SENKIFÖLDJE-ISZONY

Mintha csak a kettő közötti
Senkiföldjén tétován téblábolna
az ember.
Nem lehet elégszer
gyerekesen kíváncsi önmagára;
a volt-előtti tudatos másodpercekbe
talán már kár is volna
méltón belekapaszkodni.

A tudatos parttalanság
peremvidékéig csupán csak
meglehetősen kevesen,
ha elúsznak.
A végső kátyúk fekália-kupacaiból
aligha lehet bizton kijutni.

Az érzelmek masszív tartósága
helyett a mohó, birtoklás,
mint a megszerzés egyedüli
lehetséges vágya lép
előtérbe irányítva
az összes többi összefüggések
szilárdnak mondott vetületét.

A lehetetlenségek
Valóság-tornyába belekapaszkodva
a lét-bukfenceket mindenkinek
egymagának célszerű végrehajtania.

Mert az ember Sorsa
tán születésétől kezdve
régóta megvalósult s kőbe vésett;
széthullása ráncaiból igyekezne
még életében megformálni
a tudatos alaktalant.
A meg-nem-értett miccenő
mozzanatok körülzsongják,
akár a méhek.

Cselekvések s tettek
dzsungelében szükséges
lábujjhegyen járni, lopakodva,
hogy másokat meg ne bántson.
Felnőtt vágyaikban örökösen
társtalan bolyongó,
kit előbb-utóbb még utolérhet
a végső, földi pillanat.

Miért kell a végső csendben
is egyre csak várni
sültgalambok hívó szavára?!
Az énnéválás miért csupán
csak kotyvasztva készül,
s vajon az elmúlás
miért örökérvényű?

Bosszantó sziszifuszi
semmiségek súlya bárkit
lenyomhat, ki is készíthet,
mielőtt végleg kihűli látszana
már minden kíváncsiság.
A múltba való pontos-precíz
visszacsúsztatást már nem
kellene folyvást megkérdőjelezni.

Mert most – úgy tűnik –,
egyhelyben megállni lett
mindenki számára
a végső s egyetlen cél.
A mából holnapok töredékei lesznek,
melyek felejtett Sorsokat élnek.