Új Novella

CSAK EGYETLEN SZÍVVERÉSNYIRE
Fiatal afféle vadóclány csöngetett egy régi, gangos bérház elhasznált csöngőjén, majd amikor azt vette észre, hogy nem nyitnak ajtót, sehol semmi nesz a biztonság kedvéért a kovácsoltvas díszes kopogtatón is hármat kopogtatott. Aznap még az egyetemre is muszáj lett volna bemennie, mert az új szabály szerint, ha nem kap megfelelő kreditpontokat, akkor egy-egy tanár akár még azzal is bármikor megfenyegetheti a hallgatókat, hogy nem írja alá a félév végefelé az indexét, és akkor aztán lesz nemulass, hiszen egész féléves munkája mehet a szemétbe.
,,Mi lesz már, az ég áldja meg?!” – mérgelődött, dúlt-fúlt magában, mert nem tudhatta, hogy mi történhetett az öreg nyugdíjas emberrel, akinek ételhordóban ételt vitt, hiszen gyerekkorától kezdve olyan volt kicsit, mint kedvenc nagyapja, és szülei is mondhatni egyenrangú családtagként kezelték az öreget. Akkor vajon mi az ördög történhetett?!
Éppen emelte volna fel ismét a kezét a kis, tetszetős kopogtatóra, majd váratlanul éles nyikorgással kinyílt a bejárati ajtó.
– Jó reggelt Alizka! Elnézését kérem, hogy megvárattam, remélem nem baj… kérem fáradjon be nyugodtan… - szabadkozott – mint általában szinte minden esetben –, az öregember félszeg, nyájas udvariassággal, majd azonnal félreállt az ajtóból, hogy a vadóc, szúrósszemű egyetemista lány bejöhessen, és lepakolja a főtt ételeket az ételhordóban.
– Mennyivel tartozom kedves Alizka?! – kérdezte, majd már készítette is elő a bankjegyeket, mert soha az életben nem használt folyószámlakártyát.
– Négyezerkilencszáz forintot kérek szépen! – jelentette ki határozottan az egyetemista lány, és amikor meglátta, hogy az öreg bizonytalankodik a bankjegyek körül, mert kicsit már rosszul is látott, meg új szemüvegre lett volna szüksége mintha rögvest megenyhült volna, és újra kedves, és közvetlenné változott:
– Tessék csak egész nyugodtan rám bízni! – Aliz pontosan annyit vett ki a nyugdíjas öregember pénztárcájából, amennyibe a főtt ételek kerültek.
– Tessék, már meg is van! Finom étvágyakat kívánok Guszti bácsi. – közölte valamivel kedvesebben, még egy fél mosolyra is tellett tőle, majd indult volna az egyetemre, amikor az öregember az előszobában hirtelen se szó, se beszéd összeesett.
– Guszti bácsi… hall engem…?! – A vadóc lány először totálisan kétségbe esett, elvégre nem sok olyan dolog történt vele mostanság, ami érdemes szenzációszámba ment volna, de az öreg nyugdíjaskorú, élettelennek látszó ember teste láttán előbb tartósan megborzongott, majd reszketni kezdett lelke mélyén, akár a nyárfalevél.
,,Így nem maradhat az öreg! Talán infarktusa lehet! Azonnal szívmasszázsra, és mesterséges lélegeztetésre van szüksége!” – igyekezett másodpercek tört része alatt tüzetesen végig gondolni teendői sorát, hiszen ehhez hasonló kritikus egészségügyi állapotokban a legfontosabb minden esetben az időzítés. Óvatosan igyekezett megfordítani az öregember élettelennek látszó testét, majd két kézzel egyenletes ritmusban nyomkodni kezdte a mellkasát, majd mesterséges lélegeztetést is adott. Az okostelefonján hívta a mentőket, mire az egyik ügyeletes diszpécser igyekezett nagy vonalakban eldarálni, hogy infarktus esetén mi is a teendője.
– A beteg eszméletlen, vagy öntudatánál van? – kérdezte a diszpécser a telefonba.
– Maga szerint, ha eszméleténél lenne telefonáltam volna maguknak?! – tért ki a béketűréséből a vadóc lány.
– Nyugodjon meg kérem, azonnal küldök egy ambulánskocsit! Addig próbáljon szívmasszást és mesterséges lélegeztetést biztosítani a betegnek!
– Éppen azt csinálom, de semmire sem reagál! – Aliz észre se vette, de már a tomboló adrenalin miatt elkezdett üvöltözni az okostelefonba.
– Értem! Próbáljon megnyugodni, hölgyem! Úton van a segítség!
– Kösz a nagy semmit! – Aliz azonnal kinyomta a készüléket, mert már nem látta értelmét vitatkozni egy olyasfajta emberrel, akinek napi huszonnégy órában talpon kell lennie, ha bárki segítségért folyamodik hozzá.
A mentők szirénázva huszonöt percen belül érkeztek meg a helyszínre. Aliz engedte fel őket a kaputelefon.
– Jó napot! Megjöttünk! – közölte az egyik tagbaszakadt mentőápoló miközben Aliz továbbra sem hagyta abba az idős öregember újraélesztését, és szívmasszását.
– Innen átvesszük hölgyem… - szabadkozott egy másik fiatalabb ápoló, és máris oxigénmaszkot rakott az öregember szájára, majd megnézte, hogy van-e pulzusa.
– A pulzus gyenge! Azonnal be kell mennünk a kórházba, különben még késő lehet!
A két markos mentős azonnal megragadta a hordágyat öregemberestől, és vágtattak le vele, amilyen gyorsan csak tudtak a mentőakutóig, és Aliz kérte, hogy hadd mehessen velük, mert nagyon a szívére vette most az öregember kritikus, veszélyes állapotát.
A mentő folyamatos szírénázás mellett kanyarodott be a legközelebbi kórházba, és már tolták is be az öregembert életmentő műtéti beavatkozásra, mert elzáródott a koszorúere, ami nem tréfa dolog. Aliz ide-oda téblából a kórházi váróban, míg az öt és fél órás műtét tartott, és már jócskán be is esteledett mire a nyugdíjast kitolták a műtőből. Egy zöldszínű köpenyes orvos jött ki, és egyenesen a vadóc lány felé tartott:
– A nagyapja kritikus állapotban van, átvittük az intenzív osztályra, és nem fogok hazudni, de a következő pár nap kritikus lehet! – közölte, majd tovább ment saját dolga után.
– Köszönöm doktor úr… - felelte visszafojtott könnyei között, majd megpróbált megnyugodni. ,,Egyáltalán kit lehet ilyenkor értesíteni?! – ütött szöget a fejébe a felismerés, mert az öregembernek hozzátartozói nem igen voltak, imádott felesége is négy éve rákban halt meg, rokonairól sem lehetett semmi biztosat tudni.” – gondolkodott magában, és már a gondolattól is valósággal teljesen kiverte a tartós veríték.
Késő este felé egy ügyeletes nővérkének szólt, hogy szeretne bemenni az öregemberhez, mire a nővér kategorikusan kijelentette, hogy a betegnek most nagyon sok pihenésre, és nyugodt, kiegyensúlyozott közérzetre lesz szüksége.
– Ön is jobban teszi, ha hazamegy, és megpróbál pihenni kicsit! Holnap majd többet tudunk! – válaszolta a nővér, majd visszament a recepcióspult irányába.
Aliz lelkiekben összetört kicsit, és most valósággal úgy érezte magát, mintha egy citrom, vagy narancs lenne, amit kiadósan kifacsartak, ledaráltak, és hagytak a szemétdombon hánykolódni. Borzasztó lelkiismeret-furdalás és tartós bűntudat kezdte gyötörni, hogyha egy kis időt szánt volna az öreg anekdotázós mondókájára – meglehet –, nem történt volna ekkora sorstragédia.
Úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen az egyetemi órák már régen véget értek, és valószínűleg a következő pár napban sem tudna megfelelően felsőfokú tanulmányaira koncentrálni az öregember állapota miatt.
– Szia kicsim! Te meg hogy nézel ki?! – lepődött meg az anyja, aki férje halála után még intenzíven dolgozott, mert kevés lett volna a nyugdíja, ha meg is szerettek volna élni.
– Jaj, anyu… - hüppögte Aliz. – Guszti bácsinak infarktusa volt, és életmentő műtét kellett rajta végrehajtani… - annyira kiszolgáltatott, védtelen, és sebezhető volt ebben a nagyon viszontagságos, és szomorú percben, hogy anyjának önkéntelen is megesett rajta a szíve, és azonnal átölelte, és megpróbálta megnyugtatni:
– Drága kislányom… reméljük, hogy nem lesz semmi baj… - simgatta meg sírástól rázkódó vállait, majd részletesen megtárgyaltál a vacsoraasztalnál a nyugdíjas öregember állapotát.
– …Tudod annyira haragszom, hogy fontosabb volt az egyetemi órák, minthogy elbeszélgessek vele… mintha a nagyapám lenne… - szipogta.
– Igen, édesem… nagyon is megértem… reméljük, hogy nem lesz semmi baj!
– A doki azt mondta, hogy elzáródtak a koszorúerei a szívében…
– Az valóban nagyon komoly dolog.
– Utálom a halált! Még nem vagyok rá kész, hogy elveszítsek még valakit, aki nagyon fontos a számomra. – hüppögte, szipogta vegyesen.
– Tudom kicsim! Holnap azonnal bemegyünk hozzá! Most pedig próbáljunk meg aludni, mert különben lemerül a szervezetünk, és nem lesz erőnk semmihez. – Közösen leszedték az asztalt, és el is mosogattak, majd lefürödtek, és lefeküdtek aludni. Aliz azonban egész álló éjszaka valósággal viaskodott álmaival, és képzeletében a legkülönfélébb rémképek jelentek meg. Végül hajnali öt óra körül kikelt az ágyból, köntöst vett, zoknit és mamuszt, és amíg anyja fel nem kelt fel s alá járkált volt gyerekszobájában, mely most a tartós összevisszaságban kicsit úgy festett, akár egy komplett csatatér.
Amikor anyja felébredt, és együtt megreggeliztek fél kilenc felé bementek a kórházba, és érdeklődtek az öregember állapota felől.
– Az intenzív osztályon mély altatásban tartjuk őt, mert komplikációk léptek fel nála! – közölte egyértelműen a kissé ellenséges, trampli nővér.
– Hogy micsoda?! – döbbent meg ketten. – Mélyaltatás?! – hüledeztek, és már a legrosszabbra gondoltak.
Az intenzív osztály irányába vették útjukat, és az egyik ügyeletes orvostól próbált Aliz anyja érdeklődni, hogy lehet-e tartós javulásra számítani.
– Sajnos komplikációk léptek fel kedves asszonyom… a következő pár nap jócskán rizikós lehet… őszintén sajnálom… - közölte a fiatal orvos, mintha egy leckét, vagy verset kellett volna felmondania könyv nélkül.
– Értem, és doktor úr esetleg lehet azt tudni, hogy mikor tér magához a beteg…?! – érdeklődött a szomorú, feszült asszony.
– Sajnos nem… de reméljük a legjobbakat! Szeretnének bemenni hozzá?!
– Igen a lányomat is nagyon megviselte az egész eset… ő ott volt, amikor a szomszédunk hirtelen összeesett a lakásban.
– Nézze, ha a nővérpultnál megadják az elérhetőségeiket értesíteni fogjuk önöket a beteg állapotáról! Most nem szabad zavarni!
– Értem, és köszönöm a segítségét.
– Kérem! – A fiatal orvos már el is sietett egy másik folyosón.
Aliz anyja visszament vadóc lányához, aki kezeit tördelte feszült idegeskedései közepette, és kisírt, kétségbeesett tekintettel nézett farkasszemet anyával, hogy hallja mit sikerült az asszonynak megtudnia.
– Na, mi volt?! – kérdezte.
– Hát… az orvos azt mondta, hogy nem mehetünk be Guszti bácsihoz, mert sok pihenésre van szüksége, és adjuk meg a nővérpultnál az elérhetőségeinket, mert fognak értesíteni.
– Hogy képzelik ezt?! – kelt ki magából Aliz. – Micsoda egy oltári, kurva gennyóság az egész!
– Hékás! Kérlek vigyázz a szádra!
– Bocs, ne haragudj! De ami sok, az tényleg sok! Akkor most mi lesz?! – nézett anyjára szomorúan.
– Hazamegyünk, és egyelőre bizakodunk a csodában!
Azzal mindketten hazamentek. Aliznak muszáj volt tanulmányaira is koncentrálnia, így ő még aznap bement az egyetemre körbe szaglászni, hogy miről maradt le, és mit kell bepótolnia.
Pár nappal később Aliz anyját keresték mobilján, hogy a beteg álmában elhunyt. Aliz anyja azonnal eljött a munkahelyéről, és egyenesen a kórházba ment a beteg halálesetéről érdeklődni. Az orvos azt mondta neki, hogy sajnos egy koszorúér elzáródást követően még mindig voltak komplikációk, mellyel az idős szervezet már nem tudta sikeresen felvenni a harcot. Aliz anyukája megtörten ment haza, és erősen törte a fejét, hogy vajon mit kellene mondania vadóc lányának.
Amikor Aliz hazaugrott az egyetemről, hogy rendesen megebédeljen, mert délután még további előadásai is voltak, rákérdezett, hogy hogy van Guszti bácsi, mire anyja elmondta, hogy sajnos az idős ember álmában meghalt, már nem szenvedett többet.
Aliz azonnal térdre rogyott, és rázkódó, tartós zokogásban tört ki. Amikor alig egy héttel később megtörtént a Farkasréti temetőben a gyászszertartás a gangos bérházból szomszédok, jó barátok, ismerősök népes gyülekezete búcsúzott az elhunyttól. Az öregember részletes levelet hagyott hátra melyben kedvenc értéktárgyait, és könyveit Alizékra hagyta, akik föl se fogták, hogy az idős nyugdíjas miért pont rájuk gondolt elsőre.
Aliz később még számtalan formában vádolta, ostorozta önmagát, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondolt volna a furcsa, különc öregemberre, aki második nagyapja volt, és akinek egész kiskora óta hihetetlenül sok mindent köszönhetett.








