KISUNOKAI BALGASÁG

Egyik napon megmagyarázhatatlan kisebb hontalansági katasztrófa következett be Zemeknics nagyapáéknál. A legkisebb és egyben egyetlen mindenkinek a ,,szeme fénye” unoka saját maga elhatározásából kinyilvánította a szűkebben vett családtagok előtt, hogy: Ő most már teljes körű polgára az adott társadalmi berendezkedésnek, és mint ilyen világgá szándékozik menni, hogy ezáltal is jobban erősíthesse függetlenség utáni vágyát, és azt a bizonyos szabadság érzését, ami talán mindannyiunkból egy hangyányit hiányzik, és szükséges lenne, hogy helyünket megtaláljuk a valóban nagyobb világban.

Így a kis Zemeknics Péter – aki éppen akkor múlhatott olyan ötéves, tömzsi, és pufók kezecskéivel szinte bármit sikeresen megfogott, és meg is ragadott, de úgy, hogy aztán nem is eresztette el -, és aki mindamellett kitűnően érette már ilyen fiatalon a gépkocsi működési elvét; elvégre, ha valakit napjában több alkalommal is beültetnek az 1500-as Zsiguli vezetőülésére, hát az csak természetes, hogy úgy megtanul vezetni, mint a pinty!

Így történhetett, hogy a kis Zemeknicset, akit kezdetben szinte egyik rokon, sem ismerőse, és legfőképpen közeli családtagja nem vett komolyan egy nap fogta magát minden fölhasználható élelmet kipakolt az éléskamrából; ahova nagyanyja föllógatta a kolbász, és szalonnavégeket is, hogy már érlelődhessenek egy kicsit, majd elcsente apja slusszkulcsát, és beindítva a Ladát, kis híján már szőkése pillanatában nagy döbbenetet, tartós stressz hatást, ijedelmet, és hatalmas fölháborodást zúdított csupán azáltal magának, hogy mivel még meglehetősen kicsinek bizonyultak a lábai ezért nem érhette el a pedálokat, csupán kormányozni tudott, de mivel nagyon jól tudta – hiszen már az apja is megmutatta neki, hogy melyik pedál a gáz, és melyik a fék így semmi perc alatt – mivel arról végképp tudomása sem lehetett, hogy a kocsi sebességbe van -, úgy megindult a szemközti ház kovácsoltvas kerítését célpontnak kijelölve, mint a villám!

Talán senki sem vette volna észre, hogy mire is készülget egymagában a kis kalandorszellemű gézengúz, ha Nyerges Gyula a nagypapa nem harsog bele azzal a kimondhatatlan jóleső érzéssel a levegőbe:

- Vigyázzatok meglódult a kocsi! – azzal már loholt is az akkor még 1500-as Lada után, hogy megállíthassa a kocsit, mielőtt tényleg valami hiba történt volna! nem kellett sokat futnia, és törnie magát, mert amint a család többi tagjai is – főként az asszonyok, és a nők -, megneszelték, hogy itt valami gubanc lehet, azonnal elkezdek loholni ők is! Bár még mindig nem tudták, hogy ki is vezetheti ennyire precíz, ugyanakkor számító jellegű, tudós ügyességgel az autót?

- Hát te meg, hogy a csudába kerülsz ide, aranygyerekem? – vonta kérdőre nagyapja az egy szem unokát, amint hajszál híján, sikeresen beérte a kocsit.

- Ne haragudj, papi! – mondta kissé pityergős hangon a gyerek, aki bár soha nem félt a nagyapjától, mert talpig rendes, becsületes embernek számított, azért akadtak esetek, amikor tudott erélyesen, és keményen is rászólni; különösen akkor, ha merő véletlenségből mondjuk eltörte a cukortartót! Most az izzasztó futásban megtörölte immáron tökéletesen, és teljes kopasz fejét, majd rántott egyet szemöldökén, és kissé baljóslatú hangon mondta:

- De azért ugye kitaláltad már édes fiam, mit mondasz anyádnak? Igaz-e?!

A gyerek hirtelen tágasra meresztette ki fényeskedő szembogarát, mint akit annyira meglepett a váratlannak köszönhető fordulat, hogy egyszersmind az újdonság erejével hatott!

- Papikám! Ugye nem mondjuk el neki, hogy mi történt. – esedezett kissé megtört hangon a gyerkőc.

- Én hallgatok, mint a sír drága fiam, de nem gondold, hogy anyád már sejti, hogy mit tettél? – tapintott egyből – ahogy szokta – a dolgok valódi, és egy füst alatt megkérdőjelezhetetlen lényegére.

- Akkor jó! Majd én beavatom! – sandított kissé ki szemeinek élénk, zöld színű gödreiből a gyerek, és már állította is le a berregő motort a slusszkulccsal, ahogy a nagyoktól látta.

- Te tudod fiam! – kacsintgatott egyet az öreg is. – De azért kérlek, jegyezd meg, hogy amit most csináltál az egy kicsit meggondolatlan, és nagyon felelőtlen tett volt, mert bajod is eshetett volna! Ha mindenképpen szeretnél autókázni, legközelebb kérd meg apádat! Biztos elvisz egy pár körre! – adott jó tanácsot.

- Szerintem jobb, ha apát nem zavarjuk, mert folyton csak alszik, mert éjszakás! Különben is állandóan mogorva és ingerült! – lehajtotta fejét, mint aki szemlátomást nagyon szomorú lett.

- Ugyan már! Ne keseredj el! Nemsokára te is nagyfiú leszel, és már tizennyolc évesként vezethetsz! Addig meg gondos hangyaszorgalommal lesz csak el bátran minden hasznos és célszerű fortélyt, hadd pislogjon csak az öreged! Rendben?! Vigyázat itt jön az anyád!

- Köszi papi! – súgta vissza a távozó nagyapának a most bölcsen hallgató unoka.

- No, aranygyerekem! Meséld csak el nekünk, hogy mi volt ez a jogtalan autóhasználat? – tette csípőre a fiatalasszony a kezét.

- Én…Tényleg semmit sem akartam! – szabadkozott megszeppenten, mert tudta nagyon is hogy hibázott -, csak egy kicsit ki szerettem volna próbálni a kocsit, mert kíváncsi voltam! – mondta meg az igazat, és ebben tényleg nem volt sem takargatnivaló, sem pedig fondorlatos hazugság! – mélyen, megbánóan lehajtotta  rövid, gombafrizurás fejét.

- Tudod te mennyire ránk hoztad a frászt? Mondd csak?! Majdnem infarktust kaptam miattad! Nagyon megijedtünk! Tisztában vagy vele?! – vonta most semmivel sem törődve jogos felelősségre.

- Igen, anyu, igen! Ne haragudj! Bocsánat! – majdnem elpityeredett, és mert valamikor úgy tanulta a valóban, és ténylegesen ,,nagyoktól”, hogy egy fiatalember sosem sír, így egy ideig megpróbálta titkolni, magába fojtani könnyeit! Kisebb megbántottságérzés lett rajta úrrá, holott ténylegesen ő lehetett a probléma igazi forrása!

- No, ejnye csöppem! Gyere ide! Nem bántlak! – azzal megsimogatta nyári hőségben kissé csapzott, és verejtékes fürjeit, és hagyta, hogy egy szem fia mélyen mellkasába fúrhassa magát. Hogy tudja, és érezze, hogy azért az anyai szeretet sokat próbált, minden akadályt legyűr, és talán ami a legfontosabb: feltétel nélküli!

- De azért a büntetésed lesz, hogy minden alkalommal te mosod le az autót, és nem ehetsz egy álló hétig édességet! Megegyeztünk?!

- Igen! Azt hiszem ez így jó lesz! – válaszolta és elégedett volt a tudattól, hogy legalább egyetlen ember megértette bonyolult gyermeki érzéseit!