KÍSÉRTŐ FONTOLGATÁS

,,Talán ma kellene megtennem! Igen! Lehetséges!” – fontolgatta magában a lehetséges válaszok megoldásait az alkalmi munkákból tengődő, állástalan történelem tanár, aki arra használta fel szinte szabadidejének lehetséges, és megmaradt összes pillanatait, hogy a szépirodalom oltárán naponta írásaival tisztelegjen a kultúra előtt. Bár maga is tudta, és sejtette, hogy abban a mostani világban szponzorok, támogató maecénások nélkül a hogy bármikor is megjelenhessen irodalmi folyóiratokban, vagy magánkiadásokban, nagy szerencsével gyűjteményes antológiákban szinte teljesen egyértelmű volt a nullával az esélye.

Valami belső, szolgálatszerű, ugyanakkor ünnepélyes áhítat, és szakmai alázat tölötte el ekkor a szívét, ha ezekre a témákra gondolt.

Korán reggel még csupán a buszmegállóban lézengtek egyesek, akiket szólított a hajnali, józan robot. azoban ma mégis úgy döntött, hogy hagyja hadd vigye be őt munkahelyre, egy afféle alkalmi biztosító vállalathoz gyönyörű élettársa! Ma délután fél négyre várják az ékszerüzletbe, ahol kinézte az az egzotikus, de mégis szerény, és bájos, megalionnal ellátott aranynyakláncot, amit barátnőjének szánt, és amibe mini fényképeket is lehetett tetetni. Megpróbálta elnyomni magában feszült izgatottságát, amit nem tudott semmilyen módon leplezni, mert valahogy ezen a napon mindenre ráragadt. Bettina olyan csinos, és filigrán volt ma, hogy semmi esetre sem szerette volna őt megbántani, csak azzal az egyszerű érzéssel, ami szívét feszítette. Már lassan öt éve rég elmúlt, hogy egymást szédítették mindenfélével, és most a legkevésbé sem szeretett volna imádott, szíve hölgyének csalódást, vagy sértettséget okozni. Önmagában már legalább száz, ha nem több változatban elképzelte milyen lesz majd, amikor közli vele, hogy nagyon megtisztelné, és a világ talán legboldogabb, és legkivételesebb emberévé tenné: egységes egésszé, ha együtt felépíthetnének egy közös, és minden bizonnyal megvalósult életet? S ahogy majd gyöngéden s mégis izgatón hozzásimul, és tölgyfamellkasára hajtja áldott liliomos fejét, amin barna-zuhatagként omlik alá, finom szálú, haja, mint a hölgyi erények egyik meghatározó ékessége. A fiatal hölgy már több alkalommal pedzegette neki, hogy egyedül csak érte dobban zaklatott, és vad, szilajsággal megvert szíve, és a legboldogabb mindig akkor, ha hallhatja kissé félszeg csetlő-botló lovagjának bókjait. Vele mindenről képes beszélni, és akármilyen témát feszegetnek, együtt mindig sikeredik a megoldás.

- Megcsókolhatsz! Sőt! Azt tetetsz velem, amit csak szeretnél! – vallotta hevülőn tegnap. S ez kétségtelen egy kicsit feszélyezte is, mert még nem ismerhette mire is számítson; lévén az eddigi kapcsolatai nem tartottak tovább alig két hétig, mert a legtöbb ifjú hölgy akként gondolkodott, hogy elég, ha az adott férfinak elszedhetik a pénzét, és a többi már történelem. Most azonban ez a kapcsolat – ami kezdetben, a legelején még valóban úgy formálódott, mint egy csenevész, és elcsépelt kísérlet a cél előtt: meglepően hamar közös nevezőre jutottak – tekintettel mind a ketten a művészetek, és a szépirodalom gyökereiben találhatták meg azt a fajta közös, szellemi táplálékot, amiben megtalálhatták magukat, és fölfedezhették egyaránt még kibontakozás előtt álló képességeiket. Az ötéves görcsös hányinger lassan feloldódni készült, hiszen eljött az igazság örökké érvényes pillanata. – A fiatal történelem tanár, akit mintha mindig is üldözött volna az anyakomplexus úgy futott bele ebbe a kapcsolatba, mint aki menedéket, és nyugalmas harmóniát kerget céltudatosan, s mégis minden idegszálával azon igyekszik megőrizni gyermeki énjét. Még jól emlékezett azokra a barátnőinek az intelmeire, akik – miután a szakítás gyakorlatilag már megtörtént, egyetlen baráti tanáccsal szolgálhattak későbbi életére, nevezetesen: ,,Nőjj már fel végre, te pufók seggfej!” – S most ezen az ünnepi napon mégis úgy vett felszabadító lélegzetet, mint aki egy dohos, és fülleteg cellaszobából hirtelen végre a szabad napfényre csodálkozhat.

A munkahelyén, mint rendesen várakoznia kellett – mert szinte kivétel nélkül ő volt az egyetlen dolgozó, aki a pontosság arany királyi szabályát soha nem tévesztette szem elől, sőt mindig maradéktalanul be is tartotta. A főnöke Bozda úr megkérte, ha nem jelent túlzott tehertételt, akkor ma egy kicsit megcsinálhatná kisebb túlórapénzért a megmaradt adminisztrációs papírmunkáját: ami a maradék dolgozathalmok szakszerű kijavítását célozta, és be is írhatná az osztálynaplót, amit kellő rendszerességgel minduntalan elmulasztottak megtenni feledékeny kollegái.

- De igazgató úr, kérem! – állt fel, mint akit darázs csípett meg székéből a fiatal tanár. – Bocsásson meg kérem, de nekem ma haladéktalanul el kellene mennem, mert fontos elintéznivalóm van! Az igazgató, akinek már csupán két oldalt látszott egy halványka csík a frizurájából, mert középen a teljes pusztító kopaszság jeleit mutatta, fölhúzta karóráját, eltette olvasószemüvegét, és az adott bulvár jellegű napilapját, amit el nem múlasztott volna elolvasni, majd szembefordult ifjú kollegájával, és csak ennyit közölt:

- Ne haragudjék kollega! De, ha maga nincs, akkor én kire számítsak?! – meg se várva a feleletet, könnyed nyárias ingében, amihez, mint valami társadalmi szabály mindig nyakkendőt kötött, még akkor is, ha nem kellett volna túlzásba vitt pedantériáját hangsúlyoznia, elindult az ajtón kifelé.

,,Hát ez remek! Most mihez is kezdjek?!” - zsörtölődött magában, mert szinte a világon mindig akad hozzá hasonló valaki, aki az udvarias készségesség szabályai szerint elvállalta mások helyett is a megalázóbb, alantosabb munkákat. ,,Megcsinálom előbb ami ténylegesen fontos, és a többi ráér Hétfőig! Szerintem a kutya se fogja ellenőrizni!” – szögezte le magában.

A történelem tanár serényen, és tőle telhető buzgalommal fogott neki – lehetőleg minél hatékonyabban, és hamarabb a stócnyi történelem dolgozatok domborzati halmazának, amit, ha nagyon szeretett volna, akkor sem tudott volna Hétfőre megcsinálni, legfeljebb annak csak a töredékét, vagy a hányadát. Így nem volt mit tenni: amilyen gyorsan csak tudta átnézte, és ki is javította előbb az alsós osztályosokét, majd egy-egy kupaccal a felsősök dolgozatait, és igyekezett önmagához, és erkölcsi irányelveihez mérten lehetőleg igazságos érdemjegyeket kiosztogatni. Észre sem vette, hogy az óramutató, ami a tantestületi szoba hatalmas, tapétázott falán fityeg már bizony jócskán elütötte a fél négyet, így nem volt más választása, szinte lóhalálában rohant, hogy még idejében fölkapaszkodjon az időközben konzervdobozhoz hasonlító villamosra, ami természetesen rendszerint a délutáni órákra már teljesen megtelt. Erősen be kellett magát taszigálnia, és szuszakulni, jóformán a zsibongó, és túlzott hangzavarral küszködő tömeg így is majdnem agyonpréselte.

- Bocsánat kérek, szabad lesz! Szabad? - mentegetőzött, mert valóban már bizonyára tűkön ülve várták őt!

Az adott sarkon persze leszállt, de mire odaért volna, az üzletet – lévén péntek délutánt írtak akkor -, négy órakor bezárták, és amikor órájára nézett sebtiben, akkor ott egyetlen perccel múlt csak délután négy. Mit tehetett, ha nem egy reménytelen kísérletet, hogy igazát, és hitelét bebizonyítsa. Párszor megkocogtatta a kirakati, immáron lelakatolt üveget.

- Bocsássanak meg, hát ez a közlekedés szépsége! Ne haragudjanak rám, de ma sokig bent kellett lennem, és tényleg alig tudtam csak elszabadulni… - kezdett mentegetőzésbe. – Ha volnának szívesek, és beengednének, akkor szeretném kifizetni azt a nyakláncot a medalinonnal, amit kinéztem kedvesemnek.

A boltos – egy szemüveges, kissé habókos, öregember -, csóválta ősz üstökét erősen, majd karját föltartva jelezte, órájára mutatva, hogy az idő rég lejárt, és hogy már bezártak.

- Kérem szépen! Nagyon kérem! – esdekelt. – A barátnőmnek vinném, akit ma szeretnék megkérni, hogy maradjon mellettem további életem során. A hatásos, érzelmes mondat meghatották, és meg is lányíthatták az idősebb, töpörödött emberke szívét, mert rögtön megfogta a stócszerű kulcscsomóit, és fölnyitotta az ablaküveg rácsát, amin még a kissé testesebb fiatalember is könnyűszerrel befért.

- Köszönöm szépen, kedves uram! Akkor azt a szép nyakláncot szeretném! – s meg se várta az öreg már jó előre tudta, mit forgat a fejében. Hát persze, hogy a világ legbájosabb, legaranyosabb hölgyének szánta ajándéka. Már csomagolta is be, viszont az árcédulát csupán a fiatalember kinyújtott markába ejtette, mint a könnyen feledhető cédulák sorsát, amiről az ember meg szeret feledkezni.

- Parancsol még valamit kedves uram? – kérdezte készségesen, elvégre a vevő szava szent.

- Nem köszönöm! Nagyon megköszönöm, hogy nem hagyott cserben, és hogy beengedett! – azzal mint aki megőrült, és hirtelen eszét vesztette elkezdett rohanni a villamosmegálló felé, persze nem feledkezve meg róla, hogy alaposan körülnézzen maga körül, nem-e jön autó, nemhogy a nagy napon még baleset érhesse.

Amikor hazaért szinte emberi szemnek hihetetlen látvány, megdöbbentő jelenet fogadta: a szobában más is lehetett, aki meglehetősen sietős eleganciával szabadult meg nyárias holmijaitól, mert a hálószoba felől kellemes, trécselő hangok szállingóztak a levegőben. Kiderült, és ezt a fiatal tanár is jól sejtette, hogy valószínűleg egy másik férfi lehet a dologban, mert az emberek többsége csak akkor csábul a megcsalatás irányába, ha mindent gondosan eltitkolt párja előtt.

Óvatosan, mint a besurranó tolvaj odalopakodott a fürdőszoba irányába, ami mellett közvetlenül helyezkedett el a háló. S látta, hogy a hófehér, kimosott, és most patyolattisztaságú lepedőbe burkolva két fiatal, fölhevült test öleli egymást szakadatlanul, és úgy csókolóznak, mint a fiatal gerlepár szinte turbékolva.

Lassan, mint aki önkívületi állapotban leledezik, és csupán csak az iménti percekben ébred fel a valóságra benyitott, de halkan. Elég későn vette észre a turbékoló párocska. Legelsőször a férfiben hűlt meg a vér, mert arra számított valószínűleg, hogy ennek a bombázó kis cicababának az ura még jó távol lesz. De nem így történt.

- Mondjátok csak? – emelte fel a hangját a fiatalember, miközben a féltve őrzött ékszeres dobozt letette az éjjeli szekrényére, amit most barbár kedvvel kisajátított a szenvedély. – Megérte?!

- Édesem, szívem, mókuskám! Hidd csak el én nem akartam! – tört ki kissé erőltetett, tetetett könnyezésben az ifjú hölgy. – Drágám, én nem is találok szavakat, hogy hogyan is történhetett!

- Hát akkor erre most mit mondjak én?! Mi?! Minek nevezzelek? Tudod te? Van neked arról fogalmad, hogy mit szerettem volna ma bejelenteni?! – maga is meglepődött azon, hogy a hangja mennyire nyugodt, és közvetlen maradt, szinte már jéghideg.

A hölgy az éjjeli szekrénykére pillantott, és csak most fedezte fel gyönyörű, csalogató szemeivel az aprócska, ékszeres dobozt!

- Kicsim, hidd el én nem akartam… de már olyan hosszú idő óta nem tudtunk huncutkodni! - szabadkozott megtörten, ami valóban kissé furcsának tűnt, legalább is az adott megbocsáthatatlan helyzetben.  

- Valóban?! – fogta magát, és mint aki gyilkos, önmagát marcangoló indulatokkal küszködik, minden további szó nélkül elhagyta egykori szerelmi fészküket, ahol az örökkévalóságig tudtak volna egymással turbékolgatni!

A csaló hölgy amilyen gyorsan csak tudott kikászálódott alkalmi szerelme karjaiból, és sírva, térden állva könyörgött imádott, és a végtelenségig tisztelt kedvesének, hogy bocsásson meg neki, és hogy ezentúl soha ne hagyja őt magára:

- Kérek, drágám! Ne hagyj el! Megesküszöm neked mindenre, ami szent, hogy ezentúl majd jó kislány leszek, és csak veled leszek tökéletesen boldog, és elégedett! – s hangjában még a csillagokat is leígérte volna az űrből.

- Kérlek, mivel úriembernek neveltek ezért csak annyit mondok: Nem haragszom rád! Tulajdonképpen csak magamra haragszom, de nagyon, hogy hagytam magam megtéveszteni, becsapni, megvezetni, és elárulni egy olyan nővel, aki sohasem engedte meg, hogy lényének mélységeire, és valódi mozgatórúgóba beleláthassak! De ha téged ez megvigasztal, később, ha lecsillapszik bennem az értelmetlen bosszúállás, és visszafojtott harag lehetünk még barátok! Isten áldjon! -– azzal fogta magát, és a sírógörcsöt kapott és ezáltal, védtelenített hölgyet, akiről a magabiztosság páncélzata, mely egykor úgy védte, mint egy felbecsülhetetlen ereklyés kincset, most itt térdelt, tökéletesen kiszolgáltatottan, mint egy hagyma, melyről vastag rétegekben az utolsó szál héjat is lehúzták!   

A SZOLGÁLAT

Gyuri már kora reggel felébred: az a bizonyos, embereken gyakorta úrrá levő, ideges, feszült, szinte narkózisos izgatottság lett úrrá rajta, s minden tagjában érezte a megkerülhetetlen fojtogató zsibbadást.

A mai napon apjának közkedvelt, és nagyon régi, öreg barátja a szóbeszédben csak ,,prófétás, ótestamentumi eminenciáshoz” volt hivatalos, mert apja nemrég halt meg, és az öreg mindenképpen szerette volna tisztes részvétét nyilvánítani, és ha már ott van egy kicsit elbeszélgetni vele, természetesen apja kiemelkedő, költő, és emberi nagyságáról. Azonban a valódi indokot, mint valami fertőző, és súlyos felelősséggel járó betegséget most is gondosan elkerülte az öreg író.

- Halló… halló, itt Medve Emil beszél, az író! - hangzott megfellebbezhetetlen pallosjogú ítéletként a kinyilatkoztatás, ami sokkalta olyan volt, mint az arkangyalok szózata: egyszerre bosszúálló, és könyörtelen. – Gyurka fiam, hallottam, hogy meghalt apád! Sajnállak, gyere de de rögtön! – s már csak a telefonkagyló gyors, kíméletlen lecsapása hallatszott a vonal túlsó végén.

S Gyurkától össze is dőlhetett volna az egész világ, most a legfontosabb az volt, hogy az öreg, és kissé bogaras író minden óhaját, és különös hóbortjait teljesítse. Gyorsan villamosra ült, elszáguldott a Gellért-szálló mellett, majd rátért a vastag – akkor még fekete vulkáni eredetű kockakövekkel kirakott Bartók Béla útra, és pillanatokon belül egy hatalmas, várkastélyszerű villánál kötött ki, aminek fekete kovácsoltvasból voltak a kerítései, és szinte érinthetetlen, trópusi őserdőszerű, búja, és borostyánindák vették körbe, ami könnyed, behálózó kecsességgel tapadtak meg, és kulcsolták át az óriási, hatalmas terekkel kecsegető ház falát.

Háromszor illett csöngetni, és csak akkor totyogott ki egy szemlátomást fürge, és élénk idős asszony, aki már nagyon idegeskedett azon, hogy hol is lehet ennyi ideig a fiatal úr?

- Kezét csókolom, drága Erzsike néni! Hát hogy tetszik lenni? – vette elő legjobb formáját Gyuri.

- Fiatal úr, kérem gyorsan menjen be a nagyszobába, mert a férjem kissé már tűkön ül. Már mióta várja magát, azt el nem tudná képzelni! – idegesen megropogtatta májfoltos, kék-zöld erekkel teleszabdalt, madárcsontú kezeit.

A fiatalember már régen tudta, hogy ezekre a bizonyos hangulatkitörésekre, és kisebb adagú dührohamokra is pontosan megvan az ellenszer, és az abszolút gyógymód, ennek csupán egyetlen titka van; semmit nem szabad sem erőltetni, sem pedig elkapkodni!

Mint a besurranó, épp lopni készülő tolvaj közelítette meg a hatalmas méretekkel rendelkező, egyszerre neobarokk, és mindenütt apróbb szobrocskákkal kipitykézett nagyszobát, ahol rendszerint a mester mindig is fogadta előzékenyen kissé megilletődött, és meghökkent vendégeit, és ilyenkor volt a leginkább elemében, mert feleségét gyorsan a hátsó szobába menesztette, és addig ő egy acélszínű celofánpapírból kackiás bajuszt kreált kis ollójával, és arcára ragasztotta öblös, mély, mégis rikácsoló hangon szólította asszonyát, aki addigra már engedelmesen kijött.

- No, hát ki vagyok én? – tette fel ítélkezőn kérdését.

Persze az adott látogató vendégek többsége mukkanni sem mert egy ilyen megkérdőjelezhetetlen, és minden tekintetben nagy formátumú férfiú előtt, így csöndesen, csupán egymás közt motyogva merték csak pedzegetni, hogy vajon ki is lehet ez a titokozatos alak?

- Jaj, buták vagytok mind! – csattant fel, de szemlátomást most még kedveskedve a mester. –Nem látjátok?! II. Rákóczi Ferenc vagyok!

S aki olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett esetleg, hogy benyögte válaszként, hogy: Hamlet! Annak rendszerint következő, kínálkozó alkalommal valamilyen ismeretlen eredetű verssel illett készülni, amit elmondását követően részletekbe menően esztétikai szempontból is meg illett vizsgálni!

- Jó napot kívánok drága Mester! Hogy szolgál az egészsége? – lépett a nagyszoba a megszeppent fiatalember, mert még maga sem igen tudhatta, hogy mire is számítson.

Az öreg próféta most is – mint mindig, egy gótikus, arannyal színezett, és kifaragott, szépen hímezett, legalább XIV. Lajos-korabeli elkényeztetett széken trónolt. Arcának játéka semmit nem árult el róla, mégis, ahogy sasorra felett dús, őserdei szemöldökeit összerántotta, egyszerre szikár, hórihorgas, és megkeményedett kifejezést öltött egész túlvilági jelleme. Lapát, és roppant göcsörtös kezeit, amivel apróbb ötvösmester remekeket, és egészen bűvöletes réztákolmányokat készítgetett szabadidejében ott posztoltak a másik szoba ablakpárkányain, s minden egyes alkalommal el nem felejtette megemlíteni, hogy neki személy szerint tizenkilenc betegsége van, és hogy őt épp ezért mennyire sanyargott teher elviselni!

- Szervusz Gyurka fiam! Hallottam mi történt apáddal! Nagyon sajnálom! – rikácsolta részvétteles hangon, és akik közelebbről megismerhették őt, már tudhatták róla, hogy szinte állandó jelleggel önmagát meg nem hazudtolón az aggastyánszerepbe burkolódzott.

- Megtiszel drága Mesterem! – felelte csak úgy önmagának, orra alatt motyogva Gyurka aki a türelmetlen izgatottság hevében még mindig türtőztetve tudta csak visszafogni túlzásba vitt kíváncsiságát. ,,Miért hivatott vajon ide?” – tette fel önmagának unos untalan a kérdést.

- Gyurka fiam, osztán reggeliztél-e már? Olyan soványnak tűnsz, mint egy bőregér!

- Igen, drága Mester! Már ettem, köszönöm szépen!

De mintha az öreg elengedte volna füle mellett ezt a kisebbfajta mondatot, mert hátraszólt a konyhában posztoló Erzsike néninek, aki – mint rendszerint a sült húsok, és izletes köretek elkészítésével foglalatoskodott, és sertepertélt állandóan! – Erzsikém, drága! Merre vagy?

- Mire van szükséged édes uram? – hangzott a konyhából a fáradt tüdejű hang.

- Ha nem fárasztottad még le magad nagyon, akkor hozhatnál ennek a valamirevaló, derék gyereknek egy kis harapnivalót! Megoldható?!

- Természetesen, azonnal! – s röpke perc-töredékek alatt, már ki is mondva a titkos varázsszót, nem telt bele ténylegesen pár pillanat, és a drága jó háziasszony süteménye tálakkal, és bőségesen megrakott csokoládés kuglófokkal, és kiadós mennyiségű bödlis tejeskávéval állított be ezüsttálcán a nagyszobába.

- Tessék parancsolni kedves Gyurka! Vegyél csak! – kínálgatta serénykedve.

- Oh! Hát… nagyon szépen megköszönöm ezt a hallatlan kedves figyelmességet drága Erzsike néni! – s miután a Mesterrel már nem merte közölni, hogy otthon kiadósan bereggelizett, mielőtt elindult volna hazulról, itt is belapátolta jószerivel második reggelijét, mert önmagában érezte, ha nem fogadná el az valószínűleg megbocsáthatatlan sérelem lenne a Mesterrel szemben!

Meg is kellett kicsit oldania a nadrágszíját, amin a biztonság kedvért hunzentróger is feszült, hogy potrohhá dagad hasa már több kíméletlen percet ne szerezzen neki a fennforgó nap folyamán, majd, mikor már, mint egy sikeres haditervet az utolsó kuglóf-morzsákat is mind sikeresen elpusztította, és Erzsike néni drága szolgálatkészen elvitte a tányérját, mert a Mester soha nem reggelizett aznap kétszer, élénk szúrós, aztán megbocsátó szemkontaktus alakult ki közte és idős prófétája között.

- No, hát akkor Gyurka fiam… - vett egy mély, sípoló lélegzetet, melynek hatására bordáinak kosarai is jelentősen megemelkedtek, és így úgy festett az egész öltönybe fölöltöztetett, aggastyánszerű ember, mint egy fújtatóval működtetett orgona, aminek harmónikaszerű sípjai megadják a tulajdonképpeni alaphangot. – Azért kérettelek ide, mert nemsokára ebből a házból is el kell mennük asszonyommal! – most egy kis szánalmat, és együttérző részvétet várt volna el, amit meg is kapott.

- Drága Mester! Én kimondhatatlanul sajnálom, ha bármiben… - itt elharapta a mondatot, hiszen az öreg azonnal, kertelés nélkül folytatta.

- … Szó most ne kövessen feleletet, ajkad csöndesen nyugtasd egy pillanatig! Gyurkám, segítened kell rajtam! – s összefonta mélyen összefogott, göcsörtös kezeit.

- Természetesen drága Mester! Azonnal! Miben állhatok a rendelkezésére, ha szabad kérdenem? – szemöldökét, mint aki valóban aggaszt, és aggódik egyszerre mélyen mestere gondterhelt tekintetébe fúrta, mint aki titokban arra számított, hogy bármit is megtudhat tőle, majd csöndesen, igaz kissé már türelmetlenül saját magát is várakozásra csillapította, amíg a mester mindent meg nem vall.

- Bizonyára te is tudod, hogy a háborút követően nekem bizonyos helyeken már egészen egyszerűen nem lehetett, és nem is volt maradásom! - dörmögte. – De, ami ennél fontosabb, és lényegre törőbb vállalkozás lehetne az az, hogy nemrégiben fejeztem be – igaz -, kín keservességgel egy kulcs regényt, amely talán a XX. század nagy kísérleti regénye leend, és most figyelj Gyurkám! A te nemes, és megtisztelő feladatod lenne az, hogy a több mint negyvenezer oldalas kézirathalmazaiból egy elfogadható formát kiötöljük-hatoljunk a regényem számára! Kész vagy-e nemes, és nemzetes feladatot ellátni? – rikácsolta, az izgalma okán most már valósággal harsogva.

- Igen mesterem! mindent megpróbálok, hogy céljaidat siker koronázza!

- De Gyurka fiam, te is jól tudod, hogy próbálkozni egyedül a kutya szokott, s hogy az ember esendőségében is törekvő maradt! – göcsörtös, és hórihorgas vállaival, melyeket a barokkos, faragott karosszék úgy tartott fogságban, mint egy értékes elítéltet, lassan, méltóságteljesen kiemelkedett, és most valóban úgy festett egész fizimiskája, mint egy bosszút esküdött oroszláné, aki trófeára áhítozik. – Akkor édes, egy fiam! – nyújtotta hatalmas lapát kezeit, meghajolva, mint kézfogás előtt -, kezet rá!

A félszeg, és tétova fiatalember így nyerhette el a megtisztelő, és halhatatlansággal fölvértezett kegyet, hogy láthatta, hogyan is készülget csöndes elszigetelődésben, mint egy alázatos, papi szolgálat a XX. század korszakalkotó regénye, amit Nobel díjra is jelöltek, és mégis minden olvasó követendő példának tűzött ki maga elé!