KÜZDELEM TÚLÉLÉSBEN REMÉNYKEDVE

Egész délután esett. Mintha nem is április lenne, sokkal inkább valami hidegebb, csapadékosabb őszies évszak.
Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva.
Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül. Apró szemű eső hullott, az ablaküveg túloldalán alig gyűltek össze a patakok.
Egyedül én meg a haverom vettük észre, mikor elállt.
Abban szerintünk mindenki megegyezhet, hogy a kapucni mégiscsak kézen fekvőbb, és kényelmesebb viselet, mint mondjuk, ha az ember egy nagy, otromba esernyővel kénytelen szlalomozni, miközben a jéghideg esőcseppek nemes egyszerűséggel a nyakába potyognak. Arról már nem is beszélve, hogy nagyon könnyedén meglehet tőle fázni, és persze a mostani gyógyszerárak is horribilis magasak.
A haverom húsz kilóval nehezebb, mint a napköziben bárki, én meg szégyellnék kiabálni, hogy passzolják már a labdát, és azt
hiszem, nem szeretek bizonyos szavakat.
Míg Ica néni fejmosása tartott, én gondolatban azon agyaltam, hogy mi a francért kell egy kamaszodó srácnak kora estig a napköziben rohadnia, amikor jóformán más sokkalta több dolga is akadna?!
Így is meggyűlt a kamaszkorral jóformán minden gondunk, és bajunk. Kezdve azzal, hogy a nőnemű napközisek ruhája alatt már most kellemesen domborodott két kis gömböcske, amivel a lányok többsége nem is igazán tudott mit kezdeni, csupán csak annyit tudott, hogy ez a nőiesség velejáró testi tünete.
Azért az ellenőrzőnkbe mégiscsak kaptunk beírást. Fiuk rendkívül romantikus és figyelmes a lányokkal, de kissé defenzív, és antiszociális.
Ha megvolt a házi feladatom elviekben leléphettem a napköziből végleg.
- Készen van! - feleltem, majd az öreglány SZTK-keretes szemüvege elé toltam a füzetemet.
- Hát... ez így hibás! Kérlek újból nézd át légy kedves! - felelte. Én majd felrobbantam a tehetetlen haragtól. Szerintem csak direkt kiszúrásból csinálta, mert ki nem állhatta,ha bárki ellentmond neki.
- És még a János vitézt sem tudod.
- Ne tessék rám haragudni tanárnő, de most muszáj hazamennem... - feleltem lehajtott fejjel, mint akinek valódi nagy bűnei vannak. Az volt a meglepő, hogy erre nem mondott semmit, de elengedett.
Ica néni nem sejtette, hogy valójában milyen élet-halál harcok folytatok akár még egyedül is a mindennapi életben maradásom fejében. Akár valami elfuserált Odüsszeusz vagy Robinson.
Vannak napok, hogy sikerül. Aznap nem.
Szemerkélt megint ahogy elhagytam gyűlölt oktatási intézményemet.
Átázott a kapucnim, mert nem arra való, hogy az esőtől védjen. Ez csak egyet jelentett. Tartós meghűlés kockázatával kellett számolnom, mivel mindig is harmatos gyenge volt az immunrendszerem. Zabálhattam akármennyi gyümölcsöt, vagy C-vitamint ezen akkor sem segített semmi.
Villámgyorsan összepakoltam a cuccaimat.
Odakinn fénylett az aszfalt, de nem esett.
Alig jártak autók, hallottam a nadrágom surrogását.
Addig nézem a járműveket, míg szaladni nem kell. Valahogy nem szeretek a többiekkel együtt várakozni. Nemsokára ki is szúrtam a genyákat, akik jóformán rettegésben tartották a környékbeli srácokat.
szándékosan az úttest közepén megyek, hogy azok a redvás, rohadék kutyák ne ugassanak. Most azonban mégis hálát adtam egy fensőbb kozmoszi erőnek, hogy az adott kutyák eszeveszetten ugatni kezdtek, így legalább nagy zajt csaphattam, amerre mentem, és legalább hatásos módszerrel igyekeztem elterelni a genyák figyelmét.
- Egyszer még úgy is elkapunk te kis geci féreg! A kurva anyádat! - kiabálták néhányan utánam. Minden álszerénység nélkül mondhatom, ha lett volna olyan olimpiai különszám, hogy miként kell életben maradni egy felettébb rizikós szituációban én biztos kiérdemeltem volna a legkisebb érmet a dobogón.
Már délelőtt rossz kedvem volt, jutott eszembe, és nem romlott tovább.
Csak a villanytelep előtt szaporáztam meg a lépteimet. Ott fehér póktojások ülnek a vezetékeken, és zizegnek.
Kulccsal nyitottam a kaput, nem a kóddal, ami a lehető legegyszerűbben megjegyezhető szám, pedig ki nem állhatom a matekot.
Előbb a cipőmet rúgtam le, aztán a szobámba mentem, hogy levetkőzzek.
Apám aznap szerencsére csak jó későn, estefelé fog hazaérni a munkából, így van bőségesen időm, hogy összecsapjam a dögunalmas házi feladatokat, és olvassak, filmet nézzek, vagy pengessek egy kicsit - csak úgy -, a magam örömére az akusztikus gitáromon.
Pont amikor már végeztem az aznapi leckeadagommal váratlanul megcsörrent a szobámba is beszerelt privát vezetékes telefonom:
- Szevasz haver! Mi a nagy harci helyzet?! - kérdezte Dömper, aki legalább százhúsz kilós lehetett, és valahogy mégis nekem voltak kisebbrendűségi komplexusaim.
- Szevasz! Hát... mit mondjak? Kurva egy szar napom volt Dömper! - nyögtem ki, visszafojtva sírásomat.
- Na ne hülyíts! Úgy hallottam, hogy igencsak sikerült egy-két rosszfiút megfingatnod, igaz-e?!
- Az attól függ! Ha a genyákra célzol szerintem még csak most fog jönni a java, de már most rohadtul elegem van az egészből. - jelentettem ki fáradtan, akár egy veterán.
- Mit szólnál egy pizzához a Móriczon?
- Csábító ötlet! Tényleg az, de szóval... az van, hogy... nemsokára hazaér a faterom, és nem szereti, ha elcsászkálok... - nyögtem be egy logikus hazugságot, mert rossz kedvem lévén most a legkevésbé sem szerettem volna találkozni senki emberfiával, még Dömperrel sem.
- Semmi gond haver! Megértem! Majd visszünk neked egy kis kóstolót! - válaszolta, majd hallottam, hogy a haverjai a háttérben visszafojtottan röhögnek, és lerakta a kagylót.
Meglehet, hogy csak szívatni akart egy kicsit, de most valami miatt gy éreztem nagyon imponált az, hogy a haverjuknak tekintenek, és legalább - átmenetileg -, a szívükön viselik elcseszett, hajótörött sorsomat.
Félretettem a megírt házikat, és a megtanult leckéket, persze a matek kivételével, amitől állandóan hasogató fejfájás gyötört. Aztán jöhetett egy kis tévézés. Valamiért a legjobb sorozatokat a kora délutáni időpontokra tették be, de most ez sem zavart. Azonnal rákattantam a Tini ninja teknőcökre, majd amikor a teknőcök újból ki tudja hányadszorra elintézték a gonosz, és alávaló Zúzó mestert fogtam magam és hollófekete matuzsálem videómagnónkba tettem az utolsó cserkész című filmet.
,,Senki se szeret! Mindenki utál! Vesztes vagy! Mosolyogj te barom!” - Valósággal faltam a szállóigékké lett mondatokat a filmből, és megpróbáltam elképzelni, hogy a több sebből is vérző Bruce Willis vajon az én helyemben mit tenne, ha egy rakás tízes éveiben járó bosszúszomjas srác rá vadászna, és szó szerint ki akarnák fingatni?
,,Ez nem játék fiacskám! Igazi fegyverek, igazi veszély. Igazi golyók! Engem is így hívnak! Engem meg Cornéliusznak! Ha elárulod megöllek!”
A filmnek meglepően hamar vége lett, pedig ha a stáblistát nem nézzük, még így is kilencvenkilenc percre taksálódott. Egyszerre éreztem békét, és megnyugvást, ugyanakkor mintha valósággal buzgott volna bennem saját önző hiányom újbóli felismerése.
- Mit kellene tennem, hogy többet egy újjal se nyúljon hozzám senki! Hogy egyszer és mindenkorra megdönthessem a genyák rémuralmát?! - ütött szöget fejembe a felismerés, amire sajnos akárhogy törtem csenevész fejem sehogy sem tudtam éssszerű, logikus válaszokat adni.
Apám előbb jött haza, mint anyám. Egyszerre felnéztem rá, mint valami magányos farkasra, de ugyanakkor a szó legszorosabb értelmébe véve rettegtem is tőle, egész egyszerűen azért, mert kellőképp kiszámíthatatlan, és veszélyesen labilis volt a viselkedése. Mintha sokszor nem is a szülőm lett volna, sokkal inkább egy dühös, versengő testvérbáty, akivel újra és újra meg kell birkózni, mert ezt diktálja az az elfuserált férfi ego, és becsület.
- Szia! Minden rendben volt a suliban? - kérdezte miközben szokásos cigarettájára gyújtott.
- Aha, persze!
Bement a fürdőszobába szokásos otthoni melegítős szerelést vette magára, majd rögvest be is nyomta a nappali heverőjén a mélyenszántó szunyát, hiszen állandó éjszakás lévén muszáj volt pótolnia a kiesett órákat.
Míg vacsoráztunk, elújságoltam a kiflipörgetést, meg hogy a haverom keresztnevén szólítja az anyját.
- ...És egyébként milyen napod volt a suliban kincsem? - kezdett kíváncsiskodó kérdezősködésbe jó anyám.
- Hát... remek... igazán... jó... - válaszoltam, pedig a szilárd és szürke valóság igazából az volt, hogy már megint jócskán elvertek, és nyilvánosan meg is szégyenítettek hiába is könyörögtem jajveszékelve, és sírva akár egy kis pisis a genyáknak. Ők tettek az egészre. És ráadásul még a zsebpénzemet is elvették, pedig a kilencvenes években ötszáz forint azért még mindig pénznek számított,amit nem volt szabad csak úgy ukmukfukk elkótyavetyélni.
- Kincsem? Jól érzed magad?! Olyan... szomorúnak látszol! Csak nincs valami baj?! - kérdez rá anyám nyiltan, mintha olyan titkos telepatikus anntennákkal lenne felszerelve, mely szükségképpen kirekeszti magából a zsigeri, ellenséges külvilágot.
- Hagyd békén drága ciccám! - veszi át a szót egy szempillantás után apám, akinek minden esetben igaza van. - Majdcsak benő előbb-utóbb a feje lágya. Egyébként sem árt, ha megtanulja az életben semmit sem adnak ingyen.
- Ugyan már apukám! Tudod nagyon jól, hogy egyáltalán nem arra értettem! - anyám próbálja - persze határozottan a béke, és a szilárd kompromisszum pártján állva -, menteni a menthetőt, bár azt nem lehetne kijelenteni, hogy szűkebben vett sikert érhet el ezen az igen-igen labilis és valódi ingatag téren.
- És miért vérzik az orrod édes fiam? - jön egy újabb kérdés, amire apám kicsit temperamentumosabban azonnal rávágja a kézenfekvő választ:
- Jaj, anyukám! Srác koromban kellett volna látnod! Nekem naponta többször is eleredt, mert egyébként is magas a vérnyomásom! Lehet a fiacskádnak is magas a vérnyomása! Talán illendő volna, ha egyszer kiadósan kivizsgálná egy orvos.
Apám szavaira bepánikolok, és úgy berezelek, akár egy reszkető nyárfalevél a szélben; defektes bélműködésem helyettem is válaszol, mert egyre többet kezdek fingani, ami - bevallom -, oltári nagy pofátlanság, ráadásul egy főétkezés alkalmával, de hát mit lehet tenni? Mégsem kívánhatom, hogy azonnal se szó, se beszéd maga alá csináljak.
- Jaj apukám! Ilyenek ne mondj! Nem látod, hogy megijeszted?! - anyám védelmező anyatigris üzemmódban talán veszélyesebb, mint átlagos feleség módban.
- Na tessék! Témánál vagyunk! Én az ő korában sokkal tökösebb, keményebb, és fickósabb is voltam, de ilyen kis... - apám hirtelen azonnal elhallgat, amint meglátja anyám szikrát szoró kék szeméből a bosszúállás és a masszív indulat érzéseit.
- Remélem ez pusztán csak a gyerekkorodra vonatkozott, ugye?! - kérdez vissza, mire apám inkább úgy dönt, hogy fogja magát, és duzzogva bevonul a nappaliba, hogy kedvenc újságja és sportműsora társaságában vészelje át az ostrom-közeli, puskaporos állapotokat.
- Megint bántottak kincsem? - kérdezi aggódva és hangjába félelem vegyül.
Bólintok hevenyészetten, tompán.
- Talán jobb lenne egy másik iskola... - töpreng hangosan anyám. Érződik, hogy gondosan megrágja saját gondolatait. - Te mit szólsz hozzá drágám?! - szól be apámhoz a nappaliba. Apám az első tíz percbe oda se bagózik.
- rád várunk szívem! - teszi támadásra készen keresztbe mindkét karját anyám.
- Erre most mi az istent mondjak, mi?! - hangja egyszerre megtelik elfojtott, dühös keserűséggel, és indulattal, mintha egyedül csakis az ő hibája lenne, hogy én a világon vagyok.
- Ne kell mindjárt idegeskedni drágám! Csupán annyit kérdeztem, hogy talán kivehetnénk a fiunkat ebből a suliból, és átirathatnánk egy jobb iskolába! - javasolja anyám, és szinte megvan elégedve saját jól kigondolt válaszával.
- Hát... ha a véleményemre vagy kíváncsi cicám, én ezt biztos nem javasolnám! - apám bölcs, komoly hangja úgy érződik, akár egy masszív seggberúgás, vagy fejmosás. Mintha azonnal a vesztesek oldalára állna.
- És ugyan miért nem ha szabad tudnom?! - most anyámon a sor, hogy kiadósan odamondogasson, és rendesen bekeményítsen. - és ha már beszélgetünk kapcsold ki azt az átkozott tévét, mert kihajítom a francba! - kezd fenyegetőzni.
Apám hirtelen megijed, majd távírányítóért nyúl, és lehalkítja a hangot, hogy anyám visszatérjen a rendes kerékvágásba.
- Na végre! - fújja ki a levegőt, mely egész eddig úgy tűnt, hogy kis híján felemésztette.
- Mit szólnál egy belvárosi iskolához? - kérdezi apámat. - Szerintem ott minőségi oktatást nyújtanak.
- Hát ez igazán remek ötlet! - vélekedik apám, és már most gyilkos szarkazmus lappang mondatai mögött. - És mondd csak? Miből fogjuk kifizetni, mert örülhetünk, ha a rezsi, meg a közüzemi számlákat kiköhögjük!
- Jaj, nem kell mindjárt az ördögöt a falra festeni! Egész biztosan van valami kézzel fogható megoldás! Csak kíváncsi lennék a véleményedre! - néz rá figyelmesen, de azért határozottan.
- Hát jó! - nyugszik bele, miután felmérte, hogy anyám addig úgy sem hagyja békén, amíg a kérdést nem tisztázzák. - Szerintem egy oltári nagy baromság az egész! A srácnak először is még mindig nincsenek barátai! Tehát ha fogjuk magunkat és átíratjuk egy másik suliba, ott ugyanazok a problémák várnának rá, mint most itt! Ott is folytatódnának a mindennapi problémák. - Szándékosan a ,,problémák” kifejezést használta, és nem valami mást.
- Tehát ha jól értem a szavaidat, akkor minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, és felejtsük el az egészet?! - kérdezte anyám, majd megerősítést várva felém fordult, és föltötte a kérdést: - A zsebpénzedet is elvették?!
Árván bólintani tudtam egyet-kettőt.
- Na látod apukám? Pont erről beszéltem! Ez így egyáltalán nem megoldás!
Apámon már valósággal látszott, hogy legszívesebben jócskán odamondogatna anyám fejéhez valami masszív gorombaságot, mert annyira tele volt a töke már mindennel, ám ehelyett újból visszasüppedt kedvenc foteljába és hang nélkül kezdte bámulni az aznapi tévéműsort.