APU HŐS KIS ANGYALA

Kicsit gyűrötten ébredt, mert egész éjjel nyűgös volt a gyerek.
Megfázhatott, mert kis láza is volt, teát kellett melegíteni, s mikor már azt hitte,, el
aludt, azért sírt fel, mert kitakarta magát. Elcsüggedten gondolt a kellemetlen
éjszakára, s odaszólt a feleségének:
— Nézd meg szívem, lement-e a láza?!
Az asszony hőmérőért kotorászott, ő meg a fürdőszobában habot vert
a képére és a hideg víz csobogása végleg felébresztette amint borotválkozáshoz készülődött.
Már a munkahelyén járt az esze.
Gyors ütemtervet gondolt ki, bár tapasztalatból tudta, hogy valami
mindig közbejön.
- Hiába - jutott eszébe -, valaminek minden esetben közbe kell jönnie ebben a furcsa életben, hogyha az ember azt akarja, hogy jobban értékelje helyét a világban! - töprengett.
Ez a gondolat képtelennek tűnt, el is mosolyodott rajta.
Miközben bal kézzel előre húzta jobb szájsarkát, hogy az arca gödrét is kiborotválhassa.
Sima bőrét cirógatva farkasszemet nézett a tükörképével. Gyorsan, prüszkölve vállára csapkodta a hideg vizet és sziszegve dörzsölte vörösre a bőrét. Közben elhatározta, hogy talán meglephetné kislányát valami szép ajándékkal. Talán megveszi neki az új Barbie-babát, vagy valami kedves, bolyhos plüssállatot, amit annyira szeret.
Szokása szerint kapkodva, habzsolva, mohón reggelizett mint akit hajtanak valahová, vagy éppen csak lemarad valamiről. Imádott párja nem győzte figyelmeztetni, hogy nyugodtan, kényelmesen rágja meg ezerszer azokat a finom falatokat, mert így megterheli a gyomrát, és egyébként is rendetlenkedő emésztését.
- Kis szívem, meg kell bocsátanod neked, de már így is késésben vagyok! Nagyon sietek! — mondta neki tréfásan — látod, hogy azért szépen kerekedik a pocakom . . .
Sietett, bár volt még ideje.
Irodájában a szokott rendben várták a feltornyozott aktakupacok, melyeket alá kellett írnia, és mára is vagy ezer különféle dolga akadt. Lazsálni még véletlenül sem lehetett.
Szerette a legkülönfélébb kérdésekről ilyenformán kipuhatolni a kívülállók véleményét.
„Mindenkitől tanul az ember" — szokta mondani.
Bekapcsolta laptopját és azonnal felcsatlakozott az internetre, hogy ellenőrizhesse aznapi e-mailjeit.
meghívók... ha mindenhol ott akarna lenni,
százfelé szakadhatna. No, ezek itt mit írnak? Szeretettel meghívják egy puccos társasági rendezvényre, hogy az adott vállalat újabb milliárdokért üzleti befektetőket kápráztasson el. Mi a fenének kell bárkit is elkápráztatni, amikor ha egy vállalat nemzetközi szinten piacképes, akkor ott fölösleges a seggnyalás. Vagy ez is csupán egy újabb, amolyan ócska magyar mentalitás?! Lehetséges.
Gyors megbeszélések következtek a munkatársakkal, különféle intézmények vezetőivel, de egész nap újra és újra a fülébe csengett beteg kislánya hangja: ,,Apu? Mikor jössz haza?”
— Ejnye — simogatta meg a homlokát, mikor néhány percre magára maradt — úgy látszik szabadságra kell mennem,, idegeimre ment a munka. Hm.
Sietett,, mert nem szeretett késni, bár akadnak, akik azt mondják, hogy néhány perces késés csak használ a tekintélynek.
Éppen lement az irodaház magánjellegű, tágas, ám kissé nyirkos, és barátságtalan parkolóházába, ahol - a legtöbb alkalmazott -, tartotta autóját, és beszállt egy középkategóriás járműbe.
A saját készítésű másolt zenei CD valahogy mindig megnyugtatta kissé zaklatottá lett idegeit egy-egy nehezebben lezajlott munkanap után. A sorompónál felmutatta a digitális kulcskártyáját, melyet minden munkatársnak szigorúan ellenőriztetnie kellett, mintha az adott cégcsoport már egyenesen mániákusan rettegett volna az üzleti élet konkurenciától.
Arra gondolt megáll egy nagyobbacska bevásárlóközpont, vagy plázában aminek van játékosztálya és vesz valami kedves és bájos játékot betegeskedő kislányának. Folyamatosan marcangolta a bűntudat, amiért dolgozni kellett mennie, holott még biztosan maradt legalább öt-hat napnyi intenzív szabadnapja, amit bármikor felhasználhatott volna. A gyerek az első.
Hamar bekanyarodott az egyik bevásárlóközpont tágasnak mondható parkolójába, ahol most szerencséje volt, mert csupán csak lézengtek az emberek.
,,Még szerencse!” - gondolta, így legalább nem szükséges, hogy a kígyózó sorokkal együtt várakozzék érthetetlenül az egyetlen pénztárnál az üzletben, hanem a digitális kasszához megy, és kártyával fog vásárolni.
Belépett az üzletbe, és azonnal kutatni, pásztázni kezdett szemeivel, hogy vajon hol is lehet a játékosztály. Egy éppen ott bóklászó csinos fiatalos hölgyet kérdezett meg:
- Bocsásson meg... merre találom a játékosztályt? - kérdezte kedvesen, mégis elveszetten.
- Az a hátsó sorban lesz! Előbb hátra megy a sor végére, majd ott találja! - adott útbaigazítást, miközben valósággal majd fülig ért a szája, hogy egy ilyen jóképű, markáns pasi éppen vele kezd ki.
- Köszönöm! - azzal fogta a kézi bevásárlókocsit, aminek nem volt görgője és máris megrohamozta a folyosó hátsó felét, ahol látta a kiírást. Néhány perc múltán meg is találta, amit keresett.
Eredetileg arra gondolt, hogy valamilyen fejlesztő jellegű játékkal kedveskedik kislányának, ám hamar rájött, hogy egy betegeskedő kislánynak most egy barátságos, és bájos játékra van szüksége. Meglátott egy csaknem embernagyságú, bolyhos, pihe-puha plüssmackót, melyet azonnal muszáj volt elhoznia, és az egyik modern Barbie-babát, ami a kislányok kedvence. Talán Maya sem fog rá haragudni, ha ezt kapja majd.
Az önkiszolgáló kasszánál aztán eszébe jutott, hogy a csaknem embermagasságú plüssmackóval azért adódhatnak némi gondok, ezért gyorsan megkérte az egyik eladót, aki amolyan mindenes segítőnek látszott, hogy a mackó vonalkódját hozza le a vörös infra-fényű scanner segítségével.
- Így ni! Már meg is vagyunk! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! - darálta a reklámszöveget a fiatalember, majd visszatért eredeti posztjához.
- Köszönöm! Viszlát! - válaszolta csak úgy magának, majd úgy lépett ki a bevásárlóközpont kapuján, akár egy büszke apuka, aki figyelmesen gondolt kicsi lányára.
Útközben párszor megkordult a gyomra. Meglehet azért, mert reggel óta jóformán alig jutott csak táplálékhoz, így ha hazamegy mindenképp muszáj lesz valamit ennie.
Alig negyven percen belül már otthon is volt. Még szerencse, hogy úgy ismerte a főváros kerülőútvonalait, akárcsak a tenyerét, így pontosan tudta, hogy hol nem lesznek útakadályok, dugók, vagy kényelmetlen fennakadások.
Már előre sejtette, hogy mit fog mondani a bébiszitter, aki barátnőjének egyik ismerőse volt, és akivel egy kisebb bulin ismerkedtek össze. Ő semmiről sem tehet, elvégre ha lejár a műszakja a legkevesebb, hogy azért még maradnia kellene, és felügyelnie a beteg kislányra. Ez azonban a mostani pénzhajszoló világban egyre kevésbé tűnhetett lehetséges nézőpontnak.
Kinyitotta a földalatti garázst, majd beállt az autójával, és azonnal felrohant a lépcsőkön, mert most kicsit túlzottan is ideges volt hozzá, hogy a liftet használja.
- Sziasztok! Megjöttem! - közölte fennhangon, amikor belépett. Azonnal levette kényelmetlen zakóját, és a gyerekszobába ment, hogy megnézze nincsen komolyabb baja a gyereknek. A kislány szerencsére úgy tűnt mélyen alszik. Csöndesen kilopakodott a nappaliba, ahol a bébiszitter éppen készült eltűntetni füves cigije maradék füstfelhőit.
- Hát itt meg mi folyik?! - vonta élesen, komolyan kérdőre a húszas éveiben járó hölgyet.
- Ó, szia! Milyen volt a melóban?! - próbálta elterelni a gondolatait a kialakult helyzetről. - Én csak... lazíttam egy ici-picit.
- Hát azt magam is látom! - vonta le a férfi a következtetést. - Vigyáztál a lányomra, vagy inkább ne is kérdezzelek mit műveltél?! - tette vádolón keresztbe maga előtt karjait.
- Most mit kell játszani az eszedet kishaver! Mindn okés volt! Maya aludt mint a tej! Nem értem miért kell ebből akkora faksznit csinálni?! - fakadt ki a hölgy.
- Azért, mert tiéd a felelősség és én és a barátnőm megbíztunk benned! Nem tudom felfogtad-e?! Hazajövök, és mi fogad? Kicsit elszórakoztatod magad! Hát gratulálok!
- Várj! Figyelj Gittának ugye nem fogsz szólni?! - kérdezte bepánikolva, hátha azonnal kirúgják állásából.
- Most még egyelőre nem szólok neki. Így is épp elég rossz hír lesz számára, hogy az egyik legjobb barátnője árulta el a bizalmát! - benyúlt a pénztárcájáért és kiemelt néhány bankjegyet. - Tessék! Itt a napidíjad! Most pedig szeretném, ha eltűnnél a lakásunkból.
A fiatal nő valósággal mohón rávetette magát a pénzre, és úgy nézte kábult, kicsit megrészegült örömmel, mintha ez neki járna. Elvégre vigyázott a kislányra, persze a maga felelőtlen, és sajátságos módján, akkor meg mi a hézag?
- Akkor én leléptem... - közölte. - Ha számít valamit sajnálom... - motyogta, de már csak az orra alatt.
Az apuka bement a gyerekszobába, ahol kislánya éppen ébredezett álmából. Annyira védtelen, kimerült volt ebben a pillanatban, mint egy kis angyalka, aki gyámolításra és védelemre szorult.
- Szia kicsim! Hogy érzed magad?! - kérdezte visszafojtott félelemmel.
- Annyira jó hogy itt vagy apu! - válaszolta nagyon vékony, szinte suttogó hangon.
Apja óvatosan leült a kiságy szélére és megérintette a homlokát, mely tüzelt, és nagyon forrónak tűnt. ,,Talán magas láza lehet” - vélekedett, majd hidegvizes borogatást tett a tüzelő homlokára.
- Most az a legfontosabb, hogy jó alaposan kikúráld ezt a betegséget, és bevedd a gyógyszereket, amiket a doktor néni felírt.
- Apu? Haragszol valamiért...? - kérdezte a kislány erőtlenül.
- Nem dehogy... csak tudod a felnőttek dolgai bonyolultak... - jobb szöveget per pillanat most képtelen lett volna kitalálni.
Néhány perccel később megcsörrent a mobilja. Barátnője közölte, hogy amilyen gyorsan csak tud siet haza, de kész bolondokháza van a munkahelyén, úgyhogy tartsanak ki. A férfi szándékosan elhallgatta a bébiszitterrel történt kisebbfajta incidenst, mondván így is éppen elég baja élete párjának.
- Siess haza, és óvatosan vezess! - válaszolta a mobilba. Később lement a garázsba és felhozta a kislánya ajándékait, és valósággal madarat lehetett volna fogatni Mayával, aki nagyon örült a hatalmas plüssmackónak, és persze a legújabb Barbie-babának is. El is kerekedett kicsi gombszeme, amikor apja megpróbálta betuszkolni az embermagasságú medvét a gyerekszobába.
Amikor estefelé a barátnője is megérkezett és csöndesen, halkan beszélgetni kezdtek a nap megtörtént eseményeiről a gyönyörű nő szinte alig hitt a fülének, amikor párja elmesélte, hogy a bébiszitter a nappaliban szívott el kitudja hány darab füves cigarettát.
- Hát ezt nem hiszem el! - vonta le szomorúan, és döbbenten a konzekvenciát. - De hát hogyan? Miért csinált ilyet?! - kérdezte inkább csak úgy magától. - Mindig olyan talpraesettnek, és megbízhatónak látszott.
- Tudod sajnos vannak olyanok, akik másnak mutatják magukat, mint amik valójában. De én is nagyon sajnálom, mert bizalmat szavaztunk neki!
- Azért én mégiscsak beszélnék vele, mert szeretnék a végére járni, hogy valójában mi is történhetett! - vélekedett a barátnő.
- Ahogy gondolod! - vélekedett a férfi.
Mindketten nagyon izgultak, és nagyon aggódtak kislányuk mielőbbi gyógyulásáért. Hamar álomba merültek.