CSALAFINTA BIRKANYÍRÓ

A Táncos nevezetű birkanyíró kisiparos – mert annak aztán volt mint sütnie az orra alatt, amennyiben természetesen az üzletről volt szó, egész nap nyírta a birkákat odakint a mezőn, és a pusztán! Azoknak volt igen-igen nagy szerencséje vele, akik odakint éldegéltek az őrhalmi pusztaságban; közel és távol egyetlen rigófütty, vagy állatvonyítás társasága nélkül, és ahol még az ember is meggondolva jó, ha egyszer egy évben megfordul.

Az őrhalmi pusztaságon Szotyolai Ignác baktermester vályogból emeltetetett házában nagy életet vittek az odatartozók! Elvégre Szotyolainak öt éhes szájat kellett kezdetben ellátnia, és megetetnie, - igaz ebből később már csak négy lánytestvér maradt meg, mert az igen fiatalon elhunyt kisöccsüket elvitte a gyermekágyi láz. Ettől függetlenül a pénzt élére állították mindig, mert Szotyolainé Terka asszony gondos, és oroszlánhitű gazdasszonyként soha nem hagyta, és engedhette meg magának, azt a fajta könnyelműséget, hogy bárki is kis családjából akárcsak éhezzen egy napot is; inkább ő nem evett, csakhogy gyermekeinek több jusson a jóból. Ezt a jót természetes keretek között úgy kellett érteni, hogy jobb esetben – amennyiben sikeresen már hajnali fél háromkor, kellő rendszerességgel az idősebb testvérek a kicsi Terka, és bátya Sanyi beállt a véget nem érő, kígyózó sorba, akkor megengedhették maguknak, hogy kaptak egy-egy fél disznófejet, és egy olyan véka, alig pár dekára sem elég, sötét kenyeret, ami olyan fekete volt, akár a megolvasztott szúrok!

Szotyolainé megfőzte a disznófejet – bográcsban főzte, mert úgy csak finomabb az étel, egészen jellegzetes, kellemesen füstös romája lesz, és mert közel volt a Szentgyörgyi erdő, ahonnan bátran lehetett fát hozni, amennyit csak akartak; elvégre a főerdész rendes, és becsületes embernek mutatkozott, és maga is több szegény embernek nyújtott baráti kezet!

- Vigye csak Terka asszonyság, vigye csak! Hát iszen van itt elég! Még sok is! Mindenkinek jut a jóból! – így okoskodott, csak arra kellett nagyon vigyáznia, és ügyelnie, ha jött a főuradalmi ellenőr, mert akkor nem győzött neheztelni amiatt, hogy a vadonélő állatok bizony-bizony kisebbfajta károkat okoztak, és megesett, hogy megritkították a faállományt is!

- Tisztelt ellenőr úr! Hát tetszik tudni… az úgy volt, hogy… - s amint rákezdte a maga kis vége-hossza nincs mondókáját, az ember sem ismerhette ki magát azon, hogy vajon az erdész szavai között mennyi az igazság, és vajon mennyi a jóhiszemű képzelgés!

- Jól van, jól van! Csillik! Látom, ha maga egyszer rákezdi, akkor az isten se tud magán má’ kiigazodni! – így az ellenőr. – Tudja mit, Csillik? Én mindent elnézek, de azért számíthatok magára igaz-e a böllérkedésnél, mert igazán jól csak maga tud disznót vágni?

Hát, ami igaz, az igaz Csillik Ferkónál jobb böllérrel ritkán találkozott az ember – tekintettel mielőtt bement az ólba kedélyes derűséggel elbeszélgetett a disznóval, mintha csak a legrégebbi komák, vagy puszipajtások lettek volna, és nem nyilvános kivégzésre készülődnének a bendők korgását megszüntetendő!

- No, ejnye, ejnye! Ne itasd itt az egereket Mancikám! – simogatta, kényeskedőn dögönyözte a jól megtermett mangalica, testesre felhizlalt hátát -, te is tudod, hogy most lesz a legjobb sorod. Finoman feltálalnak majd az asztalon, fügével, meg, almával! Te nem is tudhatod drága boldogságom, hogy milyen jó is az rozmaringgal, és illatos, fűszeres olajokkal fognak kényeztetni, és még le is adhatsz pár kilócskát, amint kivettek a forró kemencéből! Igaz-e?! Hát szoktam én neked hazudni! No, ugye! – s addig, addig édesgette, becézgette, mézes-mázosan beszélgetett a mázsákat döngető disznócskájával, amíg szépen, óvatosan egyik hurkára hízott lábára rá nem húzta a kötele egyik végét, majd a másikkal simogatások közepette a nyakára tekerte, és lassan - gyakorlatilag egy ültő helyében megfojtotta a vergődő állatot, majd mikor már nem jött lélegzet nagy pöfékelő, elefántszerű ormányán akkor elvágta betokásodott torkát!

- Jól van édes egy kómám! Most elmész egy szép, és távoli helyre, ahol boldog leszel, és találkozhatsz a többiekkel! – s észre se vette, de maga is ejtett egy-egy eltévedt könnycseppet! Hát, ami igaz, az igaz! Ennél kíméletesebb, és vajszívűbb böllérmestert ritkán hordott még hátán a nagy föld! Nemhiába vágatott vele majdhogynem az egész falu, feltéve persze, ha vette magának a fáradságot, és nagy ritkán betévedt a faluba.

- Csilliák komám! Aztán el ne feledd, holnap is gyere! – mondogatták sokan a faluban!

- Úgy lesz lelkecskéim, úgy lesz, csak nyugalom! – mondogatta gyakorta.

A kis Szotyolai Terka pedig szinte végestelen végig kiállta a sorát, minden egyes hajnali napon, és tisztességgel hazavitte a megmaradt soványka húsokat, amiket a hentesmester néha-néha levágott, még a disznóhús mellé, hogy legyen mit testvérkéivel együtt enni.

- No, néd mán, a kis Terka! Hát hogy a menkűbe kerültél mán ide?

- Jó napot kívánok! Kérem szépen jöttem ám a komencióért! – így a kislány.

- No, néd mán Józsi! De föl vitte Isten a dolgukat! Osztán pénzöd van-e te gyerök?

- Hát az nincs! De apám a vasútnál szolgál, és ha lejárt a műszakja majd hoz magának egy kis gubát! Jó lesz-e ez így? – állt meg a maga lábán, véleményével a kicsi lány.

- Jó van no, nem köll mindjár fölfortyanni! Mán adom is! – azzal, ha az emberek éltek soványka kosztot, olyan sovány, és főleg zsíros, cupákot kanyarított le a vasfogantyúkra felaggatott disznóból.

- No, néd mán! Elég lösz ennyi?! – kérdezte, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- No, hentesmester bácsi! Ez még a fél fogamra sem elég, hallja-e?! – így a kis töpörtyűre nőtt Terka. – Öten vagyunk testvérek bácsi kérem! Adjon mán tisztes porciót, mer otthon csak megnyúzatnak engemet! – folytatta.

- Néd mán Józsi! Hát azt hiszi ez, hogy kévánságműsor! Tudod, mit te kölök! Adok hozzá jó száraz, feketére kormolódott kenyeröt! Azzal csak megtömhetitek a bendőteket!

- El ne feledje, hogy mihölyt apám végöz a vasútnál, azonnal magáho jön, s maj rendezi a számlát!

A török basára emlékezető, jó húsban lévő hentesmester fogta a kimért disznófejet, hozzá két feketére sütött, száraz kenyeret, majd vigyorogva csak ennyit mondott a csomagoló kislánynak:

- Hát oszt maj megnízöm magam is!

- Köszönöm hentesmester bácsi! – s a kisnövésű Szotyolai Terka már futott is végig át a főtéren hajnali négy óra felé, hogy testvéreinek aznapra meglegyen a fejadag szerint is kevéske, de kimért ebéd.

Nem sokkal utána, délután fél egy magasságába megérkezett az apja Szotyolai Lőrinc a vasúti bakter.

- Jó napot! Gyüttem az elszámolás dógába! – felelte.

- No, hát mán az ördög is fenyeget mi?! A kisbicskádat neköd te! – így a hentesmester.

- Kéretem a leszámolt konveciót újra számadásba vönni, és megmondani a pízt, mennyi lesz az?

- Hát az bezony nem lösz kevés, édös egy komám! – vigyorgott, mint a bolondalma a hentes.

- Csak ne törje úgy magát, édes ecsém! Tisztös elbírálást szerötnék!

- Hát egyö fene! Mögszámolom eztöt neköd! Az annyi mint huszonköt pengő, negyven fillör! -–hadarta, mert már pizsergett a tenyere a régen látott pénz után.

- No, no! Ecsém! Nem lösz az egy kicsit sok a jóbul? Mer, hát van nálam, de csak öt pengű!

A hentesmester kipirosodott, kissé szeszes feje még jobban ellilult, bizonyára meglehet, csak azért mert nem tudta, hogy mostan tréfál a bakter, vagy nem!

- Hinnye! A kisbicskádat, te tolvaj! Hát azt hiszöd-e, hogy lopom én itt a drága idűt, meg pízt?! – gerjedt azonnal visszafordíthatatlan haragra. – Te Józsi, fogjad csak meg ezt a dögmadárt!

Azzal kijött a másik markos, és vaskos legény, a másik helységből, ahol az állatok összezsúfolódott, halotti tetemei ásítottak kazlakba, bálákba téve!

- No, mi itt a baj, hadd hallom?! – azzal már tűrte is föl mind a két kezén az ingujját; verekedésre, vagy legalább is bokszolásra akarva berendezkedni! Aztán el is nevette magát.

Így esett meg, hogy a legszorgosabb bírkanyíró lett az egyik legtitkosabb zúgívó is; miközben talpig embernek igyekezett megmaradni!