FURCSA KALANDOK LONDON UTCÁIN

A hisztis nő már a tranzitváróban nagy feltűnést keltett.
Széles mozdulataival, fel-felrikkantásaival vonta magára a várakozó utasok, reptéri dolgozók figyelmét.
Annyira sikkes, nagyvárosi eleganciát, és kellő sznobságot megtestesítő ruhát viselt. Egyik boltból a másikba rohant, az összesben megfordult, két boltlátogatás között fásultan ücsörgő férjének mutogatta a frissen szerzett vámmentes holmit, irgalmatlanul hosszú körömben végződő ujjával szinte kövelőn szorította magához a megvásárolt márkás bevásárlószatyrai tartalmát, mintha attól félne, hogy bárki elveszi tőle.
Az egyik üzletben például egy legalább tíz centis tűsarkú cipőt talált krokodilbőrből, amit feltétlenül meg kellett vásárolnia, pusztán a vásárlás okozta eufóriás sokkhatás miatt.
Azonnal muszáj volt felpróbálnia, és többször is megnézte magát benne a kis tükörben, minden egyes oldalról, míg úgy döntött, hogy megveszi.
A repülőgépen is összevissza dicsekedett vele, meg mutogatta, míg idős férjének egy mosolyra is futotta - lám, így is lehet élni.
Hirtelen ott termett az egyik légiutas-kísérő hölgy, miben segíthet, kérdezte.
- Nem látod, hogy most el vagyok foglalva?! - förmedt rá letegezve azonnal a bájos, gyönyörű nőt, aki előbb meghökkent a váratlan tapasztalt reakciótól, majd inkább úgy döntött, hogy békén hagyja ezt a felfuvalkodott újgazdag sznob hárpiát.
A sznob közben már leült a helyére, onnan pislantott hátra, leste, hogyan alakul a csomagelrendezés.
A hárpia kristályvizet, és pezsgőt is rendelt - természetesen az első osztály luxus szolgáltatásait igénybe véve.
A stewardess meghozta az ásványvizet; a sznob nőből szinte lekezelő megvetettséggel bújt elő: - Ennyi azért járna, ha valaki milliókkal fizet!
Még mindig nem indultunk.
A sűrű légi forgalom miatt egyelőre várnunk kell a felszállással, kérte türelmünket a mikrofonba búgó kapitány.
Jelentős késéssel ugyan, de végül felszálltunk.
Nagyszerűen teljesített a gép. Mintha nem is az imént rakták volna össze alattunk.
Elértük az utazómagasságot, miközben valami ételféleséget szolgáltak fel. A gyönyörű, egzotikus vonásokkal megáldott hölgy, akit az imént néhány perccel később vérig sértett a sznob újgazdag hárpia kedvesen, mosolygósan megérintette a vállamat.
- Az Úrnak mit hozhatok? Parancsol valamit? - olyan dallamos, csilingelő volt a hangja, akár egy angyali lénynek, akinek egyedüli feladata a föld nevű bolygón, hogy békét, boldogságot és harmóniát teremtsen az emberek világában. De jó lett volna most, ha szavak nélkül is láthatta volna milyen nyomás alatt áll hajótörött lelkem.
- Ö... köszönöm... nem... - dadogtam akár egy kisiskolás.
Anyám által pakolt fasírtos zsömle amint kiszabadítottam a csomagolás fogságából gyakorlatilag molekulákra bomlott, de azért még ehető volt. Alig öt perc alatt el is pusztítottam, hisz hajnal óta nem ettem semmit az izgalomtól.
Senki sem várt tehát magamra maradok, segítség nélkül kell majd kiigazodnom a kusza szabásmintán, a londoni metrótérképen. Azt szokták mondani, hogy Londonban minden egyértelmű, nem lehet eltévedni. Igen, amennyiben az ember nem először lép a szigetország földjére.
Három órával azután, hogy Londonban leszállt velem a repülő kicsatoltam a biztonsági övem, fölálltam, hátrapillantottam, hátha elkapok valami
Az ablakhoz hajoltam, lepillantottam. Akár egy terepasztal. Jövő-menő autók, vasút.
Leszálltunk. Egyesek tapsolni kezdtek. Aztán mások is. Csakhamar vastapssá nőtte ki magát a repülőgépet sikeresen földre helyező pilóta köszöntése.
A repülőgép szűk folyosóján minden utas azon igyekezett, hogy versengéssel előbbre juthasson, akár még a pofátlan tolakodást, nyomulást is ide számítva. Én udvarias ember lévén persze mindenkit előbbre engedtem, és cinkos mosolyt sikerült váltani a gyönyörű egzotikus nővel, akit nagyon szimpatikusnak találtam. ,,Bárcsak egy ennyire fantasztikusan sugárzó nő lenne a barátnőm!” - töprengtem magamban.
A sznob nő ha jól értettem, azt sérelmezte, hogy az ura Pesten nem figyelmeztette, hogy Londonban esik.
Óriási volt a tülekedés: ki jut ki előbb a gépből. Mintha egy lángoló épületből menekültünk volna.
Holott csupán annyi volt a tét: ki éri el előbb a következő állomást, az útlevélkezelő pult előtt kígyózó sort, ahol szörnyen hosszú várakozásra volt kilátás.
Egy termetes, százhúsz kilós biztonsági őr kézbe vette az útlevelem.
Úgy tűnt ő itt Élet-halál ura. Beenged-e az országba, vagy hazatoloncol egy ketrecbe zárva, mint egy rejtélyes módon Európába? Milyen kedvében van?
Minden második oldal után fölnézett az irataimból, meggyőződött róla, ott állok-e még előtte, nem szöktem-e be közben Angliába.
Azokon az átkozott hivatalos igazolványképeken olyan fejem van, mint egy UFÓ-nak, csak éppen nem vagyok zöld színű. Végül beengedtek Angliába. A mosolyog bátran, akár a vadalma teória szinte azonnal megdőlni látszott.
A metrón mindenki tüsszögött, köhögött. Fiatal lányok csupasz, meglilult lábakra húzott papucsban, mély dekoltázzsal dideregtek a tíz fokban. De a meleg pulóverekbe, kabátokba öltözött urak, hölgyek is ugyanúgy krákogtak, fújták az orrukat. Főként angol filmek kezdtek azonnal angyalba villani: Négy esküvő és egy temetés, igazából szerelem, Büszkeség és Balítélet, és a Simon Templar-féle Angyal. És persze a legtöbb Nick Hornby regényéből készült feldolgozások.
Kétszeri átszállás után máris úgy éreztem magam, mint aki körbe körbe megy és persze jócskán eltévedt.
A metróvonal nem sokban különbözött a Budapesten fellelhető metróktól, talán egy ötös skálán sokkalta modernebb, és újszerűbbnek tetszett. Sehol egy nyikorgó kerék, vagy egyéb kellemetlen rozsdafolt, melyek jelentősen rombolták volna a város turisztikai logisztikáját.
Leszálltam. Tökéletesen egyforma angol külvárosi házak, téglából kirakott, vakolatlan épületek.
Ikerházak, ötös, tízes ikrek. Mindegyik mögött egy-egy udvar húzódott, négy darab kétéves gyerek két kapura focizhat bennük, nem túl kényelmesen.
A lakást könnyen megtaláltam. bizonyult. Legalább ennyire megdöbbentő volt az a rend és tisztaság, ami kölcsönlakásában fogadott.
Mintha rossz címre jöttem volna.
Amint nyílt az ajtó ugyanaz az egzotikus szempár, és mosolygós kifejezés fogadott, ami már a repülőn is messzemenően szembe tűnt nekem.
- Ó, hát Ön lenne az?! - döbbent meg inkább a meglepetés, semmint más egyéb miatt az egzotikus légiutas-kísérő, aki most leginkább melegítőruhában feszített, sötétbarna haját befőttes gumival felfogta, és még így is bombázó volt, legalább is az én szememben.
- Ó, elnézést kérek, keresek egy könyves urat, aki azt mondta, hogy ezen a címen érdeklődjek a könyvkiadók után. - közöltem vele nagyon nehezen véve fel a mindenre kiterjedő szemkontaktust. Az egzotikus nőn még így is erősen meglátszott, hogy nem tud beazonosítani. Talán azt gondolhatta, hogy valami botcsinálta, szánalmas lúzer lehetek, aki csupán így akar a haverja előtt felvágni, vagy jó pontokat szerezni.
- Akkor Ön, ha jól értettem... könyvkiadót keres...? - kérdezett rá a biztonság kedvéért újra. Hevesen többször is bólintottam, mint valami elfuserált hülye gyerek, aki csak nagy sokára ért bármit is az egyszerű emberi szóból.
- Ha gondolja én szívesen segítek! - ajánlja fel szinte azonnal a segítséget, majd kis fekete színű kabátjáért nyúl, és szó nélkül karon fog, és úgy lépünk ki a kis lakás kapuján.
Miközben átvágtunk számos zebrán, és jó néhány útkereszteződésen, miközben a délelőtti csúcsforgalomban - nem túlzok -, szinte másodpercenként húztak el mellettünk az autók, és néhány piros színű, kétszintes buszok a gyönyörű, egzotikus vonásokkal megáldott nő szinte azonnal csicseregni, duruzsolni kezdett, mintha nagy, bizalmas titkokat szeretne velem megosztani, és miközben nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy vajon mit is mondhat kissé hadaró, mégis bájos angolos akcentusával azért nem ártott, ha kicsit megpróbálok persze angolul érdeklődni tőle, hogy mit tud a jelenlegi könyvkiadás helyzetéről persze a szigetország területén? Hát mint kiderült fantasztikusan sziporkázó, és széles körű műveltséggel rendelkezett főként az angol irodalom íróit, költőit említve és néhány főként angol nyelven publikáló szerzőt, ám amikor már próbáltam rátérni jövetelem eredeti céljaira mintha kissé meghátrált, egyenesen makacsságában azonnal meg is sértődött volna, hogy megmerem kérdezni az engem érintő, érdeklő legfontosabb információkat.
- Rögtön láttam rajtad, már a gépen is, hogy roppant filozofikus alkatú ember lehetsz! - jegyezte meg mélyen a szemembe nézve.
- Igen?! - kérdeztem bátortalanul vissza. - Ez érdekes...
- Tudod van néhány barátnőm, akiknek számos magyar ismerősük, és barátaik vannak, és azt beszélik, hogy nektek most nagyon kevés pénzetek van, és a fizetésetek is nagyon kevés.
- Hát, ami igaz az igaz! Sajnos egyre inkább benne vagyunk abban a bizonyos lekvárban! - jelentettem ki őszinte szomorúsággal, hiszen ha belegondoltam az én helyzetem sem volt valami rózsás odahaza.
- ...Tudom, hogy ez magánügy, de van esetleg barátnőd? - annyira aranyos, őzikeszemű volt félszegségében ebben a pillanatban, hogy most azonnal meg kellett volna csókolnom romantikusan, hősszántartón, és persze minden elképzelhető módon. Mégsem tettem, mert elvonta a figyelmemet a hatalmasnak tűnő Tower-híd és a hömpölygő Temze látványa.
- Először jársz Londonban igaz?! - kérdezett rá nyíltan.
- Miből jöttél rá?
- Látszik minden mozdulatodban, hogy próbálod megkeresni a saját helyedet, és változásokat akarsz, de még magad sem tudod, hogy hogy valósítsd meg önmagad! - annyira precíz, és éles szeműen vette észre a lelkemben dúló kisebb-nagyobb lelki nyavalyákat és konfliktusokat, hogy plusz száz pontot adtam neki a jófejségi, és a barátság listán. Márha egy kezdeti kapcsolatot egyáltalán barátságnak lehet nevezni.
Nemsokára egy hangulatos, macskakővel kirakott utcácskához érkeztünk, ami egy szűk hosszú folyosóra emlékeztetett elsőre, és ahol egyszer csupán egy ember férhetett el kényelmesen, és úgy vettem észre az autókat is szigorúan korlátozták errefelé.
Előre engedtem a gyönyörű hölgyet, aki kedvesen még pukedlizett is előttem párat, akár egy igazi felsőközéposztálybeli angol lady.
A kis szerkesztőségi épület tetején amolyan régies, iniciálé-betűkkel díszített logó díszelgett. Valamilyen ,,Publishing” épület. Amint beléptünk a teljesen beüvegezett épületbe rögtön két marcona biztonsági őr fogadott bennünket, és fontoskodó buzgómócsingok módjára érdeklődtek, hogy mit akarunk? Kit keresünk?
A gyönyörű légiutas-kísérő egyetlen percre sem jött zavarba, sőt! Könnyed, laza, már-már viccelődő társasági stílusban közölte, hogy a mellette lévő férfi egy nemzetközileg ismert író, költő és megbeszélésre jöttünk az egyik könyves szerkesztőhöz, akinek persze a neve kiesett lyukacsos emlékezetünkből.
A két őr jócskán Összenézett vakargatva a fejét, majd az egyik felszólt egy mobilon, és alig nyolc perc múltán egy tömbszil, kis szemüveges, kopasz fejű alak lépett ki a nagy liftből, mely később egészen a fenti irodákig felvitt bennünket. Úgy éreztem egyetlen percre sem engedhetem el újsütetű barátnőm kezét, és egy kissé félős, félszeg, kétségbeesett csimpánzkölyökként igyekeztem gyöngéd, ám határozott ujjaiba csimpaszkodni, mire ő bizalmasan rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel, és megnyugtatott, hogy ma kivételesen ráér, és mindenben a segítségemre lesz. Elvégre mire valók a jóbarátok!