HAJÓTÖRÖTT LELTÁR

Kinőtt árnyékod még híven,
kellő némasággal követ;
tétován álldogálsz még
egyik lábadat a másik
után teszed, merengsz tékozló,
hajótörött-életed kellékei felett,
mert az éteri telefonos hang
volt-nincs hangtalanságba dermed;
az Idő malomkerék-kerekei
lassacskán téged is éppen
úgy bedarálnak,
mint akárki mást,
aki nem volt rest,
hogy elsősorban önmagának
kaparhasson néminemű
gesztenyét.

Fojtott szemrehányások
között még most is kellő
gyerekes naivságoddal
szabadkozol, ti. mit nem
tettél meg ezért,
vagy azért a hitvány,
semmi ígéretért.

A szembesülés már
sok esetben megkerülhetetlen;
nem csupán az exibicionista
felszínesség kirakatában
- de inkább lelki megmerülő
mélységekben,
azért mert visszatükrözi
a groteszk-nonszensz Jelenvalót.

Elemésztve növekszik
tebenned is a
ki-nem-mondott igazság,
melyet szándékosan
inkább megtartsz magadnak
nehogy maholnap
végképp kirúgjanak,
vagy eltanácsoljanak.

- Odabent jobb lett volna tán,
ha kibéleled számító önmagad
türelemmel, hogy merészebben
szembesülhess mások
kicsinyeskedő gyarlóságaival is.

Kalapács-nehéz kulcsra
zárt kapuk előtt ácsorogsz,
de immáron negyven
régen elmúltál, s már
nem fordulhatsz kedvedre vissza,
hogy megváltoztasd azt,
amiről azt hihetted
megváltoztatható;
mert túlfeszített húrokként
remegsz odabent,
s inkább csak naiv-gyerekesen
szégyelled magad,
nem tiltakozhatsz,
hiszen a keserűségek
tartós, maró sötét folyója
csordogál kiszolgált ereidben.

S bármennyire is állnál
még szilárdan önző
tiltakozásod stabilnak
hitt állókövein magad
maradtál, hogy önmagadat
többször már ne kelljen
végesülten megtagadni!

A KILENCVENES ÉVEK HŐSE

Oszkárnak a rendszerváltozásig – hellyel közel –, volt munkája, tehát volt tisztes, rendezett megélhetése, hiszen az ezer-ezerötszáz forint, melyet egy gyár iparegységében negyven esztendőn keresztül eltölteni kényszerült szépen hozott a konyhára, és persze a kötelezően előírt nyugdíjalapba is befizette, amit be kellett, hogy fizessen, mert nagy nagyfőnökei azt kezdték hiresztelni, hogy a nemsokára beköszöntő kilencvenes évek esztendei bizony-bizony súlyos, kikezdhetetlennek hitt siszifuszi terheket fognak róni főként a munkásosztály szerénykedő tagjaira.
Így történt, hogy amikor beköszöntött a kilencvenes évek első éve Oszkárt nemes egyszerűsggel máris kényszernyugdíjazták, persze csak és kizáróan azért, mert állítólag többen szóltak a vezetőség egynehány tagjának, hogy a kollega úr mostanság rendkívül sokat krahácsol, köhécsel, és megromolhatott egészségügyi állapota, amit nem szabad félvállról venni.
– Nagyon köszönjük drága Oszkár, hogy vállalatunk hűséges dolgozó munkásembere volt! További szép sikereket a MASZEK-világban is! – búcsúztatták szép, ám szerény ünnepség, és konyakivászat keretében főnökei, és munkatársai.
Oszkár megköszönte szépen a nagy csinadrattát, majd kapott ajándéktárgyait elosztogatva kollegái kontójára egyszerűen hazasétált a fagyos téli nappalon, mondván; jócskán lesz még mit átgondolnia, hiszen munkája elvesztésével valahogy még nem ártana kigazdálkodnia két gyermeke ellátását, tanítatását, és további életkörülményeiket.
Később egyik szintén nyugdíjas állapotú kollegája azt mondta, hogy a taxizás mostan rendkívül jövedelmező iparág kezd lenni, és a szépen muzsikáló borravalókból is szépen el lehet éldegélni, aztán hogy az ember mennyit is val be a közösbe, az persze már egy másik történet.
– Gyere öreg pajtás! Ne félj semmitől! Meglásd titi helyet tudok neked biztosítani! – sürgette egykori melós kollegája. Így történt, hogy a halálosan unatkozó, és egész álló nap csupán csak a sportközvetítéseket, és rádiót hallgató Oszkárból taxisofőr lett. S mivel csupán csak egy rozdsásodásnak indult, erősen kopogó motorú Moszkvicsuk volt, amibe már csupán hálni járt a lélek, így Oszkár ezzel kezdett el – legalább is kezdetben –, kisebb-nagyobb fuvarokat vállalni a városban.
Időközben aztán – mint minden szakmában –, erre is könnyen rákaphat, és ráérezhet az ember. Oszkár sem volt kívétel, így amit egyik nap szépen megkeresett, azt a következő hónapokban igyekezett kissé kacifántos, görbe utakon járva megforgatni. A lényeg, hogy a hatóság és az állami szervek – remélhetőleg –, ne vegyenek észre semmit.
Oszkár két tüneményes és imádnivaló gyereke Alexandra és Patrick szépen csendesen nőttek, mígnem hamar kamaszok nem lettek, és miután apjukkal jóformán egyre kevesebbet találkoztak, kezdték őt előbb-utóbb hanyagolni, majd teljesen vadidegenként tekinteni. Oszkár imádnivaló, rátermett felesége ripakodott rá férje urára, hogy azért többet is foglalkozhatna a gyerekeivel, különben mi értelme van a családnak?!
– Anyukám! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy megpróbálok több időt a gyerekekre fordítani, de te is tudod, ha olyan színvonalon szeretnék élni, amilyet most megengedhetünk magunknak, akkor kénytelen vagyok kicsit túlórákat is bevállalni, mert erre nem futja a soványka nyugdíj! – jelentette ki, és próbált kicsit örökösen neheztelő felesége lelkére beszélni.
Igen ám, de ha az ember már betöltött egy bizonyos életkort, akkor nem árt azért, ha jobban vigyáz magára, mert szervezete nem fogja kibírni az élet mostohácska, kacifántos megpróbáltatásait.
Így történhetett, hogy Oszkár éppen csak a bohém pesti éjszakában kezdte volna meg sofőri szolgálatát, amikor előbb enyhe, tompa szúrást érzett mellkasa körül, később pedig menten olyasfajta érzése támadt, mintha csak egy nagyobbacska, dromedár elefánt döngetne végig szívén. ,
,Ennek már a fele sem tréfa!” – gondolta, és utolsó szava CD-rádióján hangzott, ahol a már a diszpécsert hívta, hogy infarktusa lehet, és sürgősen kórházba kellene jutnia.
– Nyugi, apafej! Mindjárt hívok neked egy mentőt! Addig fel a fejjel! – javasolta a diszpécser, és még jó hogy azonnal reagált Oszkár furcsa, fulladásszerű hangjára, hiszen egy ifraktusközeli állapotban minden perc drága, és ha az agy csupán csak öt teljes percig nem kap oxigént az illető csúnyán porul járhat.
Oűszkárt a mentők sürgősségi ellátással máris egy kórházba szállították, ahol azonnal életmentő beavatkozást jajtottak rajta végre. Amikor nagy nehezen felpofozták az altatást követően, és magához tért a főorvos, és jónehány rezidens a kora hajnali órák környékén valósággal a csudájára járt, mint orvosi szenzáció álapotának, elvégre aki egy nehézipari gyárban dolgozik annak a brutálisan kemény nehézkes fizikai munka a szervezetét előbb megsínyli, és megviseli, mint akit alig-alig éritett csupán csak meg az élet szele.
– Osztán jobb lesz vigyáznia kedves kollega úr, különben még nagy bajok fognak ám magával történni! Csak lassított tempóban élje ezentúl az életét! Egyébként is nyugdíjas vagy nem?! – szaladt fel a főorvos szemöldöke, mintha táncot járna.
– Ö… igen főorvos úr kérem… de elkellene tartom azért a családomat is, és a mostani világban kissé nehézkesebben megy… – vallotta be őszinte ember lévén.
– Hát csak óvatosan kollega úr, különben még alumínium tepsiben fog kikötni, és onnét már nem tudom magát visszarúgdosni az életbe! – mondta a főorvos, és meglátszott rajta, hogy igencsak szívén viseli betegei sorsát, különösképp Oszkárét, aki hogy meghallotta az orvos bölcselkedő intelmeit kisebb sokkot és páni félelmet élt át, hogy hát akkor most mitévő legyen, és mihez kezdjen, hogy pénzt tudjon keresni? Elvégre kevéske nyugdíja legfeljebb a rezsire, meg a számlákra elég.
Alig egyhetes lábadozási idő után kiengedték a korházból, ahová gondoskodó, bájos felesége valósággal naponta hordta a jó háztájú tyúkhúslevest csigatésztával, a rántott csirkéket zsírban sütve, és vajas-tejes krumplipürét, melyet anyósától eltanult, hiszen pontosan tudta, hogy a síralmas állapotban lévő kórházi koszt megalázó, és vérlázító is egyben.
Bár Oszkárt sürgősségi mentő szállította volna ottthonába, miután várni kellett volna rá bő négy és fél órát Oszkár felesége úgy döntött majd ő kézbe veszi a dolgok alakulását; segített kicipelni férje holmiját, meg férjét az osztályról, aztán segített beszállni a Citrowen autóba, aztán megindultak hazafelé.
Otthon aztán Oszkár gyerekei valósággal már tűkön ültek. Elvégre azért az mégsem járja, hogy a családfenntartó egyik pillanatról a másikra akár bármikor feldobhatja a talpát, így előbb Oszkár lánya Erika, később pedig fia Feri is azonnal megpuszilták, megölelgették beteg apjukat, és persze nem győztek tőle bocsánatot kérni, hogy annyira neveletlen, és – sok esetben –, rosszcsont kamaszok tudtak lenni. Ám ennek most vége, hiszen apjuknak a doktor úr teljes nyugalmat és komfortos harmóniát rendelt. Mindennemű stressz és rizikófaktor tökéletesen kizárva. És a két forrófejű kamasz-gyerek ezt meg is értette. Elvégre apjuktól is kaptak néminemű zsebpénzt erre-arra.
Igen ám, azonban Oszkár már a legelső hónapok tájékán valósággal majd megpusztult, hogy családtagjai valósággal máris úgy kezelik őt, mint egy nagyon súlyos beteg valakit, aki állandó huszonnégy órás ápolásra szorul. Így megelégelvén ezt a hozzáállást azonnal újságok álláshirdetéseit kezdte szorgalmas mohósággal bújni, hátha akad számára valami nyugis, elfogadható, és mi főbb: egyáltalán nem megterhelő munka, ami jól fizet. Végül egy szemei egy rakárhelyiség biztonsági őri állásán akadtak meg, ahova el is ment anélkül, hogy akárcsak bárkinek is szólt volna a dologról. Ez amolyan férfias dolog volt a lelke mélyén.
Az állást meghallgató középkorú üzletemberkülsejű férfi kissé fitymálóan, lekezelő pikírtséggel beszélt vele, ám amikor látta, hogy Oszkár mennyire komolyan, és felelősségteljesen gondolja ezt az egészet, magában azt gondolhatta egye meg a fene az egészet, és Oszkárt máris éjszakai műszakba osztotta, ahol nem sok minden történik egy raktár életében.
Így történt, hogy Oszkár máris egy biztonsági őr éjszakás állásban találta magát, és amikor a hónap utolsó Péntekén megérkezett a fizetése készpénzben, akkor valósággal madarat lehetett volna vele fogadni, és első dolga volt, hogy mind a két kamaszgyerekének vett egy-egy játékkozolt, és egy-egy számítógépes játékot is, akármit is jelentsen ez.
Oszkár kamaszfiú egy együttesben basszusgitározott, és válligérőn megnövesztette haját, mint önlkéntes lázadásának tipikus szimbólumát, míg kamasz lánya Erika félt bevallani apjának, hogy bizony nagyon is tisztában van vele, mint is jelent egy minden testrészre hatást gyakorló szexuális együttlét, és olyan dolgok, melyekről Oszkárnak még véletlenül sem illett semmit se tudnia.
Nemsokára aztán mind a két kamasz fiatal rendben leérettségizett, és Oszkár lányát eljegyezték, ami megint csak fejtörést okozott Oszkárnak, hiszen az esküvő utáni családalapításhoz is pénzre volt szüksége a szerelmes fiataloknak. Így nem meglepő, hogy Oszkár azonnal körbetelefonált pár régi ismerőst, hogy tudnának-e még jól fizető állásokat találni neki, mert gyerekei felnőttek, és kamasz lánya is immáron boldog feleség, és több, mint valószínű, hogy nemsokára bővülni fog a család, ami megint csak kiadós költségekkel jár majd együtt.
Oszkár egyik régebbi cimborája egy exkluzív szórakozóhelyen dolgozott a belvárosban, mint afféle ügyeletes kidobóember, és azt mondta, ha Oszkár elmegy a szórakozóhelyre, hátha megtudná győzni valamelyik fiatal tulajdonost, hogy megbízható munkaerő lenne, és garanciát is vállalna érte. Így Oszkár felöltözött a kockásmintás hetvenes évek diszkó korszakát idéző, kissé bohócszerű öltönyébe, és még idétlen nyakkendőt is kötött, hogy minél stílusosabb, és elegánsabb legyen a megjelenése, amikor kora estefelé, amikor a menő és puccos szórakozóhely még üres volt, és lakatlan, és máris a tulajdonossal beszélt meg egy személyes találkát.
– Szóval maga lenne az tisztelt Uram?! – lepődött meg jócskán a nagyon fiatal, tojáshéj-seggű tulajdonos, aki tetőtől-talpig végigmérte Oszkárt.
– Igazgató Úr kérem! Nem fog bennem csalódni! Csupán csak egy lehetőséget szeretnék! Nem fogja megbánni! – kezdte beszédét.
– Nos hát azt nem kétlem! De van-e magának bármifajta tapasztalata a szórakoztatóhelyek világával kapcsolatosan?! – kérdezett rá nyíltan.
Oszkár nemet intett a fejével, és máris szomorú lett, mert rendszerint ezek után nem kapta meg senki a kívánt állást, csak mert őszinte, és nyílt volt.
– Az se baj! Majd berakjuk valahova! Akkor akár már ma este kezdhet is, ha úgy gondolja! Üdv a fedélzeten! – rázott vele kezet új főnöke, mire Oszkár megint csak nagyon tudott örülni, hogy végre megint csak egy kevéske pénz áll a házhoz.
Oszkár napjai úgy teltek, hogy egyszemélyben volt biztonsági őr egy raktárépületben, míg mászor egy exkluzív szórakozóhelyen volt ajtónálló.
Történt aztán, hogy felnőtt lányának bulizhatnékja támadt és csajos barátnőivel pont abba a felkapott és menő szórakozóhelyre kellett jönniük, ahol Oszkár volt az ajtónálló. Amikor megpillantotta lányát egyszerre kíváncsiság és tartós gyanakvás kerítette hatalmába; elvégre egy fiatal, és elviekben boldog feleség már csak nem bulizik éjszakába nyúlóan, míg a férje ki tudja merre jár! – gondolhatta Oszkár és óvatosan megközelítette a bulizós csajos társaságot, akik látszólag egymás után itták meg a tequilla, vodkából álló felespoharaikat és vendégváró koktéljaikat, míg jócskán becsíptek.
Később már odaáig fajult ez a helyzet, hogy hangosan kujantgatva felálltak a bárpultra, és táncolni, meg hangosan énekelni kezdtek szándékosan zavarva a legtöbb V.I.P. vendég hangulatát, és közérzetét, így a fiatal tulajdonos máris utasította a szerencsétlen Oszkárt, ha jót akar, és persze ha megakarja még egy kis ideig tartani az állását, akkor kihajítja a csajos, bulizós társaság hölgytagjait.
Oszkár most valóságos súlyos erkölcsi dillema elé nézett. Elvégre ha kihajítja őket, ami szakmai kötelessége, akkor a főnöke talán még béremelést is ad majd a következő fizetésnapon, ellentétben azzal, ha nem csinál semmit, hiszen akkor ő maga fog egy jólfizető állásból azonnali hatállyal repülni.
Oszkár sokáig tanakodott magában míg egyre közelebb lépett a csajos társaság tagjaihoz:
– Szép jó estét a kedves hölgyeknek! Szervusz Erika! – köszöntötte a bulizós nőket és felnőtt, férjezett lányát is.
– Szia apukám… – köszönt részegen felnőtt lánya is. – Mit akarsz már megint?!
– Én csak érdeklődnék, hogy minden rendben van-e veletek, mert többen szóltak, hogy bizonyos befolyásos vendégeket zavartok!
– Akkor hát az egyedül csak az ő bajuk! – Erika egy hatalmasat büffentett, majd újabb koktélt kezdett szürcsölgetni, mint aki máris totálisan elázott alkoholos mámorában.
– Édes lányom! Ne csináld a fesztivált! Most azonnal velem jössz! Nincs vita! Megértetted?! – Oszkár előbb csak gyöngéden fogta meg felnőtt lánya karját, majd amikor az hisztizve tiltakozni merészelt pehelysúlyú paplan módjára vette a hátára és elindult vele az épület kijárata felé:
– Drága hölgyeim! Azt tanácsolom, hogy fogjanak egy taxit maguknak! További szép estét!
Oszkár kicipelte vaskos vállalin felnőtt lányát, aki totál részegre itta magát önpusztítón, majd óvatosan betette őt ütött-kopott Moszkvicsa hátsó ülésére, hátha sikerül kipihenni az alkohol búdító hatásait, és elindult vele hazafelé.
Otthon aztán Oszkár felesége segített felnőtt lányukat lefektetni az ágyába, mondván, majd amikor kijózanodik lesz hozzá egy-két szava. Aztán mindketten aludni mentek.
Másnap kora reggel Oszkár és felesége reggelizés közben kíváncsian, magyarázatra várva meredtek Erikára, akinek borzasztóan fájt és sajgott a feje, és persze minden hangra érzékenyen reagált.
– Tudom, hogy mit akartok mondani! Ne eröltessétek! A házasságom az imádott férjemmel egy rakás szar, mert az a rohadék megcsal fővel fával! Képtelen a farkát a gyatyájában benttartani! Én pedig terhes lettem… – hallgatott el egy rövid pillanatra. Akkor tehát ez volt az az egetrengető titok, ami most – szerencsére napvilágot látott.
– …De hát kicsim! Ez fantasztikus! Lesz majd egy kis csöppséged, amiről gondoskodhatsz, és már mi is úgy vágytunk egy unokára apáddal! – lelkesedett az ötletért az asszony.
– De én ezt az egészet még túl elsietettnek érzem! Még nem tudom, hogy igazándiból mit akarok! – Erika potyogtatta könnyeit, és most nagyon védtelennek, és kiszolgáltatottan sebezhetőnek látszott, akit meg kell nyugtatni, és védelmezni.
– Semmi baj, szívem! Azért vagyunk, hogy együtt majd megoldjuk a dolgokat!
Pár hónapra rá Erika szépen gömbölyödni kezdett, és nem tudni, hgy vajon a hormonális változásoknak köszönhetően-e, vagy valami másnak egyre gondoskodóbban, felelősségteljesebben igyekezett gondolni magára és kisbabájára. Mindig órákig képes volt az előszobai embermagasságú tükör előtt állva simogatni szépen gömbölyödő pocakját, és ilyenkor meghatottságában pár könnycsepp mellé még kiadósan el is pirult. Végül aztán a kilenvedik hónapban szép, és egészséges kisfiúnak adott életet, akit Maxnak nevezett el.
Oszkár valósággal imádott nagypapa lenni, és kisunokájának bármit megvett, hogy kicsit el is kényeztette mint első szülött csemetét, mert az így illett. Később aztán fia Józsi is feleségül vette kedvesét, és Bécsben telepedtek le, mert azt vallotta ott mégiscsak több lehetőség kínálkozik.
Oszkár még éldegélt pár évet tökéletes nyugalomban, harmóniában, és teljességben, majd kicsivel a kilencvenötödik születésnapja után csendesen örökre lehunyta szemét. Egy teljes, és tartalmas élet állt mögötte. És mindezt végig élni nem volt igazán gyerekjáték, vagy piskóta sem!

KETTŐS ÉLET KICSINYES TITKAI

Petra egyre inkább gyanakodott. Apja az utóbbi időben egyre többet dolgozott, és sokszor előfordult, hogy az éjnek évadán hajnali kettő-három óra magasáságában tévedt csupán csak haza, amikor már mindenki lefeküdt. Petra ébre alvó lévén azt is bármikor meghallotta volna, ha egy gyufaszálat sercentenek el, és az nemes egyszerűséggel elég, vagy ha egy aprócska, miniatűr kötőtű landol a kemény padlón.
Másnap aztán apja rendszerint úgy igyekezett kárpótolni kis családját, hogy Petra kapott valami puccos, legtöbb esetben szépségápolással kapcsolatos dolgot, esetleg egy bizsuszerű ékszert, melyet kedvére viselhet, míg anyukája igazi ékszert kapott, és mindig kölcsönös mentegezőzések közepette igyekezett megköszöni el nem múló hálával férje nagylelkűségét.
– Jaj, apukám! Hát igazán nem kellett volna! – igyekezett ilyen esetekben mentegetőzni.
– Ez jár nektek! – mondogatta ilyenkor a férfi, és mintha egyszerre érezhető is lett volna, hogy lelkéről fokozatosan leváltak a lelkiismeret súlyos, sziszifuszi lánc-terhei, melyek a titkokat voltak hívatva hatékonyan leplezni.
Petrát előbb-utóbb nem hagyta nyugodni ez az egész história. Vajon apjának miért kell egész álló nap a munkahelyén lennie, amikor jól élnek, megvan szinte mindenük, és – legalább is –, eddig soha az életben nem fordult még elő, hogy akárcsak a zsugori, és kellőképp szószártyár szomszédoktól akárcsak bármikor is kölcsönkértek volna bármit is.
Petra úgy döntött magában, hogy nem hagyja annyiban ezt az egészet, és a következő nap követni fogja apját titoban, akár egy minden részletre kíváncsi magánnyomozó a munkahelyére, és bárhova, ahova csak menni szokott, míg ő a gimi padsorait koptatja.
Reggel kelt, és miután megreggelizett, és kicsit kedélyeskedőn csajosan elbeszélgetett anyukjával, elhitette az asszonnyal, hogy gimibe megy, mert nemsokára az egyik csajos barátnője jön majd érte, és együtt mennek tovább. Az asszony mit sem sejtve pakolt egy szalámis szendvicset kamasz lányának, megpuszilta és utjára engedte, análkül, hogy akárcsak sejtette volna, hogy valójában mire is készülhet már majdnem felnőtt, karakán lánya.
Petra sem tétováskodott sokat a sarkon az ellenkező irányba indult, amerre apjának a munkahelye volt, és míg a metrón és buszon vegyesen utazott gyakorlatilag egymást kergették az egyre zaklatottabb, és képtelen gondolatok fejében.
,,Lehetséges volna, hogy húsz éves házasság után apám megunhatta anyámat, és lecserélte valami tizenéves kis hülye lótyóra?!” – igyekezett törni a fejét, de ennél jobb lehetősége – legalább is egyelőre –, nem akadt.
A metró hamar elvitte a föld alatt gyakorlatilag villámgyorsan bárhova, mint a felszíni dugóban órákig eltartó tömegközlekedés. És ráadás elegendő volt egy milliókat érő, csábító bájmolyon a két gorillatestű jegyellenőrnek, hogy zokszó nélkül leengedjék a dohszagú, és koromsötét alagút tátongó szájába.
Amikor megérkezett a kívánt megállóhoz azonnal mozgólépcsőre pattant, és türelmet erőltetve magára felment a felszínre, ahol az egyik utcában volt egy üvegpalotaformájú irodaház és ott dolgozott az apja. Szerencsére rögtön megpillantotta az autóját, melyet mindig nagy becsben tartott, mert akár naponta is elvitte volna lemosatni, és forró viaszt rakatni rá, hogy ezzel is kímélhesse, és védhesse a kocsi érzékeny karosszériáját.
,,De hát akkor mi a csudát csinálhat egész álló nap?!” – még mindig feltette magának ezt az egészen egyszerű, de ugyanakkor bonyolult kérdést.
Néhány perccel kilenc óra után egyszer csak a nagy üvegezett irodaházból sietősen apját pillantotta meg, aki mindig fess és elegáns volt márkáns öltönyében, és nyakkendőjében, akár egy vérbeli üzletember, aki sosem ismer kegyelmet, márha egyéni, önző céljait helyezi az első szempontok közé. Úgy tűnt nagyon siet, vagy késésben van, mert azonnal kinyitotta kocsiriasztós autóját, majd miután beszállt azonnal gázt adott, és máris kikanyarodott a körforgalomba. Még szerencse, hogy Petra a zsebpénze mellé tegnap titokban elvett ötezer forintot a konyhapénzből, mert anyja ragaszkodott hozzá, hogy otthon is tartsanak néminemű pénzt, arra az esetre, ha történne valamit, majd azonnal beült egy közelben várakozó kanárisárga taxiba, és a nyugdíjaskorú sofőrnek odaszólt:
– Jó reggelt! Legyen szíves kövesse azt az szürke autót!
– Aztán van-e pénze a kis hölgynek?! – kérdezte kissé fellengzősen a nyugdíjas taxis.
– Megnyugtathatom van nálam, amennyire szükség lesz! Most pedig indulhatnánk végre?!
– Ahogy parancsolja a kis hölgy! – A taxis azonnal bekapcsolta a taxamétert, és már előre dörzsölgette a kezét, hogy talán még egy zsíros borravalót is sikerül majd behajtania a kamasz kiscsajtól, ha ennek az egész üldözős ramazurinak egyáltalán vége lesz.
A közúti forgalom – hétköznap lévén –, dugó dugó hátán volt, és csupán csak araszolva lehetett közlekedni. Viszont azok a szerencsések, akik ismerték a fővárost, akárcsak saját tenyerüket a kerülőutvonalakat használva kikerülhették a nagyobb tömegtumultusokat, hogy benzin, és egyéb költségeket spórolhassanak meg.
Petra apjának kocsija mintha elkanyarodott volna az egyik kerülőútvonalon, mert ott valószínűleg sokkal gyorsabban, és hatékonyabban tudott időt megtakarítani. Végül kiért a belvárosból, és egy nagyon is hangulatos kertvárosias utcácskában parkolt le egy takaros, új építési kertesház előtt, ahol volt egy homokozó az udvaron hintával, műanyag vödrökkel, és lapátokkal.
– Legyen szíves állon meg itt a sarkon, hogy ne vegyenek bennünket észre… – kezdett máris titokzatoskodni Petra, mintha kém, vagy ügynök lett volna.
– Talán valami baj van, kisasszonyka?! – érdeklődött öszinte meglepettségében a nyugdíjas taxis.
– Hát… azt nem tudom megmondani…
A taxis befordult egy kis mellékutcába, ahol a taxi rejtve maradt a kíváncsi tekintetek elől, viszont arra éppen alkalmas volt, hogy Petra jócskán szemügyre vehesse, és meg is figyelhesse mi is történik.
Míg a családi ház ajtójában egy álomszép huszas éveinek végén járó szupermodel mosolygott sugárzóan.
Amikor Petra apja kiszállt a kocsijából a szupermodel nő valósággal csak úgy röpült máris a karjai közé, hogy meghitt, bensőséges csókot válthassanak.
,,Hát ez nem lehet igaz! – háborodott fel a történtek láttán Petra. Ki a fene ez a nő, aki akár a nővérem is lehetne! Annyira fiatalnak látszik!” – egymás után tette fel magának a megválaszolásra váró kérdések egész özönét, de még így úgy érezhette, mint aki – legalább is –, a vaksötétségben tapogatózik.
,,Tehát akkor a jelek szerint apám megcsalja az anyámat! Mondjuk ez egyértelműnek látszik!”– gondolta végig, viszont amire a legkevésbé sem számított az az volt, hogy néhány perccel a romantikus, és meghitt szerelmi jelenet után két kisgyerek rohant visítozva apjához, akik ölelésre és szeretre vágytak. Az egész annyira valószínűleg, kézzel foghatónak, és mégis abszurdnak tetszett.
,,Akkor ezek szerint apjának van egy második családja is, és a szülei házassága és eddig megélt húsz egynehény évük csupa hazugság volt, és látszat-illúzió?!”- most legszívesebben azonnal kiszállt volna a taxiból, hogy kiadósan, és módszeresen beolvasson apjának mindenki szeme és füle hallatára, de mégsem tette. Halvány, mégis annál kifejezőbb könnycseppet igyekezett takargatva kitörölni szeme sarkából, majd közölte a nyugdíjas taxissal, hogy vigye vissza a városba.
Amikor már a belvárosban jártak Petra kérte, hogy a taxis tegye ki az Astoriánál.
– Minden rendben lesz, kisasszonyka?! – kérdezte aggódó hangon a nyugdíjas taxis a fiatal kamasz lányt.
– Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Megleszek! – közölte, majd kifizette a fuvardíjat, kiszállt a taxiból, és elindult a metró aluljáró felé.
Először arra gondolt, hogy azonnal hazamegy, és rögtön felhívja anyját, hogy beszámolhasson neki a történtekről, amiről neki is joga van tudni, de aztán meggondolta magát, és inkább bement a gimibe, mert úgy érezte valahogy nem ártana könnyítenie a zaklatott, ideges lelkiismeretén. Így megvárta míg nagyszünetre kicsöngetnek, és csak ezután lépett be az osztályterembe, ahol jócskán meglepődtek, hogy egyáltalán bejött.
– Sziasztok csajok, és fiúk! – köszönt, majd egyenesen a hátsó padsor felé vette az irányt, ahol – általában –, a bandatagok, és próblémás emberkék kompániája székelt. Most odament egy talpig bőrbe öltözött, emós, piercinges kamaszlányhoz:
– Fruzsi! szükségem lenne rád most azonnal! Sok mindent akarok elmondani! – közölte vele nyíltan a legtöbb csajos barátnő megdöbbenésére, aztán máris kiviharzott a teremből, és a piercinges lány összepakolva holmijait máris vakhűséggel követte.
– Na, mi a nagy harci helyzet, Petrám?! – kérdezte tőle, amikor lementek a büfé melletti kis társalgóba dumálni.
– Az apámnak van egy másik titkos családja és még két gyereke, meg egy szupermodell felesége!
– Na ne! Ez totál gáz! – döbbent meg a hír hallatán. – És most mihez akarsz kezdeni?! Anyukáddal mi lesz?!
– Fingom sincs, de ez akkor sem maradhat annyiban! Apám nagy hibát követett el, és szerintem az lenne a minimum, hogy elismerje a vétségét! – próbált logikusan észérvekkel kombinálni.
– …És én miben segíthetnék?! – kérdezte a piercinges lány.
– A lényeg, hogy dumáljunk erről a helyzetről, aztán azt csinálsz, amit csak akarsz, oké?!
A piercinges lány bólintott, majd türelmesen, és szótlanul, kíváncsian végighallgatta töviről-hegyire Petra történetét onnantól kezdve, hogy reggel miként hazudott anyjának, és szállt taxiba, hogy követhesse apja kocsiját a munkahelyéről a meghitt kertvárosi utcáig. Mire a története végére ért a piercinges lányon jócskán meglátszott, hogy gondolataiba mélyedt, és nagyon törni kezdve valamin a fejét.
– Na? Van esetleg valami használható ötleted?! – érdeklődött Petra.
– Hát szerintem hagynod kellene, hogy ezt apád rendezze le anyukáddal, mert ha beleavatkozol totál elvágod magad a szemükben, és akkor azonnal lőttek a bizalomnak! Már ha érted, hogy miről süketelek?!
– Kösz, ez igazán sokat ér! Ennyit én is tudok! Mégis úgy érzem, hogy legalább anyámmal kellene erről beszélnem, persze finoman, és neveket nem említve, hogy azért mégiscsak tudjon róla.
– Figyelj! A lényeg, hogy ne bántsd meg feleslegesen az érzéseit, mert abból még senkinek sem származott haszna. Előbb-utóbb lehetséges, hogy lesz majd egy kedvező alkalom, és akkor kiugraszhatod kedvedre a nyulat a zsákból. – vélekedett hangosan.
– Talán igazad van… Kösz szépen, hogy végighallgattál! Akkor én már megyek is… – Petra felszedelőzködött, és már indulni készült, amikor a piercinges lány is felállt, és zokszó nélkül követte.
– Figyelj csak! Ha nem gond még egy darabon veled mennék! Hátha jól jöhet néminemű extra erősítés.
– Nagyon kösz! Ez nagyon rendes tőled!
Együtt mentek a metróaluljáróba, és szálltak be a szerelvénybe, hogy hazafelé menjenek. Amikor Petra hazaért elbúcsúzott csajos barátnőjétől, akivel megbeszélték, hogy holnap mindenképp találkoznak, és majd részletesen kivesézik a megtörtént eseményeket. Amikor Petra kinyitotta az ajtót apját találta otthon.
,,De hát mi az ördög történhetett, hogy ennyire korán jött haza a munkából?!” – töprengett, de elszólni sem akarta magát, hogy apja rájöjjön pontosan tudja, hogy nagy hibát követett el.
– Szia… apu… hogy hogy itthon vagy már?! – dobta le a hátizsákját a padlóra, és játszotta a meglepettet.
– Szia kicsim! Tudod tegnap nagyon sokáig dolgoztam, és arra gondoltam azért ez mégsem járja, hogy benneteket meg így elhanyagollak! – jelentette ki a családfő.
,,Micsoda ordas hazugság! Hogy mondhat ilyet?!” – futott át Petra agyán.
– Az jó! Akkor nekem lenne leckém, és házim is, és muszáj megcsinálnom, mert holnap két dogám is lesz! – mentegetőzött, aztán beviharzott a szobájába, és magára zárta az ajtót, hogy még véletlenül se zavarja senki. Anyja fél ötkor lépett be a lakásajtón, és Petra amint meghallotta anyja kulcsainak babrálását máris kinyitotta saját szobaajtaját és segített anyjának a bevásárlószatyrokat bevinni a kiskonyhába, hogy elpakolhassák a megvett élelmiszereket.
– Szia kincsem! Hogy telt a napod? – kérdezte holtfáradtan az anyuka.
– Hát vegyesen! Anyu… te elmondanál egy nagyon fontos, életbevágó titkot, ha tudnád, hogy azzal megbánthatsz másokat, akik fontosak neked?! – tette fel élete talán legfontosabb kérdését.
– Hú! Kicsim! Nehéz kérdés! Ha úgy gondolnám, hogy fontos és lényeges akkor előbb-utóbb kénytelen volnák rákérdezni! De csak nem történt valami baj a gimiben? Vagy rossz napod volt?!
– Anyu… nem fogsz örülni neki… megkellene kérdezned aputól, hogy a munkája után hova ment…! – csúszott ki a száján. Úgy érzete magát, mint aki szándékosan beárul valakit, és ezért utáltatot, és megvetést érzett.
– Előbb vacsorázzunk! Már biztosan éhes vagy!
Petra villámgyorsan megterítette az étkezőben az asztalt, és segített ételt melegíteni, majd mindhárman asztalhoz ültek, de Petra jóformán csak turkálta, piszkálta ételét; folyamatosan apja tekintetét, és non verbális jeleit kutatta titokban.
– Petra éppen azt meséli, hogy kérdezzem meg merrefelé jártál a munka után?! – kérdezte meg az asszony a férjét, amin most páni hangulat, és jeges félelem lett urrá. Másodpercek alatt valósággal azonnal leizzadt.
– Ö… hát… sok dolgom volt… de most már itt vagyok… - próbált mentegetőzni.
Petrának elege lett. Úgy érezte azonnal betelik a pohár, mert felállt tüntetően az asztaltól, és apjára förmedt:
– Valld csak egészen nyugodtan be, hogy a másik családodnál, és gyerekeidnél voltál, és eljátszottad nekik is a gondoskodó apukajelöltet! – szakadt ki belőle.
– Hogy mit mondtál…??? – döbbent meg meglepetésében a gyanútlan asszony. – Géza, igaz-e?!
A családfő csak bólintani mert párat, de látta mind a két szerettén, hogy a bizalom, és csalódottság elegye megfosztotta őket a további hinni akarástól.
– Tudjátok ez nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik… – próbálkozott, nem túl sok sikerrel.
– Akkor avas be! Mondj el mindent részletesen! Ki a másik nő?! – követelte a feleség, és valósággal szúrtak ítélkező szemei.
A férfi nem tehetett mást töviről-hegyire elmesélte miként ismerkedett meg a munkahelyén egy projectmunka kapcsán egy igéző, fiatal nővel, akivel szinte azonnal érezték a bizsergést, és azt, hogy ez nem egy alkalmi, de hosszútávú kapcsolat lehet, aztán két gyerekük is született, és a férfi gondoskodni szeretett volna róluk is.
– Szóval akkor megcsaltál! – jelentette ki hangjában inkább lemondással egybekötött veszteségérzettel, semmint haraggal a feleség.
– Anyukám… tudod ez nem ennyire egyszerű… - már megint ez az olcsójános mentegetőzés, aminek se füle, se farka.
– Nekem te ne anyukámozzál! Megértetted?! Hogy van képed ennek ellenére úgy tenni, mintha ez az egész megbocsátható lenne?! – fakadt ki.
– Teljes mértékig igazat adok neked! – A férfi óvatosan felállt az asztal mellől, és a hálószobába ment, hogy összecsomagolja holmijait.
– Most meg hova akarsz menni?! – förmedt rá az asszony.
– Egy időre elköltözöm, mert tisztába kell jönnöm az életemmel… - hangzott a válasz.
– Szóval visszamész a másik családodhoz? Hát akkor csak rajta! Velük lehet, hogy megtalálod a boldogságot, amit – úgy látszik –, itt nélkülöznöd kellett.
– Anyukám, kérlek… ne gyerekeskedjünk itt! – jelentette ki ellentomdást nem tűrően a férfi, majd kilépett az ajtón.
– Apu… várj már! – szaladt utána Petra bűntudattal terhesen. – Én nem ezt akartam… – mentegetőzött.
– Tudom kicsim! Maradj jó, és segíts anyádnak! Szüksége lesz rád! – gyöngéden homlokon csókolta, és kilépett a bejárati ajtón.
Petra még sokáig állt ott egyedül tétován, miközben szemeiből visszafordíthatatlanul ömlöttek a megbánás könnyei.

GOLGOTA-JÁRT LELKEK KÖZT

Észrevétlen sebzi,
karcolja meg a törött
sziklarögöket a károsító víz,
akár Golgota-járt lelkeket
gyötrő atombomba-indulatok sorozata.
Áttetszőkké lesznek sokat
szenvedett lelkekben a titkos,
katakomba-rétegek
még puha tollászkodások
hat álom s ébrenlét
masszív riadalma.

Ha őszinte, zubogó vallomás
történik akár
Mindenség-szerelemben,
akár munkahelyeken ordító
köveket dobálnak ítéletként
tiltó ígéretek kíséretében
az emberek fejére.

Álnok képmutató galádmód
merénylet lett immáron
őszinte igazmondás míg
az ordas hazugságok
tobzódó rákfenéje továbbra
is megteremti tarack-virágait.
Hol maradtak vajon el iszonyú,
tanúskodó ólom-lábnyomai
könyvszeretőknek,
hírmondó gondolkodóknak,
Anonymus-prófétáknak?!

Szemek elhajított ész-szikráival
mostanság senki sem mer
méltón farkasszemet nézni.
Rendetlen elszaporodott
hamis-hazug ál-médiás
emberek papolnak,
prédikálnak nyerészkedve,
míg inkubátorok zárt-ketreceiben
csecsemők sírdogálnak
remény-vesztve.

S mindekor káromol,
szitkozódik eleget az,
kit jó párszor átejtett
a csalfa remény.
– Ügyeletes, hiszékeny
majmokat verbuválnak
közmédiák s egyre többen
elvásott vágyakkal álmodón
vágyakoznak elérhetetlen,
megfejthetetlen karrier
s élet-álmok után.

Buzgó vaklárma,
szent ármány, kegyes
hazugság ennyit érhet
csupán a puszta létezés maga?!
– Agymosott elmék összetört
cserépdarabkái kirakhatatlan
kirakásba csoportosulnak szándékosan.
Kegyetlen, fanyar örömükben
egymás torkának elszánt
bátorsággal nekiugranak
a hitehagyott élők!

TÖRÖTT REMÉNYEK

Sára éppen a családi ház kerítéspatkáján üldögélt, amikor egy rozogó, szétesőfélben lévő kisteherautó kanyarodott be a hangulatos, kertvárosias utcába. Csajos barátnői többsége letöltött valami ostobácska, és kellőképp gyerekes horoszkóptanulmányozó applikációt, mely – állítólag –, percre pontosan megjósolta az ember számára, hogy az adott nap milyen lesz a bolygók együttállásán túl a közérzete, és a hangulata. Elvégre minden mindennel összefügg. Nem igaz?!
Ahogy részletekig menően megnézte magának a hordóhasú, pocakos, magas, kopaszodásnak indult férfit abban az időtlennek látszó farmeros overállban, melyet most viselt valósággal képtelen volt akárcsak egyetlen pillanatra is elhitetni önmagával a tényt, hogy akárcsak bármiféle rokonsági kapcsolat is fennállhat kettejük között.
– Jó reggelt! – köszönt jó hangosan, hogy még a kotnyeles, és – sokszor –, minden lében kanál szomszédok is meghalják. Néhány ugatós kutyát még így is szerencsésen sikerült kiadósan felbosszantania. Nem tagadhatta, de megint muszáj volt tetőtől-talpig végignéznie ezen a jó negyvenesnek látszó férfin. A bakancsán megszáradt festékfoltok éktelenkedtek, és az egész fickó fizimiskája ordított róla, hogy viharvert, és most – több, mint valószínű –, hogy egyáltalán nem lesz majd a helyzet magaslatán.
,,Micsoda egy szánalmas, lesajnált alak!” – jegyezte meg magában. Neki eszébe se jutott volna elhagyni ennyire strapásan, és gyűrötten elhagyni a saját otthonát. Nemhogy még vendégségbe, vagy látogatóba menni. ,,Hát miféle ember lehet ez a pasas?!”
– Nagyon örülök, hogy éppségben eltudott jönni! – közölte egyelőre kimérten.
– Találkoztunk már valahol kislány?! – Most a fickón volt a sor, hogy tetőtől-talpig alakosan végigmustrálja. Szinte hallani lehetett, hogy mennyire kínos lassúsággal csikorognak fejében a fogaskerekek.
Sára karba fonta a kezét a fejlődésben lévő mellkasán, és idegesen ide-oda topogni kezdett.
– Itthon vannak a szüleid kislány?! – szólalt meg újból a férfi, majd okostelefonját vette elő, és megnézte, hogy mi az aznapi feladata, és egyáltalán azt, hogy ténylegesen jó címre jött-e.
Sára a szükségesnél valamivel jobban csikorgatni kezdte hófehér fogsorait, hogy visszafogja feldúlt érzelmeit, és persze hogy megpróbálja valahogy leplezni mennyire utálja már most a férfi gyerekes, és naiv értetlenkedését. Ez a pasas még arra sem emlékezne, hogy a közelben felrobbant volna egy atombomba. – szögezte le magában. Olyan üresség támadt most szeretetre éhező szívében, mintha totálisan kiszivattyúzták volna belüle az egész levegőkészletet.
Sárának reggel előbb menstruációs görcsöket, valamivel később pedig migrént kellett hazudnia az anyának, hogy mindenképp lóghasson a gimiből. És most itt áll nagymamája kedvenc kertesházánál, ahol egész kicsi kora óta rendszeresen a nyári vakációkat töltötte, hogy találkozzék azzal a férfival, aki a biologiai apja. Kezdte azt gondolni magában, hogy nagyon is hiú, és semmirekellő, szánalmas reményeket táplál magában.
Még ennyi év után is szeretett volna legalább abban bizakodni, hogy a fickó előbb, vagy utóbb de mégiscsak kapcsolni fog, és nedves szmekkel magához öleli, mint a filmekben szokás.
– Hadd mutatkozzam be! Kunfalmi Sárának hívnak, és a jelek szerint én vagyok a maga lánya.
A férfi tekintete zavaros értetlenséget tükrözött kezdetben, mint aki – legalább is –, félreértett valamit, csak utána ment át pisloságba, majd tartós megdöbbenésbe. Megbánás, vagy kétségbesésés? Esetleg valamiféle bűntudat és lelkiismeret-furdalás vonult át rajta. Ezt nehéz volt eldönteni.
Még néhány másodpercig némán figyelték egymást, míg szívük meg nem dobbant.
– Attól tartok, hogy itt valami félreértés lehet… kislány! – nyögte ki végül a férfi. Hány éves is vagy?! – Mintha más aligha juthatott volna az eszébe.
Sára ökölbe szorította a kezét, mintha máris egy valóságos karatepárbajon lenne, ahol az ellenfelet bármiáron a földbe kell döngölni, hogy az embert tiszteljék. Az ég szerelmére! A saját apja azt meri állítani, hogy ő egy kicseszett félreértés?!
– Tizennyolc elmúltam, és szerintem jogilag már nagylány vagyok. Azért szerettem volna magával találkozni, mert lenne egy-két komoly kérdésem, és nagyon jó lett volna kicsit eldumálgatni az életről, meg összességében mindenről!
A férfi jópár percig festékfoltos bakancsát bámulta a szürkés asztalton ácsingózva, míg Sára úgy érezte jó volna egy kiadósat sírni. Dühösen törölgetni igyekezett kézfejével a nedves szemeit, hogy a férfi ne láthassa védtelennek, és kiszolgáltatottnak.
– Figyelj… szerintem ezt jobb lenne valaki mással megbeszélned… – válaszolta, majd egy újabb sóhajtás következett, mellyel azt akarta a kamasz lány tudtára adni, hogy ehhez a helyzethez neki semmi köze.
– Nézze, ha gondolja beülhetünk valahova… ha már ennyire szégyelli, hogy egy kamasz lánnyal kell vitatkoznia… - tett egy javaslatot. Másodpercről másodpercre egyre mélyebb szánalmat, és tartós megvetést érzett iránta. Gyáva, és elhanyagolt. Anyunak mégiscsak igaza volt, mikor azt állította, hogy jobb is ha nem ismeri az apját.
– Nézze kislány! Nem vagyok biztos benne, hogy túlzottan sok értelme lenne ennek a kis bájcsevelynek… – próbálta menteni a menthetőt.
Sárában most a fokozatos tomboló düh kezdett fortyogni ádáz türelmetlenséggel:
– A kurva Istenit neki! Én kiönteném a szívemet, és akkor ez a kibaszott köszönet! Hát… annyit mondok kösz szépen! És én még azt hittem, hogy magával normálisan el lehet felnőttek módjára beszélgetni egy kicsit. Istenem, mekkorát tévedtem!
– Kérem kislány! Fejezzük ezt be, rendben?! Semmi szükség arra, hogy megsértődjön, és kivágja itt minden szomszéd szeme láttára a hisztit. Gondolom az anyukája nem mondta el a teljes történetet, ugye?!
Sára jócskán meghökkent a döbbnet meglepetéstől.
– Mit?!
– Hogy… – A férfi egész testtartása mintha teljesen összezsugorodott volna, alig bírt a talpraesett kamasz lány szemébe belenézni. Inkább ütött-kopott kellőképp rozoga kisteherautója felé nézett.
– Ne szórakozzon velem! Mondja el de rögtön bármit is tud! – követelte valósággal máris vérben forgó szemekkel.
– Rendben van! –vett egy mély levegőt. – Dióhéjban annyi az egész, hogy én nem lehetek a maga biológiai apja… Anyád gyönyörű, lázadó nő volt, aki szerette váltogatni a pasijait. Őszintén sajnálom…
Sára erőteljesen pislogni kezdett, mintha csak most fogta volna fel a szavak tényleges értelmét.
,,Nem ez valami kurva kicseszett félreértés annyi szent!”– döntötte el magában.
– Ha nem maga az, aki árulja már el nekem a nagy titkot, hogy kicsoda?! – akár egy ügyész, vagy bíró igazságot követelt saját magának.
A férfi megrándította vállait, mintha erről az egészról nem tehetne.
– Őszintén sajnálom… fogalmam sincs… Erről talán jobb, ha édesanyáddal beszélsz.
Sára most szándékosan hátat fordított egy pillanatra, hogy a férfi ne láthassa a forró, nedves könnyeket, melyek most patakokként kezdték keretezni az arcát.
– Tudja mit kedves Uram?! Pontosan azt fogom tenni, amit javasolt! Most pedig menjen innét!
Miközben a férfi, akár egy meztelencsiga újfennt bekászálodott rozoga szétesőfélben lévő autójába Sárában valami elpattant. Bénító nyugtalanság telepedett egész benső lényére. A férfi azonnal elhajtott magára hagyva a teljesen kiábrándult, és lelkiekben összetört kamasz lányt. Sára egyedül maradt. Újból zsebre vágta a kezét, és leült a kerítés padkájára. Azért akarta találkozni, hogy kérdéseket, és válaszokat kaphasson, ám ehelyett újból totális csőd lett a végerdemény.
Amikor egyedülálló anyja késő este holtfáradtan hazaesett a munkából kamasz lányát a bejárati ajtó előtt találta karja tett kézzel, vádolón tekintettel.
– Kicsim! Segítenél légy szíves! Vettem néhány dolgot a boltban! Bevinnéd légy szíves! – kérte szépen.
Sára megsajnálta anyját, és segített a csomagokkal, majd amikor úgy tűnt, hogy már mindent elpakoltak a nagyméretű hűtőszekrényben egyszer minden szó nélkül azonnal nrkitámadt:
– Anyu! Miért nem szóltál róla, hogy a biológiai apám egy kapitális húgyagyú seggfej?!
A asszony hirtelen azt se tudta, hogy mit is válaszolhatna egy ilyen heves, ingerült kirohanásra.
– Sára! Ne haragudj, de nem értem, hogy miről beszélsz…
– Jaj, anyu! A kurva életbe már! – kezdett hangos káromkodásba.
– Vigyázz a szádra édes lányom! Csillapodj, és meséld el szépen, hogy mi a baj?!
Sára vett egy nagy levegőt, és töviről-hegyire elmondott mindent, hogy miként és hogyan találkozott állítólagos apjával a nagymama utcájában.
– …És tudod olyan megalázó volt az egész, egy ilyen lecsúszott, viharvert alakkal… – már jószerivel a sírás határán volt, amikor álölelte gyöngéden anyja.
– Jól van édesem! Tudom, hogy zaklatott vagy, és megbántott, de megpróbálom elmagyarázni, hogy mi is történt valójában!
Azzal anyukája mindent részletesen elmondott kamasz, heves lányának onnantól kezdve, hogy alig tizenhat évesen esett teherbe, majd az állítólagos apukajelölt egyik napról a másikra kiszállt az életéből, és a nagymama rohant lánya megsegítésére.
– …És soha nem is érdekelt, hogy az állítólagos apám hol él, vagy mi lett vele?! – kérdezett rá nyíltan, mert nagyon érdekelte a történet.
– Semmi szükségem nem volt rá! A nagymama mindenben segített, és számos olyan igazi barátra is szert tehettem, akiket nem biztos, hogy megismerek, ha ez az egész kaland meg nem történik. – vallotta be.
– Nagyon büszke vagyok, hogy te vagy az anyukám! – vallotta be Sára, és olyan jó volt anyja mellkasához hozzábújni, akárcsak kislány korában mikor félt a dörgő villámoktól, és a sötétségtől.
– Én pedig nagyon örülök, hogy ennyire felnőttes, talpraesett, makacs, és nagyon is határozott lányt sikerült nevelnem!
Még sokáig beszélgettek, aztán mindketten szobáikba mentek, és az álom azonnal elnyomta őket.
Másnap Sára éppen a gimibe készülődött, és puszival búcsúzott anyjától, aki tízórai rántotthúsos szedvicset készített neki – ha esetleg megéhezne –, ekkor az iskola mellékutcájában feltűnt ugyanaz az ütött-kopott rózsdás kisterehautó, melyben a pocakos férfi ült.
Sára úgy gondolta tudomást se vesz róla, hiszen ez a férfi minden szintén elvágta volna magát, hiszen sérült a kényes, és nehezen megszerezhető bizalom.
Sára találkozott csajos barátnőivel, és mintha mi sem történt volna együtt mentek be a gimi főépületébe.
Amikor aztán délután háromnegyed kettőkor kicsöngettek a halálosan unalmas hetedik és egyben legutolsó óráról Sára még mindig látta a rozsdás furgont, és benne a viharvert vezetőt, aki most mintha megemberelte volna magát, mert tiszta ruhát vett, és igyekezett rendes, normális ember benyomását kelteni, aki néhány szót szeretni váltani egy kamasz lánnyal. Sárában pedig valahogy győzött a kulturális, emberi kíváncsiság, mert egyenesen odament a furgónhoz, miközben csajos barátnői az utca végében éppen cigiztek, és a féiúk bunkó vicceit tárgyalták ki.
– Hát maga meg mit akar megint?! – förmedt rá kissé ellenségesen. Csak most vette észre, hogy nem a jól megszokott festékfoltos overállszerű munkaruhát viseli a bakanccsal, hanem rendesebb szövetnadrágot, övvel és inggel, és meg is borotválkozott. Azért ez is valami, nemde?!
– Szervusz! Örülök, hogy újra láthatlak! – köszönt higgadtan. – Anyukáddal sikerült beszélnetek?
– Semmi köze hozzá! De ha már kérdezi! Anyám minden szükséges infót megosztott velem! És erről ennyit!
– …De azért őszintén remélem, hogy nem haragszol rám nagyon…? Vagy igen…?! – mérte végig kutatón.
– Erre mit mondjak?! Igazság szerint egyedül csak magamra vagyok kurvára pipa, hogy hogy lehettem annyira tökelütött balfék, hogy elhitettem magammal, hogy találkozhatok legalább egyszer az életben az igazi apámmal, amikor ki tudja, hogy ő most merre jár? Azt se tudjuk, hogy életben van-e még?! – hangja megkeseredett szomorúságról árulkodott, és ezt megérezte a férfi is.
– Őszintén sajnálom… tényleg… nem lehet könnyű…
– Hát azt elhiheti… Ha más kérdése nincs, akkor ideje mennem! – Sára már éppen elindult volna, ezzel le is zárva életének újabb kinos fejezetét, amikor a férfi benyult a furgon első ülésére és átadott egy kisebbfajta játékmackót.
– Ezt neked szántam…
– Ne haragudjon, de miért is…?! – Sára annyira meglepődött, hogy csak kevésbé tudta leplezni meglepettségét. El is szorult egy jelentős pillanatig a torka.
– Tudom, hogy már kész felnőtt vagy, de tudod… szóval… a szándék a fontos… – nyögte ki.
– Hát… köszönöm szépen… legyen szép napja… – Azzal magához vette az ártatlan kis játékmackót, és visszatért csajos barátnőihez, akik kíváncsian máris körbevették, és mindenképp tudni szerették volna, hogy vajon ki volt az a rejtélyes férfi, akivel elbeszélgetett.

A BIZALOM MENEDÉKE

A kamasz tizenegy éves srác már csak azt látta, hogy a kivakult bordó Suzuki szedán típusú kocsi csikorgó kerekekkel gázt ad, hogy a Budapesttől két és fél órányira lévő lovastanyára vigye.
Ehhez hozzátartozott lelki és fizikális sérülése, melyet egyrészt nagyon szégyellt, másrészt súlyos lelkiismeretfurdalás is marcangolta lelkét, hiszen talán ha nem rettegett volna halálosan a kutyáktól, akkor – meglehet –, talán nem üti el egy autó, és akkor most nem kellene lovasterápiás foglalkozáson részt vennie. Bár még csak kamaszodásban lévő fiú volt annyit tudott, és érzett, hogy szüleinek sosem akart csalódást, vagy fájdalmat okozni, mert számítanak rá, és mert jót akartak neki.
– Meglásd édesem nagyon jól fogod magad érezni! Életedben először láthatsz majd pacikat! – igyekezett lelkierőt önteni belé aggodó anyja, aki sokkal jobban izgult, és félt a tudattól, hogy kisfiával még jócskán történni fog ez-az, mint az arrogáns, és sokszor zsigerileg szőrszálhasogató apuka, akinek az volt a hittvallása, hogy egy igazi férfi szinte bármit kibír.
Már az jócskán időt vett igénybe, hogy egyáltalán kényelmesen kikeveredhessenek a fővárosi csúcsforgalomból, és ne kelljen az apuka gondosan megválogatott szitkózodásait, és magvasan obszcén véleménynyilvánítását meghallgatniuk gyakorlatilag minden ötödik másodpercben, ha csak egy botcsinálta, vagy épp kelőképp tehetségtelen autós véletlenül rosszul váltott sávot, vagy elfelejtett indexelni. Ilyen esetekben valósággal zengett a kis autó utastere:
– A kurva anyádat! Te rohadék! Nem tanultál meg vezetni?! – ordított ilyen esetekben a családfő torkaszakadtából.
– Apukám! Felesleges emésztened magad! Nyugodj meg! – igyekezett úrrá lenni a helyzeten a hidegvért erőltető anyuka.
– Engem ne csítítgass anyukám! Inkább adj egy kurva cigit! Majd felrobbanok a méregtől, ha ilyen kétbalkezes idiótákat látok az utakon. – most ablakon kibámuló, anyósülésen üldögélő fiához fordult: – Remélem te azért vérprofin fogsz majd vezetni, ha itt lesz az ideje?!
A kamasz fiú nem szólt semmit. Az elsuhanó nagyvárosias tájat személte egyre figyelmesebben, és gondolatban azon töprengett, hogy vajon ha nem lett volna az autóbalesete vajon szülei akkor is szeretnék-e őt, vagy legalább is valamivel normálisabb gyereknek fogadnák el?! Súlyos kérdések voltak ezek, mellyel érezte egyedül képtelen megbírkózni. Hallott olyan történeteket, hogy léteznek olyan különleges képességű emberek, akik mások lelkébe látnak, és gyógyírrel szolgálhatnak az ember lelki sebeire. Gondolhatta nem csupán csak a pszichórizsa szövegek kezdődhetnek így.
Így is több mint két és fél órába tellett mire az egyik gyorsforgalmi útvonalon pirinckázva végül egy bekötő földútra kanyarodtak rá, és még mentek vagy száz métert mire elérkeztek egy pajtaszerű parasztházig, ami mellett egy fakerítéssel elkerített futató volt, és néhány istálló épület. A családosok közül már javában megpróbálkoztak a pónilovaglás rejtelmeivel, míg az ún. bátrabbak akár szabadon bele is vethették magukat az ügetésbe nagyobb, felnőtt példányokon.
Egy csinos huszas éveiben járó, feketehajú, Pocahantas-típsú lány éppen szénát és szalmát lapátolt egy négyágú vasvilla segítségével, majd ellenőrizte a lovak patáit is. Látszólag szakavatott profi volt, aki nagyon szerette az állatokat, és persze az állatok is elfogadták őt, hiszen sosem bántotta őket, és mert bizhattak benne. A Suzuki szedán kissé porolva a földes uton máris lefékezett, majd a két boldog, és jócskán kiváncsi szülő máris kiszállt a kamasz fiú kivételével, akit egyszerre rémisztett a sok családos boldog ember látványa, másrészt az állatok közelsége.
– Lennél szíves kiszállni abból a kurva kocsiból édes fiacskám?! – emelte fel valamivel keményebben egyébként is markáns hangját a családfő.
– Drágám, talán hagynunk kellene, hogy Bence a maga módján rendezze el a dolgokat… – próbálkozott megértőn az anyuka.
– Ha nem szállsz ki abból a rohadt kocsiból esküszöm mindenre, ami szent, hogy felpofozlak, és kirángatlak! Na, mozgás! – kezdett fenyegetőzésbe, hiszen mindig tudhatta, hogy egy kis megfélelmítéstől fia valósággal összecsinálja magát, és beijed. Vgégül Bence nagy nehezen kiszállt, és nagyon óvatosan becsukta maga mögött az autó anyósülésének ajtaját.
– Na csakhogy! Akkor talán nézzünk széjjel! – javasolta a családfő, és máris elindult az egyik irányba, mintha egy felfedező, vagy kalandtúrán lenne.
– Apukám! Talán jobban tennénk, ha együtt maradnánk! Ez mégiscsak Bence napja, vagy nem?! – kérdezett rá az anyuka, ám hamar rájött, hogy férjet cseppet sem izgatja kamasz lelki sérült fia érzelmi, és egyéb állapota.
– Csináltatok csak egész nyugodtan azt, amit akartok! Kurvára nwm érdekel! – azzal mint aki kinyilvánította megfellebbezhetetlen akaratát már ment is a saját maga lába után, míg az aggodó, fiatalos, csinos anyuka kézenfogta kamaszfiát, és elindult vele az istállóboxok irányába.
– Bence! Ne is figyelj apádra! Tudod ő egy nagyon bonyolult ember, aki képtelen kimutatni a valódi érzéseit, de ettől még nagyon becsül, és szeret téged!
– Akkor miért kell mindig megaláznia anyu?! – kérdezett rá nyíltan a kamaszfiú, és anyjának most sem sikerült ezt a sarkallatos kérdést érdemben megválaszolnia.
Együtt ballagtak az istállók irányába, és a csinos, fiatalos anyuka azonnal az egyik nyitott istálóhoz sietett, ahol egy almásderesszínű, délceg paripa kíváncsian, érdeklődve dugta ki a fejét. Látszott, hogy érdekli, hogy kiféle-miféle emberek tévedhettek az otthonába.
– Hát szia kishaver! Hogy te milyen szépséges vagy! – óvatosan megsimogatta a ló pofáját, míg az engedelmesen tűrte.
– Esthajnalcsillagnak hívják! – termett azonnal a hátuk mögött a sötéthajú, amazon lány, aki most gyanakodva figyelte a betolakodókat.
– Ó… elnézését… rendkívüli, pompás állat! – gratulált az anyuka. – Hogy én milyen feledékeny tudok lenni… – játszotta meg magát kicsit, mint aki valami fontos dolgot máris elfelejtett. – Törökné Judit asszonynak hívnak, és ő itt a nagyfiam! Mutatkozz be te is!
– Csókolom… Bence vagyok… – eresztett meg egy halvány beszédet a fiú is.
– Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Bence! Mi járatban vannak?! Talán szeretnék kipróbálni a lovaglás örömeit? – érdeklődött kedvesen, mégis kicsit leereszkedően.
– Nos hát, nem egészen! Tudja kedves… bocsásson meg nem értettem jól a nevét… – látványosan a füléhez emelte ujjait, mintha ténylegesen nagyot hallana.
– Budai Nóra vagyok! – mutatkozott be végre a gyönyörű amazon.
– Nos kedves Nóra! Mi azért jöttünk ilyen messzire, mert a fiamnak volt egy kisebb autóbalesete pár éve, és azóta sajnos a lelke mintha már nem volna ugyanaz… – érződött a fiatalos asszony minden mondatán, hogy úgy kell harapófogóval kihúzni belőle minden egyes megszenvedett szót.
– …És gondolom azt hiszik, hogy egy lovasterápia majd begyógyíthatja a régi fájó lelki sebeket?! – vette kicsit cinikusra a hangját a gyönyörű fiatal lány.
– Nos…hát igen…
– Ezen is lehet segíteni, de elsősorban Bencének kellene akarnia a változást, különben én sem tudok segíteni! – jelentette ki karba tett kezekkel, jócskán méregetve anyát és fiát.
– Ó, megértettem! Akkor tehát tudna esetleg segíteni…? – igyekezett hogy hangjában ne csupán a puszta parancsolás lehessen hallható, sokkal inkább valamifajta kölcsönös empátia-tolerancia.
– Segíthetek, de ez rendkívül hosszú, tartalmas időt vesz igénybe!
– Értem, de azért legalább megpróbálhatná drága Nóra! – A fiatalos anyuka ezúttal már kissé bekeményítette hangját, amitől máris parancsolgatós stílust kezdett felvenni, és alkalmazni. Megérezhette ezt az élt a másik lány is, mert most a kamasz fiú felé fordult:
– Van kedved segíteni kicsit?
Bence anyjára nézett, mert mindig az volt a séma, hogy mielőtt bármit is cselekedett, vagy akart előbb minden esetben ki kellett kérnie a szülei engedélyét, ami – így a kamaszkor kezdetén –, kezdett kicsit vércikivé válni.
– Menj csak kincsem! Érezd jól magadat! – bátorította az anyuka.
A gyönyörű, karcsú amazonlány azonnal vasvillát, és egy közepesméretű műanyag vödröt adott a jócskán megilletődött Bence kezébe, majd intett, hogy kövesse az istállók irányába.
Amikor már az istállókban voltak a lány szénát, és szalmát kezdett elteríteni néhány botxban, hogy a lovak tisztán lehessenek, és mivel már bizalmasan csupán csak ketten voltak azonnal nekiszegezte a kérdést:
– Figyelj csak! Nem akarlak kritizálni, de ez azért szerintem tökre vérciki, meg minden, hogy egy ekkora srác, mint te mindenhova az őseivel megy. Még egy ilyen helyre is, mint ez! – tárta szét teátrális kedvvel mindkét karját. – Egy deka barátod, vagy barátnőd sincs, aki eljönne veled?! – tért máris a lényegre.
Bence jó párszor lemondóan megrázta fejét. Érződött rajta, hogy nyughatatlan, folyamatosan önmarcangoló lelke most valósággal háborog, amit a legtöbb istállóban lévó ló is megérezhetett, mert nyughatalanul mocorogni, nyeríteni kezdtek.
– Cssss… Nyugalom srácok… – igyekezett csitítani őket a gyönyörű, karakán lány. – Hát belétek meg mi a nyavalya ütött?! – azonnal kinyitotta a reteszt az egyik boksz ajtaján, majd félrehúzta a vaskos tolóajtót, és gyöngéden megpróbálta megvigasztalni az állatokat.
– Te nem nagyon bírod és szereted az állatokat igaz-e?! – jött egy újabb fixírozó, vájkáló kérdés.
– Kicsit félek tőlük… – vallotta be.
– Mondjuk egyébként meglátszik! Figyelj őszinte leszek, ha nem gond! Az a helyzet, hogy neked egy pszichómókus kellene, de baráti minőséggel ellátva, mert az itt lévők többsége szereti az állatokat, ami rólad viszont nem mondható el! Bocs, ha kiábrándítanálak! – még egy jó szénabálát rakott be az egyik boxba, és szórt egy kis élelet is a lovak etetőjébe.
– Akkor elmegyek… – válaszolta nagyon halkan, és egyre csüggedtebb lelki állapotban Bence, mert mintha felismerte volna, hogy ezen a különleges helyen ő nem biztos, hogy kap megfelelő segítséget.
– Hékás! Ácsi! Azért nem azt mondtam, hogy reménytelen eset vagy, vagy ilyesmi, csak neked speciális kezelés dukkálna, hogy tisztába kerülj önmagaddal. Figyelj! Sajnálom, ami veled történt, de nem gondolod, hogy meg kellene róbálnod túltenni magadat a dolgokon, és kicsit másképp szemlélni a meglévő dolgaid?!
Bence elgondolkodott azon, amit ez a gyönyörű, és különleges lány mondani próbált. Aztán kételkedve, tanácstalanul bámult rá.
– Tudsz lovagolni?
Bence nemet intett a fejével.
– Hát akkor a lovas terápia szerintem alapból kizárva! Addig viszont – persze csak, ha van kedved hozzá –, segíthetnél nekem kitisztani, meg rendbe tenni az istálló körüli dolgokat.
Bence végre úgy hihette, hogy mégis hasznos lesz, így segített kitakarítani a problémás, sok munkát igénylő helyiségeket.
Időközben az öntörvényű, arrogáns apuka is visszatért saját felfedezőútjáról, és kíváncsian keresni kezdte szándékosan elhagyott kis családját. Ahány emberrel csak találkozott a lovastanyán mindenkitől megkérdezte, hogy nem-e láttak egy csinos nőt, meg egy pufók, tizenegyéves forma kamasz fiút valahol, ám a legtöbb itt ténykedő alkalmazott nem tudott semmiről semmit, vagy nem is igazán érdekelte őket a dolog. Az apuka persze egyre frusztráltabb, egyre idegesebb lett, amiért nem találja kiscsaládtagjait, míg végül a távolból megpillantotta csinos feleségét, ami egy istálló mellett várakozott, miközben megpróbálta éllvezni a tűző napfény sugarait.
– Hát te meg? Mit csinálsz itt?! – kérdezte.
– Éppen várom az eredményt a fiunkkal kapcsolatosan. – vallotta be az asszony, és szemmel láthatóan jócskán fújolt, és haragudott is marcona, ellenséges tekintettel a férjére, akinek szokása volt őket nemes egyszerűséggel faképnél hagyni.
– …És hogy van a kis pisis?!
– Mármint Bencére gondolsz?! Ő az istállóban van egy kedves lánnyal, akit nemrég ismertünk meg a lovak körül. Hátha tud rajta segíteni.
– Ez kész agyrém! Amikor te is nagyon jól tudod, hogy Bence halálosan retteg az állatoktól! Majd pont lovagolni fog megtanulni! Micsoda gyerekes, szánalmas próbálkozás! – legyintett egyet hangulatiságában a férj, majd újfent rágyújtott egy cigire.
– Talán jobb lenne, ha mára befejeznéd a cigizést! A végén még megárt!
– Te csak ne javasolj nekem semmit, oké?! Felnőtt ember vagyok! Azt csinálom, amit csak akarok a kurva istenit! – lett másodperceken belül kissé ellenséges a hangja.
Végül Bence és a gyönyörű, feketehajú amazonlány kijöttek az istállóból.
– Na mi újság van gyerekek? – kérdezte kíváncsian a családfő.
– Üdvözlöm! Ön biztosan Bence apukája! Én Nóra vagyok! – nyújtott kezet, és szándékosan olyan erősen szorította meg a gyanútlan férfi paraszti kezét, hogy az valóságos csillagokat látott a szemei előtt.
– Hú! Ez aztán az erőteljes kézfogás! – nyugtázta a családfő elégedetten, mert magának se vallotta volna be, de az utóbbi időben kicsit megneheztelt a puhány, erőtlen emberekre, akikből hiányzott mindennemű mersz, vagy tökösség.
– Tudsz segíteni a fiunkkal kapcsolatban?! – érdeklődött most az anyuka aggódva.
– Nézze asszonyom! Bence fantasztikusan sokoldalú, különleges srác, de miután fél az állatoktól, így szerintem nem lenne neki célszerű egy lovas terápia. Elvégre ott is elsősorban állatokkal és emberekkel közösen dolgozunk.
– Akkor mit javasol, drága Nóra?! – kötötte az ebet a karóhoz az asszony.
– Próbáljanak meg találni egy jó gyerekpszichólógust, aki egyben kíválló baráti is lehet, és nem ártana, ha kicsivel többet próbálnának meg foglalkozni a gyerekükkel! További kellemes napot! – Nóra már éppen indulni készült, amikor az anyuka megállította:
– Bocsásson meg drága Nóra! Még lenne néhány kérdésem, ha nem bánja, és utána már nem is zavarnám többet! – állította meg a szemlátomást egészséges önbizalommal, és tökéletes kiegyensúlyozottsággal büszkélkedő fiatal lányt.
– Tessék? Mit szeretne, mit mondjak?! – tette csípőre a kezét, mint aki – legalább is –, támadóállást vett fel.
– Tudja Nóra Bence nehéz korszakot él át, és nagyon féltem őt, és aggódom miatta, mert mindig is olyan… sebezhetőnek tűnt, aki hamar sírva fakadt, és szóval… – próbálta megmagyarázni a dolgokat a maga módján.
– Értem! Tőlem pedig a jelek szerint csodát várnak, hogy Bence újból normális, egészséges kamasz srác benyomását keltse! Nézze! Amit anyújthatok az egy őszinte barátság, de van néhány ismerősöm, akik talán tudnának rajta segíteni! Szigorúan állatok bevonása nélkül! Így is megfelelne a dolog?! – kérdezett kíváncsian vissza. Szemmel láthatóan nagyon a szívéhez nőtt már most a különös kamasz fiú.
– Az nagyon sokat segítene rajta…
– Akkor foglaljanak helyet abban a főépületben, és nemsokára hozom a kívánt címeket és telefonszámokat! – azzal máris elsietett, míg a két szülő és a kamasz fiúk célba vették a főépületet, majd leültek egy asztalhoz.
– Na, mit sikerült intézni?! – kérdezte gyerekesen, kiváncsiskodva a családfő, aki legszívesebben azonnal rágyújtott volna egy újabb cigire, de felesége szúrós szemeket meresztett rá, így egyelőre nem vette elő a dobozt.
– Megismerkedtünk egy fantasztikusan karakán fiatal nővel, aki úgy tűnik tud segíteni a problémánkon.
– Nocsak, nocsak! A fiú máris becsajozott! Ezt nevezem! Még pár év és nagy kujon lehet! – veregette párszor elismerően hátba megszeppent fiát a büszke apuka.
– Apkám egyáltalán nem erről van szó! A lényeg, hogy Bence új barátokat találhasson magának, mert így teljesen beszűkül a szociális környezete.
– A francokat! Tudod milyen élet-halál harc volt, amikor én gyerek voltam! Fogalmatok sincsen! Most meg mindenki csak arra képes, hogy megjátsza a nagyképű eszét.
Nemsokkal később visszajött jónéhány kupac papírossal Nóra.
– Elnézésüket kérem, ha megvárattal volna Önöket, de össze kellett készítenem jópár szóban forgó anyagot! – máris az asztalra tette a hivatalosnak látszó papírokat, hogy az asszony tüzetesen átnézze, hiszen az apuka ritkán, ha értett volna a bonyolult, nyakatekert mondatok sokaságához.
– Köszönjük szépen! – köszönte meg az anyuka mindhármójuk nevében.
– Ha Bencének van kedve még egészen nyugodtan eldumálgathatunk! Úgy sem árt egy kis segítség! – javasolta Nóra, majd kifelé indult az épületből, és Bence jobban gondolta őt követni, míg szülei átbeszélik a hivatalos papírok tartalmát.
Jócskán fejtörést okozott főként Bence anyukájának a papírok sokasága; elvégre vele mindig is lehetett beszélni józan ember módjára, viszont a családfő – ahogy mondani szokták –, bizony nehezebb diónak bizonyult, mert bár kedvelte kamasz fiát nem volt hajlandó semmilyen változtatásra, ami gyereke érdekeit szolgálta volna, ezért a feleségnek bizony nem ártott kicsit csürni-csavarni a szavakat, hogy annál eredményesebbnek tűnjön a biztos meggyőzés.
Végül abban állapodtak meg, hogy Bencét egy családgondozó gyermekpszichológushoz küldik egy kis négyszemközti bizalmas beszélgetésre, de a nemrég megismert lovas Nórával is ápolhat baráti jellegű kapcsolatokat.
Amikor később újfennt visszatért a hétköznapok régi kerékvágása Nóra gyakran meglátogatta Bencét, aki már nem is tűnhetett olyan gyámoltalan elvesztett, magányos kamasznak, mint – legalább is –, a kezdetekben.

A BELSŐ SZÁMŰZETÉS

Mert valami átkozott,
szánalmas kifogás
szinte minden esetben visszaránt,
később meg azonnal hátra lök;
önmagába zár valami megkísértett,
benső nyughatatlanság
a lélek legkiszolgáltatottabb
benti madárfészkeiben,
melyről egyedül csakis én tudhatok,
hiszen más,
akár spicli-cinkosok
elárulhatják azt,
amit csupán csak
a felszín közvetít.

A titkokat illene megtartani
s e mostani sanda Világban
úgy járnak-kelnek egymás
magánéletében a bulvár-média
ügynök-riporterei,
akár az olcsó papparazzik
egy-egy szaftosan tocsogó
pletykaéhes szenzáció után.

A Léthez már így is karmos
tigrisek dörgölőznek,
fogukat élesítik,
hátha övék lehet majd
a hasznos, mócsing-korca,
mások kárára,
mint amikor az egy-valaki
váratlan betemetett szavakat
suttog még halkan ringatón
mielőtt a halhatatlan Mindenség
után már végleg elszakítaná
a kapcsolati köldökzsinórt.

Patakjai a medúza-Időknek
egyelőre homokóra-percek
vízszintes síkján,
akár adrenalinfüggő
kötéltáncosok még lengenek.

Ha mostanság üres tenyerében
virágzik ki hűség és bizalom
már nem csupán gyanús,
de eltiprandó vállalkozás is,
hiszen semmi haszna;
a jóságok dárdája rozsdásan,
kicsorbultan rendre beléjük törött,
kicsinyes gyanakvások
tördelik apró szótagokra
a megkísértett, tartós tévedést,
sóhajtozások aprócska
létrafokait tán jobb volna
hűséges barátokkal bejárni;
mert a meghosszabbított hallgatásnak,
halogatásoknak is vannak polipkarmaik.

A csigalépcsős emlékezetben
berozsdált, nyikorgó kapuk
ritkán nyílnak Alzheimerek parancsára;
pereg a némák makogása,
mankókon sántikálnak
az idült bénák, hogy zsíros
biztosítások pénzeit lejmolhassák,
míg a vastag kereskedők
immár mindent s mindenkit
zálogban tartanak, akár kincseiket.

Valahol öntudatlan nyílni
kezdtek a Lét reteszei, akár
egy éles pattanás,
melyet kinyomni nem
– csupán csak elkaparni lehet!

HERCEGI AJÁNLÓLEVÉL

Az igazság azonban az volt, hogy kész káosz volt az élete, amióta imádott nagymamája, aztán anyukája is meghalt, a megbízhatatlan, és trehány apja pedig állítólag lelépett egy korabali, alig tizenhét éves kiscsajjal, és most valahol Olaszország és tengerentúl között osztja be a saját idejét.
Amikor a gimis szalagavatón először próbálta elveszíteni féltve őrzött szüzességét csupán egy tátongó, nagy ürességet és hiányt érzett előbb csak a gyomrában, később már a két lába között, amikor a gimi – számára legjobb pasija Ádám –, szakavatott módon óvszerhasználattal megtette, amiről a legtöbb kamasz csak álmodik egész kamaszkorában. Végül az érettségi banketten telt be az a bizonyos pohár, amikor Ádám nem vele ment el, hanem egy másik barátnőjével, akivel a bulizós, kissé részegségbe torkolt este után szabályosan egymásnak estek, és hajukat tépdesték. Alig bírták őket szétválasztani. Aztán később, amikor egyetemre készült a barátnője, aki megcsalta Ádámmal felugrott hozzá a szülei lakására, és őszintén bocsánatot kért tőle.
Nagyon szeretett volna divattervezéssel vagy valami hasonlóval foglalkozni, és a mázsás súlyúnak vélt, törtfehér felvételi tájékoztató füzetből szabályosan kitépkedte azokat a lapokat, melyekre elviekben még szüksége lehet. Aztán felvették az egyetemre, ahol végül is hamar kiderült – főként kissé tudálékos, és okoskodó tanárai számára –, hogy a lazádó, modern gondolkodású, fiatal nő igenis visszaválaszol, ha kérdezik, és ha nem ért valamit, és határozott, karakán módon igyekszik érvényesíteni saját egyéni véleményét.
Persze mint – kivétel nélkül –, szinte mindenütt az egyetem berkeiben is előfordultak olyasfajta pedagógusok, akinél felütötte fejét az emberszabású gonoszság, és egy-egy zárthelyi dolgozat, vagy szigorlati vizsga alkalmával bizony-bizony Dorinát sem kímélte a szemétkedések, és beszólogatások átka.
– Nézze kedves Dorina… bár kétségtelen, hogy sok mindent tud, de mi úgy érezzük, hogy sajnálatos módon nem tud eleget! – jelentette ki egy-két rosszakaratú docens. – Maga maga helyében én inkább elmennék egy gyorséttermi lánchoz felszolgálónak, oda bárkit felvesznek! Miért nem állapodik meg, és szül inkább gyerekeket és vezeti a háztartást?! – Ez azért már övön aluli ütés volt a tanároktól is, és Dorinát sem ejtették a feje tetejére.
– Tisztelt tanár úr! Sajnos ellent kell mondanom! Nincs és nem is lesz igaza, mert Önnek nem a szaktudás számít, sokkal inkább az érdekközpontú szimpátia. Én most kimegyek az ajtón, és bármennyire is ellenzi igenis érvényesülni fogok a világban, és valóra váltom az elképzeléseimet! – Felemelt, határozott fejjel sétált ki a jócskán meglepett docens irodájából, hogy aztán összetört szívvel a földszint alatti raktárhelyiségben, ahol a jegyzetbolt helyezkedett el kiadósan kibőghesse magát.
– Jaj kisasszonyka, rosszul érzi magát?! – kérdezte azonnal a mindenki sorsát mélységesen a szívén viselő jegyzetboltos öregasszony. – Talán egy férfi bántotta meg…?
– Ne tessék aggódni semmi miatt drága Marika néni! – igyekezett megnyugtatni a kíváncsiskodó asszonyságot. – Csak tetszik tudni az emberi gonoszsággal akadtak problémáim… – szomorkodott, míg nedves szemeiből kitörölt néhány jelentős és sokat eláruló könnycseppet.
– Ugyan, enyje no kisasszonyka! Nem lesz semmi baj! Fel a fejjel! Ön különleges és mindig helyén van a szíve! – biztatta. – Meglássa előbb-utóbb csak meghozza gyümölcsét az a rengeteg tanulás, amit végzett.
– Nagyon köszönöm drága Marika néni… tényleg sokat segített… – odament a jegyzetboltos öregasszonyhoz, és mintha csak imádott, néhai nagymamája lenne szorosan magához ölelte az idős nőt.
Amikor lediplomázott kapcsolatba került néhány jobbnevű divatcéggel, akikről cirka három-négy hónapon belül máris kiderült, hogy alkalmazottaikat úgy dolgoztatják, akár a rabszolgákat, és ha bárkinek ellenvéleménye volt, azt azonnali hatállyal kirúgták, és utána még gondoskodtak róla, hogy egyetlen divatcégnek se forduljon meg a fejében, hogy felvegye és alkalmazza azokat, akiket egyszer már kirúgtak. Brutálisan kőkemény volt nem csupán a piaci verseny, és konkurencia, de már maga az az érvényesülési, érdek, és bizalmi kapcsolati háló, mely ezt az iparágat is rendre jellemezte, és áthatotta.
– Dorina kedvesem! Magának külföldre kell mennie! Az ő kreatív, avantgarde tehetsége valósággal azonnal kimagaslik kortársai közül. – javasolta neki az egyik elismert, és sikeres divattervező, akinek érzéke volt hozzá, hogy azonnal kiszimatolja az őstehetségeket.
– Megtisztelő drága tanár úr, de előbb pénzt kell gyűjtenem, mert úgy hallottam, hogy egyáltalán nem olcsó mulatság most egy külföldi utazás. – vallotta be az igazat, és tanára nagyra értékelte őszinteségét.
– De hát kedvesem! A pénzzel sose foglalkozzék, ha akar valamit mindenképp vágjon bele, valósítsa meg, különben egy egész álló életen át azon fog bánkodni, és keseregni, hogy miért nem tette meg.
– Teljes mértékben igaza van drága tanár úr!
Később a jófej divattervező adott Dorinának jólfizető kisebb projectmegbízásokat, és Dorina minden fillért gondosan félretett, és élére állított, hogy a külföldi utazást mindenképp megvalósítsa. Öt-hat hónap múltán végül elmondta szeretett tanárának, hogy megpróbálkozik a párizsi divatvilággal, hátha lesz majd, aki vevő merész, egedi, és divatos ruhakollekcióira.
– Csak vágjon bele drágám! Minél hamarabb! – A divattervező még ahhoz is ragaszkodott, hogy elvigye autóján a reptérig, ahol megvárta, míg az ifjú hölgy felszáll a párizsba tartó közvetlen charterjáratra.
,,Még szerencse, hogy mostanság szinte már mindenütt az angol a hivatalos, nemzetközi közlekedőnyelv.”– gondolta, így mivel már volt egy középfokú nyelvvizsgája úgy érezhette, hogy bárhol bármikor elboldogul. A legfontosabb feladat az, hogy találjon valakit, aki a divatszakmában kalauzként elkíséri, és megmutatja a dörgést.
A legelső márkásabb divatházból, és aztán sajnos jó néhány nagy multra visszatekintő divatcégtől páros lábbal rúgták ki, hiszen Dorina neve ismeretlen volt a nagyoknak, aztán amikor már arra készült, hogy végleg itthagyja álmait és terveit egy jóképű, üzletemberkülsejű férfi szállt ki egy Posche 911 turbo Carrarából.
– Elnézését kérek hölgyem, hogy megszólítom… – kezdett angolul társalogni, mert ezt legalább Dorina is megértette. – Csak nem történt valami baj?! Láttam már Önt néhányszor az épület előtt. Csak nem engedték be?! – érdeklődött közvetlenül. Barna szeme egyszerre tükrözött jóságot, és melegséget, és amibe Dorina is – úgy érezhette –, bátran megkapaszkodhat.
– Nézze kedves Uram! Van néhány merész divatkollekcióm, de sehol sem tudtam eddig megmutatni a terveimet, úgyhogy ha van bármilyen ötlete, vagy elképzelése figyelmesen hallgatom… – válaszolta meg frappánsan, és karakánul a választ Dorina, és az üzletembernek tetszhetett a merész kijelentése, mert fogta magát, becsukta menő sportkocsija ajtaját, és még pittyegő autóriasztóval is lezárta, majd kérte, hogy fáradjon vele. Bementek egy hátsó bejáraton, ahol a két biztonsági őr már előre köszönt az érkező üzletembernek, míg a férfi egyszereűn biccentett Dorina felé, hogy a két őr tudomásul vegye hozzá tartozik.
Rögtön átvágtak egy hosszanti udvaron, majd egyenesen egy divatbemutató kellős közepébe csöppentek, ahol – mint később kiderült –, a savolyai-piemonti hercegség egyik tagja lesz a díszvendég.
– Á, Üdvözlöm Jean-Pierre! Hogy van, mindig?! – rázott barátilag máris kezet egy divattervezővel, aki a nádszálkarcsú modelleket volt hivatott ellenőrizni, és a ruhakollekciójukat, melyeket éppen viseltek.
– Ö… Herceg Úr… én nem is tudtam, hogy Ön is itt lesz… – hirtelen döbbent kifejezés jelent meg a sürgető divattervező arcán, míg Dorina is jócskán meglepődött, de igyekezett felelősségteljes és komoly arcot vágni.
– Csak semmi macera drága Jean-Pierre! Szeretnék kérni Öntől egy szívességet, ha szabad! – fordult a divattervező felé halk hangon bizalmasan, bár így alig lehetett érteni a mondatait.
– Parancsoljon velem Herceg Úr!
– Itt van ez a gyönyörű, különleges nő, aki azt állítja, hogy lenne jó pár merész, újító, kreatív ruhakollekció-ötlete, és senki sem volt hajlandó meghallgatni, viszont azonnal kidobták! Ha volna olyan kedves és segítene neki egy kicsit, hogy terveit, és álmait megvalósíthassa, lekötelezne!
– Ó… hát… nem is tudom Herceg úr… bár…
– De kedves Jean-Pierre a divattervezés is csupa-csupa izgalmas kísérletezés és minden nap új felfedezéssel jár! Ezt még Öntől tanultam! Ugye számíthatok magára?! – kérdezte a befolyásos üzletember.
– Természetesen Herceg úr… megtiszteltetés, ha egy ennyire nagyformátumú ember kér tőlem bármit is…
– Pompás! – most a megszeppent Dorina felé fordult, akinek hirtelen jócskán megdobbant a szíve. – Nyugodtan mutassa meg a terveit Jean-Pierrenek ő mindenben segíteni fog Önnek! Ha további kérdései lennének csak hivatkozzon rám nyugodtan! Bocsásson meg, de most már tényleg mennem kell! Igazán örülök, hogy találkoztunk! – gyöngéden kezébe vette Dorina kezét, és finom csókot lehelt rá, amitől Dorina úgy érezte, hogy egész belsejében máris bizsereg. Kétségtelen, hogy ez a rendkívül jóképű, és tetőtől-talpig az udvariasság mintaképe férfi valósággal azonnal levette a lábáról. Bár kötve hitte, hogy valaha az életben akárcsak egyszer is találkozni fognak.
– Na mi lesz már lányok! Gyerünk, gyerünk! A kifutó nem vár! – tapsolt sokszor a divattervező emberke, és föl-le járkált, hogy mindent abszolútisztikus, önző ellenőrzése alá vonhasson. Végül aztán – ki tudja miért –, odafordult Dorinához:
– Szóval vannak ruhakollekció terveid drágám?! – méregette gyanakodva, mintha még soha az életben nem látott volna nőt.
– Igen… természetesen… – válaszolta angol akcentussal kissé szégyenlősen.
– Nálad vannak most a terveid? – jött egy újabb kérdés.
Dorina elővett egy hosszú, oszlopszerű tasakot, melyben felhajtogatott platátok mintájára gondos alapossággal jóformán az összes terve, és kreatív ötletei helyet kaptam. Illetve digitális formában egy Pendrive segítségével is tudott kisebb reprezentációt tartani, már amennyiben arra volt szükség.
Jean-Pierre óvatosan kivette a heneralakú, kupakos tokból a terveket, és egy nagy tervezőasztalon máris szétterítette, miközben odakint milliószám fényképészvakú kereszttüzében már javában tartott a divatbemutató.
– Hmmm… lássuk csak… – vette részleteiben szemügyre szakértő szemmel. – Rendkívül sokat ígérő, és tehetséges munka… néhány modellen már most látom, hogy fantasztikusan fok állni! Szeretnélek bevenni a csapatomba! Persze csak, ha nincsen másirányú terved!
Dorina hirtelen köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy híres, nevezetes párizsi divatcézár valósággal el van ájulva terveitől, és eddigi munkáitól, és rögvest munkát, megélhetést akar neki biztosítani.
– Én… ö… hát… azt hiszem… – hebegni-habogni tudott csupán.
– Ami ugyebár drágám annyit jelent, hogy igen?! – kérdezett vissza immár mosolygós, baráti jelleggel.
– Igen! És nagyon szép köszönöm a lehetőséget! – hálálkodott.
– Ne nekem köszöd kicsi szívem! Saját magadnak! Honnan is jöttél?!
– Budapestről!
– Á! Értem! Szóval nem hagyták, hogy szabadon szárnyalhass, és kibontakozz?!
– Hát… valahogy úgy… – igyekezett még egy újabb mély levegőt venni, hogy felfogja milyen szerencsében is van része.
– Akkor ezt megbeszéltük! Ezeket a terveket szeretném magamnál tartani drágám, ha megengeded, és már a következő munkanap kidolgozzuk az esetleges részleteket! Most pedig ünnepeljünk egy kicsit! Szereted a jófajta pezsgőt drágám?! – A divattervező valahonnét elővarázsolt két kristálypoharat és megtöltette finom habzó bukorékkal, majd egyhajtásra kiitta. Dorina reszketeg kezébe is adott egy pezsgővel teli poharat, amit a talpraesett, fiatal hölgy csak apránként fogyasztott el, hiszen semmi esetre sem szerette volna, hogy máris fejébe szálljon az ital.
– Ha van kedved drágám egészen nyugodtan néz körbe, és fedezd fel magadnak a helyet! Ha bárki megkérdezné Jean-Pierre munkatársa vagy! – kacsintott mosolygósan bizalmasan, majd gyorsan, peckes lépésekkel máris a kifutón termett, hogy az egzotikus, álomszép modellek társasaságában megtapsolják őt, és persze a frenetikus este többi résztvevőit.
Dorina még nézelődött pár percig, aztán úgy döntött hazamegy, hogy legyen ideje felkészülni a holnapi napra, és persze jócskán elgondokodni a történtekről. Alig vette észre, hogy amint kilépett az épületből a nagyon jóképű, fiatal herceg egész idő alatt egyedül csak őt bámulta. Most kiszállt luxus Poschéjéből, és legalább százszálas vörösrózsacsokorral a kezében egyenesen felé tart.
,,Hát ez meg mit akarhat?!” – gondolkodott el, majd amikor már csupán alig pár méterre volt Dorina úgy döntött, hogy kíváncsiság gyanánt bevárja.
– Bocsásson meg kedves hölgyem, hogy nem tudtunk beszélgetni, de sajnos egyéb irányú elfoglaltságaim elszólítottak… – kezdett bele szokásos, unalomig ismeretes mondókájába a herceg, majd szabadkozva átnyújtotta a hatalmas, és igen-igen tetszetős virágcsokrot.
– Ha meg nem sértem vele ez az Öné! Fogadja szeretettel!
– Én… igazán… nem is tudom… nagyon köszönöm… gyönyörűszép… – lelkendezett, mert az utóbbi időben nem sok embertől kapott virágot. És persze nem ekkora kivitelben.
– Volna kedve hozzá, hogy ha esetleg ráér akkor találkozhatnánk egy kellemes, nyugodt helyen? – A férfi hangján is érződött, hogy erősen küszködik a szavakkal, koncentrál, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy még soha senki nem volt rá ennyire lefegyverző hatással.
– Persze! Miért is ne? – Egyezett bele a fülig érő szájú Dorina a találkozóba.
– Megengedné, hogy hazafuvarozzam?! Merre felé lakik?
– Ó… a külvárosban… De igazán nem… szükséges…
– Ugyan! Ragaszkodom hozzá! Párizs külvárosa kicsit veszélyes vidék! Kérem szálljon be nyugodtan! – azzal már nyitotta is ki a luxus sportkocsi anyósülés felőli oldalát, hogy gyöngéden besegítse a hölgyet az autóba, míg a virágcsokrot – egyelőre –, a hátsó ülésre tették. A herceg profi sofőrként máris gázt adott, de azért nagyon ügyelt, hogy a közlekedési szabályokat – ha nem volt muszáj –, ne sértse meg.
Dorina azt gondolta, hogy egy fantasztikus álomvilágba csöppent bele, ahol az álmok, és a vágyak igenis teljesülnek, bármilyen akadályt gördít az ember elé az élet. Mindvégig igyekezett megőrizni a realitás érzékét, miközben egyre inkább érezte, hogy szívében újból felébred a szerelem olthatatlan s örökkévaló vágyakozása…

VÁLLALATI VÉG-JÁTÉK

Elegáns sakktáblamintás kosztumöt viselt, körömcipővel, és laptopttáskával, mézszőke haját szigorú kontyba fogta össze, amitől máris nagyon megközelíthetetlen, nagyon hivatalos jelleget öltött egész megjelenése.
Márkáns, hollófekete gurulós bőröndöt húzott maga után, mikor végre kikeveredett a repülőgépből, hogy aztán a nemzetközi váróban vegye át számtalan csomagjait. Majd nagyot sóhajtott és felnézett a fátyolfelhők keresztezte égre. Igaz még csupán csak Augusztus vége felé járt az idő, de mégis volt valami nagyon szeszélyes az emberek hangulatában…
– Taxi! Kérem! – Emelte fel jó magasra kezét, mintha csak újból egy iskolai órán jelentkezne felelőként, és mikor egy kanárisárga taxi máris előtte állt meg kicsit megnyugodott, hogy mégsem kell elvesztegetnie további értékes perceit. Ugyanis egy felelős, vezető állásban lévő reklámmanager nem engedheti meg magának, hogy könnyelműen bánjon az idővel. És egyébként is egy nap nem csupán huszonnégy óra, de ha munka, és feladat van akkor azt értelemszerűen végre kellett hajtania.
– Jó reggelt nagysád! – köszönt neki autójából kiszállva egy harcsabajszos, fél mázsás sofőr. – Hova lesz a fuvar?! – méregette kissé gyanakodva, mint egy ragadozó, aki mielőtt lecsapna azért még tetőtől-talpig részletesen végigmérte zsákmányát.
– A belvárosba a hatodik kerületbe, ha kérhetem! – A gyönyörű, csinos nő egyelőre türelmesen várakozott, mert azt remélte, hogy a taxis előbb-utóbb kapcsol, de miután ez öt perc múltán sem történt meg kissé ideges lett.
– Valami próblémája van drága nagysád?! – érdeklődött kíváncsian, sunyi, ravaszkás mosollyal a taxis.
– Ha meg nem sértem kedves uram legyen kedves a csomagjaimat a csomagtartóba bepakolni! Megfizetem! – felelte mielőtt a taxis bármit mondhatott, vagy tiltakozhatott volna. Sajnos még így is jócskán meglátszott enyhén morcos, bosszús tekintetén, hogy miért kell neki cipekedéssel, meg pakolással vesztegetnie a drága idejét, amikor az idő – ha nem tudná esetleg valaki –, pénz.
– Így már megfelel! – A taxis nem zavartatva magát a gurulós bőröndöktől kedve a kis kozmetikai táskákon, és retikülökön át mindent behányt a csomagtartóra, majd jó hangosan rácsapta a csomagtartó fedelét az autó hátsó felére jelzésértékűen.
– Azért lehetett volna finomabban is kedves uram! Ezek nagyon értékes holmik! – igyekezett kioktatva megmagyarázni a dolgok természetét a gyönyörű nő, de azonnal átlátta, hogy a taxisnak csupán csak legfeljebb nyolc osztálya lehet, mert fogalma nem volt, hogy mit akarhat tőle.
– Akkor most jön, vagy marad drága nagysád, mert nekem osztán’ édes mindegy! – jelentette ki karba tett kezekkel.
– Tudja mit?! Magával megyek! – Még szerencse, hogy a keze közt tartott laptoptáskát magánál őrizte, így a méregdrága hordozható számítógépének nem lett semmi baja, és a prezentációs fájlok sem sérültek.
A nappali fény vakító sugarai úgy vették körbe a gyönyörű, fiatal nőt a hátsó ülésen, mintha egy igazi angyal volna, akit csupán csak azért küldtek le a föld nevű bolygóra, hogy segíthessen az egyszerű földi halandók nyomorát, és mindennapi gondjait elviselhetőbbé tenni. A taxis bezzeg állandóan stírölte a visszapillantó tükörből, miközben a gyönyörű fiatal nő azonnal okostelefonjáért nyúlt, és azonnal telefonálgatni, és fontos ügyeket intézni kezdett:
– Akkor a tőzdsei árfolyamokat nézd meg figyelmesen… képzeld csak én is tudom, hogy mi fán terem egy számviteli grafikon… a prezentáció és a marketing az én asztalom ebből nem engedek…
A taxis azonnal felmérte, hogy valószínűleg rendkívül fontos emberrel hozhatta össze a sors, hogyha máris ennyire fontos, és lényegretörő üzleti tárgyalásokat folytat le egy egyszerű telefon segítségével. Miközben vezetett azért időnként hátra-hátratekintett miközben a nő előbb a Tabletjén, majd később a laptopján is dolgozott valamit. A gyönyörű nőt csupán csak egy-egy élesebb kanyar, vagy forgalmi dúgó billenthette ki munkavégzéséből.
– Tudja a kisebbik lányom most fog ballagni, és mikor megkérdeztük tőle a párommal, hogy mit szeretne kezdeni az életével? Szeretne-e továbbtanulni meg ilyesmi? És tudja mit mondott?!
A gyönyörű nő egyetlen pillanatra sem engedhette meg magának, hogy felnézzen laptopja képernyőjéről; egyre csak folyamatosan gépelt.
– Azt mondta, hogy celeb, meg influenszer akar lenni, meg zenész és klippeket akar forgatni, és hasonlók. Képzelje el! Egy szóval nem hallottuk tőle, hogy esetleg ne adj’isten valami kétkezi munkát, vagy szakmát kitanulna. Hiába! Változnak az idők! Bezzeg én az ő korában… Ha apám meghallotta volna, hogy kacérkodom a színészettel visszakézből kaptam volna tőle máris pár pofont!
– Bocsásson meg kedves uram, de most sajnos nincs időm rá, hogy a magánéletével is foglalkozzam, mert jelenleg a saját karrieremet is egyengetnem kell! – jelentette ki kicsit cinikus hangnemben a nő, és ezt már a taxis is belátta, hogy jobb lesz, ha meg se szólal.
– Persze nagysád! Megértem! A munka az első! – A továbbiakban a taxis igyekezett minden maradék koncentrációját az előtte lévő közúti forgalomra koncentrálni, miközben fél szemmel azért ellenőrizte a taxamétert.
A gyönyörű nő csupán csak biccentett, hogy tudomásul vette a taxis válaszát, majd visszatért kétkezes gépeléséhez.
Időközben a taxis jobbnak látta, ha nem a festői útvonalat válasszák, melyet – tudvalevően –, direkt a pénzesebb kuncsaftoknak tartogatott, hanem minél gyorsabban el kívánta fuvarozni ezt az álomszép karrierista nőt a munkahelyére, mert ma még – feltehetően –, lesz egy-két nagyon fontos tárgyalása, és millió és egy dolga, ami nem tűrhet halasztást. Szerencsére ismert olyan titkos kerülőutvonalakat is, melyek segítségével a forgalmi dúgókat jó messzire kitudta kerülni így még mindig kicsit szerencsével könnyedén megspórolhattak maguknak legalább húsz-huszonöt percet.
– Ha nem baj nagysád akkor kicsit lerövídítem az utat, hogy gyorsabban odaérjünk!
– Megköszönném! Ez igazán nagylelkű magától! – nyugtázta a nő.
– Nem tesz semmit! – Bár a taxis pontosan tudta, ha szándékosan lerövídíti az utat, akkor kiesik néhány igen-igen zsíros bevétel aznapra, de hát az embernek mégsincs mindennap szerencséje egy ennyire kivételes álomnőhöz. Nem igaz?!
A taxi bekanyarodott egy mellékutcába, majd végül ráállt a gyorsforgalmi szakaszra, ahol a legtöbb autó kötött pályán mozog így gyakorlatilag kikerüli azokat a kereszteződéseket és további útakadályokat, melyek – a legtöbb esetben –, jócskán felszoktak tornyosulni főként a délelőtti csúcsforgalom időszakában.
Aztán ahogy a taxis megígérte nagyjából huszonöt perc alatt már bent is voltak a hatodik kerületben az Andrássy út patinás környékén.
– Megérkeztünk nagysád! – közölte a taxis miután a taxamétert megállította, hogy pontos összeget mutasson.
A gyönyörű nő időközben precíz alapossággal elpakolta laptopját a tetszetős kis táskájába, és modern Tabletjével is hasonlóképp cselekedett.
– Mennyivel tartozom kedves uram?! – kérdezte érdeklődve.
– Ötezerhatszáz forint lesz, nagysád!
– A visszajárót nyugodtan megtarthatja és adtam hozzá egy kis extra borravalót, amiért kerülőutakon volt szíves közlekedni! További kellemes napot! – Azzal kiszállt az álló járműből, és megvárta míg a taxis kipakolja egy kisebbfajta tetszetős kis halomba összes csomagjait.
– Legyen szerencsénk máskor is nagysád! További szép napot! – azzal a taxis lecsapta kocsija csomagtartófedelét, bevágódott a vezetőülésbe és csikorgó gumikkal már ki is kanyarodott a forgalomba, vélhetően, hogy új fizetőképes kuncsaftok után nézzen.
A gyönyörű modern nő pedig elindult az Andrássy úton, hogy odaérjen a konferenciára, ahova várták prezentációival együtt.
Az Andrássy út a főváros egyik luxusnegyedévé nőtte ki magát időközben, és az itt őshonossá lett polgári társadalmi réteget mintha fokozatosan felváltotta volna egy jóval módosabb, gazdagabb elitréteg, akik viszont már egyáltalán nem akartak közösködni.
Ahogy végiggalopozott a járdán, mert nem is tagadhatta volna, hogy kissé késésben volt tüstént két részeg hajléktalant pillantott meg az egyik kisföldalatti lejárójában, akik hangos, agresszív szóváltások közepette veszekedésbe keveredtek valami miatt. Bár nem ítélte el a hajléktalanok társadalmi kiszolgáltatotságát mégis meggyőződése volt, hogy egy vitás kérdést azért talán mégsem kellene ennyire radikális, drasztikus formában lerendezni így jó messzire elkerülte őket és tovább baktatott. Később egy idős, nyugdíjas, nagyon kedvesnek látszó nénike termett előtte, aki már erősen fonnyadt virágcsokrot szorongatott, és azt állította, hogy beteg felnőtt fia miatt kénytelen árulni, és megalázkodni:
– Kedveském! Parancsol esetleg egy szépséges virágcsokrot? – érdeklődött közvetlen alázattal.
A gyönyörű, fiatal nőnek most kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy virágcsokrot vegyen egy idős asszonytól, akivel bizony mostohán elbánt a rongyos élet.
– Bocsásson meg kérem… de most sietek… – azzal jószerivel máris megpróbálta úgy ahogy kikerülni a szerencsétlenül járt, kedves öregasszonyt.
– Vigyázzon magára kedveském… – búcsúzott tőle szomorkásan az asszony.
A modern nő azonnal bekanyarodott a sarkon, ahol volt egy menő fodrász és szépségszalon, ahova csupa-csupa nagymenő, meg nagyágyú, pénzes kuncsaft járt, és ahol egyik volt gimis oszálytársnője volt az egyik alkalmazott. Éppen készült ablaktisztító vegyszerekkel kiadósan letisztogatni a nagyméretű ablakokat, amikor rögtön megakadt a szeme gimis barátnőjén, és kirohant elé a nyílt utcára.
– Szia, jó reggelt! Ezt a meglepetést! Hogy vagy? Mi újság? – hirtelenjében vagy száz kérdést feltett, hiszen már legalább tizennyolc éve alig-alig tudtak csak találkozni személyesen.
– Ö… szia… Szandrám… Bocsáss meg, most rohannom kell a munkahelyemre… de jó volt látni, és eszküszöm neked, hogyha végeztem visszajövök, és majd dumcsizunk… – ígérte meg, majd méregdrága női karórájára nézett, és feszült idegességgel konstatálta, hogy a percek, és másodpercek csak úgy valósággal falják egymást. Ez rosszat jelent, elvégre soha az életben nem késett el sehonnan sem.
Végül gyakorlatilag futva, loholva tette meg az utolsó néhány métert egy tetszetős, patinás, felújított üvegpalota épületéig, ahol beszaladva az épületbe tüstént két gorillatestű, nagydarab biztonsági őr állta útját:
– Hova, hova kisanyám?! Hogy te milyen szaftos kis nőcske vagy! – állták útját.
– Jó napot kedves uraim! Ha megbocsátanak most rohannom kell, mert késésben vagyok egy rendkívül fontos üzleti találkozóról… - hadarta el a szokásos szöveget, miközben a két kíváncsiskodó őr azt hitte viccel, mert mosolyra húzódott mindkettő szája.
– Hát az nem lesz ennyire egyszerű menet kisanyám! Előbb sajna még ellenőriznünk kell ezt-azt, és ha mindent rendben találunk, akkor esetleg beengedünk.
Ez aztán már végleg sokk volt, hogy két ennyire korlátoltértelmű idióta vadbarom állja az útját. Mivel mást aligha tehetett, ezért máris okostelefonján hívta egyik főnökét, és szándékosan hangosan eldarálta neki, hogy két biztonsági őr nem akarja beengedni a nagy tanácsterembe, holott az üzleti megbeszélés már legalább fél órája megkezdődött.
– Igen… Igazgató Úr… máris átadom nekik a telefont… – A gyönyörű nő azonnal átadta okostelefonját az egyik biztonsági őrnek, aki alig bírt megszólalni, és valósággal máris haptákba vágta magát, aztán alig néhány percen belül már be is engedte a nőt saját digitális beléptető kártyájával.
– Örültem a szerencsének kedsem uraim! Egy élmény volt! – jegyezte meg miközben szaporázott lépteivel egyenesen a személyi lifthez sietett, hogy felvigye a kívánt emeletre. Aztán mikor felért, és kiszállt megint futásra szaporázta lépéseit, és le is vette tetszetős cipőit, hogy annyira ne fájjon a lába.
Hármat kopogtatott a nagyméretű ajtón, mielőtt belépett volna a hatalmasnak tetsző tanácsterembe, ahol befolyásos üzletemberek, és főként pénzes befektetők foglaltak helyet. Minden üzletember előtt kiterített hivatalos szerződések, és prezentációs anyagok terpeszkedtek, és nagyon úgy tűnt, hogy már csupán a gyönyörű nőre várakoznak, hogy elkezdődhessen végre a prezentációs előadása.
– Bocsássanak meg a késésért! Sajnos a közúti forgalomnak is van hátránya, bárhogy is igyekszik idejében elindulni az ember… – fújta ki mellkasából a nagy levegőt, majd kivette laptopját táskájából, és összekötötte a nagyalakú asztalon lévő projektorral, hogy a hófehér nagyméretű vásznon máris egy grafikonszerű táblázattal demonstrálja előadása anyagát.
– Tehát a marketing és piaci profitot termelő ágazatokat nem árt kicsit átszervezni, mielőtt újabb összegeket fektetnének bele. Láthatják, hogy a grafikonok indexei pontos zuhanásba kezdtek, ami a tőkepiaci mozgásoknak sem éppen kedvez… – részletes fejtegetésekbe, és komoly meggyőzésbe kezdett arról, hogy miként kellene nyereségorientáltabban átszervezni az adott cégcsoportot, hogy főként a külföldi befektetők is maradéktalanul meg legyenek elégedve, és negyvenöt percen keresztül míg csak jócskán ki nem száradt a szája folyamatosan igyekezett szóval tartani a helyiségben helyet foglaló, befolyásos üzletembereket.
– …Tehát, amint azt Önök is láthatták egyre több kimaradás és hézag lesz majd tapasztalható a következő hónapban esedékes üzleti merkantilista cégpolitikában, ezért érdemes – legalább is –, egyelőre kicsiben gondolkodni, hogy ne ússzon el a már meglévő nyereséges haszon. – fogalmazott egyértelműen.
A legtöbb üzletember – aki egyáltalán valamicskét is konyított az üzleti infrastruktúrához, és politikához –, nagyon helyeslően nem győzött bólogatni, hogy a gyönyörű, határozott nő értheti a dolgát, ha ennyire összeszedett, és precíz volt, és felvázolta a megfelelő szisztémákat. Egyetlen ember nem volt boldog a teremben maga az autokrata, rabszolgahajcsár igazgató, akinek lelki szemei előtt tüstént megjelent, hogy a céget csődbe fogja vinni egy idióta, hülye liba megújító marketingproektje.
A legtöbb külföldi befektető és üzleti partner amikor véget ért a közel három és fél órás megbeszélés barátilag rázta meg a gyönyörű nő kezét, és gratuláltak neki, amiért ennyire felkészülten, és pontosan eléjük tárta a szakmai tervezetet. Többen máris készek lettek volna személyesen csak vele üzletet kötni, ám az igazgató jóváhagyása nélkül ez nem volt lehetséges. A legtöbb üzletember kiviharzott a teremből, és már csak a gyönyörű nő, és az igazgató maradtak benn.
– Hát kedves kollegina… mit is mondhatnék…?! – emelte rá a tekintetét. – Először is gratulálok a kimagaslóan minőségi összefoglalójához! Dicséretes a precíz felkészültsége! Azonban sajnos mivel közel fél órát késett, és megváratta külföldi üzleti partnereinket sajnos nem tudok mást tenni, és el kell hogy bocsássam állásából. Szeretném, ha tudná, hogy ez nem személyes, csupán csak üzleti ügy… – Az igazgató kicsit még örült is neki szemmel láthatóan, hogy elvágta a fiatal nő karrierjének útját, és további érvényesülési lehetőségeit.
– Megértettem Igazgató Úr! – közölte, majd gondosan visszatette laptopját a táskába, és a szükséges hivatalos szerződéseket, és dokumentumokat.
– Várjon csak egy percet kedves kollegina… Ön is tudja, hogy a szakmai tudását, és felkészültségét nagyra értékelem. Nem szükséges, hogy kirúgjam magát, ha munkaidő után megtesz nekem egy aprócska szívességet… - fogalmazott homályosan a nagyhatalmú igazgató.
– …És mi lenne az, ha szabad kérdeznem Igazgató úr…?!
– Tudja problémáim vannak a házasságommal, és a feleségem már nem szeret engem eléggé… Esetleg könnyíthetne a helyzetemen… Maga is csak jól járna vele… – olyan gusztustalan, hányingerkeltő volt kéjmámorban úszó arca, hogy a gyönyörű nő kis híján elokádta magát.
– Erre minden magára valamit is adó, tisztességes nő nemet mondana! – jelentette ki majd fogta a holmiját, és sértődötten kiviharzott a tanácsteremből. Beszállt a liftbe, majd a recepción át egyenesen kisétált az épületből, és úgy döntött visszamegy a szépségszalonba, hogy kibeszélgethesse magát egykori gimis, csajos barátnőjével.

BÉGETŐ PRÓFÉCIÁK, TALMI ÖSSZEOMLÁSOK

Végtelen munkák révén
a halandó Időt fordítanánk
le saját magunkra;
ész s értelem, akár egyetlen
precíz-pontos órarúgó
most még tudatosan
vadászna elefántcsonttornyok
mélyén megbújó értékes
kézirat-tömegekre,
porszagú dokumentumokra,
melyeket elfeledettnek
hitt nemzedékek hagytak
itt feltétlen
mulandóságuk bizonyítékául.

Az Idő boldogabb végvárai,
akár olcsósított,
vagy lebontásra szánt
kártyavárak észrevétlen
beépülnek a süllyedni vágyó,
sekélyes hétköznapok
talmi díszletei közé.
Az ember még csak-csak megérti,
hogy egész életén át
nem maradhat ideje,
hogy méltóképp befejezhesse
az ádáz befejezhetetlent.

Szelídítő korok álmodozói,
vagy kötekedői
– már olyannyira egyre megy -,
akár a kétszer kettő
megfellebbezhetetlen képlete,
mert az idők álruháiban
,,egyeseknek” még így is
folyamatosan figyelmeztetnie,
résen illik lennie,
mert még itt lebzselne
oly sokan, azok is kik
inkább jó pénzekért
lejmolnak kedvükre,
de jóformán két szalmaszálat
sem igen tennének
méltón keresztbe.

Mert önmaguktól
a mindennapi sekélyes
gondok s bajok ritkán
szállnak csak el; talán jobb is,
ha a maga napjait
éli a benső lélekben
egymaga a nyughatatlan elme,
akire senki sem hallgatott.

Észrevétlen lyukas
ózonpajzzsá válik
agymosott agyakban
minden hasztalan,
idióta számkivetett
prédikáció a jóléti
berendezkedés
általános kohéziójáról;
kollektív megrendülés
lesz átkos jussa,
ha bárki még a zavarosban
merhet kedvére pecázni.

Általános korhangulatként
még megülnek
a tömeg-tumultus
recsegő fáján,
hol hollók várják
a gyanútlan esendőket.
Összeterelt nagy
rénszarvasnyájak
bégetnek egykedvűen,
mintha már kérőznének
a nagy aktusok jogán,
figyelő fejükön
meg-megremeg
agancsok ág-rengetege!