony talán drasztikus atombomba jellegû fegyverekkel is alig robbanthatták volna ki onnét Amikor az utcán rohant mert sajnos az esetek legtöbb helyzeteiben teendõit nem kényelmesen sétálgatva – mint aki nagyon is ráér, és fütyül az idõ múlására -, hajtotta végre, hanem szinte mindent rögvest, és azonnal elintézett, hiszen egyáltalán nem kedvelte, hogy mint az adminisztráció, vagy a kínzó, és nagyon is kellemetlen sorban állás miatt lemaradjon aznapi kötelességeirõl ami nyugodtan megvallhatjuk, hogy az irodalom és a kultúra területére terjedt ki egyes egyedül Bártos Emilnek ugyanis egyáltalán nem volt családja – két drága szülei voltak lényegében az összes fontosabb szereplõi élete minden mozzanatainak -, akik rajongó, és mindenképpen féltõ szeretetükkel jelentõs harapófogót vontak fiúk élete köré na azért egyáltalán nem rossz szándék vezette cselekedetei- ket, talán sokkal inkább a tudatos félelem, és a nyugtalanító aggodalom, hiszen mindketten nagyon is tisztában voltak vele a fiúk sebezhetõ, és túlságosan érzékeny!

Bártost éppen emiatti esendõsége miatt szinte állandó jelleggel kigúnyolták hol az iskolában léptek jó néhányszor a tyúkszemére túlzott óvatoskodása, és polgári gondolkodású elõzékeny udvariaskodása miatt, késõbb pedig a munkahelyén lett áldozata, és reménytelen kísérleti nyula kollegái kisebb-nagyobb élcelõdéseinek, és tréfáinak – ahol természetesen a célpont minden esetben rajta csattant!

Így tehát, amikor a szerelem megmagyarázhatatlan és egyszersmind kozmikus érzésérõl beszélünk nem szabad elfelejtenünk, hogy sokkalta inkább egy bizonyos hölgy szívét ejtette rabul Bártos Emil, és egyáltalán nem fordítva Valószínûleg Bártos akkor sem arra figyelt volna, hanem sokkalta fontosabb dolgokra, hiszen mindenki ismerhette, hogy megszállottan arra készült, hogy nyomot próbál jon hagyni elsõsorban kulturális jellegû lábnyomot ebben a kiismerhetetlen nagyvilágban.

Talán éppen az a dolgokra való rácsodálkozó gyermeki ártatlanság, félszegséggel fûszerezve, és egyúttal hóbortos, és végtelenül sebezhetõ természete sarkallhatta eset legesen arra az egyik közeli ismerõsét, hogy randevút kérjen tõle

Most valószínûleg mindenki azt fogja gondolni, hogy hát a férfinak, és a fiatalembernek kell minden eset- ben megtennie az elsõ lépést, és nem a hölgynek, aki a fehér lovagra várakozik, de – különös tekintettel a mai modernnek nevezett korszakban -, ezen csak nagyon kivételes alapvetõen radikális konzervatív körök lepõdtek meg

A többi ember hihetetlen érthetetlenséggel, és meg- lepetéssel fogadta azt, hogy Bártosnak barátnõje van Igaz ezt késõbb õ is csak kollegáitól tudta meg a burjánozó szóbeszéd õsi hagyományai alapján.

HIRTELEN MEGLEPETÉS

A szõrszálhasogató embereknek általában az a nagyon is kellemetlen és egyszersmind visszautasító tulajdonságuk, hogy amellett hogy a kákán, illetve a Gordiuszi-csomón is megtalálják a finom hajszálerezeteket, repedéseket, illetve hézagokat, sosem mernék – már csak az illendõség, vagy éppen a jó modor kedvéért, s mert ez vagy az úgy illenék -, megkérdezni az illetõ embereket Akikkel szemben véletlenül, vagy éppen tudatos szándékossággal elkövették kisebb-nagyobb gaztetteiket, hogy mi az ami nekik nem igazán tetszett, és a legfontosabb, hogy miért?

Azt gondolhatnánk, hogy egy ötvennégy éves ember- nek amilyen jelen esetünkben éppen Rötter Árpád nyugalmazott gépjármûvezetõ volt, a lehetõ legki- sebb oka van panaszkodni, és neheztelni az élet viszontagságai miatt Pedig, amíg a csoportvezetõségi székig elért az életösvénye az nem nevezhetnénk az élet különös, és minden bizonnyal megmagyarázha- tatlan tényeinek Még nem volt húsz éves, amikor már kitanulta túlzott precizitással a karosszérialaka- tosi szakmát, és még nem töltötte be a huszonhetedik évét, amikor a területvezetõi megbízása mellett kinevezték csoportvezetõnek a Kelenföldi garázs egy kisebb vonalszakaszán Gazdagréten

Rötter Árpáddal – természetesen, ha valaki kellõ mértékben szerette volna elkerülni a bajt -, érdemes volt a lehet legjobban vigyázni, hiszen idõnkénti düh, és kisebb nagyobb agresszív kitörései óhatatlanul is azt a benyomást keltették egyik-másik emberben hogy ennek az embernek nincs minden rendben az agyi tekervényei között, illetve, hogy vélhetõen már annyira hosszú és kimerítõ ideje fõnököskõdik, és tesz eleget ennek a – valljuk csak be meglehetõsen idegtépõ, és korántsem szerencsés munkakörnek -,hogy teljes mértékben elege van szinte mindenbõl, és természetesen mindenkibõl!

Ne is csodálkozzunk, tehát azon, hogy Rötter kisebb családja A szívjóságú felesége, aki aztán már végleg szinte túl sok mindent elnézett, és néhanapján meg is engedett férjének, illetve a fia, aki bár már jócskán túllépte a húszas éveit, még mindig félszeg kisfiús szeretettel csüngött a családi fészek berkeiben holott egy normális fiatalembernek ekkor már családja, otthona, önálló keresete, és fix állása is van – mint azt késõbb, különösen amikor Rötter Árpád nyugdíjba jött már annyira számtalanszor elmondta, mint valami kimeríthetetlen, és nyughatatlan belsõ monológot, hogy szegény fia Rötter Róbert, és felesége Rötterné Judit asszonynak sehogyan sem sikerült megértenie, hogy hogyan is tudja Rötter ezeket az élethez tartozó, és el nem hanyagolható dolgokat ennyire mániákus megszállottsággal, néha, mint egy valóságos vadállat hajtogatni

- Mondd csak édes fiam, nem sül ki a szemed, hogy szegény anyáddal, még mindig mi tartunk téged? – fakadt ki a vad férfi gerjedelem hangjaival Rötter a fiára – Azt hiszed, hogy minden családi élet tele van a magad fajta léhûtõ mihasznákkal, akik csak naphosszat olvasgatnak, mûvelõdnek, mert azt képzelik, mosogatólé agyukkal megválthatják egyszer a világot – folytatta.

A kisebbik Rötter akit kiváltképpen nagyon is érdekelt a szépirodalmon belül szinte minden legyen az líra, vagy próza, szinte el sem tudta képzelni selyem- fiúkra jellemzõ, a másikat irritálóan udvarias jellemével, hogy valaki – mint jelen esetben az apja -, ennyire közönséges, és lealacsonyodott hangnem- ben, és nyomdafestéket nem tûrõ kifejezésekkel il- lesse, így nagyon is fáradságos erõfeszítésébe került, hogy megemberelje magát, és tartsa foggal-körömmel magát az õsi Rötter család tételéhez nevezetesen csak a lányok pityereghetnek, a férfiak bátran viselni kényszerültek azt, amit a Damoklész- sors rájuk kimért!

Rötter Róbert sem tett másként vastagra húzta érzelmének vékony, kötéltáncot járó szálait, és igyekezett nem elpityeregni magát, amikor az apja ilyen csúnyán, és kissé megfontolt alattomossággal rádörrentet

Kissé összeszedte magát, és a lehetõ legkihúzottabb háttal, ami csak létezhetik, és amit általában az emb- er tiszteletadás, vagy nemzeti ünnepek alkalmával egyszer már jól, és vélhetõen tartalmasan elsajátított egyenes, és mi fõbb gerinces tartással megállt az apja elõtt, majd karbunkulusként villogó zöld szemeivel (ami ugyancsak apai, biológiai adomány volt), apja dühöngõ bika-szemivel dacolva nézett farkasszemet.

- Figyelj rám! – kezdte szónoklatát, amirõl elõre tud- ni lehetett, hogy bizonyára nagyon is megérinti a szíveket -, én mindig is tiszteltelek, becsültelek, és mindenben támogattalak téged, és sohasem viselkedtem sem itthon, sem másutt tiszteletlenül sem senkivel, sem pedig veled! – mondta mintha csak éppen katonásan fölbõszült apjával szemben akarna magába csepegtetni egy kis bátorságot -, Miért vagy velem ennyire irigy, és rosszakaratú? Talán azért mert én mindent igyekeztem az élet lehetõségei közül kamatostul megragadni, amit te könnyelmûen elutasítottál magadtól?

S ki sem kellett volna az ifjabbik Rötternek mondania e végzetesnek ítéltetett mondatokat és apja vaskos munkás kezétõl máris elszenvedhette az elsõ méretes, és kínzó égetõ skarlátsebeket tartogató kíméletlen pofont, aminek – aztán Róbert ezt ténylegesen megtapasztalta -, igencsak volt súlya, és bizo- nyos végzetes nyomatéka!

- Hogy merészelsz megkérdõjelezni, te pimasz kis taknyos, mi?! – fakadt ki most már aztán tényelege- sen ordítozva, ahogyan szokta a dühöngõ apuka -, honnan is veszed te a bátorságot ahhoz, hogy ilyene- ket mondj nekem mi?! Tudod te, ki vagyok én? – folytatta korántsem kellemes arcszínezettel Mintha az arc, amely egykoron bizonyára kifejezõsége tetõfokára ért, most elszínezõdött volna, és inkább egyfajta bíbor, és zöld árnyalat között kezdte meg- mutatni valódi árnyalatbeli szint különbségeit, ami természetesen a hangulattól még inkább függött! Rötter úr még mindig elegáns, és csinos felesége szinte, mint mindig most is a helyzet megoldásának, és elsimításénak magaslatán állt Mintha csak egy védelmezõ anyatigris lett volna aki – saját fiáról volt szó -, foggal-körömmel védelmezi azt, akit egyszer már kínkeservesen erre a világra hozott, és rögvest mindenkire pusztító dühöt zúdít, aki csak megpróbál ártani egyetlen mindennél jobban szeretett magzatának

Rötterné finom idegrendszerének labirintusaiban is kezdett fölmenni a béketûrés legfelsõbb határa és most a mindennél vallatóbb szilárd lelkiismerete szólalt meg helyette is.

- Apus! Ha nem beszélsz rendesen a gyerekeddel, és nem moderálod magadat, úgy kettétöröm most nyomban a sodrófát a fejed tetején, hogy életed hátralévõ részében tûzhányó fejed lesz! – mondta idegrendszerének teljes kimerült reszketésével Megértetted?!

Rötter Árpádra szinte világ életében jellemzõ volt az a fajta kõkemény macsós jellegû mentalitás, amit a vagányság minél hasznosabb és célszerûebb propagálásával kötött egybe Ami gyakorlatilag azt jelen- tette, hogy mindenkitõl – legalább is aki férfinak született -, saját bevallása szerint bármikor elvárhatta, hogy némi nemû talpraesettséget tanúsítsanak a valódi komolyságot, és rátermettséget jelentõ helyzetekben és alamuszi, gyáva, és nyuszi lelkû embereknek titulálta azokat a fajta – szerinte megátalkodott csirkefogó jellemeket -, akik nem képesek megvédeni önmaguk vélt, vagy valós igazságát, ha- nem éppen ellenkezõleg néhanapján képesek inkább értelmi mentalitásukkal nyomást gyakorolni szûkebben vett környezetükre, mintsem mindenkit istenesen móresre tanítani!

Így aztán nem volt meglepõ, hogy Rötter úr, felesége erõs, és mondhatni nyomatékos biztatásának eleget téve jóformán csak önmagában duzzogó itt, de meglehetõsen nagy kõszikla-sóhajokat emelgetve, és elfojtotta azokat az indulatokat, amik sajnos egyértelmûen csak egyetlen dolgot suttogtak nagyon is befolyásolható füleibe ,, Leckéztesd meg a fiadat, hogy megtanulja mi a rend!”

Így aztán Rötter nagyon is nyomatékos lélekjelenlétrõl tett szûkebben vett családja elõtt tanúbizonyságot, mert csak önmaga konok törvényei szerint folytatott dühöngések közepette hallgatott, és elõszeretettel kíváncsi volt vajon a felesége Judit asszony milyen jellegû megoldással szolgálhat a fennálló problémára?

Azt szokták mondani, hogy a férfiak anyás természetûek, míg a lányok inkább az apjukkal próbálják megtalálni azokat az elrejtett hullámhosszukat, amiket egyébként nem találtak volna meg a másik szülõjükkel

Róbert hatalmas megkönnyebbülést, és bizonyos tekintetben felszabadultságot érzett amikor édesanyja védelmébe vette elvégre mindig is õ volt az aki megvédte az apja kisebb-nagyobb zsarnoki természetû fenyegetõzéseivel szemben, és most örült annak, hogy jogosan megérdemelt ártatlanságát nem egyedül kell ,, kiverekednie”, hanem egy segítõ társsal, ami miatt az apja egyre inkább úgy érezhette magát, hogy tizen-egynehány évig

jóformán csak egy anyámasszony katonáját dédelgetett otthona falai között, és nem nevelt tudatosan egy minden élethelyzetet félvállról vevõ férfit!

Mégis titokban legbelül talán önmaga is büszke lehe- tett arra a furcsa, és egyszersmind megmagyarázhatatlan érzésre, ami fõleg akkor kerítette hatalmába amikor a felesége közölte vele, hogy fiúk elindult a szavalóversenyen, és harmadik lett, vagy megnyerte az irodalmi versíró versenyt, - tehát azokban a szel- lemi tudományokban, amihez kétségtelen, hogy a foga sem füllött Rötter Árpádnak, de önmaga hiúságának azért legalább hízelkedett annyival, hogy előnyére vált a genetika kiismerhetetlen biológiája.