A BÚCSÚ

Az ifjú hölgy, aki mindig is a csinosság, és a kacérság jellegzetes egyvelegével rendelkezett, és természetesen nagyon is tisztában van vele, hogy eme jeles tulajdonságoknak a birtokában van a délutáni repülővel érkezett. Leszállt a reptéren és máris megcsapta a jellegzetes karácsonyi zsongás forgataga. A terminál gyönyörű havas, kivilágított, színes izzókkal várta kedves utasait, és látszólag mindenki örült, és örvendezett az ünnepi vásárok látványában.

A hatalmas autósztrádán – mely egyben össze is kötötte a repteret a belvárossal -, idegesen dudáló, kissé türelmetlen autósok nyölevész gyülekezete próbált meg egyetemes agresszív idegeskedéseinek eleget venni, és megnyugtatni magát, hogy még csupán december első hete van, és ezáltal minden bizonnyal még van bőven idő a bevásárlásra, és a megfelelőbb ajándékok kiválogatására.

,,Ó, de csodálatos!” – gondolta a hölgy, aki szinte számtalanszor megtette már a fővárostól egészen a külföldi utat, azonban mindig is megbűvölten állt a csoda előtt, hogy külföldön sokat adnak a készülődésre, és talán még az elhagyatottnak vélt utcák, és főterek is konfortosabban tisztábbak, és elegánsabbak, mint mondjuk odahaza. A mindenkinek személyre szóló bevársárlólista jutott eszébe, mely titkokban, és orvul még ott lapult pirosas télikabátkája belső zsebében, és arra várt, hogy ismét most elővegye. Gyönyörű kézírással volt itt felírva, hogy kinek milyen jellegű, és fajta ajándékkal kedveskedik az ünnepekre, és már alig várta a csábítón csalogató, és titokzatossággal övezett gondolatot: hogy ő vajon milyen ajándékot kap itthon ragadt kedvesétől? ,,Ó, milyen jó lett volna, ha anyu is ki tudott volna jönni, no meg Feri!” – s ahogy a csábító gondolat röpke percre átfutott az agyán, egy halvány, üveggolyónagyságú könnycsepp gördült le halvány arcának medrében. Észre se vette. Csupán egy-két járókelőnek szúrt szemet, hogy egy ilyen rendkívüli szépségnek örvendő, bizonyára magányos ifjú hölgy is tud még a világnak meglepetéseket okozni, csupán csak annyival, hogy nyíltan és őszintén kimutatja érzelmeit!

Erőt vett magán, kifújta az orrát, amire éppen akkor egy gyönyörű jégvirágszerű hópehely hullt; a levegő hirtelen fagypont alá süllyedt, és borzongatóan, mégis jólesően hűvös lett az idő. Zsebre vágta kezét, lezseren, és divatos eleganciával, és nekivágott a fölbolygatott méhkaptárra hasonlító vásárnak, ahol már a tolongóktól alig lehetett jóformán mozdulni is, és ahol egy-gy belsőséges, melegető tekintet – amennyiben az embernek szerencséje van, és nem bámul túl hosszú ideig vadidegen embereket elég feltűnően -, még kaphat egy kis vigasztalást, persze itt most még idegen nyelven.

Ahogy bevetette magát a forgatagba, hagyta, hogy átjárja a külföldi emberek mosolygós kedvessége, és a szeretetnek egy különös szövetsége, melyet odahaza csupán ritkán tapasztalt. Egyik hófehér standnál éppen sültgesztenyével csalogatták magukhoz a különleges ínyencségek kedvelőit, míg a másik helyen színes télapós figurákat lehetett választani, melyeknek az volt a sajátosságuk, hogyha az ember megnyomta hordónagyságú bendőjüket, akkor rendszerint valamilyen angol nyelven előadott, és közkedvelt karácsonyi nótára zendített rá a kis plüssszerű figura.

Jobbra fordulva a Hyde-park még mindig gyönyörű, hatalmas fáira pillanthatott az odatévedő, figyelmes tekintet, ahol a téli évszak kezdetére való tekintettel felállítottak egy kisebb méretű jégpályát, és nem telt bele alig tíz kerek perc sem, hogy népes gyerekek hada egymást lüködve-taszigálva azonnal korcsolyával felszerelkezve birtokba ne vegye ezt a jó mókának tartott pályát, és megkezdhesse rajta a csinytalan csúszkálást. A vásárban is voltak persze kihelyezett padok, amikre bátran ráülhetett az akinek izületi fájdalmai voltak, vagy csupán csak a hosszú nap végén megfáradtan kicsit ejtőzni támadt kedve, és mégcsak nem is kellett érte fizetni! A bájos hölgy ki is szemelt magának egy látszólag árválkodó padot, de majdnem rosszul választott, mert egy mészárosmesterféle, különösen termetes ember, ingujjra vetkezve, két vállas termetével, erős tájszólással enyhén rápirított, hogy ez a kis ülőalkalmatosság már foglalt.

- Am very sorry sir! Please forgive me![1] – motyogta maga elé, mintha nem is hallotta volna a mészáros kissé kötekedő fölszólítását. S hála angol nyelvtudásának egészen jól, és otthonosan elboldogult az idegen környezetben. Persze ennek nagy szerepe volt abban, hogy semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megzavarja, vagy elvegye a jóhangulatát, és boldog kedvét.

Önmagában még most is azt gondolta, hogy menni fog minden, akár a karikacsapás. Egy ilyen fantasztikusan csodás helyen ugyan milyen hiba történhet az emberrel? Hiszen mindenki közvetlen, melegszívű, szívélyes, és egy-két embertől eltekintve igazán segítőkész. Észre se vette, hogy valóságos megszállott lett kisebb vásárlási lázában, és hogy emiatt máris a piti zsebtolvajok potenciális célpontjává is vált azon nyomban!

Egy kisfiúba ütközött véletlenül, aki a hirtelen jött sodródásban, és lökődésben véletlenül megbotlott, és elesett. Azonnal sírva fakadt, és mint ilyenkor sajnos meglehetősen gyakori a zsúfolásig sordódó tömegben a kutya sem igen fogalkozott vele, elvégre mindeki úgy okoskodott, hogy előbb-utóbb csak fölbukkan valamerre az anyuka, aki csak megvigasztalja. A fiatal hölgy most azonnal odament hozzá, és kedveskedőn, barátkozós hangon szóba elegyedett vele, és elmesélte, hogy nem akarta föllökni, csupán a hirtelen zsivalygó tömeg állta az útját, és már nem tudott kitérni az útjából.

- Az én nevem Szilvi! – válaszolta angolul. – Téged hogy hívnak?

- Paul vagyok! – azaz magyarán Pali névre hallgatott a kis kópé, és egyetlen feladata volt a mai estére, hogy a gyanútlan emberektől, mint amilyenek ez a vonzó, fiatal hölgy is látszott elszedje az értékeit, és vagyontárgyait, majd fogja magát és észrevétlen lehetőleg ,,angolosan” távozzék.

- Anyukám azt mondta, hogy várjam meg itt, ha elkeverednék, de még nem jött! – kámpicsorodott el, és látszott, hogy bevált a megható színjáték, mert már erősen sírásra görbült a szája.

Szilvi azonnal fogta magát, és átnyújtott egy zsebkendőt, és megvigasztalta.

- No, enyje, enyje! Egy ilyen talpig nagy legény csak nem fogja mindjárt az egereket itatni! – közelebb húzodott hozzá, és a kisfiú kis termetének hála talán éppen ezt a kínálkozó helyzetet használta ki!

- Anyukám nemsokára megjön, remélem! – folytatta, pedig a beszédre nem kényszerítette, vagy ösztönözte senki; mintha egyszerre szerette volna megbabonázni, és kisfiús bájával levenni a lábáról ezt a bájos, ifjú hölgyet, akinek kezdett nagyon is imponálni bájos közvetlensége.

- És mondd csak, a suliban, ahova jársz minden oké? – elővett a zsebéből egy kis cukrozott gesztenyét és kedveskedve átnyújtotta.

- Ott minden rendben van, bár tavaly majdnem megbuktam matekból, mert azt ki nem állhatom!

- Hát, igen, igen! Amikor ennyi idős lehettem, mint most te, bizony meg kell hagyni nekem sem ment sehogyse a matek! De anyukám elvitt egy gyakorló tanárhoz, és ott hamar rendbejöttem! – Mintha egy kortünetet pródukáló, masszív betegségfajtáról számolna ennek a védtelenül hagyott fiúcskának most be. – Szerintem, ha megkéred az édesanyád egész biztos segíteni fog.

A kisfiú szeme hirtelen könnyfátyolossá vált, mert egész eddigi mindennapi betevőkért keményen megharcoló életében talán még senki sem volt ennyire adakozóan, és önzetlenül, barátságosan kedves, és nagylelkű vele.

- Hadd köszönjem meg drága néni a kedvességet! – szinte búsongó szemeiből ezt könyörögte, s Szilvit elfogta valami benső, jóleső, anyai érzelem. Most azonnal szerette volna nem törődve semmi következménnyel átölelni ezt a kis gézengúzt, és érezni kicsi szíve minden dobbanását, melyben az elvesztett otthonok melege lüktetett…

Két védelmező, hattyúszárny kezét finoman kiterjesztette, s mintha egy jóságos anyuka lett volna békességesen megölelte újdonsült barátját. S ekkor sem vette észre, hogy a kis szemfüles gyerkőc már vette is ki a pénztárcáját, és amikor végre kibontakozhattak az érzelmes ölelésből a gyereken angyali vigyorgás lett úrrá.

- Hallod-e? De jókedvű lettél! Csak nem megtaláltad édesanyádat?! – csodálkozott.

- Á! Messze van ő még ide! Tetszik tudni nagyon sok a munkája! – olyan fürgén, és hatékonyan járt a nyelve, hogy az ember meg nem mondta volna, hogy egy kikényszerített helyzetben hazudni kénytelen, mint a vízfolyás.

De azért a fiatal hölgyet sem kellett félteni, ha a körmönfont ravaszságról volt szó: benyúlt a zsebébe, majd hosszan kezdett kutatgatva keresgélni, de már ő is sejtette, hogy a pénztárcája nem lehet, meg, mert a bizonság kedvvért egy pár pennyt mindig hagyott valamelyik bőrzsebecskében, hogy a könnyed csengéséről tudatosodjék benne, hogy még mindig nála van! Azonban a kellemes csöngés most elmaradt!

- Mondd csak aranygyerekem! Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?! – gyönyörű, koromfekete, szépen ívelt szemöldökeit enyhe mérgelődéssel rámeresztette, mint aki azonnali választ vár el a másiktól. A megszeppent kis tolvaj fiúcska hirtelen nem tudott megfelelő döntést hozni, hogy vajon elfusson-e, vagy inkább maradjon még? Picit felállt a padról, de csak annyira, hogy kopottas kabátkája ne surolja a pad deszkáit, és így legalább szabad mozgástérre tehessen szert, majd megkockáztatta, hogy kicsit távolabb üljön.

- Tudom, hogy pénzre van szükséged! Eláruljam, hogy miért? – kérdezte őszintén, mégis angyali kedvesen.

- Miért? – kérdezte angyali, már erősen könnyezésre álló arcocskával a másik.

- Mert láttam a kopottas, kis kabátod, és azt, hogy csonttá vagy soványodva! Tudod, akinek van pénze, az kicsit jobban táplálkozik! – egyáltalán nem volt neheztelés, vagy harag a szavaiban, de most erős lelkierőt kellett önmagán vennie, és jobb volt uralkodnia magán, mert legszívesen jól megmondta volna a véleményét az állítólagos anyukának, hogy így képes elhanyagolni a fogadott gyerekét, csak azért, hogy hátha hasznot hajthat.

- Ha jól gondolom, akkor az édesanyád sem az aki! Így van?!

- Igen! – szepegte.

Szilvi egy önkéntelen mozdulattal azonnal átölelte, és hagyta, hogy a vézna, kis, csontos test menedéket remélve, mint egy elveszett, kis állatka egyszerűen hozzásimuljon, és átjárja a védelmező melegség, amiben olyan kevésszer lehetett csak része.

- Nyugodj meg! Csss! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak? Töltsük együtt ezt a napot, addig legalább a várost is megmutathatod egy keveset! Na, mit szólsz? volna kedved önkéntes útikalauzt játszani?

- A legnagyobb örömmel drága Szilvi néni. – az a leírhatatlan, és rendkívüli öröm volt az arcára írva, mint ama kisgyerekeknek, akik valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor belsőséges örömöt élnek át, amitől ujjonganak, és egész hátralévő napjukban jóízűen kacarásznak. A tolvajka kisfiúcska ezután mintha belső változáson ment volna át – mintha már nem is ugyanaz a megbízott emberke lett volna, akinek megmondták, hogy vegye el a mások pénzét, vagy értékeit, hogy másoknak legyen – de most itt üldögélt egy alig nyolc éves kisfiú, aki egy felnőtt kedveskedő jóindulatának köszönhette, hogy talán egyszer majd rendes ember válhatik belőle…

A nap hátralévő része volt Szilvinek a tulajdonképpeni karácsonyi előajándék, hiszen a gyakorlati ajándékozástól még igen-igen messze voltunk! Körbejárták keresztül kasul az egész fölbolygatott, és ünnepi fénycsóvákban gazdagon, és tartalmasan pompázó, szikrátvető nagyvárost, és az ifjú hölgynek rácsodálkozón csak most nyílt ki a szeme, hogy bizony a világon annyi embernek lenne szüksége legalább egy csöppetnyi baráti, őszinte szóra, amit – meglehet -, nem kaphat meg mástól, csak egy másik szívből, és teljes őszinteséggel adakozó másik embertől, aki amellett, hogy mindig szívélyes kedveskedéssel meghallgatja, még megis változtathatja addigi, berendezkedett életét, és ez lehet a tulajodnképpeni, igazi, és teljes karácsonyi csoda.

A titkozatos anyuka a háttérből mindig megfigyelte, hogy aktuális, tolvajlásra betanított gyerkőce éppen merre járkál, mert Szilvi is kezdte megérezni, mintha folyamatos jelenléttel a sarkában de legalább is követné valaki…

Aprókat lépkedett, igyekezett felvenni a gyerek ritmusát, de azért fél szemekkel soha el nem múlasztott hátratekinteni szinte mindig.

- No, hogy érzed magad, kislegény? Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen, mintha saját kisfia lett volna a védtelenségben hagyott, angyali gyerek.

- Nagyon jól érzem magam Szilvi néni! Most vagyok csak igazán boldog! – szinte ujjongott. A gyermeki ujjongás semmivel sem összehasonlítható, önzetlen, és egyszerű csoda, amit talán csak azok érthetnek igazán, akik nem feledkeztek meg önmagukban megőrizni valamicskét gyermeki énjükből.

- Figyelj csak nagylegény? Tudod, nekem nemsokára vissza kell mennem a hazámba! De megígérem, és megfogadom neked, hogy ezentúl, mindig meglátogatlak és számíthatsz rám! – szorosan megölelte, és nem akarta elereszteni, mert mintha csak a saját gyereke lett volna görcsösen, szívetzokogtatón erőt vett rajta a megható ragaszkodás, és ezt a gyerek is átérezte.

- Nagyon fog nekem hiányozni drága Szilvi néni! – hüppögte. – Ugye sokat gondol majd rám? - esengte.

- Jaj, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot! – törölte le titkokban meleg könnyeit a hölgy. – Nem feledd el sohasem! Aki megígér valamit az olyan, mint egy fogadalom, amihez illőn tartani kell szavát! Járj mindig emelt fővel, és tudd mi a becsület! – egészen érzelmesre sikeredett a mondókája, most ezt is észrevette!

- Kérlek, megtennéd, hogy elkísérsz a reptérig, mert még mindig bizonytalanul mozgok itt?

- Persze! Tessék csak nyugodtan velem jönni! – Mindketten tisztában voltak vele, hogy az a sandán figyelő szempár mint az orvul támadó ellenfelek mindkettejüket merészen figyelte, és leskelődött…

Amikor a szófogadó kisfiú kivezette a hölgyet a reptérre kerülőúton mentek, hogy kikerülhessék a fekete koporsószerű taxiktól a bedugult városi forgalmat, és hamarabb is ott voltak, mint egyébként.

A váróterepbe még bement a kislegény, de amikor Szilvi megváltotta jegyét az ellenőrző kapunál, és megpróbált a tömegtumultusban erősen koncentráltan visszanézni, már nem volt sehol; mintha elnyelte volna az ismert bizonyosság kényszere.

Szilvi azóta sem felejtette el sohasem ezt a kisgyerkőcöt, akivel hamar barátságot kötött, és sikeresen letérítette bűnözőei hajlamairól. Úgy beszélték, hogy mostanság ez a kislegény már egy jól fejlett, egyéni vállakozást, és vegyesboltot is vezet! 

[1] Nagyon sajnálom uram! Kérem bocsásson meg!

KERESZTMETSZETT A XXI. SZÁZADBAN


Már elfojó árkokat keresgél minden könnycsepp arcok kereteiben; lassan, fokozatosan teljesül be az önmagát megmutatni kész boldogságos, ujjongó öröm s a tetetett, de valódi-igaz szomorúság. Fülkagylók érzékeny teleszkópjait felsebzik durva, turbósított bomba-veszekedések, leprás ordibálások. Érinthetetlen s sokszor megérthetetlen már minden bánatától remegő fájdalom! Lélekmélységein rejtőző, terhesülő vészcsengő mindenkoron más, és más kísértet-hangokon csilingel.

S talán minden félelmetes magánynak valahol létezhet előre eltervezett ellentétpárja. – Tünékeny, komfortos, megkoptatott pillanatban viasz-arcok tűnődő, homályos sziluettje málik. Szemhéjaik belső falán sohasem látható az Igazság-lényeg. Benső lélek-tartományokban folyamatosan cserélődnek hangszalagjai a Létnek! Ha arcokra nézünk szinte minden tompa, s elenyész -, de az őszinte érzelmek még egybefolyt holnapokban is kristálytisztán rögzíthetők! Szentimenális romantikákból átörökített bókolások, s pukedli-etikett amit csak ,,egyesek” érthetnek!

Anyagiasult életek értelmezhető perceiben egyszer meg kell ragadni cselekvésekben a Tett halálát, hogy hangtalansággal merhessük végre önmagunk lenni s újból reménykedni! – Egyre komolyabban gondolhatták már a dafke-berendezkedős színjátékot: agymosott, felhalmozott, dúsítható szirupos tahóságot, s divatot-trendet diktáló flegma-paraszti barom modort. Értékes kincs-életek így mulhattak el, s zuhaanhatnak vizeletszagú feledésekbe. Plusz-mínusz pár évtized s kiket egykor szándékosan keresztre feszített az adott luxus-szemfényvesztő bulvár-média kulturális különcködésük egyénisége miatt már csupán haláluk méltó okán nyerhetnek maguknak rangos, babérkoszorús díjakat!

Egykori egzotikus Szépségekre is csupán beszakadt körömdarabok emlékezetnek csupán…

PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.
- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.
- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.
A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:
- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.
Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!
- Szívem! Te nem értesz engem!
A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.
- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!
A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.
- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!
A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.
A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.
A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…
- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.
- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!
- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!
- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.
- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.
- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik
- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?
- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!
A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!
Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.
- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!
A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.
- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.
Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.
,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.
- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.
- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.
- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?
- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.
- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…
Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!
Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott

LEGÉNY-BÚCSÚ

- ,,Mintha szándékosan csinálnák!” – gondolta Megcsik miközben beszállt a kocsimba.

Persze elvégre egy legénybúcsún mit is csinálna az ember, mint egzotikus nőket bámul, és százszázalékosan lerészegedik! Tipikus! Ráadásul egy olyan átkozottul isten áhamögötti helyen, ami szándékosan még a térkép se jelöl!

A stílusos kocsi az összes többi haverjával együtt végigszáguldott a főváros utcáin, majd egyetlen huszáros, határozott vágással rákanyarodott az autópályára, és röpke percek alatt már ott is voltak a madárlátta kis községben, ahol csupán egyetlen kocsma álldogált egymagába, és egy ütött-kopott kultúrház a kultúra kiszolgált kedvelőinek! Ki hallott még olyat, hogy egy eldúgott kis porfészekben szabályos bordélyház is működhetne?

A kocsit – megbeszélés szerint -, már tegnap vissza kellett volna vinni arra a bértelepre, ahonnét pár órácskára kölcsönvették, de mit minden turpisság ez is sokkalta hatásosabbnak bizonyult, ha nem derült rá szándékos fény!

Tudta nagyon jól, ha haverjai felöntenek a garatra, akkor ő marad tulajdonképpen az egyetlen színjózan ember – aki bár tud autót vezetni -, mégsincs jogosítványa, így ha megállítja egy túlbuzgó rendőr akkor jóformán csak idiótán vigyorogni tud miközben feltartja a kezét, és egérke hangon közli, hogy ártatlan!

Biztosra vette, hogy mennyasszonya keze is benne volt a dologban, mert kissé hóbortos barátai a világért se rendeztek volna neki egy kis kirúgunk a hámból összejövetelt, hacsak nem lettek volna abban százszázalékosan biztosak, hogy kapnak valamicske illetményt adott szolgáltatásaik fejében! Talán most is éppen ez volt a helyzet!

A haverjai máris betuszkolták egy kínai thai masszázs-ház ajtaján, ahol színes, villogó égőkkel fedíszített cégtábla hírdette, hogy az adott kuncsaftok mindenképpen kényeztető, és lazító élvezetekben lesz része, persze csak abban az esetben, ha a szükséges tarifát szépen leszúrkolják az éppen kiborotkáló, vaksi, pápaszemes kínainak, aki jócskán törte a magyar nyelvet, mert ha az ember történetesen kérdezni akart tőle valami egyfolytában hajlongott és bazsajgott.

A kis kínai kérte, hogy kövessék a benső szobákba, melyek szépen sötétítőfüggönyekkel hermetikusan elvoltak zárva a kíváncsiskodni vágyó szemek elől; az álca még így is tökéletesen sikeredett, mert ha az ember belépett a tágas, komfortos és otthonosság érzetét keltő tágas helységbe, akkor két megtermett, díjbírkozószerű szumó-hölgyet láthatott, akik kedvükre dögönyözik, és gyepálják az adott egy, maximum két kuncsaftot, és látszólag semmi jele sem volt annak, hogy itt az ember más jellegű szolgáltatásban is részesülhet, amennyiben van pénze!

Néhány szobával arrébb viszont már Megcsiknek is azonnal feltűnt, hogy a szebbnél szebb, egzotikus hölgyek széles kavalkádja különböző roppant vonzó pózokban, és stílusosabb, elegánsabb, és szexisebb ruhakollekcióban kelletik magukat, minthacsak piacon lévő árucikkek volnának, akiknek az a feladatuk, hogy minél több vevőkört vonzzanak!

Egy kellemesen búgó hangó hölgyike megérintette Megcsik öltönyét, és kedvesen megszólította:

- Na, mi van szépfiú? Eljössz egy menetre?! – kedvesen, mézes-mázosan füleibe suttogott, amitől szegény fiatalembernek megnőtt a kísértése.

- Bocsásson meg kérem, Kegye tényleg gyönyörűszép, de azt hiszem én csak véletlenül vagyok itt! – nyügte ki bátortalanul, hiszen nem szokhatott hozzá, hogy álomszép nők társaságában forgolódhasson.

- Kedves uraim! Erre-erre! – tessékelte be az egész társaságot egy nagyobbacska elfüggönyözött szobába a kis kínai. – Menni, és szolgálni! – volt utolsó szava hozzájuk.

Megcsik arra lett figyelmes, hogy pár másodperccel később három vadítóan gyönyörű hölgy lépett kellemesen romantikus, andalító zene kíséretében hozzájuk, és nem teketórizáva sokat máris barátai ölében landoltak, akik valósággal egymást is legázolva azon mesterkedtek, hogy kinek az öle lenne legalkalmasabb a hölgyek számára.

Megcsiknek nem jutott hölgy, bár igazság szerint egyáltalán nem is bánta!

- Hé, pajti! Miért nem próbálsz meg lazítani egy kicsit? – kérdezte tőle egyik barátja, akinek a nadrágövét feltűnően erotikus pózban már oldozni is kezdte az a tűzes vadmacska, aki rátalepedett az ölébe.

- Köszönöm, jól érzem magam! – felelte. Valójában azonban még bőségesen elege volt az egész görbére sikeredett estéből, és a macskajajos következményekből!

Sosem érthette meg igazán, hogyha az ember jól érzi magát, akkor minek kell úgy lerészegednie mint egy ostoba, bambán bámuló szamárnak, amikor a józan pillanatok örömeinél nincsen jobb?!

Amint végignézett egykori barátain hirtelen elfogta valami kiábrándító, furcsa érzés, ami rendszerint akkor tőr rá az emberre, ha úgy érzi csalódott, vagy elárulták azok, akiket magához valamilyen szinten közel érez!

- Azt hiszem én… lassacskán megyek is, mert réjöttem, hogy még meg kell etetnem a kutyámat! – szavalta bele a levegőbe, mert látszólag a barátai többségét hidegen hagyta, hogy egyáltalán mit kezd magával!

Óvatosan, és nesztelenül igyekezett mozogni, majd felállt, és már arra készült, hogy a felforrósodott, ünnepi hangulatban csöndes angolossággal távozik, amikor nem várt kellemes meglepetés üdvözölte.

- Hát te meg hová settenkedsz életem?!

Mennyasszonya volt az, egy finom, könnyeden légies feketecsipke fehérneműben, ami még a legártatlanabb, szűzembereket is bátran arra kéztethette, hogy bűnbe essenek, és vétkezzenek!

- Hogy te… mennyire fantasztikusan gyönyörűen nézel ki! – vallotta be őszintén.

- Nos igazán köszönöm! Tőled minden nagyon jólesik! Mit szólnál hozzá, ha huncotkodnánk egy kicsit, amíg a barátaid le vannak foglalva?! – csábos, szempillarezegtető, babonázó pillantást követően a szexis mennyasszony valósággal már húzta is egyre beljebb egy szabad kis fülkehelységbe, ahol látszólag az összes számla ki volt fizetve!

- Drágám! Bocsáss meg, de biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – hezitált kissé az újdonsült vőlegény.

- Ezzel csak nem azt akarod mondani kis hörcsögöm, hogy nem találsz eléggé kívánatosnak és szexisnek?! – simított végig igézőn sportos, karcsú testén.

- Ö… hát… nagyon is…

- Jaj, ne gyere éppen most nekem a felvilágosult emberi erkölcseiddel! Csak kényeztessük egymást egy kicsit, játszunk a másikkal aztán majd meglátjuk mi sül ki a dologból! Van kedved hozzá, vagy sem?! – állította kész tények elé csábos barátnője, akinek a hangjából már érződött, hogy a legkevésbé sincsen tréfás kedvében, hiszen valósággal máris tombolnak benne a nemi hormonok.

- De ugye nem lesz semmi baj!

- Ne butoskodj itt nekem! Ha akarod még fel is húzom neked a kotont, de végre történjen valami, mert kezd elmenni a józan eszem is!

Megcsik lett volna a világ legboldogabb férfija, ha egy ennyire fantasztikusan egzotikus, és roppant gyönyörű nőnek megtudta volna adni a boldogságot, de mint mindenki, aki gyerekkorában valamilyen negatív ingerhatás alá kerül Megcsik is addig-addig ügyetlenkedett, hogy a világszépe mennyasszonynak egy kis idő után minden romantikus lelkesedése elfogyott!

KÉSVE SZÍNLELT VISZÁLY

Az Időben megtörténtek vészjóslón sorrendben várakoznak a benti lélek dohos pincemélységeiben. Szólítják őket méla, vallató kísértet-árnyak, szolga-emlékek sebezhető tenyészete már tovább folytatódik! Kiábrándult ébrenlét hasogatja könnyen darabolható facsonkjait szív-pitvarok udvarán, mire a végzet-jósló tachicadria felköszönt! Felnyitható agytekervények, akár titkosított mikrochipek, terabyteok konzerválva őrizgették még a biztos halál után szükséges, tovább örökíthető információt, hogy valamikor emberek lehettünk. Képzelgések vad övényeiben még hullámtarajt vet a negédes, elképzelt álom s pihentető, mély alvás leginkább Halál-orgiák nászához hasonlítható!

Valaki mindig folyamatosan megidéződik örökkön bolyongó gondolataink által. Csendes hidegháború, ordas nulkeáris-szele hasít át sokszor összetett idegrendszerek tekevényein: érzelmeket elválasztó törésvonalak – ha nem kezeljük -, önző, makacs konfliktusainkat elterebélyesedhetnek. Ismeretlen határidőkben kíváncsi félelemmel bizakodunk, mint a legtöbb gyerek! Kitaszítjuk önmagunkból a távlati lehetőségek mikéntjeit; s a megváltoztatható személyiséget indigóval mindenkoron átfestik, hogy ne maradhasson visszakövethető nyom-bizonyítéka: itt valamikor egy tevékenykedő ember is létezett!

Minden babonázó tekintetben reszketeg kisujj remeg: vajon mikor fogja végleg rászánni magát, hogy bátran szoríthasson szerelmes kezeket?! – Elmélyült, csendes őrület zsibong gyakorta agyunk diodáiban, s még mindig nem érthetjük: emlékeink űznek velünk komisz-gyilkos játékot, vagy tudatunk egy elzárt fáskamrája?

                                               UTAZÁS BUKTATÓKKAL

A volánbusz közlekedéssel az a gond, hogy mire egyáltalán a szédületes, és minden bizonnyal mindenkit túlszárnyalni kész sebességű, zötyögős busz egyik városból a másikba ér, addig bizony hosszú idő eltelik.

Ugye bizonyára a hölgyek és urak is emlékeznek arra, hogy annak idején a matematika órákon ki kellett számolni, hogyha jelképesen módjuk A városból elindulunk, akkor hozzávetőlegesen mikor is érkezünk B-vel jelölt városunkba, ha az időt, és egyéb tényezőket, és környezeti változókat hozzászámoljuk.

Sokan azt állítják – sőt a megkérdezettek jelentős hányada esküszik arra, és osztja azt a vélekedést -, hogy a volánbuszon való megismerkedésnek, vagy nevezzük ezt egyszerűen flörtölési, vagy ismerkedési szándéknak gyakorlati szempontból az égvilágon semmi hátulütője sincs. Igen ám! De mi a helyzet azonban a féltve titkolt, és tudatosan elsomfordált szituációkban, amikor mind a két fél számára egyértelműek az érdeklődés mindenség-szikrái csupán csak a megvalósítás hibádzik?

Magasra nőtt, karszál-vékony, és meglehetősen sudár hölgy szállt fel a Népligeti végállomáson a Nógrád megye felé tartó volánbuszra. A többi embertől látszólag csupán csak az különböztette meg, hogy irdatlanul nehéz, - afféle ,,málász zsákot” cigölt, ami jelentősen ki volt tömve és meg is volt pakolva. Feltételezhető, hogy a kollégiumból származott ruha holmit pakolta egy vakba, hogy aztán később, amikor már megállapodottan elrendeződtek a dolgai minden holmiját tisztába lehessen tenni. És akkor még nem beszéltünk azokról a kötelezően megemlített, és felírt irodalmakról, és olvasmánylistákról sem melyek még a hatalmas, turistazsáknak is beillő hátizsák rejtett kútmélyén lapultak – arra várakozva, hogy az értő, és ötletelő koponyák, esetleg majd valami hasznosat hámoznak ki belőlük.

Az ifjú, és szépreményű egyetemista hölgy a peronon várakozott illedelmesen. Megállt kicsit, és mint akinek a lelkében nagy érzelmek viaskodnak, ráncigálják és fúrják egymást csöndes kegyelettel lehajtotta a fejét. Mégis úgy mint akinek semmi sem túlságosan sürgős, nem úgy, mint a körötte tüsténkedve sündörgő ember-erdők halmazának. A napsugarak áttörték nyugat felől még gyengéden a megsebzett eget, de már látni sejtették, hogy nemsokára a nap is nyugvóra tér; mint egy hatalmas, bíborba öltöztetett lángnyelv, titkos sejtelmek mélytüzű lobbanása.

,,Bárcsak, most itt lenne legalább az egyik tesóm, aki segítene egy kicsit cipekedni!” – mélázott csak úgy magában, és máris szűkebben vett szülőhazájára gondolt, a lankák közt, és a völgy dombos párnák között megbújó, aprócska, ám annál meghittebb falura, ahol tiszta, egyszerű, hamísíthatatlan, és gátlástalanul őszinték az emberek érzelmei is, és minden az igazságban, és harmóniában lélegzik, a szabadlevegőről szinte nem is beszélve.

,,Na majd átvergődünk ezen magunk is! Egye fene!” – biztatta magát, és mert ugyan honnan is kerített volna magának alkalmasabb segítőtársat, aki súlyos, és meglehetősen nehézkes utazóhátizsákját fölpakolta volna a buszra – lehetőleg a szabad ülőhely sovány reményében, maga látott hozzá, hogy eme kissé nehézkes, megveszített, és körülményes cselekedetnek eleget tegyen.

De amint megpróbálta volna ,,fölmálházni magát” vékonyka, hajszálfinom vállai már aligha bírhatták volna el a komolyabb megterhelést, majd összeroskadtak, és most megérezte azt, hogy meg kell egy kicsit nyugodnia, és fiatalos lelkének újból erőt, és megújult energiát kell gyűjtenie!

Ekkor lépett oda hozzá, akire szinte minden esetben számíthatott – és aki sokkal inkább a barátjának mondhatott, eltekintve a felszínességet egyáltalán nem takargató, és extrémitásukról is hírhedett kollégiumi érdekbarátnőitől -, Erdős Imre.

- Megbocsáss, segíthetek?  - s meg se várva, hogy a mélységesen érett gyümölcsként elpirult hölgy mit felel vajon a váratlanul jött válaszra, már röpke tollpihe teherként vette tölgyfa-vállaira a terhet, és azonnal a buszra cipelte, hogy alkalmasabb ülőhelyet nézzen.

- Köszi, Imike! – vetette oda mély megbabonázottsággal a másik, és már utána is röpült, mint egy szép szál kőszáli gazella, mely kecsesen, és egyúttal kellemes kacérsággal is képes átszökkeni egyik sziklaszirtről a másikra.

- Igazán nincs mit! ,,De ekkora súlyemelőknek is beillő terhet vajon miért cipel egymaga?” – töprengett el, igaz csupán egyetlen pillanatra.

- Köszi, Imi! Innen azt hiszem már egyedül is menni fog! – fogta meg gyöngéd sejtelmességgel a hölgy a fiatalember karját, aki most ettől odabent – lelke rejtettebb zugaiban, ahova szándékosan csupán legközelebbi hozzátartozóinak engedett némi-nemű betekintést, ti. azoknak sem mindig -, megrezdült egy titkos csengettyű, ami valósággal heves szívhangokkal és kellő, és izgalmas borzongásokhoz segítette hozzá; főként azokat a szerencsés nyerteseket kiknek elsőként állt módjukban, hogy érezzék az érzelmek viharos dagályú lángolásait.

Azt azonban még Imi sem sejtette, hogy vajon kedvenc hölgyeménye is ugyanazt a lángoló parázslást, azt az édeni tobzódást érzi-e mint ő?

- És mondd csak messze mégy? – tette fel kissé bátortalanul a kérdést.

- Jaj, dehogy! Csak egy csomó szennyest cigölök haza, mert tudod a hétvégére már elígérkeztem a szüleimhez. Ők Érsekvadkertiek!

- Á, már értem!

- De ettől függetlenül, ha van kedved, még dumálhatunk.

- Köszönöm a szíves invitálást! Ezt nem utasíthatom vissza! – s azzal máris helyet fogalt, holott a buszban egy konzerves dobozt sem lehetett volna leejteni, mert akkora volt a járókelők, és az éppen esedékesen hazautazni vágyók tábora.

- És mondd csak? Szép hely a szülőfölded?

A hölgy itt öntudatosan lehunyta finom seprőszálakra emlékeztető szempilláit, majd révedezésbe mélyedt, mert szerinte az embernek meg kell adnia a módját annak, hogyan emlékezzen: és különben is így legalább minden eszébe jut, kissé eltitkolt, és a külvilágtól gondosan rejtegetett gyerekkorából.

- Hát…Lássuk csak! Először is Itt éldegélt majdnem a mi szomszédságunkban Madách Imre. Roppant közel esik hozzánk a Csesztvei kúria, ami ma emlékmúzeumként üzemel. Továbbá Balassagyarmat is igen-igen közel esik. Azt a várost azért szeretem, mert oda jártam gimibe, és nagyon jó ismerőseim élnek ott!

- És mondd csak, neked melyik a legkedvesebb helyed?

Kata egy pillanatra elrévedt, és meglátszott rajta, hogy talán nem is volt igazán jó ötlet ezt a kérdést ennyire felelőtlenül, tohonyán és tapintatlanul föltenni, mert régi szerelmére gondolt, aki méltatlan módon kisemmizte, és otthagyta.

LÁTOGATÁS

Az ütött, kopott neoreneszánszra, és rokokós épületre nyugodtan ráagadhatták volna készítői a gyárkémény becenevet is akár. Küllemre leginkább egy vajas, karamellszínű, növényi mintákkal feldíszitett hosszú építményre emlékeztetett – ami még a boldog békeidők korából -, maradhatott it, hogy tanúskodhasson az angyalföldön élő dolgozó emberek mindennapjairól. Ugyanis a rokolya utcában szinte mindenféle társadalmi réteg képviseltette hajdan magát az egyszerű kétkezi emberek mellett ugyanúgy megfért az óraműves, vagy kisiparos is.

A hatalmas, sötétbarnára mázolt bejárati ajtón a jócskán rozsdásodásnak indult, ám valójában igazi remekműnek is nyugodtan beillő, sziromrózsára hasonlító vaskilincset bizony jócskán illik lenyomni – majdnem az ember teljes testsúlya szükséges hozzá -, hogy a széles, órmótlan ajtó egyáltalán kitáruljon.

Homlokán bőséggel gyülekeznek – vélhetően a kánikulai, rekkenő melegtől -, a termő izzadság igazgyöngyei. Smaragszöldes szemeit azonnal behunyja mert ebben a jellegzetes, szinte ünnepélyes pillanatban gimnazista emlékeinek egész sorozata elvonul lelki szemei előtt, és ez egyszerre olyan szomorkás, kicsit mélabús, de felszabadító érzés is, mint amikor valaki hirtelen terhet ráz le magáról, amit eddig kitartó, szorgalmas felelősséggel cipelt egy életen át, és mégis időről-időre hajlamos honvágyat támasztani.

Előbb heves szinte csikorgó fékek hangjára hasonlító visító hangot hallat a nagy ajtó, majd amikor a benti jóeső, hűvös, könnyed levegő átmenetileg megérinti arcát egyre jobban hagyja, hogy átjárja az édes-bús hangulatok tökéletes harmónikussága.

Bár totálisan vadidegennek számít ebben a nagyméretű, múltszázadbeli bérházban, mégis mintha haza érkezett volna; az akácfák bolyhos, allergiakeltő virága éppen úgy részévé válik, mint a házból időként előszüremkedő aprócska neszek, és zajok megfontol, de alapos mozdulatsorozatai…

Mintha minden történés, és cselekmény egyetlen, konkrét egység részét képezné, melybe most önkéntesen, de szabad akaratából kicsit önmaga is belekerült. A hazatérés öröme rezeg nesztelen a balzsamos, nyári levegőben.

Csütörtök van, kora délelőtt, ezekben a dolgos munkanapokban általában vagy üres, vagy nyüzsgő hangatáborra emlékeztet az egész bérház. Nem bír magával. Mintha titokban, ajándékképen kaphatott volna egy jóságos nagybácsitól, vagy megváltó angyali lénytől egy egész házat, hogy szabadon, gyermeki képzeletére hagyatkozva apránként felfedezhesse, és bejárhassa. Nem aprózza el a dolgokat. Máris a legfelső szinten kezdi, ahova kis márványlépcső vezet fel, helyenként megülepedett koszcsomókkal, és mely egészen a tetőig vezet, ahol szélesre tárt ajtó fogadja, melyre egy cukorspárgazsinget feszített ki – vélhetően valamelyik lakó -, hogy azon száríthassák a frissiben kimosott, és most komfortosan lengedező ruhák halmazait katonás sorrendben.

– Bocsánat kedves uram! – szólítja meg egy rozoga satrafa, méretes szódásszifon szemüveggel orrnyergén. – Segíthetek? Keres valakit?! – hangja éppen annyira barátságos, mint ellenséges személyisége, ahogy sunyító, és szinte kíváncsi, pöttöm szénszemeivel máris jócskán méregetni kezdi a termetes látogatót.

– Bocsásson meg, senkit sem akartam háborgatni! Igen! Ami azt illeti… várok valakire, mert itt lakik az egyik volt tanárom! – kicsit még mindig félszegen, sután habozni kényszerül egy-egy talpraesett, karakánságot igénylő mondatnál, ám idővel, ha megnyugodhat ez is alább hagy.

– Oh! Értem! Nos, hát akkor kellemes időtöltést! Viszontlátásra! – közli vele szinte főnöki, igazgatói szerepet felvéve a vén asszonyság, míg a kellemesen pirospozsgás, és pufók látogató illedelmesen meghajol, és megköszöni a jókívánságokat.

Egy kis idő múltán maga is észreveszi, hogy az idő nem siet sehova; egyre sürőbben veszi szemügyre karóráját, mely szinte általános iskolai tanulmányai óta vele volt, és hűségesen mindig a legjobb szolgáltatott tette. A kis és nagymutató akárcsak két miniatűr faág egyhelyben rostokolva áll, és látszólag semmi kedve sem megmozdulni. Egyedül a mindig ismerős, megnyugtató kattogás az mely vigasztalhatja.

Amíg csöndes, méla érdeklődéssel várakozik sorrendben mindent igyekszik lefényképezni fotografikus memoriája részére, hogyha – ne adj isten -, szüksége volna még rá későbbi életében mindig kéznél legyen.

Véletlenül elköveti élete számos baklövéses ostobasága közül a soron következő kisebb hibát; egy olyan ajtó mögé kukucskál be, ahol egy látszólag barátságos németjuhász kutya farkát csóválva kellemesen lépésben közeledik hozzá, majd – mivel megérezte rajta a rettegő félelem büzős illatát, vagy csupán a férfias dezadorszag az mely idegesíti -, hirtelen támadó állásba megy át, és szabályosan négy lábával máris üldözőbe veszi őt, aki nem győz hátrálni, és csupán csak az utolsó pillanatok egyikében sikeredik neki becsuknia az ajtót, hogy a kutyus ne támadhassa meg.

Ennyi kaland, és izgalom után csupán reménykedhet benne, hogy volt irodalomtanárnője végre valahára feltűnik a bérház kis gangos udvarán, és megtiszteli jelenlétével.

Az igazság persze most is az volt, hogy a többi, volt osztálytársával, és barátaival nem mert eljönni szerenádot adni, sem pedig magánuton tiszteletét tenni tanárai előtt, mert azt nem érezhette sajátjának, és mint egyszer olvashatta valahol: minél személyesebb egy emlék, annál jobban, és intenzívebben fogja megőrizni, áthagyományozni számára az emlékezet.

A vártnál jócskán később fél kettőkor érkezik az irodalomtanárnő. Kecses, stílusosan divatos nyáriasjellegű ruhájában egy olyan gyöngéd, ugyanakkor jóságos virágra hasonlít, mely egyenes, és kimért tartásával mindent, és mindenkit arra ösztönöz, hogy az életet meg kell tanulni élni, akként, hogy boldogulhassunk benne.

Két vékony, hattyúkezeiben hófehér nejlonzacskókat cipel; apróbb zöldségek, és néhány szelet hús került a szatyorba. Lehet, hogy éppen az aznapi vacsora hasznosítható, felhasználható kellékei.

A pufók látogató még mindig a tetőtérben ácsorog; látszólag azon töpreng, hogy vajon mit fog gondolni róla a tanárnő, ha meglátja egyszál maga? Vajon örülni vagy bosszankodni fog-e amiatt, hogy utolsó, végesülő találkozásuk már csak ilyen körülmények között történhetett meg?!

Hirtelen ötlettől vezérelve abban a percben cselekvésre szánja el magát, amikor meglátja, hogy a vén matróna – akivel beszélt -, közvetlen hangnemben máris üdvözli a tanárnőt.

– Kezét csókolom kedves tanárnő! – azzal máris szinte kiragadja a másik jócskán megszeppent finom kezecskéi közül a kissé nehéz szatyrokat, mind a kettőt, és kicsit magára erőltetett türelemmel igyekszik megvárni a végkifejletet.

– Hát… ezt a meglepetést! – néz fel rá, bájos őzikeszemeivel a hajdani tanárnő. – Annyira örülök, hogy végre elszántad magad, és egyedül meglátogattál minket! – mondatában nincsen helye semmi kicsinyeskedésnek, vagy fellengzősségnek – mégis a tanítvány úgy érezheti enyhe dorgálást kapott, amiért tervére már nem került korábban sor.

– Elnézését kell kérnem, hogy csak így, és minden bizonnyal váratlanul toppanok be Önökhöz, de ezt muszáj volt megtennem, hogy egyedül jövök el, mert bizonyítanom illett, én is érek annyit mint bárki más! – vallomása sokkal inkább önvizsgálat. Egy sebezhető, túlérzékeny ember őszinte érzelme, melyre illik a lehető legtapintosabban, legfelkészültebben reagálni. Az irodalomtanárnő óvatosan lábujjhelyre áll, és százhatvankét centijével kissé pipiskedve arcon puszilja jócskán elpiruló százkilencvennyolc centis volt diákját.

– Szinte azonnal jókedvet vagy képes varázsolni önmagad körül! Mondták már neked?! – kedvesen jobb karjába karol, míg együtt beinvitálja a negyedik emeleten az egyik belső udvarba, ahol szintén egy sötét, vaskos tölgyfaajtón ki van írva az tanárnő lánykori neve, és férjének doktori címe.

– Oh! – lepődik meg eléggé váratlanul a tanár úr, amikor újdonsült felesége régi tanítványukkal toppan be a lakásba, mely nemrég lett felújítva. Látszólag csupán bambán mered rá, és nem veszi el csomagjait, amit a fiatalember enyhe szemtelenségnek érez, miközben belép közvetlenül az előszobába, ami egyben étkező, és kiskonyhaként is szolgál.

– Szervusz Róbi! – ráz kezet egykori diákjával a tanár úr, majd fennhangon, és meglehetősen diplomatikusan közli, hogy neki még sajnos rengeteg sok munkája akadt mára, de ők csak beszélgessenek nyugodtan. Azzal hátat fordít, és a két hófehérre lakkozott tölgyfaajtó mindkét szárnyát szabályosan, hermetikusan bezárja maga mögött, hogy ,,alkotói magányát” remélhetőleg ne háborgassa már senki. 

– Gyönyörűséges lakás! – dicséri azonnal a hangulatos jóizlést, melyet a házaspárnak cirka öt év alatt sikerült tető alá hoznia.

– Nos, hát igazán köszönjük! – gyorsan elveszi a két kicsit nehéz zacskót megilletődött diákjától, majd hellyel kínálja az étkezőben, ahol régi típusú, ám annál jobb állapotban lévő kakukkosóra mutatja a pontos időt egynehány népművészeti, fazekaskancsóval a falon.

– Annyira régen találkoztunk! Hogy te mennyire megemberesedtél! – veszi tüzetesen, és apránként szemügyre Róbit a tanárnő, akinek erősen keresnie kell a szavakat, hiszen tudja, hogy minden kimondott szó a később majd örök tanúságul szolgálhat. – Szerintem már borotválkozol, jól sejtem?! – kacsint huncutmód, hogy oldja a hasontalan bújócskázó feszültséget.

– Ami azt illeti… - próbál válaszolni, majd meggondolja önmagát, hogy miért nem jött előtt néhány barátjával együtt. – Kérem szépen… ne tessék rám tulzottan haragudni, hogy nem a többiekkel együtt jöttem… az igazság az, hogy apukám nem nagyon szereti, ha bárhová is megyek, mert ő mindig nagyon dühös, és ideges.

– Ezzel tisztában vagyok, de ha megbocsátasz, már régen felnőtt ember vagy! radásul frissen érettségizett! Te is tudod, hogy ebben a korban már kissé kirivó eset, ha a szülők még mindig ennyire beleavatkoznak a gyerekeik életébe!

– Nem szabad aput magamra haragítani, mert nem tűr semmiféle ellenvéleményt a maga igazsága mellett! – lehalkította szándékosan a hangját, mint aki szándékosan rendkívül bizalmas információt közöl.

– …De azért egyszer-egyszer szerintem nem lenne belőle semmi, ha kicsit hagyna önállóan cselekedni!

– Az igazság sajnos az, hogy most is csak úgy… elszöktem otthonról, mert mivel a nyár van, ezért a szüleim állandóan dolgoznak, és én is szívesen dolgoznék, de hát kapcsolatok, és egyebek nélkül aligha hiszem, hogy lesz ebből majd valami! – Őszinte véleménye mindig is megindította a tanárnőt.

– No, de félretéve a rossz hangulatot! Mit szólnál egy kis ebédhez!

Robi jócskán elcsofdálkozik, mert már régen elmúlt háromnegyed kettő, és ő hozzá van szokva a fél tizenkettes étkezések betartásához.

–Hát… igazán köszönöm! – habozik, majd mint aki elfelejtett valami rendkívülien fontosat, félszegen átnyújtja a kis becsomagolt csokisdesszertet, mert anyja rátukmálta, hogyha vendégségbe megy sosem illik üres kézzel megjelenni!

– Fogadja megértő szeretettel ezt a kis… finomságot! – reszkető, mackós, szőrös kezén oda-vissza játszanak a huncut izzadságcseppek, és ahogy a tanárnő mindig gyöngéd ujjacskái elveszik hirtelen különös érzések kezdenek felszabadulni a balzsamos, szellő nélküli levegőben.

– Nagyon köszönöm! Hát… igazán nem kellett volna! Jaj, el is felejtettem! Biztosan szomjas vagy! – gyorsan a hütőhöz üget, és kivesz egy kis jól behűtött, eredeti narancslevet, amit kézzel sajtoltak ismerősei, mert titkos hobbija, hogy rajong a kézműves dolgokért.

– Egy kis finom narancsszörp jól lehűtve! – tölt két pohárba, és örömmel konstatálja, hogy diákja úgy iszik, mintha kiszáradt szahara fészkelne torkában. – Remélem ízlik!

– Nagyon finom! Köszönöm szépen!

A tanárnő beszélgetésük közben máris fémes lábast rak a villanytűzhelyre; feltesz egy kis csirkemellett pirulni, majd amikor ez megvan hozzáteveri a titkos adalékanyagnak számító előre elkészített mediterrános fűszerkeveréket, és percek alatt kész is a xsirkeragú, amihez csupán csak kiadós tésztamennyiségre van szükség, hogy fogyasztható legyen.

– Remélem szereted a csirkeragút, és tésztát? – kérdezi feléje fordulva, fülig mosolyogva.

– Nagyon!

A tanárnő azonnal meghámoz egy közepesebb méretű kopasz barackot, és kedvesn kis tálkában átnyújtja Robinak, abban bízva, hogy szereti a gyümölcsöt. Bár ha Robi a barackot nem is szereti, ebben az ünnepélyes, és szent pillanatban még sincsen hozzá jotányi kedve sem, hogy elrontsa a kialakult bizalom, és magára találás kellemes perceit, ezért inkább füllent egy nagyot:

– Imádom a barackot! – füllenti, és kínzó erőfeszítésébe kerül, hogy veszteglő, száraz torkán szó szerint leerőszakolhassa azt az egy-két gerezdet, melyet külön neki hámozott meg a tanárnő.

– Igen! Most van szenzonja ezeknek a finom, és lédús gyümölcsöknek! Még szerencse, hogy a piacon jól kamatoztatható barátságokat lehet kötni! – kevergette továbbra is a tűzhelyen piruló, felkockázott csirkemelleket, majd öntötte rá kis idő múltán a tasakos port, ami hideg víz hozzáadásával fokozatosan kezdett besűrűsödni.

– Tudod, én rögtön kiszúrtam már a legelső megismerkedésünkkor, hogy benned több van, mint ami elsőre látszik!

– Hát igazán köszönöm!

– Tudod te voltál az osztályban az egyetlen ember, aki a középső padsor legelső padjában ülve árgus, kíváncsi tekintetével szinte mindig figyelt, és nem mulasztott el semmit! Olyan jó érzés volt mindig a ti osztályotokban tanítani az irodalmat, mert az ember titkon úgy érezhette magát, mintha egy fontos kulturális ügy részese lenne.

Nemsokára elkészült a csirkemelles, rakott ragú, melynek gőzölgő, ínycsiklandó illata szinte azon nyomban máris körbejárta az egész hangulatos, kis lakást.

A tanárnő levetette kis konyhai kötényét, majd evőeszközöket, és két pocelántányért raktott ki a kis étkezőhelységbe, és máris kiszedte, még melegében a ragút Robi tányérjára, aki kissé megintcsak megilletődve megvárta az egész rituálisra sikeredett mozdulatsort.

– Hát akkor… jó étvágyakat nekünk! – jelentette ki a tanárnő, és teketóriázás nélkül máris jó nagyot kanalazott tányérján a feltornyozott ragúba. – Szerintem istenien sikeredett! – dicsérte szerényen munkáját.

Robi ebben a percben rendkívül hálás volt a ragús ötletért, mert ez némileg ellensúlyozta a barack – időközben megkeseredett -, ízét. Legszívesebb együlőhelyében máris kiköpte volna, de nem mert kockáztatni, mert másként könnyen lehet, hogy máris odalett volna a jó hangulat.

A rögtönzött kis délutáni falatozáson hamar átestek. A tanárnő kedveskedőn karonfogta tanítványát, és bevezette a tágas nappaliba, mely sokkal inkább egyfajta különleges, kulturális szalon benyomását képviselte, semmint egyszerű társalkodó szobáét.

– Nyugodtan foglalj csak helyet! Milyen zenét szeretsz?

– Komoly zenét! – vágta rá, bár valójában a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerei számítottak nála igazi favoritoknak.

A tanárnő a kis mini hifitornyot állította meg CD-lemezre, majd kivett egy zenei válogatást a bécsi klasszikusokból, és már a jólismert dallamokon keresztül titkon abban mesterkedett, hogy legkedvesebb tanítványát végre kimozdíthassa – persze csak jótékonyan -, túlságosan is merev, és távolságtartó komfortzónájából.

– Mindjárt visszajövök! – azzal máris elviharzott, miközben Robi kényelmes, puffos fotelek egyikében ismét helyet foglalt, és részletesen igyekezett szemügyre venni a plafonig tornyosuló, termetes könyvespolcokat.

,,Nahát! Mennyi könyv!” – csodálkozott el, hiszen még nem nagyon volt ideje arra, hogy akárcsak egyetlen volt tanára magánéleti szféréjét átléphesse – mégha jelképesen is.

A tanárnő bőséges tíz perc múlva visszatért mindenféle – főként csokis finomságokkal, melyeket egy ízléses ezüsttálcára tett; elvégre kivételes vendége volt aznap.

– Hoztam egy kis csokis süteményt! Remélem szereted! – rakta le a kisasztalkára a nagyobb méretű ezüsttálcát.

– Nagyon! – azzal máris kivette talán a legkisebb szelet csokis sütit, amit egyáltalán csak ki lehet kutatni, mert tisztában volt az illem szabályaival.

– Jaj, ne butáskodj már Robikám! Vegyél még csak bátran!

Robi vett még pár egyforma alakú, de közepes sütit, és mint valami felbecsülhetetlen kincseket úgy dédelgette marka között őket, mint akinek a súlya miatt erősen tűrtőztetnie illik magát, hogy tovább már ne hízzon.

A tanárnő kitöltötte kettejüknek a teát, és bár kicsit erősködött, hogy szívesen tesz bele cukrot, és citromot, Robi egyikből sem kért, mert attól félt, hogy megint meghízik.

– Te aztán igazi ínyenc vagy hallod-e! – csapta össze a magasban maga előtt vékonyka, kis kezeit.

– Édesanyám mindig mondja, hogy csak mértékkel fogyasszak, mert nagy lesz a hasam, és nem tudok majd lefogyni!

– Anyukádnak igaza van, de a legfontosabb dolog, hogy vezess be magadnak tudatosságot az étkezések terén, és figyeld csak meg, hogy pár hónap alatt máris leolvadnak rólad a fölös kilók.

Róbi erre nem szólt semmit, mert elterelte figyelmét a komolyzene andalító varázsa.

– Ha gondolod betehetek mást is! Nem muszáj nekünk éppen Beethovent hallgatnunk!

Mivel Robi nem szerette volna megsérteni inkább elmélyülten hallgatott.

A délután hátralévő részét tartalmasan végigbeszélgették. Kiveséztek tulajdonképpen mindent; az érettségitől kezdve a szóbeli tételsoráig, a többi diákok emberségétől kezdve az érettségi bankettig.

– …Te annyira hallgatag, és visszahúzodó voltál a banketten! Csak nem történt valami nagy bajod?! – vonta kérdőre egyenesen.

– Csak megpróbáltam átgondolni a további életemet! Több-kevesebb sikerrel! – jelentette ki őszintén, de biztos, ami biztos óvatosan.

– Én úgy éreztem, hogy téged mindig felzaklat éppen valami, ezért vigyázni illett veled!

– Én sokkal inkább az osztálytársaim nézetkülönbségeitől ódzkodtam, semmint mástól.

– Néha tudod merésznek muszáj lenni, mert másként bármit megtehetnek a gyanútlan emberrel! – kicsit kényelembe helyezte magát a fotelben. – Mondd csak? Hogy tervezed a jövődet? Van már elképzelés, vagy cél, hogy hol fogsz tovább tanulni? – kíváncsisága folyamatosan nőtt, ahogy diákja félszeg hezitálását tanulmányozta.

– Hát… az az igazság, hogy valamelyik bölcsészeti kar talán… aztán majd meglátjuk, hogy egyáltalán melyikre nyerek felvételt!

– Látod ez igen bölcs gondolat! Nagyon helyes! Mégis, még most is azt érzem, hogy valami emészt, belülről rág…

– Annyira mélyen bennem van a megfelelési kényszer, hogy az nem lehet igaz! Személyiségem egyik része azt mondja, hogy hallgassak a szívemre, míg a másik a bölcsebb eszem rengeteg sok mindentől visszatart, mert nem árt óvatosnak lenni! – megint felülkerekedett benne a furcsa szokás, hogy tördelni kezdte kézfejeit, aminek ropogó, kísérteties hangjait szinte senki sem szerette.

– Hé! Nyugi! Még semmi sem biztos! Azért annyira izgalmas az egész! Új kalandokat fogsz majd átélni, és én biztos vagyok benne, hogy rengeteg sok új, és őszinte barátod lesz majd, akik úgyanúgy becsülni, tisztelni fognak, mint volt posztálytársaid!

– Ez nagyon jól hangzik, csak… - hatalmasat levegőt vett, mint akinek azon nyomban szabályosan kiszakad a tüdeje. – Mégis ez a visztaszító, fojtogató bizonytalanság úgy érzem… hátráltat!

– Ne foglalkozz vele! Próbáld levezetni a feszültségedet! Sétálj nagyokat, vagy biciklizz az otthonod közeli helyeken, amit jól ismersz, így nem tévedhetsz el!

– Ez is jól hangzik! Nagyon szerettem volna megpróbálni a forgatókönyvírást, de úgy hallottam még mindig kevés a valódi, használható szakirodalom a témával kapcsolatban!

– Én izgalmasnak találom! Szerintem a Szabó Ervin közkönyvtárba, ha bemész a Kálvin-térre, biztos vagyok benne, hogy bőségesen lesz majd háttéranyag, és segítség is! Ha gondolod segíthetek!

– Lehetek egészen őszinte kedves tanárnő? – kérdő pillantása inkább egy rendkívül rettegő ember benyomását keltette most.

– Ne kímélj! Csak bátran!

– Mindig olyan halálfélelemszerű vegyes érzések szoktak rátörni, ha új helyzetekbe keveredek! Mint aki szándékosan nem találja a helyét, és annyira ideges vsgyok, hogy úgy érzem majd megőrülök!

– Megértem! Teljes mértékben egyet értek, de ha belegondolsz… ez is a felnőtté válás része! Nemsokára talán már barátnőd, és családod is lesz! Akkor sem baj, ha elfog időnként a félelem, de mindig próbálj meg emberként cselekedni, és akkor hidd el nem történhet semmi baj!

Hamar végére jártak a közel négy és fél órán tartó tartalmas, és vallomásértékű beszélgetésnek.

A tanárnő férje csupán egyszer nézett ki a bezárt hófehér tölgyfaajtókon kívül, akkor is inkább a jegyzeteit válogatta munkájához.

A tanárnő kikísérte értékes vendégét a nagykapun kívülre is, és óvatosan megölelte:

– Ha bármiben a közel jövőben tudok neked segíteni kérlek ne habozz, és ne szabadkozz! Ránk mindenben számíthatsz! – szavai sokkal inkább vigasztalásértékűek voltak, nem pedig bátorító jellegűek, de azért bennünk volt egy csipetnyi tartalmas életbölcsesség is.

Robi pedig úgy szállt fel a Keleti pályaudvar írányában visszafelé tartó harmincas buszra, mint aki előtt a bizonytalan jövő is új, változatos, és talán kalandos színekbe öltözik…

KÉSVE SZÍNLELT VISZÁLY

Az Időben megtörténtek vészjóslón sorrendben várakoznak a benti lélek dohos pincemélységeiben. Szólítják őket méla, vallató kísértet-árnyak, szolga-emlékek sebezhető tenyészete már tovább folytatódik! Kiábrándult ébrenlét hasogatja könnyen darabolható facsonkjait szív-pitvarok udvarán, mire a végzet-jósló tachicadria felköszönt! Felnyitható agytekervények, akár titkosított mikrochipek, terabyteok konzerválva őrizgették még a biztos halál után szükséges, tovább örökíthető információt, hogy valamikor emberek lehettünk. Képzelgések vad övényeiben még hullámtarajt vet a negédes, elképzelt álom s pihentető, mély alvás leginkább Halál-orgiák nászához hasonlítható!

Valaki mindig folyamatosan megidéződik örökkön bolyongó gondolataink által. Csendes hidegháború, ordas nulkeáris-szele hasít át sokszor összetett idegrendszerek tekevényein: érzelmeket elválasztó törésvonalak – ha nem kezeljük -, önző, makacs konfliktusainkat elterebélyesedhetnek. Ismeretlen határidőkben kíváncsi félelemmel bizakodunk, mint a legtöbb gyerek! Kitaszítjuk önmagunkból a távlati lehetőségek mikéntjeit; s a megváltoztatható személyiséget indigóval mindenkoron átfestik, hogy ne maradhasson visszakövethető nyom-bizonyítéka: itt valamikor egy tevékenykedő ember is létezett!

Minden babonázó tekintetben reszketeg kisujj remeg: vajon mikor fogja végleg rászánni magát, hogy bátran szoríthasson szerelmes kezeket?! – Elmélyült, csendes őrület zsibong gyakorta agyunk diodáiban, s még mindig nem érthetjük: emlékeink űznek velünk komisz-gyilkos játékot, vagy tudatunk egy elzárt fáskamrája?

ÉJFÉLI BULI

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos, és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma, vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.
Ehhez még jött az a keserű, és jellemzően speciális hungaricum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal hősünknél – mondanunk sem kell -, de meglehetősen kiverte a sovány lábakon álldogáló biztosítékot.
,,Még egy kicsit maradok! Egye meg a fene, elvégre az osztálytársaim többsége számít rám, és csak nem hagyhatom őket cserben!” – furdalta a kínzó lelkiismeret. Az éjjeli lámpák – amennyiben egyáltalán az illetékes gondnokság fölkapcsolta őket megszegve persze jócskán az áramtakarékossági rendszabályokat -, kísértetek, lídércek, és kisebbfajta manók árnyképeit vetítették mint valami titkosított hologramok a házak falára.
A kulturális körökben méltán elhíresült Kaktusz Bár – amiről valami miatt az osztályközösség berkeiben belül legfeljebb csupán alig egy-két ember tudott, a Liszt Ferenc térhez közeli utcában foglalt helyet, és arról lehetett szakavatott szemek számára megismerni, hogy rögvest a bejárati ajtóval szemben egy kaktuszfa nyitotta karjait, mintha így akarná egyszerre becsalogatni, és fogságba ejteni esedékes áldozatait.
Persze – főleg a hölgyek körében vonzóbb körülménynek számított, hogy különféle különleges italokkal, koktélokkal, és egyéb égetett szeszekkel fölszerelkezve – persze az adott körülmények között bárki jól érezhette magát, amennyiben meg volt hozzá az elegendő pénze.
Az összeverbuválódott, kissé elbizakodott, és forrófejű hölgytársaság kisebb kompániája egytől-egyig a különféle tequila és diaquriki koktélokkal kísérletezve annyira jól kitapasztalta már a legális szeszfogyasztás szinte minden apróbb-cseprőbb fortélyait, hogy egy idő után az általános émelygés és általános hányinger környékezett szinte mindenkit, kiadós fejfájások közepette, kivéve persze őt, aki előzetesen szólt; fáradtságra hivatkozva kimentve magát, hogy szeretne hazamenni.
Éjszaka háromnegyed tizenkettőt mutatott órája. A szülei már biztosan lefeküdtek; bár ismervén folyamatosan aggodalmaskodó, és éppen ezért sok esetben kiállhatatlan és zsörtölődő apját ez aligha látszik valószínűnek, és ahogy önmagának felidézte a jelenetet, melyben mindig kész, és önfeláldozó édesanyja lelki támogatást nyújt kissé ideges apjának, hogy ,,ne izgassa magát” meg hogy ,,tényleg nem lesz semmi baj” , maga is észrevette, hogy megreszkírozott egy féltett mosolyt. De ez sokkal inkább e megértés és megbocsátás általános gesztusa volt tőle, semmint konkrét boldog nevetés!
- Ugyan már! Ne idegeskedj már annyira! Biztos vagyok benne, hogy helyén van az esze, és a lehető legjobban érzi magát!
- Hát ezzel édesem egyáltalán nem nyugtattál meg! – türelmetlenül felkelt, és fel-le kezdett el járkálni a hálószobában pizsamában az éjszaka közepén.
Hirtelen mind a ketten arra lettek figyelmesek, hogy megcsörren az étkezőben felszerelt telefon; a feleségnek kellett több idő mire magára kapja kikészített köntösét, a családfő volt a gyorsabb:
- Halló, tessék! – ragadta magához izgatottan a kagylót, mire az asszony is melléje ért.
- Halló… Beregi lakás? – felnőtt női hang csengett kissé tétován.
- Itt Beregi Ferenc! Kivel beszélek? – határozott hangja soha nem tűrt semmiféle ellentmondást.
- Itt Veréb Gézáné osztályfőnök! A fiúkról lenne szó…
- Gyere már egy kicsit közelebb a telefonhoz a gyerekkel van valami! – lett egyre izgatottabb.
- Halló… van valaki a vonalban…?
- Igen! Már itt is vagyunk! – kapta ki férje kezéből a kagylót az asszony.
- Kedves Bereginé! Valamelyikük ide tudna jönni, hogy hazavigye a fiúkat?
- Csak nincs valami komoly baj? Történt vele valami?! – egy pillanatra felmerült benne, hogy baj lehet.
- Mint azt a férjének is említettem semmi baj nincs! – igyekezett megnyugtatni mézes-mázos talpsimogató modorossággal az aggódó szülőket. - Az Önök kedves fia talpig úriember, és egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott! – úgy hangzott ez a kijelentés, mint egy afféle könnyedebb neheztelés, hogy a fiatalságot illik lerészegedéssel és bulizással megünnepelni, és nem szerzetesekhez szokott életmóddal!
- Akkor érte tudnának jönni ide a Jókai-tér melletti kis utcába? – kérdezte az osztályfőnök.
A háttérben még mindig fülrepesztő, tamtamos zene hangzavarai hallatszottak; ha valaki így hallgat zenét annak százszázalékosan haláskárosodás lesz a vége!
- Drágám! Föl kellene öltöznöd és hazahozni a fiúnkat!
- Tudom drágám! Mit gondolsz miért nem vetkőztem teljesen le! – enyhe tüske azért mindig is volt a családfő megjegyzésében!
Fölvette a kabátját, sálját majd bevágta magát a régi, ütött-kopott kocsijukba, és azonnal elhajtott.
Bereginé abban reménykedett, hogy ezúttal a családfő valamivel enyhébben fogja majd megítélni a kisebb bulizást, melyben a fia csupán azért vett részt, mert naiv-gyerekes hittel azt gondolta segít majd barátokat szerezni.
Fölkanyarodott a belvárosba, és a késő éjjelben – mintha csak éjszakás műszakban volna -, kényelmesen szedte a métereket.
Még szerencse, hogy a fiatalabb Beregit nem lehetett rákapatni az ivászatra! Mindig is utálta az alkohol émelyítő, gusztustalan szagát, és valósággal kimenekült volna minden szóból, ha nem fedték volna meg érte!
Ahogy elfigyelte ismerős osztálytársait, akik annyira kiengedtek, és ellazultak a már igencsak becsípett állapotukban, hogy nem lehettek józan eszüknél a legtöbb ifjú hölgy mégis nagyon rendesen viselkedett vele; mintha egy védőburokban lenne, ahova csak az léphet be, aki mindig őszinte és jószívű.
A karakánabb, csajosabb hölgyek már annyira jól érezték magukat, hogy a bömbölő zenére többen felugráltak az asztalokra üvegeket döntöttek fel, és mintha repülő angyalkák lettek volna azonnal táncra perdültek nem törődve azzal, hogy ki nézi őket.
A diszkós hely hangulata mintha egy újabb fejezet lett volna az osztályközösség életében; a vissza nem térő, ünnepi alkalmak egyike, amikor nem számítottak a szabályok, és a következmények! Mindenki úgy érezte jól magát, ahogy éppen gondolta és szerette volna!
- Hé, kishaverom! – ült le csábos kis miniszoknyácskájában Beregi mellé egy harmatos, egzotikus szépség. – Mit szólnál, ha lelépnénk innen, és kicsit eljátszanánk az ágyikómban?!
- Bocsáss meg, de egy kissé elfáradtam! De gyönyörű vagy, mint mindig! – őszinteségében senki sem találhatott semmi kivetni valót. Egyszerű volt, és nagyon őszinte.
- Jaj, kis mucikám! – cuppanós puszit adott pirospozsga kimelegedett arcára. – Hogy te milyen édes kisfiúcska vagy! Akkor majd legközelebb! Örülök, hogy itt vagy velünk!
Az ifjú hölgyike alig állt a lábán, de minden kimondott szavát érteni lehetett. Fölkelt az asztaltól, és tovább botladozott, majd ismét táncolni kezdett csak úgy egymagában!
Beregi csöndes mélasággal meredt maga elé, és miközben végignézett az ismerős arcokon, melyek most a független szabadság dacára nagyon is megváltoztak, mintha megint azt érezte volna, hogy ő a világ legelveszettebb embere! Talán ezt igazán csak azok érthetik meg, akik egyszerre belekerülnek egy tömegszerű sokadalomba, ahol magányuk kozmikus magaslatokig fokozódik, és ahol kisfiús elveszettségükben nem tudnak senkitől segítséget remélni!
- Mi a baj drágám?! – egy másik őzikeszemű szőkeség lépett asztalához, és kedvesen megcirógatta pufók arcát. A hölgyemény keveset ivott, és fekete csipkeszerű ruhácskájában maga volt a bombázó Mindenség!
- Semmi baj! Te nem fáradtál el? – már jócskán álmos volt, mert rendszerint legkésőbb tíz óra fele mindig szeretett ágyba bújni, és legfeljebb szilveszterkor maradt fent, de akkor is csupán éjjel tizenegyig!
- Én még nagyon jól érezem magam! Te nem?
- De… de természetesen, csak tudod… az emberben mindig marad egy hiányérzet, ha a boldogsággal találkozik…
Az ifjú hölgyemény meglehetősen furcsán, de kíváncsian csillogó szemekkel nézett végig a sokat megélt fiatalemberen:
- Mondták már neked, hogy nagyon érdekes különcködő vagy?
- Hát köszönöm szépen! Eddig te voltál az első! – hihetetlen boldogságot és hálát tudott érezni azok iránt, akik önszántukból leültek, és beszélgettek vele, mert nagyon nehezen tudott feloldódni a társaságban.
- Akkor drágám ezennel kinevezlek egyik legjobb barátomnak, és megígérem neked, hogy ezentúl bárhova sodorjon is az élet ha szükséged van valakire, akivel elbeszélgetnél én mindig melletted leszek! – csilingelő, pacsirtás hangja komoly volt, mégis nagyon baráti; megszorította bátorítólag Beregi szőrös mackós mancsait, amik az idegességtől már jócskán tocsogtak a verítékben, majd szedett a tányérjára két szalonnás minifalatot, fölkelt arcon puszilta a megszeppent tinédzsert és visszament saját asztalához.
Beregi még sokáig töprengett rajta, hogy miért nem maradt vele az ő asztalánál?
Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy azok a gonoszkodó barátnők, akik kellő rendszerességgel szerették csicskáztatni őt, és nem egyszer a bolondját is járatták vele egy nagyobbacska pezsgősüveget adogattak körbe egymás között amiből kiadós kortyokat iszogattak!
,,Nahát! Még ilyet!” – annyira meglepődött, hogy a mindig szemétkedők között is az alkohol feloldhatja a gátlásokat, hogy ennyire megváltoztathatja az eredeti emberi személyiségeket! Pedig mennyire szerelmes tudott lenni azokba a csillogó őszikeszemekbe csak soha nem lehetett hozzá elegendő bátorsága, hogy be is vallja az illető hölgynek!
,,Vajon neki is lehetnek még ennyire klassz és belevaló, igaz barátai?” – töprengett, majd nem sokkal később beállított az apja is. Az idősebb Beregi kissé álmos, komótos hangulatban volt, és látszólag nem volt ínyére semmi tréfálkozás.
- Jó estét kívánok! A fiamért jöttem! – szavai ellentmondást nem tűrően zengtek bele a hangzavaros csendbe!
A barátnők egy kis csoportja, akik folyamatosan ott lebzseltek az ofő asztal körül már sugdolóztak is, hogy vajon ki lehet ez a jóképű, idősebb ember, aki a fiát keresi? Többségük nem is gondolta volna, hogy az idióta Bereginek az apja lehet.
- Tanárnő? Ki ez a jóképű ember? – reszkírozott meg egy ostobácska kérdést az egyik ügyeletes szépségkirálynő, akinek a kezében pezsgősüveg fityegett.
- Ő a Bereginek az apja!
- Tényleg??? – lepődtek meg többen, és sokan el sem tudták képzelni, hogy a kisfiús Bereginek ennyire vonzó, és jó kiállású apja is lehet!
- Ez a idióta tényleg igazat mondott! – s csak most esett le egyesek számára a tantusz, hogy annyi átdolgozott éven át egyszer sem mentek oda hozzá, csupán jócskán kihasználták, mert azt hitték, hogy kis tökkeltütött, aki nem érdemes többre! Most viszont már megkedvelték, és többen is szánni kezdték!
- Csajok! – emelkedett kisebb szónoklatra és egzotikus szépség a többi csinos hölgy között. – Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl nekünk is jogunkban állna, hogy megválogathassuk a saját baráti köreinket?!
- Nekem tetszik az ötlet! – koccintotta pezsgős poharát, mint aki titkon sejthet valamit.
- Ezzel én is egyet értek! – kissé kótyagosan a túlzásba vitt tequila, és mohitós koktélok okozta koktéloktól egy másik hölgyemény is jó nagyot kortyolt a megkezdett pezsgősüvegből!
- Akkor ezt megszavaztuk! Ettől kezdve inkább babusgatni fogjuk, és semmi szemétkedés!
Sokan még vakargatták a fejecskéjüket, mert nem érthették az összefüggést: ha semmi heccelés, és piszálódás nem lehet, akkor abban hol a buli?
- Na, ne! Ez vicc drágám! Hiszen eddig lételemünk volt a szivatás és akkor te most fogod magad és hipp-hopp jóságos angyallá változol!
- Azt csinálod, amit mondok! Világos?! Különben nem vagy többé a banda tagja!
A másik gyönyörű koktélruhás hölgyeményen látszott, hogy rögvest inába száll minden megmaradt bátorsága, mert más hangnemet ütött meg:
- Oké! Tehát akkor puhítunk, és nem támadunk! Fogtam!
Kíváncsiságukat nem szerették volna korlátozni; érdeklődéssel nézték végig, amint a fiatal Beregi szépen összeszedegeti cuccait, és kissé idegeskedő apjával együtt távozik a kibérelt diszkóhelységből!
A legtöbb ifjú hölgy egyöntetűen csak bámulni tudott utána

ERKÖLCS ÉS RÉMÜLET KÖZT

- Óriási hírem van! – ujjongott szinte mindenki helyett és mindenki nevében a fiatalos anyuka. – Munkaerőt keresnek a dohányboltba, még bőven lehet jelentkezni.
A még csupán egy híján harmincéves fiatalember mélyen megilletődve, és elsápadva fogadta a hírt, hogy édesanyja máris szerzett neki egy amolyan elfogadható állást; félelme nem is abból táplálkozott, hogy gyötrő, égimeszelő távolságokat kellett volna megtennie - sokkal inkább abból a hírekben, és hírforrásokban olvasott elkeseríti tényből, miszerint: mostanság elszeretettel rabolnak, és károsítanak meg elsőssorban dohánytermékeket forgalmazó, egyedi kinézetű boltokat.
Fogalma sem lehetett arról, hogy mit is illene mondani szülőjének, így azt gondolta jobb, ha csöndesen megköszöni, és utána gyilkosok módján hallgat…
- Hát nem is örülsz aranygyerekem, hogy végre nem kell anyád pénzétől függened, és állásod lesz?! – lepődött meg az anyuka.
- De…Én csak…Az igazság az, hogy…Nagyon félek a rablásoktól, és a sorozatos betörésektől!
- Ugyan már te nagy mafla! Ne gyerekeskedj! – kezdett szólásba kényelmes foteljéből az apja csupán csak félvállról, mert így szokta meg. Vinze Ferenc sokkal inkább a tettek embere volt, semmint az elcsépelt, fölösleges szavak mecénása.
- Ferkókám! Nem gondolod, hogy a gyerek véleménye is fontos különbséget képviselne?!
- Nocsak! Hát felőlem! De ha még most is így elkényezteted ezt a muszmulát ne is csodáld, hogy nem fűlik munkához a kedve!
- Fejezd be! Most halljuk a fiatalembert! Rajta kincsem, hallgatunk.
A fiatalember, mintha csak versmondó versenyre beállított pózban tetszelegne kiállt a nappali közepére és megpróbált a soványka észérveire támaszkodva valamiféle halvány magyarázatfélével előrukkolni!
- Nézzétek…Az úgy van, hogy az egyik felem sír, viszont a másik nevet! Mert tudniillik itt van ugyebár az, hogy a gyilkos valóság azt mondatja velem, ha már a Tv, a rádió, és az összes újságok is ezt szajkózzák; miszerint betörnek a dohányboltokba, és ki is rabolják őket, akkor ebből egyenesen, mondhatnám lineárisan következik az, hogy nagy a valószínűsége, hogy engem is kirabolnak!
- Na, tudtam! Így görbüljek meg! Hát ez nem is okozott különösebb meglepetést! – vágta oda az apja meglehetősen cinikusan, és élesen.
- Mert, hát tudjátok…fojttatta tovább mondókáját a fiatal -, az úgy van, hogy emellett az adott üzlet, ahol dolgoznom illenék ráadásul tökéletesen elzárt mindentől, tehát ha segítséget kellene hívnom, mert a számításba valami hiba csúszott, kihez is fordulhatnék? Vagy például itt van a másik: A kellemetlenül, mondhatni szándékosan elsötétített ablakok. Ti sem tagadhatjátok, ha betörnek, akkor a gyilkos, rabló van előnyben; elvégre csak elég, ha kirámolja a pénztárt, elvágja a belső kamerák kábeleit, illetve maga után bezárja a sötétített ajtókat és már kész is a tökéletes bűntény!
- Jó! Én ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel erélyesen, és magából szinte tökéletesen kikelve a családfő. – Nyugodtan mondd csak meg édes, egy fiam, hogy eszed ágában sincs dolgozni! Igazam van?! Vagy igazam van?!
- Feri, fejezd be! – ripakodott rá erőteljesen felesége.
- Hát ez szép! Mi ez itt az összeesküvők egyenes ági tábora! Most bezzeg véded a csemetéd ugye? De az eszedbe sem jutott, hogy a hátad mögött szépen kihasznál!
- Annak semmi köze a mostani helyzethez!
- Ne-ne-nem!!! - fakadt ki. – Hát akkor mondd már meg nekem? Mihez van köze?! Mert most már kezd nagyon elegem lenni!
- Te is láthatod, hogy a fiunk észérveket hozott fel a mentségére, és azt is, hogy tartósan, és már radikálisan félelemérzete van az esetleges betörések miatt! Elvégre! Emlékezz csak vissza arra, amikor a mi fiókunkat is megtámadta valami eszelős holdkóros! Hát azt hittem, hogy ott helyben megáll a szívem! Mondd csak? Van neked fogalmad arról, milyen belső, lelki sérüléseket áll ki ilyen esetekben az ember? Ugye nem?!
A kissé zsörtölődős, és a hiúságig is a magabiztos karakánsággal kérkedő családfő, most egy pillanatig erősen magába mélyedt. Kívülről úgy nézett ki, mint aki teljesen a gondolataiba mélyed, és még hozzászólni sem lehet, mert annyi már éteri hullámhosszon rezeg agyi rezonanciája:
Oké! Velem lehet beszélni! – emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját -, egy darabig, de nem tovább! Akkor hallgassuk meg a nagyfiunkat! Ő mit akar? – visszafojtott türelemmel farkasszemet nézett a mindig bátortalan, és szinte mindig félszeg fiával, és várta volna a többi lehetőséget.
A tétova fiatalember sokkal inkább az édesanyával tudta csak megértetni magát, hiszen hirtelen vérmérsékletű apja kisebb dühkitörései sokszor elvették a kellően tapintatos hangulatot az adott, oldott beszélgetésekből.
- Én senkit sem szerettem volna megbántani… de nagyon jól tudom, hogy mit is jelent dohányboltban dolgozni!
- Tényleg??? – apjának türtőztetnie kellett idegeit, mert ebben a percben halva fia érveit legszívesebben azonnal megpofozta volna. –Hogy érted azt, hogy tudod mit jelent?!
- Én csak… nagyon félek, mert az utóbbi időben ti is hallottátok a híreket! Az összes dohányboltot rendszeresen kirabolták! – a fiatalembernek semmi oka sem lett volna a szégyenkezésre – elvégre megmondta a saját véleményét, de most azonnal bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.
- Hallod ezt anyusom?! – fordította fejét a felesége irányába, aki megértő szeretettel figyelte az eseményeket.
- Akkor szeretettel hallgatlak, hogy milyen munkára gondoltál, hogy egy kicsit te is besegíts a családi költségvetésbe? – hangja még mindig feszült volt, de érezhetően hangos.
- Most éppen egy versesköteten dolgozom, és a volt irodalomtanárom szerint tehetséges vagyok! – a maradék büszkesége is szertefoszlott, csak a szilárd tények vázlata maradhatott vele.
- …És abból majd gondolod, hogy megtudsz élni?!
- Jaj, apa! Hát hogy lehetsz ilyen?! – vette át a szót az élelmes asszony. – Olyan dolgot választott magának, amit szeret csinálni, nem úgy mint a mi generációnk!
- Te csak ne akard őt védelmedbe venni, jó?! Tudom én! Ohó! Nagyon is jól tudom, hogy ti ketten a hátam mögött miben is mesterkedtek ellenem! Le akartok járatni a többiek előtt! De ha ez a tervetek én inkább elköltözök bizony isten otthonról csakhogy szégyenbe ne maradjak!
- Én tényleg nem szerettem volna semmi… kellemetlenséget…
- Azonnal fogod be a szád különben úgy fölpofozlak, hogy az anyád sem ismer majd meg! Megértetted?! – mérgében sikeresen összeroppantotta a tenyerében tartogatott üvegpoharát, amitől azonnal kiserkent a vére.
- Jaj, apus! Most nézd meg mit csináltál?! Hát normális vagy te?! Miért kellett ezt művelni?! – rohant oda aggodalmasan a felesége és máris a konyhai ruhával igyekezett elállítani a vérzést. Nem volt nagy seb, mégis inkább a lelke mélyén égetett.
- Én őszintén sajnálom a dolgot! – próbálkozott megint a tétova fiatalember.
- Tudod apádnak csak időt kell hagyni! Most nagyon fel van dúlva, de holnapra – meglásd -, megenyhül! Kérlek hozzál fertőtlenítőt a fürdőszobából!
A fiatalember beviharzott a kis fürdőbe, ahol egy rozsdásodásnak indult, ócska mosógép vesztegelt, és ami miatt alig lehetett ott mozogni; kivette a sebhintőport, és hozott ragtapaszt.
- Köszönöm kincsem! – vette át a kezéből anyja a szükséges dolgokat, és ellátta apja összevérezett kezét, fertőtlenítette a sebet.
- Na látod! Drágám! Pontosan erről beszéltem! Minden kell neked egy harmincéves felnőtt embert pátyolgatnod, mintha csecsemő volna?! Hát nem érezed, hogy ez mennyire megalázó?!
- Édesem! Ha így fogsz a jövőben viselkedni leveszem rólad a kezem! Ahelyett, hogy örülnél annak, hogy megpróbál a saját maga talpára állni!
- Ja! Mindenfélét összefirkálgat aztán a pénz meg az ablakban csücsül! Hát tényleg rengeteget dolgozhat!
A meggondolatlan családfőnek bizony fogalma sem volt róla, hogy az írás mennyi megmaradt energiát, és pontos figyelmet követel egy embertől, aki a szavak embere! Ezért inkább önmagában duzzogott még egy pár sort.
- Így ni! Készen is vagyunk! – ragasztotta le a sebet a ragtapasszal a gondoskodó feleség. – Szerintem jobban tennéd drágám, ha bocsánatot kérnél a fiúnktól!
- Még hogy én kérjek bocsánatot! Köszönje meg a lusta fajtája, hogy egyáltalán még megengedem neki, hogy a házunkba lakjon!
- Jaj, apa! Hogy mondhatsz ilyet?! Azonnal tessék bocsánatot kérni!
A családfő ebben a puskaporos hangulatban ki nem nyitotta volna a száját, ahhoz mindig is túlzottan büszke, konok, és forrófejű volt. Helyette a fiatalember szólalt meg:
- Bocsánatot kérek! – sarkon fordult, és bezárkózott a szobájába.
- Látod-látod! Hát kellett ez?! Ne felejtsd el édes uram, hogy te már hatvanfelé jársz! Könnyen megeshet majd, hogy a fiadra kell öreg napjaidra támaszkodni!
- Ha! – dacos fejét fölemelte. – Előbb halok meg, minthogy bárkitől is szívességet kérjek! Különösen nem egy olyantól, aki egész nap mást se csinál csak ír, meg olvas, és esze ágába sincsen dolgozni menni!
- Apa! Ez egyáltalán nem volt szép! Teljesen megbántottad a drágámat!
- Hát szokjon csak hozzá a gondolathoz, mert sok bántalom fogja érni az életben! Jobb, ha könnyen hozzászokik!
- Szögezzük csak le! A te édes, kis fiacskád egy léhűtő, kis puhány, aki még mindig a jó édes anyukája szoknyájába kapaszkodik! – jelentette ki a munkában tréfát nem ismerő, szigorú családfő.
- Ne haragudj édes uram, de erről nem vagyok hajlandó vitát kezdeni, mert te is csak a saját fejed után mész! – rakta csípőre a kezeit a még mindig gyönyörű asszony.
- Jó! Legyen neked igazad! Én csak attól féltem őt, hogy nem lesz nyugdíja! Miből fog akkor éldegélni, amikor mi már nem leszünk?! – ez világosan átgondolt, logikus mondat volt, amit a feleség se vonhatott kétségbe!
-Te mindig ilyen bagatell dolgokért idegeskedsz! Majd csak lesz valami, te is tudod! Úgy nem történtek soha a dolgok, hogy valami ne történjen okkal! Bizonyára most is ez lehet a helyzet!
- Csodálom az optimistaságodat! Le a kalappal! Én mindenesetre ellenzem, hogy megint ne menjen dolgozni egy hosszú évig!
- Mit gondolsz?! Hányszor kell még elmagyarázni annak a makacs fejednek? A mostani világban az számít, hogy ki mennyire híres, és ki-kinek a lekötelezettje! Értsd meg!
- És most mit csináljak ezzel?! – csattant fel a másik. Kinyúlt a fotelból, és bár nem volt szokása a nappaliban dohányozni, most ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy rágyújtson egy cigarettára. Hosszan kifújta a füstöt!
- Azonnal oltod el! – dörrent rá az asszony hangja. – Mit képzelsz magadról! Te is tudod, hogy a konyhát szoktuk erre a célra használni!
- Te meg mit játszod itt az eszed?!
- Te velem így ne beszélj, mert mindjárt lekeverek neked egyet!
- Bocsánat, hogy gorombáskodtam! Így már megfelel! – még egy utolsó nagy slukkot szívott a mérgező cigiből.
A feleségnek elege lett; azonnal odaviharzott ura fotelja mellé, és szabályosan kikapta kezéből a szorongatott cigaretta szálacskát. Rögvest el is nyomta.
- Hát még mit nem! Az én házamban nem lesz füstölés!
- Hát attól tartok itt mást se nagyon lehet csinálni! – kezdett megint gonoszkodni, miközben sohasem vette észre, hogy önéntelenül is megsérthet másokat.
- Megint kezded?!
- …Csak folytatom! – hogy tovább már ne kelljen beszélnie tiltakozásként inkább szétnyitotta zizegő papírjaival az aznapi újságját, és úgy tett szemüvegébe merülve, mint aki nagyon elfoglalt.
- Nézd, szívem! – fogta meg a kezét, és óvatosan leengedte az újságot, hogy morcos férje mindenképpen rá figyelhessen, még ha ez csöppet sincs az ínyére. – Tudom, hogy számodra mennyire fontos, hogy a fiúnknak jó állása legyen, de ha kicsit megpróbálod átgondolni a dolgokat azonnal rájöhetsz, hogy a mostani világ már koránt sem arról szól, mint régen, amikor az embernek szakmája volt, amivel el tudott helyezkedni! Fogalmad sincsen róla igaz, hogy mennyire megtudsz bántani magad körül embereket csak azzal, hogy folyamatosan szövegelsz, és jár a szád, miközben sokszor azt se tudod, hogy mit beszélsz! – felesége mindig büszke és karakán asszony volt, és sohasem engedte meg, hogy a véleményét kikezdjék. Ezért is szerethetett bele a férje.
A családfő levette krumpli orráról a szemüveget, amin igencsak meglátszott, hogy vadonatúj, és nem sokat használták még eddig!
- …De ettől még nem fogok bocsánatot kérni! Legfeljebb csak elbeszélgetek vele!
- Jaj! – sóhajtott a mennyezet felé a még mindig csinos asszony. – Hogy nekem is egy makacs emberbe kellett belezúgnom annak idején!
- Úgy mondod ezt, mintha valami végzetes hibát, vagy bűnt követtél volna el! – méltatlankodott az orra alatt.
- Nem szeretnék veszekedni! A fiunk egy senkinek érzi magát, mert óhatatlanul az apja mindig megjegyzéseket tesz! Még akkor is, ha nem látja be a saját hibáit!
- Szóval most meg azzal jössz, hogy minden az én felelősségem, és hogy nem tartom kordában a dolgokat?! – már megint ez az irritáló, éles hangnem, amit az asszony ki nem állhatott!
- Szó se róla! De azért egy ötvenéves embernek már igazán benőhetne a feje lágya! Meg ne szólalj! Most én beszélek! Én csak azt kérem tőled, hogy azért időként nyugodtan dicsérhetnéd is! Nem muszáj mindig, majd alkalmakként egyszer, vagy kétszer! Csak hogy érezze, hogy az apja szereti, és attól, hogy most így alakul az élete ő még igenis egy nagyon értékes és különleges ember!
- Mondd csak?! Mikor teszel már végre le róla, hogy pesztrálgasd a te kicsikédet?! Nem látod! A mindenségit! Harmincéves cula már! Legalább a csajokat hajtaná! De egész nap úgy viselkedik, mint valami átkozott szerzetes! Lassan a könyv lesz az egyetlen zsolozsmája!
- Ezt most rögtön fejezd be! Nem azért jöttem haza, hogy állandóan megállás nélkül hallgassam a panaszaidat! A dolgok rendeződni fognak, csak ahelyett, hogy te is megpróbálnád törni azt az okos kis fejedet állandóan kritizálsz és megjegyzéseket teszel!
- Miért? Mit kellene tennem?! Megfogjam a kezét, és bevezetgessem a munkaügyi hivatalba?! Hát mondhatom! Te is jópofa vagy! – idegeskedése közepette fölkelt és ide-oda kezdett mérgében járkálni:
- Mindig is ez volt a te legnagyobb hibád!
- Mi is?! – nézett vele farkasszemet az asszony.
- Anyucika egyetlen cukor pofa fiacskája így, meg anyuci édes kicsi fia úgy! Vedd már észre, hogy felnőtt emberről beszélünk! Ha így folytatja tovább hajléktalan csavargó lesz valamelyik híd alatt, mert nem lesz nyugdíja le! – mérgében majdnem lenyelte a meggyújtott, és most folyamatosan égő cigarettát. –Ne idegesíts feleslegesen!
- Szerinted mi lehet a baj az állással kapcsolatosan? – a fiatalasszony hajlott volna az értelmes, megfontolt emberi szóra, amiből kikerekedhet egy tartalmas beszélgetés, de férje folyamatos beszólásai, és gyilkos megjegyzései hamar tönkretették a törékeny este hangulatát.
- A te fiacskád egyszerűen egy lusta, senkiházi Féreg! Világ életében körül dongta mindenki, és egyetlen szalmaszálat sem kellett még soha életében keresztbe tennie!
- Ez nem igaz! És a nyári munka a banknál?! Tizenhat w.c.-ét és konyhát mosott fel, és kitakarított vagy negyven darab irodát!
- Érdekel a véleményem? Szerintem nem ő takarított, hanem a drága nagyanyja helyette is!
- Én ismerem a fiamat! Nem szokott visszaélni az emberek bizalmával!
- Szerintem meg nem ismered eléggé! Most is vakargatja a kis szerszámát ahelyett, hogy elmenne munkát keresni! Ez tűrhetetlen állapot! – még egy nagy, gusztustalan szippantás következett a füstölgő cigarettából.
- Legalább ilyen fontos kérdésekben ne szívnád azt a büdös dohányt folyton!
- Értsd már meg végre! Mi lesz ezzel a nagy hóhányóval, ha mi meghalunk, vagy történik valami velünk?! – hangja sziklaszilárd volt mindig is, ám most remegett az indulattól. Véreres arca folyamatosan vörösödött, és úgy festett mint aki helyben produkál egy infarktust.
- Kérlek, ne veszekedünk már folyton az ég áldjon meg! Tudod, hogy a gyerek nem bírja!
- Látod? Látod?! Most is kezded! Már megint a gyerek így, a gyerek úgy!
- Akkor is az én fiam! Bármi történjék is!
- Ezért nem lesz belőle soha felnőtt, mert mindig fogni kell azt a nagy böszme kezét! – indulatában legszívesebben összeroppantott volna valami tárgyat vasmarkolatú kezei között.
- Akkor bizonyára az sem érdekel, hogy jelentkezett egy kreatív szövegírói állásra, csak még azért nem szólt, mert nem írtak vissza neki, hogy felvették, és mindenképpen meglepetést szeretett volna okozni! De mondhatnám azt is, hogy megismerkedett egy kedves, aranyos hölggyel és már meg is volt a polgári szertartás, csak azért nem szóltak, mert tudták, hogy miként reagálnál rá!
- Te most hülyíteni akarsz ugye?!
- Nem én! Én mindig hittem, és mindig is bíztam a fiamban! Nem úgy mint egyesek!
A kemény, és hirtelen haragú ember haragja csillapodni látszott; elnyomta a cigarettát az egyik virágostálban, amit nem használtak, és mint aki megsemmisülést él át kedvenc foteljába süppedt:
- …És erről nekem miért nem szólt a nagyokos?!
- Ezen még csodálkozol?! Mindenkit annyira megtudsz bántani! Folyamatosan jártatod azt a nagy okos szádat, és eszed ágában sincs, hogy a tetteid követkeményeire is gondolnál! Nem te mondtad, hogy utálod a barnaszemű nőket? A fiunknak már felesége van! – az asszony jobban örült a jóhírnek, mint az ura.
- Hát tudod! Ez egy nagy szemétség volt! Az örömszülőket senki nem hívta meg a szertartásra! Egyáltalán még lagzi sem volt! Micsoda dolog ez? Kérem én!
- Úgy gondolták, hogy elutaznak kettesben egy trópusi szigetre, vagy hova, és minden spórolt pénzüket nyaralásra szeretnék fordítani!
- Tehát akkor a dohánybolti állásból már semmi sem lesz! – igyekezett lezárni az elfajult vitát.
- Nem te mondtad éppen az imént, hogy felnőtt, immáron házas emberről van szó? – nézett kérdőn megszeppent urára.
- Az egész más! Akkor lezárhatjuk végre a vitát?!
- Én teljesen megnyugodtam, hogy végre a fiam talált maga mellé valakit!
- Te mondd csak? És legalább rendes a kiscsaj?
-Nem te hangoztattad égre-földre, hogy nem szereted a barnaszemű nőket?! – most ő volt az, aki kérdőre vonja párját.
- Jaj, menj már! Az még régebben volt!
- Pedig nem volt túlzottan kedves, és tapintatos, ha érted a finom célzást?
- Jó hülye vagyok! Most boldog vagy! Milyen a kislány?
- Szerintem csodálatos, és bűbájos teremtés! Majd te is megismered, ha a nyaralásukból visszajönnek!
A férj már nem is tűnt annyira idegeskedőnek, és agresszívnek, mint kezdetben. Különös mosoly jelent meg véreres arca szegletében; kinyitotta kedvenc sportrovatát, és tovább olvasott.