MEGFÁRADT SORS, A LÉT SÚLYOS SZÉGYENE

Jó volna megtanulni
mindent-elviselő gőgjét
földalatti maguknak,
melyekből új élet sarjad;
betakarózni a néma erdők
smaragzöld-pikkelyes levelei közé,
bújócskázni vadjárta ösvényen,
hogy ne kelljen gyógyítgatni
fakuló napsugár mellett
önmarcangoló keserűséget.

Százéves tölgyek szent
bölcsessége – így negyven után –,
már végre nyugalmat
adhatna megannyi viharvert
rablánc-zaklatottság után,
melyet szándékkal, alázattal
még tűrni kellett.

Mert az emberben még
ott él egyre kikezdhetetlen
néma hírmondók szent láza,
felemelt fejjel kellene éldegélni,
tán még akkor is,
ha az emberre taposnak.

Ott fenn most tülekedve
nyomakszik megannyi
szorgalmas talpnyaló siserehad;
buliból-partik dáridóiba
veti magát az alkololista
kamasz éppen úgy,
akár partikirálynői
egy-egy luxusabb életformának,
s senki sem kérdezi a másikát:
„Mondja csak, kedves uram?!
Valójában boldognak
s elégedettnek érzi-e önmagát?!"

– Kifeszített pengeélű
tivornya-hízelgéssel
már nem sokra mennek
– legfeljebb agymosottak táborában.

Már alig akadhat Valaki is,
ki egyúttal szétzúzhatná a feszítő,
mázsa-szégyent,
melyet a lét még
a viszontagságos életekre
szándékkal rápakol;
sokszor az ártatlanság
sem bocsátható meg,
mert kínzó, hallgatag
honvágyak elől egyre
kevésbé lehet hazaszökni,
legfeljebb csupán átutazni
egyik időből a másikba.

Az ember, akár valami rabszolga,
mintha még mindig képes
volna hinni a tudatos kételyekben,
olcsó, sehonnai
gyanakvások bűneiben.

Cipelni szükségeltetik
még egyre a megfáradt
ember-sorsot.
A megváltásért sóvárgó,
méla gondok is egyre
messzibbnek tűnnek;
mert káosznak látszik
meglehetősen gyakorta
a Rend is, melyről – úgy hihették –,
minden földtörténeti
korban fenntartható.