SZINKÓPÁS MEGHASONULÁS


Ódon zamatok miatt már nem törődöm a divattal! Újabb zamtok iránt méla fogékonyságtól fossza meg önmagát, ki csupán külsőségek árulkodó jeleire ügyel! Az érdekek egyeztetése ízlések különbözősége terén is hamar defektet szenvedhet! Mit jelent az exibicionista trend?! Talán már másokat észre se vesszük csupán öltözködési szokásjoguk alapján, hogy inkább méltósképp a kifinomult, elegáns elittel keveredhessünk?

Tettesek s Áldozatok így együtt, egy cinkosságba keveredve helyezkednek tetetett patt-helyzetekre, mert tartanak tőle mit felelne a patinás közvélemény, ha sokuk kimutatnák foguk fehérjét! – S ha már egyszer az egészségmániás, csupa-külsőségekre hajazó felszínesség is nagyon idegesít; probléma-megoldást jelenthet, ha megpróbálnák meglátni sok hasonló között azt a kivételes Egyet! Görbe-tükrök üvegcserepeiben a különbözőség is másként fest!

Utolsó előtti pillantokban vajon felismerhetőek-e a Hűség Jóbarátai?! Gyugyók és Timotheusz Tikitakik?! – Már minden tekintetben ott bújócskázik némán a visszatartott hideglelős elutasítás; beképzelt félreértés hasogatja fejüket s tarthatja őket még kalitka-fogságban! Képtelen álmodozások birodalmi rangsora, hogy egyszer majd mindenkitől megválik Valaki, vagy Valami! Még most is terjengve fertőz némi tudatos bizalmatlanság egymás között!

Érdekesebb lett már minden olcsófogású szenzációhajhász Celeb-pilanat; békességes otthon ücsörgő beszélgetések helyett titkok ragacsos masszáival, süllyedő léghajók üzenete!

ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ

Húszéves érettségi találkozóra gyűltek össze mindannyian egy étterem külön dísztermében. Különös és furcsa is egyben egy ilyen hosszú időre tervezett, vagy éppen megtartott találkozó. Miközben emlékezetünkben szorongva, és félszegen soroljuk magunkban a névsort; coffos, nagydumás hölgyeket, akik felnőttek szerettek volna hamar lenni, és fiatalembereket, akik az első csókok kábulatából ébredeztek gazdagon az emlékek megszépítő messzeségei közül az utolsó, lényeges pillanatokban mindig kibukkan a lényeg. Óvatosan vesszük figyelembe a másikon a komiszkodó megszépítő idő változásait; egy-egy kihullott hajszál, főként a férfiak letarlott, fűszőnyeges koponyáján, vagy a hölgyek gyönyörű alakját még inkább vonzóvá és kiemelővé tevő kismamaság mámorító érzete.

Már kellőképpen benne voltak a vacsorában, amikor a mindenki által közkedvelt egykori pufók, és nagyon molett kisfiús arcú emberkéből megérett, bottal járó, valami titkos, és magabiztos bölcsességet árasztó fiatalember vált, aki mint mindig most is egy vászonszerű táskát ciepl a hóna alatt.

- Robus! – már harsogva kiáltotta feléje egy gyönyörű, szőkelánghajú, ifjú hölgy, akinek az öröm és a feszengő, tétova zavar keveredett a hangjában, hiszen Róbert nem sokkal a ballagás után – mikor a felnőtté válást sok esetben a lerészegedéssel kellett bebizonyítani, ő köddé vált, mintha a föld nyelte volna el. Azóta legfeljebb csak kósza legendák keringtek róla – nagyobbrészt csupán egymás között -, hogy merre járhat? mit csinálhat? van-e már barátnője? Hiszen a gimiben mindgi is olyan magánakvaló, tétova, félénk, ijedős, és kisfiús gyereknek látszott, aki nem is tudja igazán, hogy mi fán teremhet a barátság szelleme! S akire talán egy kicsit mindannyian fel lehetett nézni; volt a személyiségében valami adakozó szeretet: mindenkit megérett, senki sem utasított el, és bárki bármit, még a legszentebb, és legszemélyesebb titkát is elmondhatta neki – tudta mindenki, hogy olyan, mint egy gyóntató pap, tőle semmi sem szivároghat ki!

- Bocsássatok meg, hogy most érkeztem, de még egyként dolgot el szerettem volna intézni – bár már régen lesoványodott, arcán meglátszottak a drasztikus, már-már kíméletlen fogyás nyomai; húsos, kellemes tokája már a múlté volt, és el is tűnt róla az összes megmaradt úszógumi. Ami nagyon feltűnő, és különleges volt a fizimiskájában az a botja volt! Hiszen mindenki tudott róla, hogy gyermekkorában súlyos, majdnem életébe kerülő autóbaleste volt, és a jobb tédkalácsa fölött egy műtéti, vastag heg éktelenkedett, de azt senki sem gondolta volna, hogy az idő múlása majd bot formájában nyújtja be a számlát. Talált egy alkalmas széket, és leült. Megtörölte erősen verejétkező homlokát: ebben a szép mozdulatban volt valami egészen egyedi, egyedül csak rá jellemző tulajdonság. Ahogy kivette művészi megfontoltsággal a táskájából a papírzsebkendőt, és ahogy elkezdte törölgetni már jócskán csorgó homlokát – mintha az idő kicsit újra visszapergette volna az események láncolatát, mikor még nagyon fiatalok voltunk…

- Hogy vagy? Mesélj magadról? Úgy hallottam, hogy író, költő is lettél! Hát ez remek! Engedd meg, hogy gratuláljak! – a bájos, ifjú hölgy, akibe egykor bele volt zúgva, és akire álmatlan, és holdkóros éjszakáin szinte egyvégtében mindig gondolt, szinte kívánta, hogy minden figyelmét egyedül csak rá összpontosítsa, holott voltak a teremben legalább hatvanan is; valaki, mintha csak kedvenc trófeáit mutogatná elhozta kisgyerekeit, és előszeretettel mutatta be őket azoknak az ismeretlen bácsiknak és néniknek, akikkel valamikor együtt tanultak.

Nem hagyta befejezni a mondatot. – Képzeld államigazgatásit fejeztem be nemrég Szegeden, és most ott állok, ahol a part szakad! – bukott ki belőle a felismerés.

Rá emelte gyönyörű, Cleopátra-szemét, mely most valami olyan eddig ismeretlen meghatottsággal, és bűvölettel csillogott, akár a romantikus filmeken a hőszerelmes pároké. – El kell neked mondanom valamit! – hirtelen suttogóbbra, halkabbra fogta a hangját, mint aki, hogy el ne leplezze mások előtt magát, kénytelen titokzatossá válni. Kicsit fátyolos volt a hangja, mint aki vagy megfázott, vagy az enyhe influenza tüneteit mutatja. Mintha egyszerre ki akarna már végleg, és most szakadni belőle egy hosszan dédelgetett vallomás.

- Várj, kérlek! Várj! – megfogta finoman, és úriemberek gyöngédségével, és tapintatával hattyúfinom kezecskéit, és kacsóját megpuszilta. A gyönyörű hölgy azonnal érezte, hogy vére, mint a nemes nedű azonnal forrni, pezsegni kezd, és ebben a pezsdülésben most jó volt kicsit megnyugtatnia zaklatott lelkiismeretét. – Bocsáss meg, de még mindig gyönyörű vagy, és ahogyan ma mondanák roppant ,,szexi”! Előbb engedd meg, hogy hadd bámuljam szépségedet egy kicsit! – s tetőtől talpig, mint amikor valaki egy fontos döntés előtt áll, ami továbbiakban majd befolyásolhatja az életét szemügyre vette a most igazán kipirult hévtől remegő hölgyet.

- Nahát! Mikor is beszéltünk útoljára? Mennyi ideje is megvan? – nosztalgiázott emlékezetében. – Te jó isten! Megvan annak már több mint tizenöt éve is!

- Ne is mondd! Már is érzem magamon! – úgy mondta ezt a mondatot, mintha valami szándékos sértést kellene továbbra is eltűrnie.

- Ne haragudj drága, de gyönyörű vagy most is!

- Hát igazán köszönöm, hogy legalább kettőnk közül valakinek a humorézéke még a régi! – Nem találtam meg a páromat! Egy ideig tudod, utazgattam, és gyönyörű helyeket, és vidékeket is bejártam, de tudod nem igazán tudtam még gyökeret verni! – bukott ki belőle.

Az elgondolkozó fiatalembert meglepte ez a váratlan kijelentést, annál is inkább, mert az ilyen egzotikus, és briliáns szépséggel rendelkező hölgyek rendszerint mind a tíz ujjukra találnak maguknak elfogadható, és sportosabb partnereket is akár, vagy ha már végképp nagyon unatkoznak egy kikapós, üzletemberszerű férjet is, aki rendszerint többre becsüli a bankszámláját, és akinek a gyereknevelés gondjait bátran átháríthatja kicsi feleségére, akiből jószerivel rabszolgát csinált!

- Ha még frissek az emlékeim a Postás Tomi veled randizott többször is!

A hölgy elbűvölően mosolygott; érezni engedte gyönyörű, hófehéren csillogó, makulátlan fogsorát.

- Az egy tapintatlan bukó hapsi volt! Csak az járt az eszében egész este, hogy mikor prütykölhet végre velem! Ezért azonnal kiadtam az útját! Előbb persze megemlegette, hogy megfogta a combomat! - élesen vilant egyet lebilincselő szeme. – De mesélj inkább magadról valamit! Olyan rejtőzködő vagy még, mint régen? – füle mögé seperte aranyló méz hajzuhatagát, mely előnyösen passzolt fejformájához.

- Hát én is voltam már mindenféle: általános iskolában napközis nevelő, történelem tanár, kidobó ember, bár onnan hamar kitettek, mert nem bírtam az erőszakot, árultam autóalkatrészt, és most azon lobbizok, és seftelek magamban, hogy valaki megvegye szépirodalmi tárgyú könyveimet. –Elővette táskájából eddig megjelent munkáiból az utolsó kettő művét, amikor még a kiadók szóba álltak vele!

- Tessék! – mintha kincseket dédelgetne lerakta egyenként a két kötetet az asztalra, és megengedte magának azt a luxus élvezetet, hogy a bájos hölgy jócskán megdöbbenjen, amint a kezébe foghatta a terjedelmes regényét, és verseinek széles skálájú gyűjteményét.

- Ennyi mindenre időd jutott tizenöt év alatt! Hát ez dicséretes! Nagyon büszke vagyok rád! – most egyszerre fedte föl, és árulta el saját magát, mert ahelyett, hogy magabiztosságot sugároztak volna mondatai mélyen elpirult, és akkorákat dobbant pici mellkasában a szíve, mint aki azonnal meghal, ha nem lehet az ővé az, akit igazán szeret. – Már nagyon hiányoztál nekem! – finommíves tenyerébe fogta a fiatalember szőrcsomóknak látszó, ormótlan, mancsos kezét, és megcsókolta.

- Emlékszel még arra a bugyuta Mátraszemtimrei kirándulásra, amikor kificamítottam a bokámat, és te figyelmesen fölsegítettél a lépcsőn, sőt még a vacsorámat is bátran meghoztad! Be kell, hogy valljam, hogy nem voltam éppenséggel túlságosan udvarias veled!

- Ezt akkor nyugodtan vehetem egy bocsánatkérésnek?

- Igen, azt hiszem! Bár bocsánatot kérek, de kicsit még zavarban vagyok, mert keresem az alkalomhoz illő legjobb szavakat!

A fiatalember is megeresztett egy különös mosolyt, mely sokkal inkább azt volt hivatva elősegíteni, hogy a gyönyörű, ifjú hölgynek megjöjjön saját önbizalma, mely most ingatag talajon állt.

- Csak nyugodtan… előbb végy egy nagy levegőt, és engedd, hogy a szíved vezessen, mert az a legnehezebb! – kinyúlt, és szőrös kezével bátorítóan megszorította verejtékező, finom kezét. – Mondd csak? Te most izgulsz? – lepődött meg.

- Miért talán ennyire látszik? Ne haragudj!

- Ugyan már! Miért haragudnék? De tényleg miért?

- Te nem is tudtad ugye?! – hangja hirtelen gyanakvóvá váltott át, mint aki lelkiismeretfurdalást érez a történtek miatt, pedig igazából már régen csak erre a megfelelő pillanatra várt… - kurta mosoly játszadozott az ajkain.

- De kérlek, meséld el, mert így elég nehéz lesz, hogy minden harapófogóval kell kihúznom belőled! – megsimogatta kézfejét. Most érezte, hogy annak idején nem volt éppen haszontalan, hogy az összes fejlődéslélektani előadáson, és gyakorlaton megjelent, ahol az arra illetékes hallgatók - kísérleti jelleggel persze -, egymás lelkében vájkáltak megismerési célzattal.

-… Szóval az van, hogy én a magam feje után akartam menni, és lementem Szegedre, és az Államigazgatási Főiskolán szereztem diplomát!

- Hát ez nagyszerű! Engedd meg, hogy gratuláljak!

- Kérlek drága, ne szakítsd félbe a gyónást!

Hirtelen hallgatott el, mert megérezte, hogy most minden mondatnak halálbiztos súlya van, mely egyre feszíti, és nyomja a hölgy lelkiismeretét.

- Szóval álamigazgatásin diplomáztam, és utána mentem dolgozni a legkülönfélébb helyeken, melyekről bűvebben nem szeretnék beszélni, mert számomra kellemetlen! A lényeg, hogy szerintem felnőttem, és rájöttem, hogy mit akarok az élettől!

A fiatalember most fészkelődni kezdett a székében, mint akit egy darázs, vagy rajszög csípett meg, de egyre érdeklődőbbre fogta a szemkontaktust, és kitágult a pupillája.

- De azért jól vagy… ugye?! – hirtelen szakadt ki belőle, mint aki tényeleg aggódik, és felelősséget érez a másik iránt.

- Kérlek! Állapodjunk meg jó, hogy nem szakítasz félbe!

- Rendben!

- Szóval ott voltam ahol a kezdet véget ért, hogy egy másiknak adja át a helyét, és nagyon szerettem volna egy kis csöppséget, akivel megoszthatom minden örömömet, és fájdalmamat is; apám tudod… na, szóval… őt nemrég elveszettük, így édesanyám és én magamra maradtunk! – hogy félbe ne szakítsa némán bológatott így jelezve, hogy együtt érez vele, és megérti, és el nem felejtette szorosan megszorítani a kezét.

- Aztán már egyre rosszabbul mentek a dolgok minálunk, mert el kellett adnunk lassan minden értéktárgyunkat; majdnem a lakást is, de arra még nem került sor! Az állam lökött édesanyámnak valamicske özvegységi ellátmányt, de utána levette rólunk a kezét. Azért mondom el ezt neked, mert fontos vagy nekem, és mert tudom, benned akármi lesz is, de megbízhatom!

A fiatalember egyre jobban érezte, hogy a kezdeti hófehéringén masszív vastagságokban átüt a verejték, ami egy ilyen élesedő helyzetben még megengedhető, de, ha mondjuk az ember randizik, talán annál kínosabb.

-… És tudod egyetlen fizetésből tengődtünk, mert anyát nyugdíjazták, és elküldték a dolgozóból, ahol csaknem negyvenkét évig gyűrte naponta az ipart! Én pedig… nem fogom szépíteni a dolgaimat, de egyenesen padlót fogtam, és akkora hullámvölgybe zuhantam, hogy sokszor gondoltam az öngyilkosságra, de kedves, megértő személyed mindig visszarántott. Elég volt a gimis korszakomra gondolnom, és agyamban máris feltűnt az arcod, és megkérdeztem magamtól sokszor: Vajon ebben a helyzetben Róbi mit tenne? – És tudod, nagyon sok hasznos ötleted volt, mint egy belső hang! Tudom, hogy őrültség, de nagyon sokat segítettél!

A fiatalember most legszívesebben azonnal karjaiba zárta volna és megcsókolta volna mindenséget betöltőn, de mindig is pontosan tudta, hogy hol a határ.

A fiatal hölgy előkapta retiküljét, és amilyen gyorsan csak tudott egy papírzsebkendőt halászott ki; olyan védtelenek, meggyötörtnek látszottak kicsi kezei most, mintha egy kislány nézett volna vele farkasszemet, és nem egy kiegyensúlyozott, felnőtt nő! Kiegyenesedett, mert mindig is azt tanulta, hogy kihúzott derékkal magabiztosságot sugároz az ellenfelek, és jóbarátok felé is! Megigazította haját.

Nem tudta, hogy elszólhatja-e magát, és azt sem, hogy egyáltalán mikor is szólalhat meg? Végül már nem bírta a benne lévő kételkedést:

- Bocsáss meg, de én miben is segíthetek? – érezte, hogy ennél megsemmisítőbb, és kegyetlenebb kérdés talán nem is létezik akkor, mikor az ember szívéhez nagyon közelálló valaki szenved valami súlyos sérelem következtében.

A hölgy most közelebb ült, szépen lesímította felgyűrődött ruháját, majd kibukott belőle:

- Kérlek, ne kérdezz semmit, csak ölelj át! – azzal mellkasára hajtotta liliomos fejecskéjét, és hagyta magát éreztetni, hogy dobban hirtelen reszketőn nagyokat a másik szíve. Most jó volt érezni; hogy számíthat valakire, aki nemcsak hogy meghallgatta, de akibe fülig már így husznegy év távlatából is szerelmes!

A fiatalember sokáig tartotta még karjai között a hölgyet; fokozatosan bontakoztak ki az ölelésből. Talán már kívülük nem is volt senki a teremben, mert belekerültek egy örvénybe, ahova együtt mentek, azáltal, hogy bimbót fakasztó tekintetük eggyé kovácsolódott. Valaki hozott egy hordozható CD-lejátszót, és rázendített a zene. Valami divatos dalt játszhattak, amiből az ő huszonadik századi generációjuk egy mukkot sem érett. Innentől kezdve csakis egymásra figyeltek…

- Most már minden rendben lesz… megígérem! – súgta óvatosan, és megértő figyelmességgel fülébe.

- Tudom szívem! Benned most is megbízom!

                                                                FESTÉK

Még egy lehelletnyi rúzst igyekezett szétkenni már így is cseresznyevörös, szépen ívelt, mégis lágy ajkain, mogyoróbarna gyémántként csillogó, szép, és kifejező szemét pedig hogy csupán még jobban magára irányítsa a figyelmet fekete szénszerű tussceruzával húzta ki, és csinált magának a két szeme végénél egzotikus, királynői fecskeszárnyat. Az egy-két hollófekete tincset elsimított a homlokából, és hogy elegáns tartásának enyhén, nem túl feltűnően hizelegjen egy kicsit megperdült párszor a tükör előtt, hogy ezzel is talán önmaga számára elhitesse: igenis ő még így is szép, mert a belső lelke mélyén szüksége volt erre a szavakkal alig kifejezhető lelkiismereti megerősítésre.

- Szép vagyok, mit gondolsz? – kérdezte érdeklődve amint tükörbe pillantott saját jól beállított tükörképét, amely most mint valami automata gép ugyanazt mondta fel, amit kiejtett.

Megpördült újfennt, majd ismét csodálkozva, még ellenállhatatlanabbul elmosolyodott, azzal az apró, kis, jellegzetes gödröcskével a szája szegletében.

- Azt hiszem megteszi! Te is így gondolod? – a tükörkép bologató mozgást végzett szabályosan, mint a biztonság, és megerősítés néma zálogát.

Ki volt most egyszerre ez a magával ragadó, és elbűvülő, szinte túlvilági, angyali, és rendkívüli hölgy, aki saját magát kellett, hogy hitegesse, hogy szépnek, és kívánatosnak tartsák?

Forró lett egyszerre a vérkeringése a hirtelen izgalmak dacára, hogy most végre-valahára egyedül ő töltheti be a házigazda szerepét. Halántéka lüktetett, általában ez olyankor megszokott mikor erős migrénes fejfájás kezdi gyötörni védtelenül maradt áldozatait.

- Azt hiszem készen állsz a feladatra! Nem félj semmitől! Ezek kedves, barátságos emberek! Ugyan mi baj történhetne?! – mondogatta hangosan magának, míg kiment a fürdőszobai elzárt magányából, hogy nem sokkal később már otthonába engedhesse az emberekkel is bereszthető, nyüzsgő, pezsgő külvilágot.

Az adott gépkocsikból – össz-vissz ha kettő tévedt a felhajtóra -, népes, kis társaság szállt ki, hogy üdvöljék kissé még mindig megszeppent házigazdájukat.

- Szervusztok! Jól utaztatok? 

- Mi köszönjük szépen megvagyunk, csak érted aggódtunk nagyon! – harsogott bele érdes gyémánt hanggal egy idősebb úr a levegőbe, mintha csak otthon lenne.

- Kerüljetek csak egészen nyugodtan beljebb! No, gyertek csak! Bátran, bátran!

Micsoda öröm volt most ez a felejtheetlen pillanat, micsoda örömteljes kacagás! Még a halandó napsugár is megcsillantotta utolsó, lényegretörő fényeit, hogy visszacsalogathassa talán még egyszer utoljára az égre a fény glóriáit, melyek szilánkokként fényeskedtek, és ragyogtak tovább. Mintha az egyik kissé tétovább, és félszegebb fiatalember – maga is poétalelkűletű -, félt, sőt, szemlátomást rettegett volna belépni a házi ,,szentély” területére, mert vonyító, szomorkás állathangokra lett figyelmes.

- Bocsássatok meg Szuszinak, de még nem kapott enni, és hozzá van szoktatva a vacsorához! – felelte az elragadó, ifjú hölgy, akin gyönyörűséges estélyi ruha feszült, mely most halhatatlan eleganciával ruházta fel. – Ne haragudj Balázs, de te miért is áldogálsz még a kapuban, mondd csak?!

A félelmet árasztó fiatalember bizony nemcsak, hogy kellő tévolságtartással figyelte az események menetét, de erősen meg volt arról győződve, hogy ahol háziállat is van, abból – legalább is a számára, még semmi jó nem származhatott. Épp ezért egyre csak topogott, és igyekezett illedelmesen, és szerényen hallgatni. A bájos hölgyemény közelebb ment, hogy megtudhassa végre a ok okozati összefüggések helyenként igen bonyolult, és szövevényes láncolatait. – Na, mesélj csak! Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent! Ugye tudod? Bocsáss meg egy pillanatra! – azzal hátat fordított, de nem szándékosan, hogy a többi vendégét eligazítsa:

- Addig kérlek menjetek be az előszobába, én is azonnal ott leszek!

A fiatalember akinek kisebbfajta súlyfeleslege volt, most érezte, hogy az adott pillanat melyet agyában már többször leforgatott, és eltervezett talán végképp nem tudni,  hogy kedvez-e a romantikának, gyorsan előkapott egy szépen feldíszített virágcsokrot liliomokkal megtűzdelve, és letérdelve átnyújtotta, mint halhatatlan, és megbecsülni való érzelmeinek biztos, és egyetlen zálogát.

A bájos hölgy gyönyörű szembogara hirtelen kitágult a nem várt, ugyanakkor kellemes meglepetés láttán, mert kisebb ideig szóhoz sem jutott.

- Huha! Mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű csokrot?! – érdeklődött. – Csak nem lemaradtam valamiről.

A félszegen toporgó fiatalember csupán annyit mondott, hogy azért kapja mert igyekezett minden helyzetben a leghelyesebb, felelős döntést meghozni, és mert mindig ragaszkodott saját erkölcsi becsületességéhez.

- Mert megtudott embernek maradni drága hölgyem! – azzal, kézcsókkal illette a könnyű, és törékeny hattyúszín kézfejet.

- De miért is álldogálunk még mindig itt? Ne haragudj, de furdal a kíváncsiság!

- Ne tessék udvariatlanságnak tekinteni, de halálosan félek mindenfajta állattól: különösen a macskáktól, és a négylábú ebektől.

A hölgyből most hirtelen leszakadtak azok a bizonyos kellemetlen, és irritáló kősziklák, melyek eddig feszítették mint a stressz benső énjét, és megadóan, és részvéttel, önkéntelen elmosolyodott.

- Jaj, te szegény butuska! Tudod, ezek a kutyusok nem bántják az embereket! Egészen nyugodtan bejöhetsz, és csatlakozhatsz a többiekhez! Ne haragudj, hogy megint hátat kell fordítsak neked, de betenném ezeket a virágokat a vázába, ha megengeded, mert a végén még elhervadnak! De gyere nyugodtan mellettem, akkor biztosan nem fog bántani Szuszi.

A fiatalember, akin csak most látszott talán igazán, hogy egy világ dőlt össze benne, némán, megadóan, de tartós, és még fokozható rettegéssel követte slasszézva háziasszonyát, aki, hogy mérsékelje, és tompítsa valahogy a stressz, és a vérkeringést növelő idegeskedést bátran belekarolt, és fölvezette a fiatalembert a bejáróig.

- No, hát itt is volnánk! Ugye nem is volt annyira szörnyű? – mosolygott gyönyörű, gyöngyházfényű mosollyal, és abban a pillanatban a fiatalember szíve tökéletesen elvesztett…

- Ne haragudj, de akkor gyorsan vízbe trszem ezeket a gyönyörűségeket, és megnézem, mit csinálnak a többiek! Addig is kérlek egészen nyudotan érezd magad otthon. – elviharzott, de nem feledkezett meg róla, hogy bátorítólag még egyszer meg ne szorítsa az egyetemesen átizzadt tölgyfavastag tenyeret.

A fiatalember vett egy-két mélyebb, és kellemetlen lélegzetet, mert időközben jött csak rá, hogy jelentős lélegzet nyomja a belső tüdejét, ami jelentős, szúrós fájdalommal párosult. Bement a fürdőszobába, melyet könnyű volt megtalálni, mert közvetlenül az előszoba végén volt. Belenézett ugyanabba a tükörbe, melyet nem sokkal ezelőtt, még a csinos hölgy is használt, majd feltette magának a megkerülhetetlen kérdést: - Mi a célod, mondd?

A nappaliból a szokásos vendégváró italok, és kellőképpen párolt aperitifek elfogyasztását követően nagyon jól, és fergeteges hangulat kerekedett: látszólag már majdnem mindenki kellőképpen megfeledkezett a félszeg fiatalemberről, amikor az idősebb, kicsit hetvenkedő, és komiszul kötekedő úrnak szöget nem ütött a fejében a felismerés, hogy hiányzik egy fontos személy a társaságból:

- Hát ez a hóbortos Balázska már megint hova bújhatott? Ti tudtátok? – fordult oda az egybesereglett többiekhez, akik tanácstalan széttárt kezekkel adtak egyetemes, nemzetközi jelzést arra vonatkozóan, hogy fogalmuk sincs. – Ez a kis szerencsétlen fél az állatoktól, mert világ életében városi gyerek volt! – azzal egy jókora adagot húzott a teletöltött szeszes poharából. Szinte maga is érezte, hogy visszafojtott, tűzes pokolként, folyékony lávafolyamként égeti a csorgatott szesz, amint végigszánkázott a nyelőcsövén. S ez most belsőséges, jó érzéssel töltötte el.

- Már megbocsáss drága Ferikém, de nem gondolod, hogy ez igazságtalanság volt! Hát hogy szabad egy fiatalembert ennyire lenézni, csak azért mert félelmei vannak? Szerintem, ha kicsit jobban körülnézünk a te lelkedben is vannak taargatnivaló félelmek, melyekkel még mindig nem néztél szembe! Vagy talán tévedek? – vetette oda ellenérvként az egyik hölgy Búbos Ferencnek, aki üzleti sikerességét ellenállhatatlan modorának, és nem mellesleg hasznos kapcsolatainak köszönhette; legalább is, ő úgy gondolta.

- Én csupán azt mondtam drága Nóra, ha ez a kis emberke nem tanulja meg a létezés farkastörvényeit, hát akkor sohasem lesz belőle talpraesett, igazi férfi!

- Úgy! szóval neked a talpraesettség a belevaló karakánságnál kezdődik, és nem az számít, ha egy férfi is ki meri mutatni az érzelmeit? – fordult oda egy másik jampec kinézetű suhanc, akiből csak úgy áradt a jókedv. Hogy mitől lehetett ennyire jó kedve az kétséges maradt.

-Én csak azt mondom! Hogy a mi családunkban személy szerint sohasem láttam volna, hogy az apám, vagy a nagyapám bármikor is elpityeregte, vagy elbőgte volna magát, és még anyámék is vasakaratossággal tartották magukban a rendet. Amikor meghalt az apám, anyám annyira erősen mutatta magát, hogy még a halotti tor után éjjel sem nyikkant egyetlen vakkantásnyit sem! Hát vegyétek csak tudomásl, ti kifinomultak! Én sem nyavalygok, és nem is sopánkodok, mert szerintem az igazi gyász az majdnem hangtalan, és néma! – azzal tüntetően helyet foglalt magának az egyik fotelben.

A fiatal hölgy most töltött egy kis bodzaszörpöt az egyik kristálypohárba – mert a gondos kiszolgálásra mindig is nagy hangsúlyt fektetett -, és készségesen bevitte az előszobába, mert abban bízott, hogy különös pártfogoltját, még ott találja.

- Balázs… Balázska… Balika, hol vagy? – kérdezett bele a döbbent csöndbe, s miután választ nem kapott, de ehelyet egy bújócska kellős közeépben találta magát, amiben ő volt a kereső, hát ideje volt megkeresnie furcsa, hóbortos cimboráját.

- Hol vagy? Ipi-apacs, kérlek gyere már elő!

Addig-addig kérdezte, szólongatta, míg meg nem találta a fürdőszoba melletti, szinte csak a takarítóeszközök befogadására alkalmas mellékhelységben kuporogva a wc-deszkán üldögélve.

- Hát te meg mit keresel itt? – vonta fel szépséges, kormozott szemöldökét. – Már mindenki a nappaliban van, és készülődik a vacsorához, te meg itt kuksolsz a sötétben? Mit csinálsz te itt?

A fiatalemberen elősen meglátszott az állatok okozta tüntető, és stresszelős félelem, mert mintha gyógyszert vett volna be, erősen rázta a hideg: mintha hőemelkedés gyötörte volna, és sírógörcs. Véreres szemein igencsak meglátszott, hogy a a külvilág felé mutatott szelíd, és védtelenített arcában egy árván maradt kisgyerek tekintete reszket.

- Hát veled meg mi történt Balázsom? – letérdelt hozzá úgy ahogy, bár maga is tudta, hogy az adott mellékhelység bizony túlontúl szűkös efféle kényes műveletek végrehajtásához. Gyöngéden megfogta kezeit, mint aki őszinte, és csupaszívből jövő vigasztalásra szánja el magát, és most hamvas gyümölcs arcához érintette lágyan. – Te szegény, szegény kis fiúcska! Lágyan részrehajlón megsimogatta már erősen ritkulásnak induló, sötétbarnás fürtjeit.

Lassan, óvatosan felsegítette, és az ember nem is hihette volna, hogy jó két fejjel magasabb, tölgyfakarú fiatalembert akinél bárányabb, és jámborabb ember talán még nem is létezett a földön most a védelemre szoruló csecsemők vigasztalásával nyugodott bele a pillanatok megszépítő varázslatába, hogy végre együtt lehet azzal, akiért a tulajdonképpeni este gyakorlatilag létrejött.

- Támaszkodj csak rám bátran! Gyere segítek! Csak megkérlek rá ne hagyd el nagyon magad, mert mindent azért én sem bírok ki! – hosszú, pufók, és termetes karjain át gyöngéden átfonta a maga kezeit, becsúsztatta a hónalj alá finoman, és lépésekben megindultak a nappali felé.

- Nagyon szégyellem magam drága hölgyem – felelte -, én igazán nem is tudom, hogy mi volna most a legjobb döntés? – próbált szabadkozni.

- Ugyan! Azért nem illik sajnálkozni, mert valakinek vannak még szívből jövő, és őszinte érzelmei! Ez becsülni való dolog, még akkor is, ha egyesek szerint a férfiak többsége nem mutathat sem érzelmet, sem pedig szánalmat. – Tovább segítette lépésekben haladva. S ahogy most megadón egymásra néztek, a pufók fiatalember ezzel a semmivel sem összehasonlítható kisfiús, megsebzett tekintettel, és a finom, bájos hölgy a maga mindig bátornak mutatható karakán jellemével mintha képtelenek lettek volna elhinni, hogy szívük táján bizsergető, melengető érzések keletkeztek.

- Hát ti meg hol jártatok? – kapta fel a fejét az idősebb úr, aki néhány perccel ezelőtt tüntetően, és tiltakozva a nappaliba vonult, ezzel is erősítve tudatos, kissé szemtelen kirekesztettségének egyetemes érzetét.

- Semmi probléma sincs! Az úr egy kissé megszédült, mert bizonyára nem bírja tulzottan az erős bozdaszörpömet, és egy kicsit megfájdult a feje, de már semmi gond nincs! Igaz-e?! – nézett bátorítón farkasszemet a hölgy Balázzsal.

- Igen, köszönöm kedvességét, már jól vagyok! Jól érzem magam! – de ez az utóbbi hevenyészet kijelentés csupán a társaság többi tagjának szólt. Valójában bensejét teljes mértékben megfertőzte egy boldogságot termelő, eddig ismeretlen kórokozó, a szerelem, amivel – miután még soha nem érzett ilyet -, nem igen tudott vele mit is kezdeni!

- Hát, amennyiben az úrral minden rendben van, úgy mi már elköltöttük a vacsoránkat, ha szabad! – nyilatkozta tüntetőn.

- Nem baj! Tudják nem is vagyok igazán éhes! Sokkal inkább szeretném élvezni most már kellemes trásaságuk légkörét! – azzal fogott egy kisebbfajta süteményestálat, és helyet foglalt az ablak mellett, ahonnét a kutyákat is szemmel tarthatta…

- Ha megengedi én nagyon szívesen beszélgetnék még önnel Balázs egy kicsit! Csatlakozhatok? – állt meg előtte, és most leírhatatanul érett, és csinos hölgy benyomását keltette, akinek sokkal fontosabb az, hogy apránként, mint az érett nektár mézet fejtse meg az emberi gondolkodás mélyebb, tartalmasabb mozgatórúgóit, és ezáltal jobban kiismerhesse az emberi, esendő jellemeket!

LÉPKEDŐ NEMES ARC-ÉL


Valami kétségbeesett, vad törtetés, elmérgesített indulat összegyűlt bennünk sok marékkal; vad gyűlölettől egyszerű, segélykérő szót is ritkán hallani! Megemészthethetetlen prédikáiók hangját hordja széjjel ordas-erejű szél! Tüzetokádó, ordibáló torkokból ritkán fakadhat Béke! Kis fekvenciájú mikro-rezgések olcsó légiója indul útnak, még spicliskedő gyanú-emberek lehasalnak! Valami titkos szeretet-lángot kellene újból elültetni az ember-szívekben, hogy virágozzék megint!

Roppant energiájú, nagy frekfencián szoló rezgés-hangok kakófóniás riadókban feleslegesen rémisztenek! Makacs különvélemény is jobban teszi, hogy mint besurranó tolvaj csupán elfelejtett s nem akutális élmények után kutat-nyomoz serényen! E mostani korcsosult, elfajzott civilizációt az anyagiasult javak újboli, nyerészkedő elosztásán méricskélik megint! Ében-testű hölgyek, mint lelkes, egzotikus konzum-médiumok kitáncolnak a vegetáló, ember-roncs létből; külsőséges, parádés ünneplésekkel sem szabadna megsérteni a Golgota-szolgálat méltóság-törvényeit!

Kőből kifaragott szemöldök-gerendák alatt, egykor talán még megváltó szerelem is bármikor születhetett, s a babonázó, mosolygó Mindenség csókokkal igyekezett forrongó szenvedélyeit csillapítani: szívélyes légkörű találkozók elől bátran elmenekülthetett, aki csak félt, vagy rettegett a szextől! – Csodálatos, nemes acélmarkoltú kés siklik villanva orvul szirmos-kristályos tekintetek megrémült arc-vázlatain; éji pillangók szárny-rebbenése hallatszik tétován még a kihalt kapualjban!

                                                           TÁRGYAK

Félix a szőnyegen üldögélt, és magában magánakvalón egyedül játszott azzal machbox autókkal, és kisbuszokkal, melyeket még az édesanyától kapott, és azók kollegáitól; tekintettel az első gyerekesekre a kisebb óvódásokat szinte kivétel nélkül mindenki szerette és nagyon kedvelte. Térdére igyekezett ülni, ahogy a többi kis társaitól már volt alkalma ellesni, és megtanulni titokban, hiszen vele senki sem barátkozott. Képeket nem nagyon nézett a falakon. A színes szivárványos árbák helyett is sokkal jobban szórakozott egymaga. Egy hatalmas hatfiókos könyvesszekrényt állt a sarokban, amire rengeteg könyvet pakoltak az óvóda munkatársai, és amit – főként a felsősök szabadon használhattak is. Félix még csak alig múlt öt éves, de már ismerte, és meg is tudta egyedül különböztetni az egyes betűk jeleit, és a színes képekből, és ábrákból hamar rájött és ki is találta, hogy mit takarhat az adott elmesélt történet. Édesanyja kimustrált nejlonharisnyáját volt kénytelen magára venni, mert a pusztító tél idején – mivel szinte mindig is hajlamosabb volt a megbetegedésre -, édesanyja úgy gondolta, hogy jobb a bajok elébe menni, és megelőzni a megbetegedést.

Sokan furcsán néztek rá, mások vigyorogtak, és ki is nevették: - Bee! Nézzétek ez nem is fijú, de lányka, hogy ilyen ruhában jár! – csúfolta az egyik huligántermészetű rosszcsont. Talán ezért történhetett, hogy megkeményedett, és olyan kérges lett később is, mint a tölgyfa. Csupa dac, és mélyről jövő ellenkezés, lázadás, és tiltakozás feszült minden mozdulatában.

- No, gyerekek! Ma egy érdekes játékot fogunk játszani! – kettőt taposolt a levegőbe az ovónő. Látszott rajta a kezdők tapasztalatlansága, hiszen idegesen tördelte lakkozott, finom hattyúkezeit, és rágni kezdte a szemüvege szárát. A kollegái először arra tippeltek, hogy az első munkanap a kezdők életében mindig is ég, és föld között mozgott, ezért igyekeztek kicsit megerősíteni az önbizalmát.

- Akkor azt fogjuk játszani, hogy aki jobb kezes az a jobb kezét emeli a magasba, és aki bal az pedig a balt! Amelyik társaság gyorsabb, és ügyesebb lesz a játék végén ajándékot kap.

A kíváncsiskodó gyerekek szinte mindenre fogékonyak voltak; épp ezért kitörő, és ricsajozós hangzavarral üdvözölték az új ötletet. Egyetlen szomorúan elhúzódó, pufók kisfiút kivéve.

Az új óvónőnek már az első pár percben föltűnt, hogy a huszonnyolc fős gyerekcsoportban nincsen összetartó erő, és az az egyetlen fiúcska árván ül a szőnyegen, és a külvilág számára szinte teljesen közömbös.

Félix most kibámult az ablakon: a lehullott, nagy vattacukorra emlékeztető hópelyheket vigyelte éber figyelemmel. Próbálta kitalálni, hogy vajon amikor földet érnek miért van az, hogy hirtelen vagy eltűnnek, vagy megfagynak, ezzel havat képezve?

Az új óvónőt – nem tagadta le magában -, kicsit megijesztette a különös fiúcska esete, de nem tántorította el: kedveskedve megfogott egy könyvet a polcról, és odament a fiúcskához, miközben a gyerekzsivalytól hangos társaság csupán önmagával törődött.

- Hát, szervusz kisfiam! – lekuporodott hozzá és mosolygott. – Mondd csak, te miért nem játszol a többiekkel? – kérdezte még mindig kedvesen, és bájosan.

- Engem senki se szeret! – két zöld szemében azonnal megjelent az első könnycsepp.

- Bee bögőmasina! – szólt egy másik kislányka a csoportból, akinek megtetszhetett benne valami, és így hívta fel magára a figyelmet.

- Elég legyen ebből! Fejezzétek be! Akitől csak még egy pisz-hangot is meghallok annak a sarokba kell a csendespihenő alatt térdepelnie! megértettétek?! Nahát akkor!

A kis társaság minden tagja most olyan néma lett, hogy szinte érezni lehetett, amint a téli fagyos levegő megtelepszik a teremben, ahol összezsúfolodtak még a gondolatok is.

- Szervusz kisfiú! – nyújtotta ki gyöngéden kiskezét az ovónő. – Évi néni vagyok!

A kisfiú testbeszéde merev bezárkózásról árulkodott és igyekezett kerülni még a szemkontaktust is. Különösen lassan felemelte az egyik kisbuszt majd a tanárnő lába elé helyezte. Talán így szerette volna előre is megelőlegezni, vagy biztosítani a még törékeny lábakon álló bizalmat.

- Ezt nekem adod! Jaj, de figyelmes és aranyos vagy! Igazán köszönöm! – abban a pillanatban, mint egy kisgyerek az ovónő is pillanatok alatt átváltozott és kisgyerek lett, aki együtt mókázik azzal, akit elfogadott. És máris hangyszorgalommal, és nagy vehemenciával tologatni kezdte a kisbuszt. Fel-le, előre hátra.

Félixet akkor látták először mosolyogni; mintha megszállta volna valaki földöntúli nyugalom, és harmónia utáni sovárgás, mert vidáman tologatta kedvenc kisautóit a szőnyeg egyik szegletétől a másikig, miközben az ovónő is vele játszott.

A többi gyerek bámészkodón egy idő után csak őket kezdte már figyelni, és néma csendben követték figyelemmel a látszólag két egymásnak vadidegen ember egyéni, és különleges kommunikációját.

- Figyelj csak kisfiú! A nevedet még most se halottam! Nem szeretnéd elárulni, ha szépen megkérlek! – már nagyon kíváncsi volt.

- Félixnek hívják! És egy dagadt bálna! – kiáltotta az a rosszcsont, aki még az elején kivívta a nemtetszést gyakorlatilag mindenkiből.

- Ez ki volt? Hadd halljam csak! Ki merte kinyitni a szájacskáját az én engedélyem nélkül!

- Vércse Jani! – szólt egy vézna, madárcsontú kislányka.

- Á! Tehát te voltál az! Büntetésből a Vércse Jani a sarokba térdepel, és mostantól kezdve, ha Félixre bárki bármit mond, vagy elszólná magát, az meglakol! Világos?!

- I-i-igen tanárnő! – nyújtották el a mondatot a többiek.

- Nahát akkor! A társaság már is játékba szállhat: két csoportra osztódjatok! A balkezesek balra, a jobbosok jobbra mennek.

S miután a csoportban jószerivel majdnem mindenki jobbkezes volt nem volt nehéz dolguk. Egyetlen kivétel volt ismételten Félix. ,,Vele mit lehetne csinálni, hogy élvezze is a játékot, és mégse érezze azt, hogy olyan egyedül van?” – s míg ezen morfondírozott a találékony ovónő a lelkes gyereksereg máris hozzáfogott a játékhoz. Gyakorlatilag mindenki föltette a jobb kezét, hiszen ezt kérték tőlük.

A fiatal ovónő pedig felállt a szőnyegről kedvesen megint belemosolygott Félix pirospozsgás, pufók kis arcába: - Mindjárt visszajövök, ne félj! – azzal fogta magát és játékos feladatokat adott a gyerekseregnek.

- Jól van! Sorakozó kis mazsoláim! Miután itt mindenki jobbkezes ezért új játékot ogunk kitalálni!

- De a Félix Évike néni ő az egyetlen balos és neki miért nem kellett föltennie a kezét?

- Már megint betyárkodsz te csibész? – szúrós szemekkel nézett farkaszemet a most sarokba kényszerült Vércse Janival. – Ha csak még egyet pisszensz nem kapsz uzsonnát! Remélem érthető voltam?!

- De Évike néni ez olyan gonoszkodó! – dult fult most a kis rosszcsont.

- Azt hiszem az sokkalta gonoszkodóbb, hogy te meg a pajtásaid kiközösítettétek szegény Félixet minden földi jóból! Mondd csak Jani? Ebben hol az igazság, no meg a tisztesség?

- Nem igaz! – állt talpra hirtelen Jani. – A dagadt bálna akart egyedül maradni! Mi nem akartunk neki semmi rosszat!

- Akkor ezért nem jár uzsonna! Mert vedd tudomásul, hogy Félixnek hívják, és nem dagadt bálnának!

- Már jó kövér! Nem lesz baja!

- Ezért még egy fekete pont jár számodra a mai nappal Vércse Jancsi! Mondd meg a kedves szüleidnek, hogy azt üzenem, ha sürgősen nem nevelnek meg, majd megteszem én!

Félix a nagy könyvszekrény mögött leste, hogy mi történik a kisebb összevisszaságban. Elrejtőzött, és elbújt, ami szinte már a második élete volt: tekintettel mindig piszkálták ,,egyesek” Most titokban – nem tagadta – nagyon örült annak, hogy lám, csak akad valami, aki nem rest, és kiállt érte, kerüljön bármibe is, és ez lehet az egyik emberi erény amit naponta gyakorolni illenék, és ha valaki elfelejtette volna talán újból megtanulni is! Az új ovőnő, és a különös kisfiú ezentúl mindig együtt játszottak, és szinte elválaszthatatlan barátok lettek! 

                                               A SZERZETES

Késő délután érkezett meg a kolostorba, ami egy hatalmas hegybe mélyen beforódva rejtőzködött: mintha egyetlen célja az lett volna monumentális, és ugyanakkor emberi szemet tökéletesen lenyügőző építészeti sajátosságaival, hogy az emlékezet számára is rejtve maradhasson, tökéletes elszigeteltségben. Mintha szándékosan az lett volna egyedüli feladata az éptménynek, amit már több mint hat évszázada emeltek az ott tüsténkedő barátok, hogy lehetőleg néma, megrendítő tanúsággal szolgálhasson a következő nemzedékek számára, de még mindig csupán a bevatatott tagok számára, hermetikusan kizárva a nagy nyilvánosságot is, akiket kezdetben a hihetetlenül merész kíváncsiság vonzott, és csakis képőbb a folyamatos megismerés.

A szerzetes, akinek egyetlen hobbija, mely szinte már megrögzött hitvallás, és követendő példa lett rendtársai számára az volt, hogy mindenfajta világ – és szépirodalomban járatos volt. Szabadidejében kedvére áldozhatott különös műfordítói, szépírói, és egyéb – főként irodalommal kapcsolatos -, szenvedélyének, melyet szigorúan összekapcsolt a szaktudása alázatosságával, mert úgy hitte, hogy a művészethez nem elég a túlbuzgó elhivatottság, mely sok esetben hetvenkedést, és elbizakodottságot szül, de feltétlenül szükséges hozzá, valamilyen mindenki számára a lélek különös mélyén végbemenő, és főként ott burjánzó, isteni szolgálat; egyfajta kegyelmi állapot elnyerése, melytől nemcsak az elme tisztulhat meg, de ami segíti átlendíteni az embert a tanúskodás feladataihoz.

Harminc éves koárig hódolhatott a világi hívságok bujaságának, és miután szerelmi csalódása végett a könnyelmű öngyilkosság helyett, inkább feljött ide a hegyre elmélkedni, néhány évvel később már azt vette észre, hogy sokkal szabadabban, függetlenebbül, s talán otthonosabban mozog itt, mint a kinti világban. S azóta a csendes, ódon falak között saját magát rejtegette, és önkéntes emigrációba vonult a sunyi és kellően alattomos világ ellen, mint száműzött remete.

Most is itt üldögélt a kora őszi napfényben, amikor már hamarább áldozott a vérkönnyes horizonton a lenyúgvó nap, és kedvenc foglalatosságának hódolt: az egykor gazdag toledói kalifántus értékes, és avatatlan emberi szemeknek aligha látható, titkos kézirataiból az arab, és főként elfeledett mór verseket fordítgatta, és gondosan lábjegyzeteket készített magának, hogy melyek azok a különösen fontos részek, melyeket majd több alkalommal is tanácsos lesz ismét elővennie, és fölhasználnia a későbbiek folyamán. Ölbevette a kis báránybőr mappát, és gondos, hangyaszorgalmú kezeivel megpróbált rajta írni, és másolni. Előtte a kőasztalkán, délelőtt megkezdett uzsonnájának maradványai: juhsajt, friss kenyér, és hideg víz, - mert a szeszes italokat rendtestvéreitől eltérően megvetette, és nemigazán szerette -, továbbá friss alma, és körte, az egyszerű anyatermészet szent nektár-ajándékai, amik még az egyszerű halandókat is képesek megörvendezetni. A megmaradt maradványokat szemlélte, amiket aztán a kíváncsi, rakoncátlan, és kellőképp falánksággal megáldott rigók, már kezdtek jelentősen csócsálgatni, és most már csak morzsák maradtak az asztalon.

Most egyszerre áldott, halhatatlan kedvesére gondolt, aki lentmaradt egy kis eldúgott faluban, és nem tudni, hogy megvárta-e még örökkévalságnak szentelt szerelmével, vagy már választott magának egy tisztességes embert a másik faluból? Ezen kesergett egy ideig, amikor hirtelen kisebb fuvalatt támadt – ami ekkora hegyi magasságokban, és a kristálytiszta, harapnivaló levegőn majdnem mindig megesik -, a kéziratokat, és fordításainak megmaradt forrásait is gondosan szellő lebegtette, és röpke pillanatok alatt el is sodorta.

- Testvérek! Kérlek titeket segítségetek rajtam! Meg kell állítanotok, hogy a kéziratok elvesszenek, és a szellő lesodorja őket a hegyről! – kérlelte rendtársait, akik félbehagyva minden rendű tevékenységüket máris a segítségére siettek, és ki úgy, ki pedig másként elkezdték amilyen goysan csak tudták - lehetőleg a szellő előtt -, föszedni a kéziratokat.

- Francisco testvér! – szólt ki a szentatya a sziklakápolnából. – Hát ti meg miben sántikáltok?!

- Szentatyám… - egy ideig még maga is formálta, kesergette kissé szomorú ajkai között a szavakat -, atyám az a helyzet, hogy a szellő majd elvitte egész  kézirataimat, és eddig öszegyűjtött tudósabb munkáim gyűjteményét, és drága testvéreimet kértem arra, hogy segítségenek nekem!

- De Francisco testvér! Csak nem azt akarod mondani, hogy szándékosan kihasználtad rendtestvéreid önzetlen segítőkészségét, csak azért, hogy világi tudományokban jeleskedhess?! – förmedt rá meglehetősen korholó hangon a szentatya.

- Bocsásson meg szentatyám, de mint minden, ami az emberi szabadgondolkodással összefügg, ön is igazán megértheti, hogy a kultúra terjesztése legalább annyira fontos kellene, hogy lehessen, mint Isten üdvözítő, és megváltást biztosító üzeneteinek továbbvitele! Vagy ön szentatyám hogy gondolja?! – reszkírozott meg magából kipréselni egy fölöttébb fontos kérdést.

- Fiam, jól tudod, az Írás szava szent, és sérthetetlen, már a Bibliában meg vagyon írva: ,,Mindenki dédelgesse szerény jussát, és akként mértessék!”

- Igen szentanyám! De szerintem különösen fontos, hogy az antik retorok, és szellemi gondolkodók bölcseleti munkáit is folyvást terjesszük, és másolhassuk, hogy korszakalkotó gondolataik eljussanak a világ összes többi rendházába, hogy az emberek nyitott szemmel merjenek járni a világban, és nem csupán egyetlen, konkrét bejáratott gondolat szerint!

A szentatya erre a mondatra látszott, hogy sokáig küszködik mondanivalója tényleges súlyával, mert egyszerre csak megváltozott hirtelen, és látszott rajta, hogy roppant dühössé lett:

- Azt szeretnéd Francisco testvérem, hogy a szent inkvizició bizottsága elé vitessem könnyelmű ügyedet?! Megtehetem, ha továbbra is ezt a nevetséges magatartást folytatod! Most pedig térj vissza tüstént eredeti foglalatosságodhoz, és verd ki a fejedből ezeket a bagatell további ötleteléseidet! – hirtelen megfordult -, Ti pedig! – emelte villámló szemét a többi barát felé. – Azonnal visszamentek dolgozni, vagy bűntársakká, és cinkosokká léptek elő, miként hirdeti azt az evangélium. Ezzel az egyetlen kijelentéssel fogta magát és eltűnt az ódon káptalan falai között.

A szerzetes mintha meg sem hallotta volna a tiltó figyelelmeztetést továbbra is kitartó, makacskodó szorgalommal üzte a fordítói, és szépirói tevékenységet, és csupán akkor függesztette fel ezt a számára is fontos foglalatosságát, amikor a rendtársai mindig kellő időben figyelmeztették rá, hogy a szentatya közeleg a távolból. Ez így folytatódott, és nemsokára amikor egyik nap az idősödő szerzetes, aki immáron a kolostor újra választott rendfőnökévé avanzsált tudós munkáit is bátran közzétehette, hiszen az irigykedő, és kicsit féltékenykedő szentatya ebben már nem akadályozhatta.                     

NÉMA JELEN-TÜNTETÉS


Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gyennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hírdeti: ,,csak az exibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Szépségek Otthelloja vajon kinek s miért teszi még mindig a szépet?! Egyszerű fűzfapoéta tenne őszinte-tisztán balzsamos romantikák oltárán hősszerelmes vallomást még mások szándékosan csupán úgy érvényesülhetnek ha parti-arcok avitt gyűrűjében átklózkodják a Világot s benne mindenkit megtévesztenek! Dobbanó szívekben illene már megtartani a látvány titkait; örökké salygó, felgyógyuló átkokat jobb lett volna ki sem mondani süketfülűeknek!

Noé bárkába összegyűjtött, alattomos duma járta be mindig is a Kor-stílust s szerencsésebbek virágok gyöngéd alkonyi szirmát becézhették, míg mások türelmetlen erőszakkal elveszik azt, amitől Embernek kellene megmaradni! – Megbotránkozott már régtől fogva az alamuszi Világ! Kis-emberkék szorgos hangyaforgataga finom dívák keselyűleső játszmáiba be sem száll; tehetetlen vergődő roncs-sorsok ikrásodott képletén hol található még Igaz-Örök Ember-kapcsolat?!

Tudatos pénztelenség szorítja egyre összébb markát mert hirdeti fennen: csak az rúghat labdába érvényesüléssel, aki többet keres, mint az átlag! Két tűz között stricikké aláznak piperkőc-flegmák, kultúra-temetők! Egyszer majd remekműveket exumál az emlékezet, ám addig tartja magát a meggyökeresedett munkóság!

                                              DETEKTÍVSZOBÁBAN

Az embernek mindig is olyan érzése támad, hogy amikor különösen egy magánnyomozó irodájában jár, ahol szinte öntudatatlanul is mindent belep valami mesterkélt, és hivatásos szag, akkor lehetőleg aprókat, és hajszálvékonyat szükséges lépnie, mégha a súlya több is mint száz kiló, hogy a keskeny és általában otthonosan recsegő hajópadló egyáltalán kibírja az adott terhelést, de ami ennél talán fontosabb: hogy az illető, aki felkereste a detektívet munkafolyamata közben, lehetőleg észrevétlen maradhasson, már amennyire ez az adott körülmények függvényében egyáltalán lehetséges.

- Üdvözölöm Popovics úr! – köszönt már jó előre az ajtóban álló, kissé imbolygó emberkének, akinek az volt a kellemetlen tulajdonsága, hogyha ideges volt akkor rendszerint tekitélyes időközökben rágta a körmét, a körmén lévő aprócska töredezett bőrdarabokkal együtt, amitől enyhén mindig kisebesedtek az ujjpercei, és emellett vészterhesen verejtékezett.

A dörzsölt nyomozónak nem volt teljesen ismeretlen a helyzet, mert egy szülői értekezlet alkalmával futottak össze, abban az iskolában, ahol Popovics történelmet tanított, és ahova gyereke is járt, mert a felesége egész embert kívánó munkája folytán már vagy három éve beadta a vállókeresetet, és most együtt élt egy nála öt évvel fiatalabb férfival.

- Üdvözlöm Jancsek úr! Bocsásson meg kérem, hogy zavarom… - motyogta, majd elővette zsebkendőjét, hogy a kellemetlen csípős idő ellenére rendesen megtörölhesse verejtékező homlokát.

- Jaj! Mit álldogál még ott Popovics! – Maga is érezhette, hogy ennek az embernek többre van szüksége, mint egy magánnyomozó mesterkélt, és néha kellemetlen ellenségeskedést szülő szolgálataira: ennek a sebezhető embernek mindenek előtt egy tisztességes barát kellene, akire számíthat, akinek kiöntheti a bánatait, és aki – mindenek előtt -, nem él sohasem vissza a beléje fektetett bizalommal. Mert a bizalom, és a hűség nála is szakmai ártalmai közé tartozott.

- No, bátran, bátran! Mert ma még lesz legalább két kuncsaftom! – ösztönzése sokkal inkább kellemetlen sürgetésnek tűnt. – Tessék! Üljön már le az ég aldja meg, a végén még összesik itt nekem, aztán jöhetnek a rohammentők! – viccnek szánta, aztán apró gonoszkodó megjegyzés lett belőle, amit ő sem kedvelt igazán, de sajnos gyakorta megesett, hogy a szája előbb mozgott, mint agyának tevékeny fogaskerekei.

Kitöltött valami dossziét, személyi akták voltak szigorúan ábécé sorrendben téve benne, majd amikor gondosan letette tollát, farkaszemet nézett ,,áldozatával”.

- Meg ne mondja, kérem! Kitalálom! – s már előre, valami sunyi rafináltsággal, és kellő eleganciával élvezte, hogy trófeaként kezelheti ezt a kis, pufók, esetlen emberkét. –Gondja támadt kedvesével, és ki szeretné deríteni, hogy mi folyik a magánéletében?! Eltaláltam! – s szinte fülig érő szájjal várta saját önző igazolását, az okot, amiért majd megkaphatja az elismerő, és dícsérő szavakat!

- Hogyan tetszett rájönni? – hebegte a kisember.

- Nézze, ez is egyfajta szakmai ártalom nálam! Ha majd maga is már legalább annyi ideje lesz a szakmájában, mint jómagam, akkor megfogja látni, hogy mindig a részletek, és az összefüggések mögött rejtőzik a lényeg! Ne feledje el: mindig a felszín alatt kell kapirgálni! – Semmivel sem összetéveszthetően sejtelmesen, és különösen elmosolyodott, mintha ezzel is jelezni akarta volna legújabb ügyfelének, hogy őt nem lehet palira venni, mert már túl sokat látott, és tapasztalt bizonyos, különös, és furcsa dolgokból ahhoz, hogy bármit egy gyerek naivságával elhiggyen!

- De addig is – folytatta -, kérem mondja el, hogy mi lesz hozta, és miben állhatok én rendelkezésére?

A pufók kisember, akinek jellegzetes testmozgása közé tartozott, hogy kicsit mindig is meggörnyedve járt-kelt a nagyvilágban bizalmasan, mintha saját kicsinyes, kisstílű titkait akarta volna megosztani a nyomozóval előbbrehajolt ülő helyzetében, és szándékosan suttogóra fogta a hangját, mintha attól is rettegnie kéne, hogy a falaknak fülük lehet!

- Azt hiszem kedves uram, hogy a feleségemnek van valakije! – de ezt annyira meggyőzően, és hitelesen mondta, hogyha a vele szemben ülő szakember nem lett volna szakmája elismert ,,vadásza”, akkor könnyen meglehet, hogy minden további zokszó nélkül el is hitte volna a megesett, kisember történetét.

Hátradőlt a kényelmesre kialakított irodai székében, és egy ideig töprengett, majd amikor látta, hogy az ideges emberke nagyon kezd már fészkelődni a helyén megszólalt. Ügyelt rá, hogy a szakzsargon szöveget mellőzve rögtön a tárgyra, így tehát a lényegre térjen, és ne kapkodjon el semmit:

- És ha szabad megkérdeznem, miből jött erre a következtetésre? – mintha maga is érdeklődne mutatóujját elegánsan sovány pofacsontjára támasztotta, mint aki minden egyes mondatot mérlegel, abban a pillanatban, ahogy azt a másik kimondta, hogy aztán az azonnali döntés fényében mérlegelhessen.

- Tisztelt nyomozó úr! Ha megengedi! Cáfolhatatlan, és mindenre kimenő megdönthetelen bizonyítékaim vannak! – érezte, hogy kínzó, és helyenként idegesítő verejtékcsepek lepig el, már amúgy is tökéletesen nedvessé lett haját, és homlokát.

A dekektívet bizonyára nagyon is kezdte érdekelni a dolog, mert élénkebben, szemlátomást túlzott érdeklődéssel hajolt közelebb a kisemberhez, hogy lehetőleg minden aprócskábban elejtett, szende motyogását meghallja.

- És, ha szabad megkérdeznem, milyen megdönthetetlen bizonyítékok lennének a birtokában?! – erre már ő is nagyon kíváncsi volt, pedig igyekezett gondosan leplezni fokozott feszültségét.

- Ezt hallgassa meg! – s máris ballonkabátja zsebéből egy kicsinyített, akár egyetlen tenyérbe is jól elrejthető diktafont vett elő, ami a legapróbb sóhajokat, neszeket, és zörejeket is rögzítette, hiszen – háló a század vívmányainak -, roppant érzékeny volt a mikrofonja.

A nyomozó átvette, mint terhelő bizonyítékot, és megnyomta figyelmesen a lejátszás gombot. A kis piros fény hirtelen fölvillant, és a hangfelvétel megindult:

,,Te is nagyon jól tudod drága egyetlen szerelmem, hogy ahhoz a kis pufók, dagadt kis senkiházihoz már semmi közöm nem lehet, amikor csak téged szeretlek egyedül! Ugye elhiszed ezt nekem?! Persze drágaságom! Hát persze! De mi van akkor, ha az a tökfilkó férjed mégsem annyira ostoba és agyalágylt, mint amilyennek előtted igyekszik tetteni magát, és ördögi tervet forral… Ugyan! Ezt meg honnét veszed? Nem láttad a multkor, amikor át akartunk menni egy forgalmas utcán, és hirtelen szembjött felénk egy póráz nélkül kutyát sétáltató nő. Szegény, pipogya, alamuszi férjecském máris karon ragadott és úgy iszkolt, mint egy kövérkés üregi nyúl, mert tudod, halálosan fél a kutyáktól, bár szerintem ez az összes állatfajtára egyetemesen érvényes!”

A felvételt itt állította meg a dörzsölt nyomozó, aki valószínűleg már így is eleget hallgathatta mások magánéletének apróbb titkait.

- Hát kérem! Ez kétségtelenül bizonyíték! És mégpedig ennél hitelesebb, és valósághű szinte már nem is lehetne! Szóval… - formálta ajkai között a mondatok súlyát -, ön azt szeretné, ha a bíróság minden további nélkül ezt a kis hangfelvételét beszámítaná majd akkor, ha válásra kerülne a sor? Így van?!

-… Azt hiszem, hogy igen! – rebegte.

- Hát, kedves uram! Akkor már csak az a kérdés, hogy nekem mindebben mi is a szerepem, ha már maga mindent kiderített, és megalapozott kellő szakmai gondossággal helyettem is? – megvakarta a feje búbját, mint aki valóban nagy fejszébe igyekszik vágni a fejét.

- Kérem szépen nyomozó úr! – esedezett -, derítsen fényt arra, hogy ezek az információk hitelesek, és hogy kivel is csal meg engem asszonyom?

- Tehát, ha jól értettem a szavait – hátradőlt az irodai székében, mely most kellemesebb körülmények között megtámasztotta sajgó hátát -, ön arra kér, hogy lebbentsem fel a fátylat egy bizonyára kínos szerelmi háromszögről?

- Pontosan!

- Hát nézze… - hezitált egy ideig. – Tekintettel a pénzpiaci mozgásokra, és egyéb költségeimre, melyeket előleg formájában előre szoktam igényelni törzsi kuncsaftjaimtól, úgy döntöttem, hogy mivel magá már eddig is ennyire előljáró volt, és mivel a gyerekeink egy iskolába járnak, és ha jól értesültem igen jó barátok, adok magának egy kis pénzügyi kedvezményt: Tudja mit – pattant ki a szikra fejéből -, megszámítom magának ezt a kis magánakciót egy százasból! No, mit szól hozzá? – élénken fordult szembe, am még mindig kissé feszélyezett, és riadt tekintetű kisemberrel.

- Bocsásson meg! Hogy tetszett mondani?!

- Bátorkodtam önnek jelezni, hogy a költségek… Százért vállalnám!

- Még hogy mennyi??? – hüledezett kerekre tágított szemekkel.

- Most próbáltam elmagyarzáni önnek, ha egy kicsit figyelne rám, hogy százat kérek! – közölte szinte erőltetett fagyos közönyösséggel. – Aztán amikor meglátta, hogy a félszeg kisember talán már nem is tartja annyira jó ötletnek ezt a dolgot, hirtelen gondolt egyet, és más ajánlattal fordult hozzá:

- De tudja mit kedves uram! Támadt egy ötletem! Mit szólna ahhoz, hogy én fényt derítek a felesége kilengéseire, és ha valóban úgy igaz, mint ahogyan azt most meghallgattuk, akkor majd elszámolunk egymással! Ne aggodalmaskodjon! Tekintse úgy ezt az üzletieskedő találkozót, mint egy lehetőséget, az igazság minél egyszerűbb, és hatékonyabb felderítéséhez! Önmaga is alig akarta elhinni, de ezt a legutolsó mondatot, már annyiszor mondta el hasonló cipőben járó ügyfeleinek, hogy nem bírta sem a gyomra már, de kellően túlzsufolt idegei is sok esetben pattanásig feszültek. Komolyan farkaszemet nézett a kisemberrel, aki meglátszott a ,,most vagy soha” érzés el nem múló pillanata, mégis tétovaság hezitálását árasztotta. – Akkor hát, megegyeztünk, kedves uram?! – nyújtotta bizalmasan a kezét, minthacsak egy titkos szövetséget akarna ezzel az egyszerű kézmozdulattal szentesíteni, vagy elfogadottá tenni.

- Azt hiszem, igen! – kezet fogott még mindig verejtékező, cseppfolyóssá lett jobb kezével, majd udvariasan meghajolt, és távozott.

A jó mesterdetektív első ismertetőjele, hogy mindenkit árnyékként képes követni, és sohasem hagyja, hogy lelepleződjön. Eldöntötte, hogy segíteni fog ezen a jelentéktelen, szinte már szánalmas figurán. De hogy is fogjon hozzá, amikor az egyik hangfelvétel már itt lapult titkokban az íróasztalfiókjában? Megvan! Akadt meg agyában a felismerés. Az első feladatok egyike, hogy elmegy a nő lakására, és a szomszédoktól kezdve mindenkit kikérdez, és kicsit – ha már ott van -, körbe is szimatol.

Másnap, éppen abban a kedvező pillanatban, amikor a rendes dolgozó emberek sokasága már a hajnali hat húszassal munkába indult, és ettől kezdve ténylegesen is kiürült a nagyváros, egy éjfekete kocsi gördült be a Rózsafa utcába éppen a tizedik kerületben! A nyomozó szállt ki belőle. Igyekezett lehetőleg úgy öltözködni, hogy belevegyüljön a környezetbe, azonban mégse legyen túlságosan feltünő: fekete, kötött pulóver, fekete őszies cipő, és fekete aktatáska mellett, fekete kiskabátot viselt. És hogy ezt a divatot még fokozza fekete volt a baseball-sapkája is, mert szinte minden bulvár jellű újságban azt lehetett olvasni, ami szinte már ordított az ember szemébe, hogy: a fekete slankít! Ebből is látszik, hogy a nyomozó enyhén hiú volt, mert kifogástalan, amolyan sportos alakjáról egy deka zsír, még annyi sem hiányzott!

Becsukta kocsija ajtaját, mint az a hétköznapi ember, aki éppen fontos üzleti tárgyalásra jött, és éppen csak megtárgyal valami halaszthatatlan, és bizonyára fontos ügyet, majd fölkaptatott a legfeljő tizenkettedik emeletre, ahol a szóban forgó feleségnek lakása volt a férjével.

- Huh! – fújta ki magát, pedig harcedzettnek mutatokozott. – Megesküszöm magamnak, hogy legközelebb csak olyan megbízatást vállalok, ami talajközelben lesz! – finoman ironizált. – No, lássuk csak… - finoman szemügyre vette a házszámot: Igen ez az! Legalább is ennek kell lennie a tizes számú lakás volt az! Zsebéből különös, apró, pálcaalakú, fémrúdcskát halászott elő, aminek a vége különös ívbe görbölt, ezt hívták tolvajok kulcsának, mert ez a gondos, kis szerszám hatékony észrevétlenséggel volt képes garantálni a sikert, méghozzá teljesen láthatatlanul, hiszen a biztonsági zárban nem tett kárt, így az ember, ha nagyon akart, mindenhova szabadon bejuthatott! Óvatosan fölhúzta bőrkesztyűjét, hogy az ujjlenyomomatát még véletlenül se felejtse sehol, majd katintó hangra figyelt fel a zárban, ami azt jelezte, hogy az ajtó nyitva áll. Fogta magát, és lenyomta óvatosan a kilincset…

Amikor végre belépett egy régen talán jobb napokat is megélt házasság ,,romjai” közé, különsebb változás szinte alig talált. Gyorsan átkutatott lehetőleg észrevétlen és gondos szakszerűséggel minden fiókot, és azt a ruhásszekrényt, melynek hatalmas méreteire még a hálószobában bukkant.

Alig az utolsó percek egyikében vette csak észre, hogy kinyilt az ajtó, és maga a feleség jött haza, az éppen akkori napra kiszabott új hódolójával, akivel úgy nyaláták-falták egymást, mintha össze lettek volna nőve, és most kinzó erőfeszítésükbe került volna, hogy egyáltalán szétválljanak.

- Jaj, egyetlenem! Zsuzsikám! Megőrülök érted! Elégek magamat emésztő tűzedben!

- Oh, Géza! Te kis huncut fiú! Maradt még bőven parázs abban a kis kemencében, ahogy én látom… - jegyezte meg sejtelmes mosolyba burkolózva az asszony, aki még tökéletes, szinte ifjúi rózsacsokorra hasonlított gyönyörű, érzéki ajkaival, és kardvirágszál karcsú termetével.

- Pszt! – csitította a lovag. – Te is hallottad mucikám? – kezdett valamitől nagyon féli, mert figyelme, és érzékszervei hirtelen az éberség fokozottabb állapotába kerültek.

- Én szerintem, csak a te kemény férfiasságot jelezhetett, hogy ideje, hogy ellőd a töltényed!

- Kérlek bogárkám! Most ne idegesíts, ha kérhetlek! Itt valami nem stimmel! – mintha nem tudná magának sem megnagyarázni, mitől fél, vagy miért is fogott egyáltalán gyanút – gyorsan kiment a fürdőszobába, és kinyitotta a csapot, hogy legalább farkaszemezve tükörképével egy rövid ideig a hosszú út porát lemossa arcáról.

Mialatt a lovag a fürdőben tüsténkedett, és igyekezett előnyösebb helyzetbe verbuválni bombázó frizuráját, melyek a hölgyek többsége is nagyon kedvelt, addig a csélcsap asszonyka megeresztett egy afféle alibinek is roppant beillő telefont hóbortos, és idegesítően aggodalmas, alamuszi férjének:

-… Halló… Ott vagy drágám! Csak azért kerestelek szívecske, hogy megmondjam, egy kicsit ma később megyek haza, mert elmaradtam a papírmunkával! – szólt bele a kagylóba, elfogadható mentségek után kutatva.

- És mikor jösz haza életem? – szokatlanul higgadt, türelmes és udvarias volt most a hangja, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, hogy lehiggadjon. – Nagyon szeretlek, és ugye te is tudod, hogy már most nagyon hiányzol!

- Tudod aranyom, és ne haragudj rám, de tényleg elszólít a kötelesség! – S most már annyira jólsikerült a leplezett hazugsága, hogy ezek után kár is lett volna, ha nem folytatja a megkezdett sorrendben tovább. – Kérlek adj egy jóéjt puszit a mi kis hercegnőnknek helyettem is, jó?!

- Igérem úgy lesz! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – gyorsan lerakta a vonal végén a ksgylót, mert titkoban már attól félt – jogos elégtétellel -, hogyha most elveszti a józan eszét, és egyenesen nekitámad feleségének, hogy egy semmirekellő rongy, és céda, akkor több, mint valószínű, hogy asszonya hamar gyanút fog, és lehet hogy lelepleződik a jól kigondolt, és előre kivitelezett terv.

A magánnyomozó egy bordó függöny mögé bújt el, gondosan vigyázva arra, hogy a lábai lehetőleg ne látszódjanak; még nagy szerencséje volt, hogy a közelében talált egy aprócska lábtartó puffot, amit – ha nem vették észre -, oda tudott a lábai közelébe húzni halkan.

Amikor az aktuális, immáron minden férfias hódításával föszerelkezett lovagocska a hálóban termett Ádám kosztümben, hogy vágyait, és ösztöneit végre kiélvezhesse, a felesége sem tétlenkedett megszeppenten, és félszegen: úgy ahogy volt valósággal izzó vágyban letépte magáról a ruháit, és most végre valahára, mint egy tökéletes Ádám, és egy még rendkívülibb Éva néztek egymással farkaszemet, miközben sikeredett kellőképpen fölkorbácsolni mohó elragadtatásukat, és vágyaikat egymás iránt.

A magánnyomozónak sem kellett több: előkapta a digitális fényképezőgépet, melyet rejtett állapotba kapcsolt, így nem a vaku természetes képeket készthetett a jól megvilágított szobában, majd a biztonság kedvéért a diktafont is bekapcsolta hogy minden hangot, és sóhajt rögzíthessen.

A jó két órás társasnak mondható, túlzottan is intenzív, és kellőképpen erotikát sem nélkülöző együttlét után végre a két turbékoló felöltözött és elmentek sétálni kettesben. A függöny mögé lapult gondos és szorgalmas detektív pedig azonnal kilesett, hogy tiszta-e az adott terep, melybe kényszerült?

Azonnal kikapcsolta a diktatonját, melyen megtalálható volt mind a két személy hangja, majd fogta magát, és angolosan távozott.

Másnap azonnal telefonált az ügyfelének, és kijelentette, hogy eddigi feltételezése igaznak bizonyult, mert felesége ténylegesen megcsalta őt, így a behajtható összegnek csupán a felét fogja tőle elkérni, megcsalások kedvezményeként!   

A HALÁL PÁRBESZÉDE

Bozsek Iván nyelvész docens volt: mindig makulátlan tisztaságnak örvendő, hetvenes években divatozott, kockásmintás öltönyben járt, pufók, sonkás lábakkal, melyekre csupán kínzó erőfeszítések, és inkviziciós eljárásokkal sikeredett felvenni a boka – vagy félcipőt. És egy lajhárra emlékezető, lomha boci szemekkel szerette meghallgatni éppen esedékes nyelvészhallgatói további észrevételeit az éppen folyó szemináriumok anyagából; hogy mit rontott, vagy hibázott ő, és természetesen a legfontosabbat, hogy az illető nebulók vajon milyennek is találják az óra sajátságos, és különösen elütő, mondhatni szokatlanul barátságos, és közvetlen hangulatát a többi szigorúan despota, és merev foglalkozás helyett? A katedra melletti kis asztalon mindig gondos, gyilkos precizitással, akárcsak egy gondosan strelizált műtőbe tévedt volna be az ember különféle – elsősorban irodai segédeszközök, jobbára tollak, és ceruzák kihegyezett tűhegyeivel nézett röpkén farkaszemet az, aki abban a csekélyke megtiszteltetésben részesül, hogy a táblánán számolhatott be legújabb, szenzációt csekély mértékben keltő kiselőadásáról. Később ugyan kinevezték – persze itt is a holtversenyt, és a döntetlent, a fej-fej melletti célt kellett valahogy kiegyenlíteni -, a nyelvészeti tanszék helyettes tanszékvezetőjének, de szerény úriemberességével ezt már maga is érezte, hogy összeegyeztethetetlen lett volna – tehát így maradt meg mindenki örök kedvencének a ,,barna medvévének” mert ezen a becenéven ismerte a hallgatóság apraja-nagyja. Tanár kollegái szinte kivétel nélkül, egytől-egyig irigykedtek rá, amiért annyira jól érette a fiatalok szleng – és tolvaj diftongusait, és emelett közvetlen, és barátkozós humorral is megáldotta az ég, hogy sok esetben nem rejtették véka alá saját, önző neheztelésüket is, hogy például más órák alkalmával az aktuális csoport teljesítménye erősen gyengülő tendenciát mutat! Egyszerre volt békét teremtő, megnyugtatóan elnyújtott, és ugyanakkor szándékosan szájbarágós modora mögött valami apai rokonszenv, amit szinte mindenki méltányolt - különösen azok, akikből még nem veszett ki az emberség, és a közvetlenebb rokonszenv. Egyszerűen művészi fölénnyel volt képes ecsetelni a legújabb töltelékszavak ragjait, és az adott legújabb nyelvművelő lexikonok szócikkei között is akadt bőven csemege, akik megtisztelték azzal, hogy nyugodt, mindig kiegyensúlyozott, szinte már álmosító hangját akárcsak bármikor is önszántukból végighallgatták.

- Tudják, amikor én még anno a Színház és Filművészeti, akkor még főiskola berkeiben oktattam a pallérozatlan, és kellően kiforratlan ifjúságot – kezdett szinte végestelen, mondhatni hömpölygő szófolyamba, melyet mindig kellően pikáns, és megmosolyogtató szájbarágósság követett -, egynémelyik közkedvelt színészóriásunk elkövette azt a könnyelmű, különc szemtelenséget, hogy elfelejtett nekem köszönni! Nekem, aki már azért akkor is letettem valamit az asztalra! – s mintha önmaga is meghatódott volna a fellelngzős öntömjénezéstől, mely hangjában érződött, volt benne kisebbfokú sértődöttség is: mintha a múlt emlékei nem hagynák nyugodni, és mindig megtorolhatatlan sérelmek formájában mutatnák meg a maguk természetét.

- De hiszen annyira egyszerű! Aki abból él, hogy örök gyereknek kell maradnia mindenáron, attól a felnőtté válás szabályait nem lehet erőszakkal kikényszeríteni! – s mintha csak magát akarná állításával meggyőzni tudatosan könnyedén a levegőbe legyintett egy kézzel.

Különben, ha valamelyik téma fölkeltette az érdeklődését; költészeti, esztétikai problémákra is abszolúte nyitott volt, akkor izzó, barnaszemmmel határozottan forradalmi szellem hatotta át minden porcikáját, és lassú, lajhárszerű végtagjait.

Éppen ezért Dr. Bozsek Iván kissé hóbortos, és egyben szórakozott is volt: egyszer például szórakozottságában elfelejtette az egyetem aulájában tisztességesen megkötni a cipőfűzőjét, és így majdnem úgy orra bukott, hogyha nem lett volna a rettegett nyelvészeti tanszék egyik meghatározó, különc, és emblematikus figurája, akkor minden bizonnyal rajta vidultak, és viccelődtek volna hiénalelkű kollegái is! Az osztályzások, és feleltetések már csontighatolón untatták, és a kiselőadásokkal zökkenőmentességével is bajai voltak, amit viszont nagyon kedvelt, ha az adott fiatalabb nemzedék tagjai hozzámentek ügyes-bajos mindennapi dolgaikat megbeszélni vele, mert erkölcsi helytállása, és megbízható bizalmassága folytán nem volt olyan sorsüldözött, vagy árva nebuló, akit ne fogadott volna örökbe, és ne vont volna kölcsönösen védőszárnyai alá. Kellő tapintattal, és úriemberek módjára lelkiismeretesen hallgatta végig osztálya csip-csup szerelmi ügyleteit, és időközben a szemfülesebbeknek megeresztett egy-egy tévedteg, megbocsátható, de őszinte mosolyt. Egy időben még a kollegái is azt hitték róla, hogy megbetegedett súlyosan, mert kis Suzukis bádogkaszniával, melynek csupán három ajtaja volt, egy meghatározott ideig nem járt az előadásokra. Mint később kitudódott egy lelkes, és rokonszenves diákját protezsálta be az egyik függetlennek nevezhető, szépirodalommal foglalkozó folyóirathoz.

Dr. Bozsek kissé megkésve jelentkezett a lényegretörő, tantestületi tanácskozáson, és mikor nagy hirtelen megjelent csapzottan, és verejtékezve – mert azért kellő, kisebb súlyfeleslege is akadt a felgyűlemlett évei alatt -, olyan tanár kollega nem volt, aki kérdőre ne vonja megváltozott viselkedése miatt:

- De hát Ivánka! Az ég szerelmére! Veled meg mi a csuda történt?! – kérdezgették ezt az egyetlen mondatot, akkor már többen is.

Miután kifújta a tüdejében fölhalmozódott, fölöslegnek számító levegőt, pár percig értetlenül meredt az előtte a székükön mocorgó tanárokra.

- Semmi sem történt! Nyugodjatok meg! Csupán egy nagyon kedves, volt tanítványomat igyekeztem beavatni az irodalmi kenyérkereset rejtelmeibe!

Egy kerekkeretes szemüveges úr, akin makulátlan öltöny úgy feszült, mintha legalább is bálba, vagy nagyobb társasági eseményre készült volna, és akiben fölöttébb ellenszenves vonás izzó, mérgező barna szeme volt, hetykén, mint egy koszorúslány fölszólalt. Meglehet, hogy csak a saját álcázott igazságát szerette volna minél könnyedébben kitágítani, és elhitetni:

- De drága Iván! Nem gondolod, hogy a tanítványaid már mind felnőtt emberek? Miért hagyod, hogy a védelmedre szoruljanak, és hogy ezek után te még pátyolgasd őket?! Nevetséges egy helyzet! – két vékony karját, szándékosan, és tiltakozásszerűen keresztbe fonta maga előtt. A nyelvtörténetet oktató, hetvenkedő, és gonoszkodó tanár maga elé meredt, mint aki kulturális, megvívható vitára készülődik…

Most csodálkozva figyelt fel kollegája megjegyzéseire:

- Zolika, mondd csak ezt rám értetted? – kérdezte szájbarágósan, mellyel szándékosan – megesett -, hogy sikeresen fölingerelte a társait. – Én azt javasolnám tisztelt tagtársaim, hogy mindenki maradjon meg a maga szakterületében, és a többit bízza nyugodtan rám! – kijelentésnek hangzott volna, de aki csak kicsit is jobban megerőltette magát, és vette a fáradtságot, hogy jobban odafigyeljen, kihallhatta belőle az enyhítő fenyegetést.

- Mi az… - csodálkozott Bozsek – Miért érzem azt, hogy sok esetben, ha a tettek mezejére kellene lépnünk magunknak is, akkor csupán bort iszogatunk jókedvűen, és cselekvésre buzdítunk, de közben pedig borból víz lesz, a cselekvésből pedig értelmetlen szócséplés?

Szinte tapinthatóvá vált a gyilkos csönd. Mindenki behúzta fölét-farkát, mint a lapuló cinkosok, mikor árulásra, vagy összeesküvésre készülődnek.

Az egyik fiataloscska tanárnő értetlenül megrázta a fejét feléje, aztán alig hallhatóan motyogott valamit – amit egyébként pedagógusok között sosem volt divatban -, de Bozsek Iván csak szépen ívelt, és kifejező szája mozgását láthatta. Szándékos, színpadi mozgással a fülére mutatott, mint aki nagyon rosszul hall, és szájmozgással jelezte feléje, hogy nem hallotta amit mondott. A fiatal, most még tapasztalatlan hölgy vékony papírcetlit gyűrt össze, amire néhány csenevész sort firkantott: ,,Ivánka szívem! Jobb volna, ha most befognád a szádat, mert sok lesz az ellenéged!”

- Ez csupán a megtévesztés egyik hathatós eszköze! – rikkantotta el magát, társai legnagyobb ámulatára, mert nagyon kevésnek volt mondható azon ünnepélyes jellegű alkalmak száma, amikor Iván ténylegesen kiengedte a hangját. Sokan egyenesen meg mertek rá esküdni, hogy szépen bordázott dallamai csupán csak a legendák ködében léteznek.

Átvillant az agyán, hogy mi lenne akkor, ha a valóban fontos, és sorsfordító ügyek előtt mindig meghátrált volna valaki? Lenne akkor autómotor, repülőgép, vagy gyógyító szerek, amik meghosszabbíthatják kellő sikerességgel az emberi életet, hogy maradjon még elegendő, szorgalmas idő az embernek befejeznie saját magát…

Semmivel sem törődve, amíg az értekezlet be nem fejeződött, kényelmesen hátadőlt, és csak számolta egyre vissza, elhasznált Doksza karóráján az elig múló, sokkal inkább egyetlen helyben veszteglő, tétova másodperceket. De legbelül érezte, hogy makulátlanul vigyázott, kristálytiszta lelkét gyorsan elönti a fertőző szenny, és mocsárvilág: még talán soha ennyire védtelennek, és kiszolgáltatotnak nem érezte magát, pedig már lassan több mint, negyvenhét éve volt ezen a nyelvművelői pályán. Professzork áltak sort gyakorta egy jó beszélgetésért ajtajánál. Ekkor már minden körvonalazódni látszott, és döbbent nyugalom lett úrrá benne. Egy megkezdett kulturális gondolatot folytatott tovább önmagában, és rájött arra, hogy a jövő nemzedékének a legfontosabb megtanítania a hitvalló, emberi tartást, mely az erkölcs egyik megingathatatlan alapköve.

Kinyitotta száját, mint aki beszélni, szólni, és hírmondóként igét hirdetni jött volna erre a posványos, bigott vidékre: a mentős intett az orvosnak – nem volt elég az idő, kórházba szállítás következtében elhunyt. Nem élhetett még eleget, hiszen feladata ltt volna még éppen elég…      

TAN-KÖLTEMÉNY

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Ösztönösen hibátlan agyonkozmetikázott zongorabillenytű-mosolyok felé törekedtek s könnyelműen önmaguk elé legyintettek, ha őszinte-szót kért tőlük ártatlan gyermek, kisstílű Golgota-ember! Nyugalom titkos harmónia-egyensúlyával inkább kakofóniás mitugrász tébolyt teremtettek semmint élhető közeget egy tudatosabb normalitáshoz!

Görcsösen akarták a szándék-szennyet s flörtölőn farkasszemet néztek lelkiismeretük fehérneműs megvesztegethetőségével; itt ma már az Akarat is csődöt mond bátran; egyesek felfuvalkodott, kisstílű sztárocskáknak ölükbe pottyan a látszat-siker negédes íze! Megragadható boldogság után kellene futni s ragaszkodni érte eltéphetetlen tíz körömmel! Vékony aranyfonálon rángatott angyafejek s szalmabábok vagyunk csupán, még szánalmas törtető, kis életünk lepereg!

Önző kisajátítása folyik felhalmozott földi javaknak még az önmagának tetszelgő, földi-cinikus Világ jószolgálati plecsniket osztogat! – Mélyebb kútfenékről ácsingózunk ikrásodott melaszos fények után; tűrés-tagadás ellentétpárja mikor szavatolhat már Különbékét?!