Új Novella




SZEMET SZEMÉRT!

 

 

A téglalap alakú, márványkockás iskolai folyosón rendkívül, borzongató hideg levegő uralkodott. Mintha valakik szándékosan kinyitották volna a folyosó végén található nagyobb méretű, bukós panorámaablakot, hogy a jeges, sarkvidéki hőmérséklet kényelmesen beköltözhessen az iskola patinás, ódon falai közé.

Először csak a sajgó, égető fájdalmat érezte, mely fokozatosan terjedni kezdett előbb a legördülő, sebzett könnycseppek formájában, melyek fölszántották pufók, és szánalmas arca metszetét, később hájhurkás testén is megjelentek a kék-zöld-lila foltok szomszédságában, melyeket szinte napi rendszerességgel kapott főként azokon osztálytársaitól, akik ki nem állhatták a különbözőséget, vagy a tutyimutyiságot.

A folyosó most kihalt volt, és csendes. Akár egy halotti kripta is nyugodtan lehetett volna, ha a legtöbb diák nem állt volna sorfalat a folyosó két végénél, és nem várakoztak volna ünnepi meghittséggel, és csöndesen arra, hogy ő mint megtett kiválasztott, ütésekkel, és rúgásokkal felszentelt bűnbak totálisan reszkető, meztelen testtel ne szaladt volna oda-vissza legalább tízszer, míg a bandavezérek azt nem mondják: Elég! Hogy miért is volt erre szükség? Talán egy újabb jó hecc, vagy gyilkos tréfa kedvéért? Esetleg egy újabb móresre tanítás, vagy kiadósnak nevezhető megleckéztetés főpróbája lett volna, amit később majd újra alkalmazni fognak ellene?! Annyi bizonyos, hogy abban a percben, hogy az egyes gyerekek vad hordaszerű csoportba, kisebb falkákba verődtek maguk is átvettek bizonyos vérszomjas, állati ösztöneredetű tulajdonságokat. A gonoszkodó serdülő kislányok voltak a legrosszabbak. Szinte mániákus hittel legeltették szemeiket a folyamatosan síró, jajveszékelő, szerencsétlen kövér fiún, aki bárhogyan is próbálta takargatni magát, és intim testrészeit szinte alig sikerült megőriznie porig alázott emberi méltósága fokozatosan pusztuló maradványait.

– Na akkor te hájas dagadék! Pofádat kussoltatod, és oda-vissza még egyszer kezdhetsz futni! De szaporán! – sürgették az ismerős, mégis katonás, és gyilkos hangok.

Mit is tehetett volna ebben a kiszolgáltatott helyzetben? Már éppen elégszer hallgathatta meg apja fejmosó, bölcs intelmeit, miszerint, ha nem áll végre a sarkára, és védi meg magát akkor még pokolibb, és elviselhetetlenebb lesz az élete. Talán az utóbbi időben ezért gondolt egyre gyakrabban az öngyilkosságra. Eltűnni bármi áron kivonulni ebből a szemétláda, alvilági pöcegödörből, ahova önhibáján kívül került, hiszen anno a szülei is máshová iratták.

Hájhurkás teste égetett, és sajgott a fájdalomtól. Talán mégsem ez volt a legrosszabb. Sokkal inkább az, hogy mindenki könyörtelenül aljas, szemét, és könyörtelen hangokkal röhögött és nevetett, mintha egy olyan vidámparkban volna élőszereplő, ahová szándékosan csak őt hívták meg, hiszen az ő hájas segge a fő attrakció.

Enyhén szipogni kezdett. Anya is gyakorta igyekezett figyelmeztetni, hogy óvatlanul, és meggondolatlan ne tegye ki magát a hideg levegő mellékhatásainak, hiszen ingatag lábakon álldogáló immunrendszere bármikor felmondhatja a szolgálatot, és akkor legalább egy teljes egész hónapos „kényszerpihenő” vár majd rá. A sósízű verejték összekeveredett az orrából szivárgó fehér folyadékkal. Nem lehetett pontosan tudni, hogy egyszerű víz volt-e, vagy az influenza visszakövethető tünetegyüttese.

Előbb tett néhány lépést, mintha csak felfedező, vagy sétáló útra ment volna a jéghideg folyosói márványon. Majd futni kezdett egyre elszántabban, és egyre kétségbeesettebben, mert talán ha mindent elkövet azért, hogy lássák a gonoszok, és alávalók, hogy bármit megtett az ő kedvükért akkor végre talán visszaadják szemétkosár fenekére hajított, és mindenféle gusztustalan ragadósággal összelocsolt ruháit. Hogy fog majd ennek örülni az apja? Már látta is maga előtt a szigor-kemény apját, amint utolsó műszakos buszvezetőként szinte folyton hazahozta a munkáját, és ingerültségét, és atombombákra hasonlító robbanni feszültségét elsősorban a családján vezette le. Édesanyát nagyon megsajnálta. Biztosan betért a Kálvin-téren a kedvenc cukrászdájukba, és hozott egy kis édes süteményt. Rigójancsit, vagy kávétortát sok tejszínhabbal.

– Na? Mi lesz, te kis féreg?! Rád várunk te nyamvadék! Egy-kettő! – adtak egyszerre többen is parancsot, hiszen ha az ember már egy közösség szerves része lesz, óhatatlanul is átveszi annak mozzanatait, állatiasult, brutális ösztöneit. Akár a Legyek ura! Már százszor megfogta magának, hogy nem úgy kezd el egy könyvet olvasni, hogy hátulról halad előrefelé, mert akkor minden történet – kivétel nélkül -, érvényét veszti. Továbbra is szaladt, szaladt, ahogyan csak sajgó, és egyre fáradékonyabb pufók testével csak bírt.

A kamaszodó kislányok szinte kedvüket lelték benne, hogy összesúgtak a háta mögött, amikor elhaladt a folyosó mindkét oldalán álló sorfal előtt. Egyesek még arra a brutális tettre is ragadtatták magukat, hogy ott helyben leköpték.

– Nesze te kis ganéj! Finom sós ízű! – érezte hátán gusztustalan nyálkás, szájváladékukat, amint masszaként lecsöpögött, és összekeveredett önző izzadságával. Ennél nagyobb sértést ritkán bírna bármi is eltűrni, és elviselni. Ő azonban kitartott, mert valami belső hang egyre inkább figyelmeztette, és igyekezett ösztönözni, ha most meghátrál, lerogy, mint egy darab szánalmas homokzsák akkor könnyen meglehet, hogy holnap, és akár a hét többi napjain is újból megszégyenítik, megverik, és olyan ütéseket kap, hogy kis híján széthasad a feje. „Már pedig akkor sem lesz kutyából szalonna!” – döntötte el, és próbált felemelt fejjel tovább futni oda-vissza, amíg azt nem mondták elég. De erre még várni kellett. A legborzasztóbb dolgok egyike, hogy a nagyszünetet azért nevezik nagynak, mert ekkor általában a diákok szinte majdnem húsz perces időkeretet kapnak, hogy kiélhessék egy kicsit szabadság iránti vágyaikat, és ne érezzék azt, hogy az adott oktatási intézmény szokványos, poroszos konvenciói szükségképpen, és néha feleslegesen rájuk telepednek.

Valójában a nagyszünetet azoknak a pszichopata fenegyerekeknek fejlesztették ki, aki gyakorlatilag kedvükre garázdálkodhattak, és uralkodhattak, mint amolyan önkéntes elnyomók, vagy uralkodó kiskirályok az iskola falain belül, és akiknek egyetlen parancs szavára – rendszerint -, minden egyes esetben elszabadult a pokol.

Már megint elfogta a kimerültség érzése. Előbb csak a tüdejével nem stimmelt valami. Egyre szaporábban, majd néhány pillanattal később már szúrósan kezdte hirtelen venni a levegőt. Úgy érezte majd megfullad. Teste rohamosan a végkimerülés határvidékére sodródott. Vagy arra felé tartott, és meglátszott, hogy ebből a kényes, gyilkos szituációból aztán egykönnyen biztosan nem vágja ki önmagát. Sokszor irigyelte azokat az ismerőseit, akik valami fanyar, felsőbbséges bírálással, és groteszk humorral elkezdtek hencegni, hogy bár egyetlen kötelező irodalmi olvasmányt sem olvastak, és nem is tudták kik a főszereplők, mégis frappáns, könnyed lazasággal vágták ki magukat az adott pedagógusok előszeretett keresztkérdéseire.

– Hapsikám! Pofon egyszerű az egész! Puskát kell gyártani, és meg kell játszanod a vagány csávót! Ez egy ilyen szakma! – mondogatták neki olyan büszkén legalább is, mintha győztes háborúból, vagy csatából tértek volna vissza rendíthetetlen hadvezérekként.

– Ha az olyan könnyű volna benneteket sem buktattak volna ki a hatodikból! – vonta le egyszerű, ám annál logikusabb következtetéseit.

„Miért nincs a közelben egyetlen valamirevaló, segítőkész tanár, aki azonnal segítene neki, ha baj van?! Ilyenkor bezzeg lapítanak, akár a nyulak a fűben!” – állapította meg.

– Nézzétek a mangalica mindjárt elbőgi magát! Mindjárt bepisil! Ezt muszáj megnézni! – vigyorogtak miközben újfent szólongatták.

Nem sok híja volt, hogy a hólyagja föl ne mondja a szolgálatot. Nem szabad elfelejteni, hogy még a téli évszakban vagyunk, és ilyenkor duplának számít a márványpadló okozta jéghideg hőmérséklet. Lábujjai mindent hamarabb éreztek.

Már nem is emlékezett arra, hogy vajon ki kezdte ezt az egészet, és hogy miért? Könnyedén rájöhetett volna bárki is, hogy szinte mindenütt vannak, voltak, és lesznek olyanok, akik azt álmodják magukról, hogy fölötte állnak bárkinek, és ha valami nem szimpatikus, vagy kilóg a sorból, akkor annak vesznie kell, és bármi áron el kell pusztulnia.

A nagy bukós ablak – mely most a folyosó végén állt -, nyitva volt. csak úgy dőlt be a barátságtalan, és ítélkező téli hideg, mintha az időjárás is bosszút akart volna állni valamilyen mindez idáig megtorolatlan sérelemért, vagy bűnért, melyet valakik elkövettek. Reszkető, csupasz sonka kezeivel becsukta az ablakot, és igyekezett olyan közel húzódni az ablak alatti nagyobb méretű fűtőtesthez, amennyire csak bírt, hogy átmenetileg fölmelegedhessen.

– Hé, te kis pofátlan takony! Talán bárki is ugathatta neked, hogy becsukhatod azt a kurva ablakot?! – a dühöngő hang egyre könyörtelenebb, és egyre bosszúszomjasabban hangzott. Érződött, hogy aki ennyire brutálisan beszél az a fizikai, nyers erőszaktól sem rest visszariadni. – Azonnal csukd be te kis pöcs, mert lerúgom azt a hájas valagadat!

Most viszont rajta volt a sor, hogy valamilyen úton-módon visszaszerezhesse maradék lélekjelenletét, mely akár a haldokló gyertyaláng egyre kevesebb fénnyel, és reménységgel világított. Fölállt a fűtőtesttől, mely úgy érezte elegendőn átmelegítette szabályosan átfagyott pufók testét. Felnézett a koszos, egykedvű plafonra, mintha talált volna egy pontot, vagy helyet, ahol koncentrálhat, vagy elvonulhat. Talán csak segítségért imádkozott, már családtagjai sosem voltak vallásosak.

Most következett a mindent, vagy semmit döntő fináléja. Most vagy soha! Hátra lépett egy-két lépést; megfeszítette minden izmát, és olyan elszánt, tettre kész, lobogó gyűlölettel kezdett el rohanni a folyosón, milyet talán még senki sem láthatott tőle, bár az utóbbi pár évben mindenkinek volt elegendő alkalma megfigyelni részletesen.

Annyira villámgyors, és sebes volt, hogy a lelkes nézőközönség szinte fel sem bírt ocsúdni a döbbent meglepetés erejétől, amikor minden erejét latba vetve akkorát lökött, és taszított a szemét, és alávaló hang gazdáján, hogy az végig taknyolta az egész folyosót, és úgy terült el a hideg kövezeten, hogy percekig szólni sem bírt.

A vidám, ünnepi, és bosszúszomjas társaságot fölváltotta a hitetlenkedés, a meglepetés okozta döbbent, halálos némaság. Még soha sem láthatták, hogy ezt a kövér kamasz fiút ennyire föl lehet bőszíteni, ennyire ki lehet hozni a béketűréséből. Majd ahogy az lenni szokott fiúk-lányok vegyesen inkább menekülőre fogták, és azonnal szétoszoltak figyelmen kívül hagyva a vagány bandavezért, mint egyedülő hangadó merénylőt, aki most szánalmas látványt nyújtott a padló lakatlan kövezetén.

A pufók fiú odament a nagyméretű szemetesvödörhöz, melybe szabályosan bele tuszkoltak a ruháit;  kedvenc farmernadrágját, és nyúlós pulóverét, és rálocsoltak nem kis mennyiségű kólát, és mindenféle vackot. Valahogy kihalászta, és mivel jobb ötlete nem volt visszavette magára a gusztustalan, mocsoktól tocsogó ruhadarabokat. Mégis még soha ekkora szilárd, és megingathatatlan megkönnyebbülést nem érzett, mely ebben a pillanatban elfogta. Már csak amiatt kellett aggódnia, hogy remélhetőleg délután háromnegyed kettő előtt hazaérjen, hogy mikor az apja hazajön a munkából minden koszos, mocskos holmiját berakhassa dupla mosásra a mosógépbe.