LÉGYOTT

- E-e-elnézést kérek mélyen tisztelt mű-mű-művésznő! - dadogta roppant idegesítő szokással egy pufók fiatalember, akit bárki megérthet, aki gátlásos, és aki súlyproblémékkal küszködik. A mindig választékos eleganciával öltözködő, úgy is fogalmazhatnánk, hogy igen-igen kifinomult, finom úri hölgy intett, hogy jöhet. Éppen a Magyar Dráma Napja volt; s mint ilyen jeles alkalmakkor szokás a tisztelt közönség, és a publikum egy jelentős hányada kedvért találkozhatott, és akár még bátran, és függetlenül szóba is elegyedhetett akár adott színészi kedvencükkel – amennyiben természetesen a világrengető deszkák szereplői egyáltalán igényt tartottak a társaságukra: s miután elviekben a színház a látogatók anyagi fedezetéből tartotta fenn magát, mi sem természetes, hogy a színészektől választékos, és kifinomult beszédük mellett egyfajta határtalan, tapintatot, megértést, és kifinomult közönséggel szemben tanúsított közvetlen társalgási szokásokat vártak el, - természetesen elsősorban azon delikvensek, akik megtisztelték jelenlétükkel az adott megkívánt színházat.

- Ugyan már, kedves uram! – invitált egyre közelebb a kissé feszélyezett, és meglehetősen szokatlan helyzetben az ifjú hölgy lelkes rajongóját. – Bocsánat… kérem, megmondaná a nevét!

- Há-há-hát, ho-ho-hogyne! Sim-sim-simrák Tibor vagyok!

Az igen csinos hölgynek megtetszett, hogy ügyeletes ,,választottja” mélységesen megbabonázottan, és szinte árgus, és kutató szemekkel fixírozza, s ez most egy áthajszolt délelőttöt követően, és a lélekölő próbafolyamatok után kifejezetten üdítően, és frissítően hatott rá; szemlátomást kivirult, mint egy fölbecsülhetetlenül értékes virágszirom, és olyan csillogóvá vált egész kellemesen bronzarcát uraló, világító barna szeme, mint a ragyogó csillag.

A hölgy mindig kedves volt, és csinos, fiatal anyajegyeket tartogató bőre izgató bizsergést okozott férfi színésztársaiban, akár hányszor csak az éppen ügyeletes rendező utasításokat osztogatott, mindig fölfokozott vágyat, és elégtételt éreztek akárhányszor csak a közelében lehettek. Valószínűtlenül nagy barna színű szemei szinte egész arcát uralták, és minden cselekedet, elejtett mondatfoszlány azonnal mély, és úgy látszik tartós nyomokat tudott benne hagyni. Mint az emberek többsége a rendkívüli hölgy sem igen szerette, ha kritizálják szakmai hozzáállását, viszont ő sem merte felemelni szavát – lévén, még kicsit fiatal, és zsenge tudásával -, ezt maga is tudatosan belátta, meglehet, hogy nem rendelkezett volna kellőképpen elegendő, és hathatós ellenérvekkel, ahhoz, hogy megfellebbezhetetlen igazságát mindenképpen bebizonyítsa. S nem is tiltakozott ez ellen! Jól tudta, hogy a szakmai, vén rókák tiszteletét csak fokozatosan érheti el: épp ezért mit is tehetett volna egyebet, türelmesen kivárta eredeti szándékát. Azt mondta, hogy két színpadi előadás között gyorsított reggeli szertartása keretében bekap valami harapnivalót, és közben a félszegséggel sújtott fiatalember annyit beszélhet, amennyit csak szándékozik!

,,Vajon miért mondta azt, hogy nyugodtan beszélhetek, amikor egész szünidő alatt nem keresett, és nem is akart közvetlenül kapcsolatot létesíteni velem?” - gondolta Tibor. Különben pedig a Három nővér, és a Téli utazásban történt játéka – maga sem vallotta be saját magának de könnyekig meghatotta, és minden egyes mondata élénken, mint egy lámpás, éberen világított az elméjében.

- Oh, hát ez igazán kedves, köszönöm szépen! Megható, hogy ennyire rajong a színházért! Minden kollegám nevében megköszönöm! – azzal se szó, se beszéd fölállt kis öltözőasztalától, és két pusztít nyomott piros pozsga arcára. – Mondja csak kedves Tibor? Ha nem tart tolakodónak, tegeződhetnénk?

- Hát ho-hogyne drága művésznő! De tetszik tudni, én mindig úgy tanultam, hogy aki az idősebb, az adja meg a tiszteletet, és az alázatot a másiknak! – térdelt le, és hajtott fejet alázatosan. A szokatlan viselkedés láttán a fiatal hölgy szíve vadul, és hevesen tiltakozni kezdett az eddig még ismeretlen lovagias erények ellen, hogy lám csak, még léteznek manapság is úriemberek.

- Akkor kedves Tibor! Miben segíthetek neked? – gyönyörűen csillogó, és szinte kacagó tekintetével szinte lelke mélyére lehatolt.

- Arra kell kérnem téged… - itt kissé elakadt, mert számára még mindig újdonság, és különösség volt a tegezésnek a szokatlan szokása, amikor a XXI. században szinte már mindenki csak ezt csinálta, - hogy hadd köszönthesselek fel, tudom, kicsit ugyan megkésve névnapod alkalmából. Kérlek a meglepetés sikere érdekében hunyd le a szemed! – kérlelte adakozón, és kedvesen.

A fiatal hölgy először köpni-nyelni sem tudott, majd mivel maga is a játékból élt, és talán mi ennél is főbb – hogy naponta többször is játsznyi könnyedséggel bújhatott egy másik ember bőrébe lecsukta babonázó, koromfekete szempilláit, ami most a színpadi sminkkel talán mg látványosabban érvényesült. – Rendben, várok! – azonban nem felejtett el behunyt szemei alatt sem bájosan elmosolyodni.

- Csupán egyetlen, röpke pillanat az egész! Kérlek, megígérem! – azzal jelentősen kitömött puttonyhoz hasonlatos aktatáskájában kezdett el, mint egy mester detektív kutatni, és elővett egy díszszatyrot, ami abban az időben divatozott, és hirtelen rövid idő alatt meglepően nagy népszerűségnek kezdett örvendeni, majd beletette ajándékba szánt plakátjait, plüssállatkát, egy desszertet, amit a boltban vett, két darab szépirodalmi könyvet, és a legfontosabbat talán, egész pályafutásáról tanúskodó hangját fölvéve magnetofon segítségével audió lemezen.

- Most tessék szíves kinyitni! – rakta le, szinte leheletfinoman aprócska tenyérbe elrejthető csomagját az öltözőszekrényre, amivel szemben aprócska, halogénlámpákból álló, kivilágított szekrény ágaskodott.

- Oh, hú ha! Hát én igazán nem is tudom, hogy mit mondjak, kedves Tibor! Igazán köszönöm szépen! – s nagyon várta volna már azt az arcra puszit, de ehelyett még kellemesebb meglepetésben lehetett része; Tibor letérdelt, és finom, és törékeny hattyúkezeit kezébe véve kézcsókkal tüntette ki! De persze nem maradhatott el az arcra puszi sem. Ami egy kissé szokatlan volt ránézve – tekintettel Tibort a hölgyek többsége átható fokhagymaillata miatt nem szívesen részeltette efféle kitüntető kegyben. – Hogy nem felejtette el, pedig már de rég is volt! És mért csak most?! – húzta kérdőre finoman fölívelő, tanúskodó szemöldökét.

- Azért tudod, mert sajnos nem írtál nekem se emailt, sem pedig egyéb üzenetet, és hirtelen nem tudtam, hogy kisebb kétségbeesésemben mit is tudnék még csinálni!

- Jaj, hát… nézd csak most teljesen zavarba hoztál! – vallott előtte színt, hiszen ezzel gyakorlatilag még senki sem próbálkozott, hacsak nem vesszük számításba az elsősorban bulvár jellegű lapok sajtó hadjáratát a minél szaftosabb szerelmi pletykák után. – Mondd csak volna kedved esetleg beszélgetni velem egy pár órácskát? – vetette fel a most már megkerülhetetlen ötletet.

- Jaj, hát ezer örömmel, és nagyon szívesen! Ne haragudj… de nem is tudom, hogy mondjam el… - találgatva kereste bizonytalankodó, tétova szavait – de tudod az a helyzet, hogy én halálosan félek az állatoktól, tekintettel: a kutyákra és macskákra!

- Jó! Ezen könnyedén segíthetünk! Legfeljebb majd én jövök el, és akkor valamelyik kávézóban beülhetünk egy kicsit dumcsizni!

- Kérdezhetek valami tőled?

- Hát csak bátran Tibikém! Azért vagyok itt! Nem lesz több ilyen közvetlen alkalom! – kacsintgatott maga sem tudta miért egy kissé kihívóbban, mint kellett volna. Ez egy olyan nemzetközileg is elfogadott jelzés volt – elsősorban a férfiak társadalma felé, akik szentül megvoltak győződve róla, hogyha tegyük fel egy roppant babonázó, és vonzó hölgy kacsint, akkor az egyfajta rejtegetett, nemi kapcsolatot takar! Most azonban más volt a helyzet, és talán minden azon múlott, hogy melyik fél érti félre a közeledés konkrét, de tisztességes szándékait.

- Szeretném fölvenni a hangodat egy aprócska hangrögzítőre, persze csak akkor, ha ez neked nem okoz gondot!

- Szeretnéd? Nem is tudtam, hogy te riporter is vagy, azt hittem, hogy csak egy tehetséges író, akit még nem fedeztek fel!

- Igenis meg nem is! Tudod az igazság az, hogy engem mindig megvigasztal, és egyszerre meg is nyugtat gyönyörű, pacsirta hangod! Belső békémben újra teljesebb ember lehetek általa.

- Ez a legcsodálatosabb bók, amit valaha is férfitól kaptam! – s megint orcán puszilta. A tétova, és félszegségében megrekedt fiatalember nem győzött irulni-pirulni, hogy őt ekkora megtiszteltetés érheti - ráadásul a nap folyamán egyszerre kétszer is! – Részemről semmi akadálya! De tőled kell elnézést kérnem, ami miatt sajnos az utóbbi időben tudod, annyira elfoglalt vagyok, hogy még magamra sem jut elég időm! Ezért ismételten ne haragudj, kérlek!

Tibor most egy kissé elkámpicsorodott, mint mikor egy ügyeletes hős szerelmessel hirtelen, és váratlanul közlik, hogy a gyertyafényes randiból sajnos nem lesz semmi, mert az adott hölgy meggondolta magát, és így a széplelkű lovag, bizony csúfos vereséget szenved, és a kelleténél hamarább hoppon marad! Arcán meglátszott most minden fölgyülemlett szomorúság, és smaragdzöld szemeiben bujkált valami kisgyerekekre jellemző megbocsátható félelem, mint amikor a gyereket a szülei hirtelen egyedül hagyják, és szegény árva azért rimánkodik, és reszket, hogy szülei visszatérjenek hozzá lehetőleg minél hamarabb!

- Jaj, te butuska! Hát csak nem fogod nekem itt itatni az egereket! Kérlek, ne haragudj! – kezdett anyai ösztönéből vezérelve a buzgó vigasztalásba a művész, mert megsejtette, hogy a másikban belső, lelki folyamatok zajlanak le, elvégre a művészekben érzékenyebben rezeg az a bizonyos lelkiismereti, emberség-húr, mint a többi emberben!

- Semmi baj, köszönöm kedvességét! – szipogott nagyokat, mert önmagát is meglepte a nem várt érzelmi reakció.

- Hát, akkor jó! – ingatta egy kicsit liliomos fejét, mert igazság szerint félt attól, hogy újra összetörik majd szívét, és most is csupán a tartózkodás ígéretével szerette volna megközelíteni az adott dolgokat! – De figyelj csak ide! Bármennyire is szívesen eldumcsizgatnék én még nagyon szívesen teveled, sajnos vannak kötelezettségeim, amik elszólítanak! Tudod… - mintha mentegetőznie kellene, holott csupán a munkáját végzi -, az a helyzet, hogy én ma a ,,mindenes” szerepét töltöm be, és mint ilyet nekem kell mindenért felelni és emellett ma még legalább három négy kisebb  bohózatban, és jelenetben is szerepelnem kell! De.. várj csak… - villant át az agyán – ha megadod az email címedet, és a mobilod számát, akkor találhatunk egy alkalmasabb időpontot is, hogy kedvezőbb körülmények között kibeszélgessük magunkat! – Azzal fogta magát, és ügybuzgón, hangyaszorgalommal sminkelni kezdte gyönyörű, hibátlan Dzsokonda-arcát, amiben a legértékesebb testrészének egyértelműen mindenkin átlátó, és szívéig hatoló, mogyoróbarna szeme látszott.

- Hát ez igazán nagyszerű! – hajtotta meg magát, majd kézcsókkal egy kicsit megalázkodott előtte a félszeg, pufók fiatalember, és sebtében távozott.

- Várj még csak egy pillanatra! – sietett utána a nyargalásban már szinte iskolás korától jeleskedő fiatalnak -, ha kedved van hozzá, akkor a kora délutáni órák környékén végzek, ha minden igaz, és ha megvársz, akkor utána beszélgethetünk! Semmi kényszer!

- Oh, hát ez igazán remek! Jól kezdődik a napom! – összegezte magában a hallottakat, majd megint csak udvarias meghajlás következett; erről hál’ istennek nem tudott leszokni, mint az illem, és udvariasság egyetlen rokonszenves gesztusáról. Aztán sarkon fordult, és úgy, hogy a zsibongó, és összezsúfolt embertömegben valahogy egy vékony utat találhasson magának áttörte az emberek folyamként hömpölygő áradatát, és azonnal helyet fogalt azon a színpadon, ahol minden értesülés szerint a csinos, és fiatal színésznő is napjában több alkalommal megfordult! Bal csuklóján kitapogatta a most rohamléptekkel lüktető verőeret, és meg kellett állapítania, hogy szíve akárcsak egy fölhúzott bolondóra veszettül dobog, és majd ki akar a helyéből szakadni! Valami megmagyarázhatatlan, számára eddig nem tapasztalt, különös, mégis bizsergető, és jóleső érzés lepte meg: már régóta nem érzett ilyesmit, legutoljára is az egyetem berkeiben, amikor plátói szinten próbált – persze megalázó, és sikertelen eredményekkel versek, és strófák által szerelmet vallani valakinek, aki viszont cseppet sem viszonozta határozott, és komoly érzelmeit, hiszen többször is úgy nyilatkozott, hogy gyerekesnek tekinti udvarias, és mindig mosolygós jellemét. S azóta a megszeppent fiatalember talán el is felejtett volna mosolyogni, ha nem lett volna nem találkozott volna ezzel a bájos, és nagyon kedves művésszel, akiben a jövő egyik nagy reménysége csillogott.

Most határozottan érezte, hogy valami nincsen egészen rendben vele; látszólag a sápadtság első, nyugtalan jelei mutatkoztak rajta, ha kívülről szemügyre vette valaki, azt hihette volna, hogy beteg, vagy lázas. Kicsit fáradtnak is érezte magát – bizonyára a roppant megterhelő, lelki eredetű idegeskedések miatt, amiket még előző nap kellett magában letisztáznia, hogy mi a csuda történhet, ha elsőként próbál meg beszélgetést kezdeményezni egy olyan rendkívüli jelenséggel, mint a művésznő, aki a saját fogalmai szerint érinthetetlen, és megközelíthetetlen volt! Arra gondolt, hogy mi lenne, ha hagyna egy elcsépelt, és a nem illendő cetlit, amin bocsánatot kérne tőle, amiért sürgősen el kellett rohannia, de aztán rájött, hogy ez egy tudatos színjáték lett volna, hiszen az aznapi napot már tökéletesen szerette volna egy kiadós, minden témára kiterjedő, beszélgetésre fordítani, tehát: ha most úgy dönt, hogy önkéntességből megfutamodik, lehet, hogy többet árt vele, mint használ! Elvégre semmi baj sem történt, csupán az idő telt gyorsabban a kelleténél!

Az volt talán a legnagyobb baj, hogy semmilyen kézzel fogható, és ötletes tervvel nem rendelkezett arra vonatkozóan, hogy a szokásos sablonszövegek, és bevezető mondatokon túl, hogyan kérdezzen olyan tabunak számító dolgokról, amik szinte kínosan súrolnák az adott magánszférák szintjét. Megvárta, míg elsötétülnek a fények, és a zsibalygó tömeg is megnyugodva végre belső igényesség mellett koncentrálhat az előadásra, és szinte megkövülve, lélegzetvisszafojtva állt, amikor az ifjú színésznő tekintete mosolygós rakoncátlanság mellett összetalálkozott az ő tétova, és szégyenlős pillantásával. A fiatal művésznek most az volt a dolga, hogy kissé ügyetlen, és laza kedvvel egy iskolatáskát egyensúlyozott gyengéd hátán, de úgy, hogy közben fölállt egy másik kollegájával a közönséget kiszolgáló székekre!

A levegő egyszerre izzott, és robbanásig telítődött a fülledt levegő a nézőtéren: mindenki egyetlen emberre volt kíváncsi! Erre a fiatal tehetségre, aki szemlátomást nagyon is élvezte, hogy belecsimpaszkodnak, és vele együtt rezdülnek a tekintetek. Azonban csupán egyetlen ember volt, akit valóban megbabonázott az adott huncutul nevetős tekintet, és ez nem volt más, mint maga Tibor! Úgy izzott, és szemlátomást feszült közöttük a nyugtalanság, és szemlátomást a telt, és balzsamos indulat, mely már magában foglalhatta a szenvedély ősi lángjait, hogy bárhogy is igyekezetek egymás előtt titkolni, lobogó szemük képtelen volt a további, tetetett hazugságra!

S a félszeg fiatalember talán sejtette is, hogy a további sorsa ehhez a felbecsülhetetlen, angyaltekintetű lényhez köti majd…