SOHA NE FELEJTS EL!

Egy április végi idő volt a kilencvenes évek derekán, amikor – szerencsére –, nincs túl meleg, és nem is szükséges, hogy az ember szkafanderszerű télikabátba burkolózzék.
A meghitt kisvárosi környezet kicsit még fel is erősítette a keserédes búcsút, melyet egy kamaszkorban lévő fiú, és lány egymás iránt érzett, akárcsak a kölcsönös örök barátság és szerelem megfellebbezhetetlen érzését.
A kilencvenes évek végén az internetről még nem sokat lehetett tudni, és a számítástechnika is kezdetleges gyeremcipőkben járt Európa egyes részein. Ellenben rengeteg kézzel és írógéppel készített levél, és irat született a digitalizációt megelőző évtizedben.
– Nagyon hiányozni fogsz nekem Ádi! – A gyönyörű kamasz lány azonnal, szorosan magához ölelte a jócskán megszeppent pufók, kamasz srácot, aki valósággal belevolt zúgva a provokatív, minden ellen lázadó, vagány kamasz lányba, aki nyáron is kedvenc túrabakancsát viselte, és olyan rocker-zenésznek látszott, mintha együttesben zenélne, és most lilaszínű volt a haja, fogadásból, hogy bevegyék a csajok bandájába.
– Nekem is… Találd meg az álmaidat! – igyekezett bíztatni, de mintha megérezte volna a kamasz lány lelke mélyén, hogy a viszontlátással – legalább is egyelőre –, várniuk kell, vagy ami még rosszabb szükséges elhalasztaniuk.
– Kérlek ígérd meg, hogy megpróbálsz írni, és ha úgy alakulnak a dolgaid akkor mindenképp megkeresel, mert nagyon fontos vagy és a barátságod igazi kincs! – még egy utolsó, ezúttal sajnos végleges, szoros ölelés, mielőtt megérkezett volna a távolsági Volán-busz melyre nagy bőröndjeivel, és kitömött, vaskos hátizsákjával felszállt. Ádám segített felpakolni a buszra a nehéznek tűnő csomagokat, aztán leszállt, és megkereste azt a helyet, ahová szerelme helyet foglalt, hogy még integethessen neki. Amikor a busz váratlanul erős gázt adott és becsukta ajtaját a kamasz lány öttenyerét a nagyméretű ablaküvegre tette, miközben mogyoróbarna szemében könnycseppeket csillogtak, s amikor elhagyták a kis buszállomást inkább szándékosan elfordította fejét, mert ez a búcsúzkodás – érzelmileg –, mintha totálisan padlóra küldte volna, és elszállt volna minden maradék lélekjelenléte.
,,Vajon milyen élet fog ezentúl várni rá egy tökéletesen vadidegen városban, vadidegen emberek, és tárgyak között, akiket még csak nem is ismer?! Vajon Ádám betartja-e az ígéretét, és leveleznek majd egymással sokat? Vajon néhány éven belül megfogja őt keresni, mert az örök barátság szent és sérthetetlen, akárcsak a vérségi vagy a testvéri kötelék?!” – Hirtelen annyi kacifántos, kúsza gondolat és kérdés kezdett el nyüzsögni fejében, mintha agya fogaskerekei megállás nélkül őrölnének, és darálnák a jövő bizonytalan eseményeit.
Időközben Ádám fejében is hasonló gondolatok kavarogtak, amint szomorkás, bús kedvvel hazafelé blattyogott.
,,Vajon mit fog róla gondolni ez az álomszép lány öt-tíz év múltán?! Biztos szül egy-két gyereket, valami totál nagymenő, és nagyon sikeres, dúsgazdag vállalkozónak, üzletembernek, akinek még a bőre alatt is pénz van, és egy üvegpalotában fog élni?” - Őszinténszólva azt sem igen tudhatta, hogy mit is gondoljon erről az egészról.
Amint hazaért tüstént beviharzott senkivel, és semmivel foglalkozva gyerekszobájába, és máris lázas iramban körmölni kezdett jól teletömött, hosszú és egybefüggő kézirássorokat egy A/4-es papírlapra. A levél végül több mint tizenöt oldalasra sikeredett, amihez még levélbélyeget kellett később vennie saját zsebpénzéből. De a legnagyobb bökkenő az volt, hogy a kamaszlány nem adta meg lakcímét, így Ádám nem tudta, hogy valójában hová is küldje az elkészült levelét. Ez így ment három-néhy hónapig, amikor is a postaládájában egy levelet hozott fel neki anyukája.
– Kincsem! Linda írt neked! Olyan izgatott vagyok! – újongott akár egy fiatalos lány az anyuka.
– De anyu! Ez az én személyes magánügyem! – védekezett kapásból Ádám, aki jócskán bennejárt a kamaszévek okozta testi-lelki változások radikális zűrzavarában, és a legkevésbé sem akarta, hogy kíváncsiskodni kész anyukájs később akár a legapróbb titkait is azonnal kifecsegje megyszégyenítésben világelső, arrogáns apjának.
– Jól van édesem! Én csak jót akartam! – sértődött meg egy kicsit az asszony, majd némán átadta a levelet és kivonult tüntetően a kiskonyhába, hogy felrakja az aznapi szokványos és egyhangú ebédféleséget.
– Anyu… én nem úgy… gondoltam… – próbált tőle őszintén bocsánatot kérni Ádám, de úgy érezte erről most megint lekésett. Majd ha részletesen elolvassa többször is Linda levelét, akkor utána mindent elmesél az annyjának. Legalább is, ami rá tartozik.
Saját levélkésével bontotta ki a szép színes Micimackós levélborítékot, ami – meglehet kissé gyerekes lehetett –, de őszinte szívből érkezett. S miközben kinyitotta, hogy elolvassa magában mosolyogva állapította meg, hogy Linda kézírása is hasonlóságot és egyezéseket mutat az ővével, hiszen ugyanoly barokkosan dagályos sorokkal fogalmazott, és tömötten teleírt sorok nyüzsögtek a teleírt papírlapon, akárcsak nála.
A kamaszlány leírta, hogy a nagymamája kertesházában laknak a fővároshoz közel, és apja és anyukája elváltak egymástól, mert kanos apja fiatal barátnővel csalta meg az anyját. Emellett elmesélte, hogy van egy-két új csajos barátnője, és hogy néhány srác már érdeklődik iránta, de ő fogadalmat tett, és ezt halálosan komolyan gondolja. Emellett megírta a lakcímét, és már alig várja, hogy Ádám is üzenjen, vagy írjon neki jó részletesen.
Ádám ujjongó örömmel futott be a kiskonyhába, hogy valósággal csak úgy remegtek lépteitől a panelfalak.
– Linda fantasztikus dolgokat írt… – kezdte ecsetelni.
– Hát azt nem kétlem! Nagyon jól megértettétek egymást és a legjobb barátok vagytok!
– Nagyon sokat jelent nekem a barátsága, mert nagyon kevés barátom volt mindig is! – vallotta be kis idő múlva.
– Tudom drágám, és nagyon örülök neki, hogy léteznek ilyen barátok az életedben! – biztatta anyukája.
– Írtam Lindának egy hosszú levelet, és szeretném neki feladni, meg minden!
– De ugye nem regényt írtál?! – nézett rá kicsit furcsán, tétován az asszony.
– Tizenöt oldal lett! Szerinted sok?! – nézett rá kérdőn választ várva.
– Hát… kincsem… ne ess túlzásba, de gondolom már készen is vagy.
– Igen! Már borítékba tettem! Már csak egy bélyeg kell rá, és rá kell írni Linda lakcímét!
– Akkor semmi gond! Írd rá, és én holnap feladom!
– Köszi anyu! Annyira szuper! – megölelte anyját, majd gyorsan visszaszaladt a gyerekszobába, hogy a hófehér borítékra ráírja a kamasz lány lakcímét.
Másnap, ahogy anyukája megígérte fel lett adva a Lindának szánt hosszú levél. Ádám csak várt, és várt. Aztán egy hónap után kezdett kissé gyanúsnak tűnni a dolog…
,,Egész biztosan történt Lindával valami, mert a szavát mindig beszokta tartani!” Akkor miért nem írt vissza?! Lehet, hogy halálos beteg lett?! Muszáj volna megtudnia, hogy mi történt vele! – töprengett magában. Végül úgy döntött saját kezébe veszi a történéseket és a levélben megírt lakáscímre ment. Egyik unokabátyát kérte meg, hogy vigye el kocsival, anyja beleegyezése nélkül.
Amikor a szóban forgó lakáscímre ért nem hitt a szemének. A gyönyörű, virágoskertes családi ház helyet lepusztult, döledezőfélben lévő, szegényes, sártéglából épített viskót talált, mely úgy festett, mintha azonnal összeakarna dőlni.
Két ordas, nagytestű, harpni vágyó fenevad tüstént a kerítésnek rontott. Úgy tűnt megakarják harapni gyanútlan áldozatukat. Végül egy csúszogó nagymamakorú öregasszony sántikált ki rongyokban foszló otthonkájában a nyikorgó bejárati ajtóból.
– Kit keresgél fiatalúr?! – kérdezte tüzetesen végigmérve a félős Ádámot.
– Csókolom… nem tetszik tudni véletlenül, hogy lakott e itt egy lilahajú kamaszlány…?
– Itt csak én lakok fiatalúr, már több mint negyven éve özvegyen! – Jelentette ki jócskán kihangsúlyozva saját özvegyi állapotát, mintha kicsit büszke is lenne rá.
– Ó… értem! Bocsánatot kérek, hogy zavartam a nénit! Viszont látásra! – Ádám máris hátraarcot csinált és visszament a buszmegállóba, hogy hazajusson.
,,De hát hova a fenébe tűnhetett Linda, amikor állítólag ideköltözött?! Egyáltalán miért hazudott? Talán nyomos oka volt rá?” - zakatoltak fejében a kérdések míg a busszal hazafelé zötykölődött.
Teltek-múltak a hónapok, melyekből később már évek lettek, aztán Ádám példás szorgalommal leérettségizett, és szerencsésen felvették a bölcsészetre.
Már végzős egyetemista volt, amikor újabb szerelem kísértette meg; beleszeretett csoporttársnőjébe, aki egyszerre volt gyönyörű, kedves, és roppant intelligens, ugyanakkor még megőrizte a kislányos bájolgását is.
Ádám még jól emlékezett a fogadalmára, melyet Lindának tett. Többek között ezért nem akarta elkapkodni, hogy elhamarkodottan, óvszerhasználattal lefeküdjenek barátnőjével, amikor úgy tűnt komolyra fordult párkapcsolatuk.
Amikor ágyban voltak rengeteget beszélgettek, majd végül Ádám töviről-hegyire elmesélte kamaszéveit, és legjobb lánybarátja történetét.
– Tudod nekem is van egy-két vagány, csajos barátnőm, akiket Lindának hívnak! – jegyezte meg.
– Összetudnál hozni velük egy személyes találkozót! Kérlek, életbevágóan fontos lenne!
– Persze, semmi akadálya! De megkérdezhetem, hogy miért ennyire sürgős?!
– Tudod annak idején tettünk közösen egy bugyuta, gyerekes fogadalmat, és nem akarom megszegni. Nem tudtam Lindával találkozni, és ez érzelmileg… rendkívül felkavar… – az immáron fiatal felnőtt férfin jócskán meg is látszott, hogy folyamatosan viaskodik a lelkében dúló érzelmi viharokkal.
– Akkor ez azt jelenti, hogy most szex ki van zárva?!
– Nem szeretnék semmi hülyeséget csinálni! Megértesz?!
– Persze! Abszolút! Szerintem szenzációs pasi vagy, hogy ennyire ragaszkodsz az elveidhez!
Azzal mindketten elaludtak. Másnap aztán Ádám barátnője okostelefonja segítségével összetrombitálta főként azon csajos barátnőit, akiket Lindának hívtak. Volt belőlük három is, és személyes találkozóra hívta őket egy kellemesen hangulatos kávézó-étterem teraszára a belvárosban.
Ádám annyira izgatott, és feszülten lázas, türelmetlen lett a hír hallatán, hogy egész éjjel alig bírt nyugton maradni, vagy aludni akárcsak pár órácskát is. Egymást kergették a gondolatok fejében.
Barátnője karjába karolva kísérte el a kávézó étterembe, ahol a három gyönyörű Linda nevezetű barátnő szépen sorban felsorakozott.
Ádám kissé félszegen, kisfiúsan, elfogódottan lépett be barátnője oldalán a hangulatos étterembe, ám ami ezútán jött igazi meglepetésnek tetszett. A három Linda nevezetű gyönyörű, szupermodel típus nő egymás után mutatkozott be, de volt egy hölgyemény, aki tíz percet késett, és mikor váratlanul betoppant a baráti társassághoz Ádám rögtön felismerte egykori kamasz szerelmét.
– Linda, tényleg te vagy az…?! – alig hitt a szemének! A lázadó, vadóc, lilahajú kamaszlány, akit – anno megismert –, mintha teljesen eltűnt volna, hogy egy napszemüveges, elegánsan csinos, gyönyörű nő léphessen a helyébe, aki – kivételesen nem viselt lábán túrabakancsot, de nyári szandált, és egyha az ember a bokájára nézett egy tetszetős, művészi jellegű borostyánlevél tetoválást is felfedezhetett.
– Ádi! Hogy megnőttél! Ezt el se akarom hinni! – valósággal ujjongva azonnal rég nem látott szerelme nyakába ugrott, és csimpaszkodva össze-vissza csókolgatta. – Ne haragudj, hogy nem tudtam írni… a nagymamám beteg lett, és meghalt, és nekem el kellett költöznöm… Már nagyon hiányoztál…
Ádám kissé kínosnak érezte az ünnepi pillanatot, annál is inkább, mert mostani barátnője kissé értetlenkedve állt az adott jelenet előtt.
– Ö… hadd mutassam be az egyik barátnőmet… Ő itt Annamari! Annamari Ő az Én Lindám… - mutatta be egymásnak a két nőt feleslegesen, hiszen barátnők voltak.
– Igen! Tudom, hogy kicsoda Ádám, hiszen a barátnőm! Szóval te akarod lenyúlni az én pasimat, ugye?!
– Hékás! Nem tudom, hogy miről beszélsz! Csak nagyon régi barátok vagyunk, és megígértük egymásnak, hogy mindig tájékoztatjuk egymást, hogy éppen mi történik az életünkben. Ha ez neked kellemetlen, vagy nem oké, akkor elnézését!
Ádám barátnőjén kicsit érződött a neheztelés, de miután igazi, vérbeli úrinő volt, és mert a barátság mégiscsak barátság, és nem valami bizonytalan, légből kapott valami így bár kicsit fájdalmasan, de odafordult Ádámhoz:
– Nézd Ádám! Megértem, hogy a régi barátság szent, és sérthetetlen, de akkor kettőnkkel, és a kapcsolatunkkal mi lesz?! – Meg kellett kérdeznie, hogy megpróbálja logikusan látni az adott helyzetet.
– Figyelj Annamari! Tudod, hogy tisztellek, becsüllek, és nagyon fontos nekem a kettőnk kapcsolata, de kérlek próbáld megérteni, hogy Lindával mi úgyszólván egész kiskorunktól kezdve szoros kapcsolatban álltunk, és ő is nagyon fontos számomra! – jelentette ki Ádám.
– Szóval így áll a helyzet! Rendben van! – Vett egy mély, szomorú lélegzetet a csinos, gyönyörű, intelligens nő és távozott a csajos barátnői társaság közül.
– Annamari! Kérlek ne menj el… - kiáltott még utána Ádám hasztalan, mert a gyönyörű nő valóságos futólépésekre kényszerítve magát azonnal felszállt egy buszra és eltűnt a szemei elől.
– Nyugi drágám! Majd megbékül a helyzettel! – vetette oda Linda. – Mondd csak, Ádikám?! Ti nagyon közel álltatok egymáshoz? Már mint… szóval… szexeltetek, meg minden?! – bukott ki belőle.
– Éppen tegnap este jött volna el egy igéző, jelentős pillanat, de eszembejutott a közös fogadalmunk, és megbeszéltem Annamarival, hogy egyelőre ne hamarkodjuk el életünk ezt a részét.
– Nagyon büszke vagyok rád! Ugye tudod?! Én is bocsánatot kérek, mert annyi éven át egész egyszerűen nem tudtalak megkeresni, mert… akadályoztak, és sajnos halálesetek is történtek a családunkban… - hangja szomorkássá, védtelenné tette, amit Ádám megértett. Linda most Ádám mellkasába fészkelte magát, mint egy árva angyal, aki védelemre szorul:
– Figyelj Ádi! Ha nem késő tudnál nekem adni egy második esélyt, és boldogok lehetnénk együtt?! – Őzikeszeme ismét megtelt könnyekkel, de ezek már a hűséges bizalom, és megkérdőjelezhetetlen hála és szerelem igazgyöngyei voltak.
– Csak ezt szerettem volna hallani! – Ádám gyöngéden lehajolt, és hosszantartó érzelmességgel megcsókolta.
Már másnap anyakönyvvezetőhöz mentek, ahol Linda csajos barátnői mellett Annamari is feltűnt, és őszintén gratulált az ifjú pár megkérdőjelezhetetlen boldogságának. Amikor az ünnepi szertartás véget ért, és a karikagyűrűkkel ujjaikon kisétáltak a teremből, mintha sokkal érettebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek volna, mint eddig. Mindketten érezték, hogy a hosszú, gyerekkoruktól eredeztethető viszontagságos útszakasz lezárult életükben, hogy immáron egy egészen különleges, harmónikus közös életnek adhassa át a helyét.
Linda ragaszkodott hozzá, hogy ő vezethesse Ádám féltve dédelgetett sportkocsiját, csakhogy végre kipróbálhassa, hogy milyen érzés valójában. Mikor mindketten beültek az autócsodába, melyen a ,,Friss házasok” embléma díszelgett Ádám szerelmesen megkérdezte immáron gyönyörű asszonyát, élete szerelmét:
– Boldog vagy drágám?
– Veled örökké! – Azzal csikorgó gázt adott, mert a kuplungot hirtelen engedte fel, és az autócsoda, akár egy zabolázhatatlan ló meglódult a fővárosi forgalomban közös álmaik felé…

RÉVBE ÉRVE

A modern, felszínes, digitális exibicionizmusra berendezkedett groteszk kor kitermelte soroai közül a modernség álruhájába öltözetett túlzásba vitt perc-emberkéket. Senki sem értette, hogy igazándiból mire is vágyhat gyakorlatilag egy modern, független gondolkodású, szupermodel álomszép, karrierista nő, aki akár minden egyes nap más-más éttermekben ebédelhet, egy hónap alatt akár még azt is bátran megengedheti magának, hogy háromszor-négyszer tegyen álomutazást valamelyik szubtrópikus óceánparti szigetre.
Mintha csak ezek a nők már alapból arra lettek volna predesztinálva és kiválasztva, hogy elsőrangúak legyenek bármiben, amihez csak hozzáfognak. Sikeres, profitorientált vállalkozást, gazdag férjet, és szépséges állandóan fotóképes sztárcsemetéket tudhassanak maguk mögött. És persze minden felszínes párkapcsolatnak az alapja a jó házassági szerződés, mint egyfajta kölcsönösen bebiztosított jogi formalitás, mert hátha egyik, vagy másik fél alig négy-öt hónap leforgása alatt meggondolhatja önmagát, és akkor nagyon sok – főként anyagi juttatás és javak –, a konkurens fél számlájára iródnak automatikusan.
Történetünk egy csinos, dögös, bombázó, harmincas éveiben járó gyönyörűséges nőről szól Mirandáról, aki kicsit már meg is utálta az adott modern, digitális, felszínes világ sekélyes kétszínűségét, és ki nem állhatta a jólcsengő hazugságok hálózatát, mellyel szinte naponta találkozott.
Kora hajnalban kelt – lévén világ életében koránkelőnek számított. Erre imádott anyai nagymamája tanította meg a ,,ki korán kel, aranyat lel” – elve alapján. Később aztán volt egy-két vad, igazán ereszd el a hajamat típusú lázadása, amikor valóságos nyughatatlan, zabolázhatatlan ördög-vadóc lett és egyetlen bohém éjszaka alatt több szórakozóhelyet is végigjárt egyrészt, hogy pasimustrát tartson a partiképes, azaz pénzesebb férfiak körében, másrészt, hogy önmagának bebizonyítsa ő is ér annyit, mint mondjuk a korabeliek.
Egyik ilyen bohém, bulizós éjszakázás akalmával veszítette el a szüzességét egy idősebb pasassal, akinek meggyőzően vetette be színészi tehetségét, és tizennyolc évesnek hazudta magát. Izgalmas, új felfedezés volt ez, mégha kissé fájdalmas is a legelső – úgymond –, romantikus alkalomra. Később az illető idősebb férfi még jólhangzóan hangoztatta is melldöngetős hévvel, hogy elválik megutált feleségétől, és feleségül fogja őt venni, hogy elkezdhessék boldog, közös életüket, erre azonban nem került sor, mert Miranda meglátta az illető férfit egy másik csinibaba oldalán, akinek szintén hasonló, jólhangzó dolgokat ígért. Miranda ekkor döntötte el, hogy soha többet nem fog nős férfiakkal kikezdeni, és nem lesz hajlandó naiv, megvesztegethető kislányok módján a jólhangzó ígéretek után menni.
Ez a lázadó korszak aztán addig tartott, mígnem imádott nagymamája váratlanul meghalt, és Miranda megfogta a temetésen, hogy megpróbál felnőni a feladathoz, és nemesebb, és rendesebb emberré válni.
Beiratkozott az egyetemre is – igaz levelező szakon –, mert a tandíjat is valamiből ki kellett fizetnie, és muszáj volt előbb egy éjjel-nappali benzinkút shopjában, majd egy gyorsétteremben munkát szerezni, hogy valamicske pénzt sikeresen összetudjon gyűjteni.
Egy kis idő múltán hajlamossá lett azt feltételezni, hogy díjnyertes tanárai, és professzorjai is csupán csak a bolondját járatják vele. Fényes jövőről, és biztos állás és karrierlehetőségekről kezdték telebeszélni folyékony, kreatív elméjét, míg végül a félévi szigorlatok alatt egy rámenősebb, fiatalos tanár már odáig ment, hogy lazán közölte a vizsgán, ha Miranda nem mutatja meg melltartóját és szépen fejlődő melleit, akkor kettes alánál jobb érdemjegyre már ne is számítson. Miranda először meglepődött, majd valóságos gyomorszorító émelygés és hányinger kerítette tartósan hatalmába, míg végül, amikor a fiatal tanár segítőkészen odament a padhoz, ahol a fiatal nő üldögélt, és lehajolt hozzá, hogy jobban beláthasson annak melltartójába Miranda úgy tökönrúgta, hogy a fiatal tanár hosszú percekig levegő után kapkodott, és fújtatott a pokoli fájdalmaktól.
Mirandát később a dékán elé citálta ugyanez a fiatal tanár, aki megjátszotta az ártatlan bárányát és úgy állította be az egész történetet, mintha Miranda lett volna az, aki bizonyos szexuális szolgáltatásokért cserébe elvárta volna a jobb érdemjegyet egy felelősségteljes és szolgálatkész tanártól.
Mirandát sem ejtették a feje tetejére, mert kért az illető tanárembertől egy amolyan ,,személyesebb” jellegű találkozót, de digitális diktafont is vitt magával, melyet ruhájába rejtett észrevétlen, így később, amikor a dékán íróasztalára tette a piciny digitális szerkezetet, hogy visszahallgassák a felvételt a helyzet félreérthetetlenül, megcáfolhatatlanul Miranda javára billentette a mérleg serpenyőjét.
A fiatalos tanárt azonnali hatállyal elbocsátották az egyetem berkeiből, míg Miranda továbbra is szépen haladt tanulmányaival, míg végül példás, szorgalmas eredménnyel vehette át kereskedelmi, gazdasági diplomáját a diplomaosztó ünnepségen.
Felnőtt fiatal életében később az első pár hónap kissé viszontagságosra sikeredett, hiszen bármennyi szakmai életrajzot, és kellőképp megírt motivációs levelet megírt egyetlen valamirevaló multinacinális vállalat, vagy cégcsoport sem volt hajlandó állásinterjúra behívni. Így maradt valami ernyedet pangás mellékíze az egésznek.
Miranda nem volt hajlandó sem meghátrálni, sem feladni. Előbb egy idősek otthonában szerzett alkalmi kisegítői állást, és az idős – főként nyugdíjas, betegeskedő emberek –, nagyon rövid időn belül nagyon megkedvelték, alig nyolc-kilenc hónappal később pedig elhívták egy bulvármédia csatorna műsorvezetői meghallgatására, ahol új műsorvezető személyiségeket kerestek, és alig négy-öt napon belül újból rátelefonáltak, hogy sikeres volt a meghallgatás. Miranda így felmondta az idősek otthonában kisegítő állását, de továbbra sem feledkezett meg az idős emberekről, így vissza-visszajárt az otthonba és mindig vitt a betegeknek egy kis figyelmes, személyre szabott ajándékot.
A legelső héten számos barátságra és szakmai jellegű kapcsolatra szert tett, és már a legelső három-négy ,,betanítási korszakon” tapasztalhatták munkaadói, hogy Mirandában tökéletes mértékben meg lehet bízni, hiszen ha kapott egy feladatot, azt tüzön-vizen keresztül elvégezte, és akárki kért tőle segítséget, vagy kisebb-nagyobb szívességet senkit sem küldött el. Sőt, mindenkire akadt egy-két perce, és egy-két baráti szava.
Egyszer riportot kellett készítenie egy idős, özvegy asszonysággal, aki mérhetetlenül imádnivaló határozott talpraesettségével, és régi vágású, de annál rokonszenvesebb természetével máris óhatatlanul belopta magát Miranda szívébe. Interjú előtt máris kíváncsiskodó, érdeklődő beszélgetésbe bonyolódtak, és úgy tűnt, hogy amikor cirka huszonöt-harminc perc után végeztek az interjúval maguk sem vették észre, de mintha már ezer év óta ismerték volna a másikat.
Az interjú vége felé a semmiből előkerült az idős asszonyság felnőtt férfi unokája, aki afféle romantikus úriember lehetett, mert Miranda valósággal megdöbbent, és majd hanyat esett váratlan zavarában, mikor a megnyerű módorú férfi kezet akart csókolni.
– Üdvözlöm Dr. Dobos Olivér! – nyújtott kezet bemutatkozás gyanánt, és Miranda márcsak amint ránézett elvétve, mintha egy folyamatosan csilingelő hang azt suttogta volna neki, hogy: ,,mire vársz?! Ismerkedj már meg ezzel a csúcspasival!”
– Ö… Miranda vagyok… – nyögte ki nehezen a szavakat.
– Üdvözlöm kedves Miranda! Örülök, hogy találkozhatunk!
– Hát édes fiam, téged meg mi szél hozott öreg nagyanyádhoz?! – tapintott a lényegre az idős nő, aki mindig tudta milyen mondattal szükséges indítani, hogy az embereket kibillentse nyugodt közérzetükből.
– Az ember nem látogathatja meg a saját imádott nagymamáját?! – kérdezett vissza semmit sejtetőn a felnőtt unoka.
– Dehogy is nem édes fiam! Ez a tüneményesen sugárzó hölgy igazi riportot készített most velem, és szeretne megismerkedni veled! – Az idős asszony – legalább is –, úgy közölte ezt a szenzációszámba menő hírt, mintha egyenesen előléptette volna saját magát alkalmi randikeresővé.
– Igazán… nem szükséges… - szabadkozott pirulva, nagyokat nyelve Miranda.
Időközben az ötvenkilós kamerafelszereléssel ügyködő operatőr, és néhány stábtag közölte csendes diszkrécióval, hogy a napnak még sajnos egyáltalán nincs vége, és ha végezni szeretnének, még jónéhány kisebb-nagyobb médiamunkát szükséges megcsinálniuk.
– Bocsássanak meg nekem, de sajnos vissza kellene mennem dolgozni… - szabadkozott Miranda, és úgy érezte magát, mint amikor süldő kamaszlányként először érintette meg benső lelkét a szerelem mindent felülmúló érzése.
– Kedves Miranda! Nem szeretném feltartani, de megtudná adni az én drága unokámnak az elérhetőségeit? – kacsintott ravaszkás, sokat sejtető mosollyal az idős asszonyság.
– Ö… hát hogyne… természetes dolog! – máris kutatni kezdett, mire az egyik stábtag odaadott egy hivatalos névjegykártyát, amin az adott bulvárcsatorna elérhetőségei szerepeltek. Miranda tollat vett elő, és biztos, ami biztos alapon ráfirkantotta otthoni mobilszámát is.
– Tessék parancsolni! – Ahogy a felnőtt férfi kezébe adta, és véletlenségből megérintette ujjait, mintha különleges mágneses áramütés cikázott volna át a lábujjaitól egészen feje búbjáig. Mintha a végzet erői így küldtek volna jelzést számára, bár az ismeretlen, vagy ha tetszik természetfölötti erőkben ezidáig sosem hitt.
– Nagyon szép köszönjük drága Magdi néni, hogy elkészíthettük az interjút, és hogy elraboltuk idejét! – köszönte meg a segítséget, majd mintha csak a saját nagymamája lenne szívet meghatóan megölelte a szintén meghatodó idős asszonyt. Aztán kezet fogott a felnőtt férfival, és elbúcsúzott tőlük behuppanva a nagyméretű furgonba a többi interjúhoz szükséges digitális felvevőeszközökkel, és stábtagokkal együtt. Amikor megindult a teherautó néhány stábtag szinte rögtön találgatni kezdett:
– Nocsak, nocsak! A mi drága Mirandánk megint szerelmes lett? – kérdezgették hangosan egymást, hogy ezzel is cukkolják a totális érzelmi zűrzavart megélő, gyönyörű, fiatal nőt.
– Jaj, fogjátok be! Egyáltalán nem az, amire gondoltok! – közölte velük diplomatikus titokzatossággal. – …És különben sincsen semmi közötök hozzá! Világos?!
– Te vagy a főnök drágám! – szólalt meg valaki.
A hét hátralévő pár munkanapja jóformán mérhetetlenül nagy lelki energiák, és kisebb-nagyobb lelifurdalások, önmarcangolások, és morfondírozó töprengések közepette telt el. Miranda ücsörgött asztalánál és azon mélázott, hogy vajon a szimpatikus felnőtt fiatal férfi is ugyanígy érez-e mint ő?! Aztán az egyik ebédszünetben, mikor ételfutár segítségével evett pár falatot műnyag evőeszközökkel egy másik futár hatalmas vörös rózsacsokrot hozott tetszetős, törtfehér dobozban.
– Mirandának hívják, ugye?! – kérdezte a fiatal, nyurga futár srác.
– Igen! Én vagyok!
– Akkor ez az Öné! – a futár óvatosan tette le a gyönyörű dobozt tele frissen vágott, szebbnél szebb rózsákkal.
– Ö… gyönyörűszép… - bökte ki. – Megkérdezhetem, hogy kitől van? – Miranda mintha pontosan tudta volna, hogy kitől kapott ennyire fenséges, és romantikus ajándékot, de úgy vélte mindenképpen jobb megkérdezni, hogy tájékozódjék a helyzet felöl.
– Egy férfitől! Ajándékkártya is van a virágok közt! – jegyezte meg a futár, majd elköszönt, és elment.
Miranda hosszan bámulta a tetszetős, nagyméretű rózsacsokrot és nem tudott betelni sem a virágok illatorgiáival, sem a kedveskedő, bókoló gesztussal. Már nem is emlékezhetett, hogy egyáltalán valaha is kapott-e akármelyik pasijától virágcsokrot, úgyhogy kicsit kellemesen legyezgette nőies hiúságát, hogy lám csak, valakinek nagyon megtetszhetett.
Óvatosan lefejtette a virágok egyik szalagjáról az ajándékkártyát, melyre pár sor volt írva egy versből, és egy telefonszám.
,,Felhívja-e az illetőt, aki küldte a csokrot, vagy ne?! Ez az adott nap legfontosabb, és elsődleges kérdése” – Végül úgy döntött, hogy egy ártatlannak tetsző, köszönetnyilvánító telefonhívásból még nem szokott egetrengető bonyodalom, és neheztelés támadni, így amikor végzett a munkával, és éppen hazaindulni készült bepötyögte saját okostelefonjába a mobilszámokat és igyekezett megfontolt kiegyensúlyozottságot erőltetni magára, amikor türelmesen igyekezett várni három csöngetést mire egy kellemes, bársonyos férfihang vette fel a telefont:
– Halló… tessék!
– Üdvözlöm… Miranda vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy Öntől érkezett-e a gyönyörű rózsacsokor? – talán nem is volt annyira tolakodó, és kimérten tárgyilagos a kérdés, mint azt eredetileg hitte.
– Üdvözlöm kedves Miranda! Nagy öröm hallani a hangját! Őszintén remélem, hogy örült a virágoknak?
– Nagyon kedves és megható gesztus! Nagyon szépen köszönöm! Megkérdezhetem, hogy milyen okból?!
– Szeretném elhívni esetleg vacsorára, vagy egy romantikus helyre, mert a nagymamám imádja, és rám is nagy hatást gyakorolt… - volt valami megnyerő harmónikus biztonságtudat, valami lélekből sugárzó bizalom a férfi kifejező hangjában, amitől Mirandának önkéntelenül is egyre dobban dobogni kezdett a szíve.
– Bocsásson meg kedves… Olivér, de sajnos a munkám minden szabad másodpercemet kitölti, és… nemrég kezdtem el dolgozni… és nem engedhetem meg magamnak, hogy… - A szavak melyeket kimondott nem minősültek olcsó kifogásoknak, sokkal inkább akadályok voltak. A visszautasítástól, és az újabb lelki sebektől való tartós félelem kicsinyes akadályai.
– Megértettem, és őszinte bocsánatát kérem, ha megbántottam volna… – A férfi már éppen készült lemondóan kinyomni a hívást egyetlen gombnyomással, amikor Miranda nagyot sóhajtott:
– Várjon még kérem… Olivér! A hétvégén talán ráérek egy kicsit… - közölte. – Mit szólna mondjuk Szombaton reggel fél kilenchez? Vagy túl korának találná?!
– Nem is tudja mennyire nagy örömöt szerzett nekem kedves Miranda! Még egy fontos kérdésem lenne! Hol is lakik?
– Ha megvan még a névjegykártya, akkor a hátoldalán rajta lesz a lakcím is!
– Hát persze! Nagyon köszönöm! Lekötelezett!
– Én köszönöm, hogy gondolt rám, és megtisztelt! Akkor Szombaton találkozunk!
– Őszintén remélem! Legyen kellemes napja!
– Önnek is! Visszhall! – azzal mindketten kinyomták a hívást.
A szombati napig csupán egy jó másfél nap volt hátra, és Miranda hirtelen máris idegeskedni kezdett attól kezdve, hogy milyen jellegű alkalmi ruhát kellene viselnie, mely egyszerre kifinomultan elegáns, de nem provokatívan csábító, és szexre invitáló, illetve hogy mit fog főzni, vagy desszerttel kellene indítani egy étkezést? Konkrét, kreatív ötletekből – szerencsére –, most sem volt hiány, mégis kissé frusztrált kapkodásában azt se tudta, hogy mihez fogjon hozzá elsőként. Végül kinyitotta nagyméretű acélszínű hűtőszekrénye ajtaját és kissé irónikusan állapította meg magában, hogy nincs olyan bőséges választék, mint azt remélte, így autójába pattant, és elment a legközelebbi szupermarketbe, hogy alaposan körbenézzen, és bevásároljon. Több mint ötven percet töltött a nagy szupermarketben mire néhány dolgot beszerzett. Vett szálkamentes nyelvhalfilét, csontozott csirkemellett, friss zöldségeket és gyömölcsöket, majd amikor az egyik hűtőpulthoz tévedt tekintete a legelső oroszkrém tortát is bepakolta, remélve, hogy a férfi szereti az édességet.
Amikor a hatalmasra duzzadt bevásárlókocsit tolta kocsija felé alig bírt egyensúlyozni vele, hogy a megfelelő irányban, és stabilan tartsa a négykerekű gurulós kocsit.
Gyorsan hazaautózott és máris nekifogott a főzésnek. A legbonyolultabb dolgoktól halad a legegyszerűbbek felé tetszetős kis konyhai kötényt kötve karcsú derekára. Mire elérkezett a szombati kötetlen találkozás időpontja úgy érezte mindennel elkészült, amivel elakart készülni.
Olivér olyan pontos volt, hogy svájci órát lehetett volna hozzá igazítani. Miranda mindvégig titokban figyelte a férfit, amint kiszáll sportos autójából. Aprólékosan szemügyre vette sportzakóját, ingét, laza farmernadrágját, napszemüvegét. Mégis ahogy végigmérte megjelenését mintha megérezte volna, hogy Olivérnek sem lehetett azért olyan gondtalan, vagy könnyű élete, mint azt elsőre feltételezte. Megvárta míg felszól a kaputelefonon, és csupán csak aztán engedte be.
Mikor a megfelelő emeleten kinyílt a lift ajtaja, és a férfi kiszállt Miranda kedvesen, barátságos mosoly kíséretében fogadta:
– Nehezen talált ide? – érdeklődött utazása felől.
– Köszönöm kérdését kedves Miranda! Hála a modern tudománynak a GPS-re hagyatkoztam! Gyönyörűbb mint valaha!
– Ó, nagyon köszönöm!! Tudja kedves Olivér én nem nagyon bízom a modern dolgokban, de sajnos az embernek naponta muszáj kicsit alkalmazkodnia a technológiai fejlődéshez, ha boldogulni szeretne! Remélem hozta a jó étvágyát?
– Természetesen!
– Fáradjon be nyugodtan! Kér egy italt, esetleg?!
– Egy kis kóla most jól esne!
– Máris hozom! Addig érezze magát teljesen otthon! – Miranda olyan villámgyorsan tünt el a konyhában, mint akit valósággal bolha csípett meg, majd néhány perc múltán visszatért.
– Tessék a kóla! – nyújtotta át a férfi kezébe a poharat!
– Nagyon köszönöm!
– Nem tudtam, hogy mit szeret enni, úgyhogy készítettem valami különlegességet! – szabadkozott miközben asztalhoz ültek.
Miközben Miranda kiszedte a petrezselymes burgonyát, krumplisaátával, és rántott nyelvhallal, és egy kis húslevest is, majd következett az ellenállhatatlan oroszkrém torta a férfi valósággal úgy érezte, hogy máris kipukkad a gyomra a sok ínycsiklandóan finom ételkülönlegességtől. Később mindketten áttelepedtek a nagyon kényelmes, és tágas nappaliba, és Miranda a férfi szavaiba vágva úgy érezte, hogy muszáj megosztania ezzel a rendkívül különleges emberrel élete minden megtörtént eseményét. Észre se vették mire rájuk sötétedett. Amikor a férfi kora estefelé indulni készült Miranda valósággal égett a bizsergető vágytól, hogy a férfi elszánja magát, és romantikusan megcsókolja. Mintha akár egyetlen csókból meglehetne állapítani egy kapcsolat további jövőjét.
– Miranda? Nem venné tolakodásnak, ha megkérdezném, hogy adhatok-e egy csokot? – kérdezte kissé szégyellősen.
– Alig várom kedves Olivér! – A gyönyörű nő volt aki kezdeményezve máris közelebb ment, és sóvárogva felnézett a férfi kifejező arcába, majd lehunyta a szemét a meghitt, bensőséges pillanat varázslatáért, mire Olivér megcsókolta érzelmesen, gyöngéden. Miranda lába valósággal reszketett. Végre el merte hinni, hogy élete jó sínen halad, és talán révbe ért!

SZORONGÓ LIBRETTO

Mintha valaki más élete volna mindez.
Mintha valaki más udvarolt volna,
tette akár naponta többször
is a szépet, vagy adott
volna romantikus szerenádot.
Mintha valaki más
mondta volna a süket
telefonkagylóba:
,,Már nem szeretlek!”

– Én meg csak itt
ülök szobámban s bámulok,
akár küszöbre tett
árva kisgyerek, ki súlyos,
kemény pofonokat
kapott azért, mert
szőnyegen mert játszani
s mert tán most is
nagy gyerek
maradhatott egészen.

Mintha szándékosan
el kellene felejtenem
múltam rokonszenves,
fontos szereplőit;
az első randi-csók
méltatlan változatait,
mikor még nem tudhattam,
hogy orron át is
lényeges a légzés művészete.

Mintha folyvást
egy-egy elgurult
igazgyöngyszemet
tartogatnék tétován
szomorkás szemeimben,
arra, ki arra igazán érdemes,
hogy őszintén
megvigasztaljon s szeressen.

Létem gyertyalángként
gyáván s olcsón dereng;
arcok árkádjain
szigor-kemény
könyörület lappang.

Mintha már régóta
kiégtem volna,
akár a hősszerelmes párok,
kik szakítani kényszerültek.
Sorsomba belekódolta
jóslat-gyötrelmeit rettegés,
a alamuszi félelem.
Akár az örökös tériszony
– szerettem volna megtalálni
sok fontos dolog ellenszerét,
hogy ne tudatos kétségek,
szánalmas bukások közt
kelljen tengetnem
életem ösvényét.

Kopogó, fájó szívemben
minduntalan hinta
leng s fordul:
vajon ki lenne az,
ki meglök hátulról
s együtt örül,
mikor a léggel
viselősen szállanék?!

– Mintha már nem is én volnék,
de egyszerre nyughatatlan-szelíd,
szerencsétlen bohóc aki,
ha kell bátran nevet
s sír egyszerre.

Nagy kolonc-gyerek
lakozik énbennem
ki könnyedén sértődik
s szinte alig-alig bocsáthat meg.
Mintha valaki más lenne
galambősz s némán
örökké tagjait
a viszontagságos Lét
nyughatatlan malma!

NUDISTA MEGTÉRÉS

Oszkár kicsit begyepesedett, mondhatni megsavanyodásnak indult az utóbbi öt-tíz évben, mióta egyszer csak váratlanul kirúgták állásából, mert állítólag túlképzettséget, túlműveltséget tapasztaltak nála, és hát ahol alapvetően hitvány, buta, vagy értelmi képességeiket tekintve igen-igen ostobácska igazgatók, főnökök, és beosztottak dolgoztak ott bizony nem csoda, hogy jócskán megcsappant az értelmi képességek színvonala is.
Ha ez nem lett volna elég gyönyörű, és egzotikus vonásokkal is rendelkező mennyasszonya is határozottan, és egyértelműen közölte vele, hogy mivel Oszkár egy ágról szakadt csóró kispolgár, és a menyasszonyának luxusigénye vannak – elvégre nem csupán a Váci utcába és az Andrássy út méregdrága és márkás üzleteiben szükséges vásárolni –, így jóformán azonnal dobta is jócskán megszeppent vőlegényét, amikor az közölte vele, hogy kirúgták állásából.
– Oszikám! Édes, drágám! Tudod, hogy szívem csücske vagy, de lássuk be! Nekem igényeim vannak, melyeket te soha a büdös életben nem tudsz majd kellőképpen kielégíteni! – legyintett könnyedén. – …És különben is! Nemrég megismerkedtem egy partin egy igazi vérbeli üzletemberrel, akinek jachtja van az Adrián, és megígérte, hogy elvisz egy kis városnézésre és vásárlásra Saint Tropez-ba, és Monte Carlóba! Úgyhogy, pá aranyom!
Így történt, hogy a gyönyörű barátnő és egyben mennyasszony váratlan, hirtelen villámsebességgel sétált ki Oszkár kispolgáriasult életéből.
Szerencsére Oszkárnak rengeteg sok ismerőse és barátja akadt, akik mind nagyon szívesen segíteni szerettek volna neki, hiszen szívükön viselték sorsát, ám Oszkár köszönte szépen ahhoz makacs, örök gyerek, és szamár is volt, hogy bármit is elfogadott volna.
– Jaj, öreg Mohikán! Ne szórakozzál már! – dorgálta meg a minap egyik régi barátja, aki már egész kisgyerekkora óta ismerte, akár a rossz pénzt. – Figyelj! Perceken belül ott vagyok nálad! Csak nyisd ki azt a rohadt ajtót!
A régi jó barát nem hazudott, mert nem telt bele tizenöt perc se és csikorgó fékezéssel máris a társasházi lakása előtt parkolt le, majd lazán felcsöngetett és beeresztette önmagát.
– Szevasz pajtás! Na, kapkod magad, mert van egy isteni jó meglepetésem! El fogod dobni az agyadat! Csak hozzál fürdőgatyát, mert arra szükséged lesz! – kezdett máris titokzatoskodni. Oszkár egyelőre nem szólt semmit, mert megszokhatta már, ha régi barátjának valami mentőötlete támad az rendszerint nem szokott valami túl jól elsülni, de nem tiltakozott ellene; gyorsan bepakolt egy masszívnak tűnő reklámszatyorba pár strandoláshoz szükséges holmit, és egy fürdőnadrágot is, aztán miután gondosan bezárta lakása ajtaját néma engedelmességgel követte barátját annak felturbozott Nissan kocsijáig.
– Öreg! Kurva jó helyre viszlek, meglásd! Elfogod dobni az agyad! – közölte vele, amint Oszkár megpróbálta bevackolni magát az anyósülésre és becsatolni a biztonsági övet magán. Barátja nem volt éppen az a pedáns, precíz típus. Autóját leginkább a szemétkupac gúnynév illette volna. Néhány elgórált dobozos sörös doboz, és jónéhány chipeszacskó, és gyorséttermi kajamaradék tették még lakájosabbá az autó berendezését.
Haverja olyan villámgyorsasággal szegte meg a KRESZ megalapvető szabályait is, hogyha most nem bírságolják meg őket, akkor soha ebben az életben.
– Jaj öreg harcos! Nem kell ám így parázni! Lazíts és élvezd a kirándulást! – közölte. – Figyel! Őszintén sajnálom, hogy otthagyott a kis mennyasszonyod! Megesik az ilyesmi! De szerintem mégiscsak könnyebb, hogy most derült ki, mint akár évekkel később! – jelentette ki őszinétn bátorítóan, ám ez Oszkár rosszkedvét, és mélabús viselkedésén mit se változtatott.
Alig ötven perces autóút után, mikor kiértek a nyüzsgő fővárosi forgatagból egy kellemes, dimbes-dombos vidékre kanyarodtak le, ahol volt egy nagyobbacska, hangulatos tó.
– Megérkeztünk haver! Pattanj, kiszállás! Megígérem, hogy nem fogsz csalódni! – Régi gyerekkori barátja ördögi, sokat sejtető vigyora sok mindent elárult, hogy mi várhat még rá.
Oszkár kiszállt az autóból, hogy a másik bezárhassa verdáját, majd közösen megindultak egymás után baktatva a kis tavacskáig, amit egy kis mező vett körbe, ahol mindenütt meztelen emberek voltak.
Oszkár elsőre azt sem tudta, hogy valójában mit is gondoljon. Elvégre látott ő már meztelen embereket, főként bizonyos őslakosok társadalmában néhány helyen, ahova nyaralni ment, de ez azért mágicsak más volt. Ennyire feltűnően testközelből végigmustrálni valakiket. Mintha egy notorius kukkoló lett volna, akinek szakmai kötelessége a minél részletesebb megfigyelés, és ez most totálisan összezavarta és meg is kavarta eddigi kiegyensúlyozott és határozottnak mondható viselkedését. Hátarcot csinált, és tüstént elindult ellenkező irányba az autóparkoló felé, ahol barátja kocsiját hagyták.
– Hékás, pajti! Te meg hova az istenbe mész?! Fordulj csak vissza! Még sosem láttál pucér pasikat, és dögös bombázó bulákat?! Ne gyerekeskedj itt nekem, mert felnégyellek! – dorgálta meg ujfent Oszkárt a barátja, és azonnal a nudistastrand irányába fordította.
– Hé, pajtás! Mióta is ismerjük már egymást! Mintha a tesóm volnál! Jól érezzük magunkat, és még akár csajozhatunk is! Most pont ez kell neked! Érezd már jól magad egy kicsit! – A jóbarát nem zavartatta magát, és máris pucérra vetkőzve azonnal szaladni kezdett ujjongó gyerek módjára a kis tavacska vizéhez, és egy hatalmasat csobbant.
– Éljenek a fiatalok! – kujantotta a levegő, majd alámerült jó párszor, hogy mindene csurom vizes legyen. – Hé, Oszi! Gyere be! Isteni a víz! Még a pöcsöm is kurva kicsi lett!
Oszkár komotos kedvvel kipakolta cuccait a parton. Még egy gyékényféleséget is sikerült bepakolnia, és most ülőalkalmatosságként haszálva leterítette, hogy legyen min ülniük.
A legtöbb nudista ember ügyet sem vetett arra, hogy két régi barát elvezi egymás társaságát. Sőt! Úgy tűnhetett mintha a csúcsszuper, broznbarna és napbarnított szupermodel típusú nők is mosolyogva, kuncogva szemlélték volna a két férfi vakációját.
Oszkár végül nagy nehezen mégiscsak engedett barátja unszolásának és levetkőzött, igaz magán hagyva a fürdőnadrágját, mely egyszerre volt szánalmas és gyerekes, és a legtöbb meztelen ember bizony jócskán meg is bámulta, mert elviekben akárcsak egyetlen ruhadarab is szigorúan ellenkezett a nudizmus szabályaival.
Oszkár végül óvatosan, lassú, megfontolt léptekkel bemersézkedett a javarészt kavicsos medrű tavacska kicsit hideg vizébe. Előbb csak két szőrös, majomkarját, majd mellkasát paskolta meg vizpermettel, később megpróbálta ellökni magát és megpróbálkozott a mellúszással.
,,Oda se neki!” – gondolta. ,,Ő most nyaral egy kicsit! Különben is élvezi a gondtalanságot és a pillanatnyi függetlenséget, mint sok más!” – amikor úszni próbált nem vette észre, hogy barátja a háta mögé tempózott, és majdnem sikeresen lehúzta lábát a mélység felé, amitől pár percig elfogta a fuldoklási vágy.
– Na mi van kis hörcsögöm! Csak nem vizet nyeltél?! – tréfálkozott, ám Oszkár fuldokló, és kétségbeeesett árbárzatát látva azonnal meggondolta magát:
– Figyelj, haver! Őszintén sajnálom! Bocs! – azzal máris segtőkészen veregetni, ütögetni kezdte Oszkár szőrös hátát. Néhány nagyon dögös huszas-harmincas éveikben járó hölgyemény a parton állt és kíváncsian figyelni kezdte a két férfit, hogy vajon mit csinálhatnak?
Végül Oszkár volt az, aki még tempózott egy kicsit, aztán valamivel később, mint aki szándékosan ráunt már erre az egész mizériára óvatosan kievickélt a vízből, és majdnem lecsuszott úszónadrág kíséretében, ami máris hihetetlenül nagy derültséget és nevetést okozott a legtöbb gyönyörű nő körében.
Oszkár barátja még egy kis ideig ejtőzött a húsítő hangokban hátára fordulva igyekezett prüszköni szájából a vizet, mintha egy termetes bálna, vagy cethal lenne, aztán végül úgy döntött kicsit ő is kijön a vízből, és megszárítkozik.
– Hú, öreg harcos! Ez aztán nem semmi egy menet volt csak annyit mondhatok! – jellegzetesen rázni kezdte vizes haját, mert észrevette, hogy néhány feltűnően gyönyörű hölgy éppen őket figyeli valamivel távolabb, és úgy gondolta férfias hiúságával, hogy megpróbál macsók módjára imponálni, és egyszermind be is vágódni egy kicsit.
– Hú, öregem! Láttál már mennyországot, pajtás?!
Oszkár nemet intett a fejével.
– Hát akkor most jól nyisd ki a szemed öregfiú, mert ott az az öt csúcskategóriás bombázó egyenesen velünk szemez, és szerintem élnek-halnak a vágytól, hogy kicsit közelebbről is megismerkedhessenek velünk. – vélekedett a barát.
Oszkár vállait rázta, mint akit most a legkevésbé sem érdekel sem a randizás, sem a csajozás, de azért barátja máris bogarakat ültetett a fülébe, mert megválogatta eddigi nagyon merev, és ugyanakkor zárkozott viselkedését.
Később ebédidőre járt és a két jóbarát felismerte hogy nem ártana harapniuk legalább egy-két falatot, hogy kínzó kurgo gyomorbajukat és mohó éhségérzetüket átmenetileg csillapítsák, ezért Oszkár haverja kitalálta, hogy nem messze a hangulatos kis tavacskától van egy afféle büfé, ahol a lángostól kezdve a kész ételekig a rántott hal, és sült krumpli egyvelegig bármi kapható.
– Na akkor figyuzz hapasikám! Gyorsan elugrok kajáért! Neked a szokásosat igaz-e?!
Oszkár bólintott párat.
Haverja gyorsan magára kapott egy polót, meg bermudanadrágot, és máris bevágta magát az autójába, majd szokásos módon csikorgó kerekekkel elautozott ennivalóért a közeli büfébe. Alig tíz perc alatt már meg is járta, és miközben vitte a sok finomságot a szabadstrandra észrevette, hogy a dögös, négy meztelen bombázó hölgy máris valósággal körbevette szegény haverját és úgy legyeskednek, mosolyognak, és rebegtetik csábosan szempilláikat, mint Oszkár – legalább is –, valami díszpéldánya lenne a teremtésnek.
– Üdvözlet a hölgyeknek! – köszönt máris a barát.
– Hello dear! How are you? – kérdezte acentusos angolsággal a svéd származású bombázó. Még szerencse, hogy mostanság az angol már nemtezközinek számít, és elviekben majdnem mindenki megérti.
– Thanks! And you?! – kérdezett vissza.
A gyönyörű modelalkatú, meztelen hölgy elmesélte, hogy néhány barátnőjével először látogattak ebben a festői országba és hogy nagyon tetszik nekik Oszkár szótlan szófukarsága és persze megilletődött pirulása.
– A barátod még nem látott meztelen embereket?! – kérdezgették a barátját.
– Ó, már hogyne látott volna szépséges hölgyeim! Csakhát… őt rendkívül konzeratív szellemiségben nevelték imádott szülei! – füllentette kacsintva a barát.
A gyönyörű nők mintha máris valósággal megsajnálták volna Oszkárt, aki mélabús szomoúrságát levetkezve egyre inkább pirulni látszott, és jócskán zavarba is jött attól, hogy néhány női kéz máris simogatni kezdte szőrös hátát, és úgy tettek, mintha őszintén igyekeznének megvigasztalni, és pátyolgatni őt. Persze a barátnak sem kellett több. Kisebbfajta irigységet és féltékenységet érzett amiatt, hogy haverját valóságos hölgykoszorú veszi azonnal körbe, őrá pedig a kutya sem akar figyelni.
– Hé, haver! Na mizújs! Hoztam ínycsiklandó kajákat! – pakolta le magát kicsit arrébb a gyékényre. Oszkár sosem vallotta volna be, de kezdett már nagyon megéhezni, hiszen elfelejtett reggel reggelizni, így kicsit aggódott is amiatt, ha ő itt most enni kezd könnyen lehetséges, hogy a legtöbb gyönyörű nő máris zokszó nélkül faképnél hagyja őket a gusztustalan zabálásuk miatt.
– Na, hapsikám! Láss csak bátran hozzá, amíg meleg! Később nehezebb lesz! – Nem zavartatta magát, és máris egy hatalmasat harapott szaftos, zsíros hamburgerére. A hatás – úgy tűnik –, ezúttal sem maradt el, mert volt egy-két olyan provokatív hölgyemény, akik szintúgy a két férfi köré telepedtek, mintha tábortűz köré gyülnének, és az egyik tűntően szintén beleharapott a gusztusus zsömle másik végébe.
Oszkár amint nekilátott volna ennivalójának a legtöbb gyönyörű nő máris valóságos kisebbfajta közelharcot kezdett azért vívni, hogy akárcsak egy szemnyi falatot is birtokolva.
– Na, de ladies! – hökkent meg jócskán Oszkár barátja. – What are you doing?! Mit műveltek? – Kérdezte jócskán felháborodásának hangot adva, mire a négy meztelen, gyönyörű nő, akár a megriadt vadverebek hirtelen széjjelröppentek, és szégyenkezve, lehajtott fejjel egymásra néztek, hogy vajon ki hibázhatott? Végül aztán csak rájöttek, hogy kicsit gonoszka és kellőképp illetlen dolgot műveltek a két férfi ebédjével, de miután mindenképp kárpótolni szerették volna őket kedvesen meghívták őket magukhoz, ahol incsiklandó sültoldalaok, és nyársratűzött csirkemellek sültek szabadtűzön.
– Ó, nagyon köszönjük a kedves vendégszeretetet, drága hölgyeim! – vonszolta maga után Oszkárt a jóbarát, majd – ha egyszer már fel lett ajánlva –, mi sem természetesebb annál, minthogy a két férfi máris papírtányért, és műanyag evőeszközt ragadott és megtömte tányérját minden földi jóval, aztán aztalhoz ültek, és enni kezdtek.
Néhány hölgyemény karcsú, meztelen lába huncutkodni kezdett az asztal alatt, és míg Oszkár barátja csöppet se bánta a dolgot, sőt valósággal még imponált is neki Oszkár nem győzött hüledezni, és nagyokat sóhajtózni, hogy mire vetemednek a mostani modern felfogású modelnők.
Később, amikor ebédjüket elfogyasztották a hölgyek tüstént megadták a két férfinak elérhetőségeiket, és elmondták, hogy még szívesen együtt töltenék velük a hátralévő bő egy hetüket mielőtt hazamennének külföldre.
Így történt, hogy a kissé kacifántosra sikeredett nudista kalandtúrát követően, amikor már mindannyian kötelező jelleggel ruhában voltak. Oszkár barátja méregdrága zakót, és nyakkendőt viselt, míg Oszkárnak csupán egy tiszta, rövödujjú ingre futotta, hogy a négy álomszépséges nő a hotelszobájukban fogadta a két megszeppent férfit, akik most úgy viselkedtek, mintha totálisan visszavedlettek volna csenevész és félszeg kisfiúkká.
– O, Hello boys! Come In please! – üdvözölték őket angolul, majd beinvitálták a kissé hivatlkodó ötcsillagos lakosztályba, melyben a hanyag elegancia keveredett a mindennapok luxusával. A két férfi csöppet sem volt ilyen felhajtáshoz hozzászokva, nem úgy a négy szupermodel bombázó.
A kellemesen baráti beszélgetés amolyan vegyes keveréknyelven folyt. Éppen úgy megtalálhatóak voltak benne az angol, magyar, svéd és a német töltelékszavak, mint olyan emberek esetében, akik még nem tudják az idegennyelv nyelvi fortélyait, sem trükkjeit. A négy gyönyörű nő annyira fesztelenül, és jól érezte magát a két megszeppent úriember társaságában, hogy amikor vége négy óra múltán vége lett a kötetlen beszélgetésnek az egyik svéd több mint két méteres bombázó meghívta a két férfit magához külföldre és bár főként Oszkár volt az, aki kellőképpen szemérmeskedő hangulatban vonakodott elfogadni a meghívást végül legjobb barátja meggyőzte.
Így történt, hogy a két jó barát kiment egy kicsit turistáskodni, és szétnézni külföldre és az első ami szemlátomást azonnal megtapasztaltak, hogy külföldön sokkal jobban lehetséges a boldogulás, mint odahaza, és sokkalta segítőkészebbek is az emberek, és a tolerancia és empátiával sem állnak annyira hadilábon, mint mondjuk a Kelet Európai térségben.

FÉKTELEN ÉVEK, VIHAROS LÁZADÁSOK

Léna jóformán egész kislánykora óta masszívan a lazadás szellemiségét igyekezett megtesesíteni, és átültetni a valóság szétfeszítő keretei közé. Már egészen kiskorában az ovódában sosem engedte meg, hogy a kiúk, vagy kis barátnői kicsúfolják, vagy nyelveiket kiöltsék, ha ismerkedni, beszélgetni óhajtott velük, és ennek bizony kisebb-nagyobb verekedések, és csetepaték lettek a következményei, melyket – természetesen –, egyáltalán nem néztek valami jó szemmel elsősorban a dadusok, és később már az ovódavezetők. Szinte nem telt el úgy egyetlen hétköznap sem, hogy Léna anyukájának ne kellett volna a munkája után valósággal lóhalálában rohannia az ovódába, hogy a vezetőktől kitágított fejmosás kíséretében nem kaphasson részletes tájékozatást arról, hogy sajnos az ő imádott és bájos kislánya nem is olyan angyalka, mint ahogy azt a családon belül sokszor igyekezett elhitetni, de sokszor valóságosan is egy talpraesett ördögfiókára hasonlít.
– Köszönjük, hogy befáradt kedves asszonyom! – fogott kezet a csinos, filigrán asszonnyal a vezető. – Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy Léna tüneményes és intelligens és nagyon akaratos és határozott jellemű gyerek…
– Mit művelt már megint?! Hadd halljam! – kérte az anyuka.
– Sajnos szereti érvényesíteni önálló jogait, mégha ez egyben azt is jelenti, hogy fizikai erőszakot követ el kisebb ovodatársaival szemben, vagy épp zsarnoki módon terrorizálja őket! – tért rögtön a lényegre a vezető.
– Értem, és megígérhetem, hogy beszélni fogok a fejével! Tudja, Léna egy fantasztikusan akaratos jellem, akárcsak én, és szereti, ha a középpontban állhat! Egyáltalán nem rossz gyerek! A kis barátai egészen biztosan megsértették, vagy megbánthatták, amiért ennyire agresszíven, és indulatosan reagálhatott.
– Nos… hát… igen… kedves asszonyom, de szeretném kérni, hogy többet ilyesmi ne forduljon elő, mert ez egy jónevű ovóda és szeretnék még megőrizni jó pár évtizedik a hírnevünk minőségét! – szögezte le a vezető asszonyság.
,,Na még egy bájgúnár, akinek a saját maga karrieregyengetése fontosabb, mint az összes többi ember jövője!” – szögezte le magában az anyuka, majd megköszönte a vezetőnek a részletes tájékoztatást és Lénát hazavitte a kora délutáni pihenőóra kellős közepén, amikor a legtöbb ovódáskorú kisgyereknek aludni, vagy pihenni kellett.
Léna második úgymond lázadására a kamaszkora idején került sor. Ehhez szüksége volt egy hamis személyire, mert alkoholt szeretett volna fogyasztani, és tizennyolc éven aluliakat nem szolgáltak ki a menő éjszakai szórakozóhelyek többségében, illetve a hollófekete hajfestékre, egy szikeéles ollóra, hogy megszabadulhasson szerinte loboncszerű, és nagyon ízléstelen mézszőke, vállig leérő, hercegnős hajzuhatagától, továbbá nem árt egy kellőképp provokatív piercing sem, a megfelelő köldöktájékon, és persze minél előbb szerette volna elveszíteni a sokat dédelgetett és imádott szülei által agyonmagasztalt, érintetlen szüzességét. Elvégre mégsem kezdheti úgy meg egyetemi felsőéves tanulmányait, hogy még egyetlen pasival, vagy fiúval sem volt egész álló életében.
– Légyszi vágd le a hajamat! – követelte egyik szintén nagyon vagány, csajos barátnőjétől.
– Figyelj csajszikám! Tudod, hogy kurvára bírom a stílusod, de kurvára nem akarok bajba kerülni! Csak épp hogy megúsztam azt a kurva javítót! – szögezte le vagány barátnője.
– Rendben! Ha te kisnyúl vagy, akkor megteszem majd én, de aztán később nekem eszed ne jusson visszakuncsorogni hozzám, hogy milyen kurva jófej barátnőd vagyok! – kezdett masszív fenyegetőzésbe Léna, és nagyon úgy tűnt, hogy ez bevállt taktika lesz, mert a vagány barátnő kiragadta a nagyon éles, csattogtatós ollót Léna kezéből, és a gimi női mosdójában valósággal nekiesett és össze-vissza kezdte nyírkálni, meg kaszabolni gyönyörű haját. Aztán persze következett a lényeges hollófekete hajfesték, ami a lázadás lényeges kellőke volt, legalább is Léna szemében, amikor mindennel végeztek még a piercing is bekerült a köldökébe, végül még egy utolsó simitás a tükör előtt, és mire Léna visszament az osztályába barátnőjével együtt legtöbben füttyentgetni, meg ámuldozó sóhajokat kezdtek felé küldeni, hogy rendkívüli mértékben megváltozott a külseje. Az adott fizikatanár egyenesen még meg is kérdezte, hogy a csinos kisasszony melyik osztályba jár, mire Lénának legalább fél órába tellett bebizonyítania, hogy őt bizony Berkovics Lénának hívják, és a tizenkettő per g osztály tanulója.
– Mutassa meg legyen kedves a személyi igazolványát! – kérte a fizikatanár, és csupán csak, amikor Léna nagyon tüntetően odagalopozott a középső padsor leghátsó soraihoz, hogy hátizsákjából kivegye a diákigazolványát és odadta a fizikatanárnak a középkorú férfi nem győzött csodálkozni, hogy Léna testi tulajdonságai radikálisan megváltoztak.
– Köszönöm kedves… ö… Léna… Menj a helyedre és figyelj…
– Köszönöm tanár úr!
Amint Léna leérettségizett, és elballagtott gimijéből, hogy aztán az érettségi bankett bulizós, tajtrészeges éjszakáján kiadósan kirúgjon a hámból, és persze elveszítse egy sráccal a szüzességét szülei tudta nélkül, persze óvszer segítségével, úgy érezte teljesítette saját megfogadott fogadalmát, és kész kilépni a fiatal felnőttek mindennapi életébe, hogy elkezdhesse egyetemi tanulmányait. Előbb a Közgazdasági egyetemmel próbálkozott meg, majd ezzel párhuzamosan hallgatott bölcsészfakultásokat is, és média és kommunikációismereteket, míg végül – ki tudhatja miként –, kemény és megfeszített munkájának az lett a gyümölcse, hogy ünnepélyes diplomaosztó keretében átvehette díszes, hivatalos oklevelét mint közgazdasági szakember. Mennyire jellemző volt Léna lázadó, provokatív szellemiségére, hogy amikor a dekán és a rektor is kezelni akart vele Léna egyikkel sem fogott kezet, mert őt a világért se akarják nyilvánosan mrgalázni, vagy épp mézes-mázos kegyet gyakorolni felette csupán csak azért, mert végül sikerült a záróvizsgáinak a zöme, és a szükséges kreditpontjaival sem történt semmi gubanc. A digitális fényképezőgéppel elkattintott fényképet, ahol pontosan látszik, hogy Léna egyik kezében oklevélll, míg a másikban m-betűt formázó kezével igazi, hamisíthatatlan rockercsajként boldogan vigyorog csoportársaival a kamerába.
Léna következő lázadása akkor következett be, mikor jó néhány sikertelennek nevezhető állásinterjú, casting, és meghallgatás után végül sikerült bejutnia egy személyes megbeszélésre valamilyen média, model, produceri cégcsoporthoz.
– Köszönjük, hogy befáradtál! – köszöntötte három öltönybe bújtatatott, zsákmányra vadászó, stróman üzletember. – Akkor dobd csak le a rucidat, meg a bugyidat, és ha kell a meló, akko jöhet egy kis kézimunka! – közölte a vérlázító, és felháborító feltételeket az egyik üzletember.
– Bocsánat! Attól tartok rossz helyre tévedtem… – Léna igyekezett kicsit megszeppenten mentegezőzni, és meghökkeni a kérés hallatán, ám amikor ténylegesen felfogta, hogy ez a három ürge tényleg komolyan is gondolja, amit mondd az undor, az émelyítő hányiger tartós érzése kerítette valósággal azonnal hatalmába.
– Na, mi lesz kisanyám?! Nem érünk rá egész nap! Ha nem vagy hajlandó vetkőzni, akkor keresünk olyan belevaló, tökös csajszikat, akik készséggel megteszik! – vágta hozzá önző, szemétkedő szavait az egyik stróman.
Lénának ez volt az utolsó pohara. Betelt nála a jópofizgatós bájolgás. Provokatív, hanyag, szexis módon odalépkedett a három kíváncsian figyelő, nyálcsorgató üzletember asztalához, és mindegyiknek a márkás cipős lábára előbb egy nagyot lépett, majd amikor a három jómadár felszisszent fájdalmában a tágas tárgyalóban álló műanyag virágkannából – mellyel a legtöbb növényt locsolták –, a vizet mindhárom üzletember ölébe loccsantotta.
– De kis kurva! Mégis mit képzelsz magadról?! – tértek ki a hitükből is. – Takarodj a szemünk elől! Meg se lássunk többet! – tajtékozva felhördültek mind a hárman.
– Nem is fogok! Szép napot fiúkák! – vágta ki magát felemelt fejjel Léna és már ott se volt. Úgy érezte szíve mélyén, hogy igazságosan cselekedett. Méghogy meztelenre kelljen csak azért vetkőznie, hogy egy állást megkaphasson, ez azért túlment minden beszámítható, vagy épp megengedhető határon.
Nem sokkal később imádott nagymamája, akinél jóformán egész gyerekkorát töltötte váratlanul meghalt, mert sokat betegeskedett az utóbbi időben. Ez lelkiekben totálisan a padlóra küldte őt. Amikor megtörtént a temetés, már az azt követő éjszakán megint úgy berúgott, és szexet követelt, hogy csajos barátnőinek kellett valahogy jobb belátásra bírniuk őt, hogy ne kövesse el élete újabb, meggondolatlan baklövését.
– Figyelj rám, csajszi! Én ismerlek, amikor még mézszőke hajad volt, és hercegnő akartál lenni, azóta nem tudom, hogy mi volt ez a sorozatos pálfordulás, de szerintem jobban teszed, ha észhez térsz kicsit! Figyelj! Lázad nyugodtan, de azért a józan ész tisztes határain belül, és ne tedd tönkre magad, csak mert úgy érzed az élet sorozatos citromokat gúrál feléd! – igyekezett egyszerre lelkierőt önteni belé, és ugyanakkor valósságosan is figyelmeztetni őt barátnője.
– ..De annyira nehéz… imádott nagyikám volt az egyetlen, aki tényleg ismert és látott engem… – zokogott ktéségbeesetten, és annyira árva és sebezhető volt ebben a percben, hogy legjobb barátnője megsajnálta őt, és velemaradt pár napig, holott már két kisgyerekes anyuka volt, és voltak bizonyos szülői kötelezettségei is.
– Figyelj csak! Itt maradok melletted pár napig!
– Igazi barátnő vagy! Nagyon hálás vagyok… – hüppögte jócskán megdöbbenve, hogy azért mégiscsak akadnak igazi barátok is zaklatott, és viharos életében.
Alig három hét alatt Léna szinte tökéletesen rendbe jött. Persze szívéről a sebek, és hegek nem tűntek el végérvényesen, csak megpróbált eredményesen túllépni a sorstragédiák okozta tartós megrázkodtatásokon.
Következő lázadása pedig egy esküvőn következett el, amikor is szinte alig vette észre, hogy egykori általános iskolai osztálytársa mennyire srámos, jóképű pasi lett és persze mindig úgy igyekezett alakítani az idejét, hogy minden szabad percét csak vele egyedül töltse. Amikor a násznép, és az újdonsült ifjú pár hajnalig ropták a táncot, és buliztak Léna és Kornél úgy beszélgettek hosszasan ecsetelve életük furcsa, zimankós, különös történetét, mintha már ezer év óta ismerték volna egymást. Végül Léna volt az, aki – most is a sarkára álltan –, felment Kornél lakására, és egy arra legalkalmasabb pillanatban egyszer csak szenvedélyesen, és kellő romantikával fűszerezve megcsókolta a gyanútlan, és jócskán meglepett férfit.
– Szeretnék… lefeküdni veled… persze csak, ha te is akarod… – közölte vele tárgyilagosan kimérten, de azért nyakig bele is pirult, akárcsak a jóképű férfi saját kissé tétova, és zavaros válaszaiba:
– Ö… ha valóban ezt szeretnéd… – Kornél alig akarta ezt elhinni.
Mindketten szenvedélyes csókcsatába kezdtek, majd ezt az egész szerelmeskedést a tágas hálószobában folytatták, és Léna még sosem érezhette magát ennyire kiegyensúlyozottnak, és ugyanakkor teljesen és tökéletesen nyugodtnak. Kamaszos, határozott lázadása mintha tökéletesen eltűnt, és megsűnt volna, hogy átadhassa helyét az őszinte, és feltétlen bizalomnak, és az örök szerelemnek.
Nemsokára rá Léna érezte, hogy teste mintha megváltozott volna. Előbb csak a hajnali rosszullétekre nem talált magában kielégítő, lehetséges válaszokat, később egy gusztusos ételektől is azonnal tartós hányingert, és émelygést kapott. Végül nem bírta tovább és az első utba eső drógériában vásárolt legalább három terhességi tesztet, mely szinte azonnal megadta a választ a bizonytalankodó kérdésére: Igen! Minden kétséget kizáróan terhes.
,,De most mit csináljon?! Mihez is kezdhetne ezzel a ténnyel?!” – faggatta magát naphosszat. Végül úgy döntött felcsörgeti Kornélt a munkahelyén, és személyes találkozót kér tőle. Az ilyesfajta ügyeknek is megvan a maguk korrekt, és diszkért elintézési módja.
– Szia! Annyira örülök, hogy hívtál! Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi a telefonba.
– Nagyon is jól! Figyelj csak, ha tudsz, akkor még a héten jó volna személyesen is találkozni! Megadom a lakáscímemet!
– Persze, természetesen! Mikor szeretnél?
– Neked mikor volna jó?!
– Csütörtök például?
– Az nagyon jó lesz! Akkor talizunk csütörtökön mondjuk a délelőtti órákban közelebb a nyolc-kilenc órához.
– Minden rendben veled? Olyan furcsa a hangod! – jegyezte meg Kornél.
– Persze, minden a legnagyobb rendben van! Akkor legyen szép napod… - gyorsan kinyomta a hívást a mobilon, mielőtt a férfi is hasonló jókat kívánhatott volna neki.
Léna a következő három napban ha egy tucatszor nem állt az előszobai nagyméretű egész alakos tükör előtt többször is, akkor egyszer sem. Simogatta, tapogatta ezidáig sportos, kőkemény hasfalát, aminek köldökrészéből eltűnt lázadása egyik szimboluma a köldökpiercing.
,,Vajon milyen anyuka lesz? Szeretni fogja-e kisbabáját, vagy ő is olyan lesz, mint akármelyik szülő, akik kerrierjükért cserébe szándékosan elhanyagolják gyerkőceiket?!” – tette fel magának unos-untalan a megkerülhetetlen kérdést.
Kornél végül Csütörtök délelőtt nyolc óra után érkezett meg valamivel. Felcsörgetett a kaputelefonon, és azonnal felsietett a negyedik emeletre, ahol Léna gyakorlatilag azonnal a nyakába borult, és úgy elkezdte őt szorongatni, hogy a meghökkent férfi alig kapott egyetlen szusszanásnyi levegőt:
– Hákás! Vigyázz! A végén még megfojtasz! Mi van veled?! Csak nem történt valami baj?! – nézett rá kíváncsi, aggodó zöldesbarna szemeivel, ami különleges srámjának volt elengedhetetlen része.
– Gyere be a lakásba! Kérsz esetleg… valamit…? Esetleg egy jéghideg sört, vagy bort, vagy bármit…?! – hülye kérdések a legváratlanabb pillanatban.
– Nem köszönöm! De mondd már el végre, mi a nagy helyzet?! – együtt léptek be az előszobába, majd onnét a valamivel tágasabb, és komfortosabb nappaliba, melyet egy nagyméretű plazmatévé, és egy hifi-torony tett még lakályosabbá.
– Szóval… hogy is mondjam csak… – odaadta a férfi kezébe az elszíneződött terhességi tesztek zömét.
– Ö… ne haragudj, de mit is kellene látnom…?! – nézett rá értetlenkedve, kissé gyerekesen.
– Jaj, te kis buta! Terhes vagyok ez a nagy hír! – jelentette ki, és magától várta volna a legkevésbé, hogy azonmód meg is könnyebbül a hír hallatán.
– De hát ez fantasztikus hír! Hadd gratulálok gyorsan, és még mielőtt bármit is mondhatnál szeretnék segíteni mindenbe, ami a kis emberke jólétéhez elengedhetetlen és szükséges.
Lénának nagyon jólestek ezek az igazi, őszinte szavak. ,,Végre egy igazi férfi, aki nem kertel, és nem beszél mellé, és még véletlenül sem veri át a palánkon!”- Ez nagyon sokat jelentett neki.
– Figyelj! Egy valamit tudom kell! – váltott gyorsan komolyan hangnemre, mielőtt a gyanútlan férfi meggondolhatta volna magát.
– Talán valami gond van?! – nézett rá kérdőn.
– Semmi az egész, csak tudod… nehéz volt eddig az életem, és nekem és most már a babának is muszáj tudnunk, hogy kiben bízhatunk meg, és ki az, akit messzire elkerüljünk! – érződött a fiatal nő hangján a tétova remegés, mert még soha senkit nem mert ennyire bensőségesen közel engedni magához.
– Számíthatsz rám mindenben! – válaszolta Kornél, majd átölelte.
Léna lázadása talán akkor ért igazán véget, amikor cirka kilenc hónap múlva életet adott első kisfiának, és az a titkos, belső lázadó ösztön, mely tudvalevően mindig is jellemezte személyiségét röpke percek alatt át is alakult anyai örömmé, harmónikus és kiegyensúlyozott állapottá.

LECSERÉLHETŐ ROMLOTT-SZÍVEK KORA

Hasznavehetetlen,
letaglózó nyarak
egyszerre csak semmivé lesznek,
s akár a léggömb kilyukadnak;
fölingerelhető embereket
szándékosan jobb elkerülni,
még akkor is,
ha az ember ezzel a nyílt
Gandi konfliktus-mentességet
kockáztatja, hiszen
mindig ugyanazok csinálják
a világra szóló szenzáció-balhét.

Véget nem érő kicsinyes
lépcsőfokokon hajkurász
esendő mimika-hisztérika
parti-királynő, aki kedvére
még le is cseréli maga
körül az ún. tetszhalott éjszakát.

Szuvasodásnak indult
az őszinte emberi érzésvilág.
A ,,mennyire szeretlek!
A csakis egyedül rád
van szükségem, mert
melletted még önmagam lehetek”
– kezdetű frázis-szövegek,
melyeket oly jó volt
hallgatni még anno
a kezdődő szerelmes
mámorok pillanataiban,
mert az első boldogabb
találkozót rendre
elnyelte valami ismeretlen,
különös, furcsa repedés,
tátongó lyuk,
mintha falánk folytonosság-Hiányt
csempészett volna
valaki a dobbanó szívek közé.

Évtizedekre is beidegződött,
tétován elmotyogott
félmondatainkra
manapság már a kutya
sem igen kíváncsi,
hiszen minden felszínes,
megalkudott,
megszeghető szerződés lett
csupán, melyet
egy újabb és újabb
követ manipulálhatón,
kikezdhetőn.

– A két tükör-arc egyforma
grimasszá bénul,
mert legbelül már
tudja azért veszített,
mert feltétlen szeretete
és önzetlen bizalma kicsorbult.
Romantikus vágyak
unalma sokszor éppen
emiatt untat,
mert a másik fél is
egyre inkább gyanakvó.

Akár valami elátkozott,
fekete özvegy
az ádáz rosszullét
már mindenütt
körbeveszi az embert,
ha csak felszínes,
semmitmondó ígéretekbe,
kijelentésekbe már
bele-belebotlik;
kényszeredett,
aranyérgörcsöket
termelő nevetésbe
fullad immár,
aminek meg kellett
volna történnie,
hogy később ne térhessen
vissza a tudatos
Hiány börtön-falai közé!

KIMONDATLAN IGENEK

Kicsit ostobának, idétlennek már-már gyerekesnek érezhette magát, amint fél térdre ereszkedett az elegáns, öt Mischlein-csillagos étteremben asztaluknál, kezében aprócska négyzetalakú dobozkát szorongatva, és feltette a visszatérő nagy kérdés, melyet az ember – a legtöbb esetben –, csupán csak egyetlenszer tesz fel szíve választottjának:
– Szeretnél velem lenni életünk következő szakaszában?
A gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező nő kicsit megborzolta hullámos, szőkés haját, mely már alapból nem sok jóval kecsegtetett.
– Drágám, annyira imádnivaló vagy, amikor megpróbálsz komolynak, és felnőttnek tűnni. Szeretnék egy icipici gondolkodási időt kérni, ha lehetséges? Egyébként majd éhen halok. Szeretném megkóstolni a kagylólevest, meg a tenger gyümölcsei elnevezésű halas tálat. – hárított.
Az már világossá vált a férfi lelkében, hogy barátnőjét tökéletesen más fából faragták, mint a legtöbb szépséges, ám azért mégis totálisan üresfejű libát, akiket csupán csak a luxus életmód, és a pénz utáni sóvárgó vágy éltetett.
Dr. Bereczki Napsugár különleges volt minden porcikájában, és kimagasló intellektusában. Már négy éve voltak intenzíven együtt, és egyetlen rossz vagy ellenséges, civakodó szópárban – annyi se sok –, soha az életben nem történt még közöttük. Mégis hihetetlenül nagy összeszedettséget, és tervezést igényelt, hogy a férfi egyáltalán fel merje tenni a nagy kérdést.
Most már valósággal csak úgy tocsogott az átható verejtékben egész homloka, és jócskán megérezte zakója alatt, hogy lassacskán az egész bozontos szőrerdőre emlékeztető mellkasa is csurig nedves lesz. Megpróbálta újra, hátha Napsugár csak véletlenségből mondta, amit elsőre gondolt.
– Drága szerelmem… Tégy engem egész emberré, mert általad tudom csak élvezni, és értékelni az élet szeretetét. Légy a feleségem!
– Ácsi, szépfiú! Már az elsőre is jól hallottam. Már az első alkalomra is leesett az álam a romantikus gesztus láttán, és ezt nagyra értékelem.
– …És mi lenne a válaszod? – nézett rá kételkedőn, gyanakvóan.
– Szerintem pontosan tudod. – Napsugár felhúzott szemöldökeivel kérdé pillantásokat vetett a férfira, de türelmesen viselkedett. Ekkor váratlanul rezgőre tett okostelfonjára üzenet érkezett.
– A fenébe már! Úgy tűnik holnap is muszáj bemennem dolgozni! – bosszankodott, de még így is maga volt a megtestesült álom.
– Mit kell tennem drágám, hogy végre igent mondj?! – kérdezte kissé kétségbeesetten, hiszn visszautasításra a legkevésbé sem számított. Annyira eggyek voltak minden szinten, hogy tudták, és tolerálták is egymás kisebbfajta titkait.
– Most pedig együnk valami finomat! – nyúlt az étlap után Napsugár, mert már jócskán kopogott a szeme.
Miközben a kiérkező pincér felvette a rendelésüket, aztán villámgyorsan elment asztaluktól a férfiban csak akkor eset le, hogy menyasszonyától kosarat kapott.
– Nézd Napsugár! Tudod, hogy mit érzek irántad! Verseket is írtam hozzád, és még soha nem volt senki, aki ennyire mélyen közelkerült volna hozzám! Nem értem, hogy miért kell neked mindenből ekkora hűhót csapnod! Miért nem maradhatunk együtt életünk végéig?! Csak gyűrűt huzok az ujjadra aztán élhetünk boldogan, és elégedetten.
– Édesem! Szenzációs pasi vagy! De én nem az a nő vagyok, akinek te gondolsz engem! – jelentette ki s nagyon úgy tűnt, hogy ebbéli meggyőződését egyre nehezebb lesz felülbírálni. ,,Akkor ez egy száz szálalékos nem!” – gondolta a férfi.
– Akkor ez egy száz százalékos nem?! – ismételte meg, de ezúttal fennhangon, hogy tudatosuljon benne.
– Sajnos igen drágám! Nem!
Lajos egészen másként képzelte ezt az egészet. Becsukta a kis fekete bársolnydobozt, és óvatosan az asztal sarkára tette. Annyira boldog és elégedett volt, amikor az ékszerboltban azt mondta az idősebb ékszerész, hogy az illető hölgy nagyon fogja értékelni, ha valaki ennyire becses holmit ajándékoz neki szíve zálogául.
Napsugáron most kisestélyi ruha virított. Apró smink, de tényleg csak, ami kihangsúlyozta hatalmas, mandulaszerű barna szemeit, enyhén telt ajkát, melyhez rúzsnál sokkal jobban illett a csillagporos szájfény.
– Te nem is rendeltél még semmit édesem! Rendeljek neked valamit?! Mit szeretnél?! – kérdezte segítőkészen, mintha el akarná terelni a beszélgetésük valódibb értelmét.
Lajosnak lüktetni kezdett egy ér a halántékán. ,,Csak nem most fog menten meghülyülni, vagy ami még rosszabb infarktust produkálni?!” – futott át baljóslatú gondolatként agyán. Vett egy hatalmas levegőt, mellyel a nyugalom látszatát volt hivatva megőrizni, vagy elősegíteni. Alaposan körülnézett a Pazar, méregdrága, pénztárcát egyáltalán nem kímélő ötcsillagos étteremben, ami most a legkevésbé sem tűnt jó választásnak. Hiányzott belőle minden meghittség, és romantika.
Hátradőlt a nagyméretű székén, majd kérdőn karba tette zakós kezeit.
– Akkor te mit szeretnél Napsugár?!
A gyönyörű, sugárzó, fiatal nő mintha szoborrá vált volna, mozdulatlan maradt egy ideig.
– Hogy érted ezt?
– Hát például a párkapcsolatunkat, és a jövőnket illetően… gyerekek persze csak, ha még szeretnél… stb.
– De hát drágám együtt vagyunk, amikor csak időt tudunk egymásra szakítani ebben az amúgy is velejéig rohanós, és idegbeteg világban. Élvezzük egymás társaságát. – Napsugár egyáltalán nem az a típus volt, aki kockáztat egy vitát pusztán azért, hogy előrébb vigye az adott beszélgetés fonalát. Pedig állítólag egy kiadós veszekedés csak megelőlegezi a szenzációs előjátékkal egybekötött órákig eltartós szexuláis együttlétet. Napsugár egyáltalán nem volt dühös. Sokkal inkább kicsit értetlenkedve, hezitálva fogadta, hogy Lajos ennyire nem ért az egyszerű szóból.
– …És mit szólsz életem ahhoz a felálláshoz, hogy szeretnék tőled egy imádnivaló, tüneményes kisbabát?!
– Jaj, szívem! Ezt is millioszor átrágtuk már! Kicsit unalmas! – feltűnően a hajába túrt, mintha ezzel le akarná magára rázni a mindennapi gondok súlyos terheit, melyek vállait nyomják.
Lajos összeszorította száját, hogy visszanyelje a kitöréssel fenyegető kiadós káromkodásait, és nem éppen szép szitokszavait, melyeket valóban nagy indulatai idején hagyták el száját.
– Most haragszol, vagy csak neheztelsz rám drágám?!
– Erre mit mondjak édesem?! – emelte rá szikrázó szemeit, melyekből csak úgy valóságosan is sütött az egyértelmű indulatiság.
– Jaj, drágám ne csináld itt a fesztivált! Meglep, hogy egyáltalán szóbakerült a házasság intézménye! – Napsugár gyönyörű arca kezdett vöröses színárnyalatot ölteni, mintha már ő is kijönne a sodrásból. Egyre nehezére esett összeszedettnek, magabiztosnak, és határozottnak látszania.
Lajosnak most eszeveszetten lüktetett a halántéka és úgy érezte, mintha agyát egy szikeéles fűréssszel kezdenék szeletelni.
– …És szerinted akkor a második lakást is el kellene adnom a Duna-parton a festői környezettel, és térpanorámával együtt?!
– Már megbocsáss édesem, de ki kért rá, hogy lakást vegyél?!
– Hogy megkezdhessük végre közös életünket! Elvégre négy év alatt hol nálam éltünk, hol pedig nálad laktunk! Ne mondd nekem szívem, hogy ez normális feállás, mert szerintem egyáltalán nem az!
– Lajoskám, kérlek! Ne légy már ennyire naiv kisfiú! – kérte, mintha egy idióta, debil hülyegyerekkel próbálná megértetni észérveit.
– Akkor mondjak le rólad, eltaláltam?! – kérdezett rá nyiltan.
– Azt nem mondtam, de a házasságot egyelőre hanyagoljuk, oké?! Figyelj, nagyra értékelem ezt a fantasztikus kedveskedő gesztust! Tényleg nagyon meghatott, és nagyon jól esett. De most talán… jobb ha elmegyek. – Napsugár felállt a székéről, és tudta Lajos is hasonlóképpen tesz, elvégre a nagymama úriembernek nevelte, majd megcsókolta a férfi verejtékező homlokát.
– Napsugár… – szólt utána a pislákoló, romantikus gyertyafényben. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy feltettem neked a nagy kérdést. ,,A fene vigye el! Ezt talán nem kellett volna ennyira nyíltan, őszintén, és szemlátomást ellenségesen kimondania, ám úgy érezte szíve jogos elégtételt követel.
A nő egy pillanat erejéig megdermedt a szavak hallatán, majd hátrafordult:
– Ezt meg hogy értsem?!
Lajosnak most nem ártott volna valami fejfájáscsillapító tabletta, esetleg egy extraerős aszpirin, mert majd szétment a feje.
– Drágám! Már kismillioszor ejátszottuk a saját szerepeinket. Már vagy ezerszer mondtad, hogy önmagadat kell megtalálnod, meg hogy a karrierépítésed százszor fontosabb, mint bármi más, de sajnos úgy tűnik, hogy eddig semmit nem értél el, amit elterveztél, azon túl, hogy önző módon saját álmaidhoz ragaszkodsz egyre görcsösebben. Ha most kimész az ajtón vedd tudomásul, hogy egy életre végeztem veled! Őszintén sajnálom édesem, de több haladékot, és időt már nem adhatok neked, mert akkor saját magamat árulnám el!
– Te most tényleg szakítani akarsz velem Lajoskám?! – döbbent meg Napsugár, amikor mérgében a pir tökéletesen bevonta model arcát.
– Szerettem volna, ha életem alkotó része legyél.
– Oké! Rendben! Tudod mit, édesem?! Csinálj egész nyugodtan azt, amit akarsz!
– Hát köszi szépen a gesztust! Ne félj! Úgy lesz!
– Oké!
– Remek!
Napsugár még hosszan nézett rá:
– Szép estét Lajoskám! – Napsugár ezzel úgy tűnt kilépett az életéből, Lajos pedig fogta a kis bársonydobozt, és eltette a zakója jó mély zsebébe.
,,A francba már az egésszel! Most az álomnyaralást árát is vissza kell váltania az utazási irodánál, mert senki sincs a láthatáron, akit elvihetne!” – töprengett magában tovább, majd kifizette a számlát, és távozott az étteremből, hogy legénylakásán ittasa napestig az egereket.
Alig egy hétre rá az egyik legjobb gyerekkori haverja ünnepélyesen őt kérte fel, hogy legyen az esküvőjén násznagy. Foggal-körömmel szeretett volna tiltakozni ellene, de cserben sem szerette volna hagyni régi haverját, elvégre már kispöcsös koruk óta gyakorlatilag sülve-főve együtt voltak, és csupán csak az egyetemi időszak alatt mentek kétfelé.
– Öreg harcos! Kérlek szépen eszedbe se jusson cserben hagyni, különben az én mennyasszonyom fogja megsütni egy serpenyőmben a tojásaimat veled együtt! – fenyegetőzött félig komolyan, félig tréfásan a vőlegény.
– Jól van! Nem kell ez az ostoba színjáték! Ott leszek! Csapunk egy görbe bulit! – válaszolta.
Legjobb gerekkori barátja esküvője hamarabb eljött, mint gondolta. Azt azonban jó barátja elfelejtette közölni, hogy a népes koszorúslánykompániában jelen lesz Napsugár is. Lajosnak fogalma sem lehetett róla, hogy vajon mi tartozhat egy násznagy, vagy vőfély kötelességei közé, ahhoz aztán pedig végképp nem füllött a foga, hogy egy legénybúcsú keretében totál lerészegedjen sok más férfival egyetemben. Így történt, hogy a legénybúcsún rajta kívül majdnem mindenki totál másnapos volt, illetve még jócskán tartott szervezetükben az ún. kijózanodási, detoxikálási folyamat.
Amikor mikrofonnal a kezében gratulált az ifjú párnak, és egy kis köszöntőbeszéddel is készült már éppen a beszéd végénél tartott, amikor szeme végigtekintett az egybegyűlt sokadalmon, és szinte rögtön kiszúrta Napsugár arcát, aki sugárzóan festett koszorúslányruhájában, és azonnal visszanézett rá.
– …Hát akkor sok szerencsét az életben, és persze sok boldogságot az ifjú párnak! Proszit! – Emelte magasra a poharát, majd ivott egy nagy kortyot a pezsgőből. Később szándékosan nem akart vegyülni a násznéppel, és inkább elvonult a hófehér stáraktól jó messzire, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetnie senkivel sem.
– Nagyon kifejező, és szentimentális beszéd volt! Látszik, hogy időt fordítottál rá! Gratulálok! – lépett oda hozzá Napsugár gyönyörű ruhájában. Szebb, és kiegyensúlyozottabb volt, mint valaha. Arca csak úgy ragyogott.
– Ö… nem is tudtam, hogy te is itt leszel! – lepődött meg nagyon és őszintén a férfi.
– Hát én vagyok a meglepetés vendég, hogyan mások mondani szokták! Nagyon jól nézel ki! Várj csak! – Kis kezecskéivel rögtön igazítgatni kezdte Lajos folyamatosan félrecsúszott nyakkendőjét, amitől olyan kisfiús gyámoltalanság lengte állandóan körbe.
– Tessék, kész van! Így szerintem sokkal jobb!
– Nagyon köszönöm! Hogy érzed magad?!
– Hát… nem valami jól… apunak csípőműtétje lesz nemsokára, és anyunak pedig szürkehályogja van, úgyhogy van bőven probléma a családunkban… – elhallgatott, mert muszáj volt, hogy visszafogja bőséges könnyeit.
– Ezt őszintén sajnálom… De azért te hogy bírod?
– Hát… nem valami jól… - óvatosan odabújt a férfi széles nagy mellkasához, akár egy megriadt, félős kis állatka, és valósággal belefúrta a fejét a férfi mellkasába. Most érezni akarta őt, mindegy mások mit gondolnak. – Annyira nehéz… - nyöszörögte a sírás határán.
– Tudom drágám, és őszintén sajnálom… - gyöngéden simogatni kezdte a nő sírástól rázkodó hátát, és megpróbálta megnyugtatni.
– Neked van már új barátnőd…? – kérdezte félig hüppögő hangon, mint aki elfogadta sorsát.
– Hát… nem igazán… De most jobban aggódom miattad… – bukott ki belőle.
– Ez nagyon kedves tőled… annyira jó ember vagy…
– Ugyan, dehogy… – Lajos érezte, hogy valamit még muszáj volna hozzátennie, de ez a pillanat most sokkal többről szólt, mint azt valaha is képzelhette. Talán lehetséges volna, hogy két magányos szív újból egymásra talált?
– Ne haragudj, ha megbántottalak volna… már úgy értem az étteremben… Olyan indulatos, totál idegbeteg idióta tudok sokszor lenni… - vallotta be.
– Én is bocsánatot kérek, mert érzem, hogy melletted ömagam lehetek, és mégis félek az elköteleződéstől… - nyugodott meg kissé a nő. – Kérhetnék tőled egy második esélyt, hogy mindent új lappal kezdhessünk?! – nézett fel rá azokkal a lélekbe látó, mélyenérző nagy őzikeszemeivel.
– Pont ezt készültem felajánlani!
– Megvan még a kis doboz? – kérdezte sejtelmesen Napsugár.
– Mit forgatsz a fejedben, édesem?!
– Itt van nálad?
Lajos óvatosan benyúlt zakója belső zsebébe és óvatosan kivette a dobozt, amibe a tetszetős karikagyűrűk lapultak.
Napsugár gyöngéden átvette, és az egyik karikagyűrűt a férfi gyűrűs ujjára húzta, míg Lajos úgyan így cselekedett a nő finom ujjacskáival.
Időközben a felállított, hófehér sátrakban fergeteges lagzi kerekedett, és volt menyasszonytánc is, és egyéb mulatság, és dáridó, amibe Lajos és Napsugár egyáltalán nem akart részt venni. Immáron csakis ketten voltak. Két emberi csillag, akik hihetetlenül nagy utat, kerülőt jártak be mire végül – második esély gyanánt –, újra egymásra találhattak.
Később amikor mindketten közös két hetes szabadságot vettek ki a nyár derekán fantasztikus álomnyaráslra mentek Mexikóba, ahol megnézték a maya civilizáció romjait. Ahogy mindketten átszellmülten, megbabonázva bámulták a vérvörös, egzotikus naplementét egy pálmafa árnyékából Napsugár odasugta párjának titokzatosan, huncut hangon:
– Nemsokára hárman leszünk…

A KUTYAHARAPÁS ÁRNYÉKÁBAN

Az a végzetesre sikeredett nap éppen Szerdára esett, ami a hét közepére esik. Végre beköszöntött a napsugarakkal dédelgető nyárias jellegű levegő, és mind a fiúk, mind pedig a kamaszkorban lévő lányok látványosan vetkőzni kezdtek. Balázst mégis folyvást egyetlen álomszép lány pillantása foglalta le, aki állandóan kedvesen mosolygott rá, és rebegtette hosszú, fekete szempilláit, akárcsak egy vérbeli szupermodell.
Ági olyan gyönyörű volt, szinte lélegzetelállító abban a látványosan valósággal mindent felfedni, és megmutatni kész ruhában, mely úgy feszült rajta, hogy fejlődésben lévő, körteformámú cicijét is nagyon szépen kidomboríthassa; persze ha eltekintünk attól a ténytől, hogy jó néhány adag vécépapírkupacot is sikeresen begyümöszölt melltartójába, hogy ezzel elérhesse a nyálcsorgató hatást a fiúk legnagyobb örömére.
Éppen készült átvágni a lakótelep egyik zöldövezettel tarkított fás-bokros részén, amikor egy furcsa, különös hangot hallott, mely szinte vészesen közelítené kezdett villámsebességgel feléje. Talán egy köhögő autómotor, vagy motorbicikli adhatta ki? – gondolhatta semmit sem sejtve.
Valami feketeszínű, elmosódott paca száguldott felé szemlátomást villámsebesen, és rendkívül agresszív indulattal. Balázsban azonnal meghűlt a vér, és úgy tűnt, hogy azonmód földbegyökerezik a lába. Mintha ösztönei, túlélési ösztönei is egy az egyben csődöt mondtak volna. Nem maradt ideje megijedni, vagy reagálni sem, csupán csak szaladni, futni kezdett, ahogy csak bírta szusszal. A dühöngő, ádáz morgás egyre közelebb, és közelebb férkőzött hozzá. Úgy festett a kutya csupán csak egyetlen karnyújtásnyira lehet tőle. Az állatnak erős, masszív állkapcsa, és kitátott szája volt, benne milliónál is több tűhegyes, recés ráspolyszerű fogakkal, feje pedig egyre inkább elakarta érni Balázs pufók, zsírpacnis testét. Balázs nagyon is tisztában volt vele, ha a kutya megharapja, akkor vége van soványka, alig tizenkét évének, pedig még nem is borotválkozott, nem is volt barátnője, és nem is mondta e Áginak, hogy mennyire szerelmes belé.
Mielőtt minden lehetőséget számításba vehetett volna máris megérezte, hogy szúrós fogak mélyednek karjába, és tépik, ráncigálják, akár valami szánalmas rongybabát, vagy mócsingos húst, amin csupán csak rágódni érdemes, mert annyit sem ér. Nem tudott sem harcolni, sem kiabálni ellene, mintha valóságosan is harapófogóba szorult volna.
Balázs érezte, hogy karja egyszerre izzik a fájdalomtól, és már erősen vérezni is kezdett. Pontosan tudta, hiszen látta a természettudományi műsorban, hogy bizonyos állatfajokat valósággal begerjeszt a vér tartós, acélízű szaga. Mint mondjuk egyes cápa és halfajokat, és néhány kutyafajtát is.
Balázs megpróbált kiszabadulni, ám a kutya semmi pénzért el nem eresztette volna, azért sportcipős lábbal megpróbálta megrúgni a dühöngő állat marcona pofáját, nem mintha ezzel bármilyen sikert ért volna el. Azok a hihetetlenül hatalmasra kitátott álkapcsok vészterhesen egyre inkább összezáródtak, és egyre égetőbb, tartós fájdalom hasított belé. Aztán egyszer csak valahonnét a távolból egy kutyasíp hallatszott, melyet az emberi fül tartománya képtelen felfogni, ám a legtöbb kutyának ez egyértelmű riadójelzés, mert a nagy állat máris eleresztette Balázs sajgó, vérző, fájó karját és elszaladt.
Nemsokra rá egy sportos, izmos suhanc lépett oda a földön fájdalmában fetrengő Balázshoz.
– Na, mi van te kis geci rogyadék?! Csak nem megkóstolt téged Negró?! – röhögött az arcába.
A sportos suhanc nagyon büszke volt, hogy brutális fenevadát – többek között –, embervadászatra is beidomította.
– Kérlek… ne bánts… – Balázs alig volt eszméleténél az égető fájdalomtól, amit karjában, később pedig további végtagjaiban érzett.
– Na, te szánalmas kis féreg! Mit pofázol itt össze-vissza?! – kérdezte a nyurga, sportos suhanc vigyorogva, miközben nagy masszív kutyája engedelmesen, lógó nyelvvel mellette ült, mint egy szófogadó házi kedvenc.
– Kérlek… bármit megteszek… – Balázsnak most pokoli fájdalmai voltak, és el s hitte, hogy soványka életéből – meglehet –,hogy csupán csak másodpercek lehetnek hátra.
– Na te hájas, kis geci! Akkor mondom a felállást! Mennyi lóvé van nálad?! – A suhanc nem zavaratta magát máris kiürítette fejjel lefelé lógatva Balázs márkánsnak mondható hátizsákját. Tankönyvei, és spirálfüzetei valósággal csak úgy repültek a levegőben.
– Ez most valami kibaszott vicc?! – kérdezte egyre dühösebben. – Hol van a kurva zsé?! – üvöltötte magából tökéletesen kikelve, mint aki nem kapta meg, amit igazán akart.
– Az iskolai büfében vettem egy szendvicset… - nyöszörögte, mintha szavai mentőövek volnának, amibe – legalább is átmenetileg –, még belekapaszkodhat.
– Te szánalmas kis pöccs! És akkor én most mi a kurva istent kezdjek veled?! – förmedt rá, úgy hogy a nagytestű, benga kutya is talpra pattant, mintha gazdáját akarná megvédelmezni.
A zöldövezet, ahol egy kerítéssel elkerített, tetszetős kis játszótér is volt a közelben sok családos embert vonzott. Most csupán csak néhány főként idősebb, nyugdíjaskorú ember sétálgatott a környéken.
– Hát ti meg mit csináltok, ebadta kölykei?! – kérdezte kissé ellenségesen az egyik öreg, bottal közlekedő nyugdíjas.
– Ó… semmit a világon öreg haver! Csupán csak játszottunk egy kicsit! – vigyorgott rá ördögi vigyorral a nyurga kamasz.
– A másik gyerek miért feszik a földön?! – jött egy újabb ostoba, érdeklődő kérdés az öreg részéről.
– Tetszik tudni öreg haver ez is a játék része, de ne tessék semmiért aggódni, máris befejezzük… – azzal a suhanc úgy tett, mintha segíteni szeretne Balázson, mert elkezdte látványosan feltámogatni pufók, kövér testét a földről, amikor aztán az öregedő, botos nyugdíjas bekanyarodott a sarkon, és eltűnt a látószögéből megragadta erőteljes kézzel Balázs pufók, tokás torkát és szorongatni kezdte:
– Na, te kis nyamvadt féreg! Azt javaslom kerítsd elő a kurva pénzedet, mert ha nem megint ráduszítom a kurva kutyámat! Világos?! Holnapig kaphatsz határidőt! – fenyegette meg halálosan, aztán elengedte a nyakát és Balázs nagyot köhögve visszazuhant a füves, koszos földre, míg a suhanc mint aki jól végezte dolgát azonnal tovább lépkedett peckesen kutyájával az oldalán.
,,Most mihez fogjon?!” – kérdezte önmagától, miközben egy kisebb seregnyi életbevágó kérdés cikázott át agyán. Muszáj vérzését és sebeit ellátni, különben tényleg itt fog meghalni, és annak főként aggodó anyukája nem örülne, mert apja mindig azzal traktálja, hogy egy igazi férfi eltűri a legnagyobb fájdalmat is.
Nagy nehezen megpróbált négykézlábra vergődni, aztán iszonytató fájdalmakkal két lábra állt, aztán összepakolta iskolai tanszereit a kiürített hátizsákjába és megpróbált lépésekben menve hazabotorkálni. Még szerencse, hogy a lakótelepi lakásuk a közelben volt, és nem kellett hozzá kilométereket gyalogolni.
Nagyon lassú, és óvatos lépésekkel ment fel a dombtetőn, mely a lakásukhoz vezetett egyenesen. Az örökösen minden lében kanál gondnok még meg is kérdezte, hogy nincs-e semmi baj:
– Köszönöm András bécsi… meg vagyok… - nyöszörögte Balázs, mintha a szavakat úgy kellene belőle kipréselni.
Lifttel felment a hatodikra, ahol laktak, és mivel jobb ötlete nem akadt felhívta anyukáját a munkahelyén, holott az asszony szigorúan meghagyta neki, hogy csupán csak akkor telefonáljon, ha ténylegesen életbevágóan fontos dolgokról van szó. ,,Hát egy kutyaharapás igenis nagy ügy!” – gondolta végig részletekig, ami nemrég vele történt.
A telefon hármat csöngött, mielőtt egy sürgető női hang felvette volna:
– Igen… tessék!
– Szia… anyu…
– Szia Balázs! Minden oké volt a suliban? – érdeklődött közvetlenül.
– Megharapott egy nagy kutya… - közölte kimért tárgyilagossággal, amennyi csak tőle tellett.
– Hogy micsoda…??? – Alig akarta az asszony elhinni, amit hallott. – Egyáltalán hogy történt?! Most otthon vagy?! – rémült meg hirtelen eddig kiegyensúlyozottságot tükröző hangja.
– Igen… hazajöttem… lassan… - nyöszörögte.
– Hol harapott meg?!
– A karomon… vérzik is…
– A fürdőszobában kell lennie jódnak, és fertőtlenítőszernek! – futott át az asszony agyán. – Próbáld meg elállítani a vérzést! A legfontosabb, hogy ne ess pánikba! Amint tudok sietek haza! – próbált lelkierőt önteni pokoli fájdalmakkal küszködő fiába az asszony.
– Megpróbálom…
– Apád még nem jött haza?
– Még nem…
– Biztosan már megint dupla műszakot visz… - morfondírozott el egy röpke pillanatra. – Ha esetleg hazamenne mondd el neki, hogy mi történt, hátha van valami ötlete. Addig tarts ki kincsem! – biztatta az asszony, majd rövid gondolkodás után lerakta a kagylót.
Balázs mindent úgy igyekezett csinálni, ahogy anyukája mondta neki. Gyorsan levetette magáról piszkos, koszos utcai ruháit, melyeket a műanyag, nagyméretű szennyestartóba dobott a többi mosnivaló holmi közé, majd részletesen vizsgálni kezdte a sérült karján éktelenkedő, még vérző, nagyalakú sebet, amin kiadós harapásnyomok éktelenkedtek. Ott vájta bele karmait a fenevad kutya.
Talált az egyik fürdőszobai tükörben néminemű fertőtlenítőszert, és egy kisebbfajta vattapamacs segítségével, akárcsak valamelyik elfuserált arciófilmben, ahol a főhős is megsérült megpróbálta kitisztítani összeszorított fogakkal a sebet, mert nagyon csípett az adott szer.
Nem sokkal később megpróbálta zseknendőkkel bekötözni a sebet, aztán azt vette észre, hogy gyomra erősen megkordult, mert a reggeli tízórai óta jóformán alig evett valamit, így kiment a kiskonyhába, hogy a mikroban melegítsen magának valami tegnapról megmaradt húsos szószt tésztával, aztán amikor meleg lett az étel friss Trappista sajtot reszelt rá gazdagon. Elvégre ha valaki étkezik, akkor annak azért nem árt megadni a módját.
Kicsivel később apja is hazavetődött a munkából, de csupán alig maradt fél órát; evett gyorsan valamit, majd ment is vissza a következő műszakba, mert – úgy tűnhetett –, egész álló héten ő volt a soros.
– Szevasz fiam! Milyen napod volt? – kérdezte tőle, mielőtt visszament volna dolgozni.
– Semmi különös… - felelte holtfáradtan, és sápadtan.
– Hát azért írd csak meg a leckét, aztán foglald el magad, amíg anyád haza nem ér! Ne gyújtsd fel a házat, ha nem muszáj! Szevasz! – búcsúzott tőle, amint kisebb barackot nyomott a feje búbjára pusztán kötelezően előírt apai szeretetből.
Később Balázs kezdte nagyon rosszul érezni magát. Úgy érezte pufók, kövérkés teste egyre jobban kifáradt, és szinte az összes épen maradt végtagja kiadósan sajgott a tartós fájdalomtól.
,,Az a rohadék dög, meg a rohadék gazdája! Miért pont éppen vele történik ilyesmi?!” – kérdezte meg újra és újra önmagát, míg hosszú, keskeny, téglalap formájú heverőjén leheveredett kicsit kipihenni a nap történéseit.
Észre se vette és úgy elnyomta a tartós, zsongító álom, hogy alig vette észre, hogy nyilik a bejárati ajtó és anyukája állít meg egy halom szatyorral, és a vásárolnivalókkal, melyeket munkaideje végeztével vásárolt.
– Szia kincsem! Hogy érzed magad?! – vetkőzött le, majd azonnal megtapogatta Balázs erősen tüzelő, lázasan verejtékező homlokát az asszony.
– Anyu… megharapott a kutya, és a gazdája is megfenyegetett… - vallotta be őszintén. Kár lett volna hazudnia, hiszen előbb-utóbb úgy is kiderült volna az igazság.
– Mutasd csak, hol sérültél meg! – Az asszony máris tetőtől-talpig átnézte fia pufók, úszógumis testét, míg végül rábukkant a kiadós harapásnyomokra, és a megalkvad vérre az egyi karján.
– Igyekeztél lefertőtleníteni a sebet, ahogy mondtam?! – kérdezte tőle.
Balázs bólintott párat.
– Akkor a biztonság kedvéért most felhívjuk a doktornéni, hogy ne legyen semmi baj! Apád mondott valamit?! – kérdezte futólag, míg előkereste gyerekorvosuk rendelői telefonszámát.
Balázs megrázta párszor a fejét.
– Halló… Kovács doktornővel szeretnék beszélni…
Még várt pár percet.
– Üdvözlöm kedves Doktornő! Történt egy kisebb baleset. A Balázst megharapta egy kutya és lefertőtlenítettük a sebet, de nagyon aggódom! Fel tudna ugrani hozzánk?! – érdeklődött kimérten.
A doktornőnek nemsokára lejáróban volt a munkaideje, de tehetett egy kivételt. Alig fél órán belül, már Balázsék lakásán is volt, és tüzetesen megvizsgálta Balázs karján éktelenkedő, lilás-kékes elszíneződött sebet.
– Biztos ami biztos adok neked egy tetanusz injekciót, hogy a további fertőzéseknek elejét vegyük! – A doktornő benyúlt kis koromfekete orvosi táskájába, és jó nagy ampulát vett elő, melyből közepesméretű fecskendővel szívta fel a hatóanyagot.
– Ez most egy kicsit fájni fog! De majd gyors leszek!
Balázs pufók, tömzsi kezeit erősen megszorította az aggódó anyuka, amíg a doktornő precíz pontossággal beavadta a fertőzést megelőzendő injekciót.
– Tessék! Már meg is vagyunk! Nagyon bátran viselkedtél! – simogatta meg együttérzőn a haját.
– Kedves anyuka! Ha lehet egy javaslatom Balázs a héten már ne menjen iskolába, hogy biztosan meggyőződhessünk róla, hogy nem lesz baja! – pakolta el orvosi eszközeit fekete táskájába a doktornő.
– Ha bármiben segíthetek ne habozzon, és azonnal hívjanak! Szia Balázs! – búcsúzott tőlük, aztán kiment az ajtón.
A hét többi napján Balázsnak nem kellett iskolába mennie, de ettől függetlenül lelkesen olvasott, és igyekezett előre megtanulni az adott tananyagot, hogy a többi diáktársához képest le ne maradjon.
Aztán úgy a délelőtti órák magasságában közel tizenegy órához vészjóslóan megcsörrent a kaputelefon. Történt már ilyen, hiszen a házban lakó idősebb lakók többsége egyszer-kétszer kizárták magukat, vagy elfelejtettek kulcsot vinni magukkal, és ilyenkor jól jött, ha valaki beereszti őket.
– Halló… - szólt bele a kaputelefonba Balázs.
– Na, te kis geci állat! Hol van a kurva pénzem?! – követelte a suhanc, akinek a kutyája kiadósan megharapta.
Balázs megpróbálta tettetni, hogy még életében nem találkozott az illetővel, így megpróbálta lerázni magáról a fenyegető szavakat:
– Bocsánat, de ismerjük mi egymást…? – kérdezett rá.
– Velem te ne szórakozzál te dagadék kis pöcs! A kurva pénzemért jöttem, és akár egész álló nap itt is maradhatok! – fenyegetőzött tovább.
,,Ennek a fele sem tréfa! – gondolhatta. De amíg a suhanc lett van, és ő fent egyelőre legalább is nem képes kárt tenni benne.”– gondolta logikusan végig az alternatíváit.
– Figyelj! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! többet fel nem veszem a kagylót! – válaszolta határozottságot erőltetve magára, holott majdnem betojt a félelemtől, hogy később mint művelhet vele a szemétkedő, gonosz srác.
– A jó kurva anyádat te féreg! Ezt még esküszöm megkeserülöd! Hallod, amit mondok?! Kinyírlak… - még hallotta a kagylón keresztül a suhanc srác fenyegetőzéseit, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte, és később le is tette a kagylót.
Később nem sokkal ebédidő tájékán, amikor megéhezett és enni készült valami meleg ételt apja hazajött a munkából.
– Szevasz fiam! Milyen napod volt? – kérdezte.
– Nem rossz! – vallotta meg.
– Azt hiszem az egyik osztálytársad várakozik lent a bejárati ajtónál. Láthatólag nagyon mérges és feszült valami miatt! Nem kellene felengedni, hogy nyugodtan beszélgessetek?!
– Ő nem a barátom, hanem az ellenségem! Maradjon csak ott, ahova való! – jelentette ki Balázs nem is büszkeséggel. Most végre tényleg kicsit úgy érezhette magát, mint egy igazi hős, akit nem rettent el semmiféle veszély.
Az apja levetkőzött, majd beállt a zuhany alá, és együtt ebédeltek meg. Aztán apja gyorsan leheveredett a nappali szoba nagyon kényelmes kanapéjára, míg Balázs visszament a szobájába, és megpróbált néminemű lelkierőt csepegtetni saját lelkiismeretébe, ha később ne adj’Isten újfent összeakad azzal a gonosz sráccal legalább legyen elegendő mersze és bátorsága, hogy túljárhasson az eszén.

KETTÉSZAKÍTOTT ÖNMARCANGOLÁS

Önmagát emésztőn
magába gyömöszöli tetteit,
alamusziskodó,
beígért szavát;
a biztos kimondatlant
s sejteket növeszt benne
az újabb kételkedés,
újabb tétovaság.

Szabad akarat mostanság
egyre ritkább,
legfeljebb csupán
négy fal között, ha érvényes.
– Vannak szánalmas,
cinikus öngyilkosok,
kik már csontig
emésztik önmagukat.

Az áruló szív ma gyakorta
önktént-önzőn
meghazudtolja önmagát
s kimondatlan tettekből
torz haraggá degradálódik.
Hiába is akarhat bárki:
tenni, akarni,
cselekedni az élhetőbb,
távlati Holnapokért,
ha meg se érthetik
igaz-nemes szavait.

Végül, akár az Idők
hálójában megfáradt
aggastyán egyedül
áll már mindenki életében
függő kapcsolatokban
bizakodva ugyan,
ám már végleg nem remélve.

S egyre kevesebbek azok,
kik valójában
elmondhatnák hazug,
manipulálható
prédikáció-mentes
kedvvel a balek-lelkek
kút-mélységeiben
vajon még mi emészt, rág?!

Angyalok lényéből
hazug, álszent,
alattomos céda-mosoly
virágzik gazdagabb,
üzletemberek felé.

Ki megismerni
akarja a másikát,
mostanság egyre kevésbé teheti.
Minden kapcsolatnak
indult ember-ember
kapcsolat egyszerre
velejéig hazug
s szánalmas ostoba.

Szótlan meglapulnak
ma holdkórosok,
ál-próféták éppen úgy,
akárcsak a szélhámosok.
Locsogva csacsogni
képes egy-egy díva-kanári,
kigyúrt tesztotszeron-Titán,
hisz már az összetett
mondatok egyszeri
jelentést sem értheti,
– ha anno -, nyolcadikban
szándékosan megbuktatta
magát a jó hecc-balhé kedvéért.

Lelket-roncsoló pusztítás
tombol minden
ki nem mondott,
meg-nem-vallott
szerelmi eskü-vallomásban is.
Az ember, mint
gyarló halandó
folyamatosan meghazudtolja
önmagát s átlényegül!

ESÉLYEK ÚJ IRÁNYTŰJE

Bettina sosem tartotta magát valami sokra. Ebben talán neveltetése, és szülei kissé veszekedős, tányértörögetős családi kapcsolata is maradéktalanul közre játszhatott. Megfogadta magának, hogyha betölti végre a tizennyolcat lelép otthonról, és kiszáll abból az átkozott családi mókuskerékből, melyet úgy érezte szándékosan erőltettek rá szülei.
Amikor elhelyezkedett, mint irodai asszisztens a munkaerőpiaci ranglétrán mindennap kiment a temetőbe imádott nagymamája sírjához, aki mindig megértette, támogatta, és jóformán egész hajótörött, és hányatott gyerekkorát nála töltötte. Ahogy nagymamája egyszerű síremlékére tette a virágokat, és igyekezett friss vizet is vinni a vázákba, hogy ki ne száradjanak tekintete óhatatlanul is megakadt egy negyvenes éveiben járó, férfin és öt-hat éves leszőke hajú kislányán, akik szintén egy sír előtt álldogáltak.
A férfin jócskán meglátszott, hogy frissen borotvált arcán nyomott hagyott a szerette elvesztése, és egész lényét mintha állandóan a ,,mit csináljak a világban?” egyetemes érzésköre töltötte volna be. A lennszőke kislány is rendkívül megviseltnek, és nagyon szomorúnak látszott. Látszódott, hogy alig tudja kis elméjével felfogni, hogy szeretett anyukája már soha többet nem jöhet vissza onnét, ahova ment, már soha többé nem olvashat estimesét, már sosem játszhatnak együtt Barbie-babásat, vagy öltözhetnek fel felnőttes ruhákba.
A kislány kérdő, kíváncsi szemeivel törődött, és megviselt apukájára nézett:
– Apu! Rossz voltam? – kérdezte halk, kisegér hangon.
– Ugyan Aliz! Te vagy a világ legszófogadóbb, és legjobb kislánya.
– De akkor az anyuci miért ment el… - már közel volt a hüppögéshez, ezért a férfi óvatosan letérdelt hozzá, és zsebeiből máris tiszta papírzsebkendőket készített elő a biztonság kedvéért.
– Tudod kincsem… az anyunak a testében volt egy baktérium, és anyu nem tudta legyőzni… de ez nem a te hibád volt… megérted ezt?!
Aliz most még elgondolkodóbb arcot vágott. Látszott összehúzott szemöldökén, és komoly tekintetén, hogy próbálná megfejteni az élet, és a létezés nagy rejtélyeit, de még túlzottan is kicsi ahhoz, hogy mindent megérthessen, és elfogadjon.
– Apu… ugye te nem fog elmenni tőlem…? – kérdezte egy kis idő múltán.
– Édes kis angyalkám! Mi jut eszedbe! Én azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, és hogy semmi baj se érjen… - válaszolta, de úgy érezte a szavak, melyeket kimond, mintha máris a semmibe vesztek volna csupán azáltal, hogy értelmüket vesztették, hiszen az élet igazságtalan, és az ember sosem tud kellőképp felkészülni egy-egy bekövetkezett váratlan fordulatra, vagy épp sorstragédiára.
Bettina hosszú percekig figyelte apát és kislányát, és minden alkalommal valósággal majd összefacsarodott a szíve, hogy azt kell látnia, hogy egy picike, szinte pöttöm kislány kis virágcsokrot vissz egy sírra, majd simogatja a sírt, mintha a szeretje még élő, létező valaki lenne.
Aztán amikor az apuka és a kislány komotos kedvvel, lassan visszasétáltak autójukhoz, és a férfi beültette a pöttöm lánykát a hátsó gyerekülésbe, majd elmentek Bettina elhatározta, hogy egyik nap megszólítja őket, és egy kicsit elbeszélget velük.
,,Ugyan, mi rossz dolog történhet?!” – gondolta.
Egy másik napon, amikor az apuka, és kislánya újra kilátogatott a sírkertbe Bettina tisztelettudóan csupán csak a legvégén ment oda hozzájuk:
– Elnézésüket kérem… de volna egy percük rám…? – szabadkozva kért elnézését, mert igazság szerint még önmaga is találgatta a megfelelő, szituációhoz illő szavakat.
– Ö… természetesen… - elősre a férfi nagyon meglepettnek tűnt, de aztán érdeklődve, segítékszen fordult a nő irányába. – Miben segíthetünk?!
– Ö… őszinte részvétem a veszteségük miatt… - kezdte szabadkozva.
A férfi kissé csodálkozott a kijelentés hallatán, de biccentve megköszönte.
– Köszönjük… Megkérdezhetném, hogy mit óhajt?!
– Én csak… tudja a nagymamám is itt nyugszik, és még mindig érzem a veszteséget… nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondolnék arra, mennyi mindent köszönhetek neki… - vallotta be, majd újból elhallgatott.
– Nos, ezzel mindannyian így vagyunk…
– Apu, ki ez a néni?! – kérdezte a kislány.
– Kicsim, ez a kedves néni azért van itt, hogy kifejezze együttérzését… – próbálta megmagyarázni a pöttöm kislánynak a kissé bonyolult, és nehézkes dolgokat a férfi.
– Szia… Én Bettina vagyok… - hajolt le a megszeppent, félős kislányhoz, aki azt tanulta, hogy idegenekkel sosem szabad szóba állni.
Aliz tétován, kérdőn apjára nézett, és mikor az bólintott illedelmesen bemutatkozott:
– Csókolom… Aliznak hívnak…
– Nagyon szép neved van! Örölök, hogy találkoztunk! – fogta meg a kis törpe kezet, és úgy érezte, hogy szívét máris bensőséges, harmónikus gondolatok szállják meg. Mintha csak a zaklatott, és viharvert hétköznapok egyhangúsága egy szempillantás alatt tovatűnt volna.
– Bocsánat… megkérdezhetem, hogy kinek a sírja ez itt?! – nézett most a sírkőre. Érezte, hogy ennél tapintatlanabb kérdés talán nincs is, és majd elsüllyedt szégyenében.
– A feleségem, Aliz édesanyja… - jött a válasz a férfitól.
– Anyukámra most az angyalok vigyáznak… - szólalt meg közvetlenül az apja után a kislány, és Bettina úgy érezte majdnem sírva fakad, amiért egy ennyire fiatal, és törékeny pici gyerek már nem ismerheti az anyukáját.
– Igen… biztosan így van kicsim… - értett vele egyet, miközben torkát a bűntudat, és a fájdalom kettőzött gombóca szorongatta.
– Nekünk már mennünk kellene… tudja kedves Bettina Aliznak óvodába kell járnia és… – az apukán látszott, hogy nagyon siet valahova, és már menne, mert késésben lehetnek.
– Ó, persze! Bocsásson meg… hogy én milyen feledékeny vagyok… További szép napot Önöknek… - búcsúzott gyorsan tőlük.
– Önnek is kedves Bettina! Köszön te is édesem a néninek! – szólt oda a kislánynak mielőtt indultak volna autójukhoz.
– Csókolom…
Bettina hosszú, keserves percekig bámult az apuka és imádnivaló kislánya után, és egyre inkább átérezte, hogy neki is szükségképpen hiányzik valami nagyon fontos az életéből. Kapcsolatra és gyerekre vágyott, ám valahogy a kapcsolatai csupán megmaradtak a jelentéktelennek tűnő, alkalmi, semmitmondó jellegeken.
Később valamelyik nőgyógyásza közölte vele, hogy sosem lehet saját gyereke, mert a méhe sosem lesz képes kihordani egy egészséges magzatot. Amikor először ezt meghallotta elsőre azt gondolta, hogy valami ostoba, idióta tréfa. Elvégre a családban sosem fordult elő a nők részéről krónikus betegség, akkor most miért pont nála esik meg az ilyesmi. Egyre elkeseredett lett. S bár rengeteg ismerőse javasolta számára az örökbefogadást, mint egyfajta lehetséges megoldást, Bettina érezte, hogy az nem az ő útja, és sorsa lenne.
,,Akkor most mégis mit akarhat egy özvegy férfitól, aki egyedül neveli kislányát, mert meghalt, akit a világon mindennél jobban szeretett?!”– Saját magához intézett kérdése önmagát is meglepte, mert nem tudta a lehetséges válaszokat.
Amikor munkahelyén dolgozott gondolatai el-elkalandoztak. Mintha egy hatalmas fénykép lebegne folyamatosan lelki szemei előtt, amint a magas, mackós testalkatú férfi óvatosan megfogja kislánya aprócska, szinte tenyérben elférő kis kezecskéit, és óvatosan felesége sírjához vezetgeti. Megrázta fejét, és megpróbálta elterelni magától a kósza gondolatokat, melyek csak összezavarják mindennapi maximalizmusra és professzionalizmusra hajazó munkarendjét.
Még a huazonöt perces ebédszünetben is alig-alig sikerült egy-két falatot ennie. Annyira megsajnálta a férfit, és kislányát és érezte, hogy nagyon a szívéhez nőttek.
Végül úgy döntött kivesz egy teljes hét szabadságot, mert mint mondta akadt egy-két személyesebb természetű dolga, melyeket szeretne letisztázni magában, és ez időigényes, melyet főnökei teljes mértékben megértettek. Elvégre már jó ideje dolgozott a vállalatnál, hogy tudhassák megbízható munkaerő, akire minden helyzetben számítani lehet, és természetesen adni lehetett szavaira is.
Bettina egyhetes szabadsága alatt szinte minden alkalommal elzavárndokolt a sírkertbe, és igyekezett a korai órák környékén érkezni, hiszen pontosan tudhatta, hogy a délelőtt folyamán már a közlekedéssel nehezebb dolga lenne. Leparkolta egy kis járdaszegény mellett négyajtós Sedánját, majd kocsiriasztóval lezárta az ajtókat, és előbb imádott nagymamája sírját vette gondozásba, és amikor a férfi és a kislánya megjelent megpróbált úgy tenni, mintha csak éppen az imént érkezett volna ő is. A kislány szemfülesebb volt, mint elgondolkodó apukája, mert óvatosan megrángatta apja kezét:
– Apu! Itt van megint az a kedves néni! – szólt oda.
– Köszönöm kicsim! – A férfi most jó alaposan széjjelnézett, mire végül kiszúrta, és felismerte a kissé tétova, gyönyörű, fiatalos nőt.
– Kezét csókolom kedves Bettina! Hogy van? Miben segíthetünk? – érdeklődött szemlátomást kedvesen.
– Köszönöm, jól érzem magam! És Önök hogy vannak? – érdeklődött közvetlenül, megeresztve előbb a kislány felé, majd a férfinak is egy bájosabb mosolyt.
– Köszönjük kérdését! Aliz a minap sírva jött haza az iskolából, mert néhány kis barátja tréfálkozni kezdett vele, mire elsírta magát, de már nincs semmi baj! Igaz, kincsem?! – kérdezte a gondoskodó apuka.
– A gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni… - jegyezte meg okosan. – Pedig nagyon szeretnék barátokat… - vallotta be kicsit szégyellősen.
– Hát ez nagyon gonosz dolog volt tőlük! – jegyezte meg Bettina. – Tudod Aliz, sajnos vannak olyan gyerekek, akik csak akkor boldogok, ha másokat bánthatnak, mert nem tanulhatták meg az elfogadás és a megértés szabályait, ami pedig egy barátság alapja. Velük nem szabad foglalkozni, mert több kárt tesznek, mint hasznot! Biztos van azért egy-két rendes, és kedves gyerkőc a csoportban, akik szívesen barátkoznának veled, nem?! – tért a lényegre, ami szokása volt.
– Lehet… Ági rendes, de Szandi undok… - jelentette ki felemelt fejjel, céltudatosan a kislány, és ebben a pillanatban maga volt a két lábon járó, megtestesült kis hercegnő.
– Akkor nincs más hátra és Ágival kell lőször megpróbálnod barátkozni! Látod így Ági mellett már két jóbarátod is lett!
– Ki a másik barátom?! – kérdeze nagy, barna szemeivel kíváncsian.
– Én nagyon szívesen lennék a te barátod!
– Az jó! – lelkesedett.
– Aliz kérlek hozz egy kis vizet a kerti csapról! – Az apuka most egy kis flakonszerű alkalmatosságot adott kislánya pöttöm kezecskéibe, és megvárta, míg Aliz szépen elmasírozik a közelben lévő kerti csaphoz, ahol – szerencsére –, még mindig szem előtt volt.
A férfi most kissé vallató hangon egyenesen kérdőre vonta a csinos, fiatal nőt:
– Nézze kedves Bettina! Igazán nagyon kedves Öntől, hogy tanácsokat ad a kislányomnak, de a bizalommal óvatosan kell bánni, mert a gyerekek ezt nagyon komolyan veszik. Másrészt pedig, ha meg nem sértem mit az, ami folyamatosan hozzánk irányítja?! Mik a valódi szándékai?! – tette keresztbe egyelőre kimérten maga előtt a kezeit a férfi válaszra várva.
– Kérem szépen… én nem akartam semmi rosszat csak… – nehéz volt megfogalmazni olyasmit, amit leginkább talán az önmarcangoló érzelmi viharokkal lehetett volna igazán érzékeltetni. – Nagyon mélyen megérintett az Önök helyzete… És arra gondoltam, esetleg… talán…
– Nézze kedves Bettina! Nagyra értékelem azt, amit eddig tett, és hogy megvigasztalta kislányomat, de nagyon szépen megkérem, hogy a magánéletünkbe ne avatkozzék bele, mert Aliz már egyébként is kötődni kezdett Önhöz, és attól félek, hogy lerombolja az álmait! Remélem megérti!
– Hát… hogyne…
Időközben Aliz visszatipegett a megtöltött műanyag vizes falkonjával, és kicsit kipirult, pirospozsgás arcocskával közölte, hogy hozott vizet.
– Köszönöm kincsem! – vette el apja a vizespalackot, hogy a virágosvázába friss vizet töltsön.
– A kedves néni hova tűnt?! – kérdezte miközben alaposan széjjel nézett.
– A néninek sok dolga akadt, így sajnos el kellett mennie… - hazudta a kisgyereknek.
– De azért még visszajön?
– Nem tudom édesem! Nekünk azonban mára még hátra lenne az óvóda.
A férfi újfent megigazította precíz alapossággal felesége sírját, majd óvatosan kézenfogta kislányát és visszamentek az autójukhoz, majd elindultak az óvóda felé.
A férfi nem vette észre, hogy Bettina követi saját autójával őket, és szándékosan egy mellékutcába parkolt le, hogy még véletlenül se lássa meg őt senki.
Amikor a férfi kora délután kislányért ment az óvódába Bettina még mindig autójában ült, és mereven bámulta őket.
Végül amikor a férfi gyerekülésbe ültette kislányát Bettina is észrevétlenül elhajtott kocsijával.
Az egyhetes szabadság jóformán hamar elrepült, hogy Bettina észre se vette, és megint ráköszöntött egy unalomig ismeretes munkanap. Munkahelyén – mint később kiderült – üzleti tárgyalásokat, és újabb konferenciamegbeszéléseket szerveztek főkönei, és mint kiválló, és megbízható munkaerőt – természetesen –, őt kérték fel arra, hogy bizonyos prezentációs marketing, és reklámanyagokat tukmáljon rá a – látszólag –, tökéletesen gyanútlan üzleti partnerek többségére.
Miközben zajlott a hatalmas tanácsteremben egy halálosan unalmas konferenciamegbeszélés, ahol Bettina főként színes grafikonokkal, és táblázatokkal igyekezett még érzékeltesebebbé tenni mondandóját, és főként azt, hogy a hitelezőknek miért pont az ő vállalatát kellene választaniuk, észre se vette, hogy a kislányos férfi a temetőből is ott ül egy félreeső széken – látszólag –, mindenkitől távol és kíváncsi, érdeklődő tekintettel hallgatja Bettina beszámolóját.
Amikor háromnegyed óra múlva végetért a szakmai konferencia és mindenki mindenkinek gratulált, és Bettina főnökei is rendkívül megvoltak elégedve a felmutatott eredményekkel a legtöbb üzletkötő azonnal kiment a nagyméretű tanácsteremből, ahol már csupán két ember tartozkodott. Bettina még elbíbelődött kikészített holmijaival, és esze ágában sem volt felpillantani, amikor a férfi váratlanul megállt előtte, és kicsit megköszörülte a torkát:
– Khmm… nagyon érdekes előadás volt kedves Bettina! Gratulálok!
– Ö… nagyon köszönöm… - annyira meglepődött, hogy alig jutott szóhoz. – Bocsásson meg, de mit keres Ön itt?!
– Tudja előfordul, hogy nekem is muszáj dolgoznom néhanapján, mert a dolgok pénzbe kerülnek. Ettől függetlenül engem is mélyen megérintett, amit a temetőben mondott, és nem telik el úgy nap, hogy a kislányom ne áradozna Önről, és már alig várja, hogy újra találkozhassanak!
– Hogy érzi magát Aliz? – jött egy újabb kérdés. – Remélem sikerült új barátokat szereznie.
– Igen, minden bizonnyal! Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori szóváltásunk miatt… ha esetleg túlságosan is nyers, vagy durva lettem volna… ez nagyon nehéz nekem…
– Kérem… nincs miért bocsánatot kérnie… teljesen természetes, azok után, ami Önökkel történt… - nézett egyenesen a férfi zöldesbarna szemébe, és olyan volt, mintha csak egy nagyméretű, nyitott könyvben olvasna, melyben benne volt egy viszontagságosra sikeredett élet.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy elfogadná-e a barátságomat… és talán… - A férfi nem merte kimondani a következő mondatot, mert attól félt, hogy elijeszti a gyönyörű nőt.
– Nagyon szeretném… - Bettina igyekezett összeszedni prezentációs papírjait, miközben engedte, hogy a férfi szorgalmasan segítsen neki, és mikor kezeik véletlenségből összeértek mintha szívük és lelkük is összekapcsolódott volna…