EGY HAMIS BARÁT, AVAGY A BUKÁS KÉT ARCA

Ez, amit most elmesélek, az Egyetemen kezdődött, a kétezres évek első felében, amikor mindannyian, de tényleg mindannyian, egytől-egyig arra voltunk kíváncsiak, hogy kik vagyunk, és hogy mit akarunk.
Éppen kiléptünk az Egyetem épületéből az utcára, vagyis még nem léptünk ki, még bent kóvályogtunk az előcsarnokban, szenvedélyes beszélgetésekbe elegyedve, mely az avatatlanok szemében valóságos vitatkozással ért fel, amikor – éppen kiléptünk az utcára, azzal a megismételhetetlen könnyedséggel, azzal a ruganyos, lebegő tánclépéssel, ami a huszonévesek sajátja, egyébként nem is léptünk ki.
Ezen az estén történt, hogy egy észrevétlen pillanatban mellénk lépett Cipi levakarhatatlanul, mint a lekvár, ránk tapadt.
Úgy kezdett csorogni utánunk az utcán, mint a sűrűre főtt ragacsos baracklekvár.
Sűrű, ám meglepően rövid sötét haja volt, és modern arcba simuló szemüveget viselt.
Volt benne valami tolakodás, mely főként azokra az emberekre jellemző, akik már eleve úgy teszik be a lábukat a nagybetűs életbe, hogy nekik alapból joguk van hozzá, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásokat, így jóformán teljesen természetesnek tűnt számára, hogy a barátságot is egyfajta adok-veszek szolgálatásként értelmezze.
Még így is legalább három és fél évnek kellett eltelnie, hogy végre felfogta, hogy nincs keresnivalója.
Ugyanakkor tökéletesen közömbös voltam a számára, mintha ott se lennék, egyszóval a barátjának tartott, bár, mint fentebb említettem, a barátság szó értelmét nem tisztáztuk akkor.
Ő mindenkiben saját magát kereste. Ő volt Cipi A magányos. Neki nem voltak barátai.
Kiléptünk az előcsarnokból az utcára, és hirtelen négyen lettünk, néggyé váltunk a kora estében.
Volt nálam némi pénz, bár egyáltalán nem akartam sem meghívni Cipit, vagy vele lógni. Elindultunk az utcán, befordultunk a sarkon, néhány szegényes, graffitival telefirkált kirakat mellett haladtunk el, belekezdtünk egy érdekesnek ígérkező vitába, és azok ketten, mintha csak véletlenül, mint két árnyék, Rinaldo úgy tett, mintha nem értené, mit nézelődöm folyton, bosszúsan rám mordult – ez különben a gyengédség jele volt nála –, hogy ne forgolódjak állandóan, mint ahogy az ember szigorúságot tettetve a kutyájára rivall rá az esti utcán.
Cipi arcáról nem lehetett leolvasni, hogy ismeri-e valóban a valódi életet, a maga összes nyűgével, és gondjaival együtt. Mély, szinte öblös hangján előadta legfrissebb teóriái egyikét, akkoriban rengeteg teóriája volt, közben ellágyultan hallgatta a saját hangját, oda se figyelt a szavaira.
Általában az volt a szabály, hogy minél izgatottabban és szenvedélyesebben taglalt egy témát, minél nagyobb lendülettel vetette bele magát, utána annál könnyedebben ejtette, és nézett az emberre csodálkozva, ha az véletlenül egy kérdést tett föl az imént hallott dolgokkal kapcsolatban.
Már a mondat közepén világos lett, hogy egyáltalán nem hallja, amit az ember mond, és ezt az ember egy idő után megtanulta, és nem is várt választ.
Mintha az életéről lenne szó.
Ez kellemetlenül érintett, legszívesebben sarkon fordultam volna, de már nem volt erőm. Hozzá kell tennem, hogy mikor megismertem Cipit, magamban okostóninak kereszteltem el, nemcsak a viselkedése, de az öltözködése miatt is.
Rendes, márkás ruhákat viselt, akárcsak én, mégis volt valami nagyon is elütő ruhadarabjai viselésében. A szemüvege, mintha egyenesen feljogosította volna őt arra, hogy tudálékos ficsúrnak tessék.
Sokszor elfogott a késztetés. Már a menekülés módozatain gondolkoztam.
„Fölállok és itt hagyom őket”, gondoltam Kivárásokból épült az életem.
Nemcsak én magam, de mások is félreértették ezt a kivárást: Úgy éreztem, egy titkos játszma szemtanúja vagyok – még nem tudtam miféle játszmáé –, volt ebben valami hátborzongató, valami életszerű, ez is ottmaradásra bírt.
Cipi mintha filmszerepet játszana. Mert ha fontosnak tartott valamit, akkor mintha már minden más, amiben addig zsigerileg részünk volt, és szinte a részünkké vált, mintha azonnal megszűnt volna máris létezni. Folytonos nagyotmondások, és szándékos túlzások világában élt. Az ember szinte sosem tudhatta igazán, hogy mire is számítson.
- Hallom hogy elkaszáltak irodalomból öreg! - említettem meg, mert úgy éreztem nagyon elszaladt vele a ló, amikor önmagát valósággal sztárolni kezdte, holott csak egy átlagos egyetemista volt komplexusokkal megáldva akárcsak én.
- Hát... ja... - vetette oda félvállról. - Egyébként meg kurvára leszarom! Az az idióta prof is elmehet a picsába! - jelentette ki, mint akit egyenesen vérig sértettek, és már az is sértő, hogy ezt bárki is szóba hozta előtte.
- Figyelj haver! Nem akarlak kiábrándítani, de olyan beszólást tenni az öregnek, hogy azért nem tudtad elolvasni a Toldi estéjét, mert csak helyben olvashatóak a példányok a Széchenyi könyvtárban, hát tudod ez azért szerintem durva egy helyzet! - igyekeztem lassan, tagoltan, szájbarágósan fogalmazni, hogy biztos lehessek abban, hogy megértette, mert sokszor nagyon úgy tűnt az egész helyzet, mintha a falnak beszélnék.
- Nem baj, még mindig ott van a pótvizsga június végén. Figyeld csak meg pajtás azon úgy átmegyek, mint a huzat! - kihúzta magát huszáregyenesen, rátartin és büszkén, mint akinek még mindig maradt jó pár sütnivaló csíntevése, és bármikor átejtheti az egész alávaló, számító világot, ám akik valóban megismerhették pontosan tudhatták, hogy az öreg profnál semmi esélye, ha nem tud összefüggő versekből pontosan idézni, vagy akár szavalni.
- Rendben öreg! Legyen úgy, ahogy mondod! - feleltem.
Mindenféle ostoba, már-már érthetetlen handabanda szöveget lenyomott arról, hogy ő valójában a Bajai ügyvédi kamarához szeretett volna bekerülni, csak hát aztán valahol, valamikor ugyebár fordult a kocka, és őt inkább az ELTE-re vették fel.
Minden mondatában ott bujkált annak a lehetősége, hogy ő valójában egy meg-nem-értett zseni, és hogy ha külföldre születik tuti biztos, hogy nagy ember lehetett volna belőle, akit naponta mutogatott volna a tévé, mint afféle kincstári, vagy éppen bazári majmot.
Aki kívülről látott minket, azt hihette, hogy ő a társaság lelke, neki pedig sejtelme sem volt arról, miféle titokzatos erők terében mozog. mint egy gyermek, megfeledkezett az arcán felejtett mosolyról.
A nyári vizsgaidőszak mintha hamarabb beköszöntött volna az egyetemisták életébe, mint az egyébként is várható lett volna. Cipi sötét öltönyben, sötét ingben, és sötét napszemüvegben feszített, mint egy elfuserált sötét zsaru a jövőből, aki mókás földönkívüliekre vadászik a szabadidejében, és mellékesen még meg is szeretné menteni az emberiséget és a világot, de ez most halálosan komoly felállásnak látszott.
- Szevasz öreg! Na? Készülték az öreghez? - érdeklődtem, mint akit komolyan foglalkoztat ennek a linkóci srácnak a sorsa.
- Még szép hogy! Mind a harmincnyolc tételt zsinórban bevágtam hapsikám! Úgy átmegyek majd, hogy az öreg kinyalhatja azt a fényes valagamat! - jelentette ki, és nem tudhattam, hogy vajon az idegesség, a stressz különös kombinációja mondatta-e vele ezeket a mondatokat, vagy talán sokkal inkább a meggyökeresedett páni félelem, hogy ezen a vizsgán is el fog vérezni ha akarja, ha nem.
- Hát akkor egy nagy kalappalt a vizsgákhoz öreg! - ráztam kezet vele, és alig vártam, hogy többé már sosem találkozzunk.
Még hallottam a kongó folyosón a visszhangzó hangját:
– Fényes karrierem lesz, saját irodával, és legalább két dögös pipivel! – lihegte majd ő volt a következő felelő aznap az öreg profnál, és elnyelte őt a sötétbarna gusztustalan tölgyfaajtó mélye.
Aznap nekem is vizsgáim voltak, főként a rettegett egyetemes történelemből, ahol mélyreható értekezéseket kellett folytatni a francia forradalom tulajdonképpeni belpolitikai okairól egy ficsúrszerű fiatal tanársegéddel, aki mindenkivel rendesen viselkedett, ám valójában nagyon is inkább a szociopaták személyiség jellemvonásait tükrözte vissza, főként akkor, ha az ember kissé berezelt, vagy beijedt, amiért nem bírta eldönteni, hogy jó választ adott-e, vagy épp pocsékat.
- Hát kedves uram! Ez eddig egy erős hármas, amennyiben ez megfelel magának! - nézett rám kérdőn, grimaszszerű gyilkos tekintetével, mint akinek a szemében csupán csak egy hitvány hangyapondró, vagy csak féreg lehet a teljesértékű ember.
- Ö... köszönöm tanár úr, ez megfelel... - nyögtem ki. Semmi értelmét nem láttam, hogy továbbra is harcba szálljak a megérdemelt négyes alá miatt, hiszen ötösre a tanár tudja, és minden csak ezek után következik.
- Ahogy gondolja kedves Uram! - befirkantotta a jegyemet indexkönyvem hátuljába, ahol a szigorlati jegyzetek voltak; becsukta az indexet majd odapöckölte mutató és középső ujjával, majd mintha csak magához beszélne lassan megjegyezte:
- Hallottam, hogy a magyar szakon maga verseket is írogat!
- Ö... igen... valami baj van?! - kérdeztem rá nyíltan, mint aki tudatosan is fenyegetve érzi magát.
- Tudja, ha több időt szánt volna a történelem tanulmányozására, és összefüggéseinek behatóbb megismerésére akkor akár ez négyes alá is lehetett volna! - cinikus, flegma, lekezelő, hitvány modora valósággal azonnal felingerelt, mégis jól tudhattam, ha most kinyilvánítom véleményemet, amihez - valljuk csak meg -, minden jogom meglett volna, mert soha a büdös életben nem találkoztam vele többet, akkor semmivel sem különböztem volna azoktól az emberektől, akik megvédték saját makacs igazságaikat persze súlyos lélektani árat fizetve értük cserébe.
- További sikereket kívánok magának! - közölte, majd úgy tűnt a kézfogásnál jócskán tétovázik. Én felálltam, összecsomagolva holmimat aktatáskámba, és kiléptem óriási lélegzetemet kifújva a mögöttem becsukott ajtón.
Ezek után jött a nap megkoronázásaként maga Cipi! Nyakkendője szándékosan félrecsúszva, csapzottan, csatakosan. Úgy festett mint aki legalább öt liter masszív, tömör izzadságot préselt ki sikeresen önmagából.
- Na? Mi az eredmény pajtás?! - tettem fel a kérdésemet, és már előre tudtam, hogy hazudni fog, mint általában mindig.
- Az a rohadék, számító, kisstílű kis geci! Megint meghúzott! Most nem Toldiból, hanem Vajda Jánosból! De figyeld meg öreg, majd én megmutatom neki! Ezt nem fogja megúszni egykönnyen! - azzal kezet se fogott velem, és úgy elviharzott dühöngve saját tehetetlenségén, megtépázottságán, mint akit alaposan ledarált a rongyos élet.