SZÍV-FOGADALOM

Még most is emlékezett arra a varázslatos pillanatra. Hófehér homokos tengerpart valahol a Csendes óceán környékén, hatalmas egeket ostromló, dús pálmafák, melyek nagyobb méretű leveleiből egészen nyugodtan építhetek volna akár házat is, ha úgy gondolják.
Romantikus, gyertyafényes este a tengerparton, mikor csak ők vannak együtt, kettesben, és a mindenség egyetlen lényeges darabja máris megszületik. Kókuszdióba rejtett jegygyűrűk.
- Valami baj van szívem?! - nézett a nő kérdőn, kíváncsian a férfira, akit kisebbrendűségi érzések gyötörtek.
- Nem... nincsen semmi baj... - felelte, ám kissé szomorkás, szórakozottnak tűnt tekintete mindig elárulta őt.
- Na! Édesem! Most komolyan! Mi bánt?! - kérdezte hozzá simulva, hogy érezze a másik zaklatott szívdobbanását.
- Csak gondolkodtam a jövőről... - felelte miközben valósággal megbabonázta a nyugodt habjaival csalogató, tágas óceán, és a haldokló nap utolsót pillantott.
,,Két emberi csillag a mindenségben" - jutottak eszébe a férfinak a híres költő sorai. ,,Bárcsak minden ennyire kristálytisztán, és egyszerűen állna előtte, és akkor megszűnne az örökös kételkedés, és önmarcangolás háborgó, kissé mindig nyughatatlan lelkében.
A két gyertyalángot enyhén mindig meglebbentette a gyenge, trópusi szellő. Az aprócska lángok egymásba olvadtak, megcirógatták egymást, majd máris külön utakon jártak. Mintha saját életüket jelképezték volna itt a földön. A két kókuszdiót kemény, nehézkes munka lett volna levenni a pálmafáról, hiszen a kissé ügyetlen férfi sosem tanult meg fára mászni, nehogy feltornázza magát egy hamisíthatatlan pálmafára. Egy helybéli árus - szerencsére jutányos áron -, pár kókuszdiót adott, és tört angolsággal gratulált a házassághoz.
Feri kifizette őt, és szinte ujjongó örömmel tért vissza a hangulatosan berendezett tengerpartra.
- Tartogatsz nekem valami meglepetést édesem? - kérdezte huncut csalafintasággal a nő, akinek szívében valósággal tombolt a szerelem romantikus lángja. Úgy tudott babonázón a másikra ránézni, akár egy egzotikus, afrikai istennő.
- Annyira szeretném, ha igazi meglepetés volna! - kicsit mérges volt magára, hogy javíthatatlan romantikus lévén talán egy vers, vagy milliósok bókolás esetleg jobban megtette volna a kívánt hatást.
- ...De szívem! Én annyira boldog vagyok, hogy ezen a fantasztikus, paradicsomi szigeten lehetünk, és ráadásul kettesben! Én már ennek is nagyon örülök! - megfogta a férfi kérges, markáns mancsait, és megcsókolta, majd szívéhez szorította. - Annyira jó lenne, ha itt nőhetne fel a gyerekünk! - ábrándozott. Hangja egyszerre volt dallamos, szépen csengő, és mégis vegyült bele egy kisebbfajta szomorúság.
- Szeretnél inkább vacsorázni, vagy már nagyon kíváncsi vagy a meglepetésre? - kérdezte fontoskodva Feri.
- Hát... mit is mondhatnék erre? Nagyon kíváncsi vagyok mit tartogatsz nekem! - jelentette ki kislányos báj-mosollyal.
- Akkor várj egy pillanatot, míg mindent elrendezek! - azzal a férfi gyorsan felállt a fehér homokból, és az egyik pálmafa mögé elrejtett kókuszdiószeleteket egyenesen kedvese elé helyezte a homokba csinálva egy kisebbfajta mélyedést.
- Ne less! - figyelmeztette minden alkalommal, mert tudta, hogy a nő mennyire kíváncsi.
- Jaj olyan romantikus tudsz lenni! - mosolygott, és már alig bírta kivárni, hogy mi lehet a meglepetés. - Sokáig tart még?! Már annyira várom! - sürgette kekeckedőn.
- Édesem! Nyugalom! Légy türelmes! - azzal a két kókuszdióba helyezte a két fehérarany jegygyűrűt, melyet titokban választott és, és magában azon imádkozott, hogy párja kis ujjacskáira éppen megfelelően passzoljon a méret. Ha pedig mégsem lenne jó, akkor legfeljebb majd együtt kicserélik.
- Na? Lehet?! - kukucskált ki kezei közül.
- Gondoltam megkérdezem, hogy szeretnéd-e a következő életedet velem eltölteni? - annyira ideges, tétova, komoly, és gyerekes volt a hangja ebben a pillanatban, hogy a nő óhatatlanul is meghatódott. Hát amikor megpillantotta a lábai előtt a kókuszdióhéjba rejtett, aprócska gyűrűt.
- Istenem... ez... tényleg igaz...? - boldogságában könnyes lett a szeme. - Drágám! Annyira boldog vagyok, és a válaszom: IGEN! - kiáltotta, hogy a nyugodt óceán, és a természet is tudomásul vehesse, hogy őket egymásnak teremtették, mint a tündérmesékben.
- Nem is tudod, hogy mennyire ideges voltam, hogy vajon méltó lesz-e az ilyesfajta lánykérés! Tudod nem nagyon szeretem a nagy felhajtást, de egyszer van az ember életében ilyen létfontossági fordulópont! Nem igaz?! - nézett fel rá kérdő tekintettel, mint aki rosszul csinált valamit.
- Édesem! Annyira érzem azt, ami lelkedben most végbemegy! Nekem is van egy kisebb meglepetésem számodra! - gyöngéden a másik füléhez hajolt, és óvatosan suttogó, érzelmes hangon megemlítette: - Gyerekem lesz!
Feri hitetlenkedve bámult rá. El sem akarta hinni, hogy ez a fantasztikus pillanat valaha még eljöhet!
- Ugye ez komoly?! Ugye nem viccelsz?! - meghatódva maga is elmorzsolt egy könnycseppet.
- Igen drágám! Múlt héten jártam a nőgyógyászomnál, és megerősítette a jó hírt! Külön kértem, hogy ne árulja el a baba nemét, mert meglepetést akarok!
- Hát ez valóban... hihetetlen... és fantasztikus! Én vagyok a világon a legszerencsésebb... - kapta ölbe, és emelte fel párját a levegőbe, akár egy pehelykönnyű hópihét.
Együtt nézték végig a romantikus naplementét, majd könnyed hal, és tengergyümölcseiből gusztusosan összeállított vacsora következett. Már csak egy ukulele gitár hiányzott volna az összhatáshoz.
A nő imádta a különleges ízeket. Megkóstolta a rántott polipkarokat, a cápauszonylevest, és a fésűskagylókat, míg Feri egyelőre beérte a párolt nyelvhallal, és az édesburgonyával.
- Annyira finom ez a polip! Nem szeretnéd megkóstolni? - kérdezte mosolyogva, miközben jóízűen falatozott.
- Ö... nem... köszönöm... - Feri megpróbált hányinger nélkül legyűrni a finom párolt halat, ám valójában minél előbb azt akarta, hogy legyenek már túl a könnyed vacsorán.
Amikor végeztek újfent letelepedtek a homokban, és egymás karjaiban ringatóztak.
- Sosem szeretném, hogy véget érjen az az örökérvényű pillanat. Én kezdetben kellemesen csalódtam benned! - vallotta be a nő. - Amikor először megnyíltál előttem, és rengeteget meséltél a gyerekkorodról először azt hittem, hogy te olyasfajta férfi vagy, aki tudod anyuci kedvence, és aki inkább választja a biztonságos otthon melegét, semmint, hogy ki merne lépni az életbe, hogy élhessen egy kicsit.
- Oh! Ez érdekesen hangzik! - lepődött meg.
- Most te jössz! Rajta! Ki vele! Te mit gondoltál rólam csak úgy az első találkozáskor?
- Hát... hogy őszinte legyek... elsőre egy olyan karizmatikus, magbiztos nőt láttam, aki pontosan tisztában van a saját képességeivel, és bármit elérhet az életben. Ugyanakkor - bevallom -, hogy nagyon is féltem ettől a kissé túlzásba vitt szakmai, és életbeli gyilkos maximalista hozzáállásodtól, mert ez megközelíthetetlenné tett téged!
Most a nőn volt a sor, hogy jócskán meglepettnek tűnjön.
- Valóban?! Ezt eddig miért nem mondtad el drágám?!
- Szerintem tudod a választ! Azt akartam, hogy önmagam miatt kedvelj meg!
- Jaj, de drága vagy! Micsoda lovagi figyelmesség! Apropó! - jutott eszébe hirtelen egy eltévedt gondolat. - Miért viselkedtél olyan különösen a szüleim előtt?
- Ki fogsz nevetni!
- Dehogy! Na jó! megígérem neked mindenre, ami szent, hogy lehet, hogy mosolyogni fogok, de nem nevetlek ki! O.K.-é?
- Rendben! Hát szóval... apád közölte a feltételeit, hogy gazdag embernek szán, és hát, tudod... a többi már történelem.
- Jaj! Nem mondd, hogy veled is eljátszotta ugyanezt a történetet?!
- De! Sajnos! Ez így igaz!
- Jaj, szegény kis drágám! - ölelte át, és babusgatta, akár a gondoskodó, szemfüles anyuka a gyerekét. - Miért nem szóltál róla?
- Talán csak nem akartam elrontani a romantikus estét... - jegyezte meg az orra alatt.
- Édesem! Annyira sajnálom, hogy apám úgy viselkedett. Tudod te is, hogy borzasztóan vaskalapos. De azért remélem, hogy nem vetted magadra túlzottan a szavait.
- Hát... nem nagyon...
- Tehát magadra vetted, és nem akartál semmit se tenni! Ejnye-bejnyje! - dorgálta meg kedvesen, miközben hozzásimult.
- Elnézést kérek a viselkedésem miatt! - kért diplomatikusan bocsánatot a semmiért. Már gyerekkorától kezdve megszokta, hogy sokszor a legaprócska, legjelentéktelenebbnek tetsző hibákért bocsánatot kér, és ez a legtöbb ember szemében - akik nem ismerhették -, visszatetszést, különcködő magatartást képviselt, mint egyfajta passzív ellenállást.
- Annyira boldog vagyok, és remélem te is az vagy! - finom hattyúvékony, gyöngéd kezeit rátette hasára. - Érezni fogsz mindent. Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus apa leszel!
Az este hamarabb köszöntött meg, mint várták. Mégsem hiányolták, mert a sötétlő égen aprócska gyémánt mécsesekként gyulladtak fel új életük iránytűiként a ragyogó csillagok.

SEBEK A VÉDTELENSÉGBEN

Így rendeltetett hogy meg ne láthassuk
a rétegek alatti ügybuzgó réteget,
mindig csupán a salaktalan, kristálytiszta felszínt.
Idők Nirvána-sivatagán át egyre
csak önmagunkban cipeljük,
mint kínzó. pokol-tehertételt:
a biztosított megbocsátást.

Mi is folyvást dinamikusan változunk,
akár propagandák vagy ordas rögeszmék.
Mint hallgatag kövek tavak mélyülő,
iszamós fenekén idők húrjain elpihenünk,
míg nem szólított hamar-ítélő, bosszú vég.

Éveink sanyargatott, egyszer-történt hosszát,
mint lassított, rosszkedvű dzsinnek
cifrán átrepülhettük – ha szerencsénk van -,
Egy-valaki oldalán.
Kiszólnánk, megszólítnánk az értünk
folyvást aggódó, maroknyi keveset.
Meg-nem-értett gátak, akadályok,
ellenállás adatott kölcsönösen jutányos,
egyezkedő kompromisszumok helyett.

Az elmúlással majd egyszerre mindenkit önmagához
ölelget a sárgaföldön fenn ragadt szirupos sár.
Okos homokszemek közt ki merte valaha is
meglátni árva szerelmeik lábnyomait,
melyeket röpke lepke-pillanatként
hamarján magával sodorhatott tajtékos tenger-ár?!

Bezárt-pillanatok, s csalafinta-tekintetek
ketrece között szükséges volna felfedezve
megtaláljuk az igazit, ha még egyáltalán létezik.
– Lankadatlan Mindenség hívó szavaira
édeni hangok még most se felelhettek:
Merre vagy Múzsa, ki háborgó,
vad veszedelmek dacára az emberi,
sebzett szívekbe oltod a gyógyulás ír-cseppjeit?

Önmagam önös halálát rettegi tán minden élő?!
Ha tudtuk volna azt, hogy babonázó szemeink
pillantása lehet új Kezdet s tán a megérkezés
örökké forgandó dolgaink másként alakulhattak volna.
– Kődarabjainkat görgetjük, akár lelkes Sziszifuszok.
Megszilárdult emlékeink.
S zihált, csatakos testünk
– bár hajszolja önmagát keresve kiköthető,
megtalált szív-partokat s nem hagyná magát!

 A FÉLELEM LECKÉJE

Egy idő után már nem érdekelte. Talán nem is látta olyan sok értelmét annak, hogy ha kell, ha nem nyíltan megalázzák bandavezérnek kikiáltott osztálytársai, leköpdösik a gonoszkodni vágyó serdülőlányok, akik egymás között valóságos divatshowkat rendeztek csupán csak azért, mert tombolni akartak bennük a pubertás hormonok.
Most itt volt megint. Pucér meztelenre vetkőztetve, zsineggel megkötözve, akár egy szánalmas, hájas süldő malac a vágóhídon a szekrényben, ahová a ruhaneműt, kabátokat szokták a többiek felakasztani. Ehhez valahogy minden tanár szigorúan ragaszkodott.
Már réges rég kicsöngettek a szánalmas hetedik óráról, és elmúlt délután két óra is télen, amikor kicsit mindig fagyosabb az általános iskola merev szigorúságú, komor, rusztikus épülete, ahol még a szocializmus őskövületeiként elhíresült, ócska, rozsdásodásban lévő fűtőtestek sem képesek annyi hűt, és meleg levegőt termelni, hogy rendesen felfűthessék a jéghideg márványkazettás folyosót, ami legfeljebb csak a nyári évszakokban hozhat diákoknak, és tanároknak tartós enyhülést.
A sötétség most úgy érezte már nem is fenyegeti. Valahogy a hosszúnak ígérkező, megalázó gyerekkorban bőséges ideje volt arra, hogy megbarátkozzák, és kölcsönös szövetséget köthessen a szirupos, nyálkás sötétséggel. Ez is olyan, mint amikor a nap hirtelen lemegy, és éjszaka mindent beborít ezen a nyomorult, tetves földtekén. Csak hozzá kell szépen szokni. Akár egy testnevelési, vagy edzőtermi gyakorlat, csupán ez esetben ő saját maga testének személyi edzője. Bár csak ne gyűlölné ennyire a nyíltszíni brutalitást, és erőszakot. Bárcsak akkorát tudna ütni, hogy azonnal lerepülne a bandavezérek feje mindjárt ott helyben. Akkor megtanulhatnák, hogy a sebezhető, és kiszolgáltatott Dáviddal senki sem húzhat büntetlenül újat! Bárcsak született volna egy bátya, vagy nővére. Egy idősebb testvér, akit arra neveltek volna folyamatosan aggodalmaskodó, és veszekedős szülei, hogy megvédje őt a szemétláda kamaszokkal szemben, akik nem ismernek már se istent, se embert, és fütyülnek az iskola játékszabályaira. Pedig a szabályokat azért hozták, hogy maradéktalanul betarthassák őket!
Falfehér húsos, hurkás, hájas teste egyre jobban megremegett, és rázkódni kezdett, ahogy a hideg levegő a szekrény résein alattomosan, és észrevétlen beszivárgott, mintha fenyegetné.
Egy idő után leszokott róla, hogy segítségért rimánkodjon, vagy feleslegesen kiáltozzék, míg csak be nem reked teljesen, majd elmegy a hangja. Ugyan ki a fene hallaná meg itt a legfelsőbb szinten. Még a portás bácsi is jobbára odalent üldögélt a földszinten kis irodai helységében és bámulta a sportközvetítéseket, vagy olvasta az újságot elmélyülten csakhogy ne kelljen semmivel se foglalkoznia.
Dávid édesanyja kicsit hamarabb ért haza a Kálvin-téri munkahelyéről. Még szerencse, hogy idejében jött az a fránya villamos, és busz így alig harminc perc alatt otthon is volt. Férje aznap dupla műszakot vitt az építőiparban, ahol felütötte fejét a munkanélküliség is, így minden félretett, vagy éppen megkuporgatott pénz jót tett a családi kasszának.
Perkányné mégis különösnek találta, hogy a tanítási idő után kamaszfia nincs sehol, amikor sosem volt az a bohém, bulizós, vagy otthonról eljárogató típus. Anyának kellett kikönyörögnie, hogy próbáljon már meg legalább karácsonyi szünidőben lazítani kicsit, és elengedni magát, mert állandóan a könyveit bújta, és nem akarta apjával feldíszíteni azt az átkozott karácsonyfát.
,,Hol lehet ez a gyerek? Csak nem történt valami komoly baja?!" - töprengett, majd gondolt egyet és felhívta a szomszédot, mert Dávid sokat játszott, marhult a szomszéd sráccal, akivel olyanokká váltak, mintha testvérek lettek volna.
- Halló! Szia Tomi! Dávid anyukája vagyok! Azért hívlak, hogy megkérdezzem Dávid esetleg nincs-e nálatok?
- Csókolom Ildi néni! Én ma még nem találkoztam Dáviddal! Valami baj van?
- Nem jött haza és már fél ötre jár! Szerinted hol lehet?!
- Szerintem megint megverték, vagy bántották... - Tomi kicsit mindig idegesebben felelt, ha tudta az igazat.
- Hogy? Micsoda??? Hogy érted azt, hogy már megint?! - kezdett idegeskedni.
- Hétköznap Hétfőtől-Péntekig mindig jól megalázzák, és megverik. Én onnan tudom, hogy reggel szoktunk dumálni, és akkor Dávid elmondja mi történt vele!
- Értem! Köszönöm a segítséget! Ha mégis felbukkanna, ugye felhívsz?!
- Igen! Sajnálom...
Perkányné lerakta a kagylót, és hogy idegességét kompenzálja rágyújtott egy cigire a kiskonyhában, és ha már ott volt gyorsan elkészítette a vacsorát, hiszen férje rendszerint minden esetben kissé morcosan, elégedetlenkedve, és persze farkaséhesen állított haza. Úgy döntött kivárja az este ötöt, addigra talán férje is megérkezik a munkából, és bemennek az iskolába, hogy utána nézzenek Dávidnak.
,,Miért nem szólt arról, hogy bántják, verik az iskolában? Biztos nem akarta, hogy az apja gyengének tartsa!" - gondolkodott el a hallottakon.
Az idő gyorsan repült, és már jócskán besötétedett a téli éjszakában, amikor Perkányné döntött, és egyedül indult el az iskolába. Férjének hagyott egy kis fecnit az étkezőasztalon, hogy a vacsora készen van, csak meg kell melegítenie a mikrohullámú sütőben.
Igyekezett olyan gyorsan szedni csizmás, elzsibbadt, és fáradt lábait, amennyire csak tudta, miközben a lakótelepi vigyázzban álló, elhagyott toronyszerű házak fenyegetőn magasodtak felette. A jeges hó valósággal ropogott, recsegett a lába alatt. Mindig is imádta, ha nagy pelyhekben hull a hó. Sosem érthette, hogy fia miért tartja nagyon szomorúnak, és miért viseli meg a havazás?
,,Talán mindennek köze van az iskolához! Jó volna máshová átíratni, de nem akarom, hogy megint veszekedés legyen a vége!" - egymást kergették fejében a gondolatok. A magántanulói státusz a kilencvenes évek derekán még ismeretlen fogalom volt, most viszont egyre csábítóbb lehetőségnek kínálkozott. Csupán csak annyi lenne a dolga, hogy vaskalapos, szőrszálhasogató férjét meggyőzze, aki szerint egy férfi képes megvédi magát. Talán haragudott kicsit magára is. Ha jobban odafigyelt volna fiára, akkor ez az egész nem történt volna meg! Talán az autóbaleset sem volt véletlen... Lehetséges, hogy Dávidnak öngyilkossági gondolatai támadtak... Most viszont rajta a sor, hogy véget vessen a sötét, megkersedett gondolatoknak, és fia mellé álljon, ha már férje ennyire kérelhetetlen, csökönyös szamár.
A komor, barátságtalan téli estében hirtelen nagy pelyhekben kezdett pustolni a hó, és igencsak úgy tűnt, hogy semmi esetre sem szándékszik abbamaradni. Perkányné nagyon is élvezte, hogy hulló hóesésben rohanhat az iskola felé. Mintha gyerekkori emlékeit akarta volna újra összerendezni. Dávid a minap fájlalta, ha hozzáér a hátához. Később bekukucskált a gyerekszobába, és éppen amikor fia levette az átizzadt pólóját pillantotta meg a kék-zöld-lilás színű zúzódásokat. Talán a hógolyók üthettek ekkora sebeket?!
Megszaporázta a lépteit, és már bent is volt az iskola épületében.
- Jó estét János bácsi! - köszönt a megszeppent portásnak.
- Jó estét... segíthetek valamiben... asszonyom? - nézet fel újságjából az öregember.
- A fiam ma nem jött haza az iskolából, és attól félek, hogy valami baja történhetett... - felelte félelemmel, aggódalommal határozott hangjában.
- Ó! Értem! Akkor felkísérem Önt az osztálytermekig!
- Menjünk gyorsan! - meg se várta az öregembert máris rohanni kezdett felfelé a lépcsők hosszú során.
Mikor felért azonnal a kettőszáztizennyolcas teremhez ment. Ez volt Dávid osztályterme, ahol a legtöbbet voltak órákon. Most óvatosan megközelítette a termet. Halk, egércincogásszerű, hüppögő hangot hallott az egyik ruhásszekrényből. Közelebb ment. ,,Vajon ki lehet az? Csak nem Dávidot zárták be? Ugyan miért tettek volna ilyet?!" - faggatta magát. Időközben az öreg portás is felért hosszas, kimeríthetetlen fújtatások, és nagy sóhajtások közepette a legfelsőbb szintre.
- János bácsi! Ki tudná nyitni ennek a szekrénynek a zárját? Szerintem megtaláltam a fiamat! - esett le egy hatalmas kőtömb a talpraesett asszony szívéről.
- Hát... a diákoknak biztos van hozzá kulcsuk, de várjon csak... nekem is van egy álkulcs... - azzal szemügyre vette alaposan a nadrágszíján fityegő kulcsokat, vajon melyik is illik a kis zárba? Pár percig keresgélt mire megtalálta azt, amit keresett. - Itt is van! Bedugta az álkulcsot a zárba és egy szempillantás alatt már nyílt is a szekrényajtó. Egy meztelen, halálra rémült, és jócskán vacogó, didergő kamaszfiút találtak ott kísért, kétségbeesett szemekkel, aki úgy reszketett, akár a nyárfalevél, és jócskán szégyenkezett amiatt, hogy tökéletesen pucér a portás és az anyja előtt.
- Dávid! Édes fiam! Hát veled meg mi történt?! Ki kötözött meg?! - kérdezte az aggódó anyuka, amikor gyorsan levette meleg, és nagy nyaksálját, hogy - átmenetileg -, fia pufók testére terítse, majd kioldozta jéghideggé dermedt, fázós, pufók kezeit.
- Jaj... anyu... megaláztak... megvertek... már megint... - vékony, alig érthető egérkehangon felelt. Anyjában ezalatt valósággal viaskodtak a haragos, indulatos vegyes érzelmek.
- ...De hát... miért csináltak ilyen szörnyűséget...?! - kérdezte tanácstalanul.
- Anyu! Ezek vadállatok... ezek rohadékok... Félek... - Dávid úgy nézett anyára, mint amikor súlyos autóbalesete volt, és majdnem amputálni kellett keringési zavarok miatt a jobb lábát. Sebezhető lelkében már egyre nagyobb méreteket öltött a pesszimizmus, az élet tagadása, a kilátástalan reményvesztettség totális egyeduralma. Egy olyan rettegő, ágyba vizelő kamasszá vált, aki a saját árnyékától is könnyedén megijed, mert a félelem leckéjén nevelkedett.
- Nem lesz semmi baj kincsem! Azonnal hazamegyünk! Várjál! János bácsi mindjárt kerít valami ruhát. Mindjárt visszajövök! - az asszony most beszélt az öreg portással, aki máris igyekezett legaloppozni a hosszú lépcsőkön, hogy kerítsen valami ruhadarabot a szegény fiúnak. Addig Dávid óvatosan kinézett a szekrény fogságából, és miután megbizonyosodott, hogy senki sem bánthatja kilépett csupasz meztelen testtel, és lábakkal. A sállal igyekezett eltakarni a kényes részeket. Most talán még jobban szégyellte magát anyja előtt, hogy képtelen volt lefogyni legalább húsz kilót, és egy kicsivel izmosabb, sportosabb lenni. Egy igazi férfi! Ahogy az apja mondaná. Óvatosan egyik lépést a másik után indultak meg a folyosón, aztán a lépcsőkön le egészen a kihalt auláig, ahol az öregember egy kabát-zubbonyféleséget adott a fiúnak, és egy megfelelő bakancsot. A túléléshez így tűnt ennyi is elég.
- Őszintén sajnálom asszonyom, hogy nem segíthettem többet... - közölte kimérten a portás. - Óvatosan odakint havazik...
- Nos! Köszönöm a segítséget János bácsi! Viszont látásra! Gyere Dávid!
- Viszont látásra asszonyom! - intett az öreg, majd fejcsóválva visszatért irodájába.
Odahaza a zsörtölődő, prédikálásra hajlamos családfő bizony jócskán meglepődött, amikor zubbonyos, meztelen fiát meglátta. Először azt hitte képzelődik. Vagy valami rossz viccnek a szenvedő alanya. Ám látva felesége aggódó, és bosszús tekintetét hirtelen rögtön világossá lett előtte minden.
- Hát ti meg...?! Hol jártatok? Hogy néz ki ez a gyerek?! - mérte végig pucér fiát! - Hová tűntek a ruhái??? - csodálkozott. Nevetni szeretett volna, de tudta, ha most igazán elneveti magát felesége kikaparja a szemeit. Inkább összehúzta a száját.
- A fiadat teljes emberi méltóságában alázták meg, és meg is verték! Sürgősen lépnünk kell az ügyben! Holnap irány az igazgatói iroda.
- Na várjunk csak egy percet édesem! Hogy értsem ezt? Ki akarod venni az iskolából?!
- Úgy, ahogy mondod! Miért? Neked talán van jobb ötleted?! - nézett rá szúros, indulatos szemekkel.
- Hát... szerintem nem kellene ennyire elkapkodni a dolgokat! Elvégre Dávid csak most kezdett el kamaszodni! - csóválta fejét.
- Neked elment a józan eszed?! - csattant fel felesége haragja. - Néz már rá! Nem látod, hogy mit műveltek vele?! Én ezt nem fogom szó nélkül eltűrni! Ha kell inkább másik iskolába iratom, de még egy ilyen esetnek nem vagyok hajlandó kitenni. Megértetted?! - mindhárman bementek a lakásba. Dávidot az anyja azonnal a forró zuhany alá parancsolta, nehogy még jobban megfázzon. Majd amikor már köntösben, és pizsamában ette a vacsorát érezte, hogy a figyelem tartós középpontjában fog maradni hosszú ideig, miközben szülei azon tanakodtak, veszekedtek, hogy vajon ilyen helyzetben mi is lenne a célszerű megoldás.
Hamar eljött a következő nap. Az apuka éjszakás volt, tehát mintha szándékosan kivonta volna magát a döntéshozatalból is. Így anya és fia együtt indultak el korán az iskola felé. Pontban fél nyolckor mindketten az igazgatónő irodája előtt várakoztak. Dávid néhány osztálytársa látta őket, így a délelőtt folyamán az osztályban mindenki azt találgatta, hogy most vajon mi fog Dáviddal történni. A bandavezérek határtalanul örültek a dolognak, hiszen mindenről ők tehettek.
Nem sokkal délelőtt negyed kilenc körül bejött az igazgatónő is a munkahelyére, és meglepetten tapasztalta, hogy egy Dávid és ideges anyukája várnak rá.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Dávid! Valami baj történt...?
- Jó reggelt igazgatónő! A fiamat tegnap jócskán megalázták, és meztelenre vetkőztetve bezárták a szekrénybe. Késő este találtam meg János bácsi segítségével. Szeretnék azonnali intézkedések!
- Ö... értem! Befáradnának az irodámba kérem! - mutatott ajtót nekik, mire mindketten beléptek. - Elnézésüket kérem, amiért késtem de csapnivaló a forgalom! - szabadkozott, hogy oldja a feszültnek ígérkező hangulatot. - Megkínálhatom Önöket esetleg valamivel?
- Nem köszönjük! Talán térjünk a tárgyra! - az anyuka kicsit türelmetlenkedett.
- A bűnösök természetesen meg lesznek büntetve! Másrészről Dávidnak jót tenne, ha magántanulóként folytathatná tovább megkezdett tanulmányait! - tett javaslatot, miközben feltette szemüvegét.
- Mit jelent az, hogy magántanuló?
- Ez azt jelenti kedves asszonyom, hogy otthonról tanulhatna, és év közben és év végén kellene neki számot adni tudásáról, és a tananyagról! Azt gondolom, hogy ez lenne a legjobb megoldás Dávidnak, mert így elkerülhető a naponkénti konfrontáció a gonosz osztálytársakkal!
- Értem! Nos, Dávid? - fordult fia felé az anya. - Neked mi erről a véleményed?! Csak bátran? Mit gondolsz?
Dávid kisírt, rettegő szemeiben már ott lapult az igazság. Bármit hajlandó lett volna megtenni, csakhogy végre kikerülhessen erről az istenátka helyről. Ezért egyetértőn bólogatott.
- Szóval akkor magántanuló leszel, és úgy osztod be az idődet, ahogy akarod, de ettől még tanulnod, és készülnöd kell! Rendben lesz így?! - kérdezte még egyszer kissé parancsolva.
Dávid beleegyezően, félénken bólintott.
Az igazgatónő néhány formanyomtatványt tett az idegeskedő anyuka elé, aki gondosan átolvasott mindent, majd aláírásával rögzítette, hogy tudomásul vette a dokumentumban foglaltakat. Az igazgatónő diplomatikusan felállt és kezet rázott férfiasan az anyukával, aki valamicskét meg is nyugodott. Az egyetlen feszült, ideges, és még mindig rettegő emberke a szobában maga Dávid volt, aki - bár hivatalosan -, magántanulói státuszra emelkedhetett biztosra vette, hogy a bandavezérek bosszúja elől továbbra sem menekülhet...

 KOR-TÜNET

Vajon kiben bízhatunk igazán, és őszintén meg anélkül, hogy legféltebb titkainkat azonnal napvilágra kerülnének? Vajon egykori gyerekkori barátaink, akik időközben felnőtté váltak vajon odabent, legbelül még mindig ugyanazok az emberek, akiket megismerhettünk bennük, vagy teljes mértékben megváltoztak?
Feltűnően stílusos, csinos, az avatatlan szemeknek egy kissé túlzottan is provokatív, kirívó csillogó estélyi ruhás hölgy jelent meg az egyik ötcsillagos étteremben, ahova többségében beképzelt, pénzes seggfejek, és celeb-dámák jártak vacsorázni, vagy ebédelni, és mely éttermet előszeretettel reklámozták az olyan tejfölösszájú influenszerek generációi, akiknek halvány fogalmuk sem lehet a gasztrónomiáról, vagy a modern konyhaművészet kulináris hatásairól az adott társadalomra.
A hölgy kontyba viselte gyönyörű, kicsit hullámos haját, melyet ezüstszínű tűkkel fogott fejéhez. Ezzel mintegy kihangsúlyozta markáns, és határozott arcának keresztmetszetét, melyben folyamatosan éber-kutató barnalángú szemét, fecskefarkú sminket viselve akár egy egyiptomi királynő is lehetett volna.
Bár nem szerette az alkoholt azért a bármixertől rendelt magának egy vodka martinit olivabogyó nélkül s miután akár egy ragadózóállat végigmérte az aznapi felhozatalt, és alfahímeket rögtön észrevette, hogy a legtöbb pénzes ember - akik közt többségben voltak a befolyásos üzletemberek, ügyvédek, vállalkozók, és házasok ritkán mondanak igazat, és a többség minél jobban hazudik, annál inkább megkapja rögtön, amit akar. Már régen belefáradt, és beleunt abba, hogy a férfiak mind csak pár göbe órácskát akarnak tőle, és még mindig késik, vagy várat magára az igazi szerelem.
Mivel érdekelte az orvostudomány és azon belül is a különböző orvosi nyugtatók, altatószerek, és bizonyos kémiai anyagok együttes szervezetre gyakorolt hatása, ezért ördögien fondorlatos tervet eszelt ki a véget, hogy megtudja bizonyos emberektől, hogy őt valóban lehetne-e szeretni, még úgy is, ha a másik illető megmondaná feleségének, hogy megcsalta akár több alkalommal is, miközben szinte semmilyen erkölcsi gátlását, kínzó lelkiismeretfurdalást nem érzett lelkében.
A hódító hódolókban ezúttal sem lehetett panasz. Már amikor belépett az elegáns étterembe rögtön kiszúrt egy kigyúrt agyú majmot, aki méregdrága, égboltkék öltönyben, és márkás napszemüvegben feszített, és egy csöppet sem érdekelte, hogy egyszerre három nővel is kedvére játszadozik, akár a macska a cincogó kis egerekkel.
Először kicsit szándékosan tétovára, szégyellős, megszeppent kislányosra vette a figurát, mint aki még totálisan új hús a fővárosban, és nem igazán ismerheti ki itt magát.
- Bocsásson meg! Ne haragudjon kedves Uram, hogy elrabolom drága perceit, de volna kedve segíteni nekem?! - kérdezte annyira elbájolóan, csicsergően, és huncut vigyorian, ahogy a mostani nők szoktak viselkedni, megfosztván szándékosan hölgyiességüket a méltóságtól.
- Nézd csak! Jó maca vagy cicám! Huppanj le közénk! Csajok? Mit szóltok hozzá?! - fordult kíváncsian alkalmi barátnői felé a kigyúrt-agyú, kopasz gorilla, miközben mintha láthatatlan Röntgen-szemüveget viselne precízen, aprólékosan felmérte a titokzatos nő alakját, bombázó testét, és persze mellbőségét. Fennhéjázó, pökhendi vigyor ült ki arcára, mint aki másokat mustrál, de azért elfogadhatóan tartja az árut.
- Leülhetek? - kockáztatott meg egy ártatlan, szende kérdést a nő miközben szendén, kislányosan pislogott párat.
- Akár az ölembe is csüccsenhetsz kicsikém! Feltéve persze, ha nem zavar a szerszámom! - kezdett saját szánalmas, idióta viccén hahotázni a tesztoszteron-titán, majd a körében ülő nők többsége máris kórusban vele röhögött. A nő úgy tett, mintha vérig sértődött volna, és felemelt állal máris távozni készült, hadd lássa ez a agyament idióta, hogy neki azért még van kisugárzása és nem adja olyan olcsón magát, akár csak egyesek.
Az üzletember megsejthetett valamit, mert levette napszemüvegét és odaszólt félvállról a nőnek:
- Hé, édesem! Te is tudod, hogy ez csak egy ártatlan vicc volt! - máris odafordult nőihez, mintha önigazolást próbálna keresni náluk. - Igaz, hölgyeim? Elbűvölő, és gavallér úriember is tudok lenni! Persze ha nagyon akarok! Na, ne szórakozz velem tündérem! Huppanj le ide közénk! Aztán csapunk egy vad bulit! Na? Mit szólsz?!
A nőnek sem kellett több ügyesen, megjátszva a csetlő-botló idétlent úgy ügyeskedett, hogy mind a három nőnek kilöttyintse az italát és rögvest ki kelljen menniük a női mosdóba, hogy rendbe hozhassák magukat.
- Oh! Jaj, istenem! Ezer bocsánat! Én... szörnyen sajnálom... hölgyeim... - mentegetőzött, de olyan színészi képességekkel, hogy az - nem vitás -, Oscar-díjat érdemelt volna. Látványosan előkapott egy zsebkendőt, és máris törölgetni kezdte enyhén szipogó orrocskáját, és babonázó szemeit, mintha valóban sírást produkálna. - Ugye nem történt senkinek nagyobb baja? - látszott, hogy őszintén megviselte, és kimerítette ez a kellemetlen, megjátszott kis incidens.
- Ugyan édes kis mókuskám! Semmi gáz sincsen! Ti pedig! - mordult kissé fenyegetően a barátnőire -, húzzatok a francba! Most ezzel a kétségbeesett hölggyel akarok foglalkozni! A három, szintén álomszép, modellalkatú hölgy vette az utasítást, mert azonnal kiviharzottak a mosdóba, és jól láthatóan nem is szándékoztak onnét visszatérni. Ez kellett az ördögi nőnek! Lám csak, lám! Azért mégiscsak jó dolog, ha az ember színitanodába is eltöltött egy kis időt, mielőtt felnőtt lett volna belőle! - Gyere huppanj le nyugodtan mellém kis kagylócskám! - mutatott kezével a mellette lévő székre, és miközben a három modellalkatú hölgy kiment az izompacsirta észre se vette, hogy whiskey poharába máris öt milligramm skopolamin került, persze könnyen oldódó, fehér por formájában.
A nő szándékosan a másik székre ült le, és lábait szándékosan úgy tette keresztbe, hogy engedni láttassa pikáns, szexi fehérneműjét.
Az izomkolusszusnak valósággal csorgott a gusztustalan nyála, hogy egy ilyen kicsit félszeg, ám minden bizonnyal tüzes kis csajt azonnal az ágyba vigyen, hiszen ki tudna ellenállni egy akkora macsónak, mint amilyen ő, akinek ráadásul van bőven mit a tejbe aprítania. Mesés naplemente Balin, vagy éppen a Maldív-szigeteken, ahol mindenki írtóra kedves, és az emberek többsége folyton hajbókol, és bocsánatot kér. Az élet a gazdagok számára azért mégiscsak fenékig tejfel, hiszen mindenki egyedül csak őket szolgálja.
- No kis cicám! Akkor hova valósi vagy? - próbált egy kicsit közelebb ülni a befolyásos üzletember.
- Oh! Már megint egy velejéig unalmas kérdés! - sóhajtott egy nagyot, mintha belülről fűtené valami. - Dabasról jöttem! Ez egy kérdés.
- Ez izgalmas! Akkor most barkóbázni fogunk cicuska? Nekem nyolc! - nyalta meg jegyes nyelvével duzzadó szája szegletét. - Mivel foglalkozol édes?
- Lássuk csak! Egy szupermarketben dolgozom árufeltöltői munkakörben! De szerintem te annál sokkal intelligensebb vagy, semhogy elhidd ezt! - ravasz csalafintasággal úgy tett mintha mosolyogna, ám arra volt kíváncsi, hogy az igazságszérum vajon melyik pillanatban kezdi majd kifejteni a hatását.
- Szerintem te képtelen vagy a hazugságra drágám! - jelentette ki a beképzelt macsó. - Akinek ilyen csini-vili kis ruhácskára telik, és egy topmodellalkatú annak lehet pénze! Szóval? Akkor elárulod nekem szépen, hogy mivel is foglalkozol? - megrázta fejét, és úgy tűnt, mintha összefolyt volna előtte az egykor még nyugodt, békés, és kiegyensúlyozott világ. Maga se gondolta volna, hogy egy jó ujjnyi whiskeytől máris be lehet rúgni, pedig mindig is bírta az italt. Most viszont az ismeretlen szer máris kezdte lassacskán kifejteni a hatását.
- Tudod kicsim! Én csak kihasználom magam körül az embereket! Használom őket! Ez a helyes szó! A mai világban sajnos, ha nem vagy eléggé ravasz, és rátermett máris készítheted a saját koporsódat! - ez meglepően őszintének, és nyíltnak hangzott.
,,Remekül alakul a terv!" - szögezte le ördögi mosollyal a nő magában.
- ...És mondd csak? Mi értelme úgy leélni egy egész tartalmas életet, hogy nem voltak benne őszinte, és igazán megélt érzelmek, vagy komoly párkapcsolatok?! - nézett a másik kissé kótyagos szemébe.
Az izompacsirtán most a nyugalom, és a látszat-részegség kezdeti jelei mutatkoztak. Még sosem volt ennyire éber, és kristálytiszta a tudata, ugyanakkor valamilyen ismeretlen, hallucinogén anyag arra kényszerítette titkos gondolatait, hogy mindig igazat mondjon, és képtelenség volt ellenállni ennek az ismeretlen anyagnak.
- Egész életemben ezt csináltam! Különben most kukás lennék a Fővárosi Köztisztaságfenntartó Vállalatnál, és éhbérért kulizhatnék! De szívesen lefeküdnék veled kis tündérem! - vallotta be.
- No, hát ez igazán... nagyon kedves tőled! De folytassuk inkább a megkezdett beszélgetést. Nem tudom emlékszel-e még úgy körülbelül három-négy éve te és a kis barátnőid nyilvánosan megszégyenítettetek egy kövér lányt az egyik étteremben, aki a születésnapját ünnepelte volna baráti társasággal. Rémlik valami?!
- Hu! Kis anyám! Bocsika, de én már a ma reggelre sem emlékszem! - rázta meg kótyagos fejét, hátha kitisztulnak összekószált emlékei.
- Már megbocsáss, de ezt nagyon nehezemre esik elhinnem! - fonta keresztbe maga előtt kezeit számon kérően Laura.
- Várj csak! Egy pillanat! Hát persze! - jutott hirtelen villámcsapásként eszébe. - Most már tudom! Egy rohadtul hájas spiné volt a csajszi, és együtt locsogott a barátaival. Esküszöm neked mókuskám, hogy ilyen hájas pöffeteg gomba emberkéknek semmi keresnivalójuk sincs se az étteremben, sem az emberek között! Tanuld meg szivikém! Vannak győztesek, és vannak lúzerek! Ennyire egyszerű az átkozott élet leckéje! Ez az amire az iskola nem taníthat meg!
Laurának nagyon fájt inden egyes mondat, amit ez a szemétláda, izom-macsó kiejtett száján, de muszáj volt visszafognia kellően mérges, bosszúszomjas indulatait, mert különben semmit sem ért ördögi terve.
- Oh! Hát ez nagyon izgalmas... Folytatnád kérlek a történetet...? - úgy tett, mint aki szabályosan ég a vágytól, hogy hallhassa a történet folytatását. Szempilláit egzotikusan addig remegtette, míg a másikon kis híján úrrá nem lett a kangörcs.
- Hát persze szivi! Szóval ott volt az a gusztustalan, hájas Miss Röfi, és arra gondoltam, hogy a fenébe is miért ne kicsit elszórakozok vele! Úgyhogy fogtam magam, odasétáltam, és a nagy, tohonya képét egyenesen a szülinapi tortája kellős közepébe nyomtam. Ebből egészen biztosan tanult az a gusztustalan dagadék! Gondolom a konditeremben a személyi edzőknek plusz műszakot kellett vállalniuk, hogy kiadósan lefogyasszanak egy ilyen kövérseggű mangalicát! - újabb nagy korty következett a skopolaminnal felturbózott whiskeyből.
- Hát... ami azt illeti hála a gyomorgyűrűknek, és a műtéti zsírleszívásnak, és bizonyos műtéti beavatkozásoknak, no meg a rutinos edzéseknek alig három-négy hónap alatt látványos eredményeket lehet elérni, ha az ember elhatározza, hogy igenis változtatni akar az életén! Szerinted? Szexi vagyok, vagy csupán dögös?
- Ó, kicsikém! Te istennő vagy, és egyre jobban kívánlak! - jegyezte meg vágyakozva, és igencsak látszott, hogy legszívesebben most azonnal megáévá tenné a nőt, ha megtehetné mindenki szeme láttára.
- Tudod erről eszembe jut egy vicc! Szólj, ha már ismered! Egy húszas éveiben járó, kövér lány bemegy egyszer a konditerembe, és ott kér egy kis segítséget, hogy le tudjon fogyni! A személyi edzője, és persze a többi vendég is röhög, vihog, nyilvánosan megalázza, és mindenről ordít, hogy úgy se fog lefogyni, aztán alig négy hónap után a kövér lányból karcsú, dögös istennő lesz, csak mert senki sem hitt benne, csakis saját maga, hogy sikerülni fog! Tudtál követni te idióta seggfej?! - kicsit megemelte a hangját, mert csak most jött el a bosszú igazi természete, amit maradéktalanul ki akart élvezni.
- Kicsi szívem! Annyira jó veled, hogy az már szinte fáj! Kóstoltad már ezt a kitűnő évjáratú whiskeyt? Én mondom totálisan új embert faragna belőled!
- Hát... az igazat megvallva egyik nagyapám alkoholista volt, így lemondok róla, hogy feleslegesen mérgezzem, és hülyítsem még jobban az agyamat! Tudod, én már csak ilyen lány vagyok!
Az izompacsirta az utolsó kortyot is megitta a poharából, és most annyira kába, boci szemekkel nézett maga elé, mint akit szabályosan hipnotizáltak.
- Mit szólnál hozzá, ha megmutatnám a lakásomat? Jó tágas, és minden luxus szolgáltatással ki van egészítve! Akkora zuhanyzó van benne, akár egy nappaliban! Aztán ki tudja? Talán még a hálóba is bevezethetlek! Persze csak, ha nagyon akarod!
- Tudod mit te seggfej! Idd le magad inkább a sárgaföldig, és süllyedt olyan mélyre, hogy onnét képtelen legyél kiszabadulni! - kezdett rámenősen támadásba.
- Hé, hékas... Ezt most meg miért... kellett...?! - nézett bambán, tétován rá.
- Ezek szerint még mindig nem esett le a tanktusz, hogy ki vagyok?!
- Hát... nem igazán... új üzleti partner, vagy alkalmi szexpartner, esetleg?!
- Én voltam az a kövér lány, akinek a képét belenyomtad a szülinapi tortába, és úgy látom remek munkát végeztem, mert csak úgy ittad minden szavamat! Nem is rossz egy hájas dagadéktól te rohadék, nem igaz?!
- Ó! Ez már döfi! Miss Röfi! Hogy megváltoztál! Most sokkalta szexisebb, csinosabb vagy!
- Igazán?! Tudod mit szánalmas pojáca vagy tudd meg! Lehet, hogy annyi pénzed vagy, hogy azt hiszed bármit megtehetsz, de azért vannak, és mindig lesznek igaz emberek, akik még ha összedől is ez a rohadt, több sebből vérző világ akkor sem fogják hagyni, hogy az ilyen rohadékok mint te eltapossák őket! Ha akartam volna könnyedén megmérgezhettelek volna! Egyetlen másodperc és vége a luxuséletednek! - jegyezte meg határozottan, erősakaratú nőként Laura, míg a legtöbb törzsvendég az étteremben kíváncsian bámulni nem kezdte a kis színjátékot, melyet hatásosan rögtönzött.
Laura valamivel egészségesebb lelkierővel, és kiegyensúlyozottsággal lépett ki az étteremből miközben azt érezte joga volt az elégtételhez. A kigyúrt üzletember pedig leforrázottan nem tudott megszólalni sem a történek hatása után.

MEGFEJTÉS

Meg kell fejtenem mi dolgom lehet
nekem még e földön, hol farkas-csordák,
kétes jampecek, csicsergő,
kanári-dámák közt élet-halál
versengés folyik szánalmasan.
Már nem kell többet se szánalomittas szorongás,
se játéknak való játsznyi szellem az élesre lecsiszolt
létezésben görbe tükrű vermek az egyedüli útmutatók.
S ha villogtatják kérkedőn méregdrága
koktél-egyenruháikat a puccs partikirálynők
az emlékek megszelídített pókhálója
tán mindenkiben fogságba ejti az Időt lent.

Meg kellene fejtenem,
hogy főként manapság miért pont
a pénz lett minden kapcsolat központi magja?!
Csöndet-kondító, egzotikus flört-pillantások
mögötti kétes-gyilkos tekinteteket,
míg az egyes évek vonzásainak
keresztmetszetében őszinte szavakat
kunyerálhatnánk, akár elhullajtott virágcserepeket.

Tiszta szavú, hűsítő fátyolvízesés szórná áldott,
milliónyi kristálycseppjét ránk,
amíg féltőn sóhajtó szíveink
tétován elrebegnénk a féltve
megőrzött igenek hatalmát.

Meg kellene fejtenem az önző félelmet,
mely már totálisan eluralkodott felettem
s a magányt-növelő hallgatásban
megtestesülni látszott
a pillanatnyi különbéke állapota.
Nem mélyítheti kölcsönös
megbánás makacs arcom vonásait.

Lábam alatt tétován,
bizonytalanul mozdul a szőnyeg,
lakás, kinti környezet.
Minden mindennel összefügg alapelve itt is működik.
Gyűrűkben felépített szánalmas életem
tapintható látomás lehetett csupán.
Ember-mosolyom inkább sokszor,
sokféleképpen volt grimasz-vigasztalás.

Már minden csak önmagát dicsőíti vagy idézi
s a langymeleg füvek élén addig nyújtózkodom
s fekszem míg porrá nem metszik testem.

 ÚJ ESÉLY

A férfi kivétel nélkül rossz alvónak számított, ezért hamar megtanulta, hogy sose sértse meg az éjszaka nyugalmi csendjét. Apja hajdanán sokszor mondogatta, hogy mi a csudért használ valaki éjjeli edényt, amikor alig két méterre van a szobája a mellékhelységtől?
- Édes fiacskám! Csak nem vagy lusta? - kérdezte ilyenkor mire a legtöbb esetben egynemű választ kapott:
- Nem szeretnék senkinek kellemetlenséget okozni!
Apja is éberalvónak számított, tehát a legkisebb zajra, neszre, apró miccenésre szinte azonnal felriadt, és ezután már képtelenségnek tetszett, hogy nyugodtan visszaaludjon.
Számos olyan kissé kiábrándító, vagy szomorkás gyerekkori emlékkel rendelkezett, mellyel - bárhogyan is próbálkozott -, nem tudott leszámolni, vagy ha tetszik továbblépni.
Most mégis levette a jegyűrűjét. Úgy érezte magát, mintha megtagadta volna azt, aki a szívének talán legkedvesebb ajándéka volt, és aki annyira hamar kellett elvesztenie. Felesége váratlanul, és hirtelen lett beteg, és bár megígérte neki, hogy megpróbál új életet kezdeni, és újra boldog lenni az utóbbi tíz évben ez sehogyan sem akart összejönni! Kis éjjeliszekrényre pillantott félve, tétován és még mindig annyira ragaszkodó, szinte gyerekes, feltétlen szerelemmel bámulta felesége mennyasszonyi portréját, mint amikor még úgy tűnt életvidám és makkegészséges. Mézszínű haja csigákba rendezetten hullámzott a kis gyöngyberakásos fátyol alatt, és úgy tűnhetett a fényképésznek még a rejtett pillanatokat is sikeredett lencsevégre kapnia; babonázó tekintetük összekapcsolódik vágyakozva, és abban a percben megszületik a Mindenség, ahogy a gyönyörűséges fiatalasszony kacagni kezd, miközben grimaszokkal bohóckodnak a kamerába. Milyen régen is volt, talán meg se történt...
Tükörbe nézett és a renyhe borostás arc mögött kirajzolódott középkorúságának árva, magára hagyott magánya. Egy idő után megutálta, hogy közeli barátai, és ismerősei is csupán a kiszolgáltatott, esendő özvegy embert látják benne pedig nemrég múlt harmincnégy.
Ezen mindenképp változtatni akart. Gyorsan megborotválkozott, és bár a nyakkendőkötéssel mindig is hadilábon állt, ferdén álló nyakkendővel elindult arra a személyes találkozóra, ami talán egész további életét megváltoztathatja.
- Sosem tanulsz meg édesem nyakkendőt kötni! Bízd csak rám! - hallotta felesége kacagó, sugárzó hangját, amivel mindig bearanyozta nehézkes, egyhangú napjainak monotonitását.
Egy korabeli hölggyel találkozott, akivel egy internetes párkeresőben kezdtek beszélgetni, majd hosszas vége-hossza nincs huzavona kezdődött arról, hogy a férfi majdnem minden esetben visszautasította a személyes megismerés lehetőségét, hiszen még olyan frissnek, mélynek érezhette tragédiáját, és lelki sebeit, hogy önzőségét, önsajnálatával nem bombázhatta azonnal a megismerni kívánt nőt. Az illető hölgy - mint később kiderült ezt inkább valami különös, furcsa provokációnak tekintette semmint sértésnek, és belement a játékba.
A Jászai Mari-térhez közeli hangulatos kis kávézóba beszélték meg a személyes találkozót. A hölgy visszafogott, elegáns ruhában pompázott, ami egyszerre volt egyszerű, mégis annyira sugárzó, hogy a legtöbben rögtön utána fordultak az utcán. S bár a XXI. században - legfeljebb csupán Angliában -, divat a kalapviselet a hölgy kifinomultságát dicsérte, hogy hetyke, csinos kalapot viselt, melyet csupán a kávézóban vett le mindenki kíváncsiságának engedve.
A hölgy szívét már sok udvarló, otromba lovaggavallér összetörte. Valaki csupán csak egy görbe éjszakát akart vele elszórakozni, míg mások szabályosan fenyegették is, ha nem kapják meg azt, amiért jöttek akkor a hölgy kis pofikája ki lesz dekorálva. Ezt az utóbbi szót a nyomaték kedvéért erősen megnyomták, és hogy a hölgy komolyan elhiggye az adott fenyegetést úgy megszorították karcsú, finom karját, hogy kék-lilás véraláfutások jelentkeztek alabástrom bőrén, melyet arcpúderrel igyekezett titkolni.
Hamar hozzászokott a tényhez, hogy vadállat, bunkó-paraszt mentalitású emberekkel egész egyszerűen nincs mit csinálni. Ezek az emberek az erőszak nyelvén értenek, és akkor érzik a legjobban magukat, ha másoknak fájdalmat, és szenvedést okoznak.
Akadtak kifinomult, idősebb urak is! Üzletemberek, ügyvédek, vagy bankszférában dolgozók, akik értékes ajándékokkal lepték meg úton-útfélen, és együttlétüket valamiféle alkalmi szolgáltatásként fogták fel, amibe alkalom adták beletartozott a szex. Aztán később, amikor az idősebb urak felesége esetleg rájött a dologra a hölgy megpróbálta intelligensen rendezni a félreértésből származó perpatvart, aminek persze egyenesági következménye lett, hogy az adott feleségek többsége legszívesebben megfojtotta volna férjeiket, és a hölgyet is, amiért így megcsalták, és becsapták őket.
Remegni kezdett a keze, ahogy egymáshoz dörzsölgette finoman kacsóit, mintha két jégtömböt akart volna felmelegíteni, holott kellemesen enyhe, ősz eleji nap volt, amikor még süt a nap is.
,,Vajon mi az, amitől igazából fél? Egy újabb sikertelenségre ítéltetett kapcsolattól, vagy attól, hogy megint összetörik sebezhető szívét, ami után megint kínkeservesen képes talpra állni, és mindent újra kezdeni?!" - futott át agyán.
Később pontban fél négy előtt délután a férfi is megjelent. Öltönyben érkezett és egy szál vörös rózsát szorongatott, de olyan robosztus, ideges erővel, hogy csoda hogy a virág idáig is kibírhatta markai között az utat. Sokáig keresték egymás tekintetét, mire a hölgy volt az, aki kedvesen bólintott, jelezve, hogy megtalálta, akit keresett. A férfi félszeg tétovasággal lépett be a hölgy láthatatlan érzelmi terébe:
- Jó napot kívánok! Igazán örülök, hogy eltudott jönni! - felelte, majd kisfiús félénkséggel átnyújtotta a rózsát. - Ez az Öné!
- Oh! Ez igazán kedves tőled, de nem azt beszéltük meg, hogy tegeződni fogunk egymással? A magázás annyira formális! - vette át a virágot a hölgy, és nem tudott ellenállni annak, hogy bele ne szagoljon. - Finom illata van! - jegyezte meg dallamosan, mintha egy angyal énekelne.
A férfi még toporgott egy kis ideig, cipőjét bámulta mereven, mintha nem merne őzikeszemeibe belenézni.
- Valami baj van kedves Pál? - kérdezte mosolyogva.
- Jaj nem! Bocsánat, csak... megengedi, hogy leüljek? - ostobának, és gyerekesnek érezte magát.
- Persze! Csak egészen nyugodtan! - hamiskás mosolya mögött máris eldöntötte, hogy minden apró részletet, és szót tanulmányozni fog ezen a férfin, de csupán csak a felszín alatt, nehogy elrémissze a másikat. Ez a férfi más volt, mint a többi alfa-hím. Nem akarta birtokolni sem őt, sem másokat. Ez a férfi költő, író volt. Olyan halhatatlan sorokat volt képes idézni, akár ismeretlen költők tollából, melyekről ő nem is hallhatott, és ez felkeltette intellektuális érdeklődését.
Amellett megismerkedésüktől fogva nem győzte kedveskedő, csalafinta, szerelmes bókokkal elárasztani, és ez ugyancsak módfelett hízelgett nőiességének. Igazi gavallér, és úriember. De van benne valami, amit senkinek sem enged a felszínre hozni. Talán majd neki megnyílik.
- Milyen napod volt Pál? - kezdte el irányítani a beszélgetést, miután hamar rájött, hogy ennek az embernek előbb az önbizalmát szükséges felépíteni, és minden csak azután következik.
- Hát... mit is mondhatnék...? Köszönöm! És neked? - na végre! Tegezésre váltott. Nem elhanyagolható előjel.
- A reggelek mindig dögunalmasak! Megetettem a macskámat, majd elindultam az irodába, és egy halom papírral bajlódtam egész álló nap. Néha úgy érzem a munka totálisan kiábrándít! Nem érzem azt, hogy szakmailag fejlődhetnék! Talán jó volna, ha megpróbálnék inkább egy önálló vállalkozást kiépíteni.
- Ó! - lepődött meg a férfi, mint aki roppant különleges dolgot hall. - Ez nagyon érdekesen hangzik.
- Szerintem is! Persze előtte azért egy-két dolognak nem árt részletesen, és precízen utánanézni, át ne verjék az embert, de szerintem megtudnám valósítani! - jelentette ki határozott büszkeséggel, mégis kicsit visszafogott félelemmel, amit az ember akkor érez, ha nem láthatja még terveinek kockázati tényezőit. - Te mit gondolsz?
- Hú! Hát az az igazság, hogy így elsőre nem is tudom... - mélázott el. Azt hitte beszélgetni fognak, és váratlanul egy kissé üzleti megbeszélés kellős közepébe csöppent.
- Azt akartam megkérdezni, hogy téged érdekel-e a téma, vagy beszéljünk valami másról? - kérdő, de tanácstalan is volt a hölgy babonázó arckifejezése, hiszen a férfi is bizonytalanul viselkedett. Időközben valahonnét előkerült egy pincér is, aki árgus szemekkel várta, hogy rendelnek-e valamit, és addig nem mozdult, míg nem szóltak hozzá.
- Parancsolnak esetleg? - kérdezte piperkőc fenhéjázósággal.
- Igen! Én kérnék szépen egy kis tejeskávét az úr pedig... - közelebb hajolt Pálhoz, hogy jobban értse halk mondatait. - Egy kólát! Köszönjük! - A pincér tüstént elviharzott. Ki tudja? Talán még életében nem találkozott emberekkel azelőtt.
- Láttad ezt? Mit csinált? - kérdezte a hölgy. Pál nemet intett a fejével. - Megpróbálta stírölni a melleimet. Micsoda egy pofátlan balek! - jelentette ki, de kellemes, nyugodt, komoly hanghordozásába azonnal bele lehetett szeretni.
- Őszintén remélem, hogy azért nincs semmi baj...? - már megint ez a fölösleges szájjártatás. Most a védelmező szerepében akar tetszelegni, vagy csupán csak segítőkésznek akar tűnni?!
- Köszönöm! Szerintem minden rendben! Ez nagyon kedves gesztus! Értékelem! - most először nyújtotta ki finom, porcelánszínű, és hosszú kezeit, és fogta meg Pál mancsait. Azonnal érzett valami különös bizsergést, mely elindult lábujjaitól majd villámgyorsan végigszáguldott csilingelő szívéig, hogy ott kopogtasson. Kicsit meg is emelkedett a pulzusszáma, mert kellemesen elpirult.
- Sajnos sosem tudtam megszokni a nyüzsgő tárasági életet! - jelentette ki váratlanul a férfi, miközben az asztal virágmintás terítőjét szorongatta kezei között, hogy bátorságot gyűjtsön.
- Megkérdezhetem, hogy miért? - nézet vele kíváncsin farkasszemet a hölgy, hogy valósággal sarokba szorította.
- Talán a gyerekkorom miatt... nem volt éppen kellemes. Nem is hittem volna, hogy túlélem! - Pál hangjában bujkált valami lemondó nosztalgia, az intenzív éberséggel vibráló múlt emlékei iránt, melyet csak nagyon kevés embernek mondhatott csak el. - Később talán a feleségem sem igazodott ki rajtam... aztán őt is elvesztettem... - búvópatak sodrásával törtek elő belőle ezek a nyílt szavak. Úgy érezte nem bírja ki, felrobban, ha nem mondhatja el azt, ami egész lelkét súlyos teherként nyomja.
- Jaj, bocsáss meg! Én igazán nem azért kérdeztem... - próbált kibúvókat találni mentegetőzéséhez a hölgy. - Említetted, hogy még mindig fáj! Őszinte részvétem! Biztosan nagyszerű nő lehetett!
- Igen! Tudod egy olyan lúzer alak, mint ahogy sokáig emlegettek azok, kik nem hittek a kapcsolatunkban, el sem tudott nagyobb ajándékot, megtiszteltetést kapni ettől a nehéz, és groteszk élettől, mint amikor egy olyan felbecsülhetetlen kincs hölgy úgy nézett rám, mint Hajni akkor! Titkolta a betegségét, és mindig azt mondta, hogy csak rutin vizsgálatra megy, de lehetséges, hogy már akkor betegeskedett, és nekem mellette kellett volna lennem... Később megígértem neki, hogy megpróbálok boldog lenni, aztán évekig magam alatt voltam, senki mást nem engedtem közel önmagamhoz, aztán találkozhattam veled... - elfordította busa, szánalmas fejét, mert valamikor úgy tanították egy férfi sosem sírhat, és nem mutatkozhat gyöngének, mert az gyávaságra vall.
A hölgy gyöngéden megérintette arcát; maga felé fordítva mélyen két szeme közé nézett, és tapintatosan megjegyezte:
- Szerintem nagyon bátor dolog volt, hogy ennyire mertél szeretni, és ennyire kitartottál a párod mellett! Őszintén csodállak ezért, és nagyon sajnálom, hogy történtek olyan dolgok, melyeknek nem lett volna szabad megtörténniük! - simogatásában is volt valami láthatatlan mágneses energia, melyet újfent mindketten megéreztek, hiszen mindkettejük szíve hatalmasat dobbant.
- Nem szeretném, ha úgy éreznéd ez a mostani ismerkedés nem vezet sehova! Szeretnélek őszintén megismerni, de én... még mindig szeretem a feleségemet... - vastag üveggolyók kezdtek szivárogni jól láthatóan szemeiből. Annyira elveszett, és kétségbeesett, kiszolgáltatott, tökéletes, elszigetelt egyedüliség érződött egész személyiségéből, hogy Hajni önkéntelenül is átérezte az összes megsebesült lelki fájdalmat, melyet ennek a végtelenül érzékeny embernek cipelnie kellett egy életen keresztül.
- Ez nagyon... tiszteletreméltó! - bökte ki. Nem is igazán lehet egy ilyen tragikus korszakról folytatott eszmecsere után mással előhozakodni, csak őszinte vigasztalással, és segítségadással. - Én is szeretnélek megismerni...
Pál először hallott egy hölgyet így beszélni, aki azért ült le vele, mert nem a fizetésére, állására volt kíváncsi, hanem annál sokkal többre: összetett, és mégis színes személyiségére. Egyszerre hatották meg, dédelgették, és adtak hihetetlen lelkierőt, és bátorságot ezek a nemes, komoly szavak. Igen most úgy érezte, hogy talán neki is lehet néminemű joga az elveszettnek hitt boldogsághoz.
Rengeteget beszélgettek ezek után, és egyre jobban érezték egymás megsértett lelkiismeretét, melyet a figyelmes, kedves, szerelmes gyöngédség táplált, hátha sikerülni fog behegeszteni lelki sebeiket. A kávézóból kifelé jövet Pál nem merte megcsókolni Hajni enyhén telt, rózsapiros ajkait. Csupán csak meghajtotta a fejét, lehajolt, és kissé szertartásos jelleggel kezet csókolt, majd elkísérte még egy darabon, miközben éberen kapaszkodtak egymás tekintetébe.

MENTŐ-ÖTLET

Harmincon túl az ember közeli ismerősei, barátai, és hozzátartózói egyre furcsábban, meglepetten néznek az emberre. Mintha legalább is egyszerre lúzer, flúgos, vagy csupán egy olyan nagy senki lenne, aki jóformán majdnem a fél életét elvesztegette olyan haszontalanságokra mint a szabadság, függetlenség minél erőszakosabb, radikálisabb megtartása, vagy hogy esetleg egy alsógatyát egy héten akár többször is felvegyen, miután a mosópor drágulásnak indult.
A legtöbb ilyen eset egyben arról is szól, hogyha az ember harmincon túl egyre kevesebbszer látogatja meg persze kötelező jelleggel barátait, akik bezzeg minden adandó alkalommal szinte égnek a vágytól, hogy jó alaposan kivesézzenek vele mindent, és kérdőre vonják, hogy: Hogy van a dögös, szexi asszonyka? A srácok jól vannak? - Mi sem természetesebb annál, hogy az illető ember kis idő után valósággal besokall, és inkább szándékosan nem megy egy a dumcsizós találkákra, nem veszi fel a mobilját, és persze neten sem lehet utolérni.
Harmincon túl következik el az emberek életében az ún. megfeneklés korszaka. Kiürülnek, megváltoznak, adott esetben villámsebességgel el is felejtődnek a barátságok szilárdnak, és biztosnak gondolt emlékei, hogy aztán az ember a középkorúsága átkával a nyakában további életében azon agyaljon, hogy vajon mit kellett volna másként csinálnia, hogy azok, kik megígérték, hogy majd mindig mellette állnak állják is szavukat, és ne maradjanak hitszegők.
Gábor autószerelő volt. Nem nagy újság. Elvégre ki a fenét érdekelhet egy nyakig gépolajban tocsogó, és szutykos, retkes, ízig-vérig melós, akinek gyakorlatilag minden felmenője a szerelői szakmában foglalt el patinásnak egyáltalán nem nevezhető helyet. No de hát nem volt mese! Van egy kissé flúgos, nagy lábon élő, és jólétet igencsak kedvelő hugicája Ági, aki előszeretettel használja ki - persze csak a maga kedvére -, főként az idősebb férfiak társaságát és fogad el értékes Swarovszky-ékszereket, vagy gyémántgyűrűket. És, ha karbantartásra szorulna ugyancsak ajándékba kapott Mini Moris autója ingyenesen megköveteli, hogy bátyja helyrepofozza kocsiját.
- Nem is igazán értem, hogy miért nem fogtál már magadnak valakit?! - kérdezte a minap. - Elvégre néz csak meg engem! Én élem a világomat és joggal lehetek büszke, mert a vén kriplik majd megőrülnek értem, és én úgy használom őket, akár a játékbábúkat! Nem ártok ezzel senkinek! Legfeljebb idióta, és ostoba feleségeiknek, akik hagyták, hogy a férjeik máshol keressék a boldogságot! Neked sem ártana végre felcsípned valakit! Bár ahogy így elnézlek! Szánalmas egy fickó vagy te bátyó! - nézett körbe a piszkos, kissé lepusztult műhelyben, ahol autók egész sora várakozott a szakértő kezekre, de azért még működött.
- Akkor hányra parancsolod az autódat nyomikám?
- Haha! Kurva vicces fiú vagy! Délután öt körül elvinném, ha nincsen komolyabb baja!
- Értem! Délután öt! Még valamit?!
- Ha kedves bratyó leszel esetleg feltudok neked hajtani egy belevaló csajszit! Na? Mit szólsz? Legalább nem kellene folyton szólóznod!
- Igazán figyelmes vagy, de megvan a saját magánéletem! Köszönöm! - törölte meg motorzsíros, fekete kezét egy jócskán agyonhasznált rongyba.
- Á! Értelek bratyókám! Na majd én a gondodat viselem! Egyet se izgulj! Akkor délután talizunk! - Ági villámsebesen kiszaladt a műhelyből. Úgy tűnt nem bírja elviselni a zsúfolt, szűkös tereket, mintha klausztófóbiával küszködne. Még nem árulta el, de bátya számára igenis csajt fog szerezni!
Gábor a nap hátralévő részében autókat bütykölt, javított. Kicserélte az elszakadt ékszíjakat, vagy leeresztette a fáradt gépolajakat, ellenőrizte a gumiabroncsok tapadását stb. Minden olyan munkát elvégzett, ami ezzel a szakmával együtt járt, és már alig várta a délidői tizenöt perces ebédszünetet, hogy édesanyja speciális rántott csirkéjéből kiadósan falatozhasson. Még hidegen is elfogyasztotta, puha kenyérrel, ha más köret nem akadt. Sokszor elgondolta, hogy ugyan melyik úrinőnek lenne kedve egy melós emberrel étkezni, akin messziről látszik, hogy durva dolgokhoz volt egész életében hozzászoktatva, ám azért mégiscsak tud viselkedni?
Gábor is tisztában volt vele, hogy a mostani nőket egyedül a jó zsíros bankszámla, a márkás luxus sportkocsik tudják egyedül lázba hozni, és jószerivel bárkit lenéznek, aki nem képes kielégíteni az ő anyagi egzisztenciájukat.
Az ebéd utáni órák mintha totálisan kizökkentették volna eredeti, megszokott életritmusából. ,,Vajon miben törheti a fejét hugicája? Csak nem ideállít pár barátnőjével, hogy aztán mindannyian rajta röhögjenek, akárcsak szomorkás gyerekkorában a szülinapi zsúrokon?! Hát azt felejtse el, inkább korán leadja a maradék melót, és hazaballag, minthogy kényszerűségből le kelljen nyelnie húga kiábrándító, ironikus megjegyzéseit!"
Néhány autót megszerelt, és helyre pofozott. Vajon apja mit mondott volna ebben a helyzetben? Azt hogy maradjon karakán, elszánt férfi, aki nem fél semmitől, és nem retten meg a női szeszélyektől? Aligha!
Eldöntötte, hogy türelmesen inkább kivár, és meglátja mi fog ebből az egészből kisülni. Nem is kellett csalódnia, mert kora délután már javában kiürült az autószerelő műhely, és csupán a főnök posztolt kis miniirodájában pedánsan ellenőrizve az aznapi bevételeket, kiadásokat.
Ági szokott kissé nagyzolós, megjátszós módon megjelent, és elhozta számára legkedvesebb barátnőit, akik mint valami sznob, újgazdag dámák, vagy csicsergő cicababák precíz alapossággal mérték, és vették szemügyre a műhely kissé sívár és piszkos világát, az alkatrészekről már nem is beszélve.
- Pfúj! De undorító ez az egész!
- Igen! Ágica! Hova a fenébe hoztál te bennünket! - kérdezték többen is! Valaki még zsebkendőt is tett finnyás orrocskája elé nehogy bármilyen káros anyag érzékeny szervezetébe bejusson.
- Nyugalom csajok! Hadd mutassam be nektek a legkedvesebb bratyómat, akinek mesteri kezei vannak! Már ha értitek mire gondolok! Kicsi a fütyköse, ám amit az ágyban művel arra még egyik nő sem panaszkodott! - jegyezte meg csípősen, ugyanakkor nagyadag, vicces humor kíséretében. Már gyerekkoruk hajnalán az anyja nem győzte figyelmeztetni, hogy bánjon óvatosan a kritikai szavakkal, mert Gábor rendkívül érzékeny és sebezhető. Ági mégis úgy gondolkodott, hogy előbb-utóbb testvérét is megedzi majd a nagybetűs élet.
Gábor pedig - szokásához híven -, nem győzött pirulni, és rendkívül szégyellte magát, amiért húga ennyire porig alázta így is állandóan ingatag lábakon álló önbizalmát, és személyiségét. Jócskán meglátszott rajta a szomorkás megbántottság, és bár gyerekkoruk óta sosem engedte meg magának, hogy sírjon, az élesebb szeműek rögtön kiszúrhattak pár darab könnycseppet zöldesbarnás szemeiben.
- Na mi van Gáborka? Csak nem eltörött a mécses?! Hát ezt egyszerűen nem hiszem el! Akár egy nagydarab, ementáli bőgőmasina! Hát ezért nincs neked senkid! - Áginak már megint előbb járt a szája, mint az agya, így nem csoda, ha Gábornak már tele volt vele a hócipője.
- Ágica! Szerintem ez övön aluli ütés volt, még tőled is! - jegyezték meg egyesek.
- Szerintem nagyon helyes fiú! Olyan kis... cukipofa! Én szívesen megismerném, ha szabad! - jelentkezett a hátsó sorokból egy kifinomult hölgyemény, aki annyira nem szállt el magától, és nem hordta fenn az orrát, mint a többség.
- Nohát! Ezt nevezem! Látod Gabikám! Hamar népszerűséget szereztél! Jól van hölgyeim! Akkor mi lelépünk egy buliba a belvárosba, ti pedig ismerkedjetek csak nyugodtan! - Ági azzal jószerivel a fölösleges, kíváncsiskodni vágyó barátnői többségét máris kitessékelte a műhely ajtaján, míg Gábor félszegen, tétován olajos kezeiről próbálta eltűntetni a ráragadt olaj és szennyeződésfoltokat. Ági pedig gázt adott és barátnőivel már robogtak is a város felé.
A hölgy összekulcsolta finom kezeit. Táskáját maga elé fogta, és türelmesen megvárta, míg Gábor megpróbálja magát megtisztítani.
- Elnézésedet kérem a piszok miatt, de sajnos, amint láthatod - mutatott körbe -, itt a műhelyben szinte már természetes létforma a piszok, por, és az olaj, hiszen gépekkel foglalkozunk! - igyekezett mentegetőzni, bár érezte, hogy erre semmi oka sincs.
- Miattam igazán ne szabadkozz! Erika vagyok! Igazán örülök, hogy találkoztunk! - a hölgy tovább nem finomkodott szabályosan megragadta az autószerelő kissé még mindig piszkos kezét, és jól megrázta.
- Jaj vigyázzon kérem... koszos lesz a keze... - figyelmeztette kissé idétlenül, ám úgy tűnt ez a hölgyet cseppet sem zavarja.
- Miattam felesleges! Ez csak piszok! Majd kitisztítom! - azért magához vett egy papírtörlőt a műhely végéből, hogy visszakaphassa kezének formáit. - Mióta dolgozol itt? - kérdezte.
- Amióta leérettségiztem! Sajnos nem volt pénzem az egyetemre, és költségtérítéses képzést sem tudtam bevállalni, úgyhogy most elég hosszú ideig itt vagyok! - válaszolta kisebb beletörődéssel.
- Ösztöndíj? Pályázat? Támogatók? Esetleg?
- Nem szeretnélek kiábrándítani, de a legtöbben, akik csak egy ócska szerelőt látnak bennem, azok alapból kikerülnek, akik pedig felajánlották, hogy segítenek ki tudja hol tengetik életüket! Már ha érted, hogy mire gondolok?!
- Azért csak nem annyira rémes, vagy igen?!
- Nem! Tulajdonképpen kezdem humorral kezelni az egészet, hiszen mást sem tehetek! Amellett pénzt is keresek! Hát ennyi! Az élet savanykás értelme!
- A szüleiddel megpróbáltál beszélni?
- Nos lássuk csak! Az apám négy éve halt meg infarktusban. Egyébként buszvezető volt. Édesanyámat nekem lenne kötelességem támogatni, és nem akartam tőle pénzt kérni. Borzasztóan borsos lehet a tandíj! Ha csak a fele igaz annak, amint a legtöbb egyetemista egymás közt pusmog!
- Oh! Megértem! De figyelj! Szerintem nem járja, hogy megtagadod magadtól azt, amit valójában csinálni szeretnél!
- Nem szeretnélek megsérteni, de ha volnál szíves elárulni azt, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben? Ki segítene rajtam? Mert szerintem eddig a kutya se mozdította a kisujját sem! - enyhén mogorva, bosszús lett a hangja, és ezt megérezte a nő is.
- Hé, nyugi! Semmi okod rá, hogy begurulj! Szerintem mindent meg lehet oldani, csak olyanokhoz kell fordulni, akik valóban segítenek az embernek, és nem csupán szavakkal hitegetik. Ha szeretnéd én nagyon szívesen megpróbálok segíteni! Na? Mit szólsz hozzá?! - nézett rá kérdőn. Volt valami huncutkás csillogás gyönyörűséges gomb szemeiben, ami imponált Gábornak.
- Hát... nem is tudom, hogy mit mondjak... ez váratlanul ért, de próbáljuk meg, ártani nem árthat! - nyújtott kezet, amit Erika ismét jócskán megrázott.
,,Ennek a kifinomult nőnek aztán van tartása! - nyugtázta magában. - De mi van akkor, ha ő is át akarja verni?!" - egymást kergették agyában a gondolatok.
- Szerintem fantasztikus munkát végeztél az autókkal meg minden... - most először fordult elő Erikával, hogy elfogódottságában tördelni kezdte finom kezét.
- Hát... igazán köszönöm, de azért a főnököm is sokat segített! Ha akarod bemutathatlak?
- Nem volna kedved inkább sétálni egy kicsit, csak itt a környéken? - kérdezte kedvesen, mosolyogva. Legszívesebben most azonnal belekarolt volna új barátjába, de úgy gondolta nem érdemes elkapkodnia a dolgokat.
- Mindjárt kész vagyok! Még átöltözöm, letussolok és azonnal indulhatunk! Addig... néz körül nyugodtan... - felelte, majd gyorsan elviharzott a műhely egyik sarkába, ahol egy zuhanyzó volt beépítve azért, hogy a melósok némileg megtisztálkodhassanak, és egy kicsit fel is frissülhessenek.
Erika körülnézett a műhelyben. Mindent jó alaposan szemügyre vett, nem mintha még életében nem látott volna autószerelő műhelyt, mégis ez a helység mintha régi szép emlékeket idézett volna fel benne. Mindenes nagyapja próbálta - annak idején -, tanítgatni kislányként a szerelés fortélyaira, és bár sok mindent nem értett, nagyon sok minden kapásból eszébe jutott. Egy defektet kapott autókereket bármikor ki tudna cserélni!
Alig tizenöt perc múltán Gábor is visszatért a zuhany alól. Kényelmes, utcai ruhát vett fel, és megpróbált átlagos benyomást tenni.
- Nahát! Egészen jóképű lettél! - gratulált neki a hölgy, majd kedvesen belekarolt.
- Nos, nagyon köszönöm! - Gábor még beköszönt a főnöknek, aztán kimentek a műhelyből, és nagy sétát tettek.
- Azért remélem abban egyetértünk, hogy jó volna minél többet megtudnunk egymásról? Szerinted is?! - mosolygott bizalmasan.
- Igen. Mindenképpen! - felelte a hölgy szerelmesen.

ELLENTMONDÁSOS EGÓ

Kilépve a mocskosnak hitt
sikátorszagú holnapok pöcegödreiből,
prostituált romantikák
könnyen megfizethető üdvét fel-felkeresve,
gyönyörködvén vér-alkonyok vér-frecskendezte
karmazsin-vörös sugaraiban
– miért nem vehetjük észre a világ
miként is működik valóban köröttünk?!

Kitakart álmainkból ritkán
ha érezhetjük szabadnak önmagunk.
Hamis csillogásukkal elárulták napokként önmagukat.
Mit érhetnek manapság az elcsavargott évek?
Celeb-hírnevekről ócskán prédikál jóltetszőnek
gondolt ál-híreket a bulvármédia,
míg az egyszerű kisember tönkre megy,
vagy önszántából öngyilkos lesz.

Sorsunkba-dermedetten, akár bogarak,
vagy éppen mihaszna csótányok népes serege
a kitaszított magány poros üveglapjai mögött álldogálnak
megváltásukban bizakodva az elveszett, kóbor-lelkek.
Konok árnyak mély-sötét montázs-kockái
suhognak az éjszakában
ahogy egyik láb lépeket tétován a másik után.

Vérmolekulák szunnyadva megalvadnak
akárcsak az ős-ösztönök sejtjei.
A Létezés már rég kitömve:
megcsalt szerelmek, hűtlenné lett bárcás-házasságok,
felpofozásra ítéltetett szeretők emlékeivel.

Nem lehet megoldás semmire,
ha rohamosan elenyész a megmaradás zátonya.
Naponta izzik már egy-egy újabb áldozat kihívó,
megrendítő meztelensége,
míg a folyamatosan féltékenykedő,
árgus-szemek árkaiban szurkáló kések
villámai döfködik az embereket.

Naponta akként gondolkodnak már,
hogy ki-ki a maga jól megérdemelt
hasznát szándékosan nem illeszti
a megszerzett közösbe.Naponta keresik,
kutatják hajszolva már a valódibb, igazabb szerelmet,
s naponta súlyos vermekbe, vagy pofára esnek.
Már senkinek sem lehet kedve elégszer
az automatikus, kiszámítható mozdulatokhoz.
Lassított felvételeken minden
s mindenki idegbajos, agresszív
vadállat vagy türelmét vesztett holdkóros lesz!

LEHETSÉGES VONZÁSOK

Azt mondják, hogy minden embernek létezik valahol egy lelkitársa, akárcsak egy őrangyala. Mindegy, hogy az illető hol vagy éppen merre lakik, ha az szívével, és lelkével képes látni a dolgok valódibb, rejtettebb összefüggéseit előbb-utóbb egészen bizonyosan megleli párját, aki másik részeként majd kiegészíti, hogy egy egységet alkothassanak, és élhessék le változatosan kalandos életüket.
Bárcsak a legtöbb ember nem csupán a szemével látná a másik arcát, de észrevenné a szemek retináján bújócskázó ikrásodott mézszínű napfényt, ahogy kacagva fel-felnevet, ha az illető igazán, és teljesen boldog, vagy amikor megnevettetünk valakit őszintén azt érezzük, hogy a lelke valósággal repdes ujjongó boldogságában.
Talán az ismeretlen, és mindenki előtt számára rejtélyes, és bizonytalan sorszerűséggel is hasonlóképpen vagyunk. Hiszen minként deríthetjük azt ki, hogy azokkal, kikkel életünk során találkoztunk legalább egyszer nem lesznek-e hatással további életünkre? A ,,mintha ezer éve ismernék egymást" alapérzését csupán csak igen-igen kivételes, és szűk emberi jellem birtokolhatja. Ugyanis felettébb megfogyatkozott az utóbbi időben azon értékes emberek száma, akik aurája, hangulati légköre már csak azáltal is mágnesként vonzza a legtöbb embert, hogy valahova beléptek, valahol megjelentek. Ezeket az embereket egyre nehezebb nem csupán megtalálni, és egyre kevésbé sikerül a közelükbe férkőzni. Vajon a túlzottan is pénzközpontú, felszínes, kétszínű világ a megmondhatója-e, vagy az egyre mohóbb, és gátlástalanabb, számító emberi tulajdonságok többsége, hogy az összetett lélek mélyén pislákoló varázsszikrát csak aki választott emberek birtokolhatják?
Violetta sosem szeretett dicsekedni. Bár meglett volna rá minden oka. Példás szorgalmú, előmenetelű, eminens diák volt, és már igen-igen korán serdülőkora kezdetén pontosan tudta, hogy mihez akar kezdeni életével. A legtöbb barátja - lányok-fiúk vegyesen -, és tanárai is nagyra értékelték apró, figyelmes gesztusait, hiszen sokszor úgy viselkedett, mint aki tökéletesen megérti és együtt érez velük; egyszerre támogatja és bátorítja őket, ha kell. Vagy egyszerűen csak átölelt embereket, és megvigasztalta, akiket szomorkodni, vagy éppen sírni látott.
Nagymamája mindig azt mondogatta neki, míg élt, hogy ő egy különleges valaki, aki előtt hihetetlen, és fantasztikus jövő vár, csak mindig a szívére hallgasson, és az majd kijelöli számára a helyes irányt. Nagymamája egy borongós, őszies nap halt meg, és Violetta ténylegesen úgy érezte magát, mint aki tökéletes árvaságra jutott, hiszen szüleit - kis idő múltán -, már nem merte annyira intenzíven beavatni azon dédelgetett álmaiba, és terveibe, melyek talán még előtte is a titkok tárgyát képezték.
Váratlanul, és villámgyorsasággal köszöntött be a szalagavatós bál, és később az érettségi bankett is. Violetta saját zsebpénzéből vett egyszerre két álomszép ruhát is, melyben igazi felnőttnek érezhette magát, és szerette volna, ha a külvilág is felnőttként kezeli. S valóban serdülőkora végére már nőiességének minden bája megmutatkozott. Erre azonban még jócskán várnia kellett, hiszen parancsolgatni szerető, szőrszálhasogató apja megkövetelte felnőttes lányától, hogy valahova menjen el dolgozni minden nyári vakáció idejére. Violetta nem ellenkezett a szülői felszólításra. Gondolta: Egy élettapasztalattal több! Ha majd igazi, felelősségteljes munkahelyen fog dolgozni majd kellemes emlékekként fogja visszaidézni a régi szép időket.
Elsőként jöttek az apróbb, könnyűbb diákmunkák, majd takarítani kezdett egy gyorsétteremben, és sokszor kénytelen volt eltűrni, hogy a bunkóbb, tahóbb emberek szándékosan a földre esznek, és mindent összepiszkolnak. Abban a percben kilépett, amikor valaki a jó vicc kedvéért hátulról megmarkolta a fenekét, mire Violetta sírva beviharzott főnöke irodájába, és beadta felmondását bárhogy is próbálta meggyőzni a főnöke, hogy sajnos ez is a munkájához tartozik.
Később következett a balatoni halas-flekkenes koszfészek, aztán alig hat hónap múltán a hajógyári sziget ugyancsak lángos-kolbászos sütődéje, ahol egész nap zsíros-olajos szagú volt az ember tetőtől-talpig és ahol a munkaidő végére már úgy érezte magát, mint egy élő zombie. Holtfáradtan alig várta, hogy hazaérhessen, és aludjon legalább hat-nyolc órát egyhuzamban.
Időközben egyetlen pillanatra sem feledkezett el igazi barátnőiről, és mindig megkövetelte, hogy a nyár folyamán legalább egyszer találkozzanak és jól kivesézzék az életük történeteit. Aztán kicsit később barátnői is hamar párt találtak maguknak, és szépen sorjában jöttek a gyerekek is. Violetta pedig hirtelen benne találta magát egy ellentmondásos, meglehetősen összetett helyzetben. Gyorsan szerezzen magának párt és csináltasson gyereket, vagy esze ágában se mondjon le álmairól, és amit szíve diktál. Számtalan átvirrasztott éjszakákon át alig hunyta le ezekért a kérdésekért a szemét. Aztán másnap persze minden kezdődhetett elölről, mintha meg se történt volna.
Többen ajánlották neki a Színművészetit, vagy valamilyen színitanodát, hogy ott esetleg fejlesztheti kibontakoztatásra szánt képességeit. S bár a Színművésztire a második rostán esett ki volt egy kevésbé ismert, de jó névnek örvendő színitanoda, ahol fiatal tehetségek bontogathatták kreatív szárnyaikat, és ahol úgy érezte talán ő is új ismerősöket, és barátokat talál.
Gondolt egyet és szerencsét próbált. A váratlan meglepetés nem sokáig váratott magára egy mézes-mázos hangú, ficsúr, fiatal rendező személyében, aki - ki tudja már hányadik alkalommal -, sütötte el a jól ismert becsalogató csaliszöveget Violetta nem kis meglepetésére.
- Figyelj szivi! Kurvára tehetséges vagy és ha készen állsz rá, akkor már most betudnálak nyomni a készülő játékfilmembe! Na? Mit szólsz? Egy ilyen őstehetséget,mint amilyen te vagy kár lenne elpazarolni! - Hát így kezdődött a dolog, hogy Violetta - akarva-akaratlanul -, egy kicsit belekóstolt a showbuisness kissé alvilágiasodott, felszínes, kétszínű mocsárvilágába, ami nagyban hasonlított a broker szakmához. Egyszer fent vagy, másszor meg lent.
Már a legelső unalomig ismert, kissé klissészerűen csöpögős, popcornos játékfilmben megcsillogtathatta tehetségét. A zuhany alól kellett kilépnie meztelenül, majd egy sokat sejtető törülközőben könnyed, gazellalépésekkel fürgén ajtót nyitnia mosolyogva. S bár a szerepet ostobának tartotta máris akadt legalább öt rendező, aztán később a film premiervetítésén egy-két befolyásosabb producer, akik nagyon szívesen együtt dolgoztak volna a szárnyait bontogató, fiatal színésznővel.
Violetta mindenkihez nagyon kedves és közvetlen volt, ezért kisebb gyerekes naivsággal még csak meg sem fordult a kezdeti időkben a fejében, hogy rengeteg olyan ember lézeng a szűkebben vett környezetében, akik előszeretettel használták ki őt. Könnyű, apró szívességek láncolatától kezdve sokszor komolyabb megbízásokig. Violetta - bár eleget dorgálta magát a tükör előtt -, mégis muszáj volt rákényszeríteni önmagát arra, hogy megtanulhasson határozott nemet mondani. A pezsgős, puccos fogadásokat kis idő múltán értelemszerűen inkább átengedte azon feltörekvő emberkéknek, akiknek több volt az egojuk, mint a józan, realista eszük.
Aztán végül - maga is alig akarta elhinni -, de igazán, és valódi érzelmekkel szerelmes lett egy vadidegen emberbe, aki általános iskolában tanított, és szabadidejében verseket, és szövegeket firkálgatott, amiket félt megmutatni másoknak, hiszen cseppet sem akarta, hogy nyilvánosan megszégyenítsék.
Még most is élénken élt az emlékezetében a Balázzsal való első találkozás. Éppen egy kávézóban voltak a többi kezdő színésznővel, és változatos témákat veséztek ki, amikor egyszer csak koromsötét lett az ég, és esni kezdett szemerkélve pár esőcsepp, amikor kissé átfázva az egyik újdonsült barátnő felhívta a hölgytársaság figyelmét a vadidegen férfira, aki se nem volt jóképű, se sármos, mégis kisfiús szomorúságát senki sem bírta egykönnyen kiverni a fejéből.
- Nézzétek csak csajok! - suttogott az egyik színésznő. - Az a pasi tisztára olyan, mintha még mindig gyerek volna. Mintha James Deant összegyúrták volna Morrisonnal.
- Á! Nem is! Menj már! - fordultak hátra többen is, hogy részletesen szemügyre vegyék.
A fiatalember hóna alatt egy szürkére kopott aktatáskát szorongatott. Úgy tűnt az életénél is fontosabb dolgokat tarthat benne. Mielőtt leült volna egy magányos, félreeső asztalnál előbb jó párszor körbenézet hátha követi, vagy éppen szemmel tartja valaki. Nem tudni, hogy észrevette-e a kíváncsi, érdeklődő hölgytársaságot, de szemmel láthatóan megérezte a vibráló energiák mozgásait. Kabátját hanyagul a szék karfájára tette, hogy megszáradhasson, majd elővett egy vastag könyvet, és egy jegyzettömböt, és úgy tűnt a munkába temetkezik.
- Hát jól van csajok! Ha senki se meri leszólítani, akkor majd én megteszem! - a fiatal színésznő már állt is volna fel, amikor Violetta szíve megdobbant erősen, és miután mindig is szívére hallgatott ő állt fel, és ment oda kissé tétován, és bizalmatlanul a fiatalember félreeső asztalához.
- Bocsáss meg, hogy zavarlak, de olyan ismerős vagy nekem... - óvatosan, félénken indított. Még a hangja is egércingoságnak hatott, hiszen nem tudhatta, hogy egy másik vadidegennel szemben mire számítson, ám különleges képessége volt hozzá, hogy eldöntse valakiről, hogy vajon az illető jó-e vagy gonosz?!
A kissé szomorú, és látszólag jegyzeteivel foglalatoskodó fiatalember úgy tett, mintha ezer más dolga lenne, és levegőnek nézte a lányt. De Violettát egykönnyen nem lehetett lerázni. Azonnal megkérdezte:
- Szabad ez a hely?
A fiatalember, mintha áram csípte volna meg felpattant székéről, és kihúzta a lány előtt a széket, ami máris legalább száz pirospontot ért Violetta udvariasság skáláján, hiszen a legtöbb férfi a mai világban fütyült mindennemű illem és viselkedésszabályra.
- Oh! Micsoda lovag! Nagyon köszönöm! - engedte, hogy a fiatalember előzékenyen betolja a széket, majd ő is leült. - Megkérdezhetem, hogy min dolgozik ennyire elmélyülten? - kezdett természetes kíváncsiskodásba. Mintha megérezte volna azokat a rejtegetett, titkos, lelki sebeket, karcolásokat, melyeket minden ember őrizget és hordoz önmagában egy egész életen keresztül. A fiatalember úgy tűnt nem figyel rá, ám valójában minden lépését, mozdulatát szemmel tartotta, és vigyázott rá.
- Ne haragudjon, ha ténylegesen zavarom, de úgy érzem, mintha már régóta ismerném magát... - ennél ócskább közhellyel talán nem is indíthatott volna, ha egy másik embert őszintén megakart ismerni, ám jobb pillantnyilag nem jutott eszébe. Türelmesen várakozásra rendezkedett be, miközben folyton igyekezett szemmel tartani a fiatalember reakcióit. A fiatalember firkált valamit a jegyzetfüzetébe. Annyira belefeledkezett tevékenységébe, mintha a lány megszűnt volna létezni, így Violetta már azon gondolkodott, hogy feláll, és egyszerűen faképnél hagyja ezt a rokonszenvesen szimpatikus idegent, amikor váratlanul megszólalt:
- Ne haragudjon, de sajnos elszoktam a csevegéstől... Igazán örülök, hogy éppen rám gondolt! - tartózkodóan kezet nyújtott. - Balázs!
- Nagyon örülök Balázs! - viszonozta a kézfogást. Hízelgő volt a fiatalember kissé érdes, markáns marka, ami egyszerre árult el erőt, de gyöngédséget is. Ennek az embernek valami súlyos titka lehet, mert háborog tőle a bensőm!" - gondolta. És minél inkább meggyökeresedni látszott ebbéli meggyőződése annál inkább lappangón vonzódni kezdett ehhez az emberhez. - Gyakran szokott ide járni Balázs?
- Hát... az az igazság, hogy ha az ember egy magányos csöndes kuckót szeretne akkor átmeneti megoldásnak éppen megfelelő! - felelte. Ehhez a mondathoz azért nyugodtan belefért volna egy futó, vakító hófehéres mosoly is, akár egy fogpasztareklám, de a fiatalemberen látszott, hogy kissé megviselt.
- Megértem! Az ember sokszor szeretne hátrahagyni mindent, és kiszakadni az adott élet köreiből, hogy új lehetőségeket, megoldásokat fedezhessen fel, és erre tessék! Bum! Beüt az élet! - észre se vette, és valami olyan bensőséges őszinteség, és nyíltság nyílt ki lelkében, ami csak a valóban kivételes emberekkel szemben szokott az ember megelőlegezni. Azokkal, akikről pontosan tudhatja, és érezheti, hogy sohasem árulják majd el, és nem törik össze a szívüket.
Hosszú ideig mindketten hallgattak, vagy elmerengtek a termékenyítő csöndben, miközben Violettát valósággal egyszerre cukkolták, és majd szétszedték barátnői grimaszolós, tréfálkozós tekinteteik, és levegőbe rajzolt szívecskés kézmozdulataik, míg végül magukra hagyták őket - gondolván Violetta talpraesett nő, aki tud magára vigyázni, és képes kezelni bizonyos helyzeteket.
- Úgy látom a kedves barátnői magára hagyták! - jegyezte meg az orra alatt a férfi, miközben továbbra is súlyos gondolatokat igyekezett firkálni jegyzetfüzetébe.
- Miből gondolja? - ha ez egy provokáció, vagy kihívás akkor áll elébe.
- Feltűnően sokszor tréfálkoztak, viccelődtek Önnel, majd hirtelen távoztak! Ebből feltételeztem...
- Oh! Vagy úgy! Hát köszönöm, hogy figyelmeztetett! Mondja, kérdezhetek valamit?
- Rajta! Tessék!
- Miért érzem azt, hogy Önnek hihetetlenül mély lyuk van a lelke és a szíve mélyén? Ne haragudjon a kérdésemért, de Önből csak úgy árad a negatív energia! Ez vagy azért lehet, mert valaki jócskán összetörte a szívét, vagy esetleg kisiklott a gondosan felépített élete, vagy annyira bedarálta a nagybetűs élet, hogy mostanság egyedül az érdekli, hogy miként és hogyan tudna továbblépni, és újrakezdeni ezt az egészet?
Balázst kissé váratlanul érte a mondat. Nem úgy lepődött meg, mint az emberek többsége szokott; arca falfehérré vált, mint akinek pánikrohama van, vagy üldözési mánia kerítette hatalmába. Arca mintha megnyúlt volna; torz, és kissé groteszk rosszullét kerítette hatalmába. Violetta rögtön tudta mit kell tennie; gyöngéden kezébe fogta a másik kezét, és biztosította biztonságról, és érzelmi bizalmáról:
- András! Bocsásson meg, ha túlzottan is szókimondó voltam! Tudja számomra az őszinteség nagyon fontos emberi tulajdonság, de gondolom ezzel Ön is így van! Legalább is remélem! Nem akartam megbántani, csak azt akartam, hogy az őszinteségen haladva beszélgessünk el egy kicsit, és ismerjük meg a másikat! Remélem megérti!
A férfi vaskos, kissé göcsörtös kezei kellemesen ellazultak, elernyedtek. Úgy éreződött elpárolgott belőlük minden rizikó, vagy stresszfaktor, ami egy felgyorsult, dinamikus világban bizony sokszor ártalmassá válhat. Kissé gyanúsan Violetta két gombszemébe nézett. Ki tudja? Talán az volt a célja, hogy szomorkás, nagy zöld szemeiben találja meg a határozott nő további kérdéseire a válaszokat is.
Később Violetta kedvesen belekarolt a férfiba, és együtt léptek ki a könyvtár épületéből, hogy aztán nemsokkal később kezdetét vehesse közös életük.

HA BEÜT AZ ÉLET

Úgy tervezte, hogy amint lehet azonnal lelécel szülei házából. A nagy ,,családi fészekből" ahogy szánalmas, munkanélküli öccse sokszor emlegette, akinek már vagy kilenc éve nem volt állandó bevételi forrása, viszont időközben megcsinált egy csajt a szomszédból, és lett tőle egy kislánya, akik szintúgy beköltöztek hozzájuk, vagy csupán átjöttek a szomszédos utcácskából, hogy aztán végképp náluk maradjanak.
Mondogatták is vidéken, hogy ebből a Kárpáthyék lányából aztán sosem lesz semmi! Elvégre első szülött lányként úgy el volt mindig is kényeztetve, hogy hercegnős élete során egy szalmaszálat sem kellett sose megmozdítania.
,,Ebből elég volt! Nem lesz senki lekötelezettje, és nem fog férjhez menni se, ahogy vaskalapos nagyanyja és kotnyeles anyja elvárta volna tőle. Még mit nem! Önálló, független nő lesz, aki megvalósítja majd álmait csak tegyen szert egy nagy halom pénzre és jövedelmezőbb, kifizetődőbb, bizalmi kapcsolatokra, amiknek a révén majd bárhol, és bármikor érvényesülhet" - döntötte el, s abban a pillanatban, hogy elfújta a tizennyolcadik születésnapján a tortáján a nyeszlett gyertyákat. (ezt a tortát is az öccse ette meg) már csomagolni is kezdte régi, ócska, szocializmusból itt ragadt utazóbőröndöket, melyet még szülei használtak, és már alig várta, hogy a vasútállomáson vonatra szállva végleg búcsút mondhasson ennek az isten háta mögötti poros kisvárosnak, ahol ha tél van, ha nyár egyre megy, hiszen még a fű se nő, viszont a kocsma éjjel-nappal nyitva áll a vendégek előtt.
Hamar a nyüzsgő, tömött főváros emberricsajú, vonzó forgatagában találta magát, és nem telt bele kis idő, hogy jól kiismerje miként és hogyan mennek is a dolgok. Kezdetben persze kissé kínos szégyellősséget érzett, hogy akárki vadidegennel találkozott szemben a nyílt utcán majdnem mindenkinek köszönt, mert ezt tanulta meg odahaza. Később egyik közeli barátnője - aki szintén hasonló cipőben járt, akárcsak ő -, meghívta magához, illetve a jóval idősebb pasija által vett társasházi lakásba, hogy lakjanak együtt, és majd ha egyenesbe jött, és rendeződött az élete ráér kifizetni a lakbért, és egyéb háztartáshoz szükséges dolgokat.
- Figyel csak! Tényleg nem is tudom, hogy mit mondhatnék! Nagyon hálás vagyok, de eldöntöttem, hogy szeretnék a magam lábán megállni! Megérted?! - nézett vele kérdőn farkasszemet, míg barátnőjének így is negyvenöt percbe beletelt mire sikerült meggyőznie, hogy attól nem lesz se gyávább, se gyengébb, ha most elfogadja segítségét. Ki tudja? Meglehet majd később, ha már fényes karriert tudhat maga mögött még az is lehet, hogy meghálálhatja!
- Figyelj! Sose szégyell segítséget kérni! Egy erős, független csaj,mint te igenis kérjen segítséget az induláshoz! Szerintem ez tökre természetes! És ha nem jönnének be a számításaid na bumm! Akkor sem dőlt össze ez az átkozott világ! Megyünk a magunk útján és valahogy folytatjuk tovább! - jegyezte meg, és pár hét alatt könnyedén összeszoktak, mintha mindig is együtt éltek volna. Tudták, hogy ki mikor kel fel, mikor fekszik, és bagatell feleslegeségekkel eszük ágában se volt háborgatni a másikat. Igaz, ami igaz néminemű kisebb fejtörést okozott, ha a barátnője idősebb pasija betoppant egy kis görbe légyottra, addig neki illdomos volt kerülni, vagy sétálni egyet a társasházhoz közeli játszótéren, vagy parkban. Később aztán előszeretettel tárgyalták ki - akár éjszakába nyúlóan is -, a pasis ügyeket.
- ...És milyen volt vele? - kérdezősködött mohón, kíváncsiskodva, csillogó szemekkel.
- Jaj, hogy lehetsz ennyire butuska! Valósággal a mennyekben éreztem magam! Olyan gyengéd, annyira romantikus! Mindig mondom, hogy egy idősebb férfi ezerszer jobban tudja mi kell a nők boldogságához, mint ez a sok agymosott, szánalmas, üresagyú kis mitugrász, akikkel csak úgy hemzseg ez a lakatlan város.
- Szerinted nekem is jogom van a boldogsághoz?! - kérdezte kicsit szomorúbb, érzelmesebb hangon.
- Na ná! Még szép! Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget, mi?!
- Nem is tudom! Tudod annak a flúgos kisöcsémnek már van családja, én meg még mindig úgy érzem, hogy nem találom a helyemet! Tudod, hogy van ez! Néha az őrületbe képes kergetni!
- Hát persze, hogy tudom csajszi! Figyelj! Hivatalos vagyok egy V.I.P. buliba, és plusz egy főt vihetek magammal! Mit szólnál, ha elvinnélek! Ki tudja? Hátha szerencséd lesz, és kifogsz magadnak egy dúsgazdag, üzletember pasit, aki nem csak átkozottul jóképű, de van is mit a tejbe aprítania! Van? Van kedved hozzá?!
- Miért is ne! Ártani nem árthat! - egyezett bele.
Így történt, hogy barátnője elvitte a belvárosi negyed talán legexkluzívabb, legfelkapottabb helyére, ahova az egyszerű átlagemberek még csak be sem tehették a lábukat, hiszen meglehetősen borsosak voltak az árak. Amikor a nagydarab gorillatestű biztonságiak kérték a jegyüket barátnője felmutatta az övékét és a biztonsági kordon szalagja hirtelen kinyílt előttük. Ennek az exkluzív szórakozóhelynek az volt az egyik speciális szolgáltatása, hogy külön, félreeső klubszobákat és V.I.P. szektorokat alakítottak ki a valóban nagyon hírhedt, és híres törzsvendégek részére, akik már valósággal égtek a vágytól, hogy kiengedjék a zaklatott mindennapjaik gőzét, és terhes, kellemetlen feszültségeit.
A két fiatal lány máris belevetette magát a bulizás ereszd el a hajam fékeveszett táncaiba. Együtt riszálták hivalkodóan a csípőjüket, és borzolták össze frizurájukat, ha egy-egy ritmikus diszkó, vagy underground szám ritmusa ezt így kívánta és - nem tagadták -, de előszeretettel hízelgett a hiúságuknak, ha a legtöbb díjnyertes falubikája, vagy alfahímek nyálcsorgatón a bárpultnál tömörülve legeltethették rajtuk kigúvadt szemeiket. Néhányan nem voltak restek, és máris bepróbálkoztak.
- Sziasztok lányok! Na, hogy tetszik a buli? - kezdett táncba előttük egy partiarcnak kikiáltott, sportos, zselézetthajú pojáca, aki azt gondolhatta magáról, hogy a világ közepe.
- Bocsika bunkóka, de mi nagyon jól elvagyunk egymás között! - azzal a barátnő megforgatta kezével a másik lányt, akit kissé meglepett ezzel a furcsa tettével. A sportos majom kissé bosszúsan, hitetlenkedve tovább állt egy másik hölgytársasághoz, hátha valaki a horgára akad, miközben villogó tekintete továbbra is azt üzente a két barátnőnek, hogy ezért még meg lesztek leckéztetve egyszer.
Hajnali három óra is rég elmúlt, amikor a két barátnő hazaindult a koromsötét pesti éjszakában. Azonban néhány keresetlen lépést után a dörzsöltebb barátnő leintett egy arrafelé várakozó taxit, és nem számolva a költségeket hazavitette magukat a lakásukra, hogy kiadósan megpróbálják kipihenni a bulizós nap emlékeit.
Másnap mindketten kiadós fejfájással, és végtaghasogatással ébredtek. Úgy tűnt a reggeli méregerős kávé egyszerre kicseréli, és kiadósan fel is pörgeti mindkettejük szervezetét.
- Figyu! Mit szólnál, ha egész nap csak lazítanánk! Tartanánk egy közös házavató bulit? Vagy csak kószálnák a városban? Semmi értelme elpazarolni egy pompás, pazar délelőttöt, hogy elmenjünk dolgozni. - vetette fel ötletét.
- Figyel! Ne akarlak megbántani, de nekem ez egyáltalán nem pálya! A magam lábára akarok állni, és ha minden egyes nap szétbulizom az agyamat akkor sosem tanulok meg önálló döntéseket hozni! Úgyhogy bocsi, de ez sajnos nem fog menni! - felelte a másiknak, aki szemlátomást kissé megsértődhetett ezen, mert leugrott a vegyesboltba és csupán csak akkor került elő, amikor Helga már rég elment.
Az esélytelenek ősnyugalmával érkezett meg az állásinterjúra. Már előre eldöntötte magában, hogy semmi esélye sem lesz arra, hogy pont őt fogják felvenni, hiszen mostanság inkább a kapcsolatok, és egyáltalán nem a szakvégzettség domináltak. Önmagában mégis eldöntötte, ha ehhez az kell, hogy egyetlen nap akár négy-öt meghallgatást is a háta mögött tudhasson, ám legyen, de valaminek akkor is történnie kellene.
Hatalmas, fekete asztalt látott, és kilenc kíváncsi, árgus szemekkel fürkésző változatos életkorú embert, akik - úgy tűnt -, mindannyian egyedül rá kíváncsiak. Szorongva, kisebb gyomorgörcsös izgatottsággal foglalt helyet, ám a külvilág ebből szinte semmit sem vehetett észre. Magabiztos, talpraesett, és rátermettnek mutatkozott. Egy olyan nőnek, aki tudja mit akar. Már csak az volt a kérdés: miként és hogyan akarja elérni?
- Üdvözöljük Helga! Nagyon érdekes a portfóliója, és az önéletrajza! - kezdte egy középkorú, befolyásosnak tűnő, öltönyös ember, aki kivesézett szinte mindent, és szeretett mindenbe belekontárkodni. Most így úgy érződött, hogy változatos keresztkérdéseivel azon mesterkedik, hogy kiugrassza a nyulat a borokból, és kiadósan felbosszantsa Helgát. Ám Helga rájött erre a kis stiklire, és vette a lapot.
- Miért is akar a mi cégünknél dolgozni? Mit gondol hol lesz öt-tíz év múlva kezdetű kérdésektől egy idő után valósággal szeretett volna a falnak menni, vagy jócskán kitépkedni a haját tövestől, hiszen bagatell, semmitmondó kérdések voltak. Olyanok, melyet a legtöbb esetben az adott munkáltató csupán csak figyelmes illendőségből, és nem elszánt akaratból kérdez meg leendő alkalmazottaitól. Viszont úgy tűnt, hogy Helga tettre készen, kissé cinikus daccal válaszol minden feltett kérdésre, és arra törekszik, hogy még véletlenül se ülepedjék le és süllyedjen csöndbe az adott meghallgatás.
- Nos... igen! Nagyra értékeljük a válaszait! Pár napon belül majd értesítjük! Köszönjük, hogy befáradt! - közölte semlegesen, már-már unalmasan a középkorú ember. Úgy tűnt ő lehet a főnök ebben a társaságban.
Helga is megköszönte a lehetőséget, majd távozott a helységből, gondolván, hogy ő lenne az utolsó, akit alkalmaznának. Előbb vesznek fel egy szilikonnal felpumpált, csicsergő cicababát, aki egy mondatot se tud összerakni, viszont vadítóan dögös a megjelenése, és úgy látszik a mostani világban ez a megfelelő belépő az egyedüli sikerességhez. A délelőtt közepén járt, és Helga kezdte elveszíteni dinamikus optimizmusát, és reményteljes bizakodását, hogy ebben a városban egyáltalán találhat magának egy szakmai kihívásokkal kecsegtető állást.
Nem így barátnője, aki jóformán egész napját könnyen, lazán, és újabb bulizással töltötte, ahol persze volt alkalma összeismerkedni egy nagy rakás emberrel, akik készségesen névjegykártyákat, és mobilszámokat osztogattak neki. Úgyhogy, amikor késő délután magasságában váratlanul hazaállított, és kirakta a kis dohányzóasztalra begyűjtött zsákmányát legnagyobb csodálkozását az váltotta ki, hogy Helgának volt annyi mersze, hogy állásinterjúkra caflasson egész álló nap.
- Csajszikám! Tanuld meg, hogy ebben a városban, ha boldogulni akarsz kapcsolatokra van szükséged! Látod mit hoztam én, pedig csak hét órát töltöttem egy buliban, és máris lehetőségek egész tárháza nyílt meg előttem! Na, nézd csak meg őket! Ha találsz valami kecsegtető ajánlatot ne habozz és tárcsázz, vagy küldj emailt! - cseppet sem zavartatta magát ott helyben, cipővel lábain letelepedett a kanapéra és máris húzni kezdte horkantva a lóbőrt.
Helga figyelmes precízséggel böngészte át a névjegykártyákat és azon cégeket, ahol a kártyák tulajai dolgozhattak. Egyik-másik cégnek még a nevére is sikerült rágugliznia.
Amikor barátnője kiadós émelygő hányinger kíséretében magához tért jó erős, gőzölgő kávé várta a konyhában, és Helga, aki kijelentette talált egy céget, ami felkeltette a szakmai érdeklődését. Holnap meg is próbálja, hátha szerencséje lesz!
Így történt, hogy másnap délelőtt kilencre Helga és dörzsölt barátnője mindketten megjelentek az adott cég hatalmasnak tetsző irodaépülete előtt és találkozót kértek egy-két HR-munkatárssal, akik - nem tudni miért -, közvetlenek, készségesnek bizonyultak, és Helgát azonnal fel is vették. Lehetséges, hogy a legjobb barátnő szólt az adott cég fejeseinek, hogy érkezni fog hozzájuk egy talpraesett nő, aki szeretne egymaga karriert építeni? KI tudhatja? Helga mindenesetre úgy érezhette, hogy végre kezd egyenesbe jönni változatosan alakuló élete, ami - a jelek szerint -, telis-tele volt meglepetésekkel.