TÜKRÖK ÉS MASZKOK MÖGÖTT

Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeresítette az, ami a közösségi médiában folyik.
Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek, és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska, és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valaminek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni, és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét, gyökereit, és valószínűleg még megoldást is kínálnak rá.
Ugyanakkor a legtöbb celebsztár mintha egyenesen alanyi jogon tartotta volna fenn saját magának azt a kivételességszámba menő kiváltságot, hogy egyedül csakis olyan követőknek írnak vissza egy-egy szellemesen kifejező, vagy – adott esetben –, kellőképp frappáns kommentet, akiket a szimpatikusság alapszabálya alapján kedvezően ítélnek meg.
A múlkori szülinapi fényképek is kellőképpen mesterkéltekre sikeredtek. Tökéletes mesterfodrász által elkészített pompázatos, tupírozott, melírozott frizuraköltemény, kifogástalan smink, amibe vittek egy kis egyiptomi stílust, hogy olyan igazi uralkodói hangulatot árasszon, ha az ember akárcsak egy eltévedt pillantást is vett rá, és ott volt az a csillogó-villogó ezüstszínű filterekkel megspékelt valószínűleg méregdrága ruhakollekció, melyet a legtöbb ún. átlagember soha ebben a nyomorúságos életben képtelen lenne saját zsebéből kifizetni. És természetesen a hozzávaló előnyös, szexis, és roppant elegáns kiegészítő kellékek egész sora.
Sosem érthette, hogy vajon az emberek az utóbbi öt-tíz évben, amikor is a világháló ennyire életük szerves részévé vált miért titkolják, kendőzik, mismákolják el a valódi groteszk valóságot, amikor számos olyan összetett helyzetet szükséges valahogy megoldani, melyben bőven akadhatnak gondok, és bajok, és akkor már miért nem lehetne az őszinteség, és az igazság az egyetlen, lehetséges út?!
Most is ahogy egyik kedvenc színésznője Facebook oldalát végig görgette – nem csupán a kíváncsi szenzációhajhász csámcsogás, intrikák, és titkok okán –, látta, hogy a puccos, álomszép dekorációk, és amerikai stílusú, zöldövezetben lévő társasházi otthona mellett mennyire lestrapált, halálosan fáradtnak tűnik az illető nő, akiért egykor akár még a Himaláját is bátran elvontatta volna.
Az illető színésznő épp a szokásos bejáratott, semmitmondó kérdéseket igyekezett feltenni szépségápolási posztjaiban, melyek valósággal hemzsegőn máris ellepték az oldalát. Nem tudni, hogy rendszergazdai jogosultságot is igénybe vett, mert a férfi egyszer csak azt vette észre, hogy a színésznő válaszol az ő hozzászólására:
,,Ez felettébb érdekes, és izgalmas válasz kedves uram! Nagyon szívesen találkoznék Önnel egy nem túl felkapott nyilvános helyen a többit majd SMS-ben” – hangzott a komment.
,,De hát mégis hogyan kell egy ilyen üzenetet egyáltalán értelmezni?! – töprengett magában, és a kérdés fajsúlyosságára értendő aznap mintha már semmi másra sem tudott volna koncentrálni száz százalékosan. Lehetséges, hogy esetleg valaki más nevében vagy épp megbízásából írt a gyönyörű színésznő? Ki tudja?!
A férfi egész álló héten alig bírt idegességében, frusztrációjában aludni. Aztán később már logikusan igyekezett önmagát meggyőzni, hogy semmi baj sem történhet. Elvégre ő is egy átlagos ember, és a művésznő is egy tipikusan jófejnek beállított kedves, közvetlen ember, aki nincs elszállva saját magától, és szuperszonikus képességeitől, és akivel bizonyára már a legelső személyes találkozás alkalmával remekül megfogják érteni egymást. ,,Talán jó volna egy csokor virágféleség, vagy inkább cserepes növény legyen az ideális választás?! Az mégiscsak hosszantűrőbb, mint mondjuk a virág, mely úgy is elszárad előbb-utóbb. Végül vett egy törpecserepes cuki dísznövényt az egyik lakásához közeli még pénztárcabarát virágárusnál, aki még régóta ismerte őt, tehát árengedményt is biztosított neki.
– …És mondja csak, drága kollega úr? Csinos a kicsike? – érdeklődött kíváncsian kacsintgatva, és bizalmasan szándékosan lehalkítva feltenni kérdéseit.
– Hát… híres színésznő… – közölte szerénykedve.
– Á! Hát ez remek, kollega úr! Engedje meg, hogy szívből gratuláljak! – azzal már baráti szeretettel párszor meg is rázta a férfi verejtékezésre hajlamos kezét.
– Hát igen… nagyon köszönöm… - búcsúzott az eladótól, és kicsit kiegyensúlyozottabban, és helykén indult hazafelé, hogy felkészülhessen a személyes találkozóra.
,,Talán jobb lenne, ha egy üveg, jobb minőségi pezsgőt is vinne magával, vagy az már túlzás lenne?!” – vélekedett megint, mert folyamatosan elfogta a kínzó bűntudat, hogy ezt az egyszeri, különleges és kivételes alkalmat is egészen biztosan totálisan el fogja rontani.
Borotválkozni talán még maradt ideje! Villámgyorsan beviharzott a fürdőszobába; vastagon bemázolta magát a kellőnél még több borotvahabbal, és máris húzni kezdte magáról az alig három-négy napos férfiasságot kölcsönző borostát abbéli reményében, hogy talán markánsabb, és jobbképűbb lehet.
A fene vigye el! – mérgelődött magában. Hát nem elfelejtette egy kis ajándékcsomagot összeállítani! Sebaj! Legfeljebb két vaskos határidőnaplóját viszi majd el gondos körülmények közt becsomagolva, amikbe prózaverseit firkálgatta leginkább. Sportzakót vett inggel, és még nyakkendőkötéssel is megpróbálkozott, bár szembe fordulva saját tükörképével a látvány enyhén szólva is kívánni hagyót hagyott maga után.
A találkozót egy bevásárlóközpontban beszélték meg annak is egy nyugodtabb, félreeső kávézós részében, ahol azért még lehetett csendesen beszélgetni egymással. Kiderült, hogy a férfi érkezett elsőként, és annyira tombolt, dübörgött egész testében az adrenalin, hogy alig hallotta amit az ott lebzselő tinédzserkorú előadó hölgyemények kuncogva kérdeztek tőle:
– Mit parancsol kedves uram?! – kérdezgették tőle kuncogva.
– Köszönöm szépen! Várok valakit… - jegyezte meg, és hogy több galibát már ne okozzon úgy döntött a legtávolabbi boxba fog leülni.
A művésznő – szinte mint mindig –, sajnos késésben volt, de egyetlen SMS-üzenetet, vagy mobilhívást sem eresztett meg az izgatott férfi számára, aki valósággal már tűkön ült a kétségbeesett izgatottságtól. Feszengett ülőhelyén. Aztán egyszer csak bő negyvenöt perc múlva feltűnt a színen maga a híres, fiatalos színésznő akinek kislányos, babaarca volt, és aki karrierje kezdetén csupán csak naivákat alakíthatott néhány színházi, és filmes felkérés erejéig.
A férfi valósággal máris talpra pattant, hogy üdvözölhesse. Amikor a színésznő először meglátta önmagának is kicsit félt beismerni, de kellemesen csalódott, mert egy tipikus paraszt, vagy vadbunkó kőkorszaki ősemberre számított, és nem egy rendesen zakót vett, és látszólag rendkívül intelligens emberre, aki egy cserepesnövényt szorongatott kisfiús elvesztettségben egyik kezében, míg a másikban egy nejlonszatyorban lévő csomagot.
– Üdvözlöm! – köszöntötte a színésznő arcra puszival! – Bocsásson meg nekem, hogy késtem, de tudja hogy megy ez. A közlekedés kész katasztrófa, főleg ha az embernek a Ferenc József-hídon kell a forgalmi dugóban egyensúlyoznia egyik sávból be, másikba ki. – igyekezett részletesen megmagyarázni késése okát. Sötétbarna haját egyszerű befőttesgumival könnyed, laza lófarokba fogta, ami szinte máris különlegesen kiemelte szívalakú, babaarcát. Mogyoróbarna szemei valósággal felragyogtak, akár a csillagok, amikor beszélni kezdett.
– Remélem nem történt semmi baj? – érdeklődött őszinte aggodalommal hangjában a férfi.
– Jaj, de kedves, és figyelmes! Szerencsére semmi, bár az ember egyre ritkábban képes megőrizni az objektív higgadtságát, ha ordítozós autósok közé keveredik. – szellemes beszólása kicsit elgondolkoztatta a férfit.
A színésznő sötétkék farmert, és pulóvert viselt, amint kibontakozott puffos télikabátja fogságából, és helyet foglalt, majd a férfinek is biccentett, hogy végre leülhet.
– Rendeljünk-e esetleg valamit? – kérdezte.
– Ahogy jónak látja… - hagyta rá.
A művésznő máris leintett egy nyurga, fiatal srácot, aki a kávézóban dolgozhatott:
– Légy szíves, bocsánat… egy tejeskávét szeretnék… - jelentőségteljesen a férfihez fordult: – Mit szeretne inni?
– Ö… hát talán egy kóla is megteszi… - félszegsége mosolyra ingerelte a gyönyörű nőt, de persze igyekezett ezt véka alá rejteni.
A fiatal srác felvette a rendelést, majd hátrébb vonult a kiszolgáló pult belsejében felállított nagy teljesítményű kávégéphez, hogy a kért dolgokat összekészíthesse. Alig tíz percen belül már hozta is a tejeskávét a művésznőnek, és a férfinek egy kólát jégkockák nélkül, mert ugyebár mégiscsak hideg évszakban járunk.
– Köszönjük szépen! – vette el a sráctól az italokat. Önmagában kicsit még hálás is volt, amiért a nyurga srác vélhetően nem tudta, hogy híres ember, és nem ismerte fel.
– Ha bármiben segíthetek csak szóljatok! – közölte, majd visszatért a pulthoz, mert időközben azért jöttek emberek.
– Annyira ismerősnek tűnik nekem… - töprengett a művésznő hangosan. – Találkoztunk már valahol?
– Ö… nem tudok róla… - hárított.
– Megvan! Az egyik színházak éjszakáján, vagy a Pozsonyi pikniken? – kezdett találgatni, mintha találós kérdésre kellene válaszolnia.
– Sajnos nem! A közösségi médiában valószínűbb, de Ön egyetlen kommentemre sem válaszolt. – most a férfin volt a sor, hogy kissé megsértődjék.
– Tudja nem igazán követem a közösségi médiát, mert annyira felszínes valóságot tár az emberek szeme elé, ami vegyes illúzió, és hazugságok tartós keveréke. Ettől függetlenül néhány érdekes és elgondolkodtató versét olvastam magam is. Ön nagyon tehetséges! Nem gondolt még rá, hogy meg kellene próbálnia kiadni ezeket a fantasztikus költeményeket?
– A kérdés már felvetődött bennem, de sajnos pénz, és kapcsolatok híján labdába se rúghatok… – vallotta be.
– Igen, ez valóban gondot jelent, de azért csak létezik valami lehetőség.
– Nézze kérem, mondok egy példát! – fordította kisé komolyra a szót a férfi, mint aki már túlságosan is sokat tapasztalt a valódi életből, és csömöre támadt. – Ha Ön ír például egy könyvet, akkor az értelemszerűen sikeres, és bestszeller lesz, csupán csak azért, mert Önnek már van neve a szakmában, és a kutyát sem igazán érdekli, hogy a könyvét mondjuk szereti-e a szűkebben vett olvasóközönség. Másrészt én eddig legalább harminckilenc kötetet próbáltam saját pénzen publikálni, és az ég egyadta világon nem kaptam semmi lehetőséget, hogy akárcsak egy kisebb nyomda, vagy kiadó felkarolt volna, és kiadták volna a kézirataimat. – hangja megtörtségről, és nagy szomorúságról árulkodott.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom… - belekortyolt a még kellemesen meleg tejeskávéba, és elgondolkodott a hallottakon. – Mondták már Önnek, hogy túlzottan is önmarcangoló, és örök pesszimista?
– Gyerekkorom óta kellő rendszerességgel, de hát nézzünk csak körbe! Mi is folyik mostanság a világban? A nagy halak megeszik a kisebbeket. Egymás után fuccsolnak be, mennek csődbe kis és középvállalkozások csak mert a hatalommal, és befolyással bírok nyerészkedni, meg lejmolni akarnak, és bármit eltaposnak, hogy célba érjenek. A munkaerő piac sem mutat különösebb változást. Ha az ember egy jól fizető állást szeretne gyakorlatilag jobban jár, ha külföldre megy, hiszen a munkaadó célja hogy ugyanazt az állást kevesebb pénzért elvégeztetni olcsó munkaerőkkel!
– Érdekesen, szabatosan fogalmaz… – eresztett meg egy bizalmas mosolyt, mint aki pontosan tisztában van vele miként működik a sokszor zavaros, és összetett világ. – Eredetileg mi a végzettsége? – tért át egy valamivel kellemesebb témára.
– Általános iskolai tanár voltam. Igaz csupán öt és fél évig, mert elbocsátottak. De nehogy azt higgye, hogy minden álmom az volt, hogy tanítsak.
– Mert valójában a Színművészetire szeretett volna bekerülni, de oda már az első rosta után kiesett.
– Pontosan, de honnan tudja ezt?! – lepődött meg jócskán, hogy egy gyakorlatilag vadidegen ember ennyire jól képes átlátni egy-egy ember életének összefüggéseit.
– Tudja csak megpróbáltam összerakni az ún. mozaikmorzsákat. Már a legelső szembetűnő sajátosság, ahogyan az irodalomról beszélt, tehát a humán tantárgyak sokkal jobban érdekelték, mint bármi más. Másrészt a legtöbb ún. átlagember nem éppen a tanári pályán képzeli el a nyugdíjas éveit, hiszen jól tudjuk, hogy – főként mostanság –, egyre nehezebb itt is fennt maradni a rostán. – hangja egyszerre volt mély és bölcs, mint aki hasonló cípőben járhatott, amikor anno karrierjét elkezdte.
– Hát ebben igaza van…
– Ugyan már kedves uram, le legyen annyira letörve! Biztosan sikerülhet valami, nem igaz?! – a művésznő – ki tudja miért? mintha máris megsajnálta, vagy legalább is tartós rokonszenvet érzett volna a szimpatikus, mackós férfi iránt. – Megkérdezhetem, hogy van-e valaki az életében, esetleg?
– Volt… egyetem után úgy terveztem elveszem feleségül, és már a jegygyűrűket is kiválasztottuk. Sajnos utóbb kiderült, hogy neki az anyagi jólét többet jelentett, mint az őszinte, ember érzések, így ő volt az, aki mondta, hogy vége. Aztán azóta is megesik sajnos, hogy nem találom a helyemet. – vallotta be.
– Ez nagyon… szomorú… a kedves szüleivel mi a helyzet?
– Apám infarktusban hagyott itt bennünket. Édesanyámnak rákja volt. Két betegeskedő imádott nagymamám is hamar elment… ezek után brutálisan nehéz dolog egyáltalán egy teljes napot megélni úgy, hogy az ember ne kezdjen egyből azon agyalni, hogy minden az ő egyedüli hibája, és felelőssége.
A színésznő minél jobban hallgatta a férfi különös, furcsa élettörténetét maga is alig akarta elhinni, de egyre inkább mély, bensőséges sajnálatot, rokonszenvet, és szeretetet érzett. Már csupán egy halványka vonal választotta el tőle, hogy végzetszerűen bele ne szeressen ebbe az emberbe.
– Gondolom apjával való kapcsolata lehetett a dominásabb, és nehezebb?! – kérdezett rá, nem is sejtve, hogy a fején találta a szöget.
– Félek megkérdezni, de miből jött rá?!
– Pofon egyszerű kedves uram! Édesanyjáról, és nagyszüleiről mindig rajongó szeretettel mesélt, míg apját csak néha említette meg. Azért ebből már le lehet vonni bizonyos mélyreható következtetéseket.
– Az is igaz! És Önnel mi a helyzet? Mármint a magánemberrel, ha szabad kérdezni?
– Hát… az a tipikusan vidéki kislány vagyok, aki egy szép napon Budapestre tévedt, aztán itt ragadt, és most már szervesen beilleszkedtem, de azért a vidéki nyugalom, és felszabadultság még most nagyon tud hiányozni, és természetesen a házikoszt.
– Olvastam egyik interjújában, hogy nagyon szereti a házi somlói galuskát.
– hát ami azt illeti valósággal mániákusa tudok lenni, és bár imádok sütni-főzni valahogy mindezidáig ez szervesen kimaradt az életemből.
– Van nekem egy imádnivaló nagymamám, aki fantasztikusan képes bármit megsütni, és főzni, és elmondja, vagy leírja nekem, hogy mit szeret enni, és akkor a következő találkozásunkkor elhozom Önnek az ételt, és a desszertet.
– Ez nagyon aranyos és kedves Öntől.
Időközben megcsörrent a színésznő okostelefonja. Mint az a beszélgetésből hamar kiderült munkahelyéről keresték, ahol is az egyik esti előadásbeni kolleganőjének beteg lett a kisgyereke, és sürgősen beugrót kellett találni.
– Igen… hát… ez most pillanatnyilag nem volt betervezve… nézd adj nekem egy órát, és máris ott vagyok… – rezgőre állította az okostelefont.
– Elnézést kérek Öntől! Sajnos úgy tűnik, hogy estére munkám akadt, mert az egyik kolleganőm gyereke influenzás lett, és be kell ugronom a helyére, bár fogalmam sincs hogyan lehetne ennyire rövid idő alatt ától-cettig betanulni egy kígyó hosszúságú szövegkönyvet. – kifújta a levegőt. – Ha van kedve hozzá elkísérhet a munkahelyemre menet a Nagymező utca környékére.
Bár a férfinek ez eddig meg sem fordult a fejében, de most kapva kapott a felkínált alkalmon, és azonnal ráállt a dologra. Még a nő télikabátját is segített felvenni, amivel kellemes meglepetést okozott a művésznőnek.
Miközben a Nagymező utca felé bandukoltak kissé sietős lépésekkel – elvégre a színésznőnek fontos munkája akadt, és helyettesítenie kellett a partnernőjét az esti előadáson –, a férfi alig vette észre, hogy miközben sétálva jót beszélgettek a színésznő váratlanul belekarolt, és mintha csak egy pár lennének lépkedtek végig a felújított díszburkolatú utcaköveken.
Végül elérkeztek a színház bejáratáig.
– Köszönöm ezt az igen-igen tartalmas önismereti beszélgetést. Nagyon örülök, hogy megismerhettem.
– Hoztam Önnek valamit! – A férfi benyúlt táskájába, és tüstént két határidőnaplót halászott elő, melyben kézzel írott prózaversei voltak, és szerénykedve, mintha ajándék volna átnyújtotta a jócskán megilletődött művésznőnek, aki valószínűleg még életében nem kapott ennél személyesebb, és különlegesebb ajándékot.
– Mindenképp felfogom csörgetni, hogy ismételten egy tartalmasat beszélgessünk! – búcsúzott tőle arcra puszival.
– Nagy kalappalt a szövegkönyvhöz, és az esti előadáshoz! – válaszolta a férfi, kicsit meghajolva.
A művésznő ragyogó fogpasztareklámmosolyt küldött feléje, de ez most szerelemmel volt megspékelve…

TALÁLKOZÁS-SZIKRÁK, ÉLETBÖLCSESSÉGEK

 Sohasem tanultam meg igazán boldogan, és önfeledtem örülni az örömöknek, vagy a boldogságnak, hiszen a tartós, és stabil önbizalommal – kivétel nélkül –, mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában, vagy kockahasamban.
Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmiszintű alapelveit, játékszabályait, ehelyett – nagyon sokáig –, gyakorlatilag tartósan földönkívüli kunta-kinte hülyegyerekként kezeltek, és viszonyultak hozzám főként azok, akik igenis vették volna a nagy fáradtságot, hogy teljesen és őszintén megismerjenek. Bár erre azt gondolom sosem kerülhetett sor teljesen.
Rendszerint az volt a helyzet, ha tartósan zsúfolt, tömegszintű társaságba keveredtem a sors kiszámíthatatlan akaratának engedelmeskedve, hogy megkerestem mindenkitől jó messzire a lehető legtávolabbi pontot, és ott rendszerint elbújtam vagy egy jól megtermett szobanövény mögé, melynek valósággal embermagasságú, polipalakú csápos tűlevelei voltak, ami kiváló búvóhelynek tűnt a tartósan magukat szándékosan alulértékelő gátlások emberek számára, vagy kinéztem magamnak egy hatalmas méretekkel rendelkező főként a színházakban használt mély bordó függönyt, és beálltam mögé hogy onnét vegyem szemügyre, és kellő tisztes távolságon át pásztázhassam az egybegyűlt, előszeretettel nyüzsgő embereket.
A legtöbb társasági rendezvényt – utólag jött a keserű, sztoikus felismerés –, főként a társadalom bizonyos befolyásos, és felsőbb osztályú rétegeinek szervezik, és köztünk legyen szólva egy munkanélküli volt történelem tanár nem sok vizet zavar. Volt egy-két olyan haverom, akik előszeretettel kakaskodtak, és melldöngetve kérkedtek vele, hogy néhány igazán menő, felkapott, nívós helyre is bármikor be tudják juttatni az embert, így mondjuk engem is.
Amikor úgy istenigazán felidegesítettem és nekiduráltam magam a ténynek, hogy most már azért ténylegesen sem ártana végre emberek közé mennem. Így történt, hogy egyik alkalommal megcsörrent a mobilom, és haverom valósággal játékos formában könyörgött nekem, hogy egy afféle ,,isteni jó buli” van kilátásban méghozzá eredeti ropogós szupermodell macák felhoztalával, amin még a hülye is nyerhet, hát még akkor mi, nem igaz?!
– Öreg haver! Egyszerűen rejtély vagy előttem! – közölte értetlenkedve forgatva fejét, miközben lakásomra jött értem vadiúj, spéci, felturbózott autócsodájával, melynek illett a vadiúj bőrüléseire gondoskodva vigyáznom.
– Elnézést, ha bárkinek is gondot okoznék… - igyekeztem hatásos módszerrel szabadkozni, mint akit ténylegesen még tán azt is megbánta, hogy a föld nevű bolygóra született.
– Ugyan már öreg haver, ne marháskodj! Olyan bombázó csajok közé viszlek, hogy megnyalod majd a tíz ujjadat is! – Vezetési stílusa enyhén szólva is kívánni hagyott hagyott maga után, míg én az anyósülésen egyszerre reszkettem, és imát is mormoltam magamban, holott sosem tartottam magam igazán vallásosnak.
A rendezvény helyszíne olyan felkapott és elegáns helynek számított, ahol a legtöbb meghívott vendég alapból szmokingot, fekete öltönyt, míg az álomszép hölgyek kis és nagyestélyi jellegű ruhakollekciókban feszítetek, és az egész hely kisebb baljóslatú hangulatot árasztott magából, miszerint: ha elegendő pénzzel, és befolyással rendelkezel, akkor akár még sztár, és befolyásos emberke is lehet, csupán csak minden esetben a megfelelő emberekkel szükséges megismerkedni, és persze tartósan gyümölcsöző jellegű kapcsolatok kiépíteni.
– Haverom! Te csak nyugodtan bízd magad a vadászösztöneidre! – vetette be magát barátom. – Ha megtetszik valamelyik bige ne tétovázz, meg ne kezdj el idióta módon a sanyarú gyerekkori sztorikat nyomatni, hanem inkább vesd be magad és próbáld meghódítani a kiszemelt zsákmányaidat. – ajánlotta, majd azonnal leemelt egy épp arra cirkuláló pincér ezüsttálcájáról egy kristálypohárnyi, rendkívül jóminőségű buborékos pezsgőt és máris gyarmatosító, felfedező vadásztra indult, akárcsak az olyan tipikusan Alfa-hímek többsége, akik valósággal képtelenek akár öt perc erejéig is a szerszámukat a nadrágjuk fogságában tartani.
Tehát megint ott álltam tétován, gyerekesen egyedül, akár egy karót nyelt tohonya dagadék balek lúzer. S miközben ment az egymással folytatott manipuláció, flört, és a kölcsönös megtévesztésen, és behálózáson alapuló színjátékok egész vegyes felhozatala máris találtam egy számomra viszonylag biztonságos helyet egy falra szerelt vérpiros tűzoltókészülék tartós társaságában. Arra gondoltam, ez éppen megfelelő lesz, hogy mindenki levegőnek nézzen, és én láthatatlanná váljak – legalább is addig –, amíg haverom kegyeskedik kimenteni ebből a faramuci szorult helyzetből, melybe önkéntelenül belekeveredtem.
– Élvezi a rendezvényt?! – váratlanul a fülnek nagyon kellemes, babonázó, enyhén dallamos női hang lepett meg.
– Ö… bocsásson meg… senkit sem akartam bántani… - már megint szándékosan az örök gyerekes egom mögé akartam elbújni, szándékosan háttérbe szorítva ezzel a tényleges felnőtt harmincas éveimben járó férfiúi mivoltomat. Az igéző, és gyönyörű hölgyön estélyi ruha volt. Mintha csak ráöntötték volna, vagy külön neki készítették volna a menő divattervezők. Fogkrémreklámmosolya valósággal szinte azonnal megbabonázta és egy füst alatt meg is dobogtatta szívemet. Utoljára az egyetemen szerettem volna feleségül kérni egyik csoporttársamat, aki hangsúlyozottan testvéries jellegű szereteten kívül bimbózó szerelmet egyáltalán nem érzett irántam, miközben én fülig, és persze halálosan beleestem. És most itt állt alig pár milliméterre tőlem egy igéző végzet asszonya.
– Nincs miért bocsánatot kérnie! Szerintem is halálosan unalmas, és felszínes ez a rendezvény. Mintha mindenki annyira… átlátszóan, és szándékosan manipulatív módszerekkel viselkedne. Semmi ember nincs a beszélgetésükben… - olyasfajta egyetemet végzett, kellőképp nagyon intelligens, és művelt nőnek tűnt, akinek alapból választékos viselkedése és kifejezőeszköze előre feltételezi a társadalmi etikett és szokásokban való jártasságát.
– Jaj, ne haragudjon rám, még be sem mutatkoztam… - mintha rögtön elpirulni látszott volna, ahogy tornyos, kontyba tett frziurájából kiszabaduló, elkószált hajtincsét a füle mögé simította, akár egy megszeppent kislány. – Dr. Annamari vagyok… – nyújtott kedves közvetlenséggel kezet. – És Ön?!
Olyan babonázó, szugerálló volt kék gyémántnak tűnő szeme, mintha egyenesen az ember lelkébe látott volna, hogy ott rögvest kipuhatolhassa szánalmas, vagy épp kicsinyes titkait.
– Ö… András… kezét csókolom… – majdnem nem jutott eszembe hogy is hívnak. Elvégre az ember nem mindennap beszélgethet egy hús-vér bombázóval.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves András… Ha nem bánja szeretnék beszélgetni egy kicsit! – meg se várta félszeg, csetlő-botló válaszomat nőiességének halhatatlan kecsességével, és szexis eleganciájával máris belém karolt, mintha csak valódi barátnőm lenne, és máris egy félreeső asztalhoz kísért, amin aprócska teamécsesek világítottak biztosítva a romantikus hangulatot.
Hogy meg ne feledkezzem az illemről gyorsan kihúztam előtte a széket, és valósággal szinte azonnal felismertem, hogy egyszerre jócskán meg volt lepődve, másrészt nagyon is imponált neki a gondolat, hogy végre valaki ismeri, és tudja a megfelelő viselkedési és illemszabályokat. A pincérek közben vendégváró falatos ezüsttálcákkal, és pezsgőkkel grasszáltak, és a hölgyemény máris leintett egyet-egyet és néhány vendégváró falatkát máris a díszszalvétára tett, mely kifinomult origamik módján volt igényességgel, és profizmussal dekorálva az asztalon.
– Ne haragudjék kedves András, de ma még egy árva falatot sem ettem… - szabadkozott, majd nem zavartatva magát az egyik tökéletességről árulkodó falatot máris hallatlan eleganciával, és nőiességének minden bájával tüntette el szájacskájában. – Hmmm. nagyon finom… – ízlelgette. – Megkínálhatom, esetleg? – fordult felém azokkal az ártatlannak tűnő, mégis rendkívül vesékbe látó szemeivel.
– Köszönöm szépen, most inkább nem… – szabadkozva hárítottam, akárcsak egy kisgyerek, aki idegen társaságba tévedve folyamatosan gyanakszik.
– Mindig újra és újra az év vége felé közeledve partik, és halálosan unalmas díjátadó, szakmai gálák. – kezdte történetét. – Mintha – legalább is –, az embertől egyenesen megkövetelnék, hogy haladéktalanul részt kell vennie a gálaesteken különben elbúcsúzhat az esedékes fizetésemelésekről, véren kívüli juttatásoktól, és kiadós prémiumoktól. Szerintem ez egyáltalán nem fairplay játssza, és nem is túlzottan szép dolog. – kérdőn rámnézett, mint aki igenis őszintén kíváncsi a másik véleményére.
– Hát… ö… azt hiszem… teljes mértékben igazat kell, hogy adjak… - olyan nehezen tudtam megszólalni, mintha gombóc lett volna a torkomban, mely akadályozta volna a szabad levegőáramlás biológiai folyamatát.
– Látja kedves Balázs! Pontosan erről beszéltem! Vegyük példának okáért engem! Sikeres, jó nevű, megbízható szakembernek tartom magamat, és mégis ha közlöm az üzletfeleimmel, és a befektetőkkel a feltételeimet, akkor szinte már a második percben jön egyfajta tartós megrökönyödés és tartós kiábrándulás, mondván; mit képzelek magamról, hogy nekem játékszabályaim, és ugyanakkor feltételeim is vannak! Hát most mondja meg kérem, hogy ki hibázott?! – hangja egyszerre tűnt temperamentumosnak, karakán határozottnak, és természetesen érződött rajta az, hogy ennek a kivételesen különleges modern nővel nem érdemes szórakozni, packázni, vagy átverni, mert akkor lesz ne mulass.
– Hát… kedves Annamari… kérdésre több gondolat miatt is összetetten lehet csupán csak válaszolni… – feleltem, mert egyrészt ha megvallom az igazat – meglehet –, hogy rögtön feláll az asztal mellől, és itthagy magamra, másrészt ha elmondom, hogy szerintem mit gondolok az adott témával kapcsolatosan az bizony megint csak egy null a hölgy javára.
– Kifejtené kicsit pontosabban legyen szíves! – kérte, de ezt is annyira vonzó, bájos, és szexis módon kérte, hogy annak szinte aligha lehetett volna ellenállni.
– Hát kérem… sajnos groteszk, abszurd, nonszensz világunk egyértelműen a totális csőd szélén egyensúlyozik, akár egy részegeskedő kötéltáncos… - kezdtem hitvány magabiztosságot erőltetve szavaimra, és úgy tűnt, hogy valósággal issza minden szavamat. – Sajnos én úgy látom, hogy egy átlagos ember örül, ha be tudja fizetni a közüzemi számláit, mert másra már aligha futhatja éhbérszintű fizetéséből…
Annamari titokzatoskodva, majd kicsit összehúzott szemöldökkel, méregetőn, vizslatón nézett rám, ami nem sok jót ígért, tekintettel már volt bőven tapasztalatom ehhez hasonlatos szituációkban, aminek rendre minden esetben én ittam meg a levét. Majd mintha máris szándékosan megenyhült volna a tekintete, lágyabbak lettek vonásai. Úgy tűnt pontosan átlátja az összefüggéseket.
– Nagyon érdekesen fogalmaz kedves András… Én is nagyon sajnálom, ha az ember vért izzad a munkahelyén, és képtelen rendesen pénzt keresni, mert a munkáltatóknak egyetlen érdekük van, hogy olcsóbb munkaerőt vegyenek és alkalmazzanak kevesebbért. Emellett szerintem az embernek mégiscsak meg kellene próbálnia váltania, hogy elérhesse céljait, és álmait. – kicsit gyerekes rizsaszövegre sikeredett mondókájának a vége, mégsem lehetett rá neheztelni ilyesmi miatt.
– Így is van…
– Megkérdezhetem, hogy kivel jött ide?! – mintha témát akarna váltani. Igaz nem lehetett pontosan tudni, hogy kíváncsiság, vagy más gondolatok miatt.
– Egyik jóbarátommal érkeztem! Bár úgy tűnik, hogy ő most éppen nagyon jól elvan, és feltalálta önmagát.
– Ó, értem! Biztosan hallotta már a kifejezést, de ahogy Önnel beszélgetek, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást! – elpirult, és úgy érezte tetőtől-talpig jólesőn bizseregni kezd egész teste.
– Elképzelhető… lehetséges…
Időközben visszatért András barátja és kissé felvágósan megjátszva a nagymenőt máris kérkedni kezdett saját férfias dominanciájával:
– Szevasz öreg haver, ismét! Na, milyen a felhozatal?! – érdeklődött, és ekkor pillantotta meg az igéző, gyönyörű nőt, aki rosszalló pillantást vetett rá alapból, hiszen egy igen érdekes és tartalmas beszélgetést szakított félbe.
– Ne haragudjon, de Ön éppen félbeszakított egy nagyon fontos beszélgetést… – kérte ki.
– Ó, ezer bocsánat, csak arra gondoltam megkukkantom, hogy van a legjobb haverom, akit már pöcsös kölyök korunk óta ismerek! – vágta rá a férfi.
– Nagyra értékelem, ha ennyire fontos a barátság, de legyen kedves és még kibírni legalább fél órát, mert Andrással éppen a közepén tartottunk valaminek!
– Jaj, persze, bocs haver! Azonnal lekoptam! – A férfi máris elment az asztaluktól, miközben magában szinte azonnal megeresztett egy kifejező, ravaszkás mosolyt, miszerint: öreg haverja végre becsajozott, és az is előfordulhat, hogy a gyönyörű csaj lakására mennek. Ennek őszintén, szívből megörült, és vett még egy pohárka pezsgőt az egyik ezüsttálcáról.
Andris és Annamari még legalább két teljes órán át beszélgettek jóformán minden lehetséges témáról, és András minél inkább úgy érezte, hogy van egy fantasztikus ember mellette, aki igenis figyel rám, és érdeklődik élete felől annál jobban megnyitotta lelke kapuit, ahová eddig nem sok embert engedett be.
Amikor azt est már a végéhez közeledett, és hajnali egyre járt az idő Annamari óvatosan benyúlt ridiküljébe, és kivett egy hivatalosnak látszó, dombornyomásos névjegykártyát, amire ráírta otthoni elérhetőségeit, és Andrásnak a lelkére kötötte, hogy a következő hét folyamán mindenképp hívja fel, hogy személyesen is tudjanak találkozni.
Amikor András barátja visszasettenkedett az asztalhoz, még jócskán látta, hogy András kezet csókol a kivételes, és álomgyönyörű nőnek, akivel megismerkedett.
– Hú, öregem! Te aztán tényleg nem vesztegetted a drága időt! Micsoda formás bige! Apám! Mondd csak?! Mi a titkod, hapsikám?! – kezdte faggatni, mire András széttárta karját, és tanácstalanul olyan arcot vágott, mint akinek fogalma sincs az egészről. András haverja András lakása előtt állt meg a kocsijával.
– Hát, haver! Kösz szépen ezt a frenetikus estét! Remélem azért nem volt annyira rossz, és jól érezted magad! Akkor majd rádcsörgök, ha lesz valami esedékes! Szevasz! – kezetráztak, majd a férfi gázt adott és kivágódott a közforgalomba.
Andrásnak még így is jócskán fejtörést okozott, hogy vajon melyik napon hívja fel Annamarit, hogy lefixálhassák a randijukat. Végül úgy gondolta a hét közepe mégiscsak megfelelőnek tűnt.
Annamarinak rengeteg sok munkája volt, és egy fáradtságos, zsúfolt délelőttöt tudhatott már maga mögött, amikor megcsörrent az okostelefonja. Mégis amikor meghallotta András hangját, mintha végzetszerűen, és jólesően megdobbant volna szíve. Alig akarta bevallani magának, hogy újra rátalált a szerelem, és nagyon szerette volna elhinni azt, hogy ezúttal sikerülni fog neki is.     

LÁZADÁS LUXUSKIVÁLTSÁGOK ELLEN

Melindát a szülei – hogy úgy fogalmazzunk –, amolyan úrinőnek nevelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy példának okáért nem volt szabad szóba állnia munkás, melós, vagy –adott esetben –, középosztálybeli emberek gyerekeivel.
Miután belvárosi nagy patinás, dicső múltra visszatekintő gimnáziumban járt, ahol aztán sikeres emeltszintű érettégit tett természetesen maximális pontszámmal büszkélkedve azonnal megnyíltak előtte az ország, és a főváros jobb nevű egyetemei.
Melinda viszont – ki tudja, hogy miért –, csavart ezen a helyzeten, és szándékosan ellentmondott folyamatosan a sikeres, és gazdag életről prédikáló sznob szüleinek.
– Jaj, anyu! Tizennyolc múltam! Nem gondoljátok, hogy most már végre szeretnék kicsit a saját lábamon is megállni?! – tette fel a kérdést.
– De hát kicsim, mi apáddal csak a te boldogulásodat szeretnénk, hogy ne kelljen annyit szenvednek, és küszködnöd, mint a nagyszüleidnek! Légy jó, és csináld azt, amit mondunk. – kérlelte aggodalmas anyja, aki életében még egyetlen napot sem dolgozott, hiszen gazdag, és sikeres férje gyakorlatilag a saját tenyerén hordozta.
– Igen, anyukám! Én ezt mind nagyra értékelem, de szeretnék önálló, modern nőként cselekedni, és viszonyulni a világ ügyes-bajos dolgaihoz! – válaszolt vissza kapásból Melinda, mire az anyja kissé megsértődve máris inkább a tágas nappaliba vonult, hogy néhány divatmagazint lapozgasson. Melinda legszívesebben megvigasztalta volna anyját, de mivel nagyon jól ismerte már a manipulációk művészetét könnyen átláthatott a szitán, miszerint: valójában anyja csupán hatásosan, és érzékletesen eljátssza azt, hogy meg van sértve, mintsem, hogy ténylegesen kinyilvánítaná őszinte érzelmeit afelett, mennyire gyerekes elképzelésnek és ötletnek tartja ,,kislánya” függetlenedési törekvéseit.
Melinda így a belvárosba költözött át – persze az apja pénzén –, aki szabályosan ragaszkodott hozzá, sőt elvárta, hogyha bármire szüksége lenne, csak szóljon, vagy hívja őt. Melinda a kezdeti időkben kissé furcsán-különösen boldogult. Mivel nem tudott se főzni, se sütni, amire egy anyuka azért igazán megtaníthatná lányát, ezért maradt az ételfutárral történő ételrendelés, a mirelit, gyorsfagyasztott ételek széles választéka, és vagy egy sor olyan ennivaló, amit az ember általánosságban inkább olyankor fogyaszt el szükség szerint, amikor időhíján van, és másra nem futja értékes perceiből.
– Hatezer ötszáz forintot kérek szépen! – közölte vele az a szimpatikus, pufók, pirospozsgás srác, aki kiszállította Melindának az ételt a hét gyakorlatilag mind a hét napján. Ez alól persze kivételnek számított, amikor egy hónapban két-három alkalommal igyekezett meglátogatni imádott szüleit. Ilyen esetekben általában Pazar, nyolc fogásos lakomákat csaptak, és persze házukba csődítettek néhány ingyenélő vendéget is.
Melinda kezdetben egy kereskedelmi ügynökségnél kezdett el dolgozni, mint valami ismeretlen nevű koordinációs manager.
Manapság mivel már mindenki ezzel a jeles titulussal büszkélkedhet ezért Melinda – legalább is –, a kezdeti időkben el nem tudta képzelni, hogy javarészt mi lesz majd a feladata. Aztán, ahogyan az lenni szokott szépen, fokozatosan beletanult valósággal mindenbe, amit csak rábíztak. Nem volt olyan szakterület, mely nem érdekelte volna. Valósággal magába szívott minden lényeges, vagy lényegtelennek tűnő információt, ami csak átment rajta.
Nem tudni, hogy vajon tudott-e róla, de befolyásos kapcsolatokkal rendelkező üzletember apja napi rendszerességgel felhívta munkahelyén a főnököket, és igazgatókat, és bizalmas, részletes tájékoztatást kért arra vonatkozóan, hogy vajon miként, és hogyan fejlődik egy szem lánya ,,karrierje”?
Melinda még a nagy év végi bulikat, és összejöveteleket is inkább kihagyta, mondván mivel az utóbbi időben kissé megfeledkezett, és elhanyagolta csajos barátnőit ezért inkább úgy gondolta, hogy mi lenne, ha kisebb partit szervezne a számukra. Szerencsére már voltak nagyon jó nevű partis cégek, akik bulik szervezésével, kivitelezésével foglalkoztak, és miután a pénz sosem volt akadály Melinda megeresztett pár telefont.
Így máris megszervezett barátnői számára egy amolyan zártkörű, tehát kizárólag csajos összejövetelt, ahol lelkes, kamaszok módján máris csacsogni kezdtek szinte mindenféléről, és persze a legtöbb barátnőnek máris egyetlen kérdés motoszkált mohó kíváncsisága mögött: Melindának miért nincs pasija?!
– Jaj, csajok! Olyanok tudtok lenni! – dorgálta meg őket kedvesen, de érezhetően el is vörösödött, mert elkotyogta, hogy van egy ételfutár dundi srác, aki valamiért egyre jobban szimpatikusnak látszik, és akárcsak találkoznak a hét minden napján mindig akad egy-egy belsőséges pillanat, amikor mindketten úgy érezhetik, hogy végzetesen megdobbant a szívük.
– Hé, csajszi! Én a helyedben nem vacakolnék annyit, mert hátha az a jó fej srác, akit áradozva emlegetsz előbb-utóbb beadja a derekát valaki másnak, és mondjuk boldog vőlegény lesz! – ültették el szándékos tréfa gyanánt a bogarat szegény barátnőjük fülébe, aki a csajos összejövetelt követő éjszakán ide-oda hánykolódott a méretes franciaágyban, vagy a plafont bámulta átszellemülten, s miután képtelen volt elaludni inkább kiment amerikai stílusú konyhájába, hogy átgondolja mit is kellene tennie.
Másnap a dundi, pufók futár srác újból hozta a megrendelt ennivalót, és amikor csöngetett Melinda valósággal lázban égett, és úgy kipirult, akár egy túlérett vadalma. Tüstént vagy egy tucatszor ellenőrizte mindig tökéletes, és kifogástalan sminkjét, és rúzsát, még szájfényt is használt a ,,különleges alkalomhoz” így amikor ajtót nyitott a pufók srácnak szabályosan majdnem leesett az álla, hogy egy valódi csúcsbombázóval néz farkasszemet, és persze hogy alig bírt megszólalni:
– Ö… szia… hoztam… a rendelést… – hebegte.
– Szia! Nagyon köszönöm! – ellenállhatatlanul mosolygott. Több volt ez egyetlen, ártatlan mosolynál. Ez konkrét felhívás volt egy szerelmeskedésre, ám a pufók srác mintha kissé bepánikolt volna, mert zöldesbarna szemei mintha aggodalmat, és félelmet fejeztek volna ki. Melinda nőies ösztöneivel azonnal megérezte ezt, és persze azonnal kérdőre vonta a srácot:
– Minden rendben van?! hogy érzed magad?!
– Köszönöm, már minden oké! – hebegett-habogott. Tétován egyensúlyozott egyik lábáról a másikra.
– Figyelj csak! Arra gondoltam, ha lenne kedved hozzá, akkor dumálhatnánk egy kicsit, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Mit szólsz?! – most viszont láthatóan Melinda volt nagy zavarban, és azt sem igazán tudhatta, hogy miként is leplezhetné kellő hatékonysággal nőies zavarát, és hezitálását.
– Ö… ez nagyon jól hangzik… – szabadkozott a srác. Mintha csak gyerekes tréfának vélné az előbb hallottakat.
– Ez remek! Akkor mit szólnál mondjuk a szombati naphoz? – kérdezett csillogó, vágyakozó szemekkel vissza.
– Hú! Akkor éppen ráérek! Ö… hány órakor lenne?
– Nem is tudom pontosan… Mondjuk délelőtt kilenc túl korán van?!
A pufók srác megeresztett egy halvány mosolyt, hiszen Melinda megint csak hajlamos volt kihagyni a számításból, hogy egy dolgozó ember délelőtt kilenc felé bizony már javában gyűri az ipart.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezett vissza megszeppenten.
– Nem, tényleg nem… csak tudod reggel kilenc már a délelőtt szerves része, és vannak olyanok is, akik akkor már régen dolgoznak. – közölte tárgyilagosan.
– Ó, értem! Akkor várlak szeretettel… - tétován még toporgott előtte, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi az illendő szokás, majd úgy döntött, hogy kicsit közelebb lép, és inkább kezet fog a jócskán megszeppent futár sráccal.
– Igazán örülök, hogy találkozni fogunk! – rázott vele kezet.
– Ö… én is… akkor szép napot neked! – búcsúzott tőle, amint visszaszállt a felvonóba.
Melinda becsukta a bejárati ajtót, és úgy érezte végzetesen nagyot dobbant a szíve. Persze voltak férfias barátai. És volt egy nagy-nagy szerelme, aki állandóan hitegette, hogy majd feleségül veszi, és gyerekeik lesznek, aztán boldogan élnek, míg csak meg nem halnak, ám Melinda hamar átlátott a szitán, és előbb a megcsalás megfellebbezhetetlen tényét, később pedig már a nyílt konfrontációt sem akarta expasijának megbocsátani, így gyakorlatilag szakítás lett a vége a dolognak. És most itt volt ez a valóságosan is új, és izgalmasan érzéki helyzet, amitől úgy érezte, hogy minden sejtje, és molekulája mintha máris különálló életre kellet volna, és úgy érezte talán most pontosan erre volt szüksége.
Amikor a hét folyamán meglátogatta imádott sznob szüleit, és egy könnyed ebéddel egybekötött beszélgetés alkalmával – merő véletlenségből –, elejtette, hogy talán újra szerelmes lett felfuvalkodott szülei egyszerűen alig találtak megfelelő szavakat:
– Édes kislányom! Mikor tanulod már meg végre, hogy a te társadalmi helyzetedben a legtöbb ember csupán csak ki akar téged használni, hogy minél előnyösebb pozíciókat tudjon kicsikarni magának! – vélekedett fennhangon a befolyásos apuka, míg felesége továbbra is lelkesen bólogatva egyetértett minden egyes szavával.
– A mi befolyásos családunkban nem árt mindig óvatosabbnak lenni! – szögezte le. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy egyszerűen csak az érzéseink irányítsák az életünket. Az eszünk is legalább annyira fontos kell, hogy legyen, és a mérleglés művészete.
Bár apja szinte sosem fejtette ki pontosan, részletesen, hogy valójában mit is érthet a ,,mérleglés művészetén.”
– Felnőtt, önálló, kereső nő vagyok apu! Szeretnék önállóan cselekedni! – vágott vissza, kerül, amibe kerül. Kislánykorában minden egyes visszafeleselés átmeneti szobafogsággal járt játékokkal teletömött gyerekszobában, mely leginkább egy palotára emlékeztetett.
– Jól van drága kislányom! Ha ezt szeretnéd, ám legyen! – adta be látszólagosan kissé morcos kedvvel derekát az aggodalmaskodó apa, mire Melinda azonnal felpattant a székről, és cuppanós puszikkal árasztotta el apja kopasz feje búbját.
– Nagyon köszönöm, apukám! Ez nagyon sokat jelent!
Amikor véget ért az ünnepi ebéd és még beszélgettek bő három és fél órát Melinda nyugodt kiegyensúlyozottsággal a szívében hagyta el a szülői házat és ment haza belvárosi lakásába azzal a tudattal, hogy szüleitől megkapta a régen áhított randi jóváhagyást.
A szombati nap túlságosan is hamar előtt, és Melinda annyira ideges és izgatott volt, mint akit teljesen kicseréltek. Képtelen volt logikusan, ész érvekkel gondolkodni, helyette úgy érezte mintha folyamatosan suttogott volna hevesen dobogó szíve. S minél inkább teltek-múltak az percek, és órák s Melinda úgy érezte, hogy alig bírja kivárni, míg a pufók srác megérkezik. Mégis szándékosan visszafogott, ám gyönyörű, és roppant elegáns ruhakölteményt vett fel. Talán csak karácsonyra, és a szilveszterre szokott így felöltözni. Most mégis úgy volt vele, hogy adjuk meg a módját. Erőteljes rúzs helyett maradjunk csak a jól bevált szájfénynél. Szolid smink, és egy kis alapozópúder éppen megteszi.
A pufók sráchoz valósággal órát lehetett volna igazítani. Délelőtt kilenc órakor pontosan megjelent Melinda lakása előtt, és felcsöngetett a kaputelefonon, mintha csak ételt hozott volna. Melinda azonnal felengedte és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy nehogy leleplezze saját érzéseit, vagy ami kissé abszurdnak hatott szegény srácot ne támadja le azonnal felhasználva nőies, szexis csábítási eszköztárának szinte minden praktikáit.
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtál jönni… – válaszolta anélkül, hogy a srác akárcsak bármit is mondott volna.
– Hú… fantasztikusan gyönyörű vagy… – nyögte ki nagy nehezen, hiszen nem szokott hozzá, hogy elsőosztályú szupermodelekkel randizik majd.
– Hát nagyon köszönöm… pirult el jólesően. – Te is remekül nézel ki.
A pufók srác egy kissé elhasznált, és viseletes sportzakót, barna kord farmert, és inget vett fel, még kissé csálén megpróbált nyakkendőt is kötni. De hát ugyebár a jószándék a fontos.
Melinda kedvesen közelebb lépett és két pirospozsgás pufók arcára puszit adott. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna enyhén telt ajkait is, de tűrtőztette magát, mert nem akarta elijeszteni a srácot.
– Ö… izé… ezt neked hoztam… – máris átadott egy rózsaszín szirmú, kisebbfajta cserepes növényt. Úgy gondolta a virágcsokor hamar elszárad, és tönkremegy.
– Ez igazán nagyon kedves… nagyon szép! Mi a virágnak a neve?
– Rózsaszín jácint! Tudod ez volt édesanyám kedvenc virága… – közölte kisebb büszkeséggel.
– Nagyon tetszik! Sokat kell öntözni?
– Szerintem apránként, de ha túl sok az már baj!
– Értem! Nem szeretnél végre bejönni?! – sóvárgóan nézett rá.
– Ö… de nagyon szívesen… – a srác kicsit csetlő-botlón vetette le cipőjét, és hogy ne kelljen zokniban mászkálnia a nagyobbrészt díszes csempékkel kirakott padlón Melinda máris adott neki egy mamuszféleséget, amiben kényelmesen ellehet.
– Nagyon köszönöm! – bújt bele a kényelmes mamuszba a srác.
– Nagyon szívesen! Megmutatom neked a lakásomat! – azzal máris mintha késésben lenne szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a férfit egyik szobából a másikba, hogy mindent a lehető legaprólékosabban megmutathasson.
A hálószobát nem merte megmutatni, hiszen úgy gondolhatta az még – legalább is –, egyelőre intim helynek számít. Így a tágas nappaliban telepedtek le, ahogy embermagasságú könyvespolcokon milliónál is több könyv, és DVD-film volt megtalálható, és egy hatalmas plazmatévé is.
Számos témáról, és dologról csapongva, fesztelen lezserséggel beszélgettek. Melinda szabályosan úgy viselkedett mint egy mindenre kíváncsi, ujjongó kislány, aki még csupán csak most fedezi fel a valódi élet játékszabályait, és titkos mozgatórúgóit.
– Veled minden annyira más! – közölte a pufók sráccal.
– Hát… köszönöm…
Már jócskán este lett, amikor mindketten úgy érezték, talán jobb ha nem terhelik le egymást, pedig úgy érezték lelkük mélyén, hogy igenis muszáj volna folytatni a megkezdett eszmecserét.
– Figyelj csak! Az a helyzet… hogy sokat jelentesz nekem, és ha te is benne vagy szeretném, ha alakulna kettőnk között valami… – kéztördelések között vallotta meg féltett érzéseit Melinda.
– Igen… az szerintem is nagyon jó volna…
Melinda megvárta, amíg a lift az emeleti lakása elé érkezik, majd óvatosan közelebb lépett és romantikusan megcsókolta a jócskán megilletődött, félszeg srácot.

HOLTVÁGÁNYOK, ÜRESJÁRATOK CSELSZÖVÉSE

Az értelmetlen erők
kicsinyes cselszövése
– bizony –, mostanság
is jócskán tetten érhető.
Az álruhás bajok még
így is túlélnek
mindent s mindenkit.

Mert hányan lebzselnek
lejmolva itt jogokat formálva
immár az Egészre,
hogy ti. kufár fémjelzi immár
a szorgos haszonlesőt,
célba soha az életbe
nem fut a nyeretlen.

Latrok közt még
a cinkos is gyáva.
Éjjeleink zavaros
álom-nyoszályáin kicsinyes
félelmeink üldöző zsákbafutása
visszhangzik…
A holnapok mocskait is
mintha át meg átfonná
egy-egy tudattalan,
hitvány ösztön.

Még az örök barátságok
is alkalmi mementókká váltak.
Miért szükséges immár
egyszerre többször
farkas-szemezni a vak
s bizonytalan Jövővel,
ami – elviekben –,
még hátra van?!

A Lélek tán megsejt
odabent minden tévutat;
mindenki őrlődik
már otthona s munkája között.
Néma tetthelyek vádolják
szüntelen azt,
ki semmit el nem követett;
társ-ösztönök együttes sóhaját
nehéz megérteni,
főként a hangzavarrá torlódtak
kicsinyes gesztusaink is.

Míg egyesek csak fészkelődnek
magukban tömény
lelki-világukat fel nem hígíthatják
– de szükségképp akiknek
igazán fontosak, szeretni valóak
még el is rejtik szaporán.

Önpusztító sors-kérdésekre
bújt fel a komiszkodó Jelen is,
sok-sok hogyan tovább?!
kérdéstörmelékivel.
Önemésztő, tökéletes
rabság szánja védtelen
áldozatait cella-mélyre.

Sanda bűntudatok
ólálkodva rágják esztelen
azokat főként,
akiknek nincs
joga védekezni.

Csupa holtvágány-titkok,
mennyi üresjárat feszül
immár régóta naponként
egymásnak, hogy még
a seggig-csúszók,
vagy a porban csúszók is
legszívesebben
megkövezték volna egymást.

S míg jövő-kételyek
immár percekként lefoszlanak
az ember pólusairól,
akár a kitinrétegek
a mindennapok már nem
lehetnek megoldható
, zavaros egyenletek.

LÁZADÁS LUXUSKIVÁLTSÁGOK ELLEN

Melindát a szülei – hogy úgy fogalmazzunk –, amolyan úrinőnek nevelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy példának okáért nem volt szabad szóba állnia munkás, melós, vagy –adott esetben –, középosztálybeli emberek gyerekeivel.
Miután belvárosi nagy patinás, dicső múltra visszatekintő gimnáziumban járt, ahol aztán sikeres emeltszintű érettégit tett természetesen maximális pontszámmal büszkélkedve azonnal megnyíltak előtte az ország, és a főváros jobb nevű egyetemei.
Melinda viszont – ki tudja, hogy miért –, csavart ezen a helyzeten, és szándékosan ellentmondott folyamatosan a sikeres, és gazdag életről prédikáló sznob szüleinek.
– Jaj, anyu! Tizennyolc múltam! Nem gondoljátok, hogy most már végre szeretnék kicsit a saját lábamon is megállni?! – tette fel a kérdést.
– De hát kicsim, mi apáddal csak a te boldogulásodat szeretnénk, hogy ne kelljen annyit szenvednek, és küszködnöd, mint a nagyszüleidnek! Légy jó, és csináld azt, amit mondunk. – kérlelte aggodalmas anyja, aki életében még egyetlen napot sem dolgozott, hiszen gazdag, és sikeres férje gyakorlatilag a saját tenyerén hordozta.
– Igen, anyukám! Én ezt mind nagyra értékelem, de szeretnék önnálló, modern nőként cselekedni, és viszonulni a világ ügyes-bajos dolgaihoz! – válaszolt vissza kapásból Melinda, mire az anyja kissé megsértődve máris inkább a tágas nappaliba vonult, hogy néhány divatmagazint lapozgasson. Melinda legszívesebben megvigasztalta volna anyját, de mivel nagyon jól ismerte már a manipulációk művészetét könnyen átláthatott a szitán, miszerint: valójában anyja csupán hatásosan, és érzékletesen eljátsza azt, hogy meg van sértve, minthsem, hogy ténylegesen kinyilvánítaná őszinte érzelmeit afelett, mennyire gyerekes elképzelésnek és ötletnek tartja ,,kislánya” függetlenedési törekvéseit.
Melinda így a belvárosba költözött át – persze az apja pénzén –, aki szabályosan ragaszkodott hozzá, sőt elvárta, hogyha bármire szüksége lenne, csak szóljon, vagy hívja őt. Melinda a kezdeti időkben kissé furcsán-különösen boldogult. Mivel nem tudott se főzni, se sütni, amire egy anyuka azért igazán megtaníthatná lányát, ezért maradt az ételfutárral történő ételrendelés, a mirelit, gyorsfagyasztott ételek széles választéka, és vagy egy sor olyan ennivaló, amit az ember általánosságban inkább olyankor fogyaszt el szükségszerint, amikor időhíján van, és másra nem futja értékes perceiből.
– Hatezer ötszáz forintot kérek szépen! – közölte vele az a szimpatikus, pufók, pirospozsgás srác, aki kiszálította Melindának az ételt a hét gyakorlatilag mind a hét napján. Ez alól persze kivételnek számított, amikor egy hónapban két-három alkalommal igyekezett meglátogatni imádott szüleit. Ilyen esetekben általában Pazar, nyolcfogásos lakomákat csaptak, és persze házukba csődítettek néhány ingyenélő vendéget is.
Melinda kezdetben egy kereskedelmi ügynökségnél kezdett el dolgozni, mint valami ismeretlen nevű koodinációs manager.
Manapság mivel már mindenki ezzel a jeles titulussal büszkélkedhet ezért Melinda – legalább is –, a kezdeti időkben el nem tudta képzelni, hogy javarészt mi lesz majd a feladata. Aztán, ahogyan az lenni szokott szépen, fokozatosan beletanult valósággal mindenbe, amit csak rábíztak. Nem volt olyan szakterület, mely nem érdekelte volna. Valósággal magába szívott minden lényeges, vagy lényegtelennek tűnő információt, ami csak átment rajta.
Nem tudni, hogy vajon tudott-e róla, de befolyásos kapcsolatokkal rendelkező üzletember apja napi rendszerességgel felhívta munkahelyén a főnököket, és igazgatókat, és bizalmas, részletes tájékoztatást kért arra vonatkozóan, hogy vajon miként, és hogyan fejlődik egyszem lánya ,,karrierje”?
Melinda még a nagy év végi bulikat, és összejöveteleket is inkább kihagyta, mondván mivel az utóbbi időben kissé megfeledkezett, és elhanyagolta csajos barátnőit ezért inkább úgy gondolta, hogy mi lenne, ha kisebb partit szervezne a számukra. Szerencsére már voltak nagyon jó nevű partis cégek, akik bulik szervezésével, kivitelezésével foglalkoztak, és miután a pénz sosem volt akadály Melinda megeresztett pár telefont.
Így máris megszervezett barátnői számára egy amolyan zártkörű, tehát kizárólag csajos összejövetelt, ahol lelkes, kamaszok módján máris csacsogni kezdtek szinte mindenféléről, és persze a legtöbb barátnőnek máris egyetlen kérdés motoszkált mohó kíváncsisága mögött: Melindának miért nincs pasija?!
– Jaj, csajok! Olyanok tudtok lenni! – dorgálta meg őket kedvesen, de érezhetően el is vörösödött, mert elkotyogta, hogy van egy ételfutár dundi srác, aki valamiért egyre jobban szimpatikusnak látszik, és akárcsak találkoznak a hét minden napján mindig akad egy-egy belsőséges pillanat, amikor mindketten úgy érezhetik, hogy végzetesen megdobbant a szívük.
– Hé, csajszi! Én a helyedben nem vacakolnék annyit, mert hátha az a jófej srác, akit áradozva emlegetsz előbb-utóbb beadja a derekát valaki másnak, és mondjuk boldog vőlegény lesz! – ültették el szándékos tréfa gyanánt a bogarat szegény barátnőjük fülébe, aki a csajos összejövetelt követő éjszakán ide-oda hánykolódott a méretes franciaágyban, vagy a plafont bámulta átszellemülten, s miután képtelen volt elaludni inkább kiment amerikai stílusú konyhájába, hogy átgondolja mit is kellene tennie.
Másnap a dundi, pufók futár srác újból hozta a megrendelt ennivalót, és amikor csöngetett Melinda valósággal lázban égett, és úgy kipirult, akár egy túlérett vadalma. Tüstént vagy egy tucatszor ellenőrizte mindig tökéletes, és kifogástalan sminkjét, és rúzsát, még szájfényt is használt a ,,különleges alkalomhoz” így amikor ajtót nyitott a pufók srácnak szabályosan majdnem leesett az álla, hogy egy valódi csúcsbombázóval néz farkasszemet, és persze hogy alig bírt megszólalni:
– Ö… szia… hoztam… a rendelést… – hebegte.
– Szia! Nagyon köszönöm! – ellenállhatatlanul mosolygott. Több volt ez egyetlen, ártatlan mosolynál. Ez konkrét felhívás volt egy szerelmeskedésre, ám a pufók srác mintha kissé bepánikolt volna, mert zöldesbarna szemei mintha aggodalmat, és félelmet fejeztek volna ki. Melinda nőies ösztöneivel azonnal megérezte ezt, és persze azonnal kérdőre vonta a srácot:
– Minden rendben van?! hogy érzed magad?!
– Köszönöm, már minden oké! – hebegett-habogott. Tétován egyensúlyozott egyik lábáról a másikra.
– Figyelj csak! Arra gondoltam, ha lenne kedved hozzá, akkor dumálhatnnák egy kicsit, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Mit szólsz?! – most viszont láthatóan Melinda volt nagy zavarban, és azt sem igazán tudhatta, hogy miként is leplezhetné kellő hatékonysággal nőies zavarát, és hezitálását.
– Ö… ez nagyon jól hangzik… – szabadkozott a srác. Mintha csak gyerekes tréfának vélné az előbb hallottakat.
– Ez remek! Akkor mit szólnál mondjuk a szombati naphoz? – kérdezett csillogó, vágyakozó szemekkel vissza.
– Hú! Akkor éppen ráérek! Ö… hány órakor lenne?
– Nem is tudom pontosan… Mondjuk délelőtt kilenc túl korán van?!
A pufók srác megeresztett egy halvány mosolyt, hiszen Melinda megint csak hajlamos volt kihagyni a számításból, hogy egy dolgozó ember délelőtt kilenc felé bizony már javában gyűri az ipart.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezett vissza megszeppenten.
– Nem, tényleg nem… csak tudod reggel kilenc már a délelőtt szerves része, és vannak olyanok is, akik akkor már régen dolgoznak. – közölte tárgyilagosan.
– Ó, értem! Akkor várlak szeretettel… - tétován még toporgott előtte, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi az illendő szokás, majd úgy döntött, hogy kicsit közelebb lép, és inkább kezet fog a jócskán megszeppent futár sráccal.
– Igazán örülök, hogy találkozni fogunk! – rázott vele kezet.
– Ö… én is… akkor szép napot neked! – búcsúzott tőle, amint visszaszállt a felvonóba.
Melinda becsukta a bejárati ajtót, és úgy érezte végzetesen nagyot dobbant a szíve. Persze voltak férfias barátai. És volt egy nagy-nagy szerelme, aki állandóan hitegette, hogy majd feleségül veszi, és gyerekeik lesznek, aztán boldogan élnek, míg csak meg nem halnak, ám Melinda hamar átlátott a szitán, és előbb a megcsalás megfellebbezhetetlen tényét, később pedig már a nyílt konforntációt sem akarta expasijának megbocsátani, így gyakorlatilag szakítás lett a vége a dolognak. És most itt volt ez a valóságosan is új, és izgalmasan érzéki helyzet, amitől úgy érezte, hogy minden sejtje, és molekulája mintha máris különálló életre kellt volna, és úgy érezte talán most pontosan erre volt szüksége.
Amikor a hét folyamán meglátogatta imádott sznob szüleit, és egy könnyed ebéddel egybekötött beszélgetés alkalmával – merő véletlenségből –, elejtette, hogy talán újra szerelmes lett felfuvalkodott szülei egyszerűen alig találtak megfelelő szavakat:
– Édes kislányom! Mikor tanulod már meg végre, hogy a te társadalmi helyzetedben a legtöbb ember csupán csak ki akar téged használni, hogy minél előnyösebb pozíciókat tudjon kicsikarni magának! – vélekedett fennhangon a befolyásos apuka, míg felesége továbbra is lelkesen bólogatva egyetértett minden egyes szavával.
– A mi befolyásos családunkban nem árt mindig óvatosabbnak lenni! – szögezte le. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy egyszerűen csak az érzéseink irányítsák az életünket. Az eszünk is legalább annyira fontos kell, hogy legyen, és a mérleglés művészete.
Bár apja szinte sosem fejtette ki pontosan, részletesen, hogy valójában mit is érthet a ,,mérleglés művészetén.”
– Felnőtt, önálló, kereső nő vagyok apu! Szeretnék önállóan cselekedni! – vágott vissza, kerül, amibe kerül. Kislánykorában minden egyes visszafeleselés átmeneti szobafogsággal járt játékokkal teletömött gyerekszobában, mely leginkább egy palotára emlékeztetett.
– Jól van drága kislányom! Ha ezt szeretnéd, ám legyen! – adta be látszólagosan kissé morcos kedvvel derekát az aggodalmaskodó apa, mire Melinda azonnal felpattant a székről, és cuppanós puszikkal árasztotta el apja kopasz feje búbját.
– Nagyon köszönöm, apukám! Ez nagyon sokat jelent!
Amikor végetért az ünnepi ebéd és még beszélgettek bő három és fél órát Melinda nyugodt kiegyensúlyozottsággal a szívében hagyta el a szülői házat és ment haza belvárosi lakásába azzal a tudattal, hogy szüleitől megkapta a régen áhított randi jóváhagyást.
A szombati nap túlságosan is hamar előtt, és Melinda annyira ideges és izgatott volt, mint akit teljesen kicseréltek. Képtelen volt logikusan, észérvekkel gondolkodni, helyette úgy érezte mintha folyamatosan suttogott volna hevesen dobogó szíve. S minél inkább teltek-múltak az percek, és órák s Melinda úgy érezte, hogy alig bírja kivárni, míg a pufók srác megérkezik. Mégis szándékosan visszafogott, ám gyönyörű, és roppant elegáns ruhakölteményt vett fel. Talán csak karácsonyra, és a szilveszterre szokott így felöltözni. Most mégis úgy volt vele, hogy adjuk meg a módját. Erőteljes rúzs helyett maradjunk csak a jól bevált szájfénynél. Szolid smink, és egy kis alapozópuder éppen megteszi.
A pufók sráchoz valósággal órát lehetett volna igazítani. Délelőtt kilenc órakor pontosan megjelent Melinda lakása előtt, és felcsöngetett a kaputelefonon, mintha csak ételt hozott volna. Melinda azonnal felengedte és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy nehogy leleplezze saját érzéseit, vagy ami kissé abszurdnak hatott szegény srácot ne támadja le azonnal felhasználva nőies, szexis csábítási eszköztárának szinte minden praktikáit.
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtál jönni… – válaszolta anélkül, hogy a srác akárcsak bármit is mondott volna.
– Hú… fantasztikusan gyönyörű vagy… – nyögte ki nagy nehezen, hiszen nem szokott hozzá, hogy elsőosztályú szupermodelekkel randizik majd.
– Hát nagyon köszönöm… pirult el jólesően. – Te is remekül nézel ki.
A pufók srác egy kissé elhasznált, és viseletes sportzakót, barna kord farmert, és inget vett fel, még kissé csálén megpróbált nyakkendőt is kötni. De hát ugyebár a jószándék a fontos.
Melinda kedvesen közelebb lépett és két pirospozsgás pufók arcára puszit adott. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna enyhén telt ajkait is, de tűrtőztette magát, mert nem akarta elijeszteni a srácot.
– Ö… izé… ezt neked hoztam… – máris átadott egy rózsaszín szirmú, kisebbfajta cserepes növényt. Úgy gondolta a virágcsokor hamar elszárad, és tönkremegy.
– Ez igazán nagyon kedves… nagyon szép! Mi a virágnak a neve?
– Rózsaszín jácint! Tudod ez volt édesanyám kedvenc virága… – közölte kisebb büszkeséggel.
– Nagyon tetszik! Sokat kell öntözni?
– Szerintem apránként, de ha túl sok az már baj!
– Értem! Nem szeretnél végre bejönni?! – sóvárgóan nézett rá.
– Ö… de nagyon szívesen… – a srác kicsit csetlő-botlón vetette le cipőjét, és hogy ne kelljen zokniban mászkálnia a nagyobbrészt díszes csempékkel kirakott padlón Melinda máris adott neki egy mamuszféleséget, amiben kényelmesen ellehet.
– Nagyon köszönöm! – bújt bele a kényelmes mamuszba a srác.
– Nagyon szívesen! Megmutatom neked a lakásomat! – azzal máris mintha késésben lenne szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a férfit egyik szobából a másikba, hogy mindent a lehető legaprólékosabban megmutathasson.
A hálószobát nem merte megmutatni, hiszen úgy gondolhatta az még – legalább is –, egyelőre intim helynek számít. Így a tágas nappaliban telepedtek le, ahogy embermagasságú könyvespolcokon milliónál is több könyv, és DVD-film volt megtalálható, és egy hatalmas plazmatévé is.
Számos témáról, és dologról csapongva, fesztelen lezserséggel beszélgettek. Melinda szabályosan úgy viselkedett mint egy mindenre kíváncsi, ujjongó kislány, aki még csupán csak most fedezi fel a valódi élet játékszabályait, és titkos mozgatórúgóit.
– Veled minden annyira más! – közölte a pufók sráccal.
– Hát… köszönöm…
Már jócskán este lett, amikor mindketten úgy érezték, talán jobb ha nem terhelik le egymást, pedig úgy érezték lelkük mélyén, hogy igenis muszáj volna folytatni a megkezdett eszmecserét.
– Figyelj csak! Az a helyzet… hogy sokat jelentesz nekem, és ha te is benne vagy szeretném, ha alakulna kettőnk között valami… – kéztördelések között vallotta meg féltett érzéseit Melinda.
– Igen… az szerintem is nagyon jó volna…
Melinda megvárta, amíg a lift az emeleti lakása elé érkezik, majd óvatosan közelebb lépett és romantikusan megcsókolta a jócskán megilletődött, félszeg srácot.

AZ ÚJRAKEZDÉS LOGIKÁJA

A negyven év körüli férfi egyszer csak úgy döntött, hogy temetőőrnek áll, és szabályosan kiköltözött a főváros határában álló, elhanyagolt, gondozatlan, totálisan lakatlan sírkertbe.
A legtöbb kollegája valósággal értetlenkedve állt az eset előtt, hiszen – a maga módján –, sikeresnek is nevezhető karrier állt már a háta mögött, és nem kellett kényszeresen a pénztelenség szellemétől rettegnie.
– Édes öregem Konrád! Miért kell neked állandóan magad alatt vágnod a fát?! – kérdezte tőle kollegája, akivel már cirka tíz-tizenöt éve nagyon jól ismerték egymást, hiszen Konrád volt az esküvői tanú.
– Nézd csak öregem! Egyszerűen már mindenből elegem van! – szögezte le, miközben az előre kikészített kartondobozokba igyekezett precízen bepakolni a saját maga dolgait. – A múltkor is kértem a főnököt, hogy mikor lesz fizetésemelés, és tudod mit mondott: ,,Kollega! Erre a kérdésre még vissza fogunk térni!”
– Értem hapsikám! Nagyon is jól érthető a szitu, de nem gondolod, hogy túl szigorúan veszed a dolgokat?! Szerintem vegyél ki pár nap szabadságot, hogy átgondold, és meglásd mindent más színben fogsz majd látni! – ajánlotta a jóravaló munkatárs.
– Hát köszönöm az ajánlatodat, de már eldöntöttem! – szögezte le, majd nagy kartondobozával azonnal kisétált a hatalmas méretekkel rendelkező üvegezett irodaházból, a recepción beadva személyi digitális belépőkártyáját, és egyéb olyan dolgait, melyeket az illető cég bocsátott rendelkezésére.
– Majd felhívlak, vagy meglátogatlak, és rengeteget dumálunk! – rázott vele kezet a kollega. Érezhetően őt is megviselhette ez az egész hercehurca, mert szomorkásan ment vissza saját külön bejáratú irodájába letudni a mindennapi robotrutint, és fogadni az ügyfeleket.
Amikor hazament először kicsit pánikba esett. Elvégre az embernek elfogadható formába kellett öntenie mondandóját csinos, és mindig filigán barátnője előtt, ha egyszer úgy döntött, hogy teljesmértékben igyekszik felszámolni régi, jól bejáratott életét.
– Mókuska drága! Egy szóra! Kérlek üljünk le! – hívta a gyönyörű modern nőt, aki kicsit az utóbbi időben mintha szavak nélkül is megkövetelt volna a maga számára egy olyasfajta életmódot, és berendezkedést, melyet néhány fizetésből nem, vagy csupán lemondások árán lehetett maradéktalan kielégíteni.
– Mi a helyzet kis mucikám?! – foglalt helyet hosszú, karcsú lábaival a kanapé közepén, és kicsit flörtölő, vágyakozó pillantással, enyhe mosollyal szája szegletében kérdően nézett párjára.
– Édesem… sajnos rossz híreim vannak… - nagy levegőt vett, mert lelke mélyén mintha máris száz százalékig biztos lehetett volna benne, hogy a következő öt-tíz percben imádott, egzotikus barátnője viselkedése totálisan kivetkőzik majd magából, és hát ha valamit, akkor veszekedni utált.
– Csak nem azt szeretnéd elmondani kismackóm, hogy kirúgtak?! – mintha valósággal máris olvasott volna a férfi gondolatai között, és a veséjébe is belelátott.
– Hát… szóval… nekem elegem lett… – jelentette ki a teljes igazságot.
– Ezt akkor most úgy értem, hogyha pénzt akarok, akkor megint mehetek a gazdag apámhoz kölcsönt kérni?! – a ,,gazdag” jelzőt mintha szándékosan kihangsúlyozta volna, hogy emlékeztesse a férfit arra, hogy igazándiból hol is van az ő igazibb, tényleges helye.
– Nézd! Van egy kis spórolt pénzem, amiből három-négy hónapig kényelmesen ellehetünk. Persze néhány kiadásból jócskán le kell majd faragnunk, de szerintem egyáltalán nem vészes a dolog.
– Ó, szóval már előléptetted magad önkéntes pénzügyi szakértőnek is?! – váltott át cinikus, píkírt hangnemre, ami önkéntelenül is sértette párja fülét.
– Drágám! Figyelj kérlek! Nincs vége a világnak, csak szeretném, ha megértenéd, hogy muszáj volt megtennem ezt a dolgot, elsősorban önmagamért, hogy tükörbe tudjak nézni. – még sosem érezhette magát ennyire felszabadultan kiegyensúlyozottnak. Mintha – legalább is –, rögvest előnyösen megszabadulhatott volna az összes, kicsinyes, zsarnoki gátlásaitól.
– Hát édesem, hidd el, hogy őszintén sajnálom, de te is nagyon jól tudod, hogy főként a mostani világban az anyagiasság igenis nagy úr. – kinyújtóztatta karcsú, észbontó, epillált lábait, majd szökkenve talpon termett, és komoly, méltóságteljes hangon a férfi szemébe nézett:
– Hidd el kis mackóm, nem veled van a baj, sokkal inkább velem, mert én ragaszkodom az életszínvonalamhoz!
– Akkor ezzel most azt akarod mondani, hogy közöttünk vége mindennek?! – tért a lényegre. Mintha azonnal egy füst alatt meg is világosodott volna.
– Fogalmazzunk úgy, hogy barátok még lehetünk, de élettársak már nem igazán!
Az álomszép, és egzotikus barátnő már másnap taxit hívott, és teljes háztartásával, és méregdrága holmijaival elköltözött egy szupermodel barátnőjéhez. Azt ígérte ez csupán csak egy átmeneti helyzet lesz, amíg a férfi egyenesbe nem jön, de Konrád pontosan megérezte kétértelmű mondatai mögött a hátsó szándékot, miszerint: itt a vége, fuss el véle!
A legtöbb párkapcsolati szakítás után a legtöbb ember igenis igényli a közeli ismerősök, barátok, hozzátartozókkal való beszélgetős kapcsolattartást, s miután Konrádnak nem igazán voltak közeli barátai úgy döntött, hogy gyerekkorából visszamaradt barátaival igyekszik pótolni az ún. tátongó űrt, amibe beleesett.
Felcsörgette mobilon egyik régi haverját, és mit ad Isten a jóbarát már másnap délelőtt megjelent a lakásán, és mindent részletesen kibeszéltek:
– Hát pajtás az a nagy büdös helyzet, hogy nem fogok hazudni! Rohadtul nem kellett volna elmondani a barátnődnek pláne nem, hogy önkéntesen kirúgattad magad. Ezek a mostani bigék sajnos a lóvéra mennek, és a szerelem tabutéma a számukra. – közölte vele barátja.
– De hát Viki megígérte, hogy ez csupán csak átmeneti helyzet, és amikor majd rendeződik ez az egész haza fog költözni. – próbált logikusan ellenérvekbe kapaszkodni.
– Figyelj öreg haver! Nem akarlak kiábrándítani, de ha egy bombázó csaj azt mondja egy férfiak, hogy ,,átmenetileg” külön költözik tőle olyan jelszóval, hogyha rendeződnek anyagi dolgai majd esetleg visszajön, akkor te barátocskám azzal a penge csajszival soha a büdös életben többet nem fogsz találkozni. Felfogdtad, öreg?!
Konrádnak csupán csak most világosodott meg, amit szívében talán mindig is érzett, és sejtett; barátnője szakított vele, és elhagyta, mert csóró nincstelenné vált.
A két jóbarát még hosszan elbeszélgetett, majd estefelé Konrád haverja azt javasolta ismerősének, hogy szabadsága ideje alatt próbálja átgondolni azokat az eseményeket a legapróbb részletekig, amik vele megtörténtek, mert bennünk rejlik majd a megoldás.
– Öreg haver! Jó volt újra találkozni veled! Meglásd egy-kettőre helyre rázódik minden! Fel a fejjel! – búcsúzott tőle kezet rázva.
A negyvenéves férfi végre úgy érezhette, hogy levetheti a rendkívüli szigorúságot kölcsönző méregdrága öltönyét, karóráját, fekete tükörfényesre suvickolt lakkcipőjét, és sokkal lezserebb ruhákat vehet fel, elvégre egy temetőben ugyan ki hánytorgatná fel, hogy mit visel az ember. A halottak úgy sem beszélnek.
Így Konrád szépen gondozni kezdte a sírokat.
Kapát, kerti szerszámokat vásárolt saját pénzen, és kesztyűben rendezgetni, gondozgatni kezdte a – sok esetben –, tökéletesen elhanyagolt, gazdátlan sírokat, melyek között szép számmal akadtak olyanok, melyeket jócskán benőtt a moha, és kúszó borostyáninda.
A környéken bizony hamar híre ment, hogy új gondnok érkezett a sírkertbe.
A legtöbb – főként idősebb, nyugdíjaskorú ember, és özvegyasszony rendkívül becsülte, hogy Konrád ismeretlenül is mindenki sírját gondozza, hiszen halottak napján is többször előfordult, hogy egyesek nem tudtak kimenni elhunyt hozzátartozóikhoz, vagy épp más dolguk akadt, és ilyen esetekben kicsit nyugodt szívvel bízták meg Konrádot, mert tudták, hogy a férfi megbízható, és becsületes. A notorius sírrongálókkal kapcsolatban Konrád erőteljesen lépett fel. Igaz ugyan, hogy volt egy-két rendőri bejelentés, mikor egyszerre ketten is megjelentek a sírkertben, és részletesen kikérdezték a férfit, hogy mit látott, és tapasztalt, ám mint – sok minden más az életben –, ez is meglepően hamar lekerülni látszott az emberek túlzsúfolt napirendjéről.
Voltak olyan jóravaló emberek, akik ünnepek közeledtével mindig vittek valamit Konrádnak. Hol egy kis frissen sült sós, vagy édes süteményt, tartós élelmiszert, és egy csómó más hasznos dolgot, amire egy embernek szüksége lehet. Konrád nem győzte udvariasan elhárítani a szívélyeskedő kedvességet, mert mint mondta maradt még éppen elég félretett pénze a végkielégítéséből, és örül neki, ha önzetlenül segíthet. A legtöbb ember sokszor úgy volt vele, hogy hitte is, meg nem is.
– De, de fogadja nyugodtan csak el aranyosom ezt a kis süteményt! Meglátja jót fog tenni! – hordták neki az idős özvegyasszonyom a jobbnál jobb ínycsiklandó és finom süteményeket, és étkeket.
Konrád végre úgy érezte, hogy nem hiányzik semmi az életéből. Igaz barátnője nagyon is hiányzott neki, de ha valakinek fontosabb a pénz, és a jólét, mint egy párkapcsolat és az őszinte emberi érzelmek, akkor erről a másik fél is legalább ugyanannyira tehet.
Mondani sem kell, hogy később Konrád megtudta, hogy egzotikus, bombázó barátnője azonnal feleségül ment egy befolyásos, és nemzetközi szinten is roppant sikeres tőzsdei befektetési managerhez, és még csak eszébe se jutott, hogy zátonyra futott kapcsolatukat akárcsak megmentse. Az a hajó már eleve elsüllyedt.
Később beszélni kezdték, hogy egy amatőr színtársulat járja a városokat, és főként a vidékies jellegű településeket, és állítólag a temetőbe is be-benéznek, hiszen milyen hely lehet alkalmasabb arra, minthogy valóságos nyíltszíni próbát tarthassanak mint egy valódi temető, ami a legcsöndesebb hely a világon.
A társulat tagjai tíz főt számláltak. Öt fiatal, nagyon tehetséges és zseniális improvizációval megáldott művészemberről beszélünk, akik életüket szánták a kultúráért és az igazi színházért, és gyakorlatilag fittyet hánytak az ún. népszerű ,,sztárgázsik” és bulvár celebség világának. Amikor betévedtek a temetőbe Konrád – ősz lévén –, éppen az avar és rozsdabarnaszínű leveleket igyekezett összegerebélyézni lombgereblyéjével.
– Üdvözlet tisztelt uram! – szólította meg egy magas, nyurga, furcsa maskarát, és palástot viselő fiatalember. – Eljöttünk ide, hogy nyíltszíni próbát tartsunk, hiszen oly békés és csöndes itt minden! Van-e ez ellen kifogása?! – érdeklődött.
– Csak tessék, egész nyugodtan! – Konrád – bár sosem volt az a tipikusan kotnyelesen kíváncsiskodó ember –, most mégis élénk érdeklődést mutatott a színjáték iránt. Fiatalabb korában ő is megpróbálkozott a színművészetire való bejutás lehetőségével, ám még az első rostáig sem juthatott el, bár azt mondták, hogy tehetséges.
A társulat minden tagja egyenként bemutatkozott neki, majd mintha csak sürgetné őket az idő leültek egy-egy kidöntött fatörzsre és azonnal papírlapon lévő szövegeket vettek elő, és máris olvasni kezdték az egyes szerepeket zseniális rögtönzésekkel.
Konrád akár órákig is elhallgatta volna őket, ám sosem feledkezett meg kötelezettségeiről, és arról, hogy főként az idősebb, nyugdíjaskorú emberek számítanak rá, és elvárják, hogy rendezett, és tisztább lehessen a sírkert, így alig fél óra múltán óvatos csöndességgel felpattant ülőhelyéről, és máris teendői után nézett.
Időközben néhány suliból logó, kamaszkorú suhanc is feltűnt, akik előszeretettel szívtak füves cigiket, és vedeltek dobozos sört, és tüntetően igyekeztek úgy viselkedni, mintha felnőttek lennének, akik bármit megengedhetnek maguknak. Egyikük rögtön kiszúrta Konrádot:
– Figyuzzatok már gyerekek! Itt van Quasimodó! – kiáltott hangosan, mire a többi kamaszsrác is Konrádot kezdte el fixírozni.
– Üdvözletem a fiatal uraknak! Remélem mindennel megvannak elégedve? – érdeklődött beszélgetést kezdeményezve.
– Hát ja, mondjuk! Végre tartósan hanyagoljuk a sulit! – nyögte be az iménti kamasz, és máris oltári röhögést mímelt, mintha ez volna a világ legjobb tréfája. – Te mit keresel itt?!
– Nos az a helyzet, hogy én vagyok ennek a sírkertnek a gondnoka!
– Ja, vagy úgy! Nekünk is minden jogunk megvan hozzá, hogy ott lógjunk, ahol nekünk tetszik! Világos, öreg?! – közölte a srác.
– Ez nem is vitás! Ha betartjátok a játékszabályokat, akkor maradhattok! – figyelmeztette őket.
– Hékás, öreg fater! Most meg mit kell itt óbégatni, mi?! Megisszuk a sörikénket, elszívjuk a jointunkat és utána elhúzunk, mint a vadlibák! Így kurvára egálban vagyunk!
– Akkor én most magukra hagyom a fiatalurakat, majd később visszajövök! – Konrád szerette volna hinni, hogy ezek a kamasz lázadók megértik, hogy mit értett azon, hogy tartsák be a játékszabályait. Amikor bő negyven perc múltán vissza visszatért a négytagú társaság még mindig a befedett sírokon csücsült, és látszólag tettek az egész világra.
– Jó napot újra kedves uraim! Hogy s mint vannak? – köszönt udvariasan, és – ami a legfontosabb –, higgadt hangon.
– Mit akarsz már megint fater?! – förmedt rá kissé ingerülten a suhanc srác. – Kurvára elmondtam, hogy amint végzünk azonnal lekopunk innen! Világos?!
– Teljes mértékben! Csupán megemlíteném, hogy már kerek negyven perc telt el, és még nem történt semmi! – jegyezte meg, ami hiba volt, mert ezen látszólag jócskán feldühödött a kamasz suhanc, és kést rántott dzsekije zsebéből.
– Hogy szeretnéd fater, hogy belezzelek ki?! – kérdezte vészjóslósan forgatva a fáradt napfényben a pengeéles kés villogó pengéjét.
– Ezt nem tenném az Ön helyében kedves uram! – figyelmeztette Konrád, de már késő volt, mert a jelek szerint a kamasz srác fittyet hányva az emberi beszédre azonnal támadott, és valósággal igyekezett megrohamozni a férfit, akinél éppen egy vaskos kapanyél volt.
Konrád még sose volt ennyire éber. Mintha benső ösztönből igyekezett volna cselekedni. Könnyed gyorsasággal félreugrott a szúró mozdulatok irányából, majd a vaskos kapanyéllel akkorát vágott a suhanc srác fejére, hogy az szédelegni kezdett, akár a kiadósan részeg emberek, és csillagokat látott a szemei előtt.
– Kapjátok el az öreg fatert gyerekek! – parancsolta szigorúan. – Na?! Mi lesz már a rohadt életbe! – valósággal tajtékzott. A legtöbb kamasz srác bamba birkák módján, tétován cipőjével igyekezett rugdosni az avarszagú földet, és a legkevésbé sem mozdult.
– A jó kurva életbe a fejeteknek! Ezt még mindannyian megkeserülitek! Egyenként foglak kinyírni benneteket! Világos?! – A kamasz srác nagy nehezen feltápászkodott jócskán imbolyogva a hideg földről, és ügyet se vetve haverjaira azonnal elhúzta a csíkot a sírkertből.
– Látják kedves uraim! Így jár az, aki nem tartja be a szabályokat! Őszintén remélem, hogy Önöknek több eszük lesz majd! – figyelmeztetett mindenkit, mire egy gyerekarcú kamasz halk hangon megjegyezte:
– Bocsánatot kérünk! Ne tessék haragudni! – Majd mindannyian fogták magukat és szép csendben távoztak, anélkül, hogy bármilyen balhéra, vagy atrocitásra sor kerülhetett volna.
Konrád kicsit még büszke is volt magára, hogy vészhelyzetben nem pánikolt azonnal be szokásos módon, hanem határozottságot, és megfontolt komolyságot erőltetve magára egész szépen igyekezett elboronálni a fennálló helyzetet.
Így mentek a dolgok egy darabig, mígnem a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy szeretné díszpolgárnak kinevezni a furcsa, különc temetőgondnokot, ám Konrádba azért szorult néminemű emberség is, így bölcs előrelátással visszautasította a megtisztelő felkérését.
Idővel valóságos legendás történeteket szőttek alakja köré az itt élő emberek.

TETTEN-ÉRÉSEK LÁTSZATA

A hamiskodó, álszent próféták,
akárcsak milliónyi égen
a csillagok egymás után
megjelennek a hamis
Kánaánokról regélnek;
csupán egyetlen dologról
feledkeznek el rendszerint
állandóan, miszerint:
a bőség kosara lyukas,
s sosincs tele.

Az átlagember munkáiért
a Lét sehonnai hasztalan
olcsóságokkal megfizet,
így válik lassacskán
nevetségek
tömeg-tréfáivá
megannyi szánalmas
kishitű küszködés.

Szigorított disszonanciákkal
egyre kevésbé lehet
megtorolni hamis-hazug
látszat-harmóniákat.
Mintha mostanság
minden esetben
elmaradna már
az összetört,
csalfa remények
feltámadása is.

Mert alvilági sorsok
kicsinyes bunkerei
– meglepően hamar –,
beomlanak, ha nem
létezik már elegendő
szilárd tett-akarat.
Hogy a levetett percek
meztelen szent magánya
is sokszor kiöltözött;
összegyűrt arcokat
hordozna magukban
a lélek-váltók.

Mert mostan már
jócskán falánk-ordassá
lett e mostani spicliskedvű Kor,
melyben tűrve
kényszerültünk létezni,
egyenesen szívünkig is
elér tigris-metszőfogsora.

Az önmagával is
jóllakatottak
Sziszifusz-súlya egyre
inkább lehúzza áldozatait,
mert árnya van tetteiknek
éppen úgy,
akárcsak alamuszi
cselekedeteiknek;
mert elsikkasztják
a mindenkori lényeget
agymosott hülyék
éppen úgy, akárcsak
idióta kóklerek,
még a bíró is
cinkosokat pártfogol,
csak mert azok
többet fizetnek.

Mindenki önmagába
zárt gyávaságának
egyedüli fogja,
hisz nincs mód
a megváltás felé.
Elbuktatott esély
vagy rohadó sors
kell-e e
mostani perc-embernek?!
Sokszor van úgy,
hogy immár mindenkit
nyugtalanítva rémisztget
a ránk szakadt Hiány.

Mert minden hiány
egyben veszélyes szakadék is,
ahova bárki önkéntelen beléphet;
sebek beforradása helyett
egyre mélyülő verembe
hullnak ellenérvek,
végzetes csapdaként
kinyitja Kharübdisz-kapuit,
hogy a szándékosan
megsüketített semmibe
ver hidat.

ÖSSZETÖRT SZÍVEK GYÓGYULÁSA

A negyvenes éveiben járó apuka szinte majdnem minden nap kilátogatott a sírkertbe.
A karácsony volt számára az év legnehezebb napja, hiszen az ember hogyan magyarázza el a halál fogalmát egy pöttöm, imádnivaló pici lánynak, aki számára az élet csupán csak most kezdődne, és akinek még szüksége lett volna az anyukájára.
– Apu? Hova megyünk? – kérdezte kíváncsian Maya, miközben engedelmesen tűrte, hogy az apja gyöngéden beszíjjazza a kocsi hátsó ülésén a gyerekülésbe.
– Meglátogatjuk az anyut kicsim…
– Apu, feldíszítjük a fát?
– Meglátjuk, hogy mire marad időnk a nap folyamán édesem. – közölte, majd amikor végzett kislánya biztonságával beült a vezetőülésbe, és kikanyarodott a közúti, kissé zsúfolt forgalomba.
Míg a temetőig elértek valóságos tömegközlekedési dúgó-kálváriát, és kisebbfajta megterhelő tortúrát kellett átvészelniük. Rengeteg sok egymás idegeire menő autós akart pofátlan módon előnyöket kicsikarni saját magának erőszakos tolakodásával, és nyomulásaival.
Az apuka óvatosan, minden szabályt betartva haladt. Nem volt értelme sürgetnie semmit. Előbb-utóbb majdcsak megérkeznek úticéljukhoz, addig is türelem.
Az egyik jócskán agresszív autós szabályosan majdnem letolta az autójukat egy leállósávba, mert nagyon is keveselte a nyugdíjasoknak való hatvan sebességet.
– Hogy a jó kurva anyádat! – ordította a férfinek, miközben leengedte a vezetőülés felőli ablakát, és telitorokkal ordítozni kezdett, ahogy csak torkán kifért.
– Önnek is szép napot kívánok! – közölte vele kimért udvariassággal a férfi, majd mintha mi sem történt volna máris átlavírozott egy másik haladó kocsisorba.
Valósággal ki nem állhatta az ilyen vadbarom bunkó-paraszt embereket, de hát muszáj volt jócskán tűrtőztetnie magát, különben milyen emberi példát mutat majd kislányának.
– Apu? Az a dühös bácsi kire volt mérges? – kérdezte Maya.
– Tudod kicsim saját magára, mert türelmetlenségében nem tudott várni, és azt gondolta másokon kell kitöltenie a mérgét. De ez nagyon csúnya, és helytelen dolog.
Tovább haladtak az autóval, és kicsivel délelőtt tíz óra előtt néhány perccel már meg is érkeztek a temető főbejáratához, és sikerült egy virágos stand melletti nem fizetős parkolóhelyet is találniuk.
– Megjöttünk édesem! – közölte az apuka, majd kiszállt az autóból, hogy segítsen kiszállni kislányának.
Amikor ezzel megvoltak bezárta a riasztóval is ellátott kocsit, és kéz a kézben sétálni kezdtek a komor hangulatot árasztó sírkert felé, ahol főként idősebb, nyugdíjas emberek jöttek.
– Apu? Anyu is angyal lett?
– Biztosan kincsem… egész biztosan…
Miközben felesége sírjához sétáltak a férfi odaadta az aprócska mécsest a kislány pöttöm ujjacskái közé, hogy majd meggyújtják.
– Mit szólnál, ha meggyújtanánk a mécsest?! – kérdezte, mire Maya bólintott szomorkásan párat, és hagyta, hogy pöttöm kis kezeiből az apja kivegye a mécsest, és meggyújtsa.
– Apu? Anyu miért halt meg? – érdeklődött.
– Tudod kicsit anyu fejében volt egy vérrög, ami leállította a teste működését… – óvatosan mondta ki a szavakat, mert úgy érezte menten elbőgi magát, ha kislánya még többet akarna tudni.
– Fájt neki? – kérdezte félve.
– Emlékszel kicsim, amikor te is beteg vagy, neked is szokott fájni hol a torkod, hol a pocakod, és akkor nagyon gyengének, és erőtlennek érzed magad. Anyu is gyenge volt, de tartotta magát, mert téged a végtelenségig nagyon szeretett.
– Nagyon hiányzik… – kezdett kezdeti hüppögésbe a kislány, mire apja letérdelt hozzá, és átölelte rázkódó kis testét. Próbálta vigasztalni, míg önmagát marcangolta, és a világot is elátkozta, hogy miért nem élhettek ők így hármasban teljes életet?!
– Tudod mit édesem?! Mondd el az anyunak, hogy mit érzel. Biztos vagyok benne, hogy valahol most is figyel bennünket, és talán meg is hallgatja szavainkat.
A kislány kicsit közelebb totyogott anyukája sírjához, és halk, szinte suttogó hangon, mintha bizalmas, nagyon fontos titkokat mondana elmesélte mi az ami bántja, és mi történt vele az elmúlt hónapok során.
Így is legalább fél órába telt mire végeztek, és Maya – úgy tűnt –, kicsit ki is merült a sok beszédtől, így apukája karjában vitte vissza az autójukhoz.
Másnap a férfinek fontos üzleti tárgyalása volt, és amikor a kislányért kellett volna kora délután az óvódába mennie még mindig tárgyalni kényszerült az üzleti partnerekkel, így egyik legjobb gimis osztálytársát bízta meg, hogy hozza el Mayát az óvódából.
– Szia Kriszta! Bocsáss meg, hogy zavarlak, de sajnos képtelen vagyok elszabadulni a munkahelyemről, és ha esetleg ráérnél, akkor volna kedved elhozni a kislányomat az oviból? – indított egy afféle ártatlannak tetsző kéréssel.
– Hát szia drága Kornél! Téged is jó hallani! Mikor is találkoztunk utoljára? Úgy nagyjából húsz éve?! – a nő hangján enyhe neheztelés érződött, amit érzelemi hullámzások követtek. – Nem is tudtam, hogy kislányod született! Őszintén gratulálok! A kismama jól van?!
– Nos… sajnos őt… elvesztettük, így csupán csak ketten maradtunk… - vallotta be megcsuklott hangon, mire a nő egy idiótának érezte magát, és nem győzőtt bocsánatot kérni:
– Jaj, drágám ez annyira kegyetlen, és borzasztó! Annyira sajnálom, és őszinte részvétem… a kislányod hogy bírja?! – jött egy következő érdeklődő kérdés.
– Tudod Maya nagyon erősnek igyekszik mutatni magát, de úgy érzem, mintha a bizalmat elvesztettem volna…
– Ez ilyenkor… természetes… Figyelj csak! Van még egy kis melóm, de délután fél kettőre érte tudnák menni! Hova jár oviba?
– A XI. kerületbe! És nagyon lekötelezel!
– Semmi probléma! Örülök, hogy megkerestél!
A mobilbeszélgetés csupán alig hét percet vett igénybe, mégis mindketten úgy érezték, hogy mintha időközben egy egész örökkévalóság játszódott volna le közöttük.
Mire elérkezett a bűvös délután fél kettes időpont Kriszta már ott is volt autójával az óvoda előtt. Még szerencse, hogy a GPS kéznél volt, és nem verte át, bár valósággal ódzkodott a modern digitális kütyüktől, amik gyakorta több kárt okoztak, mint hasznot.
Amikor megmondta a kislány nevét, és azt hogy az apuka barátnője a legtöbb óvónő, és dadus kissé furcsán nézett rá.
– A kislány túl van a csendespihenőn, és most játékos foglalkozáson vesz részt! – közölte kimérten az egyik nem túl barátságos dadus.
– Ó, megértem! Akkor ha lehetséges megvárnám!
– Ahogy gondolja, hölgyem! – a dadus visszament a kicsik közé. Alig telt el fél óra és szólították Krisztát, hogy hazaviheti a kislányt, aki most úgy nézett rá nagy, gesztenyebarna szemeivel, mintha még életében nem látott volna felnőtt embert.
– Hát szervusz Maya! Örülök, hogy találkoztunk! – hajolt le hozzá, és mosolygott bizalmasan, hogy elnyerhesse a megszeppent, kicsit félős kislány rokonszenvét. – Én apukád barátnője vagyok! Együtt jártunk gimibe, és már nagyon sokat hallottam rólad! Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád!
Maya első meglepetésében szóhoz is alig jutott. Nem ez volt megbeszélve. Neki azt ígérte az apukája, hogy eljön érte, és hazafelé menet az autóban megnézheti a Jéghercegnő c. animációs rajzfilmet.
– Menj szépen a nénivel Mayácska! – engedte el kis pöttöm kezeit a dadus, majd kettesben hagyta őket.
Maya félve, bizalmatlanul fogta meg Kriszta kezét, és még így is jó pár percbe beletelt mire úgy nagyjából sikerült felengednie, és ellazítania egész testét.
– Hazaviszek, és együtt megvárjuk az aput jó, kicsim?! – kézen fogta és sétálva megindultak Kriszta autója felé.
– Te nagyon szép néni vagy! Apukám szerethet téged! – mondta.
– Nos, hát… nagyon köszönöm! Te pedig egy gyönyörű, imádnivaló kis hercegnő vagy, aki nagyon jól kiismeri magát a világban. – becsatolta a biztonsági övét ezúttal az anyósülést használva, mert nem volt gyerekülése.
Az egész úton Kriszta részletesen elmesélte, hogy hogyan ismerkedtek össze a gimnáziumban Maya apukájával, és kicsit talán már akkor is kamaszos szerelem fűzte őket össze, aztán érettségi után valahogy mindketten más irányba indultak el az ún. felnőtté válás útján.
– …Tudod anyukám nemrég elment az angyalok közé, és most nagyon nehéz, mert szomorú vagyok, és apukám is nagyon szomorú… - vallotta be, és Kriszta – miközben megpróbált erősen koncentrálni a vezetésre –, máris úgy érezte majd megszakad a szíve, hogy ennek a drága kislánynak anya nélkül kell majd felnőnie. Zsebkendőt vett elő a kabátja zsebéből, és megpróbálta feltűnés nélkül kifújni az orrát.
– Anyukám nagyon szép nő volt, és apukám azt mondja, hogyha felnövök én is nagyon szép lány leszek…
– Te már most is gyönyörűszép vagy… – jegyezte meg enyhén szipogva, mert meghatották a kislány szavai.
– Nem sok barátom van, mert most mindenki furcsán néz rám, de már megszoktam…
– Tudod kicsim az baj, ha nincsenek barátaid… de reméljük ez egy szép napon majdcsak megváltozik.
Mire hazaértek Mayáék társasházi lakásába Kriszta elfelejtett egy nagyon fontos dolgot; megfeledkezett róla, hogy a lakáskulcsok még mindig Kornélnál vannak, így nem tudnak bemenni a lakásba.
Igyekezett nem pánikolni, és kétségbeesni, hiszen hangulatingadozása a kislány lelki világát is nagyban befolyásolhatta. Tehát visszafogta magát.
– Hú! Hát kicsim! Az a helyzet, hogy nem tudunk bemenni a lakásotokba, mert apukádnál vannak a kulcsok.
– Miklós bácsinak is van kulcsa! – jelentette ki Maya.
– Hát ez remek! És Miklós bácsi hól lakik?
– A földszinten!
– Akkor most együtt lemegyünk, és megkérjük szépen, hogy nyissa ki a lakást.
Azzal mindketten lesétáltak a földszintre a portásfülkéhez, ahol egy nyugdíjaskorú öregember éppen kedvenc sportrovatát böngészte, és kissé meg is lepődött, hogy Mayát egy csinos, és nagyon is dekoratív nő társaságában látja.
– Szia Mayácska! Miben segíthetek?!
– Csókolom Miklós bácsi! A kulcsokat kérjük!
– Igen, ugyanis elfelejtettük elkérni Maya apukájától, így most nem tudunk a lakásba bemenni! – igyekezett megmagyarázni a kacifántos helyzetet a nő.
– Semmi probléma drága hölgyem! – az öreg máris felállt, igyekezett megigazítani összegyűrődött ruháját, majd a megfelelő kulcs segítségével máris kicsoszogott a fülkéből, és felkísérte őket a lakásig, majd kinyitotta az ajtót.
– Nagyon köszönjük a segítséget Miklós bácsi! – hálálkodott Kriszta.
– Kérem drága hölgyem! Légy jó kislány Mayácska! – búcsúzott tőlük.
Mindketten végre bementek a lakásba, és Kriszta segített óvatosan levetkőzni a kislánynak, mielőtt a ruhái rámelegedtek volna.
– Nagyon szép otthonotok van! – nézett körbe a tágas szobákban.
– Igen, anyukám csinálta.
– Biztosan nagyon hiányzik!
– Igen…
Hamar besötétedett – tél lévén –, mire az apuka hazakeveredett a munkából.
– Sziasztok! Hát ti?! – lépett be az ajtón, majd levette a kabátját.
– Maya álomszép, és nagyon okos kislány! És nagyon aggódott miattad! – dorgálta meg régen nem látott volt osztálytársát Kriszta.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak! Nagyon csinos, és extravagáns vagy! Mesélj? Mi van veled?! – érdeklődött.
Talán üljünk le a nappaliban, vagy valami…
– Persze! Kérsz esetleg valamit…?!
– Most nem kösz!
Mindketten helyet foglaltak a nappaliban, és miközben Maya kedvenc babáival, és játékaival játszadozott a szőnyegen, addig ők mint két jóbarát egymás szájából vették ki a szót úgy igyekeztek minél részletesebb feleleveníteni a megtörtént, közös emlékeiket.
– …Volt egy komoly kapcsolatom, és azt hittem, hogy boldog feleség, és családanya lehetek ám az a rohadék seggfej átvert, mert a legjobb csajos barátnőmmel csalt meg, és most úgy hallottam, hogy egy tizenhat éves szőkének csapja a szelet. – mesélte el kisiklott életét Kriszta.
– Ezt őszintén sajnálom!
– Hát még én, de muszáj volt túltennem magam rajta, mert nem dughattam örökké a homokba a fejem.
– Ez érthető! És aztán mi történt?
– Volt egy jó kis rádiós állásom a belvárosban, de egyre kevésbé éreztem, hogy a saját ötleteimet megtudnám ott valósítani, így hát vettem a sátorfámat, és egyszerűen eljöttem, majd kipróbáltam az otthoni home office munkakört. Szerintem elfogadható.
– Ennek igazán örülök! Tudod most ott állok, ahol a part szakad, mert karácsony lévén mindenki ünnepel, így gyakorlatilag magukra vagyunk utalva.
– Figyelj, én nagyon szívesen segítek nektek, amiben csak kell! Úgy sincs más elfoglaltságom!
– Igazán nem kérhetek tőled ekkora áldozatát!
– Jaj, menj már az udvariaskodásaiddal! A legjobb barátom vagy, sőt még annál is több… – mondta ki hangosan, és el is pirult.
– Ez nagyon jól hangzik… – Kornél még mindig szerette elhunyt feleségét, ám alighanem muszáj volt belátnia, hogy kislánya érdekében muszáj módosítania közös életük játékszabályait, hogy valamivel elviselhetőbb legyen az élet lényege.
Így történt, hogy Kriszta szépen, fokozatosan életük szerves részévé vált.

KOPASZ KAMASZ IGAZSÁG

Már az totál kész, meggondolatlan őrültségnek tetszett, hogy Amira tar kopaszra borotválta egy általa vásárolt hajvágógéppel mézszőkés haj-zuhatagát, amire – főként –, szülei voltak rendkívül büszkék. Legjobb barátnője Fruzsi ezt a dolgot még meg is fejelte egy afféle jellegzetesen csajos, ,,erezd el a hajamat” típusú bulival egy szórakozóhelyen a belvárosi éjszakában, ahol egy közepesméretű műanyag csövön át jöttek az aperitif-italok, és a húzós vodka, és tequila-mennyiségek, és miután Amira még csak tizenhét éves múlt hellyel-közzel mivel soha az életben egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott úgy elázott, és csak részeg lett, hogy barátnőjének kellett furfangos kedvvel szó szerint kimenekíteni őt a főként üzletemberek, és ügyvédek hódító flörtöléseinek gyűrűjéből.
– Gyere csak csajszim! Mára éppen eleget ittál! – Fruzsi barátnője hóna alá tette a nyakát, és szabályosan kivonszolta őt a szórakozóhelyről, majd leintett egy taxit, amivel egyenesen hazavitte, és mikor a szülei már tűkön ültek – különösképp az aggódást túlzásba vivő apja, akkor Fruzsi nem győzte részletekig menően elmagyarázni a helyzetet, hogy sajnos ilyen esetek előfordulnak, ha az ember kamaszkorba lép, és bármi áron felnőtt szeretne lenni.
– Nos hát nagyon köszönjük neked Fruzsikám, hogy vigyáztál egyetlen lányunkra… - köszönte meg a szívélyes segítséget az anyuka, majd azonnal megpróbálta a fürdőszobába terelgetni jócskán botladozó, ingatagon járó kamaszlányát, hogy egy kiadós fürdő segítségével némiképp magához térítse.
– Akkor én már mennék is… - szabadkozott Fruzsi, és még mielőtt az összes indulat egyedül rászakadt volna konfliktuskerülőként már le is lépett a lakásból, mielőtt bárki kérdőre vonhatta még a történtekről.
Amira anyukája forró, zsongító zuhany alá állította csontrészeg lányát, majd szappannal, túsfürdővel alaposan le is csutakolta, később pedig pizsamát adva rá azonnal lefektette aludni saját szobájában. Amira máris úgy elaludt, mint akit szabályosan agyonvertek. Egész biztosan nem fog emlékezni semmire másnap, amikor majd kiadósan hasogatni fog a feje, mintha fát vágnának az agytekervényei között.
Amira másnap, amikor apja hajnalban éjszakai műszakosként elment dolgozni, és anyukája is a reggeli hat húszassal ment abban bízva, hogy kamasz lánya színjózan állapotban bemegy a gimibe a kamasz lány inkább úgy döntött lógni fog a suliból, és inkább otthon marad és DVD-ket fog nézni. Kedvenc filmjei között széles volt a repertoár; a romantikus klasszikusoktól kezdve a drámákon át egészen a kőkemény akciófilmekig.
Délelőtt tíz óra elmúlt már, amikor megcsörrent az okostelefonja, amit persze csupán vészhelyzet esetére kapott ajándékba a szüleitől, de hát az embernek valahogy mégiscsak nem ártana tartania a kapcsolatot a szűkebben vett külvilággal, nem igaz? Rögtön felvette:
– Halló… - szándékosan fáradt, rekedtes, nyöszörgő hangot hallatot.
– Szia csajszi! Csak tudni akartam, hogy hogy vagy?! Nem voltál ma gimiben? Átugorjak?! – Fruzsina volt az, mint mindig.
– Hát… nem is tudom… holtfáradt vagyok! Valami jó kis kínai kaját szívesen ennék, ha te is.
– Oksza! Figyu! Akkor beugrom a suli után a kínai büfébe a sarkon, és viszek egy kis csípős szecsúánit, meg tofus, barna tésztát, amit komázol.
– Az nagyszerű lenne! Nagyon köszi! Akkor viszlát később.
Mindketten annyira jól ismerték már egymást kislánykoruktól kezdve, hogy egyszerre nyomták meg a hívás befejezése gombot.
Amira továbbra is bámulta a nagyméretű plazmatévét a nappali szobában, és persze esze ágában sem volt a kedvenc, nagyon puha, és nagyon kényelmes pizsamáját átvenni rendes, otthoni ruhába. Kopasz feje egy kicsit fázott, de egy sapkát húzott rá, így egész kellemes idő uralkodott minden helyiségben.
A délelőtt viszonylag probléma mentesen, és hamar telt el, míg délután fél kettő felé csöngettek a bejárati kapun. Amira azonnal felpattant, mert – időközben jócskán elbóbiskolt –, és most úgy festett, mint akit kibillentettek saját jól bevált lelki egyensúlyából. Azonnal a nagyméretű ablakhoz ment, hogy megnézze ki ólálkodhat a nyílt utcán, de szerencsére csupán csak legjobb barátnője volt az, aki jelképesen felmutatott két hófehérszínű nejlon szatyrot, amiben ínycsiklandóan gőzölgő kínai kaja volt. Amira máris rohant ajtót nyitni, csajos barátnője ne várakozzék hiába.
– Szia, csajszi! – nyitotta ki előtte az ajtót, hogy beengedje.
– Szia Amira! Remélem, azért már nem vagy annyira macskajajos?! Hoztam egy kis finom kaját! – a két nejlon szatyrot máris barátnője kezébe adta, aki nem győzött hálálkodni, hogy végre kedvenc kajáiból falatozhat. Nem mintha anyukája főzte nem lett volna a kedvére való, de az ember engedtesse meg magának, hogy azt egyen, amit szeret. Nem igaz?!
A két csajos barátnő együtt lépett be a házba, és tüstént letelepedtek a nappali két kényelmes foteljébe, és máris falatozásba, és traccspartiba kezdtek.
– …Képzeld csak Amira mindenki rólad beszél!
– Várjál, hadd találjam ki. Hogy miért borotváltam kopaszra az egész fejemet, és gyönyörű napsugársörényemet miért engedtem a pusztulás útjára? – kérdezett vissza.
– Szerintem még az ofőnek is ezen jár az a nagy tudálékos esze.
– Az egyszer holt biztos. De tudod mit?! Rohadtul nem izgat! Most ehhez volt kedvem, de egyet se féljen senki: mire érettségizünk tutti biztos, hogy oroszlánsörényem lesz az osztálytablón. – Amira könnyed lezserséggel válaszolgatott a kérdésekre, majd jóízűen falatozta továbbra is saját kínai kajáját hatásos evőpálcikával. Egészen ügyesen bánt vele.
– Nem fogod elhinni csajszi! Tudod van az a félszeg, jópofa kissé dundi srác a Dávid, aki állítólag egy rahedli romantikus verset firkált össze rólad… szerintem nagyon romantikus gesztus, ha engem kérdezel.
– Ez igazán… nagyon kedves volt tőle… csak azt utálom, hogy miért kell, hogy az elátkozott kamaszkor minden szempontból a szex, és a nemi vágyak körül forogjon, amikor megvannak a saját problémáink is?! – kérdését egyszerre intézte barátnőjéhez, de önmagának is.
– Erre nem egyszerű válaszolni, de majdcsak megbírkózunk ezzel is.
– Hát… attól tartok muszáj lesz.
Időközben hazajött az éjszakás műszakból Amira apja is, aki ki nem állhatta lánya barátnőjét, mégsem mondta ki nyíltan.
– Sziasztok, lányok! Szia, kicsim! Hogy érzed magad?! Nem fáj semmid? – puszilta homlokon lányát az aggódó apa.
– Semmi vész, apu! Tökre jól érzem magam! Kérsz egy kis kínai kaját? Nagyon finom.
– Köszönöm, de jó lesz nekem, amit a hűtőben találok. – azzal tüntetően máris a kiskonyha felé vette az irányt, ahol mindennek személyre szabott helye, és rendje volt a konzervektől kezdve a tartós élelmiszereken át a főtt ételekig, melyek a hűtőben kaptak helyett. Az apuka most benyúlt a hűtőbe, és úgy döntött a tegnapról megmaradt paprikáskrumpli maradékát fogja elfogyasztani jóféle roppanós kenyérrel, hogy a kiadós, paprikás szaftot is kiadósan kitunkolhassa.
– Jó étvágyat, apu! – szólt be a kiskonyhába Amira, ahova az apja csupán azért telepedett le, hogy a két barátnő csacsogását ne zavarja.
– Köszi… – hümmögött.
– Akkor én megyek csajszi. Tényleg jó látni, hogy már jobb színben vagy! Akkor talizunk holnap. – búcsúzott Fruzsina, és azonnal kisétált a hangulatos családi házból.
Amira másnap már rendesen bement a gimibe, ahol minden osztálytársa úgy fogadta, és úgy bánt vele, mintha – legalább is –, éppen most épült volna fel egy súlyos, fertőzőnek is mondható betegségből. Mivel az osztályteremben nem volt ildomos sapkát viselni Amira egy színes, stílusos fejpánttal igyekezett rejtegetni kopasz fejbőrét, ami nagyon vagány, és extravagáns külsőt kölcsönzött számára. Ha valamihez, hát akkor a trendi eleganciához, és divathoz nagyon is jól értett.
A legtöbb tanár is úgy kezelte, mintha egyenesen a kórházból, vagy épp súlyos, hetekig tartó lábadozásból tért volna vissza. Aznap érdekes módon nem feleltették, és a kedvenc irodalomóráján sem kellett a versmemoriterből felelnie, holott, amikor még megvolt a gyönyörű haja szinte úgy nem telt egyetlen irodalomóra, hogy ne őt szólította volna fel a tanár.
Később a nagy szünetben mindenki Amira padjához özönlött, és kérték, hogy vegye le a fejpántot, mert az annyira izgalmas, meg menő dolog. Amira készséggel engedett a kérésnek, és amikor tar kopasz fejét mindenkinek megmutatta nem győztek csodálkozni azon, hogy vajon miért is művelt magával ekkora eget rengető, gyerekes ostobaságot.
– Ne izguljon senki a haj is előbb-utóbb ki fog nőni. Én pedig nem hiszem, hogy sokat változtam volna, de most már kevesebb alkoholt fogok inni! – emelte fel jobb kezét a levegőbe ünnepélyesen, mintha esküdne.
Később úgy vette észre mintha egyfajta különleges, furcsa, vegyes megbecsülés, és tisztelet alakult volna ki extravagáns személyiségével kapcsolatosan.
Fruzsival együtt érettségiztek le, és együtt mentek egyetemre is. Nagyon szerették volna, hogy együtt pasizzanak be, és együtt legyenek terhesek, ám minden azért nem sikerülhet.

KIRABLOTT-UTAS

Szerettem volna
megvigasztalni magamban
megragadt kishitű gyermeket.
Szerettem volna babusgatni,
elringatni benne
a rémálmok folyamatos
fenyegetéseit.

De már jóideje jócskán
szégyelltem magam,
akár gyáva, eltévedt állat,
aki elbújdosott
a rengetegben s inkább
önmagába belemar.

Féltem s rettegtem,
hogy vajon azzal
a kisemberrel, aki
torz grimaszt vág,
hisztizik énbennem
vajon mi lesz?!

Az ugató Hold késpengéje
vészjóslón ragyogott
ágyam felett, s reggelre
mindig másnapos,
vérbolya-ágassá lett szívem.
Vemhessé lettek immár
kuporgó emlékeim is.

Agyam kamráiba még
szűntelen tűzrakás lángol,
akár az értelem
s tudás lángja.
Lassan elmúlik majd
hirtelen minden forma
s megtalált alakzat.

A valódi értékek
egy kis darabig
még fel-felvetődnek,
csillognak s jönnek velünk
– s nem lehet pusztán
csak mérvadó,
vagy számottevő
egy-egy emberi bukás.

Lenyeli bennem
nyughatatlan sírógörcseit
a kisgyerek is;
anyjáért, az egy-Kedvesért
vacogva zokog még szüntelen.

Folytatólagos fájdalmakhoz
nem volna szabad
öngyilkos terveket
tudatosan szövögetnie.
Makacskodó törvényeimben
önmagamat emésztem.

A félelem tartós hányingere
bűzlik gyomrom katlanaiból.
Értetlenségek elszürkült
felhőiben szakadékok
homálya tapad,
leskelődik orv-gazul.

Lelkem roncsai közt
sokáig még megkísértettek
vágyaim, romantikus ösztöneim.
Semmitmondó Halált
tudatnak előbb-utóbb
farkasszemet néznek.
Jó volna még zárt-nyugalmam
falai közé külön-békét
osztogató vendégeket hívatni.

Akár fölborított
meteor-felhőket át
szurkálva kellene
alászállnom a Lét mélységeibe.
Bebörtönöztem már jól
magamat jó mélyen
s ha bűnösöket akarok találni,
önmagamat faggatom sokszor!