KÖZÚTI VÉGZETSZERŰSÉG

– A fene vigyel el te szemétláda ócskavas! – rúgott egy akkorát a felforrt hűtővizes tragacsába a gyönyörű, huszas éveiben járó, mézszőke hajú, csinos hölgyemény, hogy azt bármelyik ember bátran megirigyelhette volna.
A kétsávos, szélessávúnak ritkán nevezhető főútvonalon egymást követték az autók. Kocsi-kocsi hátán, akárcsak egy nehézkes, egyébként is nyüzsgő, túlzsúfolt hétköznapon, amikor a legtöbb embernek egyáltalán nincs kedve dolgozni, vagy bármi máshoz. Ráadásul a nap is – úgy tűnhetett –, hogy kegyetlen bosszút esküdött védtlen áldozatain, hiszen júliust írtak, és sütött akár egy könyörtelen vaskályha.
– Hello, kisanyám! hogy te milyen dögös kis ribi vagy! Mennyit kóstálsz egy ingyen menetért?! – kérdezte tőle egy kamionsőfor, aki alaposan szemügyre vette a gyönyörű, fiatal nő testét.
– Tudod, mit apafej! Tehetsz egy szívességet! Húzz el innen, míg szépen mondom! – válaszolt, és kikérte magának ezt a lealacsonyító, megalázó hangnemet.
– Mi lesz szépségem?! Ne makacskodj, mert különben nem kapsz a mamitól soha többet ólommentes 95-ös benzint. – fenyegette meg hangosan kocsiját a gyönyörű nő, de az meg se akart mozdulni.
,,Hát akkor most meg mi a fenét csináljon?!” – töprengett magában. Autokrata, rabszolgahajcsár főnöke egyébként is a lelkére kötötte, ha nincs kész a sürgős tíz órási konferenciára a prezetációval, és a hivatalos szerződésekkel akár azonnal el is búcsúzhat állásától, és ezt jobb, ha készpénznek veszi!
A középkorú, jó negyvenes, mackós testalkatú, frissen borotvált, rövid, kopaszodásnak indult, mackós termetű férfinek is rossz napja ígérkezett, mert tanári állásából alig öt és fél év múltán mennie kellett, és azóta főként online marketinges melói voltak, és alkalmi munkái, mert könnyedén rájött arra, hogy protekció, és bizalmi kapcsolatok híján egyre nyügvenyelősebben, és nehézkesebben boldogul a XXI. században.
Éppen egy jó kis 90-es zenei szám ment a rádióban, amikor egyszer csak ott termett előtte álmai hölgye, amint éppen mérgesen dúl-ful, és jószerivel majd felrobban a tehetetlen idegességtől, hogy kocsija motorháztetője füstölt, és felforrt a hütővize.
Először arra gondolt, hogy miért pont ő álljon meg, és segítsen ennek a földre szállt, bombázó istennőnek, amikor sajnos az emberek többsége mostanság egyre inkább vadbarom, és paraszti mentalitással lett – ki tudja miért –, felvértezve.
Miért éppen neki kellene szerencsétlenkedve segíteni ezen a gyönyörű nőn, akinek – több, mint valószínű –, hogy van egy seggfej, kigyúrtagyú pasija, álomállása, és megkövetelheti a luxuséletmód nyújtotta kiváltságokat és kedvezményeket.
Most mégis a visszapillantó tükörbe kukkantva annyira elveszettnek, és szemlátomást segítségre szorulónak tűnt, akár egy védtelen kis állatka, akit magára hagytak a sűrű, sötét erdőben.
A férfi kisorolt az egyébként is jócskán bedugult közforgalomból, és felállt az egyik legközelebbi utcai járdára, ahol éppen valamicske hely is akadt.
Kiszállt, bezárta autóját, majd kissé félszegen, bizalmatlan tétovasággal lépésekben közelítette meg a szemlátomást mérhetetlenül indulatosnak, és nagyon agresszívnek látszó, gyönyörű nőt.
A fiatal hölgy észrevette, mert azonnal feltartotta a karját, megállt parancsolva, majd kissé indulatosabb parancsolással máris a segíteni vágyó férfira rivallt:
– Nem kell segítség! Köszönöm, de egyedül is boldogulok! – hangzott a mérges kijelentés.
A férfi azt gondolhatta, hogy ez is csupán csak egy hisztis, beképzelt, arrogáns nőcske, olyasféle, mint mostanság a legtöbb celeb, vagy partiarc, így már készült hátraarccal hátat fordítva visszasompolyogni kocsijához, amikor újfent meghallotta a gyönyörű nő feszült, segélykérő hangját:
– Na jó! Uram! Legyen szíves! Ért valamit az autókhoz?! Úgy tűnik felforrt a hütővizem!
A férfi máris hevesen bólogatni kezdett, holott annak idején alig akart átmenni a KRESZ-vizsga gyakorlati részén, mert fogalma sem volt egyáltalán hogyan kellene mondjuk kereket kicserélnie, vagy akár ellenőrizni a motorban az olajszintet.
Óvatosan közelebb ment, míg csupán csak alig három méterre volt a gyönyörű nőtől, aki megpróbált lehiggadni, hiszen megsejthette, hogy az első benyomás nem volt éppen kedvező róla a másikban.
– Kérem ne haragudjon az előbbiért! – kért máris elnézését a megszeppent férfitól. – Tudja igazából nem ilyen vagyok, csak eléggé rossz napom van, amint láthatja, és emellett a munkámmal is elmaradásban vagyok… – Úgy döntött talán a legjobb taktika az őszinteség, elvégre ki tudja, hogy mikor fog ezzel a szimpatikus vadidegennel újra összefutni?
– Remélem nem történt komolyabb baj?! – kérdezte a férfi, majd bemutatkozott: – Ó, bocsásson meg még be sem mutatkoztam! Antal vagyok! – nyújtott óvatosan kezet, mire a hölgy kissé furcsán, de kezet rázott vele, csupán csak a megkívánt illem kedvéért.
– Angéla!
– Igazán örvendek kedves Antal! Ha nem bánja volna egy nagy kérésem…
– Tessék, parancsoljon… kedves Angéla!
– Nézze már javában késésben vagyok, és égető szükségem lenne egy fuvarra a belváros irányába! Esküszöm, hogy kifizetem Önnek a benzinköltséget, de most rögtön szükségem lenne az autójára.
– Ö… persze, természetesen… A férfi nem igazán értette, hogy mire föl ez az irdatlanul nagy vehemencia, és sietség, de hát aki késésben van a munkahelyéről, annak egyetlen drága percet sem szabad feleslegesen elvesztegetnie, különben még baja származhat a dologból.
– Akkor fáradjon gyorsan velem kedves Angéla! – kérte a férfi és máris megindult saját kocsija irányába, ami még mindig ott parkolt a járdaszegélyen, ahol hagyta.
– Máris repülök! – Angéla olyan hatékonyan szedte össze aznapi nagyméretű változatos színkombinációkkal ellátott munkamappáit, és csomagjait, mintha csak egész életében ezzel foglalkozott volna, majd bezárta autóját, és nem törődve semmivel máris futva követte az idegen férfit annak kocsijáig.
Gyorsan beültek a kocsiba; a férfi nagy gázt adott és szerencsére mivel ismerte az összes kerülő egérutvonalat, mely átszelte keresztbe-kasul az egész fővárost így Angéla már húsz perc alatt bentvolt a belvárosban munkahelyén.
Gyorsan kotorászott pénztárcájában, és mindenképp kiakarta fizetni a benzinköltséget, ám a férfi mindannyiszor udvariasan hárított:
– Nézze kedves Antal! Dolgozó, modern, felnőtt nő vagyok, és van pénzem is! Szeretném kifizetni a költségeket, mert senkinek sem szeretek adósa maradni! – már éppen arra készült, hogy odaadja a kézpénzt a férfinak, amikor egy visítva szirénázó mentőautó mintha elvágta volna meghitt, bizalmas beszélgetésük további fonalát.
– Nézze drága Angéla! Tekintsük ezt baráti szívességnek, rendben?! Ha a közeljövőben úgy adódna, majd ráér megadni! Sok sikert a munkahelyén, és persze legyen kellemes szép napja! – búcsúzott tőle az ismeretlen, de nagyon szimpatikus férfi.
– Várjon Antal… én nem azért… – próbált utánakiáltani, de időközben rájött, hogy felesleges próbálkozás, hiszen már úgy sem hallja.
Angéla futásnak eredet, és szó szerint befutott a nagy üvegpalotás ingatlanba, mely munkahelye volt. A tízórás konferencia már javában tartott, és persze főnökének égető szüksége volt a prezentációs anyagokra. ,,Most mit fog majd kitalálni?!” – vallatta önmagát, míg személyi lifttel felért a kívánt emeletre.
Végül nagy levegőt vett, igyekezvén lerázni magáról a lelkében megragadt kínzó feszültség és stresszgócpontokat, majd benyitott a többszemélyes tárgyalóterembe, ahol javarészt már külföldi befektetők ücsörögtek, és szemlátomást halálosan unalmasan unatkoztak. Egyszerre mindannyian felálltak, és élénkek lettek, amint a gyönyörű és csinos Angéla belépett a terembe.
– Üdvözlök mindenkit! Bocsássanak meg a késés miatt, de hát ez a forgalom… - szabadkozott, majd a színes mappák mindegyikét átnyújtotta arrogáns, beképzelt főnökének, ő maga pedig elkezdte a prezentációs anyagok taglalását. Amikor az üzleti partnerbefektetőkkel sikerült sikeresen megállapodást és szerződést kötni a hosszúra sikeredett nap végén főnöke nem győzött mézes-mázos hangokon gratulálni a nőnek:
– Angikám! Látja ezt most nagyon jól csinálta! Már csak egy hajszálvékony vonal, és elő lesz léptetve! Csak így tovább!
– Ö… nagyon köszönöm… Igazgató úr… - még a lélegzete is elállt a felkínált ígéret hallatán, amit hitt is, meg nem is, hiszen pontosan értette hogysn is működik a vállalati bürokrácia.
Angéla bár kétségtelen, hogy igyekezett a feladatára koncentrálni az ebédszünetben valami furcsa dolog történt vele. Mintha képtelen lett volna kiverni fejéből Antalt, akivel alig pár napja találkozott, és a kényszerűség hozta össze őket, vagy a vak véletlen. Nemsokára egymást követték a zaklatott gondolatok a fejében. Ezért fogadta el csajos barátnői invitálását egy felkapott, kissé drága, ám annál exkluzívabb koktélbárba a belvárosi szórakozóhelyen, hogy mindenképp kiengedhesse a benne tombolni vágyó, felesleges gőzt.
– Sziasztok csajok! Na, milyen a buli? – kérdezte csinos, dögös barátnőit.
– Szia Angi! Istenien nézel ki! Mondd csak, mikor vetted ezt a kis dögös rucidat? – kérdezgették barátnői.
– Semmi az egész. Tudjátok van egy jópofa turkáló az Erzsébet körúton ott tettem szert rá. Nagyon szuper cuccokat árulnak jutányos árakon. – jelentette ki, mire a barátnői összenéztek kicsit furcsán, hogy valaki közülük turkálóból öltözködik.
– …És milyen a felhozatal pasiügyben? – kérdezte most, hogy rendelt máris magának egy Cosmopolitan-koktélt.
– Hát nemrég érkezett egy háromfős, üzletemberes társaság csupa öltönyben feszítve, akik letelepedtek egy bárpultnál. Arra gondoltunk a csajokkal, hogy bevágódhatnánk náluk, és meghívhatnánk őket egy ital erejéig. Minden csinos nő kapható volt erre, kivéve Angélát, aki mindig gyanakodva, szkeptikus módon ítélt meg minden helyzetet.
– Nincs kifogás Angi! Most aztán belecsapunk a lecsóba, és bevetjük a csajkommandó alapelveit. Figyelem, csajok! A jelszó minden esetben a szuperdögösségen, és a csábításon alapul! – adta ki a parancsot az egyik álomszép bombázó nő, és nem is zavartatta magát különösebben máris odagalopozott csábos gazellalépétekkel a férfiakhoz, akik a pultnál ültek, és beszélgettek.
– Sziasztok! Hogy s mint vagytok? Tudom, hogy egy kicsit gyors a tempó, de lenne néhány csajos barátnőm, akik máris égnek a vágytól, hogy veletek megismerkedjenek. Idahívhatnám őket?! – kérdezte elővillantva csábító, flörtmosolyát, aminek – tudta –, nehezen állnak ellent a férfiak.
A három férfi közül az első kettő hatásosan bólogatott párat elbűvölő mosoly kíséretében, míg a különös harmadik éppen Antal volt, aki egyébként is nehezen mozgott az ismerkedés terén. A csajos társaság női tagjai, mint a kiscsibék máris odalépkedtek tűsarkújukban a pasik pultjához, és egyenként bemutatkoztak. Amikor Angéla megpillantotta Antalt hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen annak érdekében, hogy le ne leplezze eltitkolt érzéseit a különös férfi iránt.
– Szia… Antal… – rebegte. – Hogy vagy?
– Ö… köszönöm kérdésed Angi! Jól, és te?!
– Úgy tűnik, hogy ti már találkoztatok? – fordult a többi csajos barátnő egyenesen hozzájuk kíváncsi, érdeklődő tekintettel.
– Igen, Antal volt szíves és elfuvarozott a munkahelyemre, mert néhány nappal ezelőtt bedöglött a kocsim…
– Ó, te szegény… még szerencse, hogy a mai világból nem tűnt el teljesen a lovagiasság! – jegyezték meg többen is.
A csajos barátnők tüstént a másik két jóképű férfival kezdtek flörtölni, és ismerkedni, míg Angéla és Antal jóformán kettesben átvonultak egy meghittebb, és beszélgetős boxba, ahova nem hallatszott át annyira a zene undergroundos hatalma.
Antal előzékenyen, úriemberek módjára kihúzta a széket Angéla előtt, mire a nő jócskán elpirult egészen a füle tövéig, és érezte, hogy majd elönti azonnal a minden porcikáját átjáró, zsigeri forróság.
– Ó… nagyon köszönöm… ez igazán kedves tőled…
– Semmiség… - tolta be a nő alatt a széket Antal, majd zakóját megigazítva maga is leült.
– Hogy is kezdjem… - vett egy mély levegőt, mert borzasztóan ideges, és frusztált volt, és ez általában rossz ómen. – Tudod… nagyon sokat gondoltam rád mióta csak találkoztunk… miért nem tudlak kiverni a fejemből? – kérdése meglepte Antalt, aki jócskán meglepődött.
– Ez most azt jelenti, hogy igazándiból örülsz, hogy láthatsz és találkoztunk, vagy mit?! – kérdezett vissza.
– Jaj, olyan kis gyerekesen undok, és követelőző tudsz lenni, amikor komoly témák vannak terítéken! – dorgálta meg kedvesen a férfit, aki kissé szomorkás lett, amiért olyasmit kell hallania, amit nem követett el.
– Ez akkor most mit jelent, már megbocsáss?! – kérte ki óvatosan magának.
– Annyit kedves Antal, hogy nekem muszáj lesz megtudnom, hogy milyen ember is vagy te igazándiból, és lehetséges-e ennek a kezdeti kapcsolatnak a jövője kettőnk között! – végre valahára csak kimondta, és azonnal kellemes érzs járta át, mintha minden fölösleges terhet azonnal lerázott volna magáról.
– Hát… megértem… - válaszolta sokára. – És akkor… most mit szeretnél… mit mondjak…?! – kérdezett vissza tanácstalanul.
– Figyelj! Nem akartalak megijeszteni, mert szerintem nagyon rendes és kedves fickónak tűnsz, de az életem már így is kész bolondokháza és katasztrófa és ha nem nálam van az irányítás, akkor hajlamos vagyok idiótán viselkedni! Megértesz, ugye?! – nézett tétován a szemébe.
– Ne haragudj, akkor ez azt jelenti, hogy máris szakítasz?!
– Ugyan már dehogy! Miért? Annak hangzott?!
– Hát nagyon is komolyan gondoltad, annyi szent!
– Ne haragudj! Tudod mit? Előbb adjunk magunknak időt, és haladékot, és alaposan ismerjük meg egymást anélkül, hogy bármit megbánnánk, vagy meggondolatlanul lefeküdnénk a másikkal, már az első alkalommal! Rendben?!
– Semmi akadálya!
– Akkor kezdjük! – Felállt, majd kinyújtotta kézfogás gyanánt hosszú, finom ujjait: – Jakab Angéla! Örülök, hogy megismerhetlek!
– Deák Antal! – Igazán örülök. – óvatosan fogta meg a feléje kinyújtott kezet, mintha egy törékeny ékszer lenne, amire nagyon illik vigyázni.
Angéla csajos barátnői szemlátomást rendkívül jól elszórakoztak, és míg ők jókat táncoltak, és buliztak a döbörgő, kicsit fülsüketítő zene ritmusára, addig a hangulatos boxban Angéla és Antal úgy beszélgettek, mintha – legalább is –, már vagy ezer éve ismernék egymást, és el sem tudták képzelni, hogy miért nem találkoztak eddigi életük során.

AGYMOSOTT JELENIDEJŰSÉG

Mert mindig lesz
s marad egy embernélküli,
üres Jelen.
Eltűnhet majd tudás s értelem,
ahogy duhajkodó,
részeg agymosott idióták
egymás közt
horda-dáridókat tartanak.

Mintha elképzelt
abszurd-groteszk jövőben
önmagát hazudtolná meg
az Ember csupán csak azzal,
hogy szirupos álmoknak hisz,
s a manipulálható Valóságoknak.

Elenyésznek rendre
kitaszított távolságok,
terek, egykor még
tágas mélységei,
s már mindenki megdöbben,
ha hamarabb zuhan
Kahrübdisz-Halált,
mint ádáz-cinkos sors-társai.

Visszhangtalanokká lesznek
majd az összesűrűsödött
emberi érzelmek,
dédelgetett szív-vallomások,
halhatatlan romantikák
átérezhető pillanatai
s dobbanó szívek
sokaságaiból végül
csupán a Nirvána-Semmi les,
s tapogat.

A létező dolgok mikéntjét
hogan is teljesíthetné
be egy-egy gondolkodó,
emberi elme?!
Ha mindaz, mi kreatív-avatgard,
forradalmi-formabontó üldözik,
akár a pestisest?!

– Agymosottak országlásában
teremtő gondolatok
is önmagukat
feszítik keresztre;
mielőtt béka-király
és lelkes helytartóiknak
szava valamerre felröppen.

Mert mindennek forrása
most még a szándékolt
butítás, hiszékeny hitegetés,
hogy:,,No, lám csak! Így is lehet!”
– Tudják mindannyian
megvesztegethető vadbarmok
gyülekezetéből légvárakat
építeni a legkönnyebb,
hisz nem kérdeznek sokat.

Mielőtt józan pálfordulatként
mindenki mindent bevall,
előtte még tönkretesz
s romba dönt;
meggyőződést, soványka hitet,
s akaratot, hogy a célokat
igenis el lehetne érni
nem áldozatok
– de együttműködő,
toleráns felek által.

Ha hihetnénk
Schoppenhauer-tagadásban
tán a Létezésnek
se volna tanúskodón értelme!

MÁSODIK SZÍVVERÉS A LÁNYBÚCSÚN

Megfogadta magának, hogy nem fog újra pasizni. Legalább is, most még nem, hiszen alig telt el jóformán csak négy hét viharos, szerelmi szakítása óta imádott Ákoskájával, aki kategórikusan közölte vele, hogy egyáltalán nem érdekli a családalapítás, és jobb dolga is van annál, mint egy folyamatosan síró, nyivákoló kisbabát pesztrálni. Egyébként is a karrierje nemsokára megfog változni, mert állítólag a fejesek máris benne gondolkodnak, mint az adott cégcsoport új, és fiatal marketingfőnöke.
– Lili! Ne hülyéskedj bébi! Ezt már vagy millioszor megbeszéltük! Miért csúfítanád el bombázó istennő alakodat, amikor még bőven ráérsz egy kis nyafogó bébit bevállalni! – kötötte az ebet a karóhoz a pasija.
– Ákos neked fingod sincs, hogy egy gyerek mennyi mindent jelent egy nőnek! – fakadt ki, és óceánkék szeméből valósággal megállíthatatlanul elkezdett zubogni a könny.
– Lili! Most azonnal hagyd abba ezt a kurva hisztis nyavalygást! Megértetted?! Nem vagyok rá kíváncsi! Ha neked kölyök, meg család kell, akkor inkább keres magadnak egy idióta seggfejet, aki erre vevő, és kapható! És különben is, nekem a szakmai karrieremmel kell törődnöm! Pusszantalak!
Heves szóváltásuk legfeljebb csupán tíz kerek percig tarthatott, aztán Ákos összecsomagolta holmiját és azonnal átköltözött egy másik ügyeletes barátnőjéhez, akit Lili tudta nélkül szintén szerelmi viszonyt folytatott.
Mégis most legjobb csajos barátnője lánybúcsúján kötött ki, és bár nem különösebben kedvelte az alkoholt egy pincérsrác majdnem minden félórában ezüstálcával grasszálva adott neki egy pohárkával a nagyon is jóminőségű, habzó nedüből, így arra gondolt, hogy a fenébe is! Ma este kiadósan kifog rúgni a hámból, gondoljanak róla a többiek, amit csak akarnak.
Ráadásul ez az idétlen ruha is úgy állt rajta, mintha szándékosan a barátnője ízlésficamban szenvedne, és nem tudná megkülönböztetni a finom eleganciát a cirkuszi exibicionista személetmódtól.
Egy csajos bulin számos helyzet adódhat. Így míg csajos barátnője rendszerint a többi vendégcsajjal volt elfoglalva, és persze rendszerint mindenkihez akadt egy-két kedves szava, addig őhozzá jóformán senki sem ment oda az asztalához, hogy egy kis ideiglenes lelki vidámsáságot csempészhessen már egyébként is összetört, és velejéig megtépázott nőies önbecsülésébe.
Aztán következett egy idétlen chippandale-showműsor, melyben négy kigyúrt, szexi pasi kezdett máris vonaglani, főként a mennyasszony összesereglett gyűrűjében, és jóformán csupán csak ágyékkötőt viseltek már amúgy is félmeztelen napbarnított, szoláriumozott testükön. A legtöbb meghívott barátnő – akik között azért szép számban akadtak anyukák, és feleségek is –, valósággal, mint a megvadult tinédzserek kurjongatva, őrjöngve követeltek minél hatásosabb, és nagyot szóló látványosságot az izmos pasiktól. Többen valósággal máris tapizóversenybe kezdtek, és az nyert, aki egyre szexisebb, provokatív mozdulatokkal igyekezett magára felhívni a már amúgy is kissé kínos figyelmet.
– Csajok! Buli van! – ordította valaki. – Annyira részeg vagyok, hogy fingom sincs, hogy megyek majd haza, de leszarom! – üvöltötték kórusban a hölgyek, és nagyon úgy tűnt, hogy ennyire felszabadultak, és boldogak nagyjából csupán csak érettségizős korukban lehettek.
Lili időközben észrevett egy pasit, aki mintha sehova sem illett volna. Mintha nem is meghívott vendégként érkezett volna a csajos mulatságra, sokkal inkább valamiféle átutazó vendég gyanánt, aki csupán megpihen fél óráig, aztán már megy is tovább.
,,Vajon ki lehet ez a rejtélyes ember?!” – töprengett magában. Valahogy annyira ismerősnek, és szemlátomást rendkívül rokonszenvesnek látszott frissen borotvált, kisfiúsan pufók árbázata, hogy Lili észre se vette, de nagyon megsajnálta, és messziről integetett neki, hogy nyugodtan jöjjön csak közelebb az asztalához.
Így is legalább hat kőkemény percbe telt mire a furcsa pasi tétova, kissé botladozó léptekkel megindult Lili asztala felé. Nem tudta eldönteni, hogy ez a pasi most komolyan önmaga groteszk szerencsétlen paródiája, vagy csupán minden élethelyzetben szükségképp eljátsza a bohóc, és a jópofa nevettető szerepét, csakmert a kutya sem hajlandó komolyan venni őt. Jó párszor átpörgette zsongó agyában ezt az egyetlen kérdést mire a furcsa férfi megállt előtte, és meghajolt.
– Üdvözlöm! Kérem nyugodtan foglaljon helyet, ha nem zavarja a társaságom! – invitálta kedvesen Lili, és megvárta míg a pasi egy sor vígjátékba illő botladozó lépéssel le nem ül a mellette lévő székre.
– Nagyon szépen köszönöm! Nevem Oszkár! – mutatkozott be, és óvatosan megfogta a feléje kinyújtott hófehér kacsót.
– Igazán örülök a szerencsének kedves Oszkár! Lili vagyok, és halálosan unatkozom! Önt milyen véletlen vezérelte ide? – tette fel az első kíváncsiskodó kérdést.
– Egyik régi ismerősöm hívott meg… persze igazság szerint csupán nemrég vettem észre, hogy ez egy hölgybuli…
– Nocsak! Micsoda véletlen! – lepődött meg Lili. – És Önt csak így egész egyszerűen magára hagyták! Enyje-benye! Ez azért totál durva, és faramuci egy helyzet! – jegyezte meg iróniával hangjában.
Oszkár nem tudta miként is folytathatná a beszélgetés így hát nagyon mélyeket és hosszúakat hallgatott, mint aki bölcsen végiggondolja magában akár többször is, hogy mit mondhat, és mit nem.
– Nem vagyok ennyire szótlan pasasokhoz szokva! Kérem meséljen magáról valamit! – még egy pohárka pezsgő, és Lili valóban azt érezte, hogy a fellegekben jár.
– Ö… mit szeretne tudni kedves hölgyem…?! – nézett rá kérdőn.
– Bármiről mesélhet nekem! Megnyugtatom kettőnk közt marad, mert jó titoktartónak ismerem magamat, és nekem is rémesen szar hetem volt. – vallotta be.
– Eredetileg nagyon szerettem volna filmeket készíteni, persze saját forgatókönyvből meg minden, és be is iratkoztam egy afféle gyorstalpaló forgatókönyvíró kurzusra, de egy idő után azt vettem észre, hogy a témavezető csak játszik, meg szórakozik velem, és persze esze ágában sincs, hogy megvalósíthassam az álmaimat, így rövid idő után azt mondtam magamnak, hogy inkább nem veszek részt a kurzuson.
– Jaj, hogy lehetett ennyire butuska?! Miért nem adott magának egy esélyt, és folytatta tovább?! – nézett rá érdeklődő szemekkel. Látszott, hogy máris érdekelni kezdte a pasi.
– Tudja kedves Lili utálom, ha nyilvánosan megszégyenítenek, mert megtanultam gyerekkoromban a félelem, és a kiközösítés leckéjét, és sajnos ez mindmáig velemmaradt. – vallotta be.
Időközben néhány csajos barátnő is felbukkant, szinte a semmiből, és máris Liliék asztalához települtek. Egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy máris gellert kapott a személyes, négyszemközti magánbeszélgetés.
– Hát sziasztok! Lilikém miért kuksolsz itt, amikor mindenki élvezi a chipendale-műsort?! – kérdezte egy szupermodell alkatú bombázó.
– Jaj, Szandra! Hagyj békén a süketeléseiddel! – torkolta le. – Mikor fogjátok fel végre, hogy engem egy csöppet sem érdekel egy az átkozott rongyrázós buli! – jelentette ki, majd kiitta pezsgős poharát, és érezte hogy valósággal a fejébe száll az alkohol.
– Ugyan már Lilike! Csak nem fogod itt mindjárt bevágni a durcimókus feelingedet?! – kérdezett vissza, miközben szinte azonnal megakadt a szeme a gyerekesen szomorú férfin. – Ki a barátod?
– Szandra! Nyögd csak ki szépen, hogy miért is vagy itt tulajdonképpen?! – kérdezett vissza.
– Hékás! Nyugi, nyugi! Nem kell mindjárt leharapni az orromat! Arra gondoltam, hogy csatlakozhatnál hozzánk a csajokkal, és hozhatnád a barátodat is!
– Egyébként Oszkárnak hívják és egyre jobban összeszokunk! – jelentette kisebb büszkeséggel ki. A másik dögös bombázón pedig látszódott, hogy valósággal halálosan féltékeny erre a kezdeti kapcsolatra.
– Hát akkor csajszi mulassatok csak nagyon jól! Később még talizunk! – azzal megfogta a saját pezsgős poharát, nagyot kortyolt és dívákhoz hasonló fenékriszálással visszatért a csajos buliba.
– Annyira utálom az ilyen felszínes, álszent picsákat, hogy azt el nem tudom mondani! – Lili kicsit túl sokat ihatott, mert érezte, hogy az alkohol olyasmikre kényszeríti, amit egyébként neveltetése nem biztos, hogy jóváhagyna. Tüstént igyekezett bocsánatot kérni a férfitól:
– Ó a francba! Ne haragudjon kedves Oszkár csak hát… azt hiszem nagyon nehéz napom volt…
– Nincs mit megbocsánatom kedves Lili! Én nagyon örülök, hogy egy olyan rendkívüli, és minden porcikájában eredeti, és különleges nő, mint Ön rám vesztegeti a drága idejét.
Lili romba döntött önérzetének most éppen erre volt a legégetőbb szüksége. A férfi hangja egyszerre járta át zsigerileg tetőtől-talpig, ugyanakkor máris kellemes bizsergést érzett valahányszor csak ránézett.
– Ö… ez nagyon jólesik Öntől kedves Oszkár! Kérem meséljen még az életéről, persze csak, ha nem titok! – kérlelte.
Mintha a világ többi része valósággal azonnal megszűnt volna, és csupán csak ők lettek volna ezen a csajbúcsúztató bulin. Számos bizalmas, kínos tabunak látszó témát érintettek, míg végül Lili valósággal azt érezte, mintha már évtizedek óta a legjobb barátok, és ismerősök lennének a férfival. Ettől titokban kicsit meg is ijedt. Elvégre nemrég szakított azzal a seggfej Ákossal, és úgy gondolhatta, mint minden egyes férfi csupán egyéjszakás kalandot akarhat. Ám Oszkár egész lelkéből valami kimondhatatlan, sokat átélt mély empátia, tolerancia és őszinteség sugárzott, és naiv, csetlő-botló gyerekességében is volt valami roppant vonzó, ami – akárhogy is szerette volna tagadni –, mélyen megérintette, és vonzotta Lilit.
Nemsokára odajött asztalukhoz az ünnepelt menyasszony is csajos gyűrűben.
– Hát sziasztok! Nocsak, nocsak! Úgy látom, hogy turbékol a gerlepár! – jegyezte meg mosollyal az ajkán.
– Jaj, Ilcsi! Kérlek!
– Bocsika! Csak nagyon örülök, hogy eljöttél a csajbúcsúztató bulimra és ha van kedved hozzá nyugodtan csatlakozhatsz! – vetette fel.
– Oké! Nagyon aranyos cukorfalat vagy, hogy közölted! Lehetséges, hogy később csatlakozunk hozzátok! – Lili egyszerre volt komoly, ellentmondást nem tűrő, amiből az ifjú ara is értett, így máris magára hagyta őket.
– Látom kedves Lili azért barátnőkben nem szenved hiányt! – jegyezte meg félig szellemesen, félig bölcselkedőn Oszkár.
– Tudja Oszkár sokszor inkább azt kívánom, hogy csakis a gyerekkoromban megismert emberekkel szeretnék tartós kapcsolatot, mert talán egyedül csak ők érthetik meg igazán, hogy egy ember életében vannak, és lehetnek sorsdöntő fordulópontok. – Úgy tűnt, hogy az alkohol egyik hatása, hogy Liliből valósággal vízfolyásként áradtak a szavak. Mintha egyúttal nehéz, és önmarcangoló lelkiismeretét is megakarta volna nyugtatni egyfüst alatt.
– Igen… igaza lehet… – gondolta.
– Tudja kedves Oszkár nemrég szakítottam az álompasimmal, és sok mindenen kellett keresztülmennem mire felismertem kik az igazi barátaim… - nagy hatásszünetet tartott, hogy a férfi átgondolhassa. – Ha nem bánja nagyon szívesen beszélgetnék még Önnel nagyon sokat, ha lehetséges akár már a holnapi naptól kezdve… – Még sosem érezte magát ennyire karakánnal, és ugyanakkor rámenősnek. Ez a férfit is legalább annyira meglepte, mint őt.
– Ezt örömmel hallom! – Oszkár óvatosan benyúlt a zakója zsebébe és kivett egy tetszetős, dombornyomásos névjegykártyát, amin jóformán rajta volt az összes elérhetősége.
– Tessék parancsolni! – nyújtotta át szőrös kezeivel óvatosan egyensúlyozva, és Lili most szándékosan úgy vette el a kis kártyát, hogy közben a férfi kezét is megérintse. Hirtelen nagyon kellemes, bizsergető áramütés járta át, és a szíve is egyre hevesebben lüktetni kezdett. Ha létezik a kegyes sors, vagy jóindulatú végzetszerűség, akkor ez egyértelműen azt jelentette, hogy nem szabad hagynia, hogy a felkínált második esély lehetőségét újfent elszalassza.
Oszkár odakísérte a csajos barátnőihez Lilit, és Lili jócskán megilletődött, amikor Oszkár kezetcsókolt neki, akár egy úriember, majd megköszönte a kellemes vendéglátását és a tartalmas beszélgetést és angolosan távozott.
A következő hét lázas izgalommal, és reményekkel telt Lili számára és már a hét első felében találkát kért Oszkártól. Amikor egy hangulatos kávézóban találkoztak egymással újra Lili szíve újra jelzéseket küldött, és ezt már nem lehetett sem a véletlennek venni, sem pedig félreérteni!

EGY HERCEGNŐ KÉT ÉLETE

Saint Tropez kikötői városa kicsit mindig is a francia riviéra exkluzív, elit üdülőhelyének számított, ahol főként filmszátrok, színészek, ismert, és befolyásos hírességek, uralkodócsaládok tagjai tették tiszteletüket.
A hófehér, habkönnyű madárnak látszó jacht éppen horgonyt vetni készült, amikor a fedélzeten egy hófehér stílusosan csinos, és dögösen szexi, sportos fiatal hölgy inkább úgy döntött, hogy napját a városban tölti kőkemény testőreit hátrahagyva, így a két böszme fülhallgatós gorilla már csak arra eszmélt, hogy a gyönyörű nő egy hatalmasat urgik a hajóról egyenesen a földközi tenger sós, és frissítő habjai közé, akár egy huncut hableány, aki már nagyon szeretné, ha a szerelem, és álmai hercege végre rátalálna.
A testőrei természetesen időközben inkább motorcsónakba szálltak, és inkább így tették meg a szárazföld és a tenger közti kisebb távolságot.
Időközben egy férfi üldögélt az egyik teraszos kávéház egyik ülőhelyén. Egy fagylaltkehely volt elé készítve, a jócskán megpupozott fagyigombócok legutolsó gombócán egy szem koktélcseresznye élénkpiros golyója diszelgett.
A férfira jóformán senki se vetett ügyet. Megrendült, mély szomorúsága mintha senkit sem izgatott volna igazán, legfeljebb csupán azt az egy-két kávézóban dolgozó embert, akik kiszolgálták a kedves vásárlókat.
A fiatal, gyönyörű, hófehér bikinis hölgy csurom vizesen szállt ki a kikötői stégen, és kicsit tétován, ingadozva indult el a fából épült rámpán, míg biztos, homokos partot nem érzett lábujjai alatt.
Nem tudni, hogy vajon a sors, vagy más egyéb természetfölötti erő késztette arra, hogy azonnal megpillantsa a nagyon szomorú, magába roskadt, és elkeseredett, életéből kiábrándult, középkorú férfit, de úgy döntött, hogy tesz egy kísérletet, hogy kíváncsiságból kicsit elbeszélgessen vele, remélhetőleg testőrei nélkül. Csak egy kicsit úgy szeretne egyetlen napig járni-kelni a városban, akárcsak a legtöbb normális emberek egyike, akinek nem kell folyamatosan protokoláris, és bizonyos rendkívül szigorú diplomáciai és etikettszabályoknak megfelelnie.
– Üdvözlöm! – köszöntötte a szemlátomást búskomor férfit. – Bocsásson meg, hogy így magára törik, de egy kicsit leülhetnék?! Teljesen elfáradtam. – hangja hétköznapian, ártatlanul csengett, mintha csak egy lenne a hétköznapi, egyszerű emberek közül, és csupán csak egy járókelő segítségét kérné.
A férfi csupán csak most vette észre. De igéző, babonázó óceánkék szempár mintha másgnesként vonzotta volna. Igazság szerint nem is igen akaehatott tiltakozni ellene, elvégre különösebben sosem volt igazán szerencsés a nőkkel.
– Ö… természetesen… – tétován, ügyetlenül igyekezett felállni, miközben alig akartak száján kijönni a szavak. – Kérem… foglaljon nyugodtan helyet!
– Igazán kedves Öntől… - megpróbált óvatosan leülni, bár csak most mérte fel, hogy vadítóan gyönyörű, sportos teste még jóformán alig száradt meg a tűző napon. – Jaj, bocsásson meg, remélem nem baj, de tudja… még néhány perccel ezelőtt a tengerben úsztam és… – szabadkozva kért elnézését, mintha már az is gond volna, ha az ember fürdik egy kicsit.
– Ö… nos… nem történt semmi baj… Bocsásson meg csak egy percre… – A férfi máris szaladni kezdett egyenesen be a kávézóba, ahol két huszas éveben járó pultos lány dolgozott éppen. S nem tudták mire vélni a búskomor férfi megváltozott viselkedését.
– Miben segíthetünk kedves uram? – érdeklődtek mosolyogva, segítőkészen.
– Elnézésüket kérem drága hölgyeim, de szükségem lenne a segítségükre. Néhány törülközőféleséget szeretnék kérni, amennyiben akad, mert szükségem lene rá!
A két fiatal lány összenézett, majd kissé értetlenkedő tekintettel egyikük megkérdezte:
– Kedves Uram, csak nem történt valami baleset magával?!
– Szó sincs róla, csupán egy gyönyörű, és nagyon kedves hölgynek szeretnék segíteni! – tért máris a lényegre.
A két hölgy kíváncsian máris kinézett a kis kávézó nagyméretű utcára eső ablakain, és azonnal kiszúrták a hófehér szexis bikiniben, még mindig csuromvizes hölgyeményt, aki tétován várakozott egy széken ülve.
– Jaqluin! Légy szíves és hozz ki a raktárból három darab pamuttörülközőt az úrnak! – szólt az egyik hölgy, aki közvetlenül a kávégép mellett foglalatoskodott valamivel, mire a másik fiatal lány már szaladt is be a hátsó raktárhelyiségbe és alig öt perc alatt már vissza is tért a kívánt puha, és száraz törülközőkkel.
– Itt is vannak, Brigitte!
– Tessék parancsolni, kedves uram! Remélem megfelelnek?! – adta át a pult fölött a törölközőket a csinos lány.
– Nagyon szépen köszönöm, drága hölgyeim! Nem is tudják, milyen sokat segítenek! – vetette oda a férfi, és már jószerivel rohant is vissza a titokzatos, előkelő, bikinis hölgyhöz, hogy ne keljen várakoznia a két meglepődött lány legnagyobb ámulatára.
– Bocsásson meg, csak gondoltam ezekre még szüksége lehet… - szabadkozva átnyújtotta a törülközőket a gyönyörű, fiatal hölgynek, aki kissé megszeppenten fogadta el a törülközőket, de mégis annyira jólesett ennek az ismeretlen, ugyanakkor roppant barátságos és közvetlen férfinek a segítőkészsége, hogy udvariatlanság lett volna a gesztust visszautasítania.
– Ó… nagyon szépen köszönöm! Ez most jót fog tenni! – azzal az egyik törülközőt máris maga alá tette, hogy felszívja a megmaradt nedvességet, míg a másikat bronzbarna hátára terítette, és a végül az utolsóval megpróbálta napsugársárga, hullámos haját kicsit megszárítani.
Időközben a titokzatos, gyönyörű nő két gorillatestű testőre is kiért motorcsónakjukkal a partra, és tüstént kutatásba kezdtek, hogy vajon hová tűnhetett a munkaadójuk, akinek a testi épségét elsőrendű küldetésként akár bármiáron meg kellett védelmezniük? Jóformán minden aprócska négyzetcentit átkutattak a délelőtt tíz órára zsúfolásig megtelt partszakasztól kedve egészen a bevásárlóutcákig, melyeket most turisták, és lézengők népes hada népesített be.
– Hol lehet a hercegnő?! – kérdezgették egymástól. Elvégre, ha elveszítenek egy ennyire fontos személyt, akkor nemcsupán az állásukat teszik kockára, de akár még soha az életben nem tudnak majd megélni sem! Benéztek minden bokor, bokszus, és dézsában szálfaegyenesen álló pálmafa alá, és mikor már úgy volt, hogy adóvevőiken jelentést kellene tenniük a biztonsági szolgálat fejeseinek, miszerint a célszemélynek nyoma veszett akkor az egyik gorillatestű testőr végül felkiáltva adta hírül társának, hogy a hercegnő fehér törülközőkbe csavarva üldögél egy kávéház teraszán egy ismeretlen férfi társaságában.
– Szerinted most mégis mit csináljunk?! – kérdezte az egyik a másikát.
– Hogy lehetsz ekkora idióta Jean-Pierre?! A hercegnő kért nagyobb mozgásteret, és mi meg is adjuk neki! – vetette oda a másik. – És különben is nem látok semmilyen gyanús, vagy fenyegető körülményt, ami miatt bajba kerülne.
– Legyen igazad Louis!
Azzal a két testőr tisztes távolságban árgus, kíváncsi szemekkel máris figyelni kezdte a szemlátomást nagyon boldog, kiegyensúlyozott, és érdeklődő hercegnőt, aki szemlátomást nagyon is jól érezte magát az ismeretlen férfi társaságában.
Időközben a szomorú férfi rendelt egy duplaadag fagylaltkelyhet a gyönyörű törülközőbe csavart hölgynek.
– Ha nem veszi zokon drága hölgyem Önnek is rendeltem egy fagyikelyhet. Nem is tudom, hogy szereti-e a fagylaltot? – nézett rá kérdő tekintettel.
– Persze, természetesen drága uram! Az az egyik kedvenc édességem! – vágta rá kapásból mosolyogva. Annyira kifejező, és ugyanakkor sugárzó volt a mosolya, hogy az bármelyik férfi szívét lángra lobbantotta volna.
– Ó, hogy én milyen feledékeny vagyok! – kapott a fejéhez. – Még be sem mutatkoztam! – A gyönyörű nő mintha megrázta volna magát, a törülközőhalmokból felemelkedett, kinyújtotta bronzszínű, hosszú kezét, és megvárta, míg az ismeretlen férfi is ugyanígy tesz:
– Sophie-nak hívnak, és itt lakom a közelben!
– Igazán nagyon örülök drága Sophie! Én Alfréd vagyok! – közölte kissé félszegen, távolságtartón.
– Én is nagyon örülök drága Alfréd! – azonnal visszasüppedt a székébe, és miután már megszáradt a törülközőket óvatosan lerakta maga mellé, majd fogott egy ezüstszínű kanalat és jóízűen belekanalazott az előtte tornyosuló fagyikelyhébe.
– Ó, egek! Ez isteni finom! Már nagyon hiányzott! – egyetlen pillanat is elég volt, hogy újra átváltozzék normális, egyszerű gyerekesen ujjongó lánnyá, akit nem kötöznek gúzsba merev konvencionális, vagy tradicionális szabályok. Nagyon hálás tudott lenni az élet legegyszerűbb örömeiért is. – Nagyon szeretem a krémesízű fagyikat, de a gyümölcsös ízekkel sincs semmi bajom!
– Az én kedvencem a sztracsatella, csokoládé, kapucíner, vanilia.
– Legszívesebben mindent megkóstolnám… - ábrándozott hangosan.
– Bocsásson meg nekem Sophie, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy bizonyára már eddig is nagyon sok mindenről le kellett mondania… – Alfréd itt elhallgatott, mert rögtön észrevette, hogy Sophie-n szomorúság, bánat kettőzött vegyülete vonul át, és valóságos érzelmi viharok dúlhatnak sebezhető, és törékeny angyali lelkében. A férfi ezt észrevette és elszégyelve magát, mardosó bűntudat kerítette hatalmába.
– Ne haragudjon rám drága Sophie… nem úgy gondoltam… - kért tőle máris bocsánatot.
– Nem történt semmi drága Alfréd! Tudja sajnos az én munkaköröm nagyon sok mindent nem enged meg, amit egyébként egy átlagos munkakör teljesen természetes módon megtehet… - fogalmazott rejtélyesen. Úgy érezte ennek a kedves, közvetlen, és sebezhető férfinak mindent bevallhat, és sosem kell már többet mentségeket kitalálnia.
– Ö… megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik kedves Sophie? – nézett rá kutató tekintettel.
– Nehéz erről beszélni, de talán úgy fogalmaznék, hogy állami alakalmazott vagyok, aki bizonyos protololáris munkákat lát el. A fizetés és szállás teljes mértében kielégítő, mégis nagyon sok esetben halálosan unalmas, és sekélyesen felszínes. Bizonyára már Ön is érezte sokszor, hogy vannak olyan emberek, akiket egyáltalán nem érdekel a másik magánélete, vagy az, hogy mit szeretne igazán megvalósítani, és egyszer csak a valóban fontos és lényeges dolgok már nem is tűnnek annyira lényegesnek… – érezni lehetett a hangján mennyire a szívén viseli minden ember életét, és ugyanakkor mennyire igényt szeretne formálni az őszinte, igazi, és nem csupán csak formális szinten a tartós emberi kapcsolatokra.
– Megértem Drága Sophie! Sajnos nemrégiben elveszítettem az állásomat, mert határozott nemet mondtam az egyik főnökömnek, aki csupán csak hitegetett a jólhangzó előléptetéssel, és fizetésemelésekel, miközben sokszor harminchatórát is dolgoztam egyhuzamban, akár egy igásló.
– Mivel foglalkozik kedves Alfréd? – kíváncsisága saját magát is meglepte. Jólesőn belepirult a gondolatba is, és ettől csak még gyönyörűbbé vált angyali nőiessége.
– Közalkalmazott voltam egy biztosító cégnél, ahol élet és kockázati biztosításra specializálódtam. Most pedig úgy vagyok, ahogy a part szakad. A szakadék szélén egyensúlyozok kötéltáncosok módjára… – mintha kissé vissza is tért volna búskomor szomorúsága.
– …De hát kedves Alfréd! Ön az egyik legbarátságosabb, legsegítőkészebb, legrendesebb ember, akit eddig megismerhettem. Biztos vagyok benne, hogy valami megoldás csak kínálkozik, és ha mégsem talán Önnek is vannak céljai, tervei, álmai, nemde?!
– Tudja Drága sosem volt szerencsém szinte semmiben sem… Amit el lehetett puskázni, és baltázni azt én rendre tönkretettem… nem is tudom… talán ez volt számomra megírva… - morfondírozott hangosan.
Sophie most vette észre a két gorillatestű testőrét, amint megpróbálják magukat inkognitó-üzemmódba kapcsolni, és észrevétlenül láthatatlanokká válni. Érezte, hogy nemsokára vissza kell térnie a palota falai közé. De azért még kiélvezi ideiglenes szabadságának minden előnyét. Így újabb gombóc fagyit vett szájába, és úgy élvezte az ízeket, akár egy játékos, pajkos kislány, aki mindennek örül, ami újdonság.
– Hát Drága Alfréd! Attól tartok lejárt az időm, és lassacskán ideje volna mennem… De nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, és nagyon köszönöm, hogy átlagos emberként viselkedett. Igazán lekötelezett. – még mindig jócskán pirult, bár babonázó brzonbarnaságának ez egyáltalán nem ártott meg. Sőt, előnyére vált.
– Ó, ezt igazán sajnálom drága Sophie! Talán egyszer majd a közeljövőben esetleg… megismételhetnénk ezt a kellemes találkozást…?
– Igen, mindenképpen! Sok szerencsét kívánok Önnek kedves Alfréd és ne adja fel a reményt. Biztos lesz megoldás! – A gyönyörűséges, sportos hölgy kinyújtotta kezét, míg Alfréd végül vette a bátorságot és kézcsókot adott neki.
– A viszont látásra és legyen szép napja drága Alfréd! – búcsúzott tőle. Egy röpke percre még pufók arcát is sikerült mrgérintenie, majd gyorsan szedve a lábát egyenesen testőreihez szaladt.
– Önnek is kellemes napot kedves Sophie! – próbált még kísérletképp utánakiáltani Alfréd, de már a nyomát sem látta. Mintha a turistákból álló tömeg valósággal máris elnyelte volna őt, az egyébként is agyonzsúfolt, és felettébb forgalmas bevásárlóutcában.
Sophie most aztán nagyon mérges lett a két testőrére, bár nevetletéséből következően igyekezett viszafogni magát, és persze megőrizni méltóságát:
– Hogy képzelték, hogy megzavarják a személyes szabadságomat?! – förmedt rájuk, amikor már motorcsónakkal visszatértek a hófehér nagyméretű jacht fedélzetére.
– Ö… bocsásson meg nekünk Hercegnő, de az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy mindig tartuk magán a szemünket. – jegyezte meg szabadkozva az egyik kigyúrt, öltönyt viselő testőr.
– Már megbocsásson, de azért mégiscsak sok! Ha megkívánják tartani az állásukat, akkor azt tanácsolom sürgősen változtassanak stratégiát, mielőtt nem késő! – azzal makrancsos kedvvel tüntetően beviharzott luxuskabinjába, és ráadásképp ajtócsapkodással magára is zárta az ajtót, legalább is addig a csekélyke időig, amíg ki nem kötnek valamelyik palotához közeli kisebbfajta kikötőben.
A következő héten Sophie-nak egy tucatnyi félhivatalos, hivatalos, kötelességszintű diplomáciai és egyéb formális rendezvényen meg kellett jelennie, és akad bőven néhány gyermekkórház, melynek fővédnőkeként pénzgyűjtő aukciók szervezésében is szükségképp ki kellett vennie a részét. Mégis számtalan kisebb-nagyobb teendője mellett állandóan a lelki szemei előtt lebegett Alfréd gyerekesen szomorkás arca. Így egyik személyi titkárának különleges, persze szigorúan titkos megbízást adott, miszerint: inkognitóban derítse ki hol lakik egy Alfréd nevű volt közalkalmazott, és persze mindent az életéről. A személyi titkárnak bizony fel lett adva a feladat, hiszen Alfréd nevű emberből volt egy tucat, és közalamazottból is volt bőven. Mégis már a következő héten a személyi titkár Sophie íróasztalára tette Alfréd életéről szoló személyi dossziét, és a jelenlegi lakáscímet is.
Sophie bár kissé kimerült volt egész álló éjszaka fennmaradt, és tüzetesen átnézte Alfréd egész életét, és próbálta megfejteni, hogy hol hibázhatta el értékes, különleges életét. A dosszié tanúsága szerint minden esetben rossz helyen volt rossz időben, vagy pedig számító kollegái áskálódtak, és árulták be főnökeinél, aki aztán kirúgta.
,,Szegény, áldott jó ember!” – vonta le a következtetéseit. A következő nap úgy döntött, hogy hétköznapi ruhát vesz fel, és elindul, hogy felkeresse őt a lakcímén. Senki sem tudott róla, hogy hova ment.
Könnyebb dolga volt hétköznapi, átlagos emberként elvegyülni a többi ember között, és mindenki annyira segítőkész és kedves volt vele. És ami a legfontosabb! Senki sem ismerte fel, még közelről sem. Aztán egy kedves idősebb, nyugdíjaskorú néni azt mondta, hogy pontosan tudja, hogy hol lakik Alfréd, mert ő és a nénike szomszédok, így Sophie segített a néninek hazavinni a vásárolt holmikat a gangos, régies stílusú bérházba, ahol volt egy nyirogó lift, mely felvitte őket az ötödikre.
– Itt is volnánk kedveském! Csengessen csak nyugodtan be! Egész biztosan örülni fog magának! Köszönöm, hogy segített! – búcsúzott tőle az idős asszonyság.
Sophie nem értette miért annyira ideges? A szíve hevesen kalapálni kezdett, és alig kapott levegőt. Teste minden pólusa zsigerileg bizseregni kezdett a gondolatra, hogy ismét találkozhat Alfréddal.
Becsöngetett, aztán néhányszor még kopogtatott is, mire Alfréd kissé slamposan az ajtóban megjelent.
– Szép jó napot drága Alfréd! Hogy érzi magát?! – érdeklődött mosolyogva angyalian, mikor meglátta a férfit.
– Ö… üdvözlöm drága Sophie… ezt a kellemes meglepetést… - Alfréd jóformán szóhoz sem jutott, amikor meglátta ezt a gyönyörű, energikus nőt hétköznapi ruhában.
– Tudom, most valószínűleg arra kíváncsi, hogy mit keresek itt? A válasz nagyon egyszerű! Mély benyomást tett rám a személye, és a története, és ha nem veszi zokon még nagyon sokszor szeretnék Önnel elbeszélgetni! – egyik lábáról a másikra állt, és pirult, ha kellett, ha nem.
– Nos ez nagyon jól hangzik, és megtisztel vele Drága Sophie! Fáradjon be! – invitálta be kis garzonlakásába.
Ettől kezdve nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy egy átlagos, hétköznapi ember és egy nagymúltú uralkodóház sarja között is lehetséges lett nem csupán a mélyen megbecsült, őszinte barátság, de a kibontakozó szerelem is!

A LÉT HIEROGLIFÁI

Hallgatni akartam
tán mindig is,
mikor csak anyám szíve alatt,
mint szánalmasan
kucorgó emberió-magzat
jós-szavakat hallgattam,
melyek a félelmes külvilág
csatornáin át hozzám
megérkeztek;
rejtélyes szent igéket,
vagy épp sokat-mondó,
bölcs szózatokat,
melyeket sokáig
meg sem értettem,
mert az értelem
hieroglifáival voltak betakarva.

Akár a becsukott hétlakatú
kapuk az emberre
előbb rázuhan aztán
végesülten becsukódik
a gyötrelmes gyermekkor;
néma szánkat rendre
összezárja a fogvacogtató,
hiábavaló sírás-höppögés a semmiért,
mert a dolgok nem változtak.

Szívükben s lelkükben
bilincs-láncok feszülnek,
melyeket nem lehet elmetszeni;
örök visszatérő kérdéseket
intéz hozzájuk a kételkedő múlt,
mint megtörtént,
kitörölhetetlen emlékfoszlány,
s kéréseiket,
akár a kerítést megkerülik,
vagy épp csak átugorják,
mert rendre mérlegserpenyőkbe
teszik átgondolt válaszaikat.
A kihívó véletlenekből
– félő -, tán sosem
lehet befejezett Végzet?!

Mert Idők futása
még észrevétlen,
nesztelen; a nagykorú,
felnőttes félelem titkon
még ott lappang
a legtöbbünk szívében;
céltalanná lett új
ösvények közt egyre
nehezebb megtalálni azt
az egyet, mely mindent jelenthet,
hogy tovább
tudj lépni s boldogulni.

Mert az embert megkísértve
sokszor fojtogatja
a meddővé tett várakozás.
Lelketlenségek gyarmatát
jó volna megváltani,
hogy még reménykedni
tudjon az is,
ki folyvást úgy gondol önmagára,
mint egy szánalmas,
kisstílű kis senkiházi!

EGY KIRÚGOTT EMBER VALÓSZÍNŰTLEN KALANDJAI

Már megint egy tetves, elviselhetetlenül forró, afrikai típusú kánikulai nap. Már attól hányingere, és kínzó hasgörcsbe fordult a gyomra, amikor egyik főnöke az osztályvezető közölte vele:
– Ferikém! Sajnos a vezetőség nincs tőled elragadtatva! Ki vagy rúgva!
– De hát… hogyan…? Miért…?! – jóformán alig jutott csak szóhoz, amikor közölték vele, hogy tizenötéves szakmai, adminisztratív pályafutását az adott multinacionális cégcsoport soványka költségvetési deficitje miatt szükséges derékba törni.
,,Hát mi lesz majd a további életével? Karrier? Álláslehetőségek? Egyáltalán kaphat-e valaki nyugdíjat, ha még csupán csak tíz egynehány éve van a pályán?!”
Valósággal kavarodtak benne az érzések, amint megállt egy dugig tömött, zaklatott hangyabolyként nyüzsgő buszmegállónál, hogy megvárja a buszt, mely majd hazaviszi.
Az emberek többsége roppant türelmetlen szokott lenni, különösen akkor, ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy sikerült kiadósan ellébecolni az időt a fürdőszobában, vagy bagatell, pitiáner dolgok miatt. Egy részeges, borvirágarcú hajléktalan férfi koszos körmeivel mellé settenkedett, és megkérdezte:
– Ne haragudjék vitéz úr, de nem tudna kölcsönbe adni néhány forintot?! – kinyújtotta markát, mintha ingyen alamizsnát kunyrálna.
A férfi zaklatott agyában egymást kergették ide-oda a gondolatok, és most a legkevésbé sem volt ideje arra, hogy még a hajléktalanok szociális kérdésével is csupán csak egyedül neki kelljen foglalkoznia.
– Bocsásson meg kérem… de sajnos nem… - máris jócskán odébb állt a buszmegálló belsejéből, mert az alkohol émelyítő, gyomorforgató szagát ki nem állhatta.
Egy idősebb nyugdíjaskorú nénike rosszalló pillantásokat vetett rá, majd látványosan, kicsit színpadiasan máris kinyitotta minipénztárcáját és elővett egy ötszáz forintost, mutatván, hogy jelképes emberi gesztusokkal az ember mégiscsak többre megy, mint frázisszintű, önmagát mentegetni akaró prédikációkkal.
– Tessék tisztelt uram! – nyomta a hajléktalan férfi koszos, retkes kezébe a ropogós bankjegyet. – De aztán jól fontolja meg, hogy mire költi! Megértette?! – vonta kérdőre az idős asszony, mire a hajléktalan férfi megköszönte a könyöradományt, és azonnal úgy eltűnt még a környékről is, mintha soha az életben ott se lett volna.
Többen morogtak, és zsörtölődtek kisebb fokú felháborodottságukban; elvégre az adott részegeskedő hajléktalan most egész biztosan egy újabb kocsmába, vagy italmérésbe ment, hogy mohó szomjúságát átmenetileg orvosolni tudja, és a legkevésbé sem fog szappant, vagy tisztálkodószert vásárolni, hogy azért valamivel mégiscsak emberibbnek látszon külső kinézete.
A mercédesz típusú, égboltkék busz lassú cammogással gördült be a megállóba. Mintha már a sofőr is jócskán unta volna, hogy állandóan rója megállás nélkül a saját köreit, ameddig csak a műszakja tart.
Úgy állt meg, hogy csupán csak a legelső ajtón lehessen felszállni. Ezt is valami eszement idióta találta ki, amikor a régi módszer egy-egy forgalmasabb hétköznapon sokkalta jobban megfelelt volna az utasoknak. De hát ízlések és pofonok.
A férfi udvariasan inkább mindenkit maga elé engedett. Valósággal rühellte, hogy néhány ember pofátlan módon máris nyomakodni, tolakodni, nyomulni kezd, mintha szabályosan lekésnének valami halaszthatatlanul fontos dolgot.
,,Hát akkor mi a jó fennért nem indultak el hamarabb otthonról, nem igaz?!” – kérdezte magában.
Aztán egyszer csak agyának fogaskerei közt mintha máris megpattanni látszott valami láthatatlan, rendkívül sebezhető, és érzékeny antennahúr, melyre csak a lélek képes választ adni.
Mielőtt a vezető becsukta volna a nagyméretű ajtókat a férfi inkább úgy döntött, hogy lelép a buszról, és inkább sétál egy kicsit. Talán a szabadon eltöltött friss levegő, majd más megvilágításba képes helyezni a már egyébként is bonyolult, és bizony velejéig összetett dolgokat, és a problémák gyökerét. Hátha könnyebben megérti az összefüggések szilárdnak hitt láncolatát és kivételesen még sikeredik is megérteni, hogy miért történhetett vele is ekkora szemenszedett igazságtalanság, mit a legtöbb hozzá hasonló dolgozó kisemberrel, akik csupán csak munkájukat végzik becsülettel, és csupán csak boldogulni szeretnének ebben az egyébként is halálosan idegbeteg és nagyon is zaklatott modern, digitális világban.
– Hé, öreg harcos? – szólította meg egy húszas éveiben járó, rasztafrizurás, szakállas hippiivadék, akin látszott, hogy napjai legnagyobb részében sokkal inkább drogozik, és mulatja az időt, mert játszótérnek tekinti az egész világot. – Ki tudnál segíteni egy kis pénzzel?! Nem kell sok, csak amennyi most nálad van!
A férfi mintha nem is hozzá szóltak volna határozott, céltudatos, és elszánt léptekkel haladt tovább, és inkább az erdős tájat nézte, melyet még nem sikerült az emberi gépi, iparméretű civilizációnak meghódítani, és bekebeleznie.
– Hé, a kurva anyádat te geciállat! – kiabált utána a fiatal hippi. – Adj’á má’ egy kis zsét, különben szétverem azt a seggfej, hülye fejedet! – kezdett kicsinyes, gonoszodó fenyegetőzésbe, márha már a szép, és meggyőző szavak süket fülekre találtak.
Ám a férfi rendíthetetlen meggyőződéssel ment csak tovább, amerre a lába vitte, és rá se hederített.
– Akkor tudod mit, de idióta faszfej! – kiabált utána hiábavalón. – Baszod meg magadat!
A férfi már csak azt vette észre, hogy a hippis külsejű, fiatal srác megfordul, és felkapaszkodik egy városba tartó buszra, ahol – gondolta –, hátha adnak neki valaki egy-kétszáz forintot.
A férfi tovább folytatta útját. Mivel a kánikulai meleg valósággal már elviselhetetlennek látszott megpróbálta lépéseit a dús zöldlevelű fák terebélyes árnyékaihoz igazítani, melyek – szerencsére –, az út szélén álltak katonás vigyázban.
,,Úgy tűnik, hogy a kifinomultabb, elegánsabb úri negyedek erre külön gondot fordítanak!” – fordult meg a fejében. Nem úgy, mint az ő szűkebben vett lakókörnyezetében, ahol estefelé talán már jobb is, ha az ember nem merészkedik le az utcára, mert könnyen kizsebelhetik, vagy ami még rosszabb hasba is döfhetik egy éles késsel.
Nem sokkal az keskeny hangulatos kertvárosi utca sarkán volt egy kis vegyesbolt, ahol remek, olcsó, de jó minőségű dolgokat és élelmiszereket is lehetett kapni. A férfi hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta betér a vegyesboltba, és vesz magának egy kis gumicukrot, vagy valamilyen könnyen fogyasztható édességet, mert nagyon édesszájú volt.
Amint közelített a vegyesbolt csilingelős ajtajához hirtelen dühös, agresszív szóváltásra lett figyelmes:
– Na, öregapó! Vagy ideadod a suskát, és akkor megkímélem azt a nyamvadék életedet, vagy itt helyben lepuffantalak! Melyik legyen?! Te döntesz! – hallatszott a fiatal suhanc hangja.
,,Most aztán nyakig ül a pácban! Mi tévő legyen?! Még a mobilját is otthon hagyta, és a rendőséget sem tudja hívni. Ha most bemegy – meglehet –, hogy tüstént elszabadul a pokol!” – jól meggondolta mielőtt bármit is csinált volna. Végül arra a megállapításra jutott, hogy megpróbálhatná valamivel elterelni a rabló figyelmét. Még szerencse, hogy nála volt a letört faág, amivel segített a babakocsis kismamának. Fogta a faágat és óvatosan megkocogtatta vele a vegyesbolt hátsó kirakati üvegét. Az idős bolti eladó azonnal kiszúrta, és a rabló is érezte, hogy valami nem stimmel.
– Na, öreg! Adsza’ a kurva lóvét, ha kedves az életed! – fenyegetőzött, de azért fél fülét erősen hegyezte, hogy vajon mi lehetett ez a zaj. Az idős bolti eladó engedelmesen átadta az aznapi összes bevételt a pénztárgépből, majd lehasalt a földre ahogy a bűnöző követelte, és magában az életéért imádkozott.
– Jól van öreg! Most százig számolsz, aztán felkelhetsz! De jól vigyázz, mert lehet, hogy visszajövök, hogy ellenőrizzem! – kaján mosoly ült ki a rabló gyerekes arcára, amint egy nejlonzacskóban fogta a kézpénzt, és vígan távozni készült a boltból, ám a férfi a faággal most úgy rontott neki, akár egy másfél mázsás buldózer, és azonnal szerencsésen kiütötte kezéből a pisztolynak látszó tárgyat, amiről persze később kiderült, hogy egy ártatlan játékpisztoly.
– Szép jónapot! – köszönt. – Ha nem haragszik most én jövök! – azzal a faággal akkorát sózott a fiatal rabló fejére, hogy az csillagokat látott a szeme körül, majd a nejlonzacskót kézpénzt máris visszaadta a még mindig padlón hasaló idős embernek.
– Azt hiszem ez az Öné!
Még szerencse, hogy a pénztárgép mellett volt egy működőképes, vezetékes telefon, mert a férfi most azonnal tárcsázta a rendőrség számát, és bejelentette, hogy a gyanúsított itt van a vegyesboltban és jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Alig tíz percen belül egy szirénázó járőrkocsiból egy cingár fiatal férfi és nő szállt ki. Látszott rajtuk, hogy valószínűleg még zöldfülű kezdők lehetnek. Azonnal bementek a vegyesboltba, ahol azt látták, hogy egy negyven év körüli férfi segítő szándékkal felsegíti a padlóról a halálra rémült idősebb bolti eladót, míg a gyanúsított a földön fekszik, látszólag öntudatlan állapotban.
A két fiatal rendőr alaposan kikérdezte a férfit, és az idős bolti eladót, hogy miként és hogyan történt a bűncselekmény, majd a fiatal gyanúsítottat máris megbilincselve berakták a járőrkocsi hátsó ülésére és megköszönve a férfi segítségét máris szirénázva távoztak a helyszínről.
A férfi levett a polcról egy kis kólás ízű gumicukrot és épp fizetni szeretett volna, amikor a kis öreg boltos kedvesen azt felelte, hogy ez a legkevesebb azért, amiért megmentette az életét, és nem rabolták ki.
A férfi megköszönte az emberi bánásmódot, majd kisétált a boltból, és hazafelé indult. Gondolhatta: ,,Jó kis nap volt ez a mai!”

VÁRATLAN VÉLETLEN

Gyöngyörű lugasos kerthelység valahol a belváros egyik felkapottabb negyedében.
Gyöngyi valósággal kínosan mániákusan ügyelt rá, hogy csupán csak akkor vegye elő okostelefonját, amikor – remélhetően –, senki sem figyeli.
,,Ha megtalálom azt a szadista terroristát, aki feltalálta a tűsarkú cipőt esküszöm, hogy nem állok jót magamért!” – bosszankodott hiszen csajos barátnői azonnal rábeszélték arra a méregdrága, stílusosan kicsit giccses tűsarkú körömcipőre, mely nagyon jól kiemelte egyébként is hosszú, karcsú, modellábát, ám egy idő után valósággal érezte, hogy zsibbad a lába, mintha máris ólomból lenne.
Sajgott és fájt. Rendelt egy kis behűtött kellems fehérbort, hátha majd attól megjöhet a bátorsága, melyet most – úgy érzett –, fokozatosan cserben hagyja, és amikor a nyurga, fiatalos pincér kihozta neki az üveget, majd töltött egy üvegpohárba megkérte, hogy hagyja csak itt az üvveget, mert egész biztosan szüksége lesz majd rá. Fogta a pohár bort és kissé mohó kortyokkal máris kortyolgatni kezdte, majd amikor úgy érezte az alkohol elérte a kívánt hatást felhívta exvőlegénye mobilszámát.
Úgy tartotta füléhez telefonját, mintha egy valóságos kézigránátot szorongatna mely minden másodpercben akár még fel is robbanhat.
– Halló… tessék… szólt bele egy markáns férfihang.
– Szia drágám… én vagyok!
– Szia! Ne haragudj, de ha esetleg megadnád a nevedet, mert nem vagy ismerős!
– Botond… Én vagyok az! A Gyöngyi! Én hibát követtem el.
– Ne ne mond!
– Azt hiszem nem kellett volna hozzámennem Gáborhoz.
Néma csönd következett mind a két vonal végén.
– Attól tartok ezzel már egy kicsit elkéstél.
– Figyelj drágám! Tudom, hogy oltári nagyot hibáztam, de azért nem kellene ennyire szőrösszívűnek lenned… – Gyöngyi érezte hogy elcsuklik a hangja, de bizsereg is a teste valahányszor a markáns, erőteljes férfihang beleszól a telefonba.
Gyöngyi most még jobban füléhez szorította az okostelefont.
– Édesem?
– Igen?
– Kérlek, mondd meg, hogy mit csináljak most az életemmel?!
– Ö… hol vagy most?!
– Egy gyönyörű, kertlugasos helyen a belvárosban.
– És hol van a férjed?
– Dolgozni ment. Csak késő este jön haza, mert folyton üzleti tárgyalásokat folytat.
– Figyelj Gyöngyim! Már megbocsáss, de úgy emlékszem, hogy annak idején te voltál az, aki szakított velem, pedig már megvettem a jegygyűrűket is. Most már csakis egyedül rajtad múlik, hogy mit teszel… – érezni lehetett a markáns férfihangon, hogy valósággal marcangolja magát, és szenvedhet a lelke mélyén, hogy ilyesmiket ki kell mondania. De hát valamikor sajnos muszáj gyilkosan őszintének lenni.
– Kérlek… édesem… ne csináld… – Gyöngyit valósággal lesokkolta, hogy mennyire negatív, elutasító volt exvőlegénye hangja vele szemben, és már nem is igazán értette, hogy miért is hívta fel. Nagyon úgy nézett ki, hogy ennek a beszélgetésnek, és a szomorú múlt felhánytorgatásának semmi értelme.
– Gyöngyim! Nézd csak! Őszintén sajnálom, de tényleg, de… mégis… mit vársz még tőlem…?!
– Édesem… drágám… azt szeretném, ha eljönnél ide most hozzám a belvárosba, és beszélgetnénk, akárcsak a régi szép időkben…
– Gyöngyi! Ne haragudj, de attól tartok az nem fog menni, mert… gyerekeznem kell… - nyögte be az adúászt, holott nem is született gyereke.
– Ö… neked van egy gyereked?! – döbbent meg jócskán, miután annyi éve már nem is beszéltek.
– Igen, nemrég született egy angyali, tüneményes, kacagó kislányom… - hazudott, mert volt exmenyasszonya is annak idején lelkébe gázolt.
– Hát… sokszor gratuálok, és nagyon örülök neki, hogy révbe értél… - mi egyebet mondhatott volna.
– Hát… köszönöm… Figyelj csak! Hol vagy pontosan? – mintha a férfihang meggondolta volna magát.
– A belvárosban közvetlenül a Bazilika-tér mellett. Könnyű megtalálni… - ébredt fel Gyöngyiben a remény utolsó, halványka szikrája.
– Figyelj csak! Nem ígérek semmit, de ha tudsz várnikörülbelül egy bő fél órát akkor odamegyek…
– Drágám! Nem is tudom mit mondjak? Nagyon hálás lennék…
A vonal hirtelen megszakadt. Gyöngyi valósággal megbabonázva még mindig okostelefonját bámulta elszántan, hátba befuthat még egy fontos, jelentős hívás. Arra vágyott, hogy bizalmasan, és barátilag beavathasson valakit élete összekószált történéseibe, ugyanakkor máris megérezte, hogy ez mennyire kétszínű, és kissé álnok is. Úgy tűnhetett, hogy mindent elrontott, és ezt minél előbb sürgősen helyre kellett hoznia, mert – meglehet –, ettől függött további élete.
Gyöngyi kicsit mindig is sokkalta jobban érezte magát, ha volt egy ún. kiegészítő, vagy ha tetszik B-terve. Így ha az első A-terv valami ooknál fogva léket kapott, vagy dugába dőlt, még mindig ott volt egy második lehetőség, és esély, amivel – hellyel-közzel –, mindent helyre lehetett hozni.
Felnézett a szeszélyes, kék égre, melyen a felhők valósággal úgy változtak, akárcsak az évszakok váltakozásai; egymás után hol kisebb, hol pedig nagyobb felhők úszkáltak egymás mellett, mintha madártejadagok, vagy éppen csak bolyhos vattacukorpamacskák lettek volna, melyek senkinek sem árthatnak. Kicsit korai is lett volna egy kiadós zápor, de hát a szeszélyes természet okán ezt sosem lehetett igazán tudni.
Sorrendbe vette az észérveket, majd saját benső szívének titkos törvényeit. ,,Még mindig valósággal liftezik, és reszket egész benső lénye, ha csak maga elé képzeli a kamasz, kissé dundi Botondot, amikor először megismerkedtek – annak idején –, a gimis éveik alatt. Rájött, hogy fogalma sincs róla, hogy vajon mit is kellene pontosan tennie. Ettől eltekintve jelenlegi férjével már régóta lefoglaltak egy amolyan jelképes álomnyaralást a Maldív-szigeteken, és már minden ki van fizetve.
Talán jobb volna elfelejteni ezt a kisebb jellegű kisiklást Botonddal, és nem ártana inkább koncentrálnia fiatal feleség és asszonyéletére. Elvégre – tetszik, vagy sem –, most már bizonyos fokig neki is felelőssége van, amit el kellene látnia. Azon tűnődött, hogy Botond hogy volt képes titkolni azt, hogy született egy kislánya, és hogy annyira nyugodt, és mindvégig tágyilagos maradt a hangja egész végig a telefonban, mint egy bérgyilkosnak, aki csupán feladatokat, és megbízásokat teljesít gyümölcsöző összegekért miközben a valódi, emberi érzelmekhez az égadta világon semmi köze.
,,És mi a garancia arra, hogy újdonsült férjecskéje nem csalja meg éppen a dögös és szexis titkárnőcskével? Elvégre mostanság szinte mindig azt mondja, hogy azért dolgozik sokáig a munkahelyén, mert állnandóan üzletiszintű tárgyalásokat folytatnak gazdag külföldi befektetőkkel!” - Hát hiszi a piszi! Igenis vegye csak tudomásul! Ha neki lehet, akkor már ő sem fog kimaradni a buliból, és elszalasztania a kínálkozó lehetőséget.
Míg így gondolkodott a percek valósággal repültek, és nemsokára ott állt előtte élete nagy szerelme Botond. Szinte alig-alig változott az elmúlt jópár évtized leforgása alatt, persze ha azt nem számítjuk, hogy derékban minden fölösleges úszógumi levált róla, míg a haja jócskán kopaszodni kezdett, melyet stílusos borostával szeretett volna leplezni. Most könnyű nyári ing, és nadrág volt rajta. Semmi flanc és kényelmesnek mondható elegáns sportcipő. Bár sosem értett igazán a divathoz, és öltözködéshez azért az összhatás még így is valósággal azonnal kibillentette Gyöngyit a lelki egyensúlyából, mert megint veszettül dörömbölni, és zakatolni kezdett a szíve, amikor meglátta.
– Hát szia Gyöngyim! Mi újság, hogy vagy? – lépett hozzá közelebb, mire Gyöngyi felállt az asztaltól, és kétoldalról máris arcon puszilta, akárcsak a legrégibb kedves ismerőseit. De persze Botond sokkal több volt annál, mintsem egyszerű ismerősnek lehessen nevezni. Gyöngyi valósággal azonnal bele is pirult már csupán a puszta elképzelt gondolatba, ami miatt elképzelte amint csábosra, és szexisra veszi a figurát, miközben egy kellőképp homályos, és romantikus hálószobában vannak, és szerelmeskednek felfedezve egymás testét, és kényeztetéseik, ösztöneik küszöbeit.
– Ö… hello… Boti… Én… annyira… örülök… hát eljöttél… - alig bírta kimondani a szavakat. Megint jócskán felkavarodtak lelkében az egébként is összekúszált és összetett érzelmek.
– Szóval akkor miért is szerettél volna velem találkozni?! – tért máris a lényegre a férfi. Érződött rajta, hogy nem szereti vesztegetni a saját idejét.
– Hát… igen… talán üljünk le egy pár percre… - Gyöngyi megpróbált visszatérni a valóság kissé merev, ám most szűkös falai közé.
– Tessék, parancsolj! – Botond helyetfoglalt, vigyázva, hogy ne gyűrje össze tökéletesen kivasalt nadrágját, és ingét sem, majd mélyen, és komolyan az előtte ülő nő szemébe nézett. Mintha farkaszemezni akarna vele, hogy mikor pislog megint.
– Én… elsőször is ne haragudj, amiért… - elakadt a hangja. Nem is igazán tudta, hogy miként kellene folytatnia.
A férfi kíváncsian, kérdőn nézett rá azokkal az utánozhatatlanul mélyenérző, ugyanakkor mindig megfontolt, és bölcselkedő zöldesbarna szemeivel, melyekkel a másik ember veséjébe volt képes látni, és melyektől Gyöngyi mindig úgy érezhette, hogy Botond vigyáz rá, és megvédi minden bajtól.
– Nem érzed jól magad…? – tette fel a kérdést. Igazándiból pontosan tudta, hogy mit szeretne volt menyasszonya kérdezni tőle, csak megvárta az eszmei mondandót.
– De nagyon jól vagyok, és annyira örülök, hogy ebben a kissé… összetett szituációban most mellettem vagy… ez tényleg nagyon sokat jelent nekem, bár tudom, hogy nem hiszed… - remegni kezdett egész benső lénye, és már az idő kellemesen nyárias melegre fordult, mégis úgy érezhette kissé, hogy valósággal máris megfagy.
– De hiszen te reszketsz! – mérte tetőtől-talpig végig őt a férfi, és azonnal ráterítette vállaira sportos zakóját.
– Nem… én igazán nem… - szabadkozott, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál.
– Kérlek Gyöngyim! Mondd meg, hogy mit akarsz?! Felnőtt, kultúrált emberek vagyunk, akiknek már igazán benőhetett a fejük lágya.
Gyöngyi most nagyon sokáig hallgatott, aztán váratlanul kibökte:
– Tudod azt hittem, hogy nagyon szerelmes vagyok a férjembe, de aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből! Hát csak ennyit szerettem volna elmondani! – rebegte lesütött szemekkel, szégyenlősen, és várta, hogy vajon ez milyen hatással lesz majd volt kedvésére.
– Gyöngyi! Most őszintén! Életünk ezt a fejezetét már régen lezártuk!
– Drágám, egyetlenem! Tudom, hogy hibáztam…
– Nem szeretnélek megbántani, de van fogalmad mennyire szarul éreztem magam a szalagavató utáni kis buliban, ahol te és az idiota csajos barátnőid idiótát csináltatok belőlem?! Évekig alig bírtam magamhoz térni, és állandóan pszichológushoz járhattam, mert a legjöbb barátom addigra régen lekopott, vagy külföldre ment. – Érezni lehetett, hogy a férfi hangján, hogy mélységes keserűség, és fájdalom járja át egészen. Gyöngyi szerette volna megérinteni a férfi szőrös kezeit, de az elhúzta tőle.
– Én… őszintén sajnálom, és ha számít valamit már régóta szakítottam azokkal a hülye csajszikkal… – nem lehetett tudni, hogy Gyöngyi vajon ténylegesen azért mondja ezt, hogy elsősorban önmagát vigasztalja, bátorítsa, vagy csupán csak azért, mert ez volt a színtiszta igazság.
– Jó! Tegyük fel, hogy hiszek neked és nagyon kedves, aranyos vagy, amiért sajnálod és bocsánatot kértél! De mihez kezdjek most ezzel?! – kérdése már nem is kíváncsi érdeklődésnek hatott, sokkal inkább nyíltszíni támadásnak.
– Édesem… nem te mondtad az imént, hogy mindketten felnőtt, kultúrált, intelligens emberek volnánk, akik képesek felnőttek módjára megbeszélni a problémáikat. Én csak beszélgetni szeretnék, mert nagyon magam alatt vagyok. Ez minden! – vágott vissza.
A férfi most változtatott lélektani hadviselésén, és inkább úgy döntött mégiscsak ereszt a nagyon merev, és ugyanakkor szigorú gyeplőn; kivárja, hogy mi lesz. Máris leült a székre, és figyelmesen bámulni kezdte az önmaga lelki világával viaskodó nőt.
– Tessék! Tied a pálya! Hallgatlak!
Gyöngyi ismét felhörpintette már az időközben jócskán kiürült fehérbort, amitől egyszerre megeredt a nyelve, és valósággal, mint a vízfolyás ömleni kezdtek belőle a szavak. Kezdve azzal, hogy mennyire hülye, naiv kislány volt, aki hagyta magát kihasználni, és befolyásolni, egészen addig, hogy tehetős, és gazdag férjének volt pénze, de őszintén szólva egyáltalán nem voltak egy hullámhosszon. Mire barokkos, dagályos mondanivalója végére ért máris érezte, hogy zaklatott, nyughatatlan, és terhes lelke egyetlen csapásra felszabadult minden földi nyügétől, és bajától. Nagy levegőt vett, és hosszan kifújta. Megvárta, míg a férfi megemészti a hallottakat. Hosszú, néma csend telepedett rájuk.
– Hát… igen… – volt a legelső reakciója Botondnak.
– Drágám! Kérlek szépen… szeretném, ha barátok maradhatnánk a dolgok ellenére… - bökte ki. majd Gyöngyi is azonnal váltott rá kérdezősködni kezdett Botond állítólagos kislányáról.
– …És gyönyörű kislányoddal mi a helyzet? – vetette fel.
– Köszönöm kérdésedet! Tudod ő egy valódi, imádnivaló angyalka, aki mindig képes az ujjai köré csavarni, és bármennyire is imádnék vele több időt tölteni valamikor ez sem megoldható ebben a mai világban. – máris kotorászni kezdett zakója belső zsebeiben, melyet most levetett a nő, mert hirtelen nagyon is kimelegedett, és mutatott pár igazán gyönyörű kislányos fényképet.
– Annyira boldognak látszik… – Gyöngyibe valósággal máris belehasított a felismerés, hogy életének talán következő célja az lenne, hogy ő is szülhessen legalább két imádnivaló kisbabát. Arcán máris kérdések, és válaszok egész sora vonult át. Úgy tűnt, hogy Botond máris nagyon jótékony hatással van szívére és egész lényére. Muszáj volt valamit kitalálnia, ha azt akarta, hogy ez a különleges és fantasztikus férfi ne szálljon ki se szó, se beszéd az életéből…
– Hát, igen… Leközelebb biciklizni kell majd megtanítanom. Az lesz még csak a nagy kaland… kicsit rettegek is a gondolattól, hogy máris elesik, felhorzsolja a kis térdét, vagy sérülést szenved. – őszinte szülői aggodalma mélyen megindította Gyöngyit, és – bármennyire is tiltakozott az ellen, hogy újból a férfiba szeressen bele –, nagyon úgy tűnt ez most ismét megtörtént.
– Édesem, szeretlek! És nem tudom, hogy ez számodra jelent-e még egyáltalán valamit, de szeretnék továbbra is életed részese lenni! Kerül, amibe kerül! – vallotta meg. Botondnak valósággal menten elállt a szava. Csak hümmögni, és kicsit köhögni tudott a váratlan érzelmi sokkhatástól. Később desszertet rendeltek, és észre se vették, de mintha ismét két egymással játszadozó, kérkedő, csacska kamaszok lennének, akik rendkívül jól megértik, és ezúttal ki is egészítik egymást örök lelki társakként ténylegesen új perspektívából kezdték személni a dolgokat, és az előttük álló, remélhetőleg közösen együtt töltött életüket.

ALVILÁGI ÁLOMBA LESZÁLLTAN

Majd egyszer végig megyek
e komisz alvilági úton,
ha zaklatott álmom
mély pincéjében híven leszállok.
A régen tékozló idilli vágyak
széptevő romantikák helyett
Kedves fog üdvözölni engem.

Mennyezetekig tapintható
domború, homályban
egy test s lélekké válunk.
Tapogatóznom illik ha
később megszeretném találni
a kivezető kijáratot,
melyet ha szerencsém van
nem őrizget Cerberus.

Mögöttem alkony-izzással
lángvörös tűzfolyam perzsel,
vakít el.
Akárhová nézhetek tűnt
idők múltja között szomorúság,
megtűrt szenvedés üdvözöl.
Kedvesem megérzi rossz
közérzetem és előbb
adakozó csókjával nyugtat,
majd gyöngy-ujjaival végig simogat,
akár az árván maradt gyermeket.

Éber-kutató szemen
riasztó figyelemmel
követi pallósjogú angyalok
szárnyasként kentaurok
menetét az alvilág folyóin
lépkedve, s míg tart
a nagy pokolbéli dáridó kopogó,
méla szívem az elszalasztott
lehetőségek felett kesereg.

Mit lehetett volna hogy
anno kegyelemmel
és magabiztossággal
szánnak meg
a bosszúálló istenek?!

Örvénylő hullámsodrások
incselkedő habjai
magukhoz vonzanak.
Később már mikor
a bolyongó túrának
vége szakadt,
és kéz a kézben még
vissza néztük miként
szállnak, repülnek tova
bűnben éltek, és ártatlanok?!

Kedvesem úgy nézett rám,
mint aki kimondott
szavak súlyától és tartva fél:
,,most itt kell hogy hagyjalak szerelmem!
Nem kísérletek át az élők birodalmába!”
– egzotikus szemeiből
igaz gyöngyöket perget
a meg nem alkuvó
mélységes bánat.

Én tétován, hitehagyottan
távolodni kényszerültem
tőle térben s időben,
és amikor a visszaút felén
az alvilág kapuja szélesre tárult
ő még kedvesen integetett
mint eltűnő árny-alak.

ÁLOMPÁR, AVAGY A NAGYBETŰS ÉLET TITKA

,,Még egy utolsó símítás és kész!” – gondolhatta. Mit fognak szólni, ha egyszerűen csak fogja magát és odaálít?! Elvégre magyar szakból totálisan elkaszálták, és a megmaradt történelemmel talán nincs is joga, hogy ünnepélyes keretek közt átvegye a diplomáját!” – Érzések hullámvasútja kezdett fokozatosan zakatolni folyamatosan feszült, és idegeskedő elméjében.
Arról már nem is beszélve, hogy kedvese, – akinek feltette a nagy kérdést, hogy szeretne-e a felesége lenni, élete asszonya –, még mindig habozott, és kétértelmű, homályos válaszokat adott a lánykérésre.
,,Ez aztán sehogyan sem járja!” – szögezte le magában. És ez az átkozott nyakkendő is pont jókor tud félrecsúszni, amikor az ember már késésben van, vagy épp a finishben.
Nagy nehezen megigazította magán a tallárt, a fehér díszkesztyűt, és a csákós fekete sipkát olyan idétlennek, és ugyanakkor valóságosan is gyerekesnek érezte.
– Drága kincsem! Nehogy elkés! Ez mégiscsak a te nagy napod! – viharzott be az előszobába, akár egy hirtelen támadt trópikus tornádó a mindig filigrán, és nagyon csinos, fiatalos örömanya. – Hadd nézem csak azt a csálé nyakkendőt! – próbálta megigazítani fia nyakán az elmozdult ruhadarabot.
– Köszi anyu, de nem szeretnék még jobban elkésni! – próbálta figyelmeztetni a fiatal felnőtt férfi mindig felkészült, és segítőkész anyját.
– Jól van, kincsem! Utánad fogok majd menni! Te csak menj nyugodtan a barátaidhoz! – bensőségesen megölelte, és egy cuppanós puszit adott ar arcára. Úgy nézett ki a mindig csinos, és stramm asszony, mint aki kis híján azonnal elpityeredi magát a meghatottságtól, elvégre ha számításba vesszük a családjukban az ő felnőtt fia kapott eddig egyedül diplomát, és ez bizony – akár tetszik, akár nem –, mégiscsak nagy szó.
– Akkor… én rohanok… - szólt vissza a bejárati ajtóból a fiatal férfi, és máris hívta a lift hívógombját, mely villámsebességgel levitte a földszintre, ahol egyik unokabátya már várakozott rá furgonjával, mely elfuvarozza az egyetemen tartandó ünnepségre.
Alig huszonöt perc alatt már ott is voltak a jócskán agyonzsúfolt egyetemen, ami most a szülők, és hallgatók, és rokonok tumultusa miatt leginkább egy zsongó, folyamatosan zsivatoló mégkaptárhoz hasonlított. Óriási volt már most a tömeg. Nem is lehet csodálni. Elvégre azért ez mégiscsak egy nagy, és ünnepélyesen tradiciónális esemény, mely egy jelentős lépéssel közelebb veszi az embert a nagy felnőttek világához.
– Mondtam már, hogy gyűlölöm a tömeget?! – kérdezte a felnőtt fiatal unokabátyát, miközben a parkolóba hajtottak.
– Már vagy milliószor öreg! Semmi gáz nem lesz! Átveszed azt a szar oklevelet aztán amikor senki sem veszi észre egyszereűn fogod magad, és megpattansz! Olyan ez is mint a biciklizés, nem igaz?! – vágta rá kapásból a sokat tapasztalt unokabáty.
– Hát… talán igazad van… – óvatosan kiszállt az ütött-kopott rozsdásodásnak indult furgonból, miután megköszönte az utazást és kezet rázott unokabátyával.
– Hát akkor még egyszer kösz mindent! Szevasz! – köszönt el, és visszanézni már nem maradt idje, mert azonnal megpillantotta egyik csoporttársát, aki veszettül dohányzott, és mint később kiderült ő fogja majd mondani az egyik ünnepi beszédet, és most szabályosan be volt tőle rezelve.
– Szevasz komám! Na, mi újság?! – kérdezte kézfogás és egy újabb kiadós szippantás közepette.
– Úgy látom inkább neked volna szükséged lelki támogatásra! – jegyezte meg.
– Hogy mekkora eszed van barátocskám! Ha nem mondod el se hiszem! Nekem kell azt a szar, ócska beszédet elregélnem ráadásul még a mikrofon is visszhangos lesz! – bosszankodott bajsza alatt, mely szakállával együtt méretesnek tűnt.
– Ne izgasd magad öreg! Kurva jó leszel! A lényeg, hogy laza legyél, add önmagad, és a elakadsz akkor egséz egyszereűen csak improvizálj! Ennyi csak menni fog!
– Ha már ennyire értesz hozzá, te nem akarsz esetleg beszédet mondani?! – igyekezett visszavágni a maga módján.
– Szeretnék, de attól tartok én itt most nemkívánatos személynek minősülök… - halkította le bizalmakodva hangját.
– Jaj ugyan már! Miért?! – kapta fel a váratlan mondatra fejét a másik.
– Ha esetleg elfelejtetted volna öreg engem magyar szakból totálisan elkaszáltak, így gyakorlatilag az a helyzet, hogy be sem tehettem volna a lábam ma ide! Érted már?!
– Ó! Hát ez kurvára sajnálatos haver! De ha már itt vagy az frankó!
– Én is úgy gondolom! Mondd csak? Kata és a csajszik merre vannak?! – nézett körbe hátha valahol a nagy tömegben esetleg megpillanthatja végzős csoporttársait.
– Fingom sincs öreg! Csak nem jár valamin az a fenemód eszed?! – kezdett ravaszkás mosolya kíséretében máris kíváncsiskodni.
– Szeretném, ha az egyelőre titok maradna! – fogalmazott sejtelmesen.
Egyszer csak váratlanul meghallotta párja csilingelő, hangját, mely mintha valósággal áttört volna az összezsúfolt tömegtumultuson:
– Kornél! Ide gyere drágám! – szólt neki olyan hangosan, ahogy csak bírt.
– Máris jövök! – kiáltotta kissé megkönnyebbülten, mégis egyre feszültebben a boldog izgatottságtól, elvégre nem mindennap kéri meg az ember a barátnője kezét.
– Szia Kornél! Fantasztikusan csinosra vetted a figurát! – puszilta meg valósággal azonnal barátnője őt.
– Hát nagyon köszönöm Kata! Te se nézel ki rosszul!
Kata lassan körbefordult, és csábosan flörtölős pillantásokat vetett pasija felé.
– Hogy tetszem szépfiú?! – hangja egyszerre volt kíváncsi, ugyanakkor romantikusan flörtölős. Mintha a szerelem valósággal máris leolvasztotta volna a szív maradék ellenállását is.
Kornél legszívesebben ott helyben letérdelt volna eme földi istennő elé, és megkéri a kezét, ahogyan maga is eltervezte, ám a tolongó, zsibongó tömeg minduntalan kibillenteni látszott kiegyensúlyzotottságát.
A végzős hallgatók népes, dáridós tömege máris elindult a felújított gólyavár irányába. A legtöbb örömszülő valóságos közelharcot vívott, hogy a méregdrága virágcsokrokat becsempészhesse a kezeik közé. Kata gyorsan megszorította Kornél csatakosra átizzadt kezét, hogy még véletlenül se vesszen el, elvégre neki ugyanannyi joga és kiváltsága volt itt lenni, mint a többségnek.
– Kornél, drágám! Jól érzed magad?! – nézett aggódó párjára Kata.
– Igen… jól… – válaszolta, de valahogy lelke mélyén megérezhette, hogy a neheze még csak most jön.
A hallgatók többsége tüstént elfoglalta kikészített ülőhelyeit az épületben, mely most leginkább az embernyomor, és a túlzsúfoltság érézetével küszködött, és minden jel arra mutatott, hogy csak egyre inkább jönnek, és jönnek az újabb emberek, akik elsősorban szenzációmorzsákat szerettek volna elsősorban saját maguk számára bezsebelni.
Kata helyet foglalt vigyázva, hogy össze ne gyűrje díszes tallérját, és legújabb csinos kosztümkabátját és fekete, formaviseletes szoknyáját, melyet külön erre az alkalomra vett fel. Kornél is megpróbált párja közelében maradni, azonban ő kissé balszerencsésebb volt, mert majdnem a terem végében kapott egy nyúlfarknyi helyet.
A díszes, puccos ünnepség és rongyrázás kezdetét néhány savanyú, vén aggastyánalak belépője jelezte, amire a csürheként reagáló embertömegnek is önkéntelenül oda illett figylnie, így mindenki elhallgatott, mert tudhatták, hogy most valami nagyon örökérvényű, és dicsőséges fog következni. Egyeseknek dicsőség és mennbemenetel, míg másoknak csúfos, nyilvános megszégyenítéssel együttjáró bukás.
Az ünnepi ruhába öltözött rektor, dékán, és általánosságban a fejesek többsége helyet foglalt a dékán kivételével, aki máris a recsegő, visszhangzó mikrofonba kezdte eldarálni a szokásos sablonszöveget a végzősök számára az élet kisebb-nagyobb kihívásairól, és próbatételeiről:
– Nem könnyű megtalálni a helyünket a világban, és érezni azt, hogy szükség van ránk! Ezért kedves végzős hölgyek és urak, akik készek kilépni a nagybetűs életébe sose feledjék el mennyi mindent köszönhetnek tanárkollegáiknak… – ünnepélyes hatásszünetekkel igyekezett cifrázni egyébként is halálosan unalmas és monotonhangú mondandóját, majd következett a lényeg: a díszes, címzetes oklevelek ünnepélyes átadása.
– Most pedig megkérem a tisztelt végzős hallgatóinkat, hogy a nevük szólítása után vegyék át okleveleiket és diplomáikat! – közölte a dékán egykedvűen, majd hátrált a visszhangzó mikrofontól néhány lépést.
Nem volt újdonság, hogy minden végző hallgatót az ábécénak megfelelően szólítottak, így Kornél és Kata neve a kígyóhoszúságú névsor majdnem vége felé következett:
– Vadász Katalin! – hangzott a visszhangos hang, mire Kata kissé megilletődve, megszeppenten, kipirultan ruháját és tallárját megigazítva lépkedett fel a pódiumra és hófehér kesztyűben vette át díszes oklevelét, és fogott kezet tanáraival, és végül a dékánnal. Mire a névsor végére értek az ember azt hihette volna, hogy Kornél is sorra kerül, azonban senki sem hallotta a nevét. Ez azért egyszerre volt különös és szokatlan. ,,Vajon mi történhetett?!” – kérdezgették maguk közt Katáék találgatva a megfejtést. Amikor már mindenki remegő kezekkel, és büszkeséggel dagadó mellkasokkal szorongatta maga előtt az oklevelét és a népes embertömeg is oszladozni kezdett, és felszabadult némi tér, Kata azonnal odarohant párjához, és kérdőn, és megütközve nézett rá:
– De hát Kornél, édesem?! Mi a fene történt, hogy a te nevedet nem mondták be?! – csodálkozott, majd azonnal megszorította a szomorkás férfi kezét együttérzése jeleként.
– Ha én azt tudnám, de egyébként számítottam rá, mert ezek szerint a magyar szakon, akit elkaszálnak, az ezek szerint nem méltó arra, hogy a nevét kiejtsék egy díszes ünnepségen! De majd a jövőhéten az adminisztrációs épületben a titkárságon átveszem az egyszakos diplomát. Semmi gond! – fújta ki a feszültséget és a levegőt.
– De szívem ez azért mégiscsak vérlázító, és nem fair állapot! Igazi masszív szemétség! – tiltakozott morogva fogai között Kata, mert tudta, hogy nem volt igazságos, amit párjával műveltek.
– Sajnos ez van! Én már kezdem megszokni! – sóhajtott lemondóan Kornél, majd csákós, hollófekete sipkáját levette bőséggel verejtékező, kopaszodásnak indult fejéről. – Figyelj csak! Szeretnék valami nagyon fontosat megbeszélni veled, ha lehetéséges…
– Persze édesem! Mindjárt elköszönök a csajsziktól, és a tiéd vagyok! Megvársz?
– Persze, természetesen.
Kata gyorsan a barátnői után loholt, hogy elköszönhessen tőlük, hiszen ki tudhatja, hogy ebben az életben egyáltalán még találkozni fognak e így együtt és közösen? Érzékeny búcsút vettek egymástól, és megölelték egymást. Még szelfiztek is okostelefonjaikkal. Aztán később Kata jó harmincöt perc multán visszament az immáron totálisan üres és kiürült gólyavárba, ahol az ünneplés díszei között Kornél sétált fel és alá, és jócskán idegesnek, és zaklatottnak látszott körömrágása mellett is.
– Már vissza is jöttem drágám! Te is igazán odajöhettél volna hozzánk! Elvégre ki tudja, hogy kit merrefelé sodor az élet, nem igaz?! – Hangján egyszerre érződött valami honvágyféleség, mint amikor az embernek szükségképp le kell mondania bizonyos előre eltervezett, vagy már meglévő dolgoktól, hogy a későbbiek folyamá biztosan tovább tudjon lépni.
Kornél tétován, félszegen nyúlt bele öltönye egyik zsebébe és fél térdre ereszkedett, mint azokban a kissé giccses, és ugyanakkor szirpuós, ömlengő romantikus filmekben melyeket általánosságban lehet tucatjával látni.
Kata annyira meglepődött, hogy két vékony kezét máris arca elé tette, és azt sem tudta, hogy igazándiból mit is kellene ebben a sorsdöntő percben mondania.
– Szeretném tőled megkérdezni Kata, hogy szeretnél-e velem élni, mellettem lenni életem minden napján? Tudom, hogy kissé önző és magamnak valónak ismernek páran, de úgy érzem melletted megmutathatom az igazi személyiségemet is! – tette fel a nagy kérdést.
– Ó… édesem… Ez fantasztikus és tudod, hogy mindennél jobban imádlak… - ujjongott örömében az újdonsült mennyasszonyjelölt.
Kornél gyöngéd óvatosság mellett húzta fel gyűrűsujjára a tetszetős arany karikagyűrűt, majd hosszantartón megcsókolták egymást, akármit is beszéljenek a hátuk mögött.
Kornélt kissé megdormálta anyukája amiért nem szólt az ünnepélyes lánykérésről, ám az özvegyasszony később aztán hamar megnyugodott, amint megtapasztalhatta, hogy felnőtt fia mennyire boldog, és tökéletesen elégedett élete hölgyével.
– Jaj édes fiam! Hát azért ez már sokk! Igazán szólhattál volna, hogy kicsit én is készülhessek a nagy alkalomra! – panaszkodott az asszony.
– Anyukám! Tudod nagyon jól, hogy imádlak, és szeretlek, de valamit az embernek egyedül szükséges megtennie, és Katával mi úgy gondoltuk, hogy jobb lesz a szűk körű szertartás.
– Hát… ahogy gondoljátok, de ez azért mégiscsak nagyon szokatlan… – keresgélte az asszonyság a megfelelő szavakat, aztán amikor meglátta az újdonsült feleséget azonnal elszállt minden röpke bosszúsága.
– Remélem nagyon fogsz ám vigyázni az egyetlen fiamra! Ő rajongásig szeret téged! – kérte meg újdonsült mennyét, akivel hamar összebarátkoztak, és össze is tegeződtek, mert Kornél anyja nem kedvelte a formális, merev magázódást.
Friss házaséletüket azzal folytatták, hogy Kata állást kapott egy általános iskolában és egyben osztályfőnöknek is kinevzték, míg Kornél forgatókönyveket, prózai szövegeket és számos verset kezdett szabadidejében írni, és úgy döntött, hogy mindent el fog követni, hogy álmait és terveit megvalósíthassa. Nemsokkal később egyik haverja, aki forgatókönyvírást tanult, és szerencsésen ki tudott látogatni Új-Zélandra felvette a kapcsolatot Kornéllal Skype-on, és kérte, hogy Kornél küldje el néhány forgatókönyvötletét, és kidolgozott szövegkönyveit. Két héten belül már meg is érkezett a válasz, miszerint annyira frappánsak, szellemesek a szövegek, hogy ezeknek a vásznon van a helyük, és Új-Zélandon külön filmes műhelyek is települtek – hála a Gyűrűk ura és a Hobbit sikerszériájának.
Kornél részletesen megbeszélte a dolgot immáron gyönyörű feleségével, és Kata külön noszogatta és a lelkére beszélt, hogy ez vissza nem térő, és egyszeri alkalom, és vágjon bele, ha úgy érzi szíve ezt diktálja. Kata kivehetett két teljes nyárias szabadságot, és megkérte néhány kollegáját hogy helyettesítsék az iskolában.
Így történt, hogy egy nyárias május végi napon Kornél Katával együtt bepakolta cuccaikat két vaskos, gurolós fekete utazóbőröndbe, és vagy ezerféle különálló dolgot, amire talán szükségük lehet kalandos, nem mindennapi utazásuk során, majd a repülőtéren felszálltak egy Új-Zéland felé tartó gépre azzal az ígérettel, hogy kissé bizonytalan, és ingatag jövőjük immáron tökéletesen biztosítva lehet.
Első útjuk éppen egy filmstudióba vezetett, ahol Kornél barátja melózott, mint valami asszisztens a rendező, és a gyártásvezető mellett. Kornél barátja azonnal megmutatta nekik ától-cetig a stúdió kulisszáit, és trükkjeit, majd egy meglepetése volt. Mindhárman terepjáróba ültek, és Kornél barátja elvitte őket arra a helyre, ahol a Gyűrűk ura és a Hobbit külső jeleneteit forgatták. Kornél és Kata valósággal lenyűgözve álltak a vadregényes vidék láttán, és tüstént értékes filmes relikviákat kezdtek kutatni, és keresni. Hátha találnak valami számukra értékeset.
– Nézzetek csak arrafelé! – mutatott egy magas gleccserszerű hegyre a jóbarát. – Az ott a Cook hegy, amit egy gleccser vize táplál. A Cook-hegy lábánál horgászot a Gyűrűk Ura forgatása idején Vigo Mortensen!
Éppen berendezkedtek új életmódjukhoz, amikor Kata terhességi tesztet vásárolt, és kiderült, hogy terhes. Alig kilenc hónap múltán gyönyörűséges kislánynak adott életet, akinek egyszerre két keresztnevet is adtak. Egyet angolul, a másikat magyarul. És persze elhatározták, hogy felerészben magyarul, és felerészben angolul fognak vele beszélgetni, hogy szokja az idegen nyelvet is, ha egyszer majd megnő talán könnyebben kiigazodhat majd az élet kacifántos körülményei között.

DUNAPART, ÁLOMNŐ RENDELÉSRE

Hogy találsz meg valakit, mondjuk csak úgy magunk között az ideális nagy Őt, aki egyszerre minden álmodat, és vágyadat beteljesíti a jövőre nézve, és ami a legfontosabb: Elsősorban önmagadért imád és rajongásig szeret?!
A válasz sajnos – kivált jelenkori pénzhajhász társadalunkban –, koránt sem egyszerű.
Richárd miután sajgó hasmenés, hányinger, hascsikarás folytán jóformán lekéste a Képzőművészeti Egyetem meghirdetett felvételi vizsgáját előbb pizzafutárnak állt, később pedig ételfutár lett. S miután a jogsit sem sikeredett letennie ilyen-olyan személyes okok folytán, így két kerekű biciklivel igyekezett átszelni a tömegközlekedési dugótumultust Budapest utcáin.
Igaz ugyan hogy volt egy barátnője, de miután leérettségiztek a gyönyörű szőkeség közölte vele, hogy soha az életben nem akarja többet látni, mert a szalagavató utáni kisebbfajta szerelmi játékuk csupán csak egy botlás volt a hölgy életében, melyet jó pár vodkafeles segített elő, és hogy józan állapotában még véletlenségből sem feküdt volna le olyan szánalmas kis átlagos nyomingerrel, mint Richárd, így hát szakítottak.
Richárd hogy sajgó szerelmi bánatában felhívta egyik gyerekkori haverját, aki most vízvezetékszerelőként melózott – márha egyáltalán –, akadt valami jól tejelő, és kézzel fogható melója.
– Szevasz öreg haver! Rég nem hallottam már felőled! Mi a nagy harcihelyzet? Becsajoztál már?! – kérdezte, hiszen elfuserált, botcsinálta macsó hírében állt, aki ha udvarolni nem is, de állítólag mind a tíz ujjára tudott csajt szerezni, márha akart.
– Szia Tibi! Figyelj csak, biztos nyakig csücsülsz a melóban, de jó volna valamikor még a héten dumálni egy jót! – Richárd nem tudta, hogy vajon megemlítse e a szakítását, mert haverja a végén még hajlamos és mindenkinek kifecsegi.
– Semmi gond öreg! Egész héten szabad vagyok! Nem hajszolom magam fölöslegesen! Akár még ma ott vagyok nálad! Mikor?
– Jaj, nagyon kösz! Akkor legyen mondjuk fél tíz magasságában délelőtt, ha neked megfelel!
– Semmi vész! Akkor ott leszek!
– Tudom, hogy herótod van, ha utalok rá, de kérlek ne kés el!
– Most mit kell ízélni! Ma bizony isten hogy ott leszek nálad!
– Bocs, bocs ne haragudj! Akkor várlak! – Mindketten egyszerre rakták le mobiljukat.
A délelőtt hamar elérkezett, márha nem számítjuk azt a tényt, hogy Richárd – nagy általánosságban –, szinte mindig koránkelőnek számított, amióta csak az eszét tudta, így már hajnali három-négy óra magasságában fennt volt, és éppen esedékes dolgait végezte. Vagy csöndesen takarítgatott, vagy felmosott, vagy pedig megpróbált írogatni egy kicsit. A legfontosabb, hogy kedves, nyugdíjaskorú szomszédait semmiképp se riassza fel.
A délelőtt fél tíz hamar elérkezett és gyerekkori haverja Zsolti halálpontosan meg is érkezett tárasházi lakásához. Richárd már nyomta is a kaputelefon megfelelő gombját, és engedte is be egyik legrégebbi barátját, hogy zsigerileg kivesézős pasibeszélgetést tarthassanak.
– Szevasz haver! – ráztak kezet azonnal. – Hoztam egy üveg piát is! – Emelte a magasba egy whiskyüveget, bár jól tudhatta, hogy Richárd még egy pohárka pezsgőtől is szabályosan a falnak szokott menni, mert nem szereti az alkoholt.
– Szia Tibi! Te aztán halálpontos vagy! Kösz hogy eljöttél! – invitálta be az ajtón régi barátját, majd azonnal a nappaliba mentek, és leültek beszélgetni.
– Mi az a kurva sürgős dolog, ami miatt idecitáltál hapsikám?! – nézett rá kérdőn, miközben egy tiszta műanyag pohárban töltött magának egy kis whiskyt.
– Hát… szóval… Linda szakított velem, és úgy néz ki, hogy most parkolópályán vagyok… - bökte ki az igazságot.
– Hát nem akarlak elkeseríteni öreg harcos, de egy olyan bombázó, csöcsös csaj, mint a Linda szerintem alapból szóba se állt volna veled! Mondd csak?! Hogy sikeredett lefektetned? Égek a kíváncsiságtól.
– Az igazság az, hogy már jó pár vodkafelest benyelt, és csa szánalomból flörtölt, meg játszadozott velem, mert szerinte világ életemben egy lúzer nyominger, és szánalmas átlagos pacák leszek… - Richárd hangja megtört, és érezhetően szomorúvá vált.
– Hé, haver! Nincs miért szomorkodni ezen! Néha a legfrankóbb csajok a legnagyobb tetves gennyládák ezen a kurva földön! Figyelj van néhány törzsvendégem, és ügyfelem, aki szuperdögös csajok, és egészen biztos szívesen megismerkednének veled! Ha gondolod csak egy telefon, és máris jönnek!
– Ez tényleg nagyon rendes, figyelmes tőled Tibi, de azt gondolom az embernek valamit muszáj saját magának megtennie. Érted?!
– Hát persze öreg! Nagyon is megértem! – újabb korty méregerős whisky következett, majd átbeszélgették az egész délelőtöt, majd a délután jelentős részét is. Tibi ottragadt Richárdnál ebédre is, aztán valami melóra hivatkozva tüstént igyekezett kimenteni magát, és máris távozni.
– Hát öreg haver! Jó volt látni, és dumálni jó sokat! Ha kell akármi csak csörögj rám! Jut is eszembe – fordult vissza, mint aki valamit máris elfelejtett. – Ha nem nagy kérés megtudnál fejelni egy tízessel? Légyszi…
– Csak nem tízezer forintra gondolsz?! – kérdezett vissza kételkedőn.
– Te kérdezted öreg harcos! Egyébként az se baj, ha kevesebbet tudsz adni!
– Ötezer jó lesz! Bocs, sajnos csak ennyivel szolgálhatok!
– Az is jó lesz!
Richárd kivette a pénztárcájából a friss és ropogós bankjegyet majd odaadta régi barátjának, aki zokszó azonnal zsebre vágta elégetten.
– Majd találkozunk! Szevasz! – újabb bizalmas kézfogás, majd Tibi beszállt furgonjába, melynek az oldalán egy vízvezetékszerű embléma tetszelgett, és sietősen elhajtott.
,,Hát ennyit a régi jó barátságokról! Pedig mennyivel egyszerűbbnek tűnt, mikor még mindannyian kiskölykök voltunk!” – Töprengett magában, aztán úgy döntött ő is melózni megy, hiszen a pénz sosem jön önként az ember házához.
Miközben felvette a munkáltatója központjában a fuvarleveleket, és a megbízásait, hogy hova kell kiszállítania a jobbára hófehér műanyagdobozokban frissen gőzölgő főtt és készételeket máris bicajra pattant, és elkezdett kerekezni. Úgy tűnt a rendelések többsége jobbára az elegánsan hívalkodó belvárosi negyedekre koncentrálódik, illetve a legutolsó rendelést már a dunapart melletti zöldövezetire megtervezett társasházi ingatlanok egyikébe kérte a megrendelő.
,,Semmi gond! – gondolta Richárd. Akkor legfeljebb először a belvárosi rendeléseket kézbesíti, és végül a műszakja végén jöhet a festői dunapart.” – Miközben sürgetősen átkerekezett a belváros egyik megadott pontjáról a másikra és mindenkinek kiszállította a rendelését a délelőtt olyan hamar eltelt, hogy márcsak korgó gyomra igyekezett figyelmeztetni, hogy ideje volna harapnia valamit, mert már délután fél egy is jócskán elmúlt, és hozzá volt szoktatva a fél tizenkettes étkezésekhez.
Az utolsó megrendelés erre a napra a festői, és impozáns látvánnyal kecsegtető dunapart melletti zöldövezetre korlátozódott, ahol a legújabb, és legmodernebb társaházi ingatlanok sorakoztak egymás után, és általában ezeknek az ingatlanoknak sokkalta több volt a piaci értéke, hiszen nagyon jó környéken feküdtek, és persze a térpanorámás kilátás sem volt utolsó.
Richárd megnézte a címet, és bár a legtöbb ingatlan tökre egyformának tűnt, szerencsésen megtalálta annak a nevét, akit keresett.
Benyomta a hívógombot az ultramodern kaputelefonon, mire egy kellemes női hang szólt bele a másik végén:
– Halló… tessék…
– Kéz csókolom! A futár vagyok, és csomagot hoztam! – közölte tárgyilagosan.
– Jöjjön be nyugodtan! – közölte a kellemes női hang, majd beengedte őt.
Richárd a lifthez ment, mert – mint kiderült –, az ötödik emeletre kérték a csomagot, és az bizony eléggé megterhelő volna. A lift ellenben pillanatok alatt felvitte az ötödik emeletre. Óvatosan megnyomta háromszor is a kapucsengőt a tetszetős kapun, mire kinyílt az ajtó egy egy sugárzó fogkrémreklámmosolyú, bombázó nő jött ki hozzá, akinek angyali lényéből valósággal csak úgy áradt a pozitív megerősítő energia, és az a tudat, hogy élni jó.
– Ó, helló… szia… - köszöntötte.
– Ö… kéz csók! Csomagot hoztam… - vette elő máris a szállítmányát Richárd és jócskán el is pirult, mert sosem tanulta meg, hogy a szemkontaktust szinte minden esetben illik fenntartani.
– Nagyon köszi! – csicseregte, amint elővette pénztárcájóból a kártyát és fizetett, mert Richárd mindig készenlétben tartotta – a biztonság kedvéért –, a kártyás terminált.
– Ötezer hatszáz forint lesz! Mivel szeretne fizetni? – kérdezte közvetlenül miközben még mindig cipője orrát igyekezett bámulni.
,,Még egy pillantás és vége! – gondolta. Egy ennyire gyönyörű álomnő csakis kedves és szerethető lehet. Talán sosem cspná be, és nem is okozna számára felesleges fájdalmat.”
A hölgyemény lehúzta a feléje nyújtott digitális kártyaterminálon a kártyáját, mire az automatikus gép egyet pittyeget, és máris a kívánt összeget le is vette az adott kártyáról.
– Egyébként Beatrixnak hívnak… – említette meg, ha esetleg Richárd még nem hallotta volna. – És az Úrban kit tisztelhetek?! – nézett rá kutató, átható pillantásokkal babonázó őzikeszeme kíséretében.
– Ö… Richárd vagyok… nagyon örülök… - mutatkozott be miközben torkában máris feszítő gombócok lifteztek föl-le. Mintha egész teste jótékonyan máris bizsergésnek indult volna. Mintha megérezte volna ennek a hihetetlenül sugárzó, vibráló, hús-vér nőnek a belső, rejtetett énjét és kisugárzását, melyet egyre kevesebb ember volt hajlandó érdemben észrevenni.
– Nagyon örülök kedves Richárd! – nyújtott barátságosan, kedvesen kezet, és már az első alkalommal gyakorlatilag tisztázta az egyenlőségre törekvő játékszabályokat.
– Ö köszönöm… ízé… akkor én mennék is… - szabadkozott elsőre, mert igazság szerint azonnal el is felejtette, hogy tulajdonképp mit is akart volna mondani. Csak összevissza motyogott pár szót az orra alatt.
– Biztosan mondták már Önnek kedves Richárd, hogy annyira ismerős valhonnét… Esetleg összefutottunk-e már az életünk során valahol, valamikor?
– Ö… hát… én… nem is… tudom… - valósággal kába és részeg is lett már a gondolatra is, hogy egy ennyire álomgyönyörű nő egyáltalán a drága idejét vesztegeti egy olyan átlagos, totálisan lesajnált fickóra mint ő.
– Jaj, megvan! Ugye próbálkozott egyszer-kétszer a színművészetivel igaz? Ha jól tudom színitanodába is járt…? – kérdése annyira összetett, és mégis lényegbe vágó volt, hogy Richárd is kezdett észhez térni tőle.
– Hát… igen… A Shakespeare Színi akadémiára jártam bő három-négy hónapot, csak az volt a baj, hogy ez az egész egybeesett az érettségivel, és én az érettségit választottam. Később igaz ugyan hogy jelentkeztem a színművészetire, de ötven emberből csupán négy embert vettem fel és ezt megalázónak, vérlázító szemétségnek gondoltam…
– Ó… hát ezért volt annyira ismerős… Ha jól tudom általában mindenhova az édesanyja szokta elkísérni…?
– Hát… ö… - Richárd nagyon is kínosnak, és megalázónak érezte ezt a kérdést, elvégre egy felnőtt embert már csak nem szükséges mindenhova kísérgetni. Nemhogy az anyjával menjen ide-oda. Le is hajtotta bűnbánó módon busa fejét.
– Hát az az igszság, hogy… - mély levegőt vett, mint aki már teljes mértékben elszánta magát a cselekvésre.
– Nézze kedves Richárd! Engem cseppet sem zavar, ha valaki a szülőjével mutatkozik! Sőt! Nagyon tudom értékelni, hogy a mostani jócskán megváltozott világban még akadnak olyan figyeles, és empatikus emberek, akik gondot viselnek családtagjaikra. Minden elismerésem! – ebben a pillanatban az igéző, gyönyörű nő egyszerre nézett büszkeséggel, és vágyakozva a jócskán megszeppent, és kissé talán karót is nyelt Richárdra, akinek most – kivételesen –, nagyon is jól esett a kedvesedő elismerés.
– Hát… köszönöm… – állt tétován egyik lábáról a másikra.
– Ne haragudjon Richárd, nem szeretném feltartani, de arra gondoltam, hogy persze csak, ha van hozzá kedve esetleg elbeszélgethetnénk kicsit az életről, vagy amiről szeretne! Mit gondol? Tetszik az ötlet?! – Annyira kifejezően, komolyan nézett rá, hogy egyik ember sem utasíthatta vissza.
– Ö… igen… természetesen… nagyon jó ötlet… - hebegte.
– Ez nagyszerű! Akkor a lakáscímemet már tudja! A mobilomat felírtam Önnek! Tessék! – itt átadott egy aprócska cetlit, amire ráfirkantotta sebtiben a telefonszámot. – A közösségi médiával hogy áll kedves Richárd?!
– Ismerem a Facebookot és egyéb pltaformokat is!
– Nagyszerű! Akkor megjelölöm ismerősként, és Ön majd visszajelöl! Tartjuk a kapcsolatot minden szinten! Hát akkor mégegyszer köszönöm, hogy kihozta a rendelést, és hogy megismerkedhettünk! További kellemes napot! – közölte majd váratlanul kétoldalról megpuszilta a megszeppent Richárdot, akivel még soha előtte nem fordult ilyesmi elő.
Amikor távozott az elegáns, és luxuskörnyezetet teremtő dunapartról, és hazafelé baktatott a saját kétkerekű biciklijén mintha – szemlátomást –, valóságosan is megállt volna az idő. Nem létezett se múlt, se jelen, csakis a mostani babonázó pillanat. ,,Vajon mit akarhat tőle egy ennyire szuperdögös bombázó nő, aki nem egy társadalmi súlycsoportba tartozik vele?!”– Akárhogy is próbált erősen koncentrálni valahogy képtelen volt rábukkanni a megfejtésre.
Kinyitotta meghitt társaházi lakásának ajtaját; bement, levetette utcai ruháit, majd zuhany alá állt, és engedte, hogy a langyos víz átjárja egész megfáradt teste pórusait. Amikor átöltözött bekapcsolta hordozható laptopját, és bement a Facebook fiókjába, ahol máris egy ünezet és egy jelölés várakozott rá az illető csinos nőtől, akinél nemsokkal ezelőtte járt. Visszajelölte, így digitálisan máris szerzett egy barátot, és remélhetőleg személyesen is fognak még a későbbiekben találkozni egymással.
Nem is kellett sokáig kétségek közt vergődnie, mert már a következő héten mobilhívás jött Beatrixtól:
– Szia Richárd! Hogy vagy? Megy a munka? Mikor tudnánk találkozni? – érdeklődött kedvesen.
– Ö… szia… de jó hallani a hangod… A szerda és a csütörtök jó lenne, ha neked is…
– A Csütörtök remek lenne még kora délelőtt ha megoldható.
– Semmi gond. Rendben! Akkor csütörtökön kora délelőtt.
– Az remek lesz! Semmit sem szükséges hoznod, vagy venned!
– Értettem!
A csütörtöki nap izgulósan, és feszültségekkel indult, mert Richárd főnöke nem szívesen engedett egyetlen szabadnapot sem munkatársainak. Ennek ellenére Richárd személyes dolgaira hívatkozva kivett egy napot, és már reggel nyolcra ott posztolt a gyönyörű és csinos nő dunaparti lakása előtt. Aztán valamivel nyolc óra után megnyomta a kaputelefon csengőjét és várta a hatást.
– Igen… tessék…?
– Szia, jó reggelt! Richárd vagyok!
– Szia! Nincs még nagyon korán…? – kicsit álmosnak tűnt a hölgy hangja.
– Bocsáss meg! Esetleg visszajöjjk később?!
– Szó sincs róla! Gyere csak be! – Beatrix már nyitotta is ki az ajtót.
Richárd – bár meglett neki mondva, hogy ne vigyen semmit –, azért mégis úgy gondolta, ha az ember vendégségbe megy akkor nem árt, ha vissza egy kis apróságot legalább. Egy megfizethető ajándékboltban rábukkant egy kis plüssfigurára és egy cserepes rózsaszín jácint virágra, és most ezt adta át ajándék gyanánt a megszeppent nőnek.
– Jaj, igazán nem kellett volna! De nagyon köszönöm! Igazán figyelmes és nagyon kedves gesztus! – puszi következett. Aztán mindketten bementek a tágas és modern stílusú lakásba és órákon át kiadósan, és tartalmasan elbeszélgettek. Beatrix később gyakorta emlegette csajos barátnőinek, és legközelebbi ismerőseinek, hogy soha az életben nem találkozott olyan különös, furcsa és ugyanakkor csupaszív pasival, mint Richárd, és hogy ez mennyire hatással volt az ő karrierista életére is, hiszen a későbbiekben már nem a maximalista munkavégzés volt a legfontosabb, és elsődleges célja, de sokkal inkább az őszinte, bizalmas jellegű emberi kapcsolatok, és persze a nagybetűs szerelem!