KETTŐS ÉLET KICSINYES TITKAI

Petra egyre inkább gyanakodott. Apja az utóbbi időben egyre többet dolgozott, és sokszor előfordult, hogy az éjnek évadán hajnali kettő-három óra magasáságában tévedt csupán csak haza, amikor már mindenki lefeküdt. Petra ébre alvó lévén azt is bármikor meghallotta volna, ha egy gyufaszálat sercentenek el, és az nemes egyszerűséggel elég, vagy ha egy aprócska, miniatűr kötőtű landol a kemény padlón.
Másnap aztán apja rendszerint úgy igyekezett kárpótolni kis családját, hogy Petra kapott valami puccos, legtöbb esetben szépségápolással kapcsolatos dolgot, esetleg egy bizsuszerű ékszert, melyet kedvére viselhet, míg anyukája igazi ékszert kapott, és mindig kölcsönös mentegezőzések közepette igyekezett megköszöni el nem múló hálával férje nagylelkűségét.
– Jaj, apukám! Hát igazán nem kellett volna! – igyekezett ilyen esetekben mentegetőzni.
– Ez jár nektek! – mondogatta ilyenkor a férfi, és mintha egyszerre érezhető is lett volna, hogy lelkéről fokozatosan leváltak a lelkiismeret súlyos, sziszifuszi lánc-terhei, melyek a titkokat voltak hívatva hatékonyan leplezni.
Petrát előbb-utóbb nem hagyta nyugodni ez az egész história. Vajon apjának miért kell egész álló nap a munkahelyén lennie, amikor jól élnek, megvan szinte mindenük, és – legalább is –, eddig soha az életben nem fordult még elő, hogy akárcsak a zsugori, és kellőképp szószártyár szomszédoktól akárcsak bármikor is kölcsönkértek volna bármit is.
Petra úgy döntött magában, hogy nem hagyja annyiban ezt az egészet, és a következő nap követni fogja apját titoban, akár egy minden részletre kíváncsi magánnyomozó a munkahelyére, és bárhova, ahova csak menni szokott, míg ő a gimi padsorait koptatja.
Reggel kelt, és miután megreggelizett, és kicsit kedélyeskedőn csajosan elbeszélgetett anyukjával, elhitette az asszonnyal, hogy gimibe megy, mert nemsokára az egyik csajos barátnője jön majd érte, és együtt mennek tovább. Az asszony mit sem sejtve pakolt egy szalámis szendvicset kamasz lányának, megpuszilta és utjára engedte, análkül, hogy akárcsak sejtette volna, hogy valójában mire is készülhet már majdnem felnőtt, karakán lánya.
Petra sem tétováskodott sokat a sarkon az ellenkező irányba indult, amerre apjának a munkahelye volt, és míg a metrón és buszon vegyesen utazott gyakorlatilag egymást kergették az egyre zaklatottabb, és képtelen gondolatok fejében.
,,Lehetséges volna, hogy húsz éves házasság után apám megunhatta anyámat, és lecserélte valami tizenéves kis hülye lótyóra?!” – igyekezett törni a fejét, de ennél jobb lehetősége – legalább is egyelőre –, nem akadt.
A metró hamar elvitte a föld alatt gyakorlatilag villámgyorsan bárhova, mint a felszíni dugóban órákig eltartó tömegközlekedés. És ráadás elegendő volt egy milliókat érő, csábító bájmolyon a két gorillatestű jegyellenőrnek, hogy zokszó nélkül leengedjék a dohszagú, és koromsötét alagút tátongó szájába.
Amikor megérkezett a kívánt megállóhoz azonnal mozgólépcsőre pattant, és türelmet erőltetve magára felment a felszínre, ahol az egyik utcában volt egy üvegpalotaformájú irodaház és ott dolgozott az apja. Szerencsére rögtön megpillantotta az autóját, melyet mindig nagy becsben tartott, mert akár naponta is elvitte volna lemosatni, és forró viaszt rakatni rá, hogy ezzel is kímélhesse, és védhesse a kocsi érzékeny karosszériáját.
,,De hát akkor mi a csudát csinálhat egész álló nap?!” – még mindig feltette magának ezt az egészen egyszerű, de ugyanakkor bonyolult kérdést.
Néhány perccel kilenc óra után egyszer csak a nagy üvegezett irodaházból sietősen apját pillantotta meg, aki mindig fess és elegáns volt márkáns öltönyében, és nyakkendőjében, akár egy vérbeli üzletember, aki sosem ismer kegyelmet, márha egyéni, önző céljait helyezi az első szempontok közé. Úgy tűnt nagyon siet, vagy késésben van, mert azonnal kinyitotta kocsiriasztós autóját, majd miután beszállt azonnal gázt adott, és máris kikanyarodott a körforgalomba. Még szerencse, hogy Petra a zsebpénze mellé tegnap titokban elvett ötezer forintot a konyhapénzből, mert anyja ragaszkodott hozzá, hogy otthon is tartsanak néminemű pénzt, arra az esetre, ha történne valamit, majd azonnal beült egy közelben várakozó kanárisárga taxiba, és a nyugdíjaskorú sofőrnek odaszólt:
– Jó reggelt! Legyen szíves kövesse azt az szürke autót!
– Aztán van-e pénze a kis hölgynek?! – kérdezte kissé fellengzősen a nyugdíjas taxis.
– Megnyugtathatom van nálam, amennyire szükség lesz! Most pedig indulhatnánk végre?!
– Ahogy parancsolja a kis hölgy! – A taxis azonnal bekapcsolta a taxamétert, és már előre dörzsölgette a kezét, hogy talán még egy zsíros borravalót is sikerül majd behajtania a kamasz kiscsajtól, ha ennek az egész üldözős ramazurinak egyáltalán vége lesz.
A közúti forgalom – hétköznap lévén –, dugó dugó hátán volt, és csupán csak araszolva lehetett közlekedni. Viszont azok a szerencsések, akik ismerték a fővárost, akárcsak saját tenyerüket a kerülőutvonalakat használva kikerülhették a nagyobb tömegtumultusokat, hogy benzin, és egyéb költségeket spórolhassanak meg.
Petra apjának kocsija mintha elkanyarodott volna az egyik kerülőútvonalon, mert ott valószínűleg sokkal gyorsabban, és hatékonyabban tudott időt megtakarítani. Végül kiért a belvárosból, és egy nagyon is hangulatos kertvárosias utcácskában parkolt le egy takaros, új építési kertesház előtt, ahol volt egy homokozó az udvaron hintával, műanyag vödrökkel, és lapátokkal.
– Legyen szíves állon meg itt a sarkon, hogy ne vegyenek bennünket észre… – kezdett máris titokzatoskodni Petra, mintha kém, vagy ügynök lett volna.
– Talán valami baj van, kisasszonyka?! – érdeklődött öszinte meglepettségében a nyugdíjas taxis.
– Hát… azt nem tudom megmondani…
A taxis befordult egy kis mellékutcába, ahol a taxi rejtve maradt a kíváncsi tekintetek elől, viszont arra éppen alkalmas volt, hogy Petra jócskán szemügyre vehesse, és meg is figyelhesse mi is történik.
Míg a családi ház ajtójában egy álomszép huszas éveinek végén járó szupermodel mosolygott sugárzóan.
Amikor Petra apja kiszállt a kocsijából a szupermodel nő valósággal csak úgy röpült máris a karjai közé, hogy meghitt, bensőséges csókot válthassanak.
,,Hát ez nem lehet igaz! – háborodott fel a történtek láttán Petra. Ki a fene ez a nő, aki akár a nővérem is lehetne! Annyira fiatalnak látszik!” – egymás után tette fel magának a megválaszolásra váró kérdések egész özönét, de még így úgy érezhette, mint aki – legalább is –, a vaksötétségben tapogatózik.
,,Tehát akkor a jelek szerint apám megcsalja az anyámat! Mondjuk ez egyértelműnek látszik!”– gondolta végig, viszont amire a legkevésbé sem számított az az volt, hogy néhány perccel a romantikus, és meghitt szerelmi jelenet után két kisgyerek rohant visítozva apjához, akik ölelésre és szeretre vágytak. Az egész annyira valószínűleg, kézzel foghatónak, és mégis abszurdnak tetszett.
,,Akkor ezek szerint apjának van egy második családja is, és a szülei házassága és eddig megélt húsz egynehény évük csupa hazugság volt, és látszat-illúzió?!”- most legszívesebben azonnal kiszállt volna a taxiból, hogy kiadósan, és módszeresen beolvasson apjának mindenki szeme és füle hallatára, de mégsem tette. Halvány, mégis annál kifejezőbb könnycseppet igyekezett takargatva kitörölni szeme sarkából, majd közölte a nyugdíjas taxissal, hogy vigye vissza a városba.
Amikor már a belvárosban jártak Petra kérte, hogy a taxis tegye ki az Astoriánál.
– Minden rendben lesz, kisasszonyka?! – kérdezte aggódó hangon a nyugdíjas taxis a fiatal kamasz lányt.
– Nagyon kedvesnek tetszik lenni! Megleszek! – közölte, majd kifizette a fuvardíjat, kiszállt a taxiból, és elindult a metró aluljáró felé.
Először arra gondolt, hogy azonnal hazamegy, és rögtön felhívja anyját, hogy beszámolhasson neki a történtekről, amiről neki is joga van tudni, de aztán meggondolta magát, és inkább bement a gimibe, mert úgy érezte valahogy nem ártana könnyítenie a zaklatott, ideges lelkiismeretén. Így megvárta míg nagyszünetre kicsöngetnek, és csak ezután lépett be az osztályterembe, ahol jócskán meglepődtek, hogy egyáltalán bejött.
– Sziasztok csajok, és fiúk! – köszönt, majd egyenesen a hátsó padsor felé vette az irányt, ahol – általában –, a bandatagok, és próblémás emberkék kompániája székelt. Most odament egy talpig bőrbe öltözött, emós, piercinges kamaszlányhoz:
– Fruzsi! szükségem lenne rád most azonnal! Sok mindent akarok elmondani! – közölte vele nyíltan a legtöbb csajos barátnő megdöbbenésére, aztán máris kiviharzott a teremből, és a piercinges lány összepakolva holmijait máris vakhűséggel követte.
– Na, mi a nagy harci helyzet, Petrám?! – kérdezte tőle, amikor lementek a büfé melletti kis társalgóba dumálni.
– Az apámnak van egy másik titkos családja és még két gyereke, meg egy szupermodell felesége!
– Na ne! Ez totál gáz! – döbbent meg a hír hallatán. – És most mihez akarsz kezdeni?! Anyukáddal mi lesz?!
– Fingom sincs, de ez akkor sem maradhat annyiban! Apám nagy hibát követett el, és szerintem az lenne a minimum, hogy elismerje a vétségét! – próbált logikusan észérvekkel kombinálni.
– …És én miben segíthetnék?! – kérdezte a piercinges lány.
– A lényeg, hogy dumáljunk erről a helyzetről, aztán azt csinálsz, amit csak akarsz, oké?!
A piercinges lány bólintott, majd türelmesen, és szótlanul, kíváncsian végighallgatta töviről-hegyire Petra történetét onnantól kezdve, hogy reggel miként hazudott anyjának, és szállt taxiba, hogy követhesse apja kocsiját a munkahelyéről a meghitt kertvárosi utcáig. Mire a története végére ért a piercinges lányon jócskán meglátszott, hogy gondolataiba mélyedt, és nagyon törni kezdve valamin a fejét.
– Na? Van esetleg valami használható ötleted?! – érdeklődött Petra.
– Hát szerintem hagynod kellene, hogy ezt apád rendezze le anyukáddal, mert ha beleavatkozol totál elvágod magad a szemükben, és akkor azonnal lőttek a bizalomnak! Már ha érted, hogy miről süketelek?!
– Kösz, ez igazán sokat ér! Ennyit én is tudok! Mégis úgy érzem, hogy legalább anyámmal kellene erről beszélnem, persze finoman, és neveket nem említve, hogy azért mégiscsak tudjon róla.
– Figyelj! A lényeg, hogy ne bántsd meg feleslegesen az érzéseit, mert abból még senkinek sem származott haszna. Előbb-utóbb lehetséges, hogy lesz majd egy kedvező alkalom, és akkor kiugraszhatod kedvedre a nyulat a zsákból. – vélekedett hangosan.
– Talán igazad van… Kösz szépen, hogy végighallgattál! Akkor én már megyek is… – Petra felszedelőzködött, és már indulni készült, amikor a piercinges lány is felállt, és zokszó nélkül követte.
– Figyelj csak! Ha nem gond még egy darabon veled mennék! Hátha jól jöhet néminemű extra erősítés.
– Nagyon kösz! Ez nagyon rendes tőled!
Együtt mentek a metróaluljáróba, és szálltak be a szerelvénybe, hogy hazafelé menjenek. Amikor Petra hazaért elbúcsúzott csajos barátnőjétől, akivel megbeszélték, hogy holnap mindenképp találkoznak, és majd részletesen kivesézik a megtörtént eseményeket. Amikor Petra kinyitotta az ajtót apját találta otthon.
,,De hát mi az ördög történhetett, hogy ennyire korán jött haza a munkából?!” – töprengett, de elszólni sem akarta magát, hogy apja rájöjjön pontosan tudja, hogy nagy hibát követett el.
– Szia… apu… hogy hogy itthon vagy már?! – dobta le a hátizsákját a padlóra, és játszotta a meglepettet.
– Szia kicsim! Tudod tegnap nagyon sokáig dolgoztam, és arra gondoltam azért ez mégsem járja, hogy benneteket meg így elhanyagollak! – jelentette ki a családfő.
,,Micsoda ordas hazugság! Hogy mondhat ilyet?!” – futott át Petra agyán.
– Az jó! Akkor nekem lenne leckém, és házim is, és muszáj megcsinálnom, mert holnap két dogám is lesz! – mentegetőzött, aztán beviharzott a szobájába, és magára zárta az ajtót, hogy még véletlenül se zavarja senki. Anyja fél ötkor lépett be a lakásajtón, és Petra amint meghallotta anyja kulcsainak babrálását máris kinyitotta saját szobaajtaját és segített anyjának a bevásárlószatyrokat bevinni a kiskonyhába, hogy elpakolhassák a megvett élelmiszereket.
– Szia kincsem! Hogy telt a napod? – kérdezte holtfáradtan az anyuka.
– Hát vegyesen! Anyu… te elmondanál egy nagyon fontos, életbevágó titkot, ha tudnád, hogy azzal megbánthatsz másokat, akik fontosak neked?! – tette fel élete talán legfontosabb kérdését.
– Hú! Kicsim! Nehéz kérdés! Ha úgy gondolnám, hogy fontos és lényeges akkor előbb-utóbb kénytelen volnák rákérdezni! De csak nem történt valami baj a gimiben? Vagy rossz napod volt?!
– Anyu… nem fogsz örülni neki… megkellene kérdezned aputól, hogy a munkája után hova ment…! – csúszott ki a száján. Úgy érzete magát, mint aki szándékosan beárul valakit, és ezért utáltatot, és megvetést érzett.
– Előbb vacsorázzunk! Már biztosan éhes vagy!
Petra villámgyorsan megterítette az étkezőben az asztalt, és segített ételt melegíteni, majd mindhárman asztalhoz ültek, de Petra jóformán csak turkálta, piszkálta ételét; folyamatosan apja tekintetét, és non verbális jeleit kutatta titokban.
– Petra éppen azt meséli, hogy kérdezzem meg merrefelé jártál a munka után?! – kérdezte meg az asszony a férjét, amin most páni hangulat, és jeges félelem lett urrá. Másodpercek alatt valósággal azonnal leizzadt.
– Ö… hát… sok dolgom volt… de most már itt vagyok… - próbált mentegetőzni.
Petrának elege lett. Úgy érezte azonnal betelik a pohár, mert felállt tüntetően az asztaltól, és apjára förmedt:
– Valld csak egészen nyugodtan be, hogy a másik családodnál, és gyerekeidnél voltál, és eljátszottad nekik is a gondoskodó apukajelöltet! – szakadt ki belőle.
– Hogy mit mondtál…??? – döbbent meg meglepetésében a gyanútlan asszony. – Géza, igaz-e?!
A családfő csak bólintani mert párat, de látta mind a két szerettén, hogy a bizalom, és csalódottság elegye megfosztotta őket a további hinni akarástól.
– Tudjátok ez nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik… – próbálkozott, nem túl sok sikerrel.
– Akkor avas be! Mondj el mindent részletesen! Ki a másik nő?! – követelte a feleség, és valósággal szúrtak ítélkező szemei.
A férfi nem tehetett mást töviről-hegyire elmesélte miként ismerkedett meg a munkahelyén egy projectmunka kapcsán egy igéző, fiatal nővel, akivel szinte azonnal érezték a bizsergést, és azt, hogy ez nem egy alkalmi, de hosszútávú kapcsolat lehet, aztán két gyerekük is született, és a férfi gondoskodni szeretett volna róluk is.
– Szóval akkor megcsaltál! – jelentette ki hangjában inkább lemondással egybekötött veszteségérzettel, semmint haraggal a feleség.
– Anyukám… tudod ez nem ennyire egyszerű… - már megint ez az olcsójános mentegetőzés, aminek se füle, se farka.
– Nekem te ne anyukámozzál! Megértetted?! Hogy van képed ennek ellenére úgy tenni, mintha ez az egész megbocsátható lenne?! – fakadt ki.
– Teljes mértékig igazat adok neked! – A férfi óvatosan felállt az asztal mellől, és a hálószobába ment, hogy összecsomagolja holmijait.
– Most meg hova akarsz menni?! – förmedt rá az asszony.
– Egy időre elköltözöm, mert tisztába kell jönnöm az életemmel… - hangzott a válasz.
– Szóval visszamész a másik családodhoz? Hát akkor csak rajta! Velük lehet, hogy megtalálod a boldogságot, amit – úgy látszik –, itt nélkülöznöd kellett.
– Anyukám, kérlek… ne gyerekeskedjünk itt! – jelentette ki ellentomdást nem tűrően a férfi, majd kilépett az ajtón.
– Apu… várj már! – szaladt utána Petra bűntudattal terhesen. – Én nem ezt akartam… – mentegetőzött.
– Tudom kicsim! Maradj jó, és segíts anyádnak! Szüksége lesz rád! – gyöngéden homlokon csókolta, és kilépett a bejárati ajtón.
Petra még sokáig állt ott egyedül tétován, miközben szemeiből visszafordíthatatlanul ömlöttek a megbánás könnyei.

GOLGOTA-JÁRT LELKEK KÖZT

Észrevétlen sebzi,
karcolja meg a törött
sziklarögöket a károsító víz,
akár Golgota-járt lelkeket
gyötrő atombomba-indulatok sorozata.
Áttetszőkké lesznek sokat
szenvedett lelkekben a titkos,
katakomba-rétegek
még puha tollászkodások
hat álom s ébrenlét
masszív riadalma.

Ha őszinte, zubogó vallomás
történik akár
Mindenség-szerelemben,
akár munkahelyeken ordító
köveket dobálnak ítéletként
tiltó ígéretek kíséretében
az emberek fejére.

Álnok képmutató galádmód
merénylet lett immáron
őszinte igazmondás míg
az ordas hazugságok
tobzódó rákfenéje továbbra
is megteremti tarack-virágait.
Hol maradtak vajon el iszonyú,
tanúskodó ólom-lábnyomai
könyvszeretőknek,
hírmondó gondolkodóknak,
Anonymus-prófétáknak?!

Szemek elhajított ész-szikráival
mostanság senki sem mer
méltón farkasszemet nézni.
Rendetlen elszaporodott
hamis-hazug ál-médiás
emberek papolnak,
prédikálnak nyerészkedve,
míg inkubátorok zárt-ketreceiben
csecsemők sírdogálnak
remény-vesztve.

S mindekor káromol,
szitkozódik eleget az,
kit jó párszor átejtett
a csalfa remény.
– Ügyeletes, hiszékeny
majmokat verbuválnak
közmédiák s egyre többen
elvásott vágyakkal álmodón
vágyakoznak elérhetetlen,
megfejthetetlen karrier
s élet-álmok után.

Buzgó vaklárma,
szent ármány, kegyes
hazugság ennyit érhet
csupán a puszta létezés maga?!
– Agymosott elmék összetört
cserépdarabkái kirakhatatlan
kirakásba csoportosulnak szándékosan.
Kegyetlen, fanyar örömükben
egymás torkának elszánt
bátorsággal nekiugranak
a hitehagyott élők!

TÖRÖTT REMÉNYEK

Sára éppen a családi ház kerítéspatkáján üldögélt, amikor egy rozogó, szétesőfélben lévő kisteherautó kanyarodott be a hangulatos, kertvárosias utcába. Csajos barátnői többsége letöltött valami ostobácska, és kellőképp gyerekes horoszkóptanulmányozó applikációt, mely – állítólag –, percre pontosan megjósolta az ember számára, hogy az adott nap milyen lesz a bolygók együttállásán túl a közérzete, és a hangulata. Elvégre minden mindennel összefügg. Nem igaz?!
Ahogy részletekig menően megnézte magának a hordóhasú, pocakos, magas, kopaszodásnak indult férfit abban az időtlennek látszó farmeros overállban, melyet most viselt valósággal képtelen volt akárcsak egyetlen pillanatra is elhitetni önmagával a tényt, hogy akárcsak bármiféle rokonsági kapcsolat is fennállhat kettejük között.
– Jó reggelt! – köszönt jó hangosan, hogy még a kotnyeles, és – sokszor –, minden lében kanál szomszédok is meghalják. Néhány ugatós kutyát még így is szerencsésen sikerült kiadósan felbosszantania. Nem tagadhatta, de megint muszáj volt tetőtől-talpig végignéznie ezen a jó negyvenesnek látszó férfin. A bakancsán megszáradt festékfoltok éktelenkedtek, és az egész fickó fizimiskája ordított róla, hogy viharvert, és most – több, mint valószínű –, hogy egyáltalán nem lesz majd a helyzet magaslatán.
,,Micsoda egy szánalmas, lesajnált alak!” – jegyezte meg magában. Neki eszébe se jutott volna elhagyni ennyire strapásan, és gyűrötten elhagyni a saját otthonát. Nemhogy még vendégségbe, vagy látogatóba menni. ,,Hát miféle ember lehet ez a pasas?!”
– Nagyon örülök, hogy éppségben eltudott jönni! – közölte egyelőre kimérten.
– Találkoztunk már valahol kislány?! – Most a fickón volt a sor, hogy tetőtől-talpig alakosan végigmustrálja. Szinte hallani lehetett, hogy mennyire kínos lassúsággal csikorognak fejében a fogaskerekek.
Sára karba fonta a kezét a fejlődésben lévő mellkasán, és idegesen ide-oda topogni kezdett.
– Itthon vannak a szüleid kislány?! – szólalt meg újból a férfi, majd okostelefonját vette elő, és megnézte, hogy mi az aznapi feladata, és egyáltalán azt, hogy ténylegesen jó címre jött-e.
Sára a szükségesnél valamivel jobban csikorgatni kezdte hófehér fogsorait, hogy visszafogja feldúlt érzelmeit, és persze hogy megpróbálja valahogy leplezni mennyire utálja már most a férfi gyerekes, és naiv értetlenkedését. Ez a pasas még arra sem emlékezne, hogy a közelben felrobbant volna egy atombomba. – szögezte le magában. Olyan üresség támadt most szeretetre éhező szívében, mintha totálisan kiszivattyúzták volna belüle az egész levegőkészletet.
Sárának reggel előbb menstruációs görcsöket, valamivel később pedig migrént kellett hazudnia az anyának, hogy mindenképp lóghasson a gimiből. És most itt áll nagymamája kedvenc kertesházánál, ahol egész kicsi kora óta rendszeresen a nyári vakációkat töltötte, hogy találkozzék azzal a férfival, aki a biologiai apja. Kezdte azt gondolni magában, hogy nagyon is hiú, és semmirekellő, szánalmas reményeket táplál magában.
Még ennyi év után is szeretett volna legalább abban bizakodni, hogy a fickó előbb, vagy utóbb de mégiscsak kapcsolni fog, és nedves szmekkel magához öleli, mint a filmekben szokás.
– Hadd mutatkozzam be! Kunfalmi Sárának hívnak, és a jelek szerint én vagyok a maga lánya.
A férfi tekintete zavaros értetlenséget tükrözött kezdetben, mint aki – legalább is –, félreértett valamit, csak utána ment át pisloságba, majd tartós megdöbbenésbe. Megbánás, vagy kétségbesésés? Esetleg valamiféle bűntudat és lelkiismeret-furdalás vonult át rajta. Ezt nehéz volt eldönteni.
Még néhány másodpercig némán figyelték egymást, míg szívük meg nem dobbant.
– Attól tartok, hogy itt valami félreértés lehet… kislány! – nyögte ki végül a férfi. Hány éves is vagy?! – Mintha más aligha juthatott volna az eszébe.
Sára ökölbe szorította a kezét, mintha máris egy valóságos karatepárbajon lenne, ahol az ellenfelet bármiáron a földbe kell döngölni, hogy az embert tiszteljék. Az ég szerelmére! A saját apja azt meri állítani, hogy ő egy kicseszett félreértés?!
– Tizennyolc elmúltam, és szerintem jogilag már nagylány vagyok. Azért szerettem volna magával találkozni, mert lenne egy-két komoly kérdésem, és nagyon jó lett volna kicsit eldumálgatni az életről, meg összességében mindenről!
A férfi jópár percig festékfoltos bakancsát bámulta a szürkés asztalton ácsingózva, míg Sára úgy érezte jó volna egy kiadósat sírni. Dühösen törölgetni igyekezett kézfejével a nedves szemeit, hogy a férfi ne láthassa védtelennek, és kiszolgáltatottnak.
– Figyelj… szerintem ezt jobb lenne valaki mással megbeszélned… – válaszolta, majd egy újabb sóhajtás következett, mellyel azt akarta a kamasz lány tudtára adni, hogy ehhez a helyzethez neki semmi köze.
– Nézze, ha gondolja beülhetünk valahova… ha már ennyire szégyelli, hogy egy kamasz lánnyal kell vitatkoznia… - tett egy javaslatot. Másodpercről másodpercre egyre mélyebb szánalmat, és tartós megvetést érzett iránta. Gyáva, és elhanyagolt. Anyunak mégiscsak igaza volt, mikor azt állította, hogy jobb is ha nem ismeri az apját.
– Nézze kislány! Nem vagyok biztos benne, hogy túlzottan sok értelme lenne ennek a kis bájcsevelynek… – próbálta menteni a menthetőt.
Sárában most a fokozatos tomboló düh kezdett fortyogni ádáz türelmetlenséggel:
– A kurva Istenit neki! Én kiönteném a szívemet, és akkor ez a kibaszott köszönet! Hát… annyit mondok kösz szépen! És én még azt hittem, hogy magával normálisan el lehet felnőttek módjára beszélgetni egy kicsit. Istenem, mekkorát tévedtem!
– Kérem kislány! Fejezzük ezt be, rendben?! Semmi szükség arra, hogy megsértődjön, és kivágja itt minden szomszéd szeme láttára a hisztit. Gondolom az anyukája nem mondta el a teljes történetet, ugye?!
Sára jócskán meghökkent a döbbnet meglepetéstől.
– Mit?!
– Hogy… – A férfi egész testtartása mintha teljesen összezsugorodott volna, alig bírt a talpraesett kamasz lány szemébe belenézni. Inkább ütött-kopott kellőképp rozoga kisteherautója felé nézett.
– Ne szórakozzon velem! Mondja el de rögtön bármit is tud! – követelte valósággal máris vérben forgó szemekkel.
– Rendben van! –vett egy mély levegőt. – Dióhéjban annyi az egész, hogy én nem lehetek a maga biológiai apja… Anyád gyönyörű, lázadó nő volt, aki szerette váltogatni a pasijait. Őszintén sajnálom…
Sára erőteljesen pislogni kezdett, mintha csak most fogta volna fel a szavak tényleges értelmét.
,,Nem ez valami kurva kicseszett félreértés annyi szent!”– döntötte el magában.
– Ha nem maga az, aki árulja már el nekem a nagy titkot, hogy kicsoda?! – akár egy ügyész, vagy bíró igazságot követelt saját magának.
A férfi megrándította vállait, mintha erről az egészról nem tehetne.
– Őszintén sajnálom… fogalmam sincs… Erről talán jobb, ha édesanyáddal beszélsz.
Sára most szándékosan hátat fordított egy pillanatra, hogy a férfi ne láthassa a forró, nedves könnyeket, melyek most patakokként kezdték keretezni az arcát.
– Tudja mit kedves Uram?! Pontosan azt fogom tenni, amit javasolt! Most pedig menjen innét!
Miközben a férfi, akár egy meztelencsiga újfennt bekászálodott rozoga szétesőfélben lévő autójába Sárában valami elpattant. Bénító nyugtalanság telepedett egész benső lényére. A férfi azonnal elhajtott magára hagyva a teljesen kiábrándult, és lelkiekben összetört kamasz lányt. Sára egyedül maradt. Újból zsebre vágta a kezét, és leült a kerítés padkájára. Azért akarta találkozni, hogy kérdéseket, és válaszokat kaphasson, ám ehelyett újból totális csőd lett a végerdemény.
Amikor egyedülálló anyja késő este holtfáradtan hazaesett a munkából kamasz lányát a bejárati ajtó előtt találta karja tett kézzel, vádolón tekintettel.
– Kicsim! Segítenél légy szíves! Vettem néhány dolgot a boltban! Bevinnéd légy szíves! – kérte szépen.
Sára megsajnálta anyját, és segített a csomagokkal, majd amikor úgy tűnt, hogy már mindent elpakoltak a nagyméretű hűtőszekrényben egyszer minden szó nélkül azonnal nrkitámadt:
– Anyu! Miért nem szóltál róla, hogy a biológiai apám egy kapitális húgyagyú seggfej?!
A asszony hirtelen azt se tudta, hogy mit is válaszolhatna egy ilyen heves, ingerült kirohanásra.
– Sára! Ne haragudj, de nem értem, hogy miről beszélsz…
– Jaj, anyu! A kurva életbe már! – kezdett hangos káromkodásba.
– Vigyázz a szádra édes lányom! Csillapodj, és meséld el szépen, hogy mi a baj?!
Sára vett egy nagy levegőt, és töviről-hegyire elmondott mindent, hogy miként és hogyan találkozott állítólagos apjával a nagymama utcájában.
– …És tudod olyan megalázó volt az egész, egy ilyen lecsúszott, viharvert alakkal… – már jószerivel a sírás határán volt, amikor álölelte gyöngéden anyja.
– Jól van édesem! Tudom, hogy zaklatott vagy, és megbántott, de megpróbálom elmagyarázni, hogy mi is történt valójában!
Azzal anyukája mindent részletesen elmondott kamasz, heves lányának onnantól kezdve, hogy alig tizenhat évesen esett teherbe, majd az állítólagos apukajelölt egyik napról a másikra kiszállt az életéből, és a nagymama rohant lánya megsegítésére.
– …És soha nem is érdekelt, hogy az állítólagos apám hol él, vagy mi lett vele?! – kérdezett rá nyíltan, mert nagyon érdekelte a történet.
– Semmi szükségem nem volt rá! A nagymama mindenben segített, és számos olyan igazi barátra is szert tehettem, akiket nem biztos, hogy megismerek, ha ez az egész kaland meg nem történik. – vallotta be.
– Nagyon büszke vagyok, hogy te vagy az anyukám! – vallotta be Sára, és olyan jó volt anyja mellkasához hozzábújni, akárcsak kislány korában mikor félt a dörgő villámoktól, és a sötétségtől.
– Én pedig nagyon örülök, hogy ennyire felnőttes, talpraesett, makacs, és nagyon is határozott lányt sikerült nevelnem!
Még sokáig beszélgettek, aztán mindketten szobáikba mentek, és az álom azonnal elnyomta őket.
Másnap Sára éppen a gimibe készülődött, és puszival búcsúzott anyjától, aki tízórai rántotthúsos szedvicset készített neki – ha esetleg megéhezne –, ekkor az iskola mellékutcájában feltűnt ugyanaz az ütött-kopott rózsdás kisterehautó, melyben a pocakos férfi ült.
Sára úgy gondolta tudomást se vesz róla, hiszen ez a férfi minden szintén elvágta volna magát, hiszen sérült a kényes, és nehezen megszerezhető bizalom.
Sára találkozott csajos barátnőivel, és mintha mi sem történt volna együtt mentek be a gimi főépületébe.
Amikor aztán délután háromnegyed kettőkor kicsöngettek a halálosan unalmas hetedik és egyben legutolsó óráról Sára még mindig látta a rozsdás furgont, és benne a viharvert vezetőt, aki most mintha megemberelte volna magát, mert tiszta ruhát vett, és igyekezett rendes, normális ember benyomását kelteni, aki néhány szót szeretni váltani egy kamasz lánnyal. Sárában pedig valahogy győzött a kulturális, emberi kíváncsiság, mert egyenesen odament a furgónhoz, miközben csajos barátnői az utca végében éppen cigiztek, és a féiúk bunkó vicceit tárgyalták ki.
– Hát maga meg mit akar megint?! – förmedt rá kissé ellenségesen. Csak most vette észre, hogy nem a jól megszokott festékfoltos overállszerű munkaruhát viseli a bakanccsal, hanem rendesebb szövetnadrágot, övvel és inggel, és meg is borotválkozott. Azért ez is valami, nemde?!
– Szervusz! Örülök, hogy újra láthatlak! – köszönt higgadtan. – Anyukáddal sikerült beszélnetek?
– Semmi köze hozzá! De ha már kérdezi! Anyám minden szükséges infót megosztott velem! És erről ennyit!
– …De azért őszintén remélem, hogy nem haragszol rám nagyon…? Vagy igen…?! – mérte végig kutatón.
– Erre mit mondjak?! Igazság szerint egyedül csak magamra vagyok kurvára pipa, hogy hogy lehettem annyira tökelütött balfék, hogy elhitettem magammal, hogy találkozhatok legalább egyszer az életben az igazi apámmal, amikor ki tudja, hogy ő most merre jár? Azt se tudjuk, hogy életben van-e még?! – hangja megkeseredett szomorúságról árulkodott, és ezt megérezte a férfi is.
– Őszintén sajnálom… tényleg… nem lehet könnyű…
– Hát azt elhiheti… Ha más kérdése nincs, akkor ideje mennem! – Sára már éppen elindult volna, ezzel le is zárva életének újabb kinos fejezetét, amikor a férfi benyult a furgon első ülésére és átadott egy kisebbfajta játékmackót.
– Ezt neked szántam…
– Ne haragudjon, de miért is…?! – Sára annyira meglepődött, hogy csak kevésbé tudta leplezni meglepettségét. El is szorult egy jelentős pillanatig a torka.
– Tudom, hogy már kész felnőtt vagy, de tudod… szóval… a szándék a fontos… – nyögte ki.
– Hát… köszönöm szépen… legyen szép napja… – Azzal magához vette az ártatlan kis játékmackót, és visszatért csajos barátnőihez, akik kíváncsian máris körbevették, és mindenképp tudni szerették volna, hogy vajon ki volt az a rejtélyes férfi, akivel elbeszélgetett.

A BIZALOM MENEDÉKE

A kamasz tizenegy éves srác már csak azt látta, hogy a kivakult bordó Suzuki szedán típusú kocsi csikorgó kerekekkel gázt ad, hogy a Budapesttől két és fél órányira lévő lovastanyára vigye.
Ehhez hozzátartozott lelki és fizikális sérülése, melyet egyrészt nagyon szégyellt, másrészt súlyos lelkiismeretfurdalás is marcangolta lelkét, hiszen talán ha nem rettegett volna halálosan a kutyáktól, akkor – meglehet –, talán nem üti el egy autó, és akkor most nem kellene lovasterápiás foglalkozáson részt vennie. Bár még csak kamaszodásban lévő fiú volt annyit tudott, és érzett, hogy szüleinek sosem akart csalódást, vagy fájdalmat okozni, mert számítanak rá, és mert jót akartak neki.
– Meglásd édesem nagyon jól fogod magad érezni! Életedben először láthatsz majd pacikat! – igyekezett lelkierőt önteni belé aggodó anyja, aki sokkal jobban izgult, és félt a tudattól, hogy kisfiával még jócskán történni fog ez-az, mint az arrogáns, és sokszor zsigerileg szőrszálhasogató apuka, akinek az volt a hittvallása, hogy egy igazi férfi szinte bármit kibír.
Már az jócskán időt vett igénybe, hogy egyáltalán kényelmesen kikeveredhessenek a fővárosi csúcsforgalomból, és ne kelljen az apuka gondosan megválogatott szitkózodásait, és magvasan obszcén véleménynyilvánítását meghallgatniuk gyakorlatilag minden ötödik másodpercben, ha csak egy botcsinálta, vagy épp kelőképp tehetségtelen autós véletlenül rosszul váltott sávot, vagy elfelejtett indexelni. Ilyen esetekben valósággal zengett a kis autó utastere:
– A kurva anyádat! Te rohadék! Nem tanultál meg vezetni?! – ordított ilyen esetekben a családfő torkaszakadtából.
– Apukám! Felesleges emésztened magad! Nyugodj meg! – igyekezett úrrá lenni a helyzeten a hidegvért erőltető anyuka.
– Engem ne csítítgass anyukám! Inkább adj egy kurva cigit! Majd felrobbanok a méregtől, ha ilyen kétbalkezes idiótákat látok az utakon. – most ablakon kibámuló, anyósülésen üldögélő fiához fordult: – Remélem te azért vérprofin fogsz majd vezetni, ha itt lesz az ideje?!
A kamasz fiú nem szólt semmit. Az elsuhanó nagyvárosias tájat személte egyre figyelmesebben, és gondolatban azon töprengett, hogy vajon ha nem lett volna az autóbalesete vajon szülei akkor is szeretnék-e őt, vagy legalább is valamivel normálisabb gyereknek fogadnák el?! Súlyos kérdések voltak ezek, mellyel érezte egyedül képtelen megbírkózni. Hallott olyan történeteket, hogy léteznek olyan különleges képességű emberek, akik mások lelkébe látnak, és gyógyírrel szolgálhatnak az ember lelki sebeire. Gondolhatta nem csupán csak a pszichórizsa szövegek kezdődhetnek így.
Így is több mint két és fél órába tellett mire az egyik gyorsforgalmi útvonalon pirinckázva végül egy bekötő földútra kanyarodtak rá, és még mentek vagy száz métert mire elérkeztek egy pajtaszerű parasztházig, ami mellett egy fakerítéssel elkerített futató volt, és néhány istálló épület. A családosok közül már javában megpróbálkoztak a pónilovaglás rejtelmeivel, míg az ún. bátrabbak akár szabadon bele is vethették magukat az ügetésbe nagyobb, felnőtt példányokon.
Egy csinos huszas éveiben járó, feketehajú, Pocahantas-típsú lány éppen szénát és szalmát lapátolt egy négyágú vasvilla segítségével, majd ellenőrizte a lovak patáit is. Látszólag szakavatott profi volt, aki nagyon szerette az állatokat, és persze az állatok is elfogadták őt, hiszen sosem bántotta őket, és mert bizhattak benne. A Suzuki szedán kissé porolva a földes uton máris lefékezett, majd a két boldog, és jócskán kiváncsi szülő máris kiszállt a kamasz fiú kivételével, akit egyszerre rémisztett a sok családos boldog ember látványa, másrészt az állatok közelsége.
– Lennél szíves kiszállni abból a kurva kocsiból édes fiacskám?! – emelte fel valamivel keményebben egyébként is markáns hangját a családfő.
– Drágám, talán hagynunk kellene, hogy Bence a maga módján rendezze el a dolgokat… – próbálkozott megértőn az anyuka.
– Ha nem szállsz ki abból a rohadt kocsiból esküszöm mindenre, ami szent, hogy felpofozlak, és kirángatlak! Na, mozgás! – kezdett fenyegetőzésbe, hiszen mindig tudhatta, hogy egy kis megfélelmítéstől fia valósággal összecsinálja magát, és beijed. Vgégül Bence nagy nehezen kiszállt, és nagyon óvatosan becsukta maga mögött az autó anyósülésének ajtaját.
– Na csakhogy! Akkor talán nézzünk széjjel! – javasolta a családfő, és máris elindult az egyik irányba, mintha egy felfedező, vagy kalandtúrán lenne.
– Apukám! Talán jobban tennénk, ha együtt maradnánk! Ez mégiscsak Bence napja, vagy nem?! – kérdezett rá az anyuka, ám hamar rájött, hogy férjet cseppet sem izgatja kamasz lelki sérült fia érzelmi, és egyéb állapota.
– Csináltatok csak egész nyugodtan azt, amit akartok! Kurvára nwm érdekel! – azzal mint aki kinyilvánította megfellebbezhetetlen akaratát már ment is a saját maga lába után, míg az aggodó, fiatalos, csinos anyuka kézenfogta kamaszfiát, és elindult vele az istállóboxok irányába.
– Bence! Ne is figyelj apádra! Tudod ő egy nagyon bonyolult ember, aki képtelen kimutatni a valódi érzéseit, de ettől még nagyon becsül, és szeret téged!
– Akkor miért kell mindig megaláznia anyu?! – kérdezett rá nyíltan a kamaszfiú, és anyjának most sem sikerült ezt a sarkallatos kérdést érdemben megválaszolnia.
Együtt ballagtak az istállók irányába, és a csinos, fiatalos anyuka azonnal az egyik nyitott istálóhoz sietett, ahol egy almásderesszínű, délceg paripa kíváncsian, érdeklődve dugta ki a fejét. Látszott, hogy érdekli, hogy kiféle-miféle emberek tévedhettek az otthonába.
– Hát szia kishaver! Hogy te milyen szépséges vagy! – óvatosan megsimogatta a ló pofáját, míg az engedelmesen tűrte.
– Esthajnalcsillagnak hívják! – termett azonnal a hátuk mögött a sötéthajú, amazon lány, aki most gyanakodva figyelte a betolakodókat.
– Ó… elnézését… rendkívüli, pompás állat! – gratulált az anyuka. – Hogy én milyen feledékeny tudok lenni… – játszotta meg magát kicsit, mint aki valami fontos dolgot máris elfelejtett. – Törökné Judit asszonynak hívnak, és ő itt a nagyfiam! Mutatkozz be te is!
– Csókolom… Bence vagyok… – eresztett meg egy halvány beszédet a fiú is.
– Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Bence! Mi járatban vannak?! Talán szeretnék kipróbálni a lovaglás örömeit? – érdeklődött kedvesen, mégis kicsit leereszkedően.
– Nos hát, nem egészen! Tudja kedves… bocsásson meg nem értettem jól a nevét… – látványosan a füléhez emelte ujjait, mintha ténylegesen nagyot hallana.
– Budai Nóra vagyok! – mutatkozott be végre a gyönyörű amazon.
– Nos kedves Nóra! Mi azért jöttünk ilyen messzire, mert a fiamnak volt egy kisebb autóbalesete pár éve, és azóta sajnos a lelke mintha már nem volna ugyanaz… – érződött a fiatalos asszony minden mondatán, hogy úgy kell harapófogóval kihúzni belőle minden egyes megszenvedett szót.
– …És gondolom azt hiszik, hogy egy lovasterápia majd begyógyíthatja a régi fájó lelki sebeket?! – vette kicsit cinikusra a hangját a gyönyörű fiatal lány.
– Nos…hát igen…
– Ezen is lehet segíteni, de elsősorban Bencének kellene akarnia a változást, különben én sem tudok segíteni! – jelentette ki karba tett kezekkel, jócskán méregetve anyát és fiát.
– Ó, megértettem! Akkor tehát tudna esetleg segíteni…? – igyekezett hogy hangjában ne csupán a puszta parancsolás lehessen hallható, sokkal inkább valamifajta kölcsönös empátia-tolerancia.
– Segíthetek, de ez rendkívül hosszú, tartalmas időt vesz igénybe!
– Értem, de azért legalább megpróbálhatná drága Nóra! – A fiatalos anyuka ezúttal már kissé bekeményítette hangját, amitől máris parancsolgatós stílust kezdett felvenni, és alkalmazni. Megérezhette ezt az élt a másik lány is, mert most a kamasz fiú felé fordult:
– Van kedved segíteni kicsit?
Bence anyjára nézett, mert mindig az volt a séma, hogy mielőtt bármit is cselekedett, vagy akart előbb minden esetben ki kellett kérnie a szülei engedélyét, ami – így a kamaszkor kezdetén –, kezdett kicsit vércikivé válni.
– Menj csak kincsem! Érezd jól magadat! – bátorította az anyuka.
A gyönyörű, karcsú amazonlány azonnal vasvillát, és egy közepesméretű műanyag vödröt adott a jócskán megilletődött Bence kezébe, majd intett, hogy kövesse az istállók irányába.
Amikor már az istállókban voltak a lány szénát, és szalmát kezdett elteríteni néhány botxban, hogy a lovak tisztán lehessenek, és mivel már bizalmasan csupán csak ketten voltak azonnal nekiszegezte a kérdést:
– Figyelj csak! Nem akarlak kritizálni, de ez azért szerintem tökre vérciki, meg minden, hogy egy ekkora srác, mint te mindenhova az őseivel megy. Még egy ilyen helyre is, mint ez! – tárta szét teátrális kedvvel mindkét karját. – Egy deka barátod, vagy barátnőd sincs, aki eljönne veled?! – tért máris a lényegre.
Bence jó párszor lemondóan megrázta fejét. Érződött rajta, hogy nyughatatlan, folyamatosan önmarcangoló lelke most valósággal háborog, amit a legtöbb istállóban lévó ló is megérezhetett, mert nyughatalanul mocorogni, nyeríteni kezdtek.
– Cssss… Nyugalom srácok… – igyekezett csitítani őket a gyönyörű, karakán lány. – Hát belétek meg mi a nyavalya ütött?! – azonnal kinyitotta a reteszt az egyik boksz ajtaján, majd félrehúzta a vaskos tolóajtót, és gyöngéden megpróbálta megvigasztalni az állatokat.
– Te nem nagyon bírod és szereted az állatokat igaz-e?! – jött egy újabb fixírozó, vájkáló kérdés.
– Kicsit félek tőlük… – vallotta be.
– Mondjuk egyébként meglátszik! Figyelj őszinte leszek, ha nem gond! Az a helyzet, hogy neked egy pszichómókus kellene, de baráti minőséggel ellátva, mert az itt lévők többsége szereti az állatokat, ami rólad viszont nem mondható el! Bocs, ha kiábrándítanálak! – még egy jó szénabálát rakott be az egyik boxba, és szórt egy kis élelet is a lovak etetőjébe.
– Akkor elmegyek… – válaszolta nagyon halkan, és egyre csüggedtebb lelki állapotban Bence, mert mintha felismerte volna, hogy ezen a különleges helyen ő nem biztos, hogy kap megfelelő segítséget.
– Hékás! Ácsi! Azért nem azt mondtam, hogy reménytelen eset vagy, vagy ilyesmi, csak neked speciális kezelés dukkálna, hogy tisztába kerülj önmagaddal. Figyelj! Sajnálom, ami veled történt, de nem gondolod, hogy meg kellene róbálnod túltenni magadat a dolgokon, és kicsit másképp szemlélni a meglévő dolgaid?!
Bence elgondolkodott azon, amit ez a gyönyörű, és különleges lány mondani próbált. Aztán kételkedve, tanácstalanul bámult rá.
– Tudsz lovagolni?
Bence nemet intett a fejével.
– Hát akkor a lovas terápia szerintem alapból kizárva! Addig viszont – persze csak, ha van kedved hozzá –, segíthetnél nekem kitisztani, meg rendbe tenni az istálló körüli dolgokat.
Bence végre úgy hihette, hogy mégis hasznos lesz, így segített kitakarítani a problémás, sok munkát igénylő helyiségeket.
Időközben az öntörvényű, arrogáns apuka is visszatért saját felfedezőútjáról, és kíváncsian keresni kezdte szándékosan elhagyott kis családját. Ahány emberrel csak találkozott a lovastanyán mindenkitől megkérdezte, hogy nem-e láttak egy csinos nőt, meg egy pufók, tizenegyéves forma kamasz fiút valahol, ám a legtöbb itt ténykedő alkalmazott nem tudott semmiről semmit, vagy nem is igazán érdekelte őket a dolog. Az apuka persze egyre frusztráltabb, egyre idegesebb lett, amiért nem találja kiscsaládtagjait, míg végül a távolból megpillantotta csinos feleségét, ami egy istálló mellett várakozott, miközben megpróbálta éllvezni a tűző napfény sugarait.
– Hát te meg? Mit csinálsz itt?! – kérdezte.
– Éppen várom az eredményt a fiunkkal kapcsolatosan. – vallotta be az asszony, és szemmel láthatóan jócskán fújolt, és haragudott is marcona, ellenséges tekintettel a férjére, akinek szokása volt őket nemes egyszerűséggel faképnél hagyni.
– …És hogy van a kis pisis?!
– Mármint Bencére gondolsz?! Ő az istállóban van egy kedves lánnyal, akit nemrég ismertünk meg a lovak körül. Hátha tud rajta segíteni.
– Ez kész agyrém! Amikor te is nagyon jól tudod, hogy Bence halálosan retteg az állatoktól! Majd pont lovagolni fog megtanulni! Micsoda gyerekes, szánalmas próbálkozás! – legyintett egyet hangulatiságában a férj, majd újfent rágyújtott egy cigire.
– Talán jobb lenne, ha mára befejeznéd a cigizést! A végén még megárt!
– Te csak ne javasolj nekem semmit, oké?! Felnőtt ember vagyok! Azt csinálom, amit csak akarok a kurva istenit! – lett másodperceken belül kissé ellenséges a hangja.
Végül Bence és a gyönyörű, feketehajú amazonlány kijöttek az istállóból.
– Na mi újság van gyerekek? – kérdezte kíváncsian a családfő.
– Üdvözlöm! Ön biztosan Bence apukája! Én Nóra vagyok! – nyújtott kezet, és szándékosan olyan erősen szorította meg a gyanútlan férfi paraszti kezét, hogy az valóságos csillagokat látott a szemei előtt.
– Hú! Ez aztán az erőteljes kézfogás! – nyugtázta a családfő elégedetten, mert magának se vallotta volna be, de az utóbbi időben kicsit megneheztelt a puhány, erőtlen emberekre, akikből hiányzott mindennemű mersz, vagy tökösség.
– Tudsz segíteni a fiunkkal kapcsolatban?! – érdeklődött most az anyuka aggódva.
– Nézze asszonyom! Bence fantasztikusan sokoldalú, különleges srác, de miután fél az állatoktól, így szerintem nem lenne neki célszerű egy lovas terápia. Elvégre ott is elsősorban állatokkal és emberekkel közösen dolgozunk.
– Akkor mit javasol, drága Nóra?! – kötötte az ebet a karóhoz az asszony.
– Próbáljanak meg találni egy jó gyerekpszichólógust, aki egyben kíválló baráti is lehet, és nem ártana, ha kicsivel többet próbálnának meg foglalkozni a gyerekükkel! További kellemes napot! – Nóra már éppen indulni készült, amikor az anyuka megállította:
– Bocsásson meg drága Nóra! Még lenne néhány kérdésem, ha nem bánja, és utána már nem is zavarnám többet! – állította meg a szemlátomást egészséges önbizalommal, és tökéletes kiegyensúlyozottsággal büszkélkedő fiatal lányt.
– Tessék? Mit szeretne, mit mondjak?! – tette csípőre a kezét, mint aki – legalább is –, támadóállást vett fel.
– Tudja Nóra Bence nehéz korszakot él át, és nagyon féltem őt, és aggódom miatta, mert mindig is olyan… sebezhetőnek tűnt, aki hamar sírva fakadt, és szóval… – próbálta megmagyarázni a dolgokat a maga módján.
– Értem! Tőlem pedig a jelek szerint csodát várnak, hogy Bence újból normális, egészséges kamasz srác benyomását keltse! Nézze! Amit anyújthatok az egy őszinte barátság, de van néhány ismerősöm, akik talán tudnának rajta segíteni! Szigorúan állatok bevonása nélkül! Így is megfelelne a dolog?! – kérdezett kíváncsian vissza. Szemmel láthatóan nagyon a szívéhez nőtt már most a különös kamasz fiú.
– Az nagyon sokat segítene rajta…
– Akkor foglaljanak helyet abban a főépületben, és nemsokára hozom a kívánt címeket és telefonszámokat! – azzal máris elsietett, míg a két szülő és a kamasz fiúk célba vették a főépületet, majd leültek egy asztalhoz.
– Na, mit sikerült intézni?! – kérdezte gyerekesen, kiváncsiskodva a családfő, aki legszívesebben azonnal rágyújtott volna egy újabb cigire, de felesége szúrós szemeket meresztett rá, így egyelőre nem vette elő a dobozt.
– Megismerkedtünk egy fantasztikusan karakán fiatal nővel, aki úgy tűnik tud segíteni a problémánkon.
– Nocsak, nocsak! A fiú máris becsajozott! Ezt nevezem! Még pár év és nagy kujon lehet! – veregette párszor elismerően hátba megszeppent fiát a büszke apuka.
– Apkám egyáltalán nem erről van szó! A lényeg, hogy Bence új barátokat találhasson magának, mert így teljesen beszűkül a szociális környezete.
– A francokat! Tudod milyen élet-halál harc volt, amikor én gyerek voltam! Fogalmatok sincsen! Most meg mindenki csak arra képes, hogy megjátsza a nagyképű eszét.
Nemsokkal később visszajött jónéhány kupac papírossal Nóra.
– Elnézésüket kérem, ha megvárattal volna Önöket, de össze kellett készítenem jópár szóban forgó anyagot! – máris az asztalra tette a hivatalosnak látszó papírokat, hogy az asszony tüzetesen átnézze, hiszen az apuka ritkán, ha értett volna a bonyolult, nyakatekert mondatok sokaságához.
– Köszönjük szépen! – köszönte meg az anyuka mindhármójuk nevében.
– Ha Bencének van kedve még egészen nyugodtan eldumálgathatunk! Úgy sem árt egy kis segítség! – javasolta Nóra, majd kifelé indult az épületből, és Bence jobban gondolta őt követni, míg szülei átbeszélik a hivatalos papírok tartalmát.
Jócskán fejtörést okozott főként Bence anyukájának a papírok sokasága; elvégre vele mindig is lehetett beszélni józan ember módjára, viszont a családfő – ahogy mondani szokták –, bizony nehezebb diónak bizonyult, mert bár kedvelte kamasz fiát nem volt hajlandó semmilyen változtatásra, ami gyereke érdekeit szolgálta volna, ezért a feleségnek bizony nem ártott kicsit csürni-csavarni a szavakat, hogy annál eredményesebbnek tűnjön a biztos meggyőzés.
Végül abban állapodtak meg, hogy Bencét egy családgondozó gyermekpszichológushoz küldik egy kis négyszemközti bizalmas beszélgetésre, de a nemrég megismert lovas Nórával is ápolhat baráti jellegű kapcsolatokat.
Amikor később újfennt visszatért a hétköznapok régi kerékvágása Nóra gyakran meglátogatta Bencét, aki már nem is tűnhetett olyan gyámoltalan elvesztett, magányos kamasznak, mint – legalább is –, a kezdetekben.

A BELSŐ SZÁMŰZETÉS

Mert valami átkozott,
szánalmas kifogás
szinte minden esetben visszaránt,
később meg azonnal hátra lök;
önmagába zár valami megkísértett,
benső nyughatatlanság
a lélek legkiszolgáltatottabb
benti madárfészkeiben,
melyről egyedül csakis én tudhatok,
hiszen más,
akár spicli-cinkosok
elárulhatják azt,
amit csupán csak
a felszín közvetít.

A titkokat illene megtartani
s e mostani sanda Világban
úgy járnak-kelnek egymás
magánéletében a bulvár-média
ügynök-riporterei,
akár az olcsó papparazzik
egy-egy szaftosan tocsogó
pletykaéhes szenzáció után.

A Léthez már így is karmos
tigrisek dörgölőznek,
fogukat élesítik,
hátha övék lehet majd
a hasznos, mócsing-korca,
mások kárára,
mint amikor az egy-valaki
váratlan betemetett szavakat
suttog még halkan ringatón
mielőtt a halhatatlan Mindenség
után már végleg elszakítaná
a kapcsolati köldökzsinórt.

Patakjai a medúza-Időknek
egyelőre homokóra-percek
vízszintes síkján,
akár adrenalinfüggő
kötéltáncosok még lengenek.

Ha mostanság üres tenyerében
virágzik ki hűség és bizalom
már nem csupán gyanús,
de eltiprandó vállalkozás is,
hiszen semmi haszna;
a jóságok dárdája rozsdásan,
kicsorbultan rendre beléjük törött,
kicsinyes gyanakvások
tördelik apró szótagokra
a megkísértett, tartós tévedést,
sóhajtozások aprócska
létrafokait tán jobb volna
hűséges barátokkal bejárni;
mert a meghosszabbított hallgatásnak,
halogatásoknak is vannak polipkarmaik.

A csigalépcsős emlékezetben
berozsdált, nyikorgó kapuk
ritkán nyílnak Alzheimerek parancsára;
pereg a némák makogása,
mankókon sántikálnak
az idült bénák, hogy zsíros
biztosítások pénzeit lejmolhassák,
míg a vastag kereskedők
immár mindent s mindenkit
zálogban tartanak, akár kincseiket.

Valahol öntudatlan nyílni
kezdtek a Lét reteszei, akár
egy éles pattanás,
melyet kinyomni nem
– csupán csak elkaparni lehet!

HERCEGI AJÁNLÓLEVÉL

Az igazság azonban az volt, hogy kész káosz volt az élete, amióta imádott nagymamája, aztán anyukája is meghalt, a megbízhatatlan, és trehány apja pedig állítólag lelépett egy korabali, alig tizenhét éves kiscsajjal, és most valahol Olaszország és tengerentúl között osztja be a saját idejét.
Amikor a gimis szalagavatón először próbálta elveszíteni féltve őrzött szüzességét csupán egy tátongó, nagy ürességet és hiányt érzett előbb csak a gyomrában, később már a két lába között, amikor a gimi – számára legjobb pasija Ádám –, szakavatott módon óvszerhasználattal megtette, amiről a legtöbb kamasz csak álmodik egész kamaszkorában. Végül az érettségi banketten telt be az a bizonyos pohár, amikor Ádám nem vele ment el, hanem egy másik barátnőjével, akivel a bulizós, kissé részegségbe torkolt este után szabályosan egymásnak estek, és hajukat tépdesték. Alig bírták őket szétválasztani. Aztán később, amikor egyetemre készült a barátnője, aki megcsalta Ádámmal felugrott hozzá a szülei lakására, és őszintén bocsánatot kért tőle.
Nagyon szeretett volna divattervezéssel vagy valami hasonlóval foglalkozni, és a mázsás súlyúnak vélt, törtfehér felvételi tájékoztató füzetből szabályosan kitépkedte azokat a lapokat, melyekre elviekben még szüksége lehet. Aztán felvették az egyetemre, ahol végül is hamar kiderült – főként kissé tudálékos, és okoskodó tanárai számára –, hogy a lazádó, modern gondolkodású, fiatal nő igenis visszaválaszol, ha kérdezik, és ha nem ért valamit, és határozott, karakán módon igyekszik érvényesíteni saját egyéni véleményét.
Persze mint – kivétel nélkül –, szinte mindenütt az egyetem berkeiben is előfordultak olyasfajta pedagógusok, akinél felütötte fejét az emberszabású gonoszság, és egy-egy zárthelyi dolgozat, vagy szigorlati vizsga alkalmával bizony-bizony Dorinát sem kímélte a szemétkedések, és beszólogatások átka.
– Nézze kedves Dorina… bár kétségtelen, hogy sok mindent tud, de mi úgy érezzük, hogy sajnálatos módon nem tud eleget! – jelentette ki egy-két rosszakaratú docens. – Maga maga helyében én inkább elmennék egy gyorséttermi lánchoz felszolgálónak, oda bárkit felvesznek! Miért nem állapodik meg, és szül inkább gyerekeket és vezeti a háztartást?! – Ez azért már övön aluli ütés volt a tanároktól is, és Dorinát sem ejtették a feje tetejére.
– Tisztelt tanár úr! Sajnos ellent kell mondanom! Nincs és nem is lesz igaza, mert Önnek nem a szaktudás számít, sokkal inkább az érdekközpontú szimpátia. Én most kimegyek az ajtón, és bármennyire is ellenzi igenis érvényesülni fogok a világban, és valóra váltom az elképzeléseimet! – Felemelt, határozott fejjel sétált ki a jócskán meglepett docens irodájából, hogy aztán összetört szívvel a földszint alatti raktárhelyiségben, ahol a jegyzetbolt helyezkedett el kiadósan kibőghesse magát.
– Jaj kisasszonyka, rosszul érzi magát?! – kérdezte azonnal a mindenki sorsát mélységesen a szívén viselő jegyzetboltos öregasszony. – Talán egy férfi bántotta meg…?
– Ne tessék aggódni semmi miatt drága Marika néni! – igyekezett megnyugtatni a kíváncsiskodó asszonyságot. – Csak tetszik tudni az emberi gonoszsággal akadtak problémáim… – szomorkodott, míg nedves szemeiből kitörölt néhány jelentős és sokat eláruló könnycseppet.
– Ugyan, enyje no kisasszonyka! Nem lesz semmi baj! Fel a fejjel! Ön különleges és mindig helyén van a szíve! – biztatta. – Meglássa előbb-utóbb csak meghozza gyümölcsét az a rengeteg tanulás, amit végzett.
– Nagyon köszönöm drága Marika néni… tényleg sokat segített… – odament a jegyzetboltos öregasszonyhoz, és mintha csak imádott, néhai nagymamája lenne szorosan magához ölelte az idős nőt.
Amikor lediplomázott kapcsolatba került néhány jobbnevű divatcéggel, akikről cirka három-négy hónapon belül máris kiderült, hogy alkalmazottaikat úgy dolgoztatják, akár a rabszolgákat, és ha bárkinek ellenvéleménye volt, azt azonnali hatállyal kirúgták, és utána még gondoskodtak róla, hogy egyetlen divatcégnek se forduljon meg a fejében, hogy felvegye és alkalmazza azokat, akiket egyszer már kirúgtak. Brutálisan kőkemény volt nem csupán a piaci verseny, és konkurencia, de már maga az az érvényesülési, érdek, és bizalmi kapcsolati háló, mely ezt az iparágat is rendre jellemezte, és áthatotta.
– Dorina kedvesem! Magának külföldre kell mennie! Az ő kreatív, avantgarde tehetsége valósággal azonnal kimagaslik kortársai közül. – javasolta neki az egyik elismert, és sikeres divattervező, akinek érzéke volt hozzá, hogy azonnal kiszimatolja az őstehetségeket.
– Megtisztelő drága tanár úr, de előbb pénzt kell gyűjtenem, mert úgy hallottam, hogy egyáltalán nem olcsó mulatság most egy külföldi utazás. – vallotta be az igazat, és tanára nagyra értékelte őszinteségét.
– De hát kedvesem! A pénzzel sose foglalkozzék, ha akar valamit mindenképp vágjon bele, valósítsa meg, különben egy egész álló életen át azon fog bánkodni, és keseregni, hogy miért nem tette meg.
– Teljes mértékben igaza van drága tanár úr!
Később a jófej divattervező adott Dorinának jólfizető kisebb projectmegbízásokat, és Dorina minden fillért gondosan félretett, és élére állított, hogy a külföldi utazást mindenképp megvalósítsa. Öt-hat hónap múltán végül elmondta szeretett tanárának, hogy megpróbálkozik a párizsi divatvilággal, hátha lesz majd, aki vevő merész, egedi, és divatos ruhakollekcióira.
– Csak vágjon bele drágám! Minél hamarabb! – A divattervező még ahhoz is ragaszkodott, hogy elvigye autóján a reptérig, ahol megvárta, míg az ifjú hölgy felszáll a párizsba tartó közvetlen charterjáratra.
,,Még szerencse, hogy mostanság szinte már mindenütt az angol a hivatalos, nemzetközi közlekedőnyelv.”– gondolta, így mivel már volt egy középfokú nyelvvizsgája úgy érezhette, hogy bárhol bármikor elboldogul. A legfontosabb feladat az, hogy találjon valakit, aki a divatszakmában kalauzként elkíséri, és megmutatja a dörgést.
A legelső márkásabb divatházból, és aztán sajnos jó néhány nagy multra visszatekintő divatcégtől páros lábbal rúgták ki, hiszen Dorina neve ismeretlen volt a nagyoknak, aztán amikor már arra készült, hogy végleg itthagyja álmait és terveit egy jóképű, üzletemberkülsejű férfi szállt ki egy Posche 911 turbo Carrarából.
– Elnézését kérek hölgyem, hogy megszólítom… – kezdett angolul társalogni, mert ezt legalább Dorina is megértette. – Csak nem történt valami baj?! Láttam már Önt néhányszor az épület előtt. Csak nem engedték be?! – érdeklődött közvetlenül. Barna szeme egyszerre tükrözött jóságot, és melegséget, és amibe Dorina is – úgy érezhette –, bátran megkapaszkodhat.
– Nézze kedves Uram! Van néhány merész divatkollekcióm, de sehol sem tudtam eddig megmutatni a terveimet, úgyhogy ha van bármilyen ötlete, vagy elképzelése figyelmesen hallgatom… – válaszolta meg frappánsan, és karakánul a választ Dorina, és az üzletembernek tetszhetett a merész kijelentése, mert fogta magát, becsukta menő sportkocsija ajtaját, és még pittyegő autóriasztóval is lezárta, majd kérte, hogy fáradjon vele. Bementek egy hátsó bejáraton, ahol a két biztonsági őr már előre köszönt az érkező üzletembernek, míg a férfi egyszereűn biccentett Dorina felé, hogy a két őr tudomásul vegye hozzá tartozik.
Rögtön átvágtak egy hosszanti udvaron, majd egyenesen egy divatbemutató kellős közepébe csöppentek, ahol – mint később kiderült –, a savolyai-piemonti hercegség egyik tagja lesz a díszvendég.
– Á, Üdvözlöm Jean-Pierre! Hogy van, mindig?! – rázott barátilag máris kezet egy divattervezővel, aki a nádszálkarcsú modelleket volt hivatott ellenőrizni, és a ruhakollekciójukat, melyeket éppen viseltek.
– Ö… Herceg Úr… én nem is tudtam, hogy Ön is itt lesz… – hirtelen döbbent kifejezés jelent meg a sürgető divattervező arcán, míg Dorina is jócskán meglepődött, de igyekezett felelősségteljes és komoly arcot vágni.
– Csak semmi macera drága Jean-Pierre! Szeretnék kérni Öntől egy szívességet, ha szabad! – fordult a divattervező felé halk hangon bizalmasan, bár így alig lehetett érteni a mondatait.
– Parancsoljon velem Herceg Úr!
– Itt van ez a gyönyörű, különleges nő, aki azt állítja, hogy lenne jó pár merész, újító, kreatív ruhakollekció-ötlete, és senki sem volt hajlandó meghallgatni, viszont azonnal kidobták! Ha volna olyan kedves és segítene neki egy kicsit, hogy terveit, és álmait megvalósíthassa, lekötelezne!
– Ó… hát… nem is tudom Herceg úr… bár…
– De kedves Jean-Pierre a divattervezés is csupa-csupa izgalmas kísérletezés és minden nap új felfedezéssel jár! Ezt még Öntől tanultam! Ugye számíthatok magára?! – kérdezte a befolyásos üzletember.
– Természetesen Herceg úr… megtiszteltetés, ha egy ennyire nagyformátumú ember kér tőlem bármit is…
– Pompás! – most a megszeppent Dorina felé fordult, akinek hirtelen jócskán megdobbant a szíve. – Nyugodtan mutassa meg a terveit Jean-Pierrenek ő mindenben segíteni fog Önnek! Ha további kérdései lennének csak hivatkozzon rám nyugodtan! Bocsásson meg, de most már tényleg mennem kell! Igazán örülök, hogy találkoztunk! – gyöngéden kezébe vette Dorina kezét, és finom csókot lehelt rá, amitől Dorina úgy érezte, hogy egész belsejében máris bizsereg. Kétségtelen, hogy ez a rendkívül jóképű, és tetőtől-talpig az udvariasság mintaképe férfi valósággal azonnal levette a lábáról. Bár kötve hitte, hogy valaha az életben akárcsak egyszer is találkozni fognak.
– Na mi lesz már lányok! Gyerünk, gyerünk! A kifutó nem vár! – tapsolt sokszor a divattervező emberke, és föl-le járkált, hogy mindent abszolútisztikus, önző ellenőrzése alá vonhasson. Végül aztán – ki tudja miért –, odafordult Dorinához:
– Szóval vannak ruhakollekció terveid drágám?! – méregette gyanakodva, mintha még soha az életben nem látott volna nőt.
– Igen… természetesen… – válaszolta angol akcentussal kissé szégyenlősen.
– Nálad vannak most a terveid? – jött egy újabb kérdés.
Dorina elővett egy hosszú, oszlopszerű tasakot, melyben felhajtogatott platátok mintájára gondos alapossággal jóformán az összes terve, és kreatív ötletei helyet kaptam. Illetve digitális formában egy Pendrive segítségével is tudott kisebb reprezentációt tartani, már amennyiben arra volt szükség.
Jean-Pierre óvatosan kivette a heneralakú, kupakos tokból a terveket, és egy nagy tervezőasztalon máris szétterítette, miközben odakint milliószám fényképészvakú kereszttüzében már javában tartott a divatbemutató.
– Hmmm… lássuk csak… – vette részleteiben szemügyre szakértő szemmel. – Rendkívül sokat ígérő, és tehetséges munka… néhány modellen már most látom, hogy fantasztikusan fok állni! Szeretnélek bevenni a csapatomba! Persze csak, ha nincsen másirányú terved!
Dorina hirtelen köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy híres, nevezetes párizsi divatcézár valósággal el van ájulva terveitől, és eddigi munkáitól, és rögvest munkát, megélhetést akar neki biztosítani.
– Én… ö… hát… azt hiszem… – hebegni-habogni tudott csupán.
– Ami ugyebár drágám annyit jelent, hogy igen?! – kérdezett vissza immár mosolygós, baráti jelleggel.
– Igen! És nagyon szép köszönöm a lehetőséget! – hálálkodott.
– Ne nekem köszöd kicsi szívem! Saját magadnak! Honnan is jöttél?!
– Budapestről!
– Á! Értem! Szóval nem hagyták, hogy szabadon szárnyalhass, és kibontakozz?!
– Hát… valahogy úgy… – igyekezett még egy újabb mély levegőt venni, hogy felfogja milyen szerencsében is van része.
– Akkor ezt megbeszéltük! Ezeket a terveket szeretném magamnál tartani drágám, ha megengeded, és már a következő munkanap kidolgozzuk az esetleges részleteket! Most pedig ünnepeljünk egy kicsit! Szereted a jófajta pezsgőt drágám?! – A divattervező valahonnét elővarázsolt két kristálypoharat és megtöltette finom habzó bukorékkal, majd egyhajtásra kiitta. Dorina reszketeg kezébe is adott egy pezsgővel teli poharat, amit a talpraesett, fiatal hölgy csak apránként fogyasztott el, hiszen semmi esetre sem szerette volna, hogy máris fejébe szálljon az ital.
– Ha van kedved drágám egészen nyugodtan néz körbe, és fedezd fel magadnak a helyet! Ha bárki megkérdezné Jean-Pierre munkatársa vagy! – kacsintott mosolygósan bizalmasan, majd gyorsan, peckes lépésekkel máris a kifutón termett, hogy az egzotikus, álomszép modellek társasaságában megtapsolják őt, és persze a frenetikus este többi résztvevőit.
Dorina még nézelődött pár percig, aztán úgy döntött hazamegy, hogy legyen ideje felkészülni a holnapi napra, és persze jócskán elgondokodni a történtekről. Alig vette észre, hogy amint kilépett az épületből a nagyon jóképű, fiatal herceg egész idő alatt egyedül csak őt bámulta. Most kiszállt luxus Poschéjéből, és legalább százszálas vörösrózsacsokorral a kezében egyenesen felé tart.
,,Hát ez meg mit akarhat?!” – gondolkodott el, majd amikor már csupán alig pár méterre volt Dorina úgy döntött, hogy kíváncsiság gyanánt bevárja.
– Bocsásson meg kedves hölgyem, hogy nem tudtunk beszélgetni, de sajnos egyéb irányú elfoglaltságaim elszólítottak… – kezdett bele szokásos, unalomig ismeretes mondókájába a herceg, majd szabadkozva átnyújtotta a hatalmas, és igen-igen tetszetős virágcsokrot.
– Ha meg nem sértem vele ez az Öné! Fogadja szeretettel!
– Én… igazán… nem is tudom… nagyon köszönöm… gyönyörűszép… – lelkendezett, mert az utóbbi időben nem sok embertől kapott virágot. És persze nem ekkora kivitelben.
– Volna kedve hozzá, hogy ha esetleg ráér akkor találkozhatnánk egy kellemes, nyugodt helyen? – A férfi hangján is érződött, hogy erősen küszködik a szavakkal, koncentrál, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy még soha senki nem volt rá ennyire lefegyverző hatással.
– Persze! Miért is ne? – Egyezett bele a fülig érő szájú Dorina a találkozóba.
– Megengedné, hogy hazafuvarozzam?! Merre felé lakik?
– Ó… a külvárosban… De igazán nem… szükséges…
– Ugyan! Ragaszkodom hozzá! Párizs külvárosa kicsit veszélyes vidék! Kérem szálljon be nyugodtan! – azzal már nyitotta is ki a luxus sportkocsi anyósülés felőli oldalát, hogy gyöngéden besegítse a hölgyet az autóba, míg a virágcsokrot – egyelőre –, a hátsó ülésre tették. A herceg profi sofőrként máris gázt adott, de azért nagyon ügyelt, hogy a közlekedési szabályokat – ha nem volt muszáj –, ne sértse meg.
Dorina azt gondolta, hogy egy fantasztikus álomvilágba csöppent bele, ahol az álmok, és a vágyak igenis teljesülnek, bármilyen akadályt gördít az ember elé az élet. Mindvégig igyekezett megőrizni a realitás érzékét, miközben egyre inkább érezte, hogy szívében újból felébred a szerelem olthatatlan s örökkévaló vágyakozása…

VÁLLALATI VÉG-JÁTÉK

Elegáns sakktáblamintás kosztumöt viselt, körömcipővel, és laptopttáskával, mézszőke haját szigorú kontyba fogta össze, amitől máris nagyon megközelíthetetlen, nagyon hivatalos jelleget öltött egész megjelenése.
Márkáns, hollófekete gurulós bőröndöt húzott maga után, mikor végre kikeveredett a repülőgépből, hogy aztán a nemzetközi váróban vegye át számtalan csomagjait. Majd nagyot sóhajtott és felnézett a fátyolfelhők keresztezte égre. Igaz még csupán csak Augusztus vége felé járt az idő, de mégis volt valami nagyon szeszélyes az emberek hangulatában…
– Taxi! Kérem! – Emelte fel jó magasra kezét, mintha csak újból egy iskolai órán jelentkezne felelőként, és mikor egy kanárisárga taxi máris előtte állt meg kicsit megnyugodott, hogy mégsem kell elvesztegetnie további értékes perceit. Ugyanis egy felelős, vezető állásban lévő reklámmanager nem engedheti meg magának, hogy könnyelműen bánjon az idővel. És egyébként is egy nap nem csupán huszonnégy óra, de ha munka, és feladat van akkor azt értelemszerűen végre kellett hajtania.
– Jó reggelt nagysád! – köszönt neki autójából kiszállva egy harcsabajszos, fél mázsás sofőr. – Hova lesz a fuvar?! – méregette kissé gyanakodva, mint egy ragadozó, aki mielőtt lecsapna azért még tetőtől-talpig részletesen végigmérte zsákmányát.
– A belvárosba a hatodik kerületbe, ha kérhetem! – A gyönyörű, csinos nő egyelőre türelmesen várakozott, mert azt remélte, hogy a taxis előbb-utóbb kapcsol, de miután ez öt perc múltán sem történt meg kissé ideges lett.
– Valami próblémája van drága nagysád?! – érdeklődött kíváncsian, sunyi, ravaszkás mosollyal a taxis.
– Ha meg nem sértem kedves uram legyen kedves a csomagjaimat a csomagtartóba bepakolni! Megfizetem! – felelte mielőtt a taxis bármit mondhatott, vagy tiltakozhatott volna. Sajnos még így is jócskán meglátszott enyhén morcos, bosszús tekintetén, hogy miért kell neki cipekedéssel, meg pakolással vesztegetnie a drága idejét, amikor az idő – ha nem tudná esetleg valaki –, pénz.
– Így már megfelel! – A taxis nem zavartatva magát a gurulós bőröndöktől kedve a kis kozmetikai táskákon, és retikülökön át mindent behányt a csomagtartóra, majd jó hangosan rácsapta a csomagtartó fedelét az autó hátsó felére jelzésértékűen.
– Azért lehetett volna finomabban is kedves uram! Ezek nagyon értékes holmik! – igyekezett kioktatva megmagyarázni a dolgok természetét a gyönyörű nő, de azonnal átlátta, hogy a taxisnak csupán csak legfeljebb nyolc osztálya lehet, mert fogalma nem volt, hogy mit akarhat tőle.
– Akkor most jön, vagy marad drága nagysád, mert nekem osztán’ édes mindegy! – jelentette ki karba tett kezekkel.
– Tudja mit?! Magával megyek! – Még szerencse, hogy a keze közt tartott laptoptáskát magánál őrizte, így a méregdrága hordozható számítógépének nem lett semmi baja, és a prezentációs fájlok sem sérültek.
A nappali fény vakító sugarai úgy vették körbe a gyönyörű, fiatal nőt a hátsó ülésen, mintha egy igazi angyal volna, akit csupán csak azért küldtek le a föld nevű bolygóra, hogy segíthessen az egyszerű földi halandók nyomorát, és mindennapi gondjait elviselhetőbbé tenni. A taxis bezzeg állandóan stírölte a visszapillantó tükörből, miközben a gyönyörű fiatal nő azonnal okostelefonjáért nyúlt, és azonnal telefonálgatni, és fontos ügyeket intézni kezdett:
– Akkor a tőzdsei árfolyamokat nézd meg figyelmesen… képzeld csak én is tudom, hogy mi fán terem egy számviteli grafikon… a prezentáció és a marketing az én asztalom ebből nem engedek…
A taxis azonnal felmérte, hogy valószínűleg rendkívül fontos emberrel hozhatta össze a sors, hogyha máris ennyire fontos, és lényegretörő üzleti tárgyalásokat folytat le egy egyszerű telefon segítségével. Miközben vezetett azért időnként hátra-hátratekintett miközben a nő előbb a Tabletjén, majd később a laptopján is dolgozott valamit. A gyönyörű nőt csupán csak egy-egy élesebb kanyar, vagy forgalmi dúgó billenthette ki munkavégzéséből.
– Tudja a kisebbik lányom most fog ballagni, és mikor megkérdeztük tőle a párommal, hogy mit szeretne kezdeni az életével? Szeretne-e továbbtanulni meg ilyesmi? És tudja mit mondott?!
A gyönyörű nő egyetlen pillanatra sem engedhette meg magának, hogy felnézzen laptopja képernyőjéről; egyre csak folyamatosan gépelt.
– Azt mondta, hogy celeb, meg influenszer akar lenni, meg zenész és klippeket akar forgatni, és hasonlók. Képzelje el! Egy szóval nem hallottuk tőle, hogy esetleg ne adj’isten valami kétkezi munkát, vagy szakmát kitanulna. Hiába! Változnak az idők! Bezzeg én az ő korában… Ha apám meghallotta volna, hogy kacérkodom a színészettel visszakézből kaptam volna tőle máris pár pofont!
– Bocsásson meg kedves uram, de most sajnos nincs időm rá, hogy a magánéletével is foglalkozzam, mert jelenleg a saját karrieremet is egyengetnem kell! – jelentette ki kicsit cinikus hangnemben a nő, és ezt már a taxis is belátta, hogy jobb lesz, ha meg se szólal.
– Persze nagysád! Megértem! A munka az első! – A továbbiakban a taxis igyekezett minden maradék koncentrációját az előtte lévő közúti forgalomra koncentrálni, miközben fél szemmel azért ellenőrizte a taxamétert.
A gyönyörű nő csupán csak biccentett, hogy tudomásul vette a taxis válaszát, majd visszatért kétkezes gépeléséhez.
Időközben a taxis jobbnak látta, ha nem a festői útvonalat válasszák, melyet – tudvalevően –, direkt a pénzesebb kuncsaftoknak tartogatott, hanem minél gyorsabban el kívánta fuvarozni ezt az álomszép karrierista nőt a munkahelyére, mert ma még – feltehetően –, lesz egy-két nagyon fontos tárgyalása, és millió és egy dolga, ami nem tűrhet halasztást. Szerencsére ismert olyan titkos kerülőutvonalakat is, melyek segítségével a forgalmi dúgókat jó messzire kitudta kerülni így még mindig kicsit szerencsével könnyedén megspórolhattak maguknak legalább húsz-huszonöt percet.
– Ha nem baj nagysád akkor kicsit lerövídítem az utat, hogy gyorsabban odaérjünk!
– Megköszönném! Ez igazán nagylelkű magától! – nyugtázta a nő.
– Nem tesz semmit! – Bár a taxis pontosan tudta, ha szándékosan lerövídíti az utat, akkor kiesik néhány igen-igen zsíros bevétel aznapra, de hát az embernek mégsincs mindennap szerencséje egy ennyire kivételes álomnőhöz. Nem igaz?!
A taxi bekanyarodott egy mellékutcába, majd végül ráállt a gyorsforgalmi szakaszra, ahol a legtöbb autó kötött pályán mozog így gyakorlatilag kikerüli azokat a kereszteződéseket és további útakadályokat, melyek – a legtöbb esetben –, jócskán felszoktak tornyosulni főként a délelőtti csúcsforgalom időszakában.
Aztán ahogy a taxis megígérte nagyjából huszonöt perc alatt már bent is voltak a hatodik kerületben az Andrássy út patinás környékén.
– Megérkeztünk nagysád! – közölte a taxis miután a taxamétert megállította, hogy pontos összeget mutasson.
A gyönyörű nő időközben precíz alapossággal elpakolta laptopját a tetszetős kis táskájába, és modern Tabletjével is hasonlóképp cselekedett.
– Mennyivel tartozom kedves uram?! – kérdezte érdeklődve.
– Ötezerhatszáz forint lesz, nagysád!
– A visszajárót nyugodtan megtarthatja és adtam hozzá egy kis extra borravalót, amiért kerülőutakon volt szíves közlekedni! További kellemes napot! – Azzal kiszállt az álló járműből, és megvárta míg a taxis kipakolja egy kisebbfajta tetszetős kis halomba összes csomagjait.
– Legyen szerencsénk máskor is nagysád! További szép napot! – azzal a taxis lecsapta kocsija csomagtartófedelét, bevágódott a vezetőülésbe és csikorgó gumikkal már ki is kanyarodott a forgalomba, vélhetően, hogy új fizetőképes kuncsaftok után nézzen.
A gyönyörű modern nő pedig elindult az Andrássy úton, hogy odaérjen a konferenciára, ahova várták prezentációival együtt.
Az Andrássy út a főváros egyik luxusnegyedévé nőtte ki magát időközben, és az itt őshonossá lett polgári társadalmi réteget mintha fokozatosan felváltotta volna egy jóval módosabb, gazdagabb elitréteg, akik viszont már egyáltalán nem akartak közösködni.
Ahogy végiggalopozott a járdán, mert nem is tagadhatta volna, hogy kissé késésben volt tüstént két részeg hajléktalant pillantott meg az egyik kisföldalatti lejárójában, akik hangos, agresszív szóváltások közepette veszekedésbe keveredtek valami miatt. Bár nem ítélte el a hajléktalanok társadalmi kiszolgáltatotságát mégis meggyőződése volt, hogy egy vitás kérdést azért talán mégsem kellene ennyire radikális, drasztikus formában lerendezni így jó messzire elkerülte őket és tovább baktatott. Később egy idős, nyugdíjas, nagyon kedvesnek látszó nénike termett előtte, aki már erősen fonnyadt virágcsokrot szorongatott, és azt állította, hogy beteg felnőtt fia miatt kénytelen árulni, és megalázkodni:
– Kedveském! Parancsol esetleg egy szépséges virágcsokrot? – érdeklődött közvetlen alázattal.
A gyönyörű, fiatal nőnek most kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy virágcsokrot vegyen egy idős asszonytól, akivel bizony mostohán elbánt a rongyos élet.
– Bocsásson meg kérem… de most sietek… – azzal jószerivel máris megpróbálta úgy ahogy kikerülni a szerencsétlenül járt, kedves öregasszonyt.
– Vigyázzon magára kedveském… – búcsúzott tőle szomorkásan az asszony.
A modern nő azonnal bekanyarodott a sarkon, ahol volt egy menő fodrász és szépségszalon, ahova csupa-csupa nagymenő, meg nagyágyú, pénzes kuncsaft járt, és ahol egyik volt gimis oszálytársnője volt az egyik alkalmazott. Éppen készült ablaktisztító vegyszerekkel kiadósan letisztogatni a nagyméretű ablakokat, amikor rögtön megakadt a szeme gimis barátnőjén, és kirohant elé a nyílt utcára.
– Szia, jó reggelt! Ezt a meglepetést! Hogy vagy? Mi újság? – hirtelenjében vagy száz kérdést feltett, hiszen már legalább tizennyolc éve alig-alig tudtak csak találkozni személyesen.
– Ö… szia… Szandrám… Bocsáss meg, most rohannom kell a munkahelyemre… de jó volt látni, és eszküszöm neked, hogyha végeztem visszajövök, és majd dumcsizunk… – ígérte meg, majd méregdrága női karórájára nézett, és feszült idegességgel konstatálta, hogy a percek, és másodpercek csak úgy valósággal falják egymást. Ez rosszat jelent, elvégre soha az életben nem késett el sehonnan sem.
Végül gyakorlatilag futva, loholva tette meg az utolsó néhány métert egy tetszetős, patinás, felújított üvegpalota épületéig, ahol beszaladva az épületbe tüstént két gorillatestű, nagydarab biztonsági őr állta útját:
– Hova, hova kisanyám?! Hogy te milyen szaftos kis nőcske vagy! – állták útját.
– Jó napot kedves uraim! Ha megbocsátanak most rohannom kell, mert késésben vagyok egy rendkívül fontos üzleti találkozóról… - hadarta el a szokásos szöveget, miközben a két kíváncsiskodó őr azt hitte viccel, mert mosolyra húzódott mindkettő szája.
– Hát az nem lesz ennyire egyszerű menet kisanyám! Előbb sajna még ellenőriznünk kell ezt-azt, és ha mindent rendben találunk, akkor esetleg beengedünk.
Ez aztán már végleg sokk volt, hogy két ennyire korlátoltértelmű idióta vadbarom állja az útját. Mivel mást aligha tehetett, ezért máris okostelefonján hívta egyik főnökét, és szándékosan hangosan eldarálta neki, hogy két biztonsági őr nem akarja beengedni a nagy tanácsterembe, holott az üzleti megbeszélés már legalább fél órája megkezdődött.
– Igen… Igazgató Úr… máris átadom nekik a telefont… – A gyönyörű nő azonnal átadta okostelefonját az egyik biztonsági őrnek, aki alig bírt megszólalni, és valósággal máris haptákba vágta magát, aztán alig néhány percen belül már be is engedte a nőt saját digitális beléptető kártyájával.
– Örültem a szerencsének kedsem uraim! Egy élmény volt! – jegyezte meg miközben szaporázott lépteivel egyenesen a személyi lifthez sietett, hogy felvigye a kívánt emeletre. Aztán mikor felért, és kiszállt megint futásra szaporázta lépéseit, és le is vette tetszetős cipőit, hogy annyira ne fájjon a lába.
Hármat kopogtatott a nagyméretű ajtón, mielőtt belépett volna a hatalmasnak tetsző tanácsterembe, ahol befolyásos üzletemberek, és főként pénzes befektetők foglaltak helyet. Minden üzletember előtt kiterített hivatalos szerződések, és prezentációs anyagok terpeszkedtek, és nagyon úgy tűnt, hogy már csupán a gyönyörű nőre várakoznak, hogy elkezdődhessen végre a prezentációs előadása.
– Bocsássanak meg a késésért! Sajnos a közúti forgalomnak is van hátránya, bárhogy is igyekszik idejében elindulni az ember… – fújta ki mellkasából a nagy levegőt, majd kivette laptopját táskájából, és összekötötte a nagyalakú asztalon lévő projektorral, hogy a hófehér nagyméretű vásznon máris egy grafikonszerű táblázattal demonstrálja előadása anyagát.
– Tehát a marketing és piaci profitot termelő ágazatokat nem árt kicsit átszervezni, mielőtt újabb összegeket fektetnének bele. Láthatják, hogy a grafikonok indexei pontos zuhanásba kezdtek, ami a tőkepiaci mozgásoknak sem éppen kedvez… – részletes fejtegetésekbe, és komoly meggyőzésbe kezdett arról, hogy miként kellene nyereségorientáltabban átszervezni az adott cégcsoportot, hogy főként a külföldi befektetők is maradéktalanul meg legyenek elégedve, és negyvenöt percen keresztül míg csak jócskán ki nem száradt a szája folyamatosan igyekezett szóval tartani a helyiségben helyet foglaló, befolyásos üzletembereket.
– …Tehát, amint azt Önök is láthatták egyre több kimaradás és hézag lesz majd tapasztalható a következő hónapban esedékes üzleti merkantilista cégpolitikában, ezért érdemes – legalább is –, egyelőre kicsiben gondolkodni, hogy ne ússzon el a már meglévő nyereséges haszon. – fogalmazott egyértelműen.
A legtöbb üzletember – aki egyáltalán valamicskét is konyított az üzleti infrastruktúrához, és politikához –, nagyon helyeslően nem győzött bólogatni, hogy a gyönyörű, határozott nő értheti a dolgát, ha ennyire összeszedett, és precíz volt, és felvázolta a megfelelő szisztémákat. Egyetlen ember nem volt boldog a teremben maga az autokrata, rabszolgahajcsár igazgató, akinek lelki szemei előtt tüstént megjelent, hogy a céget csődbe fogja vinni egy idióta, hülye liba megújító marketingproektje.
A legtöbb külföldi befektető és üzleti partner amikor véget ért a közel három és fél órás megbeszélés barátilag rázta meg a gyönyörű nő kezét, és gratuláltak neki, amiért ennyire felkészülten, és pontosan eléjük tárta a szakmai tervezetet. Többen máris készek lettek volna személyesen csak vele üzletet kötni, ám az igazgató jóváhagyása nélkül ez nem volt lehetséges. A legtöbb üzletember kiviharzott a teremből, és már csak a gyönyörű nő, és az igazgató maradtak benn.
– Hát kedves kollegina… mit is mondhatnék…?! – emelte rá a tekintetét. – Először is gratulálok a kimagaslóan minőségi összefoglalójához! Dicséretes a precíz felkészültsége! Azonban sajnos mivel közel fél órát késett, és megváratta külföldi üzleti partnereinket sajnos nem tudok mást tenni, és el kell hogy bocsássam állásából. Szeretném, ha tudná, hogy ez nem személyes, csupán csak üzleti ügy… – Az igazgató kicsit még örült is neki szemmel láthatóan, hogy elvágta a fiatal nő karrierjének útját, és további érvényesülési lehetőségeit.
– Megértettem Igazgató Úr! – közölte, majd gondosan visszatette laptopját a táskába, és a szükséges hivatalos szerződéseket, és dokumentumokat.
– Várjon csak egy percet kedves kollegina… Ön is tudja, hogy a szakmai tudását, és felkészültségét nagyra értékelem. Nem szükséges, hogy kirúgjam magát, ha munkaidő után megtesz nekem egy aprócska szívességet… - fogalmazott homályosan a nagyhatalmú igazgató.
– …És mi lenne az, ha szabad kérdeznem Igazgató úr…?!
– Tudja problémáim vannak a házasságommal, és a feleségem már nem szeret engem eléggé… Esetleg könnyíthetne a helyzetemen… Maga is csak jól járna vele… – olyan gusztustalan, hányingerkeltő volt kéjmámorban úszó arca, hogy a gyönyörű nő kis híján elokádta magát.
– Erre minden magára valamit is adó, tisztességes nő nemet mondana! – jelentette ki majd fogta a holmiját, és sértődötten kiviharzott a tanácsteremből. Beszállt a liftbe, majd a recepción át egyenesen kisétált az épületből, és úgy döntött visszamegy a szépségszalonba, hogy kibeszélgethesse magát egykori gimis, csajos barátnőjével.

BÉGETŐ PRÓFÉCIÁK, TALMI ÖSSZEOMLÁSOK

Végtelen munkák révén
a halandó Időt fordítanánk
le saját magunkra;
ész s értelem, akár egyetlen
precíz-pontos órarúgó
most még tudatosan
vadászna elefántcsonttornyok
mélyén megbújó értékes
kézirat-tömegekre,
porszagú dokumentumokra,
melyeket elfeledettnek
hitt nemzedékek hagytak
itt feltétlen
mulandóságuk bizonyítékául.

Az Idő boldogabb végvárai,
akár olcsósított,
vagy lebontásra szánt
kártyavárak észrevétlen
beépülnek a süllyedni vágyó,
sekélyes hétköznapok
talmi díszletei közé.
Az ember még csak-csak megérti,
hogy egész életén át
nem maradhat ideje,
hogy méltóképp befejezhesse
az ádáz befejezhetetlent.

Szelídítő korok álmodozói,
vagy kötekedői
– már olyannyira egyre megy -,
akár a kétszer kettő
megfellebbezhetetlen képlete,
mert az idők álruháiban
,,egyeseknek” még így is
folyamatosan figyelmeztetnie,
résen illik lennie,
mert még itt lebzselne
oly sokan, azok is kik
inkább jó pénzekért
lejmolnak kedvükre,
de jóformán két szalmaszálat
sem igen tennének
méltón keresztbe.

Mert önmaguktól
a mindennapi sekélyes
gondok s bajok ritkán
szállnak csak el; talán jobb is,
ha a maga napjait
éli a benső lélekben
egymaga a nyughatatlan elme,
akire senki sem hallgatott.

Észrevétlen lyukas
ózonpajzzsá válik
agymosott agyakban
minden hasztalan,
idióta számkivetett
prédikáció a jóléti
berendezkedés
általános kohéziójáról;
kollektív megrendülés
lesz átkos jussa,
ha bárki még a zavarosban
merhet kedvére pecázni.

Általános korhangulatként
még megülnek
a tömeg-tumultus
recsegő fáján,
hol hollók várják
a gyanútlan esendőket.
Összeterelt nagy
rénszarvasnyájak
bégetnek egykedvűen,
mintha már kérőznének
a nagy aktusok jogán,
figyelő fejükön
meg-megremeg
agancsok ág-rengetege!

SOHA NE FELEJTS EL!

Egy április végi idő volt a kilencvenes évek derekán, amikor – szerencsére –, nincs túl meleg, és nem is szükséges, hogy az ember szkafanderszerű télikabátba burkolózzék.
A meghitt kisvárosi környezet kicsit még fel is erősítette a keserédes búcsút, melyet egy kamaszkorban lévő fiú, és lány egymás iránt érzett, akárcsak a kölcsönös örök barátság és szerelem megfellebbezhetetlen érzését.
A kilencvenes évek végén az internetről még nem sokat lehetett tudni, és a számítástechnika is kezdetleges gyeremcipőkben járt Európa egyes részein. Ellenben rengeteg kézzel és írógéppel készített levél, és irat született a digitalizációt megelőző évtizedben.
– Nagyon hiányozni fogsz nekem Ádi! – A gyönyörű kamasz lány azonnal, szorosan magához ölelte a jócskán megszeppent pufók, kamasz srácot, aki valósággal belevolt zúgva a provokatív, minden ellen lázadó, vagány kamasz lányba, aki nyáron is kedvenc túrabakancsát viselte, és olyan rocker-zenésznek látszott, mintha együttesben zenélne, és most lilaszínű volt a haja, fogadásból, hogy bevegyék a csajok bandájába.
– Nekem is… Találd meg az álmaidat! – igyekezett bíztatni, de mintha megérezte volna a kamasz lány lelke mélyén, hogy a viszontlátással – legalább is egyelőre –, várniuk kell, vagy ami még rosszabb szükséges elhalasztaniuk.
– Kérlek ígérd meg, hogy megpróbálsz írni, és ha úgy alakulnak a dolgaid akkor mindenképp megkeresel, mert nagyon fontos vagy és a barátságod igazi kincs! – még egy utolsó, ezúttal sajnos végleges, szoros ölelés, mielőtt megérkezett volna a távolsági Volán-busz melyre nagy bőröndjeivel, és kitömött, vaskos hátizsákjával felszállt. Ádám segített felpakolni a buszra a nehéznek tűnő csomagokat, aztán leszállt, és megkereste azt a helyet, ahová szerelme helyet foglalt, hogy még integethessen neki. Amikor a busz váratlanul erős gázt adott és becsukta ajtaját a kamasz lány öttenyerét a nagyméretű ablaküvegre tette, miközben mogyoróbarna szemében könnycseppeket csillogtak, s amikor elhagyták a kis buszállomást inkább szándékosan elfordította fejét, mert ez a búcsúzkodás – érzelmileg –, mintha totálisan padlóra küldte volna, és elszállt volna minden maradék lélekjelenléte.
,,Vajon milyen élet fog ezentúl várni rá egy tökéletesen vadidegen városban, vadidegen emberek, és tárgyak között, akiket még csak nem is ismer?! Vajon Ádám betartja-e az ígéretét, és leveleznek majd egymással sokat? Vajon néhány éven belül megfogja őt keresni, mert az örök barátság szent és sérthetetlen, akárcsak a vérségi vagy a testvéri kötelék?!” – Hirtelen annyi kacifántos, kúsza gondolat és kérdés kezdett el nyüzsögni fejében, mintha agya fogaskerekei megállás nélkül őrölnének, és darálnák a jövő bizonytalan eseményeit.
Időközben Ádám fejében is hasonló gondolatok kavarogtak, amint szomorkás, bús kedvvel hazafelé blattyogott.
,,Vajon mit fog róla gondolni ez az álomszép lány öt-tíz év múltán?! Biztos szül egy-két gyereket, valami totál nagymenő, és nagyon sikeres, dúsgazdag vállalkozónak, üzletembernek, akinek még a bőre alatt is pénz van, és egy üvegpalotában fog élni?” - Őszinténszólva azt sem igen tudhatta, hogy mit is gondoljon erről az egészról.
Amint hazaért tüstént beviharzott senkivel, és semmivel foglalkozva gyerekszobájába, és máris lázas iramban körmölni kezdett jól teletömött, hosszú és egybefüggő kézirássorokat egy A/4-es papírlapra. A levél végül több mint tizenöt oldalasra sikeredett, amihez még levélbélyeget kellett később vennie saját zsebpénzéből. De a legnagyobb bökkenő az volt, hogy a kamaszlány nem adta meg lakcímét, így Ádám nem tudta, hogy valójában hová is küldje az elkészült levelét. Ez így ment három-néhy hónapig, amikor is a postaládájában egy levelet hozott fel neki anyukája.
– Kincsem! Linda írt neked! Olyan izgatott vagyok! – újongott akár egy fiatalos lány az anyuka.
– De anyu! Ez az én személyes magánügyem! – védekezett kapásból Ádám, aki jócskán bennejárt a kamaszévek okozta testi-lelki változások radikális zűrzavarában, és a legkevésbé sem akarta, hogy kíváncsiskodni kész anyukájs később akár a legapróbb titkait is azonnal kifecsegje megyszégyenítésben világelső, arrogáns apjának.
– Jól van édesem! Én csak jót akartam! – sértődött meg egy kicsit az asszony, majd némán átadta a levelet és kivonult tüntetően a kiskonyhába, hogy felrakja az aznapi szokványos és egyhangú ebédféleséget.
– Anyu… én nem úgy… gondoltam… – próbált tőle őszintén bocsánatot kérni Ádám, de úgy érezte erről most megint lekésett. Majd ha részletesen elolvassa többször is Linda levelét, akkor utána mindent elmesél az annyjának. Legalább is, ami rá tartozik.
Saját levélkésével bontotta ki a szép színes Micimackós levélborítékot, ami – meglehet kissé gyerekes lehetett –, de őszinte szívből érkezett. S miközben kinyitotta, hogy elolvassa magában mosolyogva állapította meg, hogy Linda kézírása is hasonlóságot és egyezéseket mutat az ővével, hiszen ugyanoly barokkosan dagályos sorokkal fogalmazott, és tömötten teleírt sorok nyüzsögtek a teleírt papírlapon, akárcsak nála.
A kamaszlány leírta, hogy a nagymamája kertesházában laknak a fővároshoz közel, és apja és anyukája elváltak egymástól, mert kanos apja fiatal barátnővel csalta meg az anyját. Emellett elmesélte, hogy van egy-két új csajos barátnője, és hogy néhány srác már érdeklődik iránta, de ő fogadalmat tett, és ezt halálosan komolyan gondolja. Emellett megírta a lakcímét, és már alig várja, hogy Ádám is üzenjen, vagy írjon neki jó részletesen.
Ádám ujjongó örömmel futott be a kiskonyhába, hogy valósággal csak úgy remegtek lépteitől a panelfalak.
– Linda fantasztikus dolgokat írt… – kezdte ecsetelni.
– Hát azt nem kétlem! Nagyon jól megértettétek egymást és a legjobb barátok vagytok!
– Nagyon sokat jelent nekem a barátsága, mert nagyon kevés barátom volt mindig is! – vallotta be kis idő múlva.
– Tudom drágám, és nagyon örülök neki, hogy léteznek ilyen barátok az életedben! – biztatta anyukája.
– Írtam Lindának egy hosszú levelet, és szeretném neki feladni, meg minden!
– De ugye nem regényt írtál?! – nézett rá kicsit furcsán, tétován az asszony.
– Tizenöt oldal lett! Szerinted sok?! – nézett rá kérdőn választ várva.
– Hát… kincsem… ne ess túlzásba, de gondolom már készen is vagy.
– Igen! Már borítékba tettem! Már csak egy bélyeg kell rá, és rá kell írni Linda lakcímét!
– Akkor semmi gond! Írd rá, és én holnap feladom!
– Köszi anyu! Annyira szuper! – megölelte anyját, majd gyorsan visszaszaladt a gyerekszobába, hogy a hófehér borítékra ráírja a kamasz lány lakcímét.
Másnap, ahogy anyukája megígérte fel lett adva a Lindának szánt hosszú levél. Ádám csak várt, és várt. Aztán egy hónap után kezdett kissé gyanúsnak tűnni a dolog…
,,Egész biztosan történt Lindával valami, mert a szavát mindig beszokta tartani!” Akkor miért nem írt vissza?! Lehet, hogy halálos beteg lett?! Muszáj volna megtudnia, hogy mi történt vele! – töprengett magában. Végül úgy döntött saját kezébe veszi a történéseket és a levélben megírt lakáscímre ment. Egyik unokabátyát kérte meg, hogy vigye el kocsival, anyja beleegyezése nélkül.
Amikor a szóban forgó lakáscímre ért nem hitt a szemének. A gyönyörű, virágoskertes családi ház helyet lepusztult, döledezőfélben lévő, szegényes, sártéglából épített viskót talált, mely úgy festett, mintha azonnal összeakarna dőlni.
Két ordas, nagytestű, harpni vágyó fenevad tüstént a kerítésnek rontott. Úgy tűnt megakarják harapni gyanútlan áldozatukat. Végül egy csúszogó nagymamakorú öregasszony sántikált ki rongyokban foszló otthonkájában a nyikorgó bejárati ajtóból.
– Kit keresgél fiatalúr?! – kérdezte tüzetesen végigmérve a félős Ádámot.
– Csókolom… nem tetszik tudni véletlenül, hogy lakott e itt egy lilahajú kamaszlány…?
– Itt csak én lakok fiatalúr, már több mint negyven éve özvegyen! – Jelentette ki jócskán kihangsúlyozva saját özvegyi állapotát, mintha kicsit büszke is lenne rá.
– Ó… értem! Bocsánatot kérek, hogy zavartam a nénit! Viszont látásra! – Ádám máris hátraarcot csinált és visszament a buszmegállóba, hogy hazajusson.
,,De hát hova a fenébe tűnhetett Linda, amikor állítólag ideköltözött?! Egyáltalán miért hazudott? Talán nyomos oka volt rá?” - zakatoltak fejében a kérdések míg a busszal hazafelé zötykölődött.
Teltek-múltak a hónapok, melyekből később már évek lettek, aztán Ádám példás szorgalommal leérettségizett, és szerencsésen felvették a bölcsészetre.
Már végzős egyetemista volt, amikor újabb szerelem kísértette meg; beleszeretett csoporttársnőjébe, aki egyszerre volt gyönyörű, kedves, és roppant intelligens, ugyanakkor még megőrizte a kislányos bájolgását is.
Ádám még jól emlékezett a fogadalmára, melyet Lindának tett. Többek között ezért nem akarta elkapkodni, hogy elhamarkodottan, óvszerhasználattal lefeküdjenek barátnőjével, amikor úgy tűnt komolyra fordult párkapcsolatuk.
Amikor ágyban voltak rengeteget beszélgettek, majd végül Ádám töviről-hegyire elmesélte kamaszéveit, és legjobb lánybarátja történetét.
– Tudod nekem is van egy-két vagány, csajos barátnőm, akiket Lindának hívnak! – jegyezte meg.
– Összetudnál hozni velük egy személyes találkozót! Kérlek, életbevágóan fontos lenne!
– Persze, semmi akadálya! De megkérdezhetem, hogy miért ennyire sürgős?!
– Tudod annak idején tettünk közösen egy bugyuta, gyerekes fogadalmat, és nem akarom megszegni. Nem tudtam Lindával találkozni, és ez érzelmileg… rendkívül felkavar… – az immáron fiatal felnőtt férfin jócskán meg is látszott, hogy folyamatosan viaskodik a lelkében dúló érzelmi viharokkal.
– Akkor ez azt jelenti, hogy most szex ki van zárva?!
– Nem szeretnék semmi hülyeséget csinálni! Megértesz?!
– Persze! Abszolút! Szerintem szenzációs pasi vagy, hogy ennyire ragaszkodsz az elveidhez!
Azzal mindketten elaludtak. Másnap aztán Ádám barátnője okostelefonja segítségével összetrombitálta főként azon csajos barátnőit, akiket Lindának hívtak. Volt belőlük három is, és személyes találkozóra hívta őket egy kellemesen hangulatos kávézó-étterem teraszára a belvárosban.
Ádám annyira izgatott, és feszülten lázas, türelmetlen lett a hír hallatán, hogy egész éjjel alig bírt nyugton maradni, vagy aludni akárcsak pár órácskát is. Egymást kergették a gondolatok fejében.
Barátnője karjába karolva kísérte el a kávézó étterembe, ahol a három gyönyörű Linda nevezetű barátnő szépen sorban felsorakozott.
Ádám kissé félszegen, kisfiúsan, elfogódottan lépett be barátnője oldalán a hangulatos étterembe, ám ami ezútán jött igazi meglepetésnek tetszett. A három Linda nevezetű gyönyörű, szupermodel típus nő egymás után mutatkozott be, de volt egy hölgyemény, aki tíz percet késett, és mikor váratlanul betoppant a baráti társassághoz Ádám rögtön felismerte egykori kamasz szerelmét.
– Linda, tényleg te vagy az…?! – alig hitt a szemének! A lázadó, vadóc, lilahajú kamaszlány, akit – anno megismert –, mintha teljesen eltűnt volna, hogy egy napszemüveges, elegánsan csinos, gyönyörű nő léphessen a helyébe, aki – kivételesen nem viselt lábán túrabakancsot, de nyári szandált, és egyha az ember a bokájára nézett egy tetszetős, művészi jellegű borostyánlevél tetoválást is felfedezhetett.
– Ádi! Hogy megnőttél! Ezt el se akarom hinni! – valósággal ujjongva azonnal rég nem látott szerelme nyakába ugrott, és csimpaszkodva össze-vissza csókolgatta. – Ne haragudj, hogy nem tudtam írni… a nagymamám beteg lett, és meghalt, és nekem el kellett költöznöm… Már nagyon hiányoztál…
Ádám kissé kínosnak érezte az ünnepi pillanatot, annál is inkább, mert mostani barátnője kissé értetlenkedve állt az adott jelenet előtt.
– Ö… hadd mutassam be az egyik barátnőmet… Ő itt Annamari! Annamari Ő az Én Lindám… - mutatta be egymásnak a két nőt feleslegesen, hiszen barátnők voltak.
– Igen! Tudom, hogy kicsoda Ádám, hiszen a barátnőm! Szóval te akarod lenyúlni az én pasimat, ugye?!
– Hékás! Nem tudom, hogy miről beszélsz! Csak nagyon régi barátok vagyunk, és megígértük egymásnak, hogy mindig tájékoztatjuk egymást, hogy éppen mi történik az életünkben. Ha ez neked kellemetlen, vagy nem oké, akkor elnézését!
Ádám barátnőjén kicsit érződött a neheztelés, de miután igazi, vérbeli úrinő volt, és mert a barátság mégiscsak barátság, és nem valami bizonytalan, légből kapott valami így bár kicsit fájdalmasan, de odafordult Ádámhoz:
– Nézd Ádám! Megértem, hogy a régi barátság szent, és sérthetetlen, de akkor kettőnkkel, és a kapcsolatunkkal mi lesz?! – Meg kellett kérdeznie, hogy megpróbálja logikusan látni az adott helyzetet.
– Figyelj Annamari! Tudod, hogy tisztellek, becsüllek, és nagyon fontos nekem a kettőnk kapcsolata, de kérlek próbáld megérteni, hogy Lindával mi úgyszólván egész kiskorunktól kezdve szoros kapcsolatban álltunk, és ő is nagyon fontos számomra! – jelentette ki Ádám.
– Szóval így áll a helyzet! Rendben van! – Vett egy mély, szomorú lélegzetet a csinos, gyönyörű, intelligens nő és távozott a csajos barátnői társaság közül.
– Annamari! Kérlek ne menj el… - kiáltott még utána Ádám hasztalan, mert a gyönyörű nő valóságos futólépésekre kényszerítve magát azonnal felszállt egy buszra és eltűnt a szemei elől.
– Nyugi drágám! Majd megbékül a helyzettel! – vetette oda Linda. – Mondd csak, Ádikám?! Ti nagyon közel álltatok egymáshoz? Már mint… szóval… szexeltetek, meg minden?! – bukott ki belőle.
– Éppen tegnap este jött volna el egy igéző, jelentős pillanat, de eszembejutott a közös fogadalmunk, és megbeszéltem Annamarival, hogy egyelőre ne hamarkodjuk el életünk ezt a részét.
– Nagyon büszke vagyok rád! Ugye tudod?! Én is bocsánatot kérek, mert annyi éven át egész egyszerűen nem tudtalak megkeresni, mert… akadályoztak, és sajnos halálesetek is történtek a családunkban… - hangja szomorkássá, védtelenné tette, amit Ádám megértett. Linda most Ádám mellkasába fészkelte magát, mint egy árva angyal, aki védelemre szorul:
– Figyelj Ádi! Ha nem késő tudnál nekem adni egy második esélyt, és boldogok lehetnénk együtt?! – Őzikeszeme ismét megtelt könnyekkel, de ezek már a hűséges bizalom, és megkérdőjelezhetetlen hála és szerelem igazgyöngyei voltak.
– Csak ezt szerettem volna hallani! – Ádám gyöngéden lehajolt, és hosszantartó érzelmességgel megcsókolta.
Már másnap anyakönyvvezetőhöz mentek, ahol Linda csajos barátnői mellett Annamari is feltűnt, és őszintén gratulált az ifjú pár megkérdőjelezhetetlen boldogságának. Amikor az ünnepi szertartás véget ért, és a karikagyűrűkkel ujjaikon kisétáltak a teremből, mintha sokkal érettebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek volna, mint eddig. Mindketten érezték, hogy a hosszú, gyerekkoruktól eredeztethető viszontagságos útszakasz lezárult életükben, hogy immáron egy egészen különleges, harmónikus közös életnek adhassa át a helyét.
Linda ragaszkodott hozzá, hogy ő vezethesse Ádám féltve dédelgetett sportkocsiját, csakhogy végre kipróbálhassa, hogy milyen érzés valójában. Mikor mindketten beültek az autócsodába, melyen a ,,Friss házasok” embléma díszelgett Ádám szerelmesen megkérdezte immáron gyönyörű asszonyát, élete szerelmét:
– Boldog vagy drágám?
– Veled örökké! – Azzal csikorgó gázt adott, mert a kuplungot hirtelen engedte fel, és az autócsoda, akár egy zabolázhatatlan ló meglódult a fővárosi forgalomban közös álmaik felé…

RÉVBE ÉRVE

A modern, felszínes, digitális exibicionizmusra berendezkedett groteszk kor kitermelte soroai közül a modernség álruhájába öltözetett túlzásba vitt perc-emberkéket. Senki sem értette, hogy igazándiból mire is vágyhat gyakorlatilag egy modern, független gondolkodású, szupermodel álomszép, karrierista nő, aki akár minden egyes nap más-más éttermekben ebédelhet, egy hónap alatt akár még azt is bátran megengedheti magának, hogy háromszor-négyszer tegyen álomutazást valamelyik szubtrópikus óceánparti szigetre.
Mintha csak ezek a nők már alapból arra lettek volna predesztinálva és kiválasztva, hogy elsőrangúak legyenek bármiben, amihez csak hozzáfognak. Sikeres, profitorientált vállalkozást, gazdag férjet, és szépséges állandóan fotóképes sztárcsemetéket tudhassanak maguk mögött. És persze minden felszínes párkapcsolatnak az alapja a jó házassági szerződés, mint egyfajta kölcsönösen bebiztosított jogi formalitás, mert hátha egyik, vagy másik fél alig négy-öt hónap leforgása alatt meggondolhatja önmagát, és akkor nagyon sok – főként anyagi juttatás és javak –, a konkurens fél számlájára iródnak automatikusan.
Történetünk egy csinos, dögös, bombázó, harmincas éveiben járó gyönyörűséges nőről szól Mirandáról, aki kicsit már meg is utálta az adott modern, digitális, felszínes világ sekélyes kétszínűségét, és ki nem állhatta a jólcsengő hazugságok hálózatát, mellyel szinte naponta találkozott.
Kora hajnalban kelt – lévén világ életében koránkelőnek számított. Erre imádott anyai nagymamája tanította meg a ,,ki korán kel, aranyat lel” – elve alapján. Később aztán volt egy-két vad, igazán ereszd el a hajamat típusú lázadása, amikor valóságos nyughatatlan, zabolázhatatlan ördög-vadóc lett és egyetlen bohém éjszaka alatt több szórakozóhelyet is végigjárt egyrészt, hogy pasimustrát tartson a partiképes, azaz pénzesebb férfiak körében, másrészt, hogy önmagának bebizonyítsa ő is ér annyit, mint mondjuk a korabeliek.
Egyik ilyen bohém, bulizós éjszakázás akalmával veszítette el a szüzességét egy idősebb pasassal, akinek meggyőzően vetette be színészi tehetségét, és tizennyolc évesnek hazudta magát. Izgalmas, új felfedezés volt ez, mégha kissé fájdalmas is a legelső – úgymond –, romantikus alkalomra. Később az illető idősebb férfi még jólhangzóan hangoztatta is melldöngetős hévvel, hogy elválik megutált feleségétől, és feleségül fogja őt venni, hogy elkezdhessék boldog, közös életüket, erre azonban nem került sor, mert Miranda meglátta az illető férfit egy másik csinibaba oldalán, akinek szintén hasonló, jólhangzó dolgokat ígért. Miranda ekkor döntötte el, hogy soha többet nem fog nős férfiakkal kikezdeni, és nem lesz hajlandó naiv, megvesztegethető kislányok módján a jólhangzó ígéretek után menni.
Ez a lázadó korszak aztán addig tartott, mígnem imádott nagymamája váratlanul meghalt, és Miranda megfogta a temetésen, hogy megpróbál felnőni a feladathoz, és nemesebb, és rendesebb emberré válni.
Beiratkozott az egyetemre is – igaz levelező szakon –, mert a tandíjat is valamiből ki kellett fizetnie, és muszáj volt előbb egy éjjel-nappali benzinkút shopjában, majd egy gyorsétteremben munkát szerezni, hogy valamicske pénzt sikeresen összetudjon gyűjteni.
Egy kis idő múltán hajlamossá lett azt feltételezni, hogy díjnyertes tanárai, és professzorjai is csupán csak a bolondját járatják vele. Fényes jövőről, és biztos állás és karrierlehetőségekről kezdték telebeszélni folyékony, kreatív elméjét, míg végül a félévi szigorlatok alatt egy rámenősebb, fiatalos tanár már odáig ment, hogy lazán közölte a vizsgán, ha Miranda nem mutatja meg melltartóját és szépen fejlődő melleit, akkor kettes alánál jobb érdemjegyre már ne is számítson. Miranda először meglepődött, majd valóságos gyomorszorító émelygés és hányinger kerítette tartósan hatalmába, míg végül, amikor a fiatal tanár segítőkészen odament a padhoz, ahol a fiatal nő üldögélt, és lehajolt hozzá, hogy jobban beláthasson annak melltartójába Miranda úgy tökönrúgta, hogy a fiatal tanár hosszú percekig levegő után kapkodott, és fújtatott a pokoli fájdalmaktól.
Mirandát később a dékán elé citálta ugyanez a fiatal tanár, aki megjátszotta az ártatlan bárányát és úgy állította be az egész történetet, mintha Miranda lett volna az, aki bizonyos szexuális szolgáltatásokért cserébe elvárta volna a jobb érdemjegyet egy felelősségteljes és szolgálatkész tanártól.
Mirandát sem ejtették a feje tetejére, mert kért az illető tanárembertől egy amolyan ,,személyesebb” jellegű találkozót, de digitális diktafont is vitt magával, melyet ruhájába rejtett észrevétlen, így később, amikor a dékán íróasztalára tette a piciny digitális szerkezetet, hogy visszahallgassák a felvételt a helyzet félreérthetetlenül, megcáfolhatatlanul Miranda javára billentette a mérleg serpenyőjét.
A fiatalos tanárt azonnali hatállyal elbocsátották az egyetem berkeiből, míg Miranda továbbra is szépen haladt tanulmányaival, míg végül példás, szorgalmas eredménnyel vehette át kereskedelmi, gazdasági diplomáját a diplomaosztó ünnepségen.
Felnőtt fiatal életében később az első pár hónap kissé viszontagságosra sikeredett, hiszen bármennyi szakmai életrajzot, és kellőképp megírt motivációs levelet megírt egyetlen valamirevaló multinacinális vállalat, vagy cégcsoport sem volt hajlandó állásinterjúra behívni. Így maradt valami ernyedet pangás mellékíze az egésznek.
Miranda nem volt hajlandó sem meghátrálni, sem feladni. Előbb egy idősek otthonában szerzett alkalmi kisegítői állást, és az idős – főként nyugdíjas, betegeskedő emberek –, nagyon rövid időn belül nagyon megkedvelték, alig nyolc-kilenc hónappal később pedig elhívták egy bulvármédia csatorna műsorvezetői meghallgatására, ahol új műsorvezető személyiségeket kerestek, és alig négy-öt napon belül újból rátelefonáltak, hogy sikeres volt a meghallgatás. Miranda így felmondta az idősek otthonában kisegítő állását, de továbbra sem feledkezett meg az idős emberekről, így vissza-visszajárt az otthonba és mindig vitt a betegeknek egy kis figyelmes, személyre szabott ajándékot.
A legelső héten számos barátságra és szakmai jellegű kapcsolatra szert tett, és már a legelső három-négy ,,betanítási korszakon” tapasztalhatták munkaadói, hogy Mirandában tökéletes mértékben meg lehet bízni, hiszen ha kapott egy feladatot, azt tüzön-vizen keresztül elvégezte, és akárki kért tőle segítséget, vagy kisebb-nagyobb szívességet senkit sem küldött el. Sőt, mindenkire akadt egy-két perce, és egy-két baráti szava.
Egyszer riportot kellett készítenie egy idős, özvegy asszonysággal, aki mérhetetlenül imádnivaló határozott talpraesettségével, és régi vágású, de annál rokonszenvesebb természetével máris óhatatlanul belopta magát Miranda szívébe. Interjú előtt máris kíváncsiskodó, érdeklődő beszélgetésbe bonyolódtak, és úgy tűnt, hogy amikor cirka huszonöt-harminc perc után végeztek az interjúval maguk sem vették észre, de mintha már ezer év óta ismerték volna a másikat.
Az interjú vége felé a semmiből előkerült az idős asszonyság felnőtt férfi unokája, aki afféle romantikus úriember lehetett, mert Miranda valósággal megdöbbent, és majd hanyat esett váratlan zavarában, mikor a megnyerű módorú férfi kezet akart csókolni.
– Üdvözlöm Dr. Dobos Olivér! – nyújtott kezet bemutatkozás gyanánt, és Miranda márcsak amint ránézett elvétve, mintha egy folyamatosan csilingelő hang azt suttogta volna neki, hogy: ,,mire vársz?! Ismerkedj már meg ezzel a csúcspasival!”
– Ö… Miranda vagyok… – nyögte ki nehezen a szavakat.
– Üdvözlöm kedves Miranda! Örülök, hogy találkozhatunk!
– Hát édes fiam, téged meg mi szél hozott öreg nagyanyádhoz?! – tapintott a lényegre az idős nő, aki mindig tudta milyen mondattal szükséges indítani, hogy az embereket kibillentse nyugodt közérzetükből.
– Az ember nem látogathatja meg a saját imádott nagymamáját?! – kérdezett vissza semmit sejtetőn a felnőtt unoka.
– Dehogy is nem édes fiam! Ez a tüneményesen sugárzó hölgy igazi riportot készített most velem, és szeretne megismerkedni veled! – Az idős asszony – legalább is –, úgy közölte ezt a szenzációszámba menő hírt, mintha egyenesen előléptette volna saját magát alkalmi randikeresővé.
– Igazán… nem szükséges… - szabadkozott pirulva, nagyokat nyelve Miranda.
Időközben az ötvenkilós kamerafelszereléssel ügyködő operatőr, és néhány stábtag közölte csendes diszkrécióval, hogy a napnak még sajnos egyáltalán nincs vége, és ha végezni szeretnének, még jónéhány kisebb-nagyobb médiamunkát szükséges megcsinálniuk.
– Bocsássanak meg nekem, de sajnos vissza kellene mennem dolgozni… - szabadkozott Miranda, és úgy érezte magát, mint amikor süldő kamaszlányként először érintette meg benső lelkét a szerelem mindent felülmúló érzése.
– Kedves Miranda! Nem szeretném feltartani, de megtudná adni az én drága unokámnak az elérhetőségeit? – kacsintott ravaszkás, sokat sejtető mosollyal az idős asszonyság.
– Ö… hát hogyne… természetes dolog! – máris kutatni kezdett, mire az egyik stábtag odaadott egy hivatalos névjegykártyát, amin az adott bulvárcsatorna elérhetőségei szerepeltek. Miranda tollat vett elő, és biztos, ami biztos alapon ráfirkantotta otthoni mobilszámát is.
– Tessék parancsolni! – Ahogy a felnőtt férfi kezébe adta, és véletlenségből megérintette ujjait, mintha különleges mágneses áramütés cikázott volna át a lábujjaitól egészen feje búbjáig. Mintha a végzet erői így küldtek volna jelzést számára, bár az ismeretlen, vagy ha tetszik természetfölötti erőkben ezidáig sosem hitt.
– Nagyon szép köszönjük drága Magdi néni, hogy elkészíthettük az interjút, és hogy elraboltuk idejét! – köszönte meg a segítséget, majd mintha csak a saját nagymamája lenne szívet meghatóan megölelte a szintén meghatodó idős asszonyt. Aztán kezet fogott a felnőtt férfival, és elbúcsúzott tőlük behuppanva a nagyméretű furgonba a többi interjúhoz szükséges digitális felvevőeszközökkel, és stábtagokkal együtt. Amikor megindult a teherautó néhány stábtag szinte rögtön találgatni kezdett:
– Nocsak, nocsak! A mi drága Mirandánk megint szerelmes lett? – kérdezgették hangosan egymást, hogy ezzel is cukkolják a totális érzelmi zűrzavart megélő, gyönyörű, fiatal nőt.
– Jaj, fogjátok be! Egyáltalán nem az, amire gondoltok! – közölte velük diplomatikus titokzatossággal. – …És különben sincsen semmi közötök hozzá! Világos?!
– Te vagy a főnök drágám! – szólalt meg valaki.
A hét hátralévő pár munkanapja jóformán mérhetetlenül nagy lelki energiák, és kisebb-nagyobb lelifurdalások, önmarcangolások, és morfondírozó töprengések közepette telt el. Miranda ücsörgött asztalánál és azon mélázott, hogy vajon a szimpatikus felnőtt fiatal férfi is ugyanígy érez-e mint ő?! Aztán az egyik ebédszünetben, mikor ételfutár segítségével evett pár falatot műnyag evőeszközökkel egy másik futár hatalmas vörös rózsacsokrot hozott tetszetős, törtfehér dobozban.
– Mirandának hívják, ugye?! – kérdezte a fiatal, nyurga futár srác.
– Igen! Én vagyok!
– Akkor ez az Öné! – a futár óvatosan tette le a gyönyörű dobozt tele frissen vágott, szebbnél szebb rózsákkal.
– Ö… gyönyörűszép… - bökte ki. – Megkérdezhetem, hogy kitől van? – Miranda mintha pontosan tudta volna, hogy kitől kapott ennyire fenséges, és romantikus ajándékot, de úgy vélte mindenképpen jobb megkérdezni, hogy tájékozódjék a helyzet felöl.
– Egy férfitől! Ajándékkártya is van a virágok közt! – jegyezte meg a futár, majd elköszönt, és elment.
Miranda hosszan bámulta a tetszetős, nagyméretű rózsacsokrot és nem tudott betelni sem a virágok illatorgiáival, sem a kedveskedő, bókoló gesztussal. Már nem is emlékezhetett, hogy egyáltalán valaha is kapott-e akármelyik pasijától virágcsokrot, úgyhogy kicsit kellemesen legyezgette nőies hiúságát, hogy lám csak, valakinek nagyon megtetszhetett.
Óvatosan lefejtette a virágok egyik szalagjáról az ajándékkártyát, melyre pár sor volt írva egy versből, és egy telefonszám.
,,Felhívja-e az illetőt, aki küldte a csokrot, vagy ne?! Ez az adott nap legfontosabb, és elsődleges kérdése” – Végül úgy döntött, hogy egy ártatlannak tetsző, köszönetnyilvánító telefonhívásból még nem szokott egetrengető bonyodalom, és neheztelés támadni, így amikor végzett a munkával, és éppen hazaindulni készült bepötyögte saját okostelefonjába a mobilszámokat és igyekezett megfontolt kiegyensúlyozottságot erőltetni magára, amikor türelmesen igyekezett várni három csöngetést mire egy kellemes, bársonyos férfihang vette fel a telefont:
– Halló… tessék!
– Üdvözlöm… Miranda vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy Öntől érkezett-e a gyönyörű rózsacsokor? – talán nem is volt annyira tolakodó, és kimérten tárgyilagos a kérdés, mint azt eredetileg hitte.
– Üdvözlöm kedves Miranda! Nagy öröm hallani a hangját! Őszintén remélem, hogy örült a virágoknak?
– Nagyon kedves és megható gesztus! Nagyon szépen köszönöm! Megkérdezhetem, hogy milyen okból?!
– Szeretném elhívni esetleg vacsorára, vagy egy romantikus helyre, mert a nagymamám imádja, és rám is nagy hatást gyakorolt… - volt valami megnyerő harmónikus biztonságtudat, valami lélekből sugárzó bizalom a férfi kifejező hangjában, amitől Mirandának önkéntelenül is egyre dobban dobogni kezdett a szíve.
– Bocsásson meg kedves… Olivér, de sajnos a munkám minden szabad másodpercemet kitölti, és… nemrég kezdtem el dolgozni… és nem engedhetem meg magamnak, hogy… - A szavak melyeket kimondott nem minősültek olcsó kifogásoknak, sokkal inkább akadályok voltak. A visszautasítástól, és az újabb lelki sebektől való tartós félelem kicsinyes akadályai.
– Megértettem, és őszinte bocsánatát kérem, ha megbántottam volna… – A férfi már éppen készült lemondóan kinyomni a hívást egyetlen gombnyomással, amikor Miranda nagyot sóhajtott:
– Várjon még kérem… Olivér! A hétvégén talán ráérek egy kicsit… - közölte. – Mit szólna mondjuk Szombaton reggel fél kilenchez? Vagy túl korának találná?!
– Nem is tudja mennyire nagy örömöt szerzett nekem kedves Miranda! Még egy fontos kérdésem lenne! Hol is lakik?
– Ha megvan még a névjegykártya, akkor a hátoldalán rajta lesz a lakcím is!
– Hát persze! Nagyon köszönöm! Lekötelezett!
– Én köszönöm, hogy gondolt rám, és megtisztelt! Akkor Szombaton találkozunk!
– Őszintén remélem! Legyen kellemes napja!
– Önnek is! Visszhall! – azzal mindketten kinyomták a hívást.
A szombati napig csupán egy jó másfél nap volt hátra, és Miranda hirtelen máris idegeskedni kezdett attól kezdve, hogy milyen jellegű alkalmi ruhát kellene viselnie, mely egyszerre kifinomultan elegáns, de nem provokatívan csábító, és szexre invitáló, illetve hogy mit fog főzni, vagy desszerttel kellene indítani egy étkezést? Konkrét, kreatív ötletekből – szerencsére –, most sem volt hiány, mégis kissé frusztrált kapkodásában azt se tudta, hogy mihez fogjon hozzá elsőként. Végül kinyitotta nagyméretű acélszínű hűtőszekrénye ajtaját és kissé irónikusan állapította meg magában, hogy nincs olyan bőséges választék, mint azt remélte, így autójába pattant, és elment a legközelebbi szupermarketbe, hogy alaposan körbenézzen, és bevásároljon. Több mint ötven percet töltött a nagy szupermarketben mire néhány dolgot beszerzett. Vett szálkamentes nyelvhalfilét, csontozott csirkemellett, friss zöldségeket és gyömölcsöket, majd amikor az egyik hűtőpulthoz tévedt tekintete a legelső oroszkrém tortát is bepakolta, remélve, hogy a férfi szereti az édességet.
Amikor a hatalmasra duzzadt bevásárlókocsit tolta kocsija felé alig bírt egyensúlyozni vele, hogy a megfelelő irányban, és stabilan tartsa a négykerekű gurulós kocsit.
Gyorsan hazaautózott és máris nekifogott a főzésnek. A legbonyolultabb dolgoktól halad a legegyszerűbbek felé tetszetős kis konyhai kötényt kötve karcsú derekára. Mire elérkezett a szombati kötetlen találkozás időpontja úgy érezte mindennel elkészült, amivel elakart készülni.
Olivér olyan pontos volt, hogy svájci órát lehetett volna hozzá igazítani. Miranda mindvégig titokban figyelte a férfit, amint kiszáll sportos autójából. Aprólékosan szemügyre vette sportzakóját, ingét, laza farmernadrágját, napszemüvegét. Mégis ahogy végigmérte megjelenését mintha megérezte volna, hogy Olivérnek sem lehetett azért olyan gondtalan, vagy könnyű élete, mint azt elsőre feltételezte. Megvárta míg felszól a kaputelefonon, és csupán csak aztán engedte be.
Mikor a megfelelő emeleten kinyílt a lift ajtaja, és a férfi kiszállt Miranda kedvesen, barátságos mosoly kíséretében fogadta:
– Nehezen talált ide? – érdeklődött utazása felől.
– Köszönöm kérdését kedves Miranda! Hála a modern tudománynak a GPS-re hagyatkoztam! Gyönyörűbb mint valaha!
– Ó, nagyon köszönöm!! Tudja kedves Olivér én nem nagyon bízom a modern dolgokban, de sajnos az embernek naponta muszáj kicsit alkalmazkodnia a technológiai fejlődéshez, ha boldogulni szeretne! Remélem hozta a jó étvágyát?
– Természetesen!
– Fáradjon be nyugodtan! Kér egy italt, esetleg?!
– Egy kis kóla most jól esne!
– Máris hozom! Addig érezze magát teljesen otthon! – Miranda olyan villámgyorsan tünt el a konyhában, mint akit valósággal bolha csípett meg, majd néhány perc múltán visszatért.
– Tessék a kóla! – nyújtotta át a férfi kezébe a poharat!
– Nagyon köszönöm!
– Nem tudtam, hogy mit szeret enni, úgyhogy készítettem valami különlegességet! – szabadkozott miközben asztalhoz ültek.
Miközben Miranda kiszedte a petrezselymes burgonyát, krumplisaátával, és rántott nyelvhallal, és egy kis húslevest is, majd következett az ellenállhatatlan oroszkrém torta a férfi valósággal úgy érezte, hogy máris kipukkad a gyomra a sok ínycsiklandóan finom ételkülönlegességtől. Később mindketten áttelepedtek a nagyon kényelmes, és tágas nappaliba, és Miranda a férfi szavaiba vágva úgy érezte, hogy muszáj megosztania ezzel a rendkívül különleges emberrel élete minden megtörtént eseményét. Észre se vették mire rájuk sötétedett. Amikor a férfi kora estefelé indulni készült Miranda valósággal égett a bizsergető vágytól, hogy a férfi elszánja magát, és romantikusan megcsókolja. Mintha akár egyetlen csókból meglehetne állapítani egy kapcsolat további jövőjét.
– Miranda? Nem venné tolakodásnak, ha megkérdezném, hogy adhatok-e egy csokot? – kérdezte kissé szégyellősen.
– Alig várom kedves Olivér! – A gyönyörű nő volt aki kezdeményezve máris közelebb ment, és sóvárogva felnézett a férfi kifejező arcába, majd lehunyta a szemét a meghitt, bensőséges pillanat varázslatáért, mire Olivér megcsókolta érzelmesen, gyöngéden. Miranda lába valósággal reszketett. Végre el merte hinni, hogy élete jó sínen halad, és talán révbe ért!