MONOLÓG EGY SÍR ELŐTT

Mély megrendültséggel állt a sírnál. Az oktober szinte kivétel nélkül heves záporokkal, hideg, dermesztő esőzésekkel fenyegetett. A középkorú, negyvenes férfin kimustrált viharkabát feszült pocakosodásnak indult hasán. Kopaszodásnak indult haján már erősen meglátszottak az időkoptattak stigmajegyek.
,,Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna.
Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű, és rendkívül mélyenérző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit, és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My fair lady szerepelt.
Vagy példának okáért ott volt az irodalmi szalonban rendezett szavalóest, ahol a gyönyörű művésznő kedvenc Pilinszky verseit szavalta, méghozzá olyan intenzív, és semmivel sem összehasonlítható mély átéléssel, melyre csak az igazán legendás vers és prózamondók képesek.
– Üdvözlöm drága művésznő! – köszönt a sírnak, mintha még élő, létező személy lenne. – Róbert vagyok, és én is 1983-ban születtem, akárcsak Ön.
,,Már megint miféle ostoba, gyerekes beszéd ez?! – gondolhatta. Elvégre teljesen természetes dolog, hogy akik a nyolcvanas években születtek azok is előbb-utóbb megfognak öregedni, tehát nem érdemes kérkedni azzal ki idősebb és ki marad örökké fiatal” – dorgálta meg önmagát kissé duzzogva, bosszankodva.
– Nem tetszik elhinni drága, de annak idején 2002-ben magam is bátorkodtam jelentkezni az SZFÉ-re, és már a legelső rostán kiestem! Most úgy gondolom felnőtt fejjel, hogy talán jobb lett volna még kitartóbban, még elszántabb rendíthetetlenséggel próbálkoznom, de hát - nem tagadom –, engem is bizony jócskán megtaposott a viharos élet…
Egy éjfekete varjú szállt rá az egyik csontvázszikár fára, és ültében gyanakodva figyelni kezdte a férfit. Mintha ki akarná értékelni, és megjegyzést fűzni viselkedéséhez.
– Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezte a férfi. – Gondolom még sosem láttál kétlábú emberszabású lényt, igaz-e?! – különös groteszk humoros éllel igyekezett megkérdezni a fekete madarat, de az adott kissé furcsa helyzet – hamar rájött –, egyáltalán nem volt se vicces, se humoros.
– Tetszik tudni, drága művésznő először egy romantikus vígjátékban volt szerencsém Önt látni még öt-hat évvel ezelőtt, és színészi játékán rögtön érezni lehetett, hogy igazán őstehetség, mert valósággal csak úgy áradt magácskából a természetes elegancia, a nőies báj, és persze minden, ami az adott szakmát meghatározza. Sajnos nem igen jutottam el a színházba, ahol a darabjait játszották, ami persze olcsó kifogás és egyúttal öreg hiba. Azt hiszem a többi emberrel szemben támasztott gyanakvó passzív ellenállásom kényszerített arra, hogy a nagy tömegtumultusoktól szükség szerint távol tartsam magamat. Nemrég múltam negyvenkét éves, és ha arra gondolok, hogy Ön előtt még ott állt volna nagyon sok lényeges dolog, és talán a gyermekvállalás is biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan talpraesett és nagyon kedves anyuka lett volna, aki imádattal olvasott volna esti mesét, és verseket gyerekeinek. Tetszik tudni nekem is lett volna egy kislányom, csakhát az exmenyasszonyom meggondolta magát, mert szerinte képtelen voltam kielégíteni maradéktalanul az ő luxus iránti igényeit. Szegény drága édesanyám erre mindig azt szokta volt mondani, hogy: ,,Akkor édes fiam nem is igazán szeretett téged az a számító nő!”
Néhány idősebb, nyugdíjaskorú ember sétált óvatosan a megbarnult, esőáztatta falevelek közt, és jól halották, mikent mondogat a férfi a sírhoz, mintha néma párbeszédet folytatna, egy olyan szituációban, ahol csupán csak az egyik fél értheti a megtörtént eseményeket.
– Ön volt az egyetlen olyan színművész, aki önszántából szóba állt velem a közösségi médiában, és nagyon fontosak voltak a közösen megejtett beszélgetéseink is, mert egy-egy nehezebb, vagy rizikósabban induló nap mégiscsak sokkal szilárdabban, és stabilabban indul, ha lelki lökést ad hozzá egy fantasztikus személyiség, mint Ön.
Tudja most jelenleg egy biztosítótársaságnál robotolok naphosszat, és sokszor felteszem magamnak a megkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fenét keresek egy olyan munkakörben, amihez nincs túlságosan sok közöm?! Egyébként tökéletesen igazuk van a legrégebbi ismerőseimnek, és barátaimnak, akik szerint egy idióta lúzer balek vagyok, hogy nem váltok szakmát, vagy éppen vágok bele valami egészen másba, de hát ha az embernek nincsenek megfelelő, érdemi kapcsolatai mást sajnos nem igazán csinálhat, vagy tehet.
Délelőtt kilenc is elmúlt már, és egyre több és több látogató kezdte elözönleni a sírkertet, így – nem meglepő –, hogy a férfi gondolt egyet, és úgy döntött hazamegy, és legfeljebb majd akkor látogat ki, amikor alig vannak itt.
– Köszönöm drága művésznő, hogy meghallgatott! – megemelte előtte sapkáját, mintha egy kivételes emberrel beszélgetett volna aztán buszra szállt a megállóban, és meg sem állt hazáig.
Odahaza a férfi amolyan home office munkakört igyekezett berendezni magának. Főként online marketinggel, ebook-szerkesztéssel, és sok más egyébbel igyekezett foglalatoskodni, mert úgy vélte a modern század digitális kütyümániája ezt – valamilyen szinten –, még meg is követeli az egye átlagemberektől.
Bár egyszerre több szövegrészletbe, és versbe is bele-belefogott szinte – minden esetben –, annyira időszűkében járt, hogy amikor végzett volna egy szöveggel, váratlanul másra kezdett gondolni, agya váratlanul átkapcsolt, és máris egy prózai verset komponált meg majdnem teljes egészében. Mivel rendkívül aggasztotta az egyébként is labilis, és bizonytalan jövő úgy gondolta, hogy az OSZK-kézirattárában majd érdemi felvilágosítással szolgálhatnak arra nézve, hogy a hagyaték, az életmű, és egyáltalán a kéziratok dolgában az ember nyugodt szívvel rábízhatja irományait az adott könyvtár szakavatott szakembereire.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyik életunt, rasztrafrizurás fiatalembernek, aki olyan álomszuszéknak tűnt, mint aki nyomban elalszik, és egyúttal meg is savanyodik szájában a tej.
– Mi kell öregem?! – kérdezte kissé ellenségesen.
– Üdvözlöm! Esetleg tudna segíteni? Kéziratok gondozása, és hagyatéka ügyében lenne néhány bevezető kérdésem… - felelte szintúgy szkeptikusan, hiszen ránézésre semmi empatikusat, vagy nemest nem várhatott ettől a fiatal suhanctól, akinek már most elege lett a munkavégzésből.
– Hát pajtás sajnálom! – jelentette ki máris széttárva mindkét karját. – Fingom sincs, hogy mit akarsz, de ha nem kell semmilyen könyv, akkor kívül tágasabb! Márha érted, hogy mit süketelek?! – meredt rá most már nyíltan ellenszenvesen.
– Tisztelt Uram! Elnézsét, hogy feltartom! Talán beszélhetnék esetleg egy illetékes személlyel? Talán ha volna kedves és a főnökét ha ideküldené! Nagyon hálás lennék! – A férfinek bizony nem kis lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze emberi hozzáállását a pimasz, jócskán hitvány beszéd hallatán. A rasztafrizurás fiatalember elkurjantotta magát:
– Géza’bá, keresnek!
Egy csoszogva közlekedő, félig sántító, nyugdíjaskorú, SZTK-keretes szemüveget viselő öregember sántikált ki a könyvellenőrző helyiségből, és tüstént vizsgálni kezdte az adott helyzetet, amiért szólították:
– Igen? Mi a helyzet Tónikám?! – kérdezte az unalmas suhancot.
– Itt van ez az Úr és kéziratok és egyebek iránt érdeklődik, meg valami hagyatékkal kapcsolatban bugyogott valamit, ha jól értettem! – fordult idősebb kollegája felé.
– Vagy úgy! Akkor talán fáradjon át az irodába, és beszéljük meg a dolgokat! – Az öregember rekedtes, cigimarta hangjában máris kedélyesebb derű bújkált. Sokkal jobban is érződött benne az emberség, mint fiatal, és renyhe kollegájában. Máris kisántikált a pult mögül, majd kezetfogott a negyvenes férfival, és elvezette őt egy szépen berendezett, kissé dohszagú irodahelyiségbe.
– Kérem foglaljon nyugodtan csak helyet, és mondja el nekem, hogy miben segíthetnék? – kérdezte érdeklődve, figyelmesen, mint akit ténylegesen izgat a másik mondanivalója.
– Nagyon köszönöm! – foglalt helyet a férfi úgy hogy össze ne gyűrje ruháját. – Úgy értesültem, hogy bizonyos kéziratokat előszeretettel fogadnak, és bevesznek, és az irodalmi hagyatékok rendezése és gondozása lenne az egyik kérdés, amit felszeretnék tenni. Tudna ebben segíteni?!
Az öreg könyvtáros furcsán, kétkedően nézett a férfire, majd megvakarta fejét, és elgondolkozott. Kis idő múltán szólalt csak meg:
– Hát nézze kedves uram… írók, költők kéziratait ténylegesen bevesszük, megőrizzük, és gondozzuk is! Talán esetleg akad az Ön birtokában is olyan jellegű kézirat, ami értékes és fontos lehet?! – kérdezte kíváncsian.
– Sosem szerettem kérkedni, de lenne számos olyan irodalmi szöveg, és kézirat, melyet szeretnék itt megőrzésre elhelyezni! Feltételezem, hogy az ilyesmi nem kevés pénzbe kerülhet.
– Hát… kedves uram! Sajnos a könyvtár fenntartási költségei hogy úgy mondjam elsősorban a főváros költségetésétől függnek, és ezekhez jönnek hozzá ugyebár az egyéb még szóban forgó költségek… – az öreg könyvtáros hímezett-hámozott, és nem mondta meg egyértelműen, hogy mire is gondol valójában, és ez kissé irritálta és idegesítette is a férfit, bár megpróbálta leplezni.
– Értem! Tehát akkor ez azt jelenti virágnyelven szólva, hogy nem tudnak segíteni! – jelentette ki szomorúan, lemondóan, és már éppen készült arra, hogy feláll, és hátatfordít ennek a fiaskónak.
– Kedves Uram… Várjon kérem… - állította meg az öreg könyvtáros. – Nézze biztosat nem ígérhetek, de amennyiben behozza ide nekem a kéziratokat, és egyéb szövegeket talán kitalálhatunk valami közösen… - ravaszkásan kacsintott hozzá párat, amitől az embernek tüstént olyan érzése támadt, mintha az öregember átakarná verni.
– Nos, majd még meglátom! – jelentette ki. – Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám! – Ismét kezetráztak, majd a férfi kissé megszégyenülten, fejét lehajtva lépett ki a régi, elavult irodahelyiség ajtaján.
Később hazafelé menet ismételten nem birta ki, és megállt kedvenc antikváriuma előtt, és be is lépett a boltba. Egyik kedvenc, kissé gyerekes tréfája volt, hogy két-három eladót is megkérdezett a boltban, hogy hallottak-e egy nagy író, költőről, mert sajnos eddig sehol sem lehetett hozzájutni könyveihez.
– És szabad megtudnunk kedves uram, hogy hívják az adott szerzőt?! – kérdezték tőle sorban, és egyre kíváncsibban, mire a férfi nagyon kimérten, és persze pokerarccal – nagy általánosságban –, saját nevét mondta, és önmagában is jókat is kuncogott, hogy a jócskán tanácstalan eladók sürögnek-forognak, még a számítógép katalógusában is próbálnak utánanézni az adott írónak, költőnek, de persze semmire se jutottak. Végül a férfi kiválogatott néhány megfizethető kategóriájú könyvet, majd készpénzzel fizetett, és kilépett a boltból. Száján különös, furcsa, grimaszszerű mosoly jelent meg, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy átmenetileg – legalább is –, sikerült önmagának fölényhelyzetet kiharcolnia.
Amint elhaladt egy virágágyásokkal beültetett fás park mellett, ahol jobbára kutyákat sétáltattak, és kisgyerekes anyukák ücsörögtek kedvenc könyveikkel, és okostelefonjaikkal a padokon miközben babáik homokot, és egyebet fogyasztottak a homokózóban férfi úgy döntött, hogy megpihen egy kis időre, és átgondolja a nap eseményeit. Alig fél óra múltán – alig vette észre –, egy közismert színésznő telepedett mellé, aki edződresszt, és sportcipőt viselt, és kivolt melegedve, mert erősen zihált, és fújtatott.
– Ó, szép jó napot! Ragyogó időnk van! – köszönt. – Ne haragudjon, de alig vettem észre, hogy itt ül! Ugye nem zavarom nagyon?! – volt a hangjában valami nagyon kislányos, bájos játékosság, ami miatt az ember sosem haragudhatott rá igazán, és ezt ki is használta.
– Nem történt semmi! – A férfi úgy döntött inkább elmegy innét, nehogy már éppen miatta szakítsa félbe délelőtti edzését ez a gyönyörű nő. – További kellemes napot, és kellemes edzést! – köszönt el nagyméretű szatyorral a kezében.
– Ne haragodjon még egy pillanatra szeretném feltartani! – állította meg a színésznő.
– Tessék, parancsoljon! – fordult feléje a férfi, és amint zöldesbarnás szemeit a nőre emelte valami titkos kémiai hatás azonnal, és váratlanul történt a két ember között.
– Egyszer már találkoztam Önnel… - jelentette ki. – Csupán azt nem tudom, hogy hol!
– Kedves hölgyem! Tudja kérem, megesik az ilyesmi!
A csinos, sportos szép nő gondolataiba mélyedt, majd néhány pillanattal később rögtön rávágta a helyes választ, mintha legalább is vetélkedőn lenne:
– Megvan! Még a pesti színházban a Váci utcában! Éppen Venczel Vera művésznővel beszélgetett.
,,Nocsak! – gondolhatta a férfi. Ez a gyönyörű nő ténylegesen emlékszik, de vajon mit akarhat tőle?!” – Nos, hát… igen. Tudja kérem régebben volt egy-két alkalom, hogy színházba tettem a lábamat.
– Megkérdezhetem, hogy most miért nem?!
– Hú, kissé nehéz kérdés! Tudja történtek olyan magánéleti dolgok, amitől elment a kedvem. És különben is az a rengeteg sok nyüzsgő ember, aki ott megfordul. Én sokkalta jobban kedvelem a magányt, amit senkivel sem szükséges megosztani. – Meglehet, hogy kissé elvetette a sulykot, mert a gyönyörű színésznő most kissé durcás, mérges tekintettel vizsgálgatni kezdte, mintha tanulmányozná nem csupán szavait, de őt magát is.
– Ezt sajnálattal hallom kedves uram! Ha számít a véleményem szerintem az ember előbb-utóbb megbánja, hogy sok mindenről önként lemondott, vagy adott esetben szándékosan kimaradt az életéből. – vallotta őszintén.
– Értem! Akkor hát kellemes szép napot! – A férfinak már nagyon mehetnéke támadt, így szószaporítás helyett azonnal elindult az egyik irányba. Észre se vette, hogy a csinos színésznő három-négy lépés távolsággal lemaradva követi őt. Végül, amikor a férfi kiért a hangulatos díszburkolatos kis utcácskából megállt az egyik közeli buszmegállónál, és várakozott.
A színésznő egyből mellette termett:
– Ne vegye zokon kedves uram, de ha nem bánja egy darabon szívesen elkísérném… - ellenőrizte okosóráján saját pulzusszámát, és a megtett kilométereket.
– Ahogy gondolja.
Együtt utaztak a busz hátsó kettes ülésén, miközben jókat beszélgettek. A férfi csupa olyan dolgot elmondott a fiatal, gyönyörű nőnek, amit talán másnak csupán feltételekkel mondott volna el, és amikor végül leszállt a végállomás melletti utcánál, ahol lakott a színésznő is leszállt. A sors egyik véletlen, különös fintora csak akkor derült ki, amikor a férfit megint csak követni kezdte a színésznő, majd amikor a férfi kedvesen közölte vele, hogy itt lakik nem messze a színésznő azonnal rávágta:
– Akárcsak jómagam!

PAPARAZZI-REALITY KLOÁKA KETREC

A legújabb valóság Realityban
mintha újfent totál
amatőr színjátszók
próbálnának tökre
érthetetlen gruppen-terápiás
síkító-frász színdarabokat
előadni méltánytalan,
agymosást elősegítő
tablettát vettek be mindannyian,
mintha csak szándékosan
narkománok volnának,
s kloáka-kalitkába
kellene belevizelniük.

Uralkodó lázálomban
Lear király-téboly látszik
szánalmas kísérletként
egyre inkább.
A drágalátos öncenzúra
itt sem úgy érvényes,
mint egyébként
a megszokott
csonkítások sorozata.

Törtető, szánalmas
exibicionisták brutál
héja ösztön-vágya
már egyre inkább leselkedik;
mindenkinek így
szükséges gályáznia
az ún.
szereposztogató díványokon?!

Mintha mindenki
szervesülten önmaga
Lebowskija s paparazzija lenne,
mert már az ufók sem szeretnek
- legalább is -,
idejönni, ahol mindenki
meglop, lejmol
mindent s mindenkit.

Egyre jobban a Semmi-lények,
agysorvasztó idióta-hangyák
akarják megmondani
mit lehet s mit nem lehet.
Fogpiszkálós aranyfogak
egy-egy gengszter-rapper
kitátott szájában.
Már mindenkinek
nézettségszám
s újabb semmitmondó skalp dukál.

Kaffogó kutyafélék
ugatnak prédikációkat
a jólét megvalósíthatatlan
luxus-álmairól, melyeket
- na persze -,
az egyszerű átlag
a büdös életben sosem
érhet majd el,
férgektől-férgekig
már egyre kiüresedettebben
botorkálnak magukat
is rendre becsaptottan
ember-roncs ivadékai
e mostani Jelennek.

Olcsósított paradicsom-metaforák
kategóriájába szervesen
beágyazottan egyre
többen hátrahúgyozós
kaszkadőrökké lesznek
vasmacska-láncokon fityegve,
akár kigyúrt,
agyatlan vadbarom
tesztoszteron-gorillák,
akiknek popkultúra
- annyi se sok -,
pankrátor-üzemmódban
nyakra-főre püfölik,
tángálják egymást.

Tömegesített
szatír-dáridókba fulladás.
Kisstílű morbid-gratula
a producereknek,
s az influencszereknek.

KILÉPÉS ÉLESBEN

Állandóan úgy érezte, hogy jószerivel totálisan kicsúszik a lába alól a talaj. Ha hajnalban felkelt valósággal ólomsúllyal ereszkedett még szempilláira is az olmos, deklasszált fáradtság, és az ágy könnyen visszahúzta, mert egyáltalán nem volt kedve délelőtt fél tizenegynél előbb felkelni. Amikor a forgalmi dúgókban üldögélt, és önmagában egyedül csupán csak azért imádkozott, hogy még jobban el ne késsen, miközben kedvenc The Corrs CD-jét hallgatta folyamatosan azon agyalt, hogy miért alakította úgy az életét, ahogy.
Rabszolgahajcsár, kellőképpen önző, autokrata főnöke – ha rajta múlott volna –, jószerivel még a szuszt is könnyedén kisajtohatta volna alkalmazottaiból, akiknek bezzeg sosem fizetett se túlórát, se béreken kívüli juttatást. Még szép hogy nem! Elvégre ha van haszon, és profit, amit egy-egy főnök, vagy vezetőségi tag megtarthat magának, akkor már csak azért se fog kicsit kedveskedni pláne nem felebaráti emberszeretetből azoknak, akik a belüket is kidolgozták az adott multinacionális nagyvállalat mindenható érdekében.
– Fruzsika dárga! Legyen olyan drága és hozzon egy bivalyerős kávét! Sok tejszínnel, és tejjel! Cukorból csak keveset! – kérte főnöke minden egyes napon, amikor úgy érezte, hogy végre talán békén fogja hagyni, legalább annyi ideig, míg egyáltalán a saját feladatát, és munkaköri leírását el tudja végezni.
– Máris hozom! – valósággal rácsapta az igazgatóra az ajtót. Ez is egyfajta jelzésértékkel bírt – legalább is –, azok szemében, akik még nem felejtettek el a sorok mögött olvasni. Néhány percen belül máris a lefőzött, friss feketekávé bögrét és néminemű tejet, és tejszínt szervírozott főnöke irodájába. Holott, amikor anno közrl öt és fél éve belépett még úgy szólt az álláshirdetés, hogy előléptetési lehetőségek várnak, és fényes karrierista jövő főként az olyan alkalmazottakra, akik megbízható munkaerőként kívánnal együttműködni a vállalat életében. Most viszont valósággal magától értetődően adta magát a kérdés, miszerint: mit kellene még megtennie egy-egy szerencsétlen közalkalmazottnak, hogy karrierépítésbe, és előléptetésre számíthasson egy adott cégcsoporton belül?! Fruzsi valósággal szinte azonnal átlátott a láthatatlan összefüggések között; dolgozz még úgy kb harminc-negyven évet egyhúzamban, míg totálisan leépíted fizikai ellenállásod korlátait, aztán ha szerencséd van nyugdíjas korod előtt nagyjából egy, esetleg másfél évvel előléptethetnek beszerzési munkatárshelyettessé, de nem főmunkatárssá! Hát most is valami ilyesmi volt a helyzet.
Egész álló nap valósággal zsongott a feje. Mintha kettőzött frontátvonulás súlytotta volna agyának rétegeit, amik fűrészfogakként fűrészelték az agysejtjeit. Gyorsan bekapott egy fél aszpirint jó sok vizzel leöblítve, hátha atzól majd kitisztul valamicskét a gondolkodása.
,,Fel kellene mondanom! A franc egye meg! Utálom a munkámat! Annyira kivagyok merülve, hogy jóformán nincs is saját magánéletem!” – morfondírozott magában, míg egyik hivatalos dokumentumot nézte át, és írt róluk beszámolót.
,,Azt hiszem a saját érdekemben muszáj megtennem, különben egy szép napon ténylegesen arra fogom ébredni, hogy vénasszony leszek, aki nem tudott még bepasizni se, és nem lettek gyerkőcei!” – töprengett tovább, majd ebédszünetre rendelt magának ételfutárral valami kínai jellegű tofus barna tésztát, egy kis csípős szecsuáni mártással leöntve, majd amikor végzett a jóízű ebédjével kissé idegesen, frusztráltan, és jócskán hezitálva háromszor kopogtatott főnöke tágas irodájának ajtaján.
– Jöjjön be!
Fruzsi belépett, és tétován megállt jó három méterrel főnöke hatalmas mahagóniszínű íróasztala előtt, akár egy felelő, akit a tanárja felszólított.
– Maga az drága! Miben segíthetek? Nem ebédelnie kellene?! – nézett szinte kapásból aranyórájára a kezén. – Nem most van ebédidő?! – kérdezett rá.
– Igazgató úr! Bocsásson meg, hogy zavarom, de… azt hiszem én kilépek, és felmondok… - nyögte ki, mintha egyenesen harapófogóval húzták volna ki a szájából.
– De hát csak nem történt valami baj…?! – hökkent meg az igazgató, mint aki valami rosszul hallott, esetleg félreértette a másik szavát.
– Nem, köszönöm… semmi… csak… - vett egy mély levegőt, mint a nagy tettek előtt. – Úgy érzem, hogy semmilyen karrier, vagy szakmai előrelépés nem következett el, amióta ide betettem a lábamat! – jelentette ki szomorkásan, és lemondóan, mint aki tökéletesen számot vetett egy bizonyos helyzettel.
– Mióta is dolgozik nálunk Drága?
– Öt és fél éve Igazgató úr!
– Hmm! Nos, igen! És ha meg nem sértem a kérdésemmel mihez is szeretne kezdeni, ha innen elmegy?
Szókatlan volt ez a kérdés. Egy ennyire befolyásos, és nagyformátumú emberhez mindenesetre.
– Nagyon érdekel a divat, zene, zenei koreográfia, és a remlámszakma is!
– Ó! Ez érdekes! Nos nem féltem magát! Bizom benne, hogy megfogja állni a helyét! Pedig annyira kíválló, és megbízható munkaerő volt! – közölte lemondóan. – Akkor a felmondási határidővel, és a szerződésben foglaltakkal feltételezem tisztában van! Ezt a jegyzőkönyvet kérem írja alá! – Az igazgató máris egy hivatalos, multicég logójával is ellátott szerződést tolt az asztalon Fruzsi felé, amit ő azonnal elolvasott, és bár a jogi szövegeket soem tudta megfelelően értelmezni a lényeget még így is kitudta belőle sillabizálni. Majd alig hat-hét perc múltán alá is írta a kilépési nyilatkozatot is.
– Tessék Igazgató úr… - adta vissza kitöltve a papírost, és a jegyzőkönyvet is.
– Sajnálom, hogy el kell engednem egy ilyen kitűnő munkaerőtől válunk meg! Hát… további szép sikereket, ahova éppen tart! – fogalmazott, majd felállt hivatalosan az asztaltól, begombolta méregdrága öltönyét, és kezetrázott immáron volt kolleganőjével.
– Köszönöm szépen! Akkor… visszlát! – Fruzsi fokozatosan hátrált pár lépést, majd amikor az ajtó közelébe ért hátrafordult, és kiment az irodából.
A kollegái persze egyből jöttem az ő irodájába is, és kissé ügybuzgó, kotnyeles módon máris faggatták, kérdezgették, hogy mi történt?
– Mi volt a főnökkel?! Csak nem rúgott ki! – kérdezgették.
– Nem szó sincs ilyesmiről! Csak elmodtam, hogy úgy érzem itt már nem tudok többet fejlődni, és fogtam magam, és kiléptem! – közölte tárgyilagosan.
– Az nem létezik! Annyira hiányozni fogsz! – közölték többen.
– Tudom, de ettől senkivel szem szeretném megszakítani a kapcsolatot, és a barátságot! Hozzám mindig jöhettek, és gyertek is egészen nyugodtan! – óvatosan csomagolni kezdte egy közepesméretű, kissé viseletes kartondobozba irodai holmijait. Végül laptopját is precíz gondossággal kikapcsolta és betette a laptoptáskájába. Végül leadta a recepciónál digitális belépőkártyáját, elköszönt a két biztonsági őrtől is, akik rendesek voltak vele, majd megint csak taxit hívott, és hazavitette magát.
,,Hú! Most aztán nyakig ülök benne!” – gondolta. ,,Vajon most miként, és hogyan kellene álmait, vágyait, terveit megvalósítania?!” – igyekezett aprólékos részletességgel tüzetesen átgondolni élete további szakaszait. A szomszédba nemrég beköltözött egy amolyan coach-szakember, akinek – mondhatni –, szerteágazó, és széleskörű kapcsolatai voltak. Fruzsi most erősen elgondolkozott, még talán még a nap folyamán becsönget hozzá, és kiadósan elbeszélgetnek karrier és állásügyben.
Így a kora délutáni órák környékén, mikor már minden kicsit nyugodni látszott hármat csöngetett a szakember ajtaján a szomszédban.
– Szia, Fruzsi! Miben segíthetek neked?! – üdvözölte.
– Szia Szandra! Ne haragudj, hogy csak így zavarlak, de néhány dolgot szeretnék megbeszélni, ha volna pár perced! – közölte.
– Persze, semmi gond! Fáradj be az irodámba! Az előbbi ügyfél éppen nemrég ment el, úgyhogy most kicsit szabad vagyok este hatig. Foglalj nyugodtan helyet az étkezősarokban! – mutatott a hangulatos lakás egyik jellegzetes, meghittebb kis zúgára.
– Nagyon köszönöm! – Fruzsi máris levette cipőjét, és zokniban settenkedett be a másik nő lakásába.
– A cipő nyugodtan maradhatott volna a lábadon! Úgy is nagy a zsúfoltság!
– Nem! Én ragaszkodom hozzá! – Fruzsi szerette a szabályokat, és nem szívesen szegte meg őket.
– Ahogy jónak látod! Kérsz egy finom kávét, üdítőt?
– Semmi, köszönöm! Nemrég ettem!
– Az jó! – Most a harmincas éveiben járó nő is leült. – Akkor lássuk, miben segíthetek?! – nézett rá újfent kérdőn.
– Tudod éppen ma jelentettem be a főnökömnek, hogy felmondok, és hát… szóval… számos ötletem, és tervem lenne a jövőre, de egyelőre azt sem tudom, hogy mihez is kellene fognom, ha érted mire gondolok?! – nézett rá kérdő tekintettel.
– Persze szívem! Egyet se félj! Találunk megoldást! És milyen munkakörökre, vagy tervekre gondoltál? Vállalkozói esetleg?!
– Hát divattal kapcsolatos, talán kicsit reklámszakma, és zene is. Bár kiskoromban jártam szolfézs órákra, de azóta a zenei szaktudásom jócskán megkopott. – vallotta be. Igyekezett semmi lényeges, vagy fontos információt nem elhallgatni a másik elől.
– Hát ez mind nagyon érdekes, de ugye azzal tisztában vagy, hogy most a munkaerőpiac valósággal pang, és patthelyzet alakult ki – legalább is –, idehaza.
– Ó, és ez mivel jár?! – rémült meg egy pillanatra, hátha máis dugába dőlnek további elképzelései.
– Semmi vész szívem! Én azért vagyok, hogy felkészítsem az ügyfeleimet arra, miként tudjanak megbízható, és minőségi állásokat találni maguknak! – Szandra felállt az asztaltól, majd futólépésben gyorsan átviharzott a másik szobába, és összeszedett pár hivatalosnak látszó formanyomtatványt, ami kellő részletességgel minden fel volt tüntetve.
– Összeszedtem néhány formanyomtatványt! – tette le őket az asztalra. – Ezek fognak kalauzolni bennünket, hogy neked minél jobb dolgod legyen a munkaerőpiacon. – Fruzsi elé tett néhány nyomtatványt. – Ezeket kérlek töltsd ki, és az a jó, ha minél részletesebben fogalmazol!
– Nagyon köszönöm! – Fruzsi máris átvette a papírokat és azonnal töltögetni kezdte a megfelelő rublikákat, és kockákat.
– Tudod az a legrosszabb, amikor az emberrel egyszer csak közlik, hogy nincs már rá többet szükség, és akkor az ember csalódik kicsit magában, hiszen azzal szembesül, hogy máris feladott egy olyan láthatatlan versenyt, aminek igazság szerint nincsenek abszolút győztes-vesztes felei. – kezdett beszélgetni.
– Igen, minden bizonnyal! – Fruzsi szeretett volna koncentrálni, és nagyon alapos figyelmességgel átolvasni a nyomtatványokat, de ugyanakkor nem szerette volna megbántani se a szomszédját, mert most ő szorult segítségre.
– Mi a véleményed a vállalkozásokról? Volna kedved hozzá?! Persze ehhez részletesen tudni kellene, hogy mivel szeretnél foglalkozni? Hány munkaórát és anyagi forrást kívánsz a vállalkozásodba fektetni, és vagy ezer másféle dolgot. – tért át egy másik témára.
– Igen… ez a téma is nagyon foglalkoztat, de egyelőre még semmi sem biztos… - fogalmazott kissé homályosan. Végül sikeresen kitöltögette a papír kockáit és rublikáit, majd visszadta a szomszédjának.
– Néhány dolgot kihagytam, ha nem baj!
– Nem baj! Az csupán formalitás! Azért kellett ez a nyomtatvány, mert ennek a vázlatnak a segítségével fogunk neked egy megfelelő állást találni.
– Ö, még meg sem kérdeztem, hogy mennyivel tartozom?!
– Nem szükséges! Figyelj, amondó vagyok! előbb nézzük meg hogyan alakul, formálódik a dolog, és az anyagiakkal később is ráérünk foglalkozni! – fogalmazott egyértelműen.
– Akkor jó! Kicsit nagy kő esett le a szívemről! – vallotta be őszintén.
– Hát, igen! Hidd el, hogy számos álláskereső ugyanígy érez, amikor váratlanul nem találja a helyét! Ilyenkor azt gondolom a legkézenfekvőbb megoldás a barátok társasága. Biztos neked is van egy-két igazán jó barátod, barátnőd, aki közel áll hozzád! Kérd meg őket, hogy dumcsizzatok egy jót, csak azért hogy ne érezd magad egyedül! – adott egy tanácsot, miközben megszólalt a kaputelefon.
– Hoppá! Ügyfél érkezett! De ha szeretnéd átkapolhatom az időpontokat!
– Nem szükséges, már eddig is rengeteget segítettél! Akkor… én megyek, és tartsuk a kapcsolatot, ha valami adódik! – sietősen felpattant az asztaltól, mintha áramütés rázta volna meg.
– Mindenképp tartjuk a kapcsolatot, és igyekszem mindenben segíteni! Nem lesz semmi baj! – köszönt el tőle a nő, majd kikisérte az ajtóig, ahol az ügyfél már kissé türelmetlenkedve várakozott.
– Akkor szia, és legyen szép napod!
– Neked is! – Köszöntek el egymástól, holott egy házban laktak.
Fruzsi megfogadta a tanácsot, amit Szandra mondott neki, és tüstént felcsörgette mobilján néhány régi gimis barátnőjét, akik időközben elfoglalt anyukák és dolgozó nők lettek.
– Sziasztok! Bocsika a zavarásért! Át tudnátok ugrani hozzám, egy kicsit dumálgatni?! – kérdezett rá egyenként minden barátnőjénél, de mindenütt azt a választ kapta, hogy sajnos a gyerekekkel kell foglalkozni, és persze hétköznap lévén van vagy millió és egy dolog, amit meg kell csinálni, és el kell végezni. Így Fruzsi kicsit elszomorodva rakta le a mobilt. Végül egyetlen ember azért mégiscsak horogra akadt, és ez nem volt más, mint furcsa, különcködő egyetemi csoporttársa, aki szándékosan nem ment el diplomaosztójára, mert megalázottnak érezte magát.
– Szia Balázs! Mi újság veled?! Át tudnál ugrani a lakásomra, kicsit eldumálgatni?! Persze csak, ha nincs más dolgod? – kérdezte, és szerette volna elhinni, hogy végre akad, aki rááll a dologra.
– Szia! Rég hallottam felőled! Ráérek! Körülbelül fél óra múlva már ott is vagyok!
– Az nagyszerű lesz! Várlak!
Balázs alig huszonöt őercen belül már Fruzsi társasházi lakása előtt posztolt, és kicsit sokáig vacillát mire megnyomta a kapucsengőt. Fruzsi mindvégig kuncogva, és magában mosolyogva figyelte a jópofa jelenetet, és rájött arra, hogy kedvenc barátja semmit sem változott az évek súlya alatt. Biztos támpont volt, akire mindig lehet számítani.
Amikor kiszállt a liftből hosszú percekig ölelték meg egymást, és úgy tűnt, mintha igazán már el sem akarnák egymást engedni. Végül, amikor szétváltak alaposan végigmérték egymást, mint akik már legalább ezeréve nem találkoztak.
– Hú! Te semmit se változtál! – szögezte le előbb Fruzsi! Még mindig jófej, és jópofa vagy!
– Te viszont napról-napra energikusabb, fittebb, és gyönyörűbb! – jegyezte meg kicsit tréfás kedvvel a férfi. – Csak nem történt valami komoly baj?! – mérte végig alaposan.
– Hát igazság szerint nemrég felmondtam a munkahelyemen, mert szeretnék valami mást csinálni, és bár nagyon is tisztában vagyok vele, hogy eszement őrültség volt ekkora anyagias világban otthagyni egy jólfizető állást, az igazság az, hogy már tele volt vele mindenem, és elegem is lett, hogy a karrierrel is csak hitegettek! – vallotta be szégyenérzet nélkül.
– Ó, megértem, és sajnálom! De gratulálok, hogy önmagadhoz hű tudtál maradni, ahogy Shakespeare mondja!
– Tényleg! Mennyire igazad van! Ha jól tudom neked se jött össze se a színművészeti, se a tanári pálya! Most miben utazol?! – nézett rá kérdőn keresztbe tett karokkal.
– Jó kérdés! Azt szoktam mondani szabadúszó önfoglalkoztató vagyok home office munkakörben! Igazándiból még jobb is a távmunka, mert így legalább kicsit rugalmasan oszthatom be a megtervezett időmet!
– Elegáns és hatékony megoldás, persze ha az embernek mindig akad megbízása. És az írogatással hogy állsz?!
– Nem fogom kertelni! Eddig negyvenkét könyvkiadóval igyekeztem tartani a kapcsolatot, akik aztán sorozatosan leráztak, mert nekem nincs fél millióm arra, hogy egyenesen a nyomdába vigyem a kész kézirataimat, úgyhogy egyelőre megmaradtam a digitális ebook változatok mellett.
– Hú! Ez nem semmi! Őszintén gratulálok! Tudod úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom neked!
– Ugyan miért?! – lepődött meg Balázs.
– Tudod volt az a szakdolgozati témád a Népi Írókról, és hát… szóval… nem akartam elhinni, hogy mind a nyolcvan oldalt te magad írtad! – szégyellősségében azonnal elpirult.
– Pedig elhiheted, hogy én voltam! Kicsit még büszke is vagyok a teljesítményemre, mert modern irodalom szigorlaton – meglehet –, ezért mehettem át, igaz csupán csak négyes alával. De ez akkor is szép, rendes teljesítmény.
– Van barátnőd, gyereked?! – kanyarodott el.
– Sajnos nincs! A legutóbbi kapcsolatom is anyagi érdekek miatt futott zátonyra, és siklott ki. El tudod ezt képzelni?! A volt barátnőm egyszerűen közölte, hogy neki egy luxus színvonal kell, és esze ágában sincs, hogy középosztálybeli színvonalon éljen mellettem, meg hogy koloncként gyereket szüljön! Hát mit szólsz hozzá?!
– Hú! Hát nem mondom! A csaj totális fáziseltolódásban lehet! De te ugye azért jól vagy?!
– Hát a kezdeti sokk kiheverése után kicsit jobban lettem! De még mindig hajlamos fájni a szakítás ténye!
– Szegénykém! Veled is mostohán elbánt az élet! De azért vannak a jóbarátok, hogy kibeszélgessék magukat, és segítsék egymást! Nem igaz?!
– Egyetértek! Vágjunk is bele!
Mindketten egymást átkarolva léptek be Fruzsi lakásába és úgy beszélgettek, egymásba fojtva a rengeteg közösen megélt múltbeli emléket, és aztán egymás magánéleti történeteit, mintha pontosan éreznék, és tudnák, hogy egymásra mindig és minden koron számíthatnak ezentúl!

SORS-KARAOKE

Helga egyszer már tényleg karaokizott. Egyik csajos jópofa barátnőjének a szülinapját ünnepelték éppen egy budapesti, kicsit sznobszagú, eliteknek való helyen, ahol egy koktél is kitett azonnal ötezer forintot, és persze a csajos, bulis dáridóban a legfontosabb dolog mindenki számára az volt, hogy lazulás ezerrel, és csak semmi hétköznapi búskomorsággal egybekötött feszültség.
– És most kedves közönségünk fogadják sok szeretettel a következő felépőnket, aki egy The Corrs számmal készült… - szólt bele kissé hangosabban a kelleténél a konferanciés fickó a mikrofonba. – A színpadon Helga! Hatalmas tapsot neki, mert megérdemli.
,,Na azt már nem! – határozta el magában. Nincs az az Isten, hogy ő bazári, cirkuszi majmot csináljon akár saját magából is, csakmert csajos barátnői erre kérték. És különben is már a fél társaság jocskán elázott a sok piától. Kötve hiszi, hogy akárcsak egyvalaki is emlékezni fog erre az átbulizott görbe estére.” – gondolta magában.
– Helgára várunk még mindig! – szólt bele újfent a konferancié, és látszott rajta hogy kezdi unni, hogy minden esetben várnia kell valakire.
– Mindjárt itt lesz, csak kiment a slózira! – kiabálta be egy dögös, szupermodel valahonnét a hátsó sorokból, ahonnét biztosan tudhatta, hogy bármilyen kisebb-nagyobb beszólást tökéletesen meglehet úszni.
Aztán néhány perccel később Helga ténylegesen előkerült. Heves émelygéssel, tartósnak becézett hányingerérzettel lépett apró lépésekben a tágas, otthonos színpadra, ahol már a kisebb zenekari zenészek is valósággal mind tűkön ültek, hogy végre kezdődhessen egy jó kis zenélés.
Helga szó szerint remegő gyomorral lépett fel a deszkára. Közvetlenül az álló mikrofon elé lépett, amikor bekapcsolt a dallamos zene, mert a zenekar rögtön rázendített. Helga legalább még egy fél másodpercig állt ott, mint bálán szamara, és tétován próbálta a vakító reflektorok kereszttüzében hunyorogva az éles hófehér fényektől kiszúrni csajos barátnőit, akik mind egytől-egyig fütyülésbe kezdtek, és vastapssal igyekeztek biztatni.
– Na mi lesz már kisanyám! Nem érünk itt rá egész nap! – kiabált be valaki, aki már valószínűleg nagyon unta, hogy Helga nem csinál semmit a mikrofonnal.
Aztán egyszer csak Helga kiszúrt magának a tömegből egy különös vadidegen embert, aki kissé pufók volt, és bumfordi, mégis arcán gyerekes szomorúság és elvesztettség tükröződött. Először arra gondolt, hogy rögvest leugrik az adott színpadról, és máris megvigasztalja a vélhetően az életből is totálisan kiábrándult és savanyú ábrázatú búskomor embert, valamivel később pedig már azon a véleményen volt, hogy ,,egye meg a fene az egészet! Neki fog egyenesen énekelni, méghozzá a két szeme közé, minthacsak ez a frankó, és kifejező dal egyedül csak róla szólna!” Megragadta a mikrofont, vett még egy kifejező, mély lélegzetet, aztán előbb csak halkan kezdett motyogva dúdolgatni, de aztán fokozatosan jöttek ki egymás után torkából a hangok. Eléggé szép hangja volt. Mondjuk egy tizes skálán olyan hét és feles. Nagy jóindulattal nyolcas, még akkor is, ha nem volt képzett zenész.
A közönség végre érezhetően elengedte magát, és ütemesen tapsolni kezdett, majd amikor Helga a szám közepén elérkezett a nehezen kivitelezhető magas hangok táborába, egész egyszerűen improvizált egy kicsit, és könnyedén átlendítette magát egy másik hangszín felé. Amikor alig hat perc múlva vége lett a hangulatos, pöpec kis dalnak előbb a zenekar tagjai tapsolták meg kitűnő teljesítényét, míg a közönség valósággal álló ováció keretében ünnepelte. A rejtélyes ember azonban úgy tűnt semmire sem reagál. Továbbra is szótlanul, magányosan, némán üldögélt a bárszékén. Úgy tűnt, mintha emlékei, és, zaklatott múltja aprócska darabkáit akarná összeszedegetni.
– Isteni voltál Helgám! – gratuláltak neki barátnői, mikor visszatért az asztalukhoz.
– Szerintem simán lazán indulhatnál valami zenei tehetségkutatóműsorban is! Kurva jól nyomtad!
– Á, csak megpróbáltam nem okádni, mert nagyon émelygett a gyomrom! – igyekezett minden dicséretet elhárítani magától.
– Nem láttatok véletlenül egy gyerekesen szomorú pasit, aki itt a közelben ült egy bárszéken, és nagyon magányosnak látszott?! – eresztett meg egy ártatlannak tetsző kérdést, mire valamelyik jócskán spicceskedvű kíváncsi barátnője azonnal benyögte:
– Csak nem szerelmes a mi kis Helgánk?!
– Jaj, ugyan már csajok! Csak kíváncsi lennék erre az emberre, mert neki köszönhetem, hogy egyáltalán megmertem szólalni a színpadon! – azzal valósággal máris lázas izgalomban pásztázni kezdte az előtte lévő népes, emberektől nyüzsgő teret, hátha kiszúrja a különös pasast a tömegből, de mintha a tömeg elnyelte volna. Helga most felállt és egyenesen a bárpulthoz tipegett magassarkú cipőjében máris kockáztatva saját hosszú, karcsú lábaiban való elgáncsolódás kockázatát.
– Bocsika! Szia! Tudnál nekem segíteni? Egy gyerekesen szomorú fickót keresek, aki itt üldögélt miközben énekeltem! Nem láttad esetleg?! – kérdezte a nyurga bármixertől.
– Szia! Hú! Bocs, de ma is telt ház van! De tudom kire gondolsz! Igen, itt ült tényleg! Azóta szerintem hazament, mert a menyasszonya nemrég bontotta fel vele az eljegyzését, és ráadásul még a munkahelyéről is kirúgták. Nehéz időszakon megy keresztül!
– Esetleg nem tudnád megmondani, hogy hol lakik és hogy hívják?! Nagyon hálás lennék!
– Figyelj kisanyám! Nem tudom, hogy ki vagy, és hogy mik a szándékaid, de nem fogom engedni, hogy zaklasd a vendégeimet! Világos?! Egyébként meg, ha olyannyira fontos neked, akkor a héten még egész biztosan beugrik! Általában kora délután szokott érkezni. Megvárhatod!
– Hát… köszi a segítséget! Értékelem! – nyomta meg az utolsó mondatot Helga, hogy a mixer pasi érzékelhesse, hogy azért segítőkészebb is lehetett volna.
Helga barátnői még maradtak egy-két italra, míg Helga inkább úgy döntött, hogy hívat magának egy Uber-taxit és inkább hazafuvaroztatja magát.
Éjszaka valósággal dobálta magát ide-oda többszemélyes franciaágyában, mert képtelenségnek tűnt elaludni. Végül aztán hajnali negyed háromkor végül kierőszakolta csípás szempilláit az ágyából, és inkább főzött magának egy bivalyerős feketekávét sok tejjel, majd letussolt. Még így is jócskán maradt legalább pár órája míg fél tízre bent kellett lennie a munkahelyén.
Kényelmes otthoni melegítő alsót, és pólót vett magára, laza lófarokba fogva haját, majd leült a nappaliban, felkapcsolva kedvenc olvasólámpáját, és töprengésbe kezdett.
,,Vajon miért tűnt neki olyan ismerősnek ez a különös vadidegen férfi, akit a tegnap este folyamán látott először, és aki gyakorlatiag szavak nélkül is segített neki túlélni a nyíltszíni megszégyenítést, és a karaokizás, ami nem is volt annyira katonadolog?!”– bárhogy is töprengett, hímezte-hámozta magában a történtek fonalát nem tudott a megoldásra bukkanni. Később úgy döntött, hogy most kivételesen inkább a parkolóban hagyja bordópiros Mazdáját, és inkább hív egy taxit, ami befuvarozza a munkahelyére.
A munkahelyén aznap passzív pangás volt tapasztalható. Szinte semmi kedve sem volt a munkavégzéshez, hiszen lelki szemei előtt folyamatosan a különös férfi képe lebegett. Végül a munkanap végén úgy döntött, hogy a héten még rendszeresen visszafog látogatni a szórakozóhelyre, hátha megtudhat valami közelebbit is az illető emberről.
Így a héten rendszeresen visszatért a tett színhelyére, és mindig a pultos jófej pasihoz ment, és szabályosan kérdőre vonta, hogy nem-e látta itt azt az embert. A pultus férfinak bezzeg minduntalan az volt a véleménye, hogy a fájó sebeket nem kellene háborgatnia, de ismervén Helga határozott, és kellőképp tántoríthatatlan nőiességét ez nem lehetett akadály.
– Figyelj csak! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem akarom a szomorú fickótól semmit, csak elbeszélgetni vele, mert megfogott benne valami… – még sosem tűnt ennyire nyílt, egyenesnek, és mi főbb: őszintének.
– Ma lehetséges, hogy felbukkan! Általában mindig szerdán és csütörtökön szokott beugrani este hat és hét között. Ha gondolod megvárhatod!
– Igen, köszi szépen! Az remek lesz! – Hirtelen elöntötte arcát a bizakodás és a pir. Kicsit talán még ki is melegedett a hír hallatán, pedig már benne jártak a csípősszagú őszi időben.
A rejtélyes, szomorú férfira aztán nem sokáig kellett tétlenül várni Olyan pontosan érzetett meg a szórakozóhelyre és foglalt helyet a bárszékén, akár egy halálpontos svájci óramű. Helga sem teketóriázott sokat azonnal felpattant a székéről, és mielőtt a jóindulatú bármixer férfi figyelmeztethette volna a szomorú embert Helga fürgébb volt, és rögtön a bárszékénél termett:
– Jó estét… ne haragudjon, hogy megszólítom, de sok mindent szeretnék elmondani… - tért a lényegre. Szokatlanul kitárulkozott, és ez máris kissé gyanakvóvá tette a férfit.
– Ö… jó estét… - köszönt. Mintha szándékosan kerülni igyekezett volna a hölgy tekintetét, csak bárgyú, mélán igyekezett maga elé meredni.
– Helga vagyok! – nyújtott kezet egyelőre óvatosan. – Nemrég volt itt egy idétlen karaoke est, és nem fogja elhinni, de azonnal Önt szúrtam ki a nagy tömegben, és csak szerettem volna őszintén megköszönni, hogy magának énekelhettem…
– Ó… hát ez… szokatlan… - bukott ki a férfi száján. – Dr. Lengyel Kornél vagyok. Örülök a találkozásnak… elnézését kell kérnem, de… sajnos nem vagyok formában… - közölte tárgyilagos kimértséggel, így Helga tájékoztatva lett, hogy a férfinak több, mint valószínű, hogy meglehetősen rossz napjai lehettek.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves Kornél! Tudom, hogy nehéz időszakon mehet át, mert a bárpultos férfi már felhívta rá a figyelmemet, de amennyiben nem veszi tolakodásnak nagyon szívesen meghallgatnám a történetét, aztán ki tudja, hogy találkounk-e még! Szerintem semmit se veszíthet! – Helga még sosem viselkedett ennyire kirívóan, és kissé provokatívan. Észre se vette, és máris nyíltan ajánlatot tett egy olyasvalakinek, akit még csak nem is ismert.
A férfi erősen gondolkozott mielőtt válaszolhatott volna. Talán még magának sem merte bevallani, de nagyon vonzó volt a mellette álldogáló, gyönyörű, és szemlátomást nagyon is kíváncsian érdeklődő nő. Így belement a beszélgetésbe.
– Tudja kedves Helga sajnos nemrégiben a mennyasszonyom szakított velem, és ráadásként az állásomat is ott kellett hagynom, pedig azt mondják többen is, hogy remek, és elsőrangú munkaerő voltam, akit illett volna megbecsülni… - A férfi keserű, bölcs hangja mintha kicsit még észhez is térítette volna az álmodozásra hajlamos nőt.
– Ezt őszintén sajnálom Kornél!
- Tudja szerintem az a baj a világgal, hogy olyan bizonytalanná, és képlékennyé vált szinte minden. Már az őszinteségre, és bizalomra építő párkapcsolatoknak sem lehet esélyt szavazni, mert valaki vagy valami rendre hibázik, aztán jön a bukás. Az állásokkal is az a gond, hogy a dolgozó emberek szart se keresnek, míg akik főnökök, és befolyásos emberek azok továbbra is jól boldogulnak, és élnek… - kijelentése, és életszemlélete jócskán elgondolkoztatta Helgát, aki még senkitől sem hallott ennyire mélyenszántó, ugyanakkor nagyon is vaskos, és szókimondó beszédet.
– Igen, ezzel egyet kell értenem! De azért csak nem annyira szörnyű a helyzet? Volt például állásinterjún, meghallgatáson, meetingen? Beszélt álláscoachokkal? – tért közvetlenül a lényegre.
– Számos állásinterjút megjártam és az igazság az, hogy már belefáradtam az egészbe! Nézze, tudom, hogy ez önsajnáltatásként hangzik, de nézzünk szembe a szilárd és vaskos tényekkel. Nem tudom, hogy Önnek mi a foglalkozása, de feltételezem azért a nettó kétszázat könnyedén megkeresi, igaz?!
Helga bólintott, bár egyáltalán nem szerette, ha a pénz és anyagiasság fogalma egyáltalán szóba kerül.
– Ami azt illeti… mondjuk úgy, hogy nem panaszkodom! – fogalmazott rejtélyesen.
– Na látja kedves hölgyem! Pontosan erről beszéltem! Tudja volt nekem egy nagyon jó barátom, aki mindig azt mondta, hogy hatvannyolcezer forntból nem lehet kártyavárat építeni! És tudja mit mondok?! Teljes mértékben igaza volt! Egy rendes fizetés fél milliónál kezdődne nettóban, arról meg nem is beszélve, hogy minden háromszorosára, meg négyszeresére dárgult. Hát hol a határ? – felnézett a mennyezetre, mintha valamit keresne.
– Nagyon érdekesen fogalmaz kedves Kornél… - Helga legszívesebben felrázta volna ezt a végletekig elkeseredett, örök pesszimista embert, hogyha másért nem is, legalább annak örüljön, hogy még él, és élvezheti a társaságát, de alighanem nagyon megsajnálata.
– Tudja én egy multicégnél vagyok már lassacskán öt és fél éve, és bár a munkám sokszor totálisan kiborít örülök, hogy egyáltalán pénzt tudok keresni!
– Az egy dolog Helga kedves! De mi a szíve igazi vágya?!
– Szeretnék külföldre menni, vagy valami ilyesmi, ahol még az ember kicsit kipróbálhatná a képességeit, de hát pénz, és kapcsolatok nélkül szerintem ez sem fog sikerülni!
– Na látja! És az előbb még engem akart meggyőzni, hogy az élet mennyire könnyen vehető, meg hogy minden sikerül! Már megbocsásson de ez egy oltári nagy baromság! – kortyolt egyet italából, pedig mindig is utálta még az alkohol émelyítő, hányingerkeltő szagát is, most viszont úgy érezhette, hogy valahonnét nem ártana kisebb bátorságot merítenie.
– Igen, és továbbra is fennttartom a véleményem, hogy szilárd akarattal, és elszánt merészséggel az ember bármire képes! – most büszkeséget kellett volna éreznie, ám valójában patthelyzet alakult ki közte és a férfi között. ,,Hogyan kellene visszadnia egy megtört embernek saját személyes önbecsülését?! Ez mindenképpen nehéz diónak bizonyult!”
– Tudja az én pasim is otthagyott, mert úgy volt hogy boldog feleség és családanya lesz majd belőlem, végül a vőlegényem a legjobb barátnőmmel csalt meg… - arra gondolt, hátha a témaváltás majdcsak kibillenti lelki nyomasztó súlyából a férfit.
– Ezt őszintén sajnálom! Akkor pontosan tisztában van az adott ingatag helyzetemmel… - szögezte le ellentmondást nem tűrően.
– Természetesen, és nem is vonom kétségbe, de nem gondolt még arra, hogy meg kellene próbálnia változtatnia az életén! Ki tudja? Hátha sikerülne!
– Csábító ajánlat, ám ahogy mondani szokás minden férfi mellett áll egy sikeres nő is!
– Nézze Kornél! Eddig nagyon türelmes, és együttérző voltam Önnel kapcsolatban, de az ilyen eszement kijelentésekből már nekem is túl sok jutott! – Helga érezte, hogy ideges és feszült lesz, mintha a beszélgetést már nem kizárólag egyedül ő irányítaná, és ez most egyszerre megrémisztette, és fel is kavarta. – Tudja mit! Egye fene! – vett egy mély lélegzetet. – Legyünk barátok, és igyekszem segíteni Önnek mindenben, amiben csak tudok! Na, mit szól hozzá?!
– Hát… én… nem is… tudom…
– Nézze Kornél! Nem kell hálálkodnia! Fogja fel úgy a dolgot, hogy amikor szükségem volt egy baráti segítségre, akkor maga itt volt, és most rajtam a sor, hogy én is segítsek valakin! – szögezte le, és érezhető volt határozott, komoly hangján, hogy ebből nem hajlandó engedni.
Később az egész estét, és éjszakát átbeszélgették, és Helga alig akarta észrevenni, de nagyon megkedvelte Kornélt. Később már – maguk sem hitték –, de randizásra is sor került, és Kornél ragaszkodott hozzá, hogy édesanyjával is megismerkedjen Helga.
Az ember sokáig képtelen elhinni, hogy egy-egy furcsa, különös találkozás örökre megváltoztathatja monotón, és elveszettnek hitt életét, de ha két embert valamilyen oknál fogva összehozza a nagy ismeretlen végzet, akkor annak azért illik engedelmeskedni.

ABSZURD MEGLEPETÉSEK SZÉGYENE

Én nem ilyennek képzeltem
a nagy Életet:
nem bontott se reményt,
lehetőséget, vagy jólcsengő tippet,
mert azt mondogatják
mostanság egyre többen,
hogy ma hasznosabb
igazodni mindig más lépteihez.

Mindenki egyvégtében
bele-belesimultan a nagy
megismétlődések kakofóniájába.
Mert az egymásra ráismerés
szentelt örömeiből is rendre
hiányzik még valami;
Angyalok hamvas-tenyereiből
lecsókolható elrendelt sors-panasz,
hogy még a kisebb-nagyobb
lélek-ficamokat is könnyedén
meg lehessen javítani,
s vigasztalni legalább egy kicsit.

Tengődések légüres
vákuumos tereiben,
akár vállalkozó kisiparos,
aki nem kaphat se megrendelést,
projektet, vagy épp jólcsengő pályázatot,
hiszen más nagyobb cápa
rendre elhappolja előle
lejmolva a bőséges hasznot
konok s elszánt
szakértelemmel ássuk
ki saját, tátongó sírgödreinket,
ha majd az örökmécsesek
is halottak napja közeledtével
leárazott kedvezményes
akcióba kerülnek.

A benti én zsigerileg
értelmezhető extázis-lemondásaiban
kicsit minden esetben hajlamosak
vagyunk szándékosan lemondani
egy-egy személyesebb,
bizalmasabb, gyertyafényes,
romantikus találkozást,
mikor akár még könnyedén
egymásra is találhatnánk,
hiszen valósággal rettegünk
a tartós, nyíltszíni megszégyenítéstől.

A tudatosan feledhető
emlék-gyűrűkbe belekapaszkodva
még elvárnánk a Lét
apróbb-cseprőbb,
naiv-nevetséges meglepetéseit;
akárcsak zaklatottságig
növelhető kamaszkorunkban,
mikor sokan rádöbbentek
felnőni minden esetben
fájdalmas egy dolog.

A keserű-ajkú, kitágítható
jókedv, melyet egy frufru-frizurás
kigyúrt Tarzan villant főként
model-alkatú hölgyekre;
e mostani harmadik század
kellőképp bárgyú mágiája széjjel árad,
a tulajdonságában is
önző-birtokló emberiség között.

A KALAPBOLTI ÉRZELEM

London külvárosi kerületében járunk, ahova a patinásabb, mondhatni elit rétegek jóformán be sem tennék a lábukat, ha csak nem volna valami megkerülhetetlen, haladék nélküli, életbevágóan fontos elintéznivalójuk.
Itt nyitott egy hangulatos, hangsúlyozottan megfizethető árfekvésű kalapboltot egy középosztálybeli hölgy Madison Smith.
Kezdetben alig-alig akadt forgalma, elvégre a külváros környékén csupán csak a középosztály, és az alsó társadalmi rétegek tagjai fordultak meg. Néhányszor megesett, hogy főként idős nyugdíjas, egyletekhez tartozó hölgyek, és urak lépte be kíváncsian érdeklődve a kellemes, baráti hangulatot árasztó kis helyiségbe, ahol a sok fantasztikus holmitól két-három embernél több csak rendkívül szűkös körülmények közt fért el, ám Madison találékonyságát dicsérte, hogy legyen az ember szegény, vagy gazdag senki sem távozhatott üres kézzel.
– Kedveském magácska mindig olyan jó hozzánk! Isten fizesse meg a nagylelkűségét! – mondogatta sokszor napjában egy nagyon kedves, imádnivaló, csöpp Miss Daisy-szerű idős asszonyság, aki főként a közepesméretű, színes tollas kalapokat részesítette előnybe.
– Mondja csak drága ifjú hölgyem? Mennyit kóstál ez a tetszetős cilinder? – tudakolta egy hórihorgas, sétabottal közlekedő Úraság, akinek fiatalabb éveiben szerte Angliában birtokai voltak, ám sajnos eladósodott, és most csupán csak címét tarthatta meg legfeljebb egy hospice-otthonban, ahol élt.
– Ó, most nagyon olcsó, mert akciós! – Madisonnak szinte mindig sikeredett közvetlen angyali kedvessége folytán elhitetnie törzsvendégeivel, hogy mindent akciós árakon tud eladni, holott voltak sajnos nehezebb idők is, mikor neki is oda illett figyelnie, hogy a kereslet, és kínálat összhangba kerülhessen.
– Bocsásson meg kedves kisasszony! – szólította meg egy nagyon jóképű férfi, aki csizmát, és köpenyt viselt. Mintha csak egy kosztümös, romantikus film főhőse lenne.
– Igen, parancsoljon kedves Uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött készségesen, amint igyekezett végigmérni.
– Ne haragudjék, hogy feltartom, de volna rá mód, hogy egy műanyag vödörben friss vízet kaphatnék?!
Kérése jócskán meglepte az ifjú hölgyet, elvégre nem szoktam a boltjába tevédedők vödörnyi friss vizet kérni. Ez meglehetősen szokatlan kérésnek tetszett.
– Kérem, semmi baj! Máris visszajövök! – kissé furcsálva sietett ki a bolthelyiség hátsó raktárrészébe, ahol volt egy falraszerelt csap. Fogott egy közepesméretű vödröt, és színültig megtöltötte friss folyóvízzel. Kis híján leszakadt a karja, mire visszatért a roppant jóképű Mark Darcy-szerű úriemberhez, aki látván a hölgy önzetlen segítőkészségét azonnal kivette finom kezei közül a vedret.
– Nagyon szépen köszönöm! Ez most tényleg a legjobbkor érkezett! – igyekezett háláskodni, majd villámgyorsan kisietett a kisboltból, és közvetenül a bolt mellett egy utcai lámpaoszlopra kötött hátasló elé tette a friss vizet. A négylábú állat hálásan szürcsölte nagy, mohó kortyokban az életmentő nedüt.
Madison nem győzött csodálkozni, hogy mennyire különleges, és ugyanakkor jócskán furcsa emberekkel hozza össze a sors, ám a rejtélyes, úriember barátságosnak tűnt, ezért pár perccel később ő is kiment hozzá:
– Parancsol esetleg egy finom kávét, vagy üdítőt? – érdeklődött.
– Ó, igazán kedves a nagylelkűsége, csupán Villám miatt aggódtam! De már minden rendben van! Igaz, öreg fiú?! – megpaskolta a ló inas, izmos nyakát, amit az állat hálás horkantással viszonzott.
– Gyönyörűszép lova van! – Jegyezte meg Madison. – Megszabad simogatni?
– Persze, csak nyugodtan! Tegye kicsit közelebb a kezét, hogy megszagolhassa, mert így azonosítja a legtöbb embert. – A rejtélyes férfi gyöngéden megfogta Madison kezét, és a ló orra alá rakta, hogy megszagolhassa.
– Fantasztikusan aranyos állat! – jegyezte meg elpirultan.
– …És persze roppant kezes, és engedelmes is! Az életemet már számos alkalommal mentette meg! – jegyezte meg az úriember. – Ó, bocsásson meg! Milyen faragatlan vagyok, még be sem tudtam méltó módon mutatozni Sir Lionel Wiliam Avery! – nyújtotta kezét, és máris kézcsókot adott a most jócskán megszeppent, beszélni is alig tudó ifjú hölgynek.
– Igazán örvendek a szerencsének Sir Lionel! – hajolt meg automatikusan, ha egy rangos emberrel találkozott, és már éppen készült pukedlizni, amikor a férfi félbeszakította:
– Kérem, kedves hölgyem! Megtisztel, ha valaki tiszteli a hagyományokat, de most szigorúan inkognitóban vagyok itt! – hajolt közelebb, és fogta máris suttogóra, bizalmasan halkabbra a hangját.
– Ö… megértem Önt Sir Lionel…
– Kérem szólítson csak Lionelnek, ha kérhetem…
– Rendben, Lionel! – válaszolta még mindig pirlva, mint a vadalma. A férfinek azonnal feltűnt persze, de egyelőre nem szólt semmit.
– …És Önt, hogy szólíthatom?!
– Jaj, elnézését kérek! Madison Smith vagyok! – mutatkozott be elfogódottan.
– Nagyon örvendek a találkozásnak kedves Madison és persze nagyon köszönöm kedvességét, és a friss vizet is Villám számára! Akkor nem is tartom fel többet, már megyünk is! Legyen kellemes napja! – Azzal a kifogástalan úriember eloldozta lovát a lámpavasról, máris úgy pattant a nyeregbe, mintha születése óta mást se csinált volna, és ellovagolt.
,,Miért érzem mindig, ha egy fantasztikus pasival megismerkedek, mintha egy szirupos kómédia főszereplője lennék?!” – kérdezte meg magától, miközben kicsit búcsú érzéssel visszament a boltjába. ,,Vajon találkozunk-e még valaha?!” – egész álló nap ez az egy kérdés motoszkált a fejében.
Időközben felbukkantak bulizásra hajlamos, csajos barátnői is, akik kiegészítőket, és vagány, trendi cuccokat kerestek, és sokszor képtelenek voltak megérteni a tényt, hogy kedvenc barátnőjüknek miért kellett éppen a külváros környékén egy kalapboltot nyitnia, amikor az igazán pénzes emberek mind a belváros patinásabb negyedeiben lakoznak.
– Madison, drágám! Miért kell neked egész álló nap itt rostokolnod, amikor bulizhatnánk együtt?! Tudok egy isteni helyet, ahova ingyen is beengednek nem szükséges hozzá V.I.P. klubtagsági! – kérdezte egy kétgyerekes, elvált anyuka, aki máris úgy viselkedett, mintha lázadó tinédzser lenne, és nem egy érett, középosztálybeli felnőtt.
– Nagyon kedves, aranyos vagy Abbey, de attól tartok, hogy nincs kire bíznom a boltot, és ha most lelépek rövid időn belül lehúzhatom a rólot, mert a forgalmam megcsappan! – vallotta be kissé szomorkás kedvvel. Érződött mennyire szívén viseli hangulatos, kellemes kis boltja sorsát.
– Jól van már na! Nem kell mindjárt ünneprontónak lenni! Csak egy ötlet volt! Akkor mi a csajokkal elugrunk bulizni, és ha van hozzá kedved lefirkantom a címet is, vagy inkább elküldöm a telódra! – Azzal a csajos barátnők kifizették a kiegészítőik árát, és elmentek bulizni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Madison éppen ebédelt ebédszünetében fél tizenkettő magasságában, amikor egy alig négy-öt éves kislány lépett be a boltba, és tüstént az egyik kalaphoz rohant, amint egy rögtön fel is próbált, és a nagyméretű állótükörben meg is csodálta magát.
– Mary Margaret! De hát micsoda stílus ez! Azonnal tessék rendesen viselkedni, és előbb köszönni, mielőtt bármihez is hozzá nyúlnál! – igyekezett illő társasági modorra utasítani kissé elfáradt nagymamája, aki – látszólag –, naphosszat azzal lehetett elfoglalva, hogy a rakoncátlan, cserfes, és örökmozgó, tüneményes kislány minden kívánságát teljesítse.
– Bocsánatot kérek nagymama… - kért bocsánatot, majd köszönt a levegőnek, miután nem látott sehol senkit.
Madison éppen ekkor sietett ki a hátsó raktárhelyiségből.
– Üdvözlöm Önöket a boltban! Miben állhatok rendelkezésükre?
– Üdvözlöm kedveském! Ő itt az unokám – mutatott büszkén az imádnivaló, mosolygós kishölgyre a nagymama. – Mary Margaret!
– Csókolom, néni! – köszönt illemtudóan, és pukedlizett is, mert most hercegnősdit játszott.
– Szia Mary Margaret! – köszöntötte.
– Azért jöttünk ennyire távol az otthonunktól, mert azt hallottuk, hogy itt megfizethető holmikat lehet akciós árakon vásárolni! – kezdett mondókájába az idős asszonyság.
– Így van kedves hölgyem!
– Nos, igen! Érdekelne egy tetszetős női kalap, de csak semmi feltűnősködő cicima! Megértette kedves?!
– Hogyne, természetesen! Máris azonnal hozom! – Madison villámgyorsan elsietett, és összeválogatta azokat a női, nagyon ízléses, és kifinomult kalapokat, melyeket előnyben részesíthet az idős nő.
– Tessék parancsolni! Itt akár fel is próbálhatja a próbafülkében! – adta oda mindent.
Az idős nagymama unokájára parancsolt, hogy viselkedjék, és legyen jó kislány, mert most kalapokat szeretne próbálni.
– Mary Margaret! Jó kislány leszel nekem, és akkor lehet, hogy te is kapasz valami nagyon szépet! – azzal máris beviharzott a próbafülkébe és miközben az összes női kalapot felpróbálta valósággal repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól néz ki bennük. Végül egy hupikékszínben pompázó kalap mellett döntött.
– Tökéletes választás kedves asszonyom! – értett vele egyet Madison, aki észrevette, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik régimódi játékbaba, melyet a kirakatban látott.
– Nagyon köszönöm a kedvességét aranyom! Mary Margaret ugye jó kislány voltál? – kérdése Madisonnak szólt, semmint a pöttöm kislánynak, aki most szófogadó volt, és nem szólt semmit.
– Nagyon aranyosan, és illedelmesen viselkedett! Igazi úrihölgy!
– Akkor választhatsz magadnak valamit!
– Kedves asszonyom! Észrevettem, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik játékbaba, és ha nem veszi tolakodásnak szeretném neki ajándékba adni!
– Hát… nem is tudom… - kételkedett az asszonyság. – Ha tényleg jó kislány volt… miért is ne…
Madison kartondobozt vett elő, és szépen díszcsomagolással becsomagolta az értékes játékbabát, még piros szalaggal is átkötötte a díszdobozt.
– Tessék kedves Mary Margaret! Használd egészséggel! – adta át a játékot a megszeppent, de most nagyon örülő kislánynak.
– Mit kell ilyenkor mondani?! – nem győzött figyelmeztetni unokáját az idős hölgy.
– Nagyon szépen köszönöm néni! – hajolt meg.
– Nagyon szívesen kicsim!
– Nagyon köszönjük! Lehet, hogy majd még legközelebb is benézünk! – Azzal az idős hölgy fogta a kalapos dobozt, míg kisunokája a saját dobozát, és kimentek a boltból. Az imádnivaló kislány integetett még párat.
Később, amikor már javában benne járt az idő a késő délutánban, és Madison éppen záráshoz készülődött néhány skenheades suhanc lépett oda hozzá. Egyikük színes kakastarélyt viselt a feje tetején, hirdetvén, hogy valószínűleg ő lehet a bandavezér.
– Szia kisanyám! De jó bőr vagy! – közölte máris egyikük, míg a többi három máris körbekerítette.
– Szép estét az Uraknak! Ne haragudjatok, de most sajnos mennem kell! – Madison megpróbálta óvatosan arrébbtessékelni a bandatagokat, ám azoknak esze ágában sem volt még egy jottányit se arrébb menni. Helyette fixírozni, és stírölni kezdték:
– Nézzétek skacok! Milyen isteni virgácsai vannak!
– De szívesen meghúználak kisanyám!
Amikor úgy tűnt, hogy nincs rá semmi esély, hogy megszabaduljék ezektől a kellemetlen, szemétkedő suhancoktól váratlanul feltűnt a napnyugtában egy lovasember, és egyenesen feléjük ügetett.
– Nézzétek! A hegylakó jött el személyesen! Hol hagytad a kardodat faszikám?! – kérdezték röhögcsikélve.
Látszólag egyáltalán nem rémültek meg sem a lótól, sem pedig lovasától.
Amikor a lovas már csak pár méterre volt odakiáltott nekik:
– Eresszétek el a hölgyet!
– Ki mondja?! – kérdezgették többen.
– Sir William Lionel Avery! – jelentette ki.
– …És ha nem, akkor mit fogsz csinálni buckalakó?! – folytatták az ugratást.
A lovas egyetlen szökkenéssel leugrott lova nyergéből, és köpenyszerű ruhája alól máris előhúzta hüvelyéből edzett acél kardját. A kard szikeéles pengéje most megcsillant a modern utcai lámpák fényében.
– Ki akar az első lenni?! – kérdezte harca készen.
A három suhanc azonnal elszelet onnét, látván semmi esélyük sincs egy olyan emberrel szemben, aki tudja is használni szinte mesterfokon saját fegyverét, egyedül csupán csak a kakastarélyt viselő bandavezér maradt ott, és igyekezett bátornak mutatkozni, amennyire csak bírt.
– Nehogy azt képzeld, hogy egy egyszerű kis kardocskával bármi kárt tehetsz! Egyébként is az apám ügyvéd! Úgy beperel, ha hozzámnyúlsz, hogy leszakad a tököd! – vagdalkozott a szavakkal. Észre se vette, hogy a kardpenge a feje felett suhogva a levegőbe szelt, és pillanatok múlva levált a fejéről a színes kakastarély.
– …És most mi a véleményed?! – kérdezte a lovasember.
– Azt hiszem jobb, ha lekopok! – vallotta be megszégyenülten a vezér, és máris jobbnak látta, ha eltűnik még a környékről is.
– Megsebesült?! – kérdezte a lovas.
– Nem történt semmi! Köszönöm… Lionel, hogy megmentett… - Madison száján alig jöttek ki a szavak. Még sosem történt vele ilyesmi. Az pedig legkevésbé, hogy egy igazi lovag fogja őt megmenteni.
– Azért, ha nem bánja Villámmal egy darabig elkísérnénk!
– Leköteleznek Lionel!
Azzal hármasban indultak neki a keskeny, kissé szűk macskaköves utcának, ahol egy teremtett lélekkel sem igen találkoztak a már koromsötét őszies jellegű éjszakában.
– Tudja kedves Lionel! Eddig ez békés környéknek számított! Fogalmam sincs, hogyan kerülhettek ide ezek a bandatagok! Pedig régebben mintha jobb lett volna a közbiztonság!
– A közbiztonsággal mindig is adódtak kisebb-nagyobb próblémák kedves Madison. Ahogy Ön is hallotta azt a taralyos fiatal suhancot, akinek az apja befolyásos körökben mozog, azokra sajnos nem vonatkoznak az egyszerű emberi törvények! Akkor az embernek saját magának szükséges kezében venni sorsának irányítását.
Olyan bölcs, megfontolt, ugyanakkor nagyon is felelősségteljes volt a hangja, hogy Madisonnak önkéntelenül is egyre jobban, és egyre hangosabban kezdett dobogni a szíve mellkasában.
Amikor elértek egy forgalmasnak mondható metróaluljáró alagútjáig Madison szembefordult a férfival, és lovával.
– Kedves Lionel! Hogyan is köszönhetném meg, hogy megmentett és veszélynek tette ki magát?! – érezte, hogy már ettől a pár aprócska mondattól is mennyire reszket a térde, és liftezik a gyomra.
– Arra nincs semmi szükség! A fő, hogy semmi baja sem esett! Nagyon vigyázzon magára Madison! – Máris lova nyergébe tappant, és ellovagolt a sűrű éjszakában.
Másnap Madison egész nap olyan volt, mintha csak teste tartózkodna a boltban, míg szelleme, és gondolatai kivétel nélkül a férfin jártak. Aztán valamivel délelőtt tíz óra körül valódi ladyk kezdtek sürögni-forogni a bolt előtti kis utcán. Madison nem tudta mire vélni a nagy érdeklődést. Aztán úgy döntött kinyitja előttük az ajtót, mire a felsőosztálybeli elit hölgyek többsége azonnal megrohamozta a kis helyiséget, és tüstént válogatni kezdtek kiegészítőket, kalapot vegyesen. Végül aztán belépett maga a jóképű úriember, aki tegnap megmentette Madison életét. Most öltönyt viselt. Egyszerre fess volt, és nagyon elegáns.
– Üdvözlöm kedves Madison! Hogy érzi magát a tegnapi fiaskó után? – érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm kérdését kedves Lionel! Már sokkal jobban, hogy Önt újból láthatom! – érezte megint elpirul.
– Ennek én is nagyon örülök! Megbocsátja tolakodásomat, de azért kérettem ide néhány kedves ismerősömet, mert úgy gondoltam kegyének sem árthat, ha a hangulatos boltja forgalmát egy kicsit megnöveljük.
– Mennyire figyelmes gesztus kedves Lionel! Igazán nem is tudom, hogy… mit mondjak azon kívül, hogy nagyra értékelem…
– Arra gondoltam meghívnám vacsorára, vagy ebédre ha tetszik, mit szól hozzá?! – még egy mosolyt is sikerült arcából kicsalnia.
– Ö… persze természetesen… Önnek mikor felelne meg?
– A saját időmmel én rendelkezem! Számomra bármikor jó!
– Akkor legyen mondjuk ebéd! De talán jobb lenne, ha itt a bolt közelében ennék, mert nem szívesen hagynám itt a boltot.
– Tökéletesen megértem kedves Madison! Már ki is találtam valamit! Ne mozduljon innét! – A férfi azonnal kiment a boltból, majd alig tiz-tizenöt percen belül máris visszatért egy kis fish and chips-sel, melyet egy sarki büfében sikerült vennie.
– Szereti a sült nyelvhalat, és a krumplit?! – tette le a becsomagolt ételeket a pultra.
– Ön gondolatolvasó kedves Lionel!
– Ennek igazán örülök! Akkor jó étvágyakat nekünk, mielőtt kihűlne! – Nem szabadkozott máris hozzálátott a finom italokkal csalogató ételhez. Madison is így tett. Az angol elit hölgyek többsége összeválogatta időközben, amire szükségük volt, majd a régimódi pénztárgéphez mentek, és fizettek, jó sok borravalót is hagyva Madisonnak, mert – utóbb kiderült –, nagyon is megkedvelték a hangulatos kis helyet.
– Sir Lionel! ugye számíthatunk baráti látogatására a következő hétvégén?! – kérdezte incselkedve egy fiatalos angol úrinő, aki máris felpróbálta tollas kalapját.
– Okvetlenül Lady Meredith!
– Ó, majd elfelejtem szívesen látjuk Önt is drága hölgyem! – fordult most a jócskán megszeppent Madison felé.
– Hát… nagyon köszönöm… lady Meredith! – Madison gyorsan pukedlizett.
Az angol úrinők tüstént kitódultak a kis boltból, így Lionel és Madison megint csak kettesben maradhattak.
– Kedves Madison! Számíthatok a megtisztelő kegyére, hogy elkísér engem erre a kis partira?
– Nagyon szívesen kedves Lionel! Ez a legkevesebb! – nagyot harapott az ínycsiklandó sült halba, és élvezte az egyszerű, ám annál finomabb ízeket.

OLÍVIA KALANDJA

Egy szombat hajnali reggelen történt, hogy Olívia lement egy csomagautomatához, mert megrendelte kedvenc, olcsó könyvsorozatának néhány kedvező árufekvésű romantikus köteteit.
Nagy általánosságban elmondható, hogy mindig is előnyben részesítette a hajnali, vagy éppen kora reggeli órákat, mert ilyen idő tájt még jószerivel kevesebben álltak sort a kellően forgalmas automata előtt, másrészt az automatát sikerült egy lakótelepi társasház oldalába tenni úgy, hogy a felkelő nap legelső rézsutos sugarai előnytelenül világítsák meg az automata termináljának számlapját, aminek a következtében az ember nem győzött jócskán hunyorítani, hogy a nyitókódot egymás után sorrendben bepötyöghesse.
A férfi sportos volt, magas, és széles vállai arról tanúskodtak, hogy heti legalább három-négy alkalommal egészen bizonyosan felkeresi a konditermek világát. Egyszóval előnyösen ad magára. Pedig már vagy milliószor igyekezett figyelmeztetni magát, hogy a főnyeremény, dögös pasik, és főként a nagyon jóképűek csupán csak alkalmi, legfeljebb egy éjszakás kalandokra vannak már alapból berendezkedve, és gyakorlatilag a hosszútávú kapcsolatnak esélyt sem adnak, pláne akkor, ha az illető hölgyemény közli, hogy váratlanul teherbe esett.
– Szia, jó reggelt! – kocogott mellé sportcipőjében a hangsúlyozottan jóképű férfi. Lezser atlétát viselt, mely előnyösen kidomborította bicepszét mind a két karján, és kisebb elégedettséggel stikában máris musrálgatni kezdte Olívia külső fizikális adotttságait, mint – általánosságban –, olyan Alfa-hím ragadozók, akik friss hús után vetik magukat nem számolva a következményekkel.
– Ö… ne haragudj… de mit is kérdeztél?! – igyekezett az orra elé nézni, miközben máris szó szerint elejtette a férfi rövidnadrágos lábai előtt a közepes méretű csomagját, melyet időközben sikeresen kivett az automata fogságából.
– Csak köszöntem egy ennyire különleges nőnek, mint te! – vetette hanyagul oda, mire Olívia valósággal máris úgy érezte mint akinek vesztettül dobogni kezd mellkasában a szíve, reszketni kezd a térde, és persze fel-le liftezni kezd még korgó gyomra, hiszen sokszor megesett, hogy úgy indult el valahova, hogy elfelejtett reggelizni.
A jóképű, sportos férfi most engedelmesen, szolgálatkészen lehajolt, és segített a csomagot felemelni, miközben tüzetesen megvizsgálta, hogy a csomag nem sérült-e meg.
– Tessék parancsolni! úgy látom még éppségben van! – nyújtotta át a csomagot Olívia kezébe, és ahogy véletlenségből egymáshoz ért az ujjbegyük Olívia valósággal máris elolvadt a gyönyörűségtől, hogy vajon milyen lehet egy ennyire macsó pasival az ágyban? Vagy hogy hogyan tud csókolni?
,,De hát térjen már észhez?! Mégis miket gondol itt össze-vissza?! Szálljon le végre a föld nevű bolygóra, hiszen már régen maga mögött hagyta a bulizós, lázadó, kissé zűrös kamaszéveit! Felnőtt, intelligens nő, akit nem lehet holmi vadító, és szexis jóképűséggel levenni a lábáról, bárhogy is küszködött ellene látszólag!”- Gondolta magában.
– Hát… ö… nagyon köszönöm a segítséget, meg minden… tényleg köszi… azt hiszem jobb, ha már megyek is… legyen szép napod… – azzal már ott tartott, hogy azonnal sietve, futva távozik a környékről is, mert alig négy hónapja szakított expasijával, aki persze fűtt-fát megígért neki, hogy majd feleségül veszi, és családot is alapítanak, ám erre – a jelek szerint –, soha nem is került sor.
– Várj egy kicsit… - szólt utána kellemesen bugó hangon a férfi. – Tudom, hogy valószínűleg nem ez a világ legjobb csajozós dumája, de valami megfogott benned, és szeretnék megismerkedni veled, persze ha te is szeretnéd! – Annyira kisfiús, annyira ártatlannak tetszett ez a végtelenségig lecsupaszított kérés, hogy Olívia most azonnal hazavitte volna ezt a földreszállt félistent, hogy aztán együtt szerelmeskedjenek nem csupán a zuhanyzóban, de a lakás gyakorlatilag minden négyzetcentijén.
– Ö… ez… tényleg nagyon kedves… sajnos most tényleg mennem kellene… de örülök, hogy találkoztunk… – megpróbálta ténylegesen rövidre zárni a további beszélgetést, mert érezte, hogy valósággal máris beleszeretetett ebbe az ismeretlen férfiba, és saját tapasztalatai azt mutatták, hogy tetszik, vagy sem, ez akkor sem helyes, és nem is túlzottan bölcs dolog.
– Megértem! Legyen szép napod! Talán még találkozunk! – búcsozott tőle kicsit letörten, és szomorúan a férfi, mint akinek máris becsődöltek totálisan az ún. hódítással kapcsolatos szándékai.
Olívia valósággal kutyafuttában futott haza.
,,Ha az ember mindennap lefutna legalább öt-tíz kilométert nem lenne szükséges, hogy konditermekben izzassza fölöslegesen a fokhagyma seggét.”– Gondolta, míg lezuhanyozott, és kényelmes tiszta ruhát vett magára. Szombat lévén nem sok elfoglaltsága és teendője akadt.
A szomszédba új lakó költözött. Egy huszas éveiben járó anyuka, és két éves kisfia, akivel Olívia valósággal már a legelső találkozás alkalmával azonnal megtalálta a közös hangot. Később már arról kezdett fantáziálni, ha expasija nem szakít vele neki is imádnivaló, és tüneményes gyerekei lettek volna, és talán az élete sem lenne ennyire kiszámíthatóan egyhangú, és átlagos.
– Képzeld csak, nem fogod elhinni mi történt ma kora reggel?! – kérdezte az új fiatalos kisgyerekes anyukától.
– Na meséld már el! – követelte a másik valósággal.
– Találkoztam egy vadítóan dögös, izmos félistennel, aki megakar ismerkedni velem, viszont én marha még a nevemet sem árultam el neki! Tökre idiótának érzem magam! – vallotta be.
– Hát drágaságom! Szó, ami szó! A Facebookon vajon fönt van-e?!
– Fogalmam sincs! Később esetlg rákeresek! De nem szándékozom ajtóstul rontani a házba! Tudod az nem a stílusom!
– Persze édesem, nagyon is jól tudom! A szakításod óta hagy pasival is volt kapcsolatod?! számoljunk csak! Kábé senkivel sem!
– Jól van már! Tudom mire gondolsz, de hidd csak el, tudom mit csinálok! Majd kitalálok valamit.
A héten Olívia rendelt valami isteni szépségsegítő kozmetikai szereket a barátnőinek is, így jóformán majdnem minden második nap kényelmesen leslattyogott a csomagautomatáig, és igyekezett átvenni csomagjait. Az utolsó pénteken azonban a szexis, félisten férfi mintha szándékosan egyedül csak rá várakozott volna. Valósággal a semmiből bukkant elő, és megint úgy festett a helyzet, hogy egyszerre évődik, és flörtöl vele:
– Szia, jó reggelt! Hogy vagy?! Bocs, de a múltkor nem sikerült bemutatkozni! Dr. Dinnyés Máté vagyok! – nyújtott kezet, mire Olíviának is úgy diktálta az illem, hogy kezét nyújtsa.
Egész belseje valósággal reszketni, izzani, bizseregni kezdett, amikor a férfi megfogta és határozottan megrázta a kezét, nem túl erősen.
– Olívia vagyok, és szingli! – vallotta be, mintha súlyos titkokat őrizne.
– Nos… hát… ezt jó tudni… - kuncogott nemlétező bajsza alatt a férfi.
– Nem úgy értettem… én csak… - szabadkozott fülig elpirultan.
– Semmi probléma Olívia! Én is nagyon örülök az újbóli találkozásnak!
Érződött az egész idétlen helyzet fonákságán, hogy mind a ketten rettentő zavarban vannak; csupán a férfi ezt valahogy sikeresebben leplezte, mint a fiatal nő.
– Ne haragudj, de én nem szoktam ennyire hamar ismerkedni… - nem lehetett tudni, hogy önmagához beszél-e, vagy a férfinak mondja szavait.
– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak, vagy lekopjak innét?! – kérdezett rá nyíltan, komolyan.
– Szó sincs róla! Tudod nehéz ezt egy vadidegennek elmondani, mert nagyon jóképű, és nagyon szimpatikus a kisugárzásod… - érezte megint jócskán elpirul. – Csak hát szóval… tudod… az a helyzet, hogy volt valakim, aki…
– Aki egy szemétláda seggfej volt, mert nem becsült meg téged, és összetörte fantasztikusan érző, aranyszívedet?!
Olívia megérezte, hogy ez a pasi ténylegesen nem kispályás, ha már ennyire körmönfont flörtöléssel és sikeresen képes csűrni-csavarni szavait. Mégis elhatározta magában, hogy nem engedi meg – legalább is egyelőre –, hogy szilárdnak hitt védelmi bástyája, melyet a férfiakkal szemben lelkében igyekezett felépíteni, akárcsak egy pillanatra is meginogjék.
– Hát… egészen pontosan fogalmaztad meg…
– Figyelj csak! Tudom, hogy most valószínűleg brutálkemény időszakon mehetsz keresztül… mit szólnál egy sétához a parkban, vagy a játszótéren, esetleg ihatnák egy finom kávét, mert én még nem reggeliztem semmit. Persze, csak ha van kedved hozzá?
Volt valami a férfi hangjában, vagy talán megfontolt, bölcs hozzáállásában, és empatikusságában, melytől Olívia nem tudott szabadulni. Végül csak beadta a derekát, és igent mondott:
– Hát nem bánom…
– Nagyszerű! Látod! Máris kicsit könnyebben kezdődik el egy pörgős nap! Egyébként mivel foglalkozol? – kezdtek sáétálni egymás mellett.
– Hú! Hát kereskedelmi, és marketinges diplomát szereztem, de igazság szerint sosem éreztem különösebb elhivatottságot a reklámszakma iránt, így most jelenleg szabadúszó vagyok… tudod olyan home office jellegű munkaköreim vannak vegyesen…
,,Mégis mi a fenét művel?! – faggatta magát. Micsoda dolog egy idegent beavatni a legszemélyesebb, privát terébe? Mekkora egy ostoba, idióta híganyú liba!”– gondolta.
– Biztosan érdekes munkakör lehet. Elvégre mégiscsak hatékonyabb, ha az ember saját maga igyekszik beosztani a saját idejét. – vélekedett.
– …És te, mivel foglalkozol?
– Nemrég csináltam egy vállalkozást, és bár csak az utóbbi másfél évben lettem vele teljesen kész, úgy érzem sikeres lehetek egyszer… Egyébként egy multi cégnél voltam amolyan mindenes emberke, akit kedvükre ugráltathattak a nagyobb tőzsdecápák, márha érted, hogy mire gondolok?! – kacsintott párat Olíviára, aki minduntalan lehajtotta fejét, hogy így palástolja sikertelenül önző, de nagyon is jóleső pirulását.
– Ó! Hát mi tagadás! Ez is meglehetősen érdekes munkakörnek hangzik! És mik a terveid a jövőre nézve? – érezte, hogy ezt a kérdést, talán nem most kellett volna feltennie, de hát adta magát az adott fesztelen, lezseren oldott pillanat.
– Hát… nagymamám és édesanyám is már rágja a fülemet a házasság, és a családalapítás miatt, de úgy érzem, hogy a mostani modern, karrierista nők egyáltalán nem akarnak se gyereket, se családot, nyugis, élhető életet pedig legkevésbé. Mindenki gyors és azonnali hatékony meggazdagodásra számít, és ha dugába dőlnek a tervei, akkor nem győz siránkozni, hogy mennyire szánalmasan sikeredett eddigi élete. Legalább is eddig sajnos ilyen tapasztalataim vannak.
Olíviának azonnal vonzóvá vált a férfi határozott elképzelése, és terve a jövőre nézve. ,,Végre egy igazi amolyan talpig két lábban a földönjáró valaki, aki teljes mértékben tisztában van az élet törvényeivel, és csak egy rendes, nyugis életet szeretne felépíteni! Hisz ez mindenki vágya, vagy nem?!”– járt továbbra is tevékenyen agya.
– Ez vaskos, nagyon őszintén átgondolt véleménynek hangzott! – jegyezte meg.
– Bocsánat, ha túlzottan is szókimondó voltam így már második találkozásra, de úgy vélem, hogy sokszor semmi értelme, hogy az emberek csupán csak azért köntörfalazzanak egymásnak, hogy később döbbenjenek rá mekkorát csalódtak!
,,Már megint mennyire igaza van!” – szögezte le magában, és folyamatosan bizseregni kezdett előbb a térde, majd egész benső lénye.
– Teljesen igazad van! – jelentette ki. – Nem tudod mondták-e már neked, de az ember sokkal szerencsésebb lehetne, ha azokat a különleges és fontos személyeket, akiket élete során megismer még ideje korán mondjuk eszmélkedő gyerekkorában ismerné meg.
– Érdekes elképzelés! Bár ha most belegondolok valószínűleg kinevetnél, vagy kicsúfolnál, ha látnád a gyerekkori éneked!
– Nem feltétlenül! Kérdés, hogy milyen voltál akkor?!
– Hát úgy százhúsz kilóval nehezebb, mint most! – vallotta be félig tréfásan, félig szomorkásan.
– Pedig azt szokták mondani, hogy a gyerekkorban a gyerekek még sokkal könnyebben barátkoznak, és építenek ki tartósnak nevezhető kapcsolatokat.
– Igen! Erről már én is hallottam! De mi a helyzet mondjuk olyan szocio és pszichopata emberkékkel, akik valósággal sportot űznek a brutális kegyetlenkedésekből, és pokolbéli tortúrákból?! Ha akkor vigyorognak, meg röhögnek, mikor te szenvedsz, vagy épp fájdalmaid vannak, mert megrepedt a bordád, vérzik az orrod, és két hatalmas monoklit kaptál kapásból mind a két szemed alá?! – a férfi hangjából csak úgy sütött a zsigeri fájdalom, ami miatt Olívia tett néhány lépést, hogy ne tartózkodjék annyira közel hozzá. Ezt észrevette a férfi is, mert rögtön igyekezett moderálni viselkedését:
– Bocsáss meg! Nem akartalak felizgatni, vagy megsérteni! Tudod sokak számára a gyerekkor sem lehet elégg tündérmese, sokkal inkább egyfajta nehezen elviselhető brutális valóság.
– Semmi baj! Örülök, hogy ezt most kimondtad! Így úgy hiszem mindketten tiszta lapokkal indulhatunk!
– Tudok egy jó kis helyet a közelben! Mit szólnál, ha elsétálnák addig, és fizetnéd neked egy latte machiatót?
– Csábító gondolat… - Olívia farkaséhes volt, mert megint elfelejtett reggelizni, de pár méterrel odább a lakótelep sarkán ténylegesen volt egy kávézó, ami éppen akkor nyitott, mikor ők ketten odaértek.
A férfi előzékenyen fizetett két kávét, és két péksüteményt, és Olívia bármennyire is tiltakozott a fölös szénhidrát és kalóriák bevitele ellen, szervezete valósággal falta magába a jóízű, és legalább friss süteményt, és a finom kapszulás kávét.
– Hmmm… ez isteni! Honnan tudsz te ilyen helyekről, amikor én már mióta ittlakom, és csak most vettem észre?
– Hát… ez is az egyik különleges képességeimhez tartozik. – mosolyodott el, és Olívia talán még sosem érezhette magát ennyire kiegyensúlyozottan nyugodtnak, és teljes értékű nőnek.
– Tudod mit? Ha legközelebb majd összefutunk szívesen elvinnélek egy szép helyre, vagy valami ilyesmi…
– Ez most egy randiajánlat akar lenni?!
– Tudom kicsit ócska, és béna is, de volna kedved hozzá?!
– Hát persze! – egyezett bele.
Nemsokára Olíviát elvitte Máté saját kocsiján egy romatikus, tóparti helyre alig harminc kilóméternyire, ahol csaptak egy hangulatos kis pikniket. Olívia készített néhány egyszerűen elkészíthető finomságot, míg Máté vitt egy üveg jóminőségi fehérbort. Még eredeti kockásmintás takarót is terítettek egy hangulatos erdei tisztásra, ahonnét nézhették az öreg tóra leszálló kacsákat és hófehér hattyúkat.
– Fantasztikus szép ez a hely! – lelkesedett Olívia. – Nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide! Szerintem nem árt, ha az ember néha kicsit kimozdul otthonról! – Először vallotta be önmagának is, hogy az utóbbi három-négy hónapban nem igen mozdult ki semmi, és senki kedvéért sem.

HAJÓTÖRÖTT LELTÁR

Kinőtt árnyékod még híven,
kellő némasággal követ;
tétován álldogálsz még
egyik lábadat a másik
után teszed, merengsz tékozló,
hajótörött-életed kellékei felett,
mert az éteri telefonos hang
volt-nincs hangtalanságba dermed;
az Idő malomkerék-kerekei
lassacskán téged is éppen
úgy bedarálnak,
mint akárki mást,
aki nem volt rest,
hogy elsősorban önmagának
kaparhasson néminemű
gesztenyét.

Fojtott szemrehányások
között még most is kellő
gyerekes naivságoddal
szabadkozol, ti. mit nem
tettél meg ezért,
vagy azért a hitvány,
semmi ígéretért.

A szembesülés már
sok esetben megkerülhetetlen;
nem csupán az exibicionista
felszínesség kirakatában
- de inkább lelki megmerülő
mélységekben,
azért mert visszatükrözi
a groteszk-nonszensz Jelenvalót.

Elemésztve növekszik
tebenned is a
ki-nem-mondott igazság,
melyet szándékosan
inkább megtartsz magadnak
nehogy maholnap
végképp kirúgjanak,
vagy eltanácsoljanak.

- Odabent jobb lett volna tán,
ha kibéleled számító önmagad
türelemmel, hogy merészebben
szembesülhess mások
kicsinyeskedő gyarlóságaival is.

Kalapács-nehéz kulcsra
zárt kapuk előtt ácsorogsz,
de immáron negyven
régen elmúltál, s már
nem fordulhatsz kedvedre vissza,
hogy megváltoztasd azt,
amiről azt hihetted
megváltoztatható;
mert túlfeszített húrokként
remegsz odabent,
s inkább csak naiv-gyerekesen
szégyelled magad,
nem tiltakozhatsz,
hiszen a keserűségek
tartós, maró sötét folyója
csordogál kiszolgált ereidben.

S bármennyire is állnál
még szilárdan önző
tiltakozásod stabilnak
hitt állókövein magad
maradtál, hogy önmagadat
többször már ne kelljen
végesülten megtagadni!

A KILENCVENES ÉVEK HŐSE

Oszkárnak a rendszerváltozásig – hellyel közel –, volt munkája, tehát volt tisztes, rendezett megélhetése, hiszen az ezer-ezerötszáz forint, melyet egy gyár iparegységében negyven esztendőn keresztül eltölteni kényszerült szépen hozott a konyhára, és persze a kötelezően előírt nyugdíjalapba is befizette, amit be kellett, hogy fizessen, mert nagy nagyfőnökei azt kezdték hiresztelni, hogy a nemsokára beköszöntő kilencvenes évek esztendei bizony-bizony súlyos, kikezdhetetlennek hitt siszifuszi terheket fognak róni főként a munkásosztály szerénykedő tagjaira.
Így történt, hogy amikor beköszöntött a kilencvenes évek első éve Oszkárt nemes egyszerűsggel máris kényszernyugdíjazták, persze csak és kizáróan azért, mert állítólag többen szóltak a vezetőség egynehány tagjának, hogy a kollega úr mostanság rendkívül sokat krahácsol, köhécsel, és megromolhatott egészségügyi állapota, amit nem szabad félvállról venni.
– Nagyon köszönjük drága Oszkár, hogy vállalatunk hűséges dolgozó munkásembere volt! További szép sikereket a MASZEK-világban is! – búcsúztatták szép, ám szerény ünnepség, és konyakivászat keretében főnökei, és munkatársai.
Oszkár megköszönte szépen a nagy csinadrattát, majd kapott ajándéktárgyait elosztogatva kollegái kontójára egyszerűen hazasétált a fagyos téli nappalon, mondván; jócskán lesz még mit átgondolnia, hiszen munkája elvesztésével valahogy még nem ártana kigazdálkodnia két gyermeke ellátását, tanítatását, és további életkörülményeiket.
Később egyik szintén nyugdíjas állapotú kollegája azt mondta, hogy a taxizás mostan rendkívül jövedelmező iparág kezd lenni, és a szépen muzsikáló borravalókból is szépen el lehet éldegélni, aztán hogy az ember mennyit is val be a közösbe, az persze már egy másik történet.
– Gyere öreg pajtás! Ne félj semmitől! Meglásd titi helyet tudok neked biztosítani! – sürgette egykori melós kollegája. Így történt, hogy a halálosan unatkozó, és egész álló nap csupán csak a sportközvetítéseket, és rádiót hallgató Oszkárból taxisofőr lett. S mivel csupán csak egy rozdsásodásnak indult, erősen kopogó motorú Moszkvicsuk volt, amibe már csupán hálni járt a lélek, így Oszkár ezzel kezdett el – legalább is kezdetben –, kisebb-nagyobb fuvarokat vállalni a városban.
Időközben aztán – mint minden szakmában –, erre is könnyen rákaphat, és ráérezhet az ember. Oszkár sem volt kívétel, így amit egyik nap szépen megkeresett, azt a következő hónapokban igyekezett kissé kacifántos, görbe utakon járva megforgatni. A lényeg, hogy a hatóság és az állami szervek – remélhetőleg –, ne vegyenek észre semmit.
Oszkár két tüneményes és imádnivaló gyereke Alexandra és Patrick szépen csendesen nőttek, mígnem hamar kamaszok nem lettek, és miután apjukkal jóformán egyre kevesebbet találkoztak, kezdték őt előbb-utóbb hanyagolni, majd teljesen vadidegenként tekinteni. Oszkár imádnivaló, rátermett felesége ripakodott rá férje urára, hogy azért többet is foglalkozhatna a gyerekeivel, különben mi értelme van a családnak?!
– Anyukám! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy megpróbálok több időt a gyerekekre fordítani, de te is tudod, ha olyan színvonalon szeretnék élni, amilyet most megengedhetünk magunknak, akkor kénytelen vagyok kicsit túlórákat is bevállalni, mert erre nem futja a soványka nyugdíj! – jelentette ki, és próbált kicsit örökösen neheztelő felesége lelkére beszélni.
Igen ám, de ha az ember már betöltött egy bizonyos életkort, akkor nem árt azért, ha jobban vigyáz magára, mert szervezete nem fogja kibírni az élet mostohácska, kacifántos megpróbáltatásait.
Így történhetett, hogy Oszkár éppen csak a bohém pesti éjszakában kezdte volna meg sofőri szolgálatát, amikor előbb enyhe, tompa szúrást érzett mellkasa körül, később pedig menten olyasfajta érzése támadt, mintha csak egy nagyobbacska, dromedár elefánt döngetne végig szívén. ,
,Ennek már a fele sem tréfa!” – gondolta, és utolsó szava CD-rádióján hangzott, ahol a már a diszpécsert hívta, hogy infarktusa lehet, és sürgősen kórházba kellene jutnia.
– Nyugi, apafej! Mindjárt hívok neked egy mentőt! Addig fel a fejjel! – javasolta a diszpécser, és még jó hogy azonnal reagált Oszkár furcsa, fulladásszerű hangjára, hiszen egy ifraktusközeli állapotban minden perc drága, és ha az agy csupán csak öt teljes percig nem kap oxigént az illető csúnyán porul járhat.
Oűszkárt a mentők sürgősségi ellátással máris egy kórházba szállították, ahol azonnal életmentő beavatkozást jajtottak rajta végre. Amikor nagy nehezen felpofozták az altatást követően, és magához tért a főorvos, és jónehány rezidens a kora hajnali órák környékén valósággal a csudájára járt, mint orvosi szenzáció álapotának, elvégre aki egy nehézipari gyárban dolgozik annak a brutálisan kemény nehézkes fizikai munka a szervezetét előbb megsínyli, és megviseli, mint akit alig-alig éritett csupán csak meg az élet szele.
– Osztán jobb lesz vigyáznia kedves kollega úr, különben még nagy bajok fognak ám magával történni! Csak lassított tempóban élje ezentúl az életét! Egyébként is nyugdíjas vagy nem?! – szaladt fel a főorvos szemöldöke, mintha táncot járna.
– Ö… igen főorvos úr kérem… de elkellene tartom azért a családomat is, és a mostani világban kissé nehézkesebben megy… – vallotta be őszinte ember lévén.
– Hát csak óvatosan kollega úr, különben még alumínium tepsiben fog kikötni, és onnét már nem tudom magát visszarúgdosni az életbe! – mondta a főorvos, és meglátszott rajta, hogy igencsak szívén viseli betegei sorsát, különösképp Oszkárét, aki hogy meghallotta az orvos bölcselkedő intelmeit kisebb sokkot és páni félelmet élt át, hogy hát akkor most mitévő legyen, és mihez kezdjen, hogy pénzt tudjon keresni? Elvégre kevéske nyugdíja legfeljebb a rezsire, meg a számlákra elég.
Alig egyhetes lábadozási idő után kiengedték a korházból, ahová gondoskodó, bájos felesége valósággal naponta hordta a jó háztájú tyúkhúslevest csigatésztával, a rántott csirkéket zsírban sütve, és vajas-tejes krumplipürét, melyet anyósától eltanult, hiszen pontosan tudta, hogy a síralmas állapotban lévő kórházi koszt megalázó, és vérlázító is egyben.
Bár Oszkárt sürgősségi mentő szállította volna ottthonába, miután várni kellett volna rá bő négy és fél órát Oszkár felesége úgy döntött majd ő kézbe veszi a dolgok alakulását; segített kicipelni férje holmiját, meg férjét az osztályról, aztán segített beszállni a Citrowen autóba, aztán megindultak hazafelé.
Otthon aztán Oszkár gyerekei valósággal már tűkön ültek. Elvégre azért az mégsem járja, hogy a családfenntartó egyik pillanatról a másikra akár bármikor feldobhatja a talpát, így előbb Oszkár lánya Erika, később pedig fia Feri is azonnal megpuszilták, megölelgették beteg apjukat, és persze nem győztek tőle bocsánatot kérni, hogy annyira neveletlen, és – sok esetben –, rosszcsont kamaszok tudtak lenni. Ám ennek most vége, hiszen apjuknak a doktor úr teljes nyugalmat és komfortos harmóniát rendelt. Mindennemű stressz és rizikófaktor tökéletesen kizárva. És a két forrófejű kamasz-gyerek ezt meg is értette. Elvégre apjuktól is kaptak néminemű zsebpénzt erre-arra.
Igen ám, azonban Oszkár már a legelső hónapok tájékán valósággal majd megpusztult, hogy családtagjai valósággal máris úgy kezelik őt, mint egy nagyon súlyos beteg valakit, aki állandó huszonnégy órás ápolásra szorul. Így megelégelvén ezt a hozzáállást azonnal újságok álláshirdetéseit kezdte szorgalmas mohósággal bújni, hátha akad számára valami nyugis, elfogadható, és mi főbb: egyáltalán nem megterhelő munka, ami jól fizet. Végül egy szemei egy rakárhelyiség biztonsági őri állásán akadtak meg, ahova el is ment anélkül, hogy akárcsak bárkinek is szólt volna a dologról. Ez amolyan férfias dolog volt a lelke mélyén.
Az állást meghallgató középkorú üzletemberkülsejű férfi kissé fitymálóan, lekezelő pikírtséggel beszélt vele, ám amikor látta, hogy Oszkár mennyire komolyan, és felelősségteljesen gondolja ezt az egészet, magában azt gondolhatta egye meg a fene az egészet, és Oszkárt máris éjszakai műszakba osztotta, ahol nem sok minden történik egy raktár életében.
Így történt, hogy Oszkár máris egy biztonsági őr éjszakás állásban találta magát, és amikor a hónap utolsó Péntekén megérkezett a fizetése készpénzben, akkor valósággal madarat lehetett volna vele fogadni, és első dolga volt, hogy mind a két kamaszgyerekének vett egy-egy játékkozolt, és egy-egy számítógépes játékot is, akármit is jelentsen ez.
Oszkár kamaszfiú egy együttesben basszusgitározott, és válligérőn megnövesztette haját, mint önlkéntes lázadásának tipikus szimbólumát, míg kamasz lánya Erika félt bevallani apjának, hogy bizony nagyon is tisztában van vele, mint is jelent egy minden testrészre hatást gyakorló szexuális együttlét, és olyan dolgok, melyekről Oszkárnak még véletlenül sem illett semmit se tudnia.
Nemsokára aztán mind a két kamasz fiatal rendben leérettségizett, és Oszkár lányát eljegyezték, ami megint csak fejtörést okozott Oszkárnak, hiszen az esküvő utáni családalapításhoz is pénzre volt szüksége a szerelmes fiataloknak. Így nem meglepő, hogy Oszkár azonnal körbetelefonált pár régi ismerőst, hogy tudnának-e még jól fizető állásokat találni neki, mert gyerekei felnőttek, és kamasz lánya is immáron boldog feleség, és több, mint valószínű, hogy nemsokára bővülni fog a család, ami megint csak kiadós költségekkel jár majd együtt.
Oszkár egyik régebbi cimborája egy exkluzív szórakozóhelyen dolgozott a belvárosban, mint afféle ügyeletes kidobóember, és azt mondta, ha Oszkár elmegy a szórakozóhelyre, hátha megtudná győzni valamelyik fiatal tulajdonost, hogy megbízható munkaerő lenne, és garanciát is vállalna érte. Így Oszkár felöltözött a kockásmintás hetvenes évek diszkó korszakát idéző, kissé bohócszerű öltönyébe, és még idétlen nyakkendőt is kötött, hogy minél stílusosabb, és elegánsabb legyen a megjelenése, amikor kora estefelé, amikor a menő és puccos szórakozóhely még üres volt, és lakatlan, és máris a tulajdonossal beszélt meg egy személyes találkát.
– Szóval maga lenne az tisztelt Uram?! – lepődött meg jócskán a nagyon fiatal, tojáshéj-seggű tulajdonos, aki tetőtől-talpig végigmérte Oszkárt.
– Igazgató Úr kérem! Nem fog bennem csalódni! Csupán csak egy lehetőséget szeretnék! Nem fogja megbánni! – kezdte beszédét.
– Nos hát azt nem kétlem! De van-e magának bármifajta tapasztalata a szórakoztatóhelyek világával kapcsolatosan?! – kérdezett rá nyíltan.
Oszkár nemet intett a fejével, és máris szomorú lett, mert rendszerint ezek után nem kapta meg senki a kívánt állást, csak mert őszinte, és nyílt volt.
– Az se baj! Majd berakjuk valahova! Akkor akár már ma este kezdhet is, ha úgy gondolja! Üdv a fedélzeten! – rázott vele kezet új főnöke, mire Oszkár megint csak nagyon tudott örülni, hogy végre megint csak egy kevéske pénz áll a házhoz.
Oszkár napjai úgy teltek, hogy egyszemélyben volt biztonsági őr egy raktárépületben, míg mászor egy exkluzív szórakozóhelyen volt ajtónálló.
Történt aztán, hogy felnőtt lányának bulizhatnékja támadt és csajos barátnőivel pont abba a felkapott és menő szórakozóhelyre kellett jönniük, ahol Oszkár volt az ajtónálló. Amikor megpillantotta lányát egyszerre kíváncsiság és tartós gyanakvás kerítette hatalmába; elvégre egy fiatal, és elviekben boldog feleség már csak nem bulizik éjszakába nyúlóan, míg a férje ki tudja merre jár! – gondolhatta Oszkár és óvatosan megközelítette a bulizós csajos társaságot, akik látszólag egymás után itták meg a tequilla, vodkából álló felespoharaikat és vendégváró koktéljaikat, míg jócskán becsíptek.
Később már odaáig fajult ez a helyzet, hogy hangosan kujantgatva felálltak a bárpultra, és táncolni, meg hangosan énekelni kezdtek szándékosan zavarva a legtöbb V.I.P. vendég hangulatát, és közérzetét, így a fiatal tulajdonos máris utasította a szerencsétlen Oszkárt, ha jót akar, és persze ha megakarja még egy kis ideig tartani az állását, akkor kihajítja a csajos, bulizós társaság hölgytagjait.
Oszkár most valóságos súlyos erkölcsi dillema elé nézett. Elvégre ha kihajítja őket, ami szakmai kötelessége, akkor a főnöke talán még béremelést is ad majd a következő fizetésnapon, ellentétben azzal, ha nem csinál semmit, hiszen akkor ő maga fog egy jólfizető állásból azonnali hatállyal repülni.
Oszkár sokáig tanakodott magában míg egyre közelebb lépett a csajos társaság tagjaihoz:
– Szép jó estét a kedves hölgyeknek! Szervusz Erika! – köszöntötte a bulizós nőket és felnőtt, férjezett lányát is.
– Szia apukám… – köszönt részegen felnőtt lánya is. – Mit akarsz már megint?!
– Én csak érdeklődnék, hogy minden rendben van-e veletek, mert többen szóltak, hogy bizonyos befolyásos vendégeket zavartok!
– Akkor hát az egyedül csak az ő bajuk! – Erika egy hatalmasat büffentett, majd újabb koktélt kezdett szürcsölgetni, mint aki máris totálisan elázott alkoholos mámorában.
– Édes lányom! Ne csináld a fesztivált! Most azonnal velem jössz! Nincs vita! Megértetted?! – Oszkár előbb csak gyöngéden fogta meg felnőtt lánya karját, majd amikor az hisztizve tiltakozni merészelt pehelysúlyú paplan módjára vette a hátára és elindult vele az épület kijárata felé:
– Drága hölgyeim! Azt tanácsolom, hogy fogjanak egy taxit maguknak! További szép estét!
Oszkár kicipelte vaskos vállalin felnőtt lányát, aki totál részegre itta magát önpusztítón, majd óvatosan betette őt ütött-kopott Moszkvicsa hátsó ülésére, hátha sikerül kipihenni az alkohol búdító hatásait, és elindult vele hazafelé.
Otthon aztán Oszkár felesége segített felnőtt lányukat lefektetni az ágyába, mondván, majd amikor kijózanodik lesz hozzá egy-két szava. Aztán mindketten aludni mentek.
Másnap kora reggel Oszkár és felesége reggelizés közben kíváncsian, magyarázatra várva meredtek Erikára, akinek borzasztóan fájt és sajgott a feje, és persze minden hangra érzékenyen reagált.
– Tudom, hogy mit akartok mondani! Ne eröltessétek! A házasságom az imádott férjemmel egy rakás szar, mert az a rohadék megcsal fővel fával! Képtelen a farkát a gyatyájában benttartani! Én pedig terhes lettem… – hallgatott el egy rövid pillanatra. Akkor tehát ez volt az az egetrengető titok, ami most – szerencsére napvilágot látott.
– …De hát kicsim! Ez fantasztikus! Lesz majd egy kis csöppséged, amiről gondoskodhatsz, és már mi is úgy vágytunk egy unokára apáddal! – lelkesedett az ötletért az asszony.
– De én ezt az egészet még túl elsietettnek érzem! Még nem tudom, hogy igazándiból mit akarok! – Erika potyogtatta könnyeit, és most nagyon védtelennek, és kiszolgáltatottan sebezhetőnek látszott, akit meg kell nyugtatni, és védelmezni.
– Semmi baj, szívem! Azért vagyunk, hogy együtt majd megoldjuk a dolgokat!
Pár hónapra rá Erika szépen gömbölyödni kezdett, és nem tudni, hgy vajon a hormonális változásoknak köszönhetően-e, vagy valami másnak egyre gondoskodóbban, felelősségteljesebben igyekezett gondolni magára és kisbabájára. Mindig órákig képes volt az előszobai embermagasságú tükör előtt állva simogatni szépen gömbölyödő pocakját, és ilyenkor meghatottságában pár könnycsepp mellé még kiadósan el is pirult. Végül aztán a kilenvedik hónapban szép, és egészséges kisfiúnak adott életet, akit Maxnak nevezett el.
Oszkár valósággal imádott nagypapa lenni, és kisunokájának bármit megvett, hogy kicsit el is kényeztette mint első szülött csemetét, mert az így illett. Később aztán fia Józsi is feleségül vette kedvesét, és Bécsben telepedtek le, mert azt vallotta ott mégiscsak több lehetőség kínálkozik.
Oszkár még éldegélt pár évet tökéletes nyugalomban, harmóniában, és teljességben, majd kicsivel a kilencvenötödik születésnapja után csendesen örökre lehunyta szemét. Egy teljes, és tartalmas élet állt mögötte. És mindezt végig élni nem volt igazán gyerekjáték, vagy piskóta sem!

KETTŐS ÉLET KICSINYES TITKAI

Petra egyre inkább gyanakodott. Apja az utóbbi időben egyre többet dolgozott, és sokszor előfordult, hogy az éjnek évadán hajnali kettő-három óra magasáságában tévedt csupán csak haza, amikor már mindenki lefeküdt. Petra ébre alvó lévén azt is bármikor meghallotta volna, ha egy gyufaszálat sercentenek el, és az nemes egyszerűséggel elég, vagy ha egy aprócska, miniatűr kötőtű landol a kemény padlón.
Másnap aztán apja rendszerint úgy igyekezett kárpótolni kis családját, hogy Petra kapott valami puccos, legtöbb esetben szépségápolással kapcsolatos dolgot, esetleg egy bizsuszerű ékszert, melyet kedvére viselhet, míg anyukája igazi ékszert kapott, és mindig kölcsönös mentegezőzések közepette igyekezett megköszöni el nem múló hálával férje nagylelkűségét.
– Jaj, apukám! Hát igazán nem kellett volna! – igyekezett ilyen esetekben mentegetőzni.
– Ez jár nektek! – mondogatta ilyenkor a férfi, és mintha egyszerre érezhető is lett volna, hogy lelkéről fokozatosan leváltak a lelkiismeret súlyos, sziszifuszi lánc-terhei, melyek a titkokat voltak hívatva hatékonyan leplezni.
Petrát előbb-utóbb nem hagyta nyugodni ez az egész história. Vajon apjának miért kell egész álló nap a munkahelyén lennie, amikor jól élnek, megvan szinte mindenük, és – legalább is –, eddig soha az életben nem fordult még elő, hogy akárcsak a zsugori, és kellőképp szószártyár szomszédoktól akárcsak bármikor is kölcsönkértek volna bármit is.
Petra úgy döntött magában, hogy nem hagyja annyiban ezt az egészet, és a következő nap követni fogja apját titoban, akár egy minden részletre kíváncsi magánnyomozó a munkahelyére, és bárhova, ahova csak menni szokott, míg ő a gimi padsorait koptatja.
Reggel kelt, és miután megreggelizett, és kicsit kedélyeskedőn csajosan elbeszélgetett anyukjával, elhitette az asszonnyal, hogy gimibe megy, mert nemsokára az egyik csajos barátnője jön majd érte, és együtt mennek tovább. Az asszony mit sem sejtve pakolt egy szalámis szendvicset kamasz lányának, megpuszilta és utjára engedte, análkül, hogy akárcsak sejtette volna, hogy valójában mire is készülhet már majdnem felnőtt, karakán lánya.
Petra sem tétováskodott sokat a sarkon az ellenkező irányba indult, amerre apjának a munkahelye volt, és míg a metrón és buszon vegyesen utazott gyakorlatilag egymást kergették az egyre zaklatottabb, és képtelen gondolatok fejében.
,,Lehetséges volna, hogy húsz éves házasság után apám megunhatta anyámat, és lecserélte valami tizenéves kis hülye lótyóra?!” – igyekezett törni a fejét, de ennél jobb lehetősége – legalább is egyelőre –, nem akadt.
A metró hamar elvitte a föld alatt gyakorlatilag villámgyorsan bárhova, mint a felszíni dugóban órákig eltartó tömegközlekedés. És ráadás elegendő volt egy milliókat érő, csábító bájmolyon a két gorillatestű jegyellenőrnek, hogy zokszó nélkül leengedjék a dohszagú, és koromsötét alagút tátongó szájába.
Amikor megérkezett a kívánt megállóhoz azonnal mozgólépcsőre pattant, és türelmet erőltetve magára felment a felszínre, ahol az egyik utcában volt egy üvegpalotaformájú irodaház és ott dolgozott az apja. Szerencsére rögtön megpillantotta az autóját, melyet mindig nagy becsben tartott, mert akár naponta is elvitte volna lemosatni, és forró viaszt rakatni rá, hogy ezzel is kímélhesse, és védhesse a kocsi érzékeny karosszériáját.
,,De hát akkor mi a csudát csinálhat egész álló nap?!” – még mindig feltette magának ezt az egészen egyszerű, de ugyanakkor bonyolult kérdést.
Néhány perccel kilenc óra után egyszer csak a nagy üvegezett irodaházból sietősen apját pillantotta meg, aki mindig fess és elegáns volt márkáns öltönyében, és nyakkendőjében, akár egy vérbeli üzletember, aki sosem ismer kegyelmet, márha egyéni, önző céljait helyezi az első szempontok közé. Úgy tűnt nagyon siet, vagy késésben van, mert azonnal kinyitotta kocsiriasztós autóját, majd miután beszállt azonnal gázt adott, és máris kikanyarodott a körforgalomba. Még szerencse, hogy Petra a zsebpénze mellé tegnap titokban elvett ötezer forintot a konyhapénzből, mert anyja ragaszkodott hozzá, hogy otthon is tartsanak néminemű pénzt, arra az esetre, ha történne valamit, majd azonnal beült egy közelben várakozó kanárisárga taxiba, és a nyugdíjaskorú sofőrnek odaszólt:
– Jó reggelt! Legyen szíves kövesse azt az szürke autót!
– Aztán van-e pénze a kis hölgynek?! – kérdezte kissé fellengzősen a nyugdíjas taxis.
– Megnyugtathatom van nálam, amennyire szükség lesz! Most pedig indulhatnánk végre?!
– Ahogy parancsolja a kis hölgy! – A taxis azonnal bekapcsolta a taxamétert, és már előre dörzsölgette a kezét, hogy talán még egy zsíros borravalót is sikerül majd behajtania a kamasz kiscsajtól, ha ennek az egész üldözős ramazurinak egyáltalán vége lesz.
A közúti forgalom – hétköznap lévén –, dugó dugó hátán volt, és csupán csak araszolva lehetett közlekedni. Viszont azok a szerencsések, akik ismerték a fővárost, akárcsak saját tenyerüket a kerülőutvonalakat használva kikerülhették a nagyobb tömegtumultusokat, hogy benzin, és egyéb költségeket spórolhassanak meg.
Petra apjának kocsija mintha elkanyarodott volna az egyik kerülőútvonalon, mert ott valószínűleg sokkal gyorsabban, és hatékonyabban tudott időt megtakarítani. Végül kiért a belvárosból, és egy nagyon is hangulatos kertvárosias utcácskában parkolt le egy takaros, új építési kertesház előtt, ahol volt egy homokozó az udvaron hintával, műanyag vödrökkel, és lapátokkal.
– Legyen szíves állon meg itt a sarkon, hogy ne vegyenek bennünket észre… – kezdett máris titokzatoskodni Petra, mintha kém, vagy ügynök lett volna.
– Talán valami baj van, kisasszonyka?! – érdeklődött öszinte meglepettségében a nyugdíjas taxis.
– Hát… azt nem tudom megmondani…
A taxis befordult egy kis mellékutcába, ahol a taxi rejtve maradt a kíváncsi tekintetek elől, viszont arra éppen alkalmas volt, hogy Petra jócskán szemügyre vehesse, és meg is figyelhesse mi is történik.
Míg a családi ház ajtójában egy álomszép huszas éveinek végén járó szupermodel mosolygott sugárzóan.
Amikor Petra apja kiszállt a kocsijából a szupermodel nő valósággal csak úgy röpült máris a karjai közé, hogy meghitt, bensőséges csókot válthassanak.
,,Hát ez nem lehet igaz! – háborodott fel a történtek láttán Petra. Ki a fene ez a nő, aki akár a nővérem is lehetne! Annyira fiatalnak látszik!” – egymás után tette fel magának a megválaszolásra váró kérdések egész özönét, de még így úgy érezhette, mint aki – legalább is –, a vaksötétségben tapogatózik.
,,Tehát akkor a jelek szerint apám megcsalja az anyámat! Mondjuk ez egyértelműnek látszik!”– gondolta végig, viszont amire a legkevésbé sem számított az az volt, hogy néhány perccel a romantikus, és meghitt szerelmi jelenet után két kisgyerek rohant visítozva apjához, akik ölelésre és szeretre vágytak. Az egész annyira valószínűleg, kézzel foghatónak, és mégis abszurdnak tetszett.
,,Akkor ezek szerint apjának van egy második családja is, és a szülei házassága és eddig megélt húsz egynehény évük csupa hazugság volt, és látszat-illúzió?!”- most legszívesebben azonnal kiszállt volna a taxiból, hogy kiadósan, és módszeresen beolvasson apjának mindenki szeme és füle hallatára, de mégsem tette. Halvány, mégis annál kifejezőbb könnycseppet igyekezett takargatva kitörölni szeme sarkából, majd közölte a nyugdíjas taxissal, hogy vigye vissza a városba.
Amikor már a belvárosban jártak Petra kérte, hogy a taxis tegye ki az Astoriánál.
– Minden rendben lesz, kisasszonyka?! – kérdezte aggódó hangon a nyugdíjas taxis a fiatal kamasz lányt.
– Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Megleszek! – közölte, majd kifizette a fuvardíjat, kiszállt a taxiból, és elindult a metró aluljáró felé.
Először arra gondolt, hogy azonnal hazamegy, és rögtön felhívja anyját, hogy beszámolhasson neki a történtekről, amiről neki is joga van tudni, de aztán meggondolta magát, és inkább bement a gimibe, mert úgy érezte valahogy nem ártana könnyítenie a zaklatott, ideges lelkiismeretén. Így megvárta míg nagyszünetre kicsöngetnek, és csak ezután lépett be az osztályterembe, ahol jócskán meglepődtek, hogy egyáltalán bejött.
– Sziasztok csajok, és fiúk! – köszönt, majd egyenesen a hátsó padsor felé vette az irányt, ahol – általában –, a bandatagok, és próblémás emberkék kompániája székelt. Most odament egy talpig bőrbe öltözött, emós, piercinges kamaszlányhoz:
– Fruzsi! szükségem lenne rád most azonnal! Sok mindent akarok elmondani! – közölte vele nyíltan a legtöbb csajos barátnő megdöbbenésére, aztán máris kiviharzott a teremből, és a piercinges lány összepakolva holmijait máris vakhűséggel követte.
– Na, mi a nagy harci helyzet, Petrám?! – kérdezte tőle, amikor lementek a büfé melletti kis társalgóba dumálni.
– Az apámnak van egy másik titkos családja és még két gyereke, meg egy szupermodell felesége!
– Na ne! Ez totál gáz! – döbbent meg a hír hallatán. – És most mihez akarsz kezdeni?! Anyukáddal mi lesz?!
– Fingom sincs, de ez akkor sem maradhat annyiban! Apám nagy hibát követett el, és szerintem az lenne a minimum, hogy elismerje a vétségét! – próbált logikusan észérvekkel kombinálni.
– …És én miben segíthetnék?! – kérdezte a piercinges lány.
– A lényeg, hogy dumáljunk erről a helyzetről, aztán azt csinálsz, amit csak akarsz, oké?!
A piercinges lány bólintott, majd türelmesen, és szótlanul, kíváncsian végighallgatta töviről-hegyire Petra történetét onnantól kezdve, hogy reggel miként hazudott anyjának, és szállt taxiba, hogy követhesse apja kocsiját a munkahelyéről a meghitt kertvárosi utcáig. Mire a története végére ért a piercinges lányon jócskán meglátszott, hogy gondolataiba mélyedt, és nagyon törni kezdve valamin a fejét.
– Na? Van esetleg valami használható ötleted?! – érdeklődött Petra.
– Hát szerintem hagynod kellene, hogy ezt apád rendezze le anyukáddal, mert ha beleavatkozol totál elvágod magad a szemükben, és akkor azonnal lőttek a bizalomnak! Már ha érted, hogy miről süketelek?!
– Kösz, ez igazán sokat ér! Ennyit én is tudok! Mégis úgy érzem, hogy legalább anyámmal kellene erről beszélnem, persze finoman, és neveket nem említve, hogy azért mégiscsak tudjon róla.
– Figyelj! A lényeg, hogy ne bántsd meg feleslegesen az érzéseit, mert abból még senkinek sem származott haszna. Előbb-utóbb lehetséges, hogy lesz majd egy kedvező alkalom, és akkor kiugraszhatod kedvedre a nyulat a zsákból. – vélekedett hangosan.
– Talán igazad van… Kösz szépen, hogy végighallgattál! Akkor én már megyek is… – Petra felszedelőzködött, és már indulni készült, amikor a piercinges lány is felállt, és zokszó nélkül követte.
– Figyelj csak! Ha nem gond még egy darabon veled mennék! Hátha jól jöhet néminemű extra erősítés.
– Nagyon kösz! Ez nagyon rendes tőled!
Együtt mentek a metróaluljáróba, és szálltak be a szerelvénybe, hogy hazafelé menjenek. Amikor Petra hazaért elbúcsúzott csajos barátnőjétől, akivel megbeszélték, hogy holnap mindenképp találkoznak, és majd részletesen kivesézik a megtörtént eseményeket. Amikor Petra kinyitotta az ajtót apját találta otthon.
,,De hát mi az ördög történhetett, hogy ennyire korán jött haza a munkából?!” – töprengett, de elszólni sem akarta magát, hogy apja rájöjjön pontosan tudja, hogy nagy hibát követett el.
– Szia… apu… hogy hogy itthon vagy már?! – dobta le a hátizsákját a padlóra, és játszotta a meglepettet.
– Szia kicsim! Tudod tegnap nagyon sokáig dolgoztam, és arra gondoltam azért ez mégsem járja, hogy benneteket meg így elhanyagollak! – jelentette ki a családfő.
,,Micsoda ordas hazugság! Hogy mondhat ilyet?!” – futott át Petra agyán.
– Az jó! Akkor nekem lenne leckém, és házim is, és muszáj megcsinálnom, mert holnap két dogám is lesz! – mentegetőzött, aztán beviharzott a szobájába, és magára zárta az ajtót, hogy még véletlenül se zavarja senki. Anyja fél ötkor lépett be a lakásajtón, és Petra amint meghallotta anyja kulcsainak babrálását máris kinyitotta saját szobaajtaját és segített anyjának a bevásárlószatyrokat bevinni a kiskonyhába, hogy elpakolhassák a megvett élelmiszereket.
– Szia kincsem! Hogy telt a napod? – kérdezte holtfáradtan az anyuka.
– Hát vegyesen! Anyu… te elmondanál egy nagyon fontos, életbevágó titkot, ha tudnád, hogy azzal megbánthatsz másokat, akik fontosak neked?! – tette fel élete talán legfontosabb kérdését.
– Hú! Kicsim! Nehéz kérdés! Ha úgy gondolnám, hogy fontos és lényeges akkor előbb-utóbb kénytelen volnák rákérdezni! De csak nem történt valami baj a gimiben? Vagy rossz napod volt?!
– Anyu… nem fogsz örülni neki… megkellene kérdezned aputól, hogy a munkája után hova ment…! – csúszott ki a száján. Úgy érzete magát, mint aki szándékosan beárul valakit, és ezért utáltatot, és megvetést érzett.
– Előbb vacsorázzunk! Már biztosan éhes vagy!
Petra villámgyorsan megterítette az étkezőben az asztalt, és segített ételt melegíteni, majd mindhárman asztalhoz ültek, de Petra jóformán csak turkálta, piszkálta ételét; folyamatosan apja tekintetét, és non verbális jeleit kutatta titokban.
– Petra éppen azt meséli, hogy kérdezzem meg merrefelé jártál a munka után?! – kérdezte meg az asszony a férjét, amin most páni hangulat, és jeges félelem lett urrá. Másodpercek alatt valósággal azonnal leizzadt.
– Ö… hát… sok dolgom volt… de most már itt vagyok… - próbált mentegetőzni.
Petrának elege lett. Úgy érezte azonnal betelik a pohár, mert felállt tüntetően az asztaltól, és apjára förmedt:
– Valld csak egészen nyugodtan be, hogy a másik családodnál, és gyerekeidnél voltál, és eljátszottad nekik is a gondoskodó apukajelöltet! – szakadt ki belőle.
– Hogy mit mondtál…??? – döbbent meg meglepetésében a gyanútlan asszony. – Géza, igaz-e?!
A családfő csak bólintani mert párat, de látta mind a két szerettén, hogy a bizalom, és csalódottság elegye megfosztotta őket a további hinni akarástól.
– Tudjátok ez nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik… – próbálkozott, nem túl sok sikerrel.
– Akkor avas be! Mondj el mindent részletesen! Ki a másik nő?! – követelte a feleség, és valósággal szúrtak ítélkező szemei.
A férfi nem tehetett mást töviről-hegyire elmesélte miként ismerkedett meg a munkahelyén egy projectmunka kapcsán egy igéző, fiatal nővel, akivel szinte azonnal érezték a bizsergést, és azt, hogy ez nem egy alkalmi, de hosszútávú kapcsolat lehet, aztán két gyerekük is született, és a férfi gondoskodni szeretett volna róluk is.
– Szóval akkor megcsaltál! – jelentette ki hangjában inkább lemondással egybekötött veszteségérzettel, semmint haraggal a feleség.
– Anyukám… tudod ez nem ennyire egyszerű… - már megint ez az olcsójános mentegetőzés, aminek se füle, se farka.
– Nekem te ne anyukámozzál! Megértetted?! Hogy van képed ennek ellenére úgy tenni, mintha ez az egész megbocsátható lenne?! – fakadt ki.
– Teljes mértékig igazat adok neked! – A férfi óvatosan felállt az asztal mellől, és a hálószobába ment, hogy összecsomagolja holmijait.
– Most meg hova akarsz menni?! – förmedt rá az asszony.
– Egy időre elköltözöm, mert tisztába kell jönnöm az életemmel… - hangzott a válasz.
– Szóval visszamész a másik családodhoz? Hát akkor csak rajta! Velük lehet, hogy megtalálod a boldogságot, amit – úgy látszik –, itt nélkülöznöd kellett.
– Anyukám, kérlek… ne gyerekeskedjünk itt! – jelentette ki ellentomdást nem tűrően a férfi, majd kilépett az ajtón.
– Apu… várj már! – szaladt utána Petra bűntudattal terhesen. – Én nem ezt akartam… – mentegetőzött.
– Tudom kicsim! Maradj jó, és segíts anyádnak! Szüksége lesz rád! – gyöngéden homlokon csókolta, és kilépett a bejárati ajtón.
Petra még sokáig állt ott egyedül tétován, miközben szemeiből visszafordíthatatlanul ömlöttek a megbánás könnyei.