A SZERZETES

Késő délután érkezett meg a kolostorba, ami egy hatalmas hegybe mélyen beforódva rejtőzködött: mintha egyetlen célja az lett volna monumentális, és ugyanakkor emberi szemet tökéletesen lenyügőző építészeti sajátosságaival, hogy az emlékezet számára is rejtve maradhasson, tökéletes elszigeteltségben. Mintha szándékosan az lett volna egyedüli feladata az éptménynek, amit már több mint hat évszázada emeltek az ott tüsténkedő barátok, hogy lehetőleg néma, megrendítő tanúsággal szolgálhasson a következő nemzedékek számára, de még mindig csupán a bevatatott tagok számára, hermetikusan kizárva a nagy nyilvánosságot is, akiket kezdetben a hihetetlenül merész kíváncsiság vonzott, és csakis képőbb a folyamatos megismerés.

A szerzetes, akinek egyetlen hobbija, mely szinte már megrögzött hitvallás, és követendő példa lett rendtársai számára az volt, hogy mindenfajta világ – és szépirodalomban járatos volt. Szabadidejében kedvére áldozhatott különös műfordítói, szépírói, és egyéb – főként irodalommal kapcsolatos -, szenvedélyének, melyet szigorúan összekapcsolt a szaktudása alázatosságával, mert úgy hitte, hogy a művészethez nem elég a túlbuzgó elhivatottság, mely sok esetben hetvenkedést, és elbizakodottságot szül, de feltétlenül szükséges hozzá, valamilyen mindenki számára a lélek különös mélyén végbemenő, és főként ott burjánzó, isteni szolgálat; egyfajta kegyelmi állapot elnyerése, melytől nemcsak az elme tisztulhat meg, de ami segíti átlendíteni az embert a tanúskodás feladataihoz.

Harminc éves koárig hódolhatott a világi hívságok bujaságának, és miután szerelmi csalódása végett a könnyelmű öngyilkosság helyett, inkább feljött ide a hegyre elmélkedni, néhány évvel később már azt vette észre, hogy sokkal szabadabban, függetlenebbül, s talán otthonosabban mozog itt, mint a kinti világban. S azóta a csendes, ódon falak között saját magát rejtegette, és önkéntes emigrációba vonult a sunyi és kellően alattomos világ ellen, mint száműzött remete.

Most is itt üldögélt a kora őszi napfényben, amikor már hamarább áldozott a vérkönnyes horizonton a lenyúgvó nap, és kedvenc foglalatosságának hódolt: az egykor gazdag toledói kalifántus értékes, és avatatlan emberi szemeknek aligha látható, titkos kézirataiból az arab, és főként elfeledett mór verseket fordítgatta, és gondosan lábjegyzeteket készített magának, hogy melyek azok a különösen fontos részek, melyeket majd több alkalommal is tanácsos lesz ismét elővennie, és fölhasználnia a későbbiek folyamán. Ölbevette a kis báránybőr mappát, és gondos, hangyaszorgalmú kezeivel megpróbált rajta írni, és másolni. Előtte a kőasztalkán, délelőtt megkezdett uzsonnájának maradványai: juhsajt, friss kenyér, és hideg víz, - mert a szeszes italokat rendtestvéreitől eltérően megvetette, és nemigazán szerette -, továbbá friss alma, és körte, az egyszerű anyatermészet szent nektár-ajándékai, amik még az egyszerű halandókat is képesek megörvendezetni. A megmaradt maradványokat szemlélte, amiket aztán a kíváncsi, rakoncátlan, és kellőképp falánksággal megáldott rigók, már kezdtek jelentősen csócsálgatni, és most már csak morzsák maradtak az asztalon.

Most egyszerre áldott, halhatatlan kedvesére gondolt, aki lentmaradt egy kis eldúgott faluban, és nem tudni, hogy megvárta-e még örökkévalságnak szentelt szerelmével, vagy már választott magának egy tisztességes embert a másik faluból? Ezen kesergett egy ideig, amikor hirtelen kisebb fuvalatt támadt – ami ekkora hegyi magasságokban, és a kristálytiszta, harapnivaló levegőn majdnem mindig megesik -, a kéziratokat, és fordításainak megmaradt forrásait is gondosan szellő lebegtette, és röpke pillanatok alatt el is sodorta.

- Testvérek! Kérlek titeket segítségetek rajtam! Meg kell állítanotok, hogy a kéziratok elvesszenek, és a szellő lesodorja őket a hegyről! – kérlelte rendtársait, akik félbehagyva minden rendű tevékenységüket máris a segítségére siettek, és ki úgy, ki pedig másként elkezdték amilyen goysan csak tudták - lehetőleg a szellő előtt -, föszedni a kéziratokat.

- Francisco testvér! – szólt ki a szentatya a sziklakápolnából. – Hát ti meg miben sántikáltok?!

- Szentatyám… - egy ideig még maga is formálta, kesergette kissé szomorú ajkai között a szavakat -, atyám az a helyzet, hogy a szellő majd elvitte egész  kézirataimat, és eddig öszegyűjtött tudósabb munkáim gyűjteményét, és drága testvéreimet kértem arra, hogy segítségenek nekem!

- De Francisco testvér! Csak nem azt akarod mondani, hogy szándékosan kihasználtad rendtestvéreid önzetlen segítőkészségét, csak azért, hogy világi tudományokban jeleskedhess?! – förmedt rá meglehetősen korholó hangon a szentatya.

- Bocsásson meg szentatyám, de mint minden, ami az emberi szabadgondolkodással összefügg, ön is igazán megértheti, hogy a kultúra terjesztése legalább annyira fontos kellene, hogy lehessen, mint Isten üdvözítő, és megváltást biztosító üzeneteinek továbbvitele! Vagy ön szentatyám hogy gondolja?! – reszkírozott meg magából kipréselni egy fölöttébb fontos kérdést.

- Fiam, jól tudod, az Írás szava szent, és sérthetetlen, már a Bibliában meg vagyon írva: ,,Mindenki dédelgesse szerény jussát, és akként mértessék!”

- Igen szentanyám! De szerintem különösen fontos, hogy az antik retorok, és szellemi gondolkodók bölcseleti munkáit is folyvást terjesszük, és másolhassuk, hogy korszakalkotó gondolataik eljussanak a világ összes többi rendházába, hogy az emberek nyitott szemmel merjenek járni a világban, és nem csupán egyetlen, konkrét bejáratott gondolat szerint!

A szentatya erre a mondatra látszott, hogy sokáig küszködik mondanivalója tényleges súlyával, mert egyszerre csak megváltozott hirtelen, és látszott rajta, hogy roppant dühössé lett:

- Azt szeretnéd Francisco testvérem, hogy a szent inkvizició bizottsága elé vitessem könnyelmű ügyedet?! Megtehetem, ha továbbra is ezt a nevetséges magatartást folytatod! Most pedig térj vissza tüstént eredeti foglalatosságodhoz, és verd ki a fejedből ezeket a bagatell további ötleteléseidet! – hirtelen megfordult -, Ti pedig! – emelte villámló szemét a többi barát felé. – Azonnal visszamentek dolgozni, vagy bűntársakká, és cinkosokká léptek elő, miként hirdeti azt az evangélium. Ezzel az egyetlen kijelentéssel fogta magát és eltűnt az ódon káptalan falai között.

A szerzetes mintha meg sem hallotta volna a tiltó figyelelmeztetést továbbra is kitartó, makacskodó szorgalommal üzte a fordítói, és szépirói tevékenységet, és csupán akkor függesztette fel ezt a számára is fontos foglalatosságát, amikor a rendtársai mindig kellő időben figyelmeztették rá, hogy a szentatya közeleg a távolból. Ez így folytatódott, és nemsokára amikor egyik nap az idősödő szerzetes, aki immáron a kolostor újra választott rendfőnökévé avanzsált tudós munkáit is bátran közzétehette, hiszen az irigykedő, és kicsit féltékenykedő szentatya ebben már nem akadályozhatta.                     

NÉMA JELEN-TÜNTETÉS


Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gyennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hírdeti: ,,csak az exibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Szépségek Otthelloja vajon kinek s miért teszi még mindig a szépet?! Egyszerű fűzfapoéta tenne őszinte-tisztán balzsamos romantikák oltárán hősszerelmes vallomást még mások szándékosan csupán úgy érvényesülhetnek ha parti-arcok avitt gyűrűjében átklózkodják a Világot s benne mindenkit megtévesztenek! Dobbanó szívekben illene már megtartani a látvány titkait; örökké salygó, felgyógyuló átkokat jobb lett volna ki sem mondani süketfülűeknek!

Noé bárkába összegyűjtött, alattomos duma járta be mindig is a Kor-stílust s szerencsésebbek virágok gyöngéd alkonyi szirmát becézhették, míg mások türelmetlen erőszakkal elveszik azt, amitől Embernek kellene megmaradni! – Megbotránkozott már régtől fogva az alamuszi Világ! Kis-emberkék szorgos hangyaforgataga finom dívák keselyűleső játszmáiba be sem száll; tehetetlen vergődő roncs-sorsok ikrásodott képletén hol található még Igaz-Örök Ember-kapcsolat?!

Tudatos pénztelenség szorítja egyre összébb markát mert hirdeti fennen: csak az rúghat labdába érvényesüléssel, aki többet keres, mint az átlag! Két tűz között stricikké aláznak piperkőc-flegmák, kultúra-temetők! Egyszer majd remekműveket exumál az emlékezet, ám addig tartja magát a meggyökeresedett munkóság!

                                              DETEKTÍVSZOBÁBAN

Az embernek mindig is olyan érzése támad, hogy amikor különösen egy magánnyomozó irodájában jár, ahol szinte öntudatatlanul is mindent belep valami mesterkélt, és hivatásos szag, akkor lehetőleg aprókat, és hajszálvékonyat szükséges lépnie, mégha a súlya több is mint száz kiló, hogy a keskeny és általában otthonosan recsegő hajópadló egyáltalán kibírja az adott terhelést, de ami ennél talán fontosabb: hogy az illető, aki felkereste a detektívet munkafolyamata közben, lehetőleg észrevétlen maradhasson, már amennyire ez az adott körülmények függvényében egyáltalán lehetséges.

- Üdvözölöm Popovics úr! – köszönt már jó előre az ajtóban álló, kissé imbolygó emberkének, akinek az volt a kellemetlen tulajdonsága, hogyha ideges volt akkor rendszerint tekitélyes időközökben rágta a körmét, a körmén lévő aprócska töredezett bőrdarabokkal együtt, amitől enyhén mindig kisebesedtek az ujjpercei, és emellett vészterhesen verejtékezett.

A dörzsölt nyomozónak nem volt teljesen ismeretlen a helyzet, mert egy szülői értekezlet alkalmával futottak össze, abban az iskolában, ahol Popovics történelmet tanított, és ahova gyereke is járt, mert a felesége egész embert kívánó munkája folytán már vagy három éve beadta a vállókeresetet, és most együtt élt egy nála öt évvel fiatalabb férfival.

- Üdvözlöm Jancsek úr! Bocsásson meg kérem, hogy zavarom… - motyogta, majd elővette zsebkendőjét, hogy a kellemetlen csípős idő ellenére rendesen megtörölhesse verejtékező homlokát.

- Jaj! Mit álldogál még ott Popovics! – Maga is érezhette, hogy ennek az embernek többre van szüksége, mint egy magánnyomozó mesterkélt, és néha kellemetlen ellenségeskedést szülő szolgálataira: ennek a sebezhető embernek mindenek előtt egy tisztességes barát kellene, akire számíthat, akinek kiöntheti a bánatait, és aki – mindenek előtt -, nem él sohasem vissza a beléje fektetett bizalommal. Mert a bizalom, és a hűség nála is szakmai ártalmai közé tartozott.

- No, bátran, bátran! Mert ma még lesz legalább két kuncsaftom! – ösztönzése sokkal inkább kellemetlen sürgetésnek tűnt. – Tessék! Üljön már le az ég aldja meg, a végén még összesik itt nekem, aztán jöhetnek a rohammentők! – viccnek szánta, aztán apró gonoszkodó megjegyzés lett belőle, amit ő sem kedvelt igazán, de sajnos gyakorta megesett, hogy a szája előbb mozgott, mint agyának tevékeny fogaskerekei.

Kitöltött valami dossziét, személyi akták voltak szigorúan ábécé sorrendben téve benne, majd amikor gondosan letette tollát, farkaszemet nézett ,,áldozatával”.

- Meg ne mondja, kérem! Kitalálom! – s már előre, valami sunyi rafináltsággal, és kellő eleganciával élvezte, hogy trófeaként kezelheti ezt a kis, pufók, esetlen emberkét. –Gondja támadt kedvesével, és ki szeretné deríteni, hogy mi folyik a magánéletében?! Eltaláltam! – s szinte fülig érő szájjal várta saját önző igazolását, az okot, amiért majd megkaphatja az elismerő, és dícsérő szavakat!

- Hogyan tetszett rájönni? – hebegte a kisember.

- Nézze, ez is egyfajta szakmai ártalom nálam! Ha majd maga is már legalább annyi ideje lesz a szakmájában, mint jómagam, akkor megfogja látni, hogy mindig a részletek, és az összefüggések mögött rejtőzik a lényeg! Ne feledje el: mindig a felszín alatt kell kapirgálni! – Semmivel sem összetéveszthetően sejtelmesen, és különösen elmosolyodott, mintha ezzel is jelezni akarta volna legújabb ügyfelének, hogy őt nem lehet palira venni, mert már túl sokat látott, és tapasztalt bizonyos, különös, és furcsa dolgokból ahhoz, hogy bármit egy gyerek naivságával elhiggyen!

- De addig is – folytatta -, kérem mondja el, hogy mi lesz hozta, és miben állhatok én rendelkezésére?

A pufók kisember, akinek jellegzetes testmozgása közé tartozott, hogy kicsit mindig is meggörnyedve járt-kelt a nagyvilágban bizalmasan, mintha saját kicsinyes, kisstílű titkait akarta volna megosztani a nyomozóval előbbrehajolt ülő helyzetében, és szándékosan suttogóra fogta a hangját, mintha attól is rettegnie kéne, hogy a falaknak fülük lehet!

- Azt hiszem kedves uram, hogy a feleségemnek van valakije! – de ezt annyira meggyőzően, és hitelesen mondta, hogyha a vele szemben ülő szakember nem lett volna szakmája elismert ,,vadásza”, akkor könnyen meglehet, hogy minden további zokszó nélkül el is hitte volna a megesett, kisember történetét.

Hátradőlt a kényelmesre kialakított irodai székében, és egy ideig töprengett, majd amikor látta, hogy az ideges emberke nagyon kezd már fészkelődni a helyén megszólalt. Ügyelt rá, hogy a szakzsargon szöveget mellőzve rögtön a tárgyra, így tehát a lényegre térjen, és ne kapkodjon el semmit:

- És ha szabad megkérdeznem, miből jött erre a következtetésre? – mintha maga is érdeklődne mutatóujját elegánsan sovány pofacsontjára támasztotta, mint aki minden egyes mondatot mérlegel, abban a pillanatban, ahogy azt a másik kimondta, hogy aztán az azonnali döntés fényében mérlegelhessen.

- Tisztelt nyomozó úr! Ha megengedi! Cáfolhatatlan, és mindenre kimenő megdönthetelen bizonyítékaim vannak! – érezte, hogy kínzó, és helyenként idegesítő verejtékcsepek lepig el, már amúgy is tökéletesen nedvessé lett haját, és homlokát.

A dekektívet bizonyára nagyon is kezdte érdekelni a dolog, mert élénkebben, szemlátomást túlzott érdeklődéssel hajolt közelebb a kisemberhez, hogy lehetőleg minden aprócskábban elejtett, szende motyogását meghallja.

- És, ha szabad megkérdeznem, milyen megdönthetetlen bizonyítékok lennének a birtokában?! – erre már ő is nagyon kíváncsi volt, pedig igyekezett gondosan leplezni fokozott feszültségét.

- Ezt hallgassa meg! – s máris ballonkabátja zsebéből egy kicsinyített, akár egyetlen tenyérbe is jól elrejthető diktafont vett elő, ami a legapróbb sóhajokat, neszeket, és zörejeket is rögzítette, hiszen – háló a század vívmányainak -, roppant érzékeny volt a mikrofonja.

A nyomozó átvette, mint terhelő bizonyítékot, és megnyomta figyelmesen a lejátszás gombot. A kis piros fény hirtelen fölvillant, és a hangfelvétel megindult:

,,Te is nagyon jól tudod drága egyetlen szerelmem, hogy ahhoz a kis pufók, dagadt kis senkiházihoz már semmi közöm nem lehet, amikor csak téged szeretlek egyedül! Ugye elhiszed ezt nekem?! Persze drágaságom! Hát persze! De mi van akkor, ha az a tökfilkó férjed mégsem annyira ostoba és agyalágylt, mint amilyennek előtted igyekszik tetteni magát, és ördögi tervet forral… Ugyan! Ezt meg honnét veszed? Nem láttad a multkor, amikor át akartunk menni egy forgalmas utcán, és hirtelen szembjött felénk egy póráz nélkül kutyát sétáltató nő. Szegény, pipogya, alamuszi férjecském máris karon ragadott és úgy iszkolt, mint egy kövérkés üregi nyúl, mert tudod, halálosan fél a kutyáktól, bár szerintem ez az összes állatfajtára egyetemesen érvényes!”

A felvételt itt állította meg a dörzsölt nyomozó, aki valószínűleg már így is eleget hallgathatta mások magánéletének apróbb titkait.

- Hát kérem! Ez kétségtelenül bizonyíték! És mégpedig ennél hitelesebb, és valósághű szinte már nem is lehetne! Szóval… - formálta ajkai között a mondatok súlyát -, ön azt szeretné, ha a bíróság minden további nélkül ezt a kis hangfelvételét beszámítaná majd akkor, ha válásra kerülne a sor? Így van?!

-… Azt hiszem, hogy igen! – rebegte.

- Hát, kedves uram! Akkor már csak az a kérdés, hogy nekem mindebben mi is a szerepem, ha már maga mindent kiderített, és megalapozott kellő szakmai gondossággal helyettem is? – megvakarta a feje búbját, mint aki valóban nagy fejszébe igyekszik vágni a fejét.

- Kérem szépen nyomozó úr! – esedezett -, derítsen fényt arra, hogy ezek az információk hitelesek, és hogy kivel is csal meg engem asszonyom?

- Tehát, ha jól értettem a szavait – hátradőlt az irodai székében, mely most kellemesebb körülmények között megtámasztotta sajgó hátát -, ön arra kér, hogy lebbentsem fel a fátylat egy bizonyára kínos szerelmi háromszögről?

- Pontosan!

- Hát nézze… - hezitált egy ideig. – Tekintettel a pénzpiaci mozgásokra, és egyéb költségeimre, melyeket előleg formájában előre szoktam igényelni törzsi kuncsaftjaimtól, úgy döntöttem, hogy mivel magá már eddig is ennyire előljáró volt, és mivel a gyerekeink egy iskolába járnak, és ha jól értesültem igen jó barátok, adok magának egy kis pénzügyi kedvezményt: Tudja mit – pattant ki a szikra fejéből -, megszámítom magának ezt a kis magánakciót egy százasból! No, mit szól hozzá? – élénken fordult szembe, am még mindig kissé feszélyezett, és riadt tekintetű kisemberrel.

- Bocsásson meg! Hogy tetszett mondani?!

- Bátorkodtam önnek jelezni, hogy a költségek… Százért vállalnám!

- Még hogy mennyi??? – hüledezett kerekre tágított szemekkel.

- Most próbáltam elmagyarzáni önnek, ha egy kicsit figyelne rám, hogy százat kérek! – közölte szinte erőltetett fagyos közönyösséggel. – Aztán amikor meglátta, hogy a félszeg kisember talán már nem is tartja annyira jó ötletnek ezt a dolgot, hirtelen gondolt egyet, és más ajánlattal fordult hozzá:

- De tudja mit kedves uram! Támadt egy ötletem! Mit szólna ahhoz, hogy én fényt derítek a felesége kilengéseire, és ha valóban úgy igaz, mint ahogyan azt most meghallgattuk, akkor majd elszámolunk egymással! Ne aggodalmaskodjon! Tekintse úgy ezt az üzletieskedő találkozót, mint egy lehetőséget, az igazság minél egyszerűbb, és hatékonyabb felderítéséhez! Önmaga is alig akarta elhinni, de ezt a legutolsó mondatot, már annyiszor mondta el hasonló cipőben járó ügyfeleinek, hogy nem bírta sem a gyomra már, de kellően túlzsufolt idegei is sok esetben pattanásig feszültek. Komolyan farkaszemet nézett a kisemberrel, aki meglátszott a ,,most vagy soha” érzés el nem múló pillanata, mégis tétovaság hezitálását árasztotta. – Akkor hát, megegyeztünk, kedves uram?! – nyújtotta bizalmasan a kezét, minthacsak egy titkos szövetséget akarna ezzel az egyszerű kézmozdulattal szentesíteni, vagy elfogadottá tenni.

- Azt hiszem, igen! – kezet fogott még mindig verejtékező, cseppfolyóssá lett jobb kezével, majd udvariasan meghajolt, és távozott.

A jó mesterdetektív első ismertetőjele, hogy mindenkit árnyékként képes követni, és sohasem hagyja, hogy lelepleződjön. Eldöntötte, hogy segíteni fog ezen a jelentéktelen, szinte már szánalmas figurán. De hogy is fogjon hozzá, amikor az egyik hangfelvétel már itt lapult titkokban az íróasztalfiókjában? Megvan! Akadt meg agyában a felismerés. Az első feladatok egyike, hogy elmegy a nő lakására, és a szomszédoktól kezdve mindenkit kikérdez, és kicsit – ha már ott van -, körbe is szimatol.

Másnap, éppen abban a kedvező pillanatban, amikor a rendes dolgozó emberek sokasága már a hajnali hat húszassal munkába indult, és ettől kezdve ténylegesen is kiürült a nagyváros, egy éjfekete kocsi gördült be a Rózsafa utcába éppen a tizedik kerületben! A nyomozó szállt ki belőle. Igyekezett lehetőleg úgy öltözködni, hogy belevegyüljön a környezetbe, azonban mégse legyen túlságosan feltünő: fekete, kötött pulóver, fekete őszies cipő, és fekete aktatáska mellett, fekete kiskabátot viselt. És hogy ezt a divatot még fokozza fekete volt a baseball-sapkája is, mert szinte minden bulvár jellű újságban azt lehetett olvasni, ami szinte már ordított az ember szemébe, hogy: a fekete slankít! Ebből is látszik, hogy a nyomozó enyhén hiú volt, mert kifogástalan, amolyan sportos alakjáról egy deka zsír, még annyi sem hiányzott!

Becsukta kocsija ajtaját, mint az a hétköznapi ember, aki éppen fontos üzleti tárgyalásra jött, és éppen csak megtárgyal valami halaszthatatlan, és bizonyára fontos ügyet, majd fölkaptatott a legfeljő tizenkettedik emeletre, ahol a szóban forgó feleségnek lakása volt a férjével.

- Huh! – fújta ki magát, pedig harcedzettnek mutatokozott. – Megesküszöm magamnak, hogy legközelebb csak olyan megbízatást vállalok, ami talajközelben lesz! – finoman ironizált. – No, lássuk csak… - finoman szemügyre vette a házszámot: Igen ez az! Legalább is ennek kell lennie a tizes számú lakás volt az! Zsebéből különös, apró, pálcaalakú, fémrúdcskát halászott elő, aminek a vége különös ívbe görbölt, ezt hívták tolvajok kulcsának, mert ez a gondos, kis szerszám hatékony észrevétlenséggel volt képes garantálni a sikert, méghozzá teljesen láthatatlanul, hiszen a biztonsági zárban nem tett kárt, így az ember, ha nagyon akart, mindenhova szabadon bejuthatott! Óvatosan fölhúzta bőrkesztyűjét, hogy az ujjlenyomomatát még véletlenül se felejtse sehol, majd katintó hangra figyelt fel a zárban, ami azt jelezte, hogy az ajtó nyitva áll. Fogta magát, és lenyomta óvatosan a kilincset…

Amikor végre belépett egy régen talán jobb napokat is megélt házasság ,,romjai” közé, különsebb változás szinte alig talált. Gyorsan átkutatott lehetőleg észrevétlen és gondos szakszerűséggel minden fiókot, és azt a ruhásszekrényt, melynek hatalmas méreteire még a hálószobában bukkant.

Alig az utolsó percek egyikében vette csak észre, hogy kinyilt az ajtó, és maga a feleség jött haza, az éppen akkori napra kiszabott új hódolójával, akivel úgy nyaláták-falták egymást, mintha össze lettek volna nőve, és most kinzó erőfeszítésükbe került volna, hogy egyáltalán szétválljanak.

- Jaj, egyetlenem! Zsuzsikám! Megőrülök érted! Elégek magamat emésztő tűzedben!

- Oh, Géza! Te kis huncut fiú! Maradt még bőven parázs abban a kis kemencében, ahogy én látom… - jegyezte meg sejtelmes mosolyba burkolózva az asszony, aki még tökéletes, szinte ifjúi rózsacsokorra hasonlított gyönyörű, érzéki ajkaival, és kardvirágszál karcsú termetével.

- Pszt! – csitította a lovag. – Te is hallottad mucikám? – kezdett valamitől nagyon féli, mert figyelme, és érzékszervei hirtelen az éberség fokozottabb állapotába kerültek.

- Én szerintem, csak a te kemény férfiasságot jelezhetett, hogy ideje, hogy ellőd a töltényed!

- Kérlek bogárkám! Most ne idegesíts, ha kérhetlek! Itt valami nem stimmel! – mintha nem tudná magának sem megnagyarázni, mitől fél, vagy miért is fogott egyáltalán gyanút – gyorsan kiment a fürdőszobába, és kinyitotta a csapot, hogy legalább farkaszemezve tükörképével egy rövid ideig a hosszú út porát lemossa arcáról.

Mialatt a lovag a fürdőben tüsténkedett, és igyekezett előnyösebb helyzetbe verbuválni bombázó frizuráját, melyek a hölgyek többsége is nagyon kedvelt, addig a csélcsap asszonyka megeresztett egy afféle alibinek is roppant beillő telefont hóbortos, és idegesítően aggodalmas, alamuszi férjének:

-… Halló… Ott vagy drágám! Csak azért kerestelek szívecske, hogy megmondjam, egy kicsit ma később megyek haza, mert elmaradtam a papírmunkával! – szólt bele a kagylóba, elfogadható mentségek után kutatva.

- És mikor jösz haza életem? – szokatlanul higgadt, türelmes és udvarias volt most a hangja, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, hogy lehiggadjon. – Nagyon szeretlek, és ugye te is tudod, hogy már most nagyon hiányzol!

- Tudod aranyom, és ne haragudj rám, de tényleg elszólít a kötelesség! – S most már annyira jólsikerült a leplezett hazugsága, hogy ezek után kár is lett volna, ha nem folytatja a megkezdett sorrendben tovább. – Kérlek adj egy jóéjt puszit a mi kis hercegnőnknek helyettem is, jó?!

- Igérem úgy lesz! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – gyorsan lerakta a vonal végén a ksgylót, mert titkoban már attól félt – jogos elégtétellel -, hogyha most elveszti a józan eszét, és egyenesen nekitámad feleségének, hogy egy semmirekellő rongy, és céda, akkor több, mint valószínű, hogy asszonya hamar gyanút fog, és lehet hogy lelepleződik a jól kigondolt, és előre kivitelezett terv.

A magánnyomozó egy bordó függöny mögé bújt el, gondosan vigyázva arra, hogy a lábai lehetőleg ne látszódjanak; még nagy szerencséje volt, hogy a közelében talált egy aprócska lábtartó puffot, amit – ha nem vették észre -, oda tudott a lábai közelébe húzni halkan.

Amikor az aktuális, immáron minden férfias hódításával föszerelkezett lovagocska a hálóban termett Ádám kosztümben, hogy vágyait, és ösztöneit végre kiélvezhesse, a felesége sem tétlenkedett megszeppenten, és félszegen: úgy ahogy volt valósággal izzó vágyban letépte magáról a ruháit, és most végre valahára, mint egy tökéletes Ádám, és egy még rendkívülibb Éva néztek egymással farkaszemet, miközben sikeredett kellőképpen fölkorbácsolni mohó elragadtatásukat, és vágyaikat egymás iránt.

A magánnyomozónak sem kellett több: előkapta a digitális fényképezőgépet, melyet rejtett állapotba kapcsolt, így nem a vaku természetes képeket készthetett a jól megvilágított szobában, majd a biztonság kedvéért a diktafont is bekapcsolta hogy minden hangot, és sóhajt rögzíthessen.

A jó két órás társasnak mondható, túlzottan is intenzív, és kellőképpen erotikát sem nélkülöző együttlét után végre a két turbékoló felöltözött és elmentek sétálni kettesben. A függöny mögé lapult gondos és szorgalmas detektív pedig azonnal kilesett, hogy tiszta-e az adott terep, melybe kényszerült?

Azonnal kikapcsolta a diktatonját, melyen megtalálható volt mind a két személy hangja, majd fogta magát, és angolosan távozott.

Másnap azonnal telefonált az ügyfelének, és kijelentette, hogy eddigi feltételezése igaznak bizonyult, mert felesége ténylegesen megcsalta őt, így a behajtható összegnek csupán a felét fogja tőle elkérni, megcsalások kedvezményeként!   

A HALÁL PÁRBESZÉDE

Bozsek Iván nyelvész docens volt: mindig makulátlan tisztaságnak örvendő, hetvenes években divatozott, kockásmintás öltönyben járt, pufók, sonkás lábakkal, melyekre csupán kínzó erőfeszítések, és inkviziciós eljárásokkal sikeredett felvenni a boka – vagy félcipőt. És egy lajhárra emlékezető, lomha boci szemekkel szerette meghallgatni éppen esedékes nyelvészhallgatói további észrevételeit az éppen folyó szemináriumok anyagából; hogy mit rontott, vagy hibázott ő, és természetesen a legfontosabbat, hogy az illető nebulók vajon milyennek is találják az óra sajátságos, és különösen elütő, mondhatni szokatlanul barátságos, és közvetlen hangulatát a többi szigorúan despota, és merev foglalkozás helyett? A katedra melletti kis asztalon mindig gondos, gyilkos precizitással, akárcsak egy gondosan strelizált műtőbe tévedt volna be az ember különféle – elsősorban irodai segédeszközök, jobbára tollak, és ceruzák kihegyezett tűhegyeivel nézett röpkén farkaszemet az, aki abban a csekélyke megtiszteltetésben részesül, hogy a táblánán számolhatott be legújabb, szenzációt csekély mértékben keltő kiselőadásáról. Később ugyan kinevezték – persze itt is a holtversenyt, és a döntetlent, a fej-fej melletti célt kellett valahogy kiegyenlíteni -, a nyelvészeti tanszék helyettes tanszékvezetőjének, de szerény úriemberességével ezt már maga is érezte, hogy összeegyeztethetetlen lett volna – tehát így maradt meg mindenki örök kedvencének a ,,barna medvévének” mert ezen a becenéven ismerte a hallgatóság apraja-nagyja. Tanár kollegái szinte kivétel nélkül, egytől-egyig irigykedtek rá, amiért annyira jól érette a fiatalok szleng – és tolvaj diftongusait, és emelett közvetlen, és barátkozós humorral is megáldotta az ég, hogy sok esetben nem rejtették véka alá saját, önző neheztelésüket is, hogy például más órák alkalmával az aktuális csoport teljesítménye erősen gyengülő tendenciát mutat! Egyszerre volt békét teremtő, megnyugtatóan elnyújtott, és ugyanakkor szándékosan szájbarágós modora mögött valami apai rokonszenv, amit szinte mindenki méltányolt - különösen azok, akikből még nem veszett ki az emberség, és a közvetlenebb rokonszenv. Egyszerűen művészi fölénnyel volt képes ecsetelni a legújabb töltelékszavak ragjait, és az adott legújabb nyelvművelő lexikonok szócikkei között is akadt bőven csemege, akik megtisztelték azzal, hogy nyugodt, mindig kiegyensúlyozott, szinte már álmosító hangját akárcsak bármikor is önszántukból végighallgatták.

- Tudják, amikor én még anno a Színház és Filművészeti, akkor még főiskola berkeiben oktattam a pallérozatlan, és kellően kiforratlan ifjúságot – kezdett szinte végestelen, mondhatni hömpölygő szófolyamba, melyet mindig kellően pikáns, és megmosolyogtató szájbarágósság követett -, egynémelyik közkedvelt színészóriásunk elkövette azt a könnyelmű, különc szemtelenséget, hogy elfelejtett nekem köszönni! Nekem, aki már azért akkor is letettem valamit az asztalra! – s mintha önmaga is meghatódott volna a fellelngzős öntömjénezéstől, mely hangjában érződött, volt benne kisebbfokú sértődöttség is: mintha a múlt emlékei nem hagynák nyugodni, és mindig megtorolhatatlan sérelmek formájában mutatnák meg a maguk természetét.

- De hiszen annyira egyszerű! Aki abból él, hogy örök gyereknek kell maradnia mindenáron, attól a felnőtté válás szabályait nem lehet erőszakkal kikényszeríteni! – s mintha csak magát akarná állításával meggyőzni tudatosan könnyedén a levegőbe legyintett egy kézzel.

Különben, ha valamelyik téma fölkeltette az érdeklődését; költészeti, esztétikai problémákra is abszolúte nyitott volt, akkor izzó, barnaszemmmel határozottan forradalmi szellem hatotta át minden porcikáját, és lassú, lajhárszerű végtagjait.

Éppen ezért Dr. Bozsek Iván kissé hóbortos, és egyben szórakozott is volt: egyszer például szórakozottságában elfelejtette az egyetem aulájában tisztességesen megkötni a cipőfűzőjét, és így majdnem úgy orra bukott, hogyha nem lett volna a rettegett nyelvészeti tanszék egyik meghatározó, különc, és emblematikus figurája, akkor minden bizonnyal rajta vidultak, és viccelődtek volna hiénalelkű kollegái is! Az osztályzások, és feleltetések már csontighatolón untatták, és a kiselőadásokkal zökkenőmentességével is bajai voltak, amit viszont nagyon kedvelt, ha az adott fiatalabb nemzedék tagjai hozzámentek ügyes-bajos mindennapi dolgaikat megbeszélni vele, mert erkölcsi helytállása, és megbízható bizalmassága folytán nem volt olyan sorsüldözött, vagy árva nebuló, akit ne fogadott volna örökbe, és ne vont volna kölcsönösen védőszárnyai alá. Kellő tapintattal, és úriemberek módjára lelkiismeretesen hallgatta végig osztálya csip-csup szerelmi ügyleteit, és időközben a szemfülesebbeknek megeresztett egy-egy tévedteg, megbocsátható, de őszinte mosolyt. Egy időben még a kollegái is azt hitték róla, hogy megbetegedett súlyosan, mert kis Suzukis bádogkaszniával, melynek csupán három ajtaja volt, egy meghatározott ideig nem járt az előadásokra. Mint később kitudódott egy lelkes, és rokonszenves diákját protezsálta be az egyik függetlennek nevezhető, szépirodalommal foglalkozó folyóirathoz.

Dr. Bozsek kissé megkésve jelentkezett a lényegretörő, tantestületi tanácskozáson, és mikor nagy hirtelen megjelent csapzottan, és verejtékezve – mert azért kellő, kisebb súlyfeleslege is akadt a felgyűlemlett évei alatt -, olyan tanár kollega nem volt, aki kérdőre ne vonja megváltozott viselkedése miatt:

- De hát Ivánka! Az ég szerelmére! Veled meg mi a csuda történt?! – kérdezgették ezt az egyetlen mondatot, akkor már többen is.

Miután kifújta a tüdejében fölhalmozódott, fölöslegnek számító levegőt, pár percig értetlenül meredt az előtte a székükön mocorgó tanárokra.

- Semmi sem történt! Nyugodjatok meg! Csupán egy nagyon kedves, volt tanítványomat igyekeztem beavatni az irodalmi kenyérkereset rejtelmeibe!

Egy kerekkeretes szemüveges úr, akin makulátlan öltöny úgy feszült, mintha legalább is bálba, vagy nagyobb társasági eseményre készült volna, és akiben fölöttébb ellenszenves vonás izzó, mérgező barna szeme volt, hetykén, mint egy koszorúslány fölszólalt. Meglehet, hogy csak a saját álcázott igazságát szerette volna minél könnyedébben kitágítani, és elhitetni:

- De drága Iván! Nem gondolod, hogy a tanítványaid már mind felnőtt emberek? Miért hagyod, hogy a védelmedre szoruljanak, és hogy ezek után te még pátyolgasd őket?! Nevetséges egy helyzet! – két vékony karját, szándékosan, és tiltakozásszerűen keresztbe fonta maga előtt. A nyelvtörténetet oktató, hetvenkedő, és gonoszkodó tanár maga elé meredt, mint aki kulturális, megvívható vitára készülődik…

Most csodálkozva figyelt fel kollegája megjegyzéseire:

- Zolika, mondd csak ezt rám értetted? – kérdezte szájbarágósan, mellyel szándékosan – megesett -, hogy sikeresen fölingerelte a társait. – Én azt javasolnám tisztelt tagtársaim, hogy mindenki maradjon meg a maga szakterületében, és a többit bízza nyugodtan rám! – kijelentésnek hangzott volna, de aki csak kicsit is jobban megerőltette magát, és vette a fáradtságot, hogy jobban odafigyeljen, kihallhatta belőle az enyhítő fenyegetést.

- Mi az… - csodálkozott Bozsek – Miért érzem azt, hogy sok esetben, ha a tettek mezejére kellene lépnünk magunknak is, akkor csupán bort iszogatunk jókedvűen, és cselekvésre buzdítunk, de közben pedig borból víz lesz, a cselekvésből pedig értelmetlen szócséplés?

Szinte tapinthatóvá vált a gyilkos csönd. Mindenki behúzta fölét-farkát, mint a lapuló cinkosok, mikor árulásra, vagy összeesküvésre készülődnek.

Az egyik fiataloscska tanárnő értetlenül megrázta a fejét feléje, aztán alig hallhatóan motyogott valamit – amit egyébként pedagógusok között sosem volt divatban -, de Bozsek Iván csak szépen ívelt, és kifejező szája mozgását láthatta. Szándékos, színpadi mozgással a fülére mutatott, mint aki nagyon rosszul hall, és szájmozgással jelezte feléje, hogy nem hallotta amit mondott. A fiatal, most még tapasztalatlan hölgy vékony papírcetlit gyűrt össze, amire néhány csenevész sort firkantott: ,,Ivánka szívem! Jobb volna, ha most befognád a szádat, mert sok lesz az ellenéged!”

- Ez csupán a megtévesztés egyik hathatós eszköze! – rikkantotta el magát, társai legnagyobb ámulatára, mert nagyon kevésnek volt mondható azon ünnepélyes jellegű alkalmak száma, amikor Iván ténylegesen kiengedte a hangját. Sokan egyenesen meg mertek rá esküdni, hogy szépen bordázott dallamai csupán csak a legendák ködében léteznek.

Átvillant az agyán, hogy mi lenne akkor, ha a valóban fontos, és sorsfordító ügyek előtt mindig meghátrált volna valaki? Lenne akkor autómotor, repülőgép, vagy gyógyító szerek, amik meghosszabbíthatják kellő sikerességgel az emberi életet, hogy maradjon még elegendő, szorgalmas idő az embernek befejeznie saját magát…

Semmivel sem törődve, amíg az értekezlet be nem fejeződött, kényelmesen hátadőlt, és csak számolta egyre vissza, elhasznált Doksza karóráján az elig múló, sokkal inkább egyetlen helyben veszteglő, tétova másodperceket. De legbelül érezte, hogy makulátlanul vigyázott, kristálytiszta lelkét gyorsan elönti a fertőző szenny, és mocsárvilág: még talán soha ennyire védtelennek, és kiszolgáltatotnak nem érezte magát, pedig már lassan több mint, negyvenhét éve volt ezen a nyelvművelői pályán. Professzork áltak sort gyakorta egy jó beszélgetésért ajtajánál. Ekkor már minden körvonalazódni látszott, és döbbent nyugalom lett úrrá benne. Egy megkezdett kulturális gondolatot folytatott tovább önmagában, és rájött arra, hogy a jövő nemzedékének a legfontosabb megtanítania a hitvalló, emberi tartást, mely az erkölcs egyik megingathatatlan alapköve.

Kinyitotta száját, mint aki beszélni, szólni, és hírmondóként igét hirdetni jött volna erre a posványos, bigott vidékre: a mentős intett az orvosnak – nem volt elég az idő, kórházba szállítás következtében elhunyt. Nem élhetett még eleget, hiszen feladata ltt volna még éppen elég…      

TAN-KÖLTEMÉNY

Anyagi függetlenséget akartunk mindig is, még mások kárán szándékosan átgázoltunk! Senki sem lehetett eléggé őszinte beismerni elhibázott vétkét! Sorra jöttek fojtogató béklyóival gyanúsítható kétkedések! Gyanakodás nélkül már senki sem lehet eléggé makulátlan?! Rokonszenvező szeplőcskékből felépíti önmagát egy szorgos hangya-elit aki gyilkos szakmai professzionalizmusában önmagával is egyre csak hadakozik, s pusztítja az Emberit!

Ösztönösen hibátlan agyonkozmetikázott zongorabillenytű-mosolyok felé törekedtek s könnyelműen önmaguk elé legyintettek, ha őszinte-szót kért tőlük ártatlan gyermek, kisstílű Golgota-ember! Nyugalom titkos harmónia-egyensúlyával inkább kakofóniás mitugrász tébolyt teremtettek semmint élhető közeget egy tudatosabb normalitáshoz!

Görcsösen akarták a szándék-szennyet s flörtölőn farkasszemet néztek lelkiismeretük fehérneműs megvesztegethetőségével; itt ma már az Akarat is csődöt mond bátran; egyesek felfuvalkodott, kisstílű sztárocskáknak ölükbe pottyan a látszat-siker negédes íze! Megragadható boldogság után kellene futni s ragaszkodni érte eltéphetetlen tíz körömmel! Vékony aranyfonálon rángatott angyafejek s szalmabábok vagyunk csupán, még szánalmas törtető, kis életünk lepereg!

Önző kisajátítása folyik felhalmozott földi javaknak még az önmagának tetszelgő, földi-cinikus Világ jószolgálati plecsniket osztogat! – Mélyebb kútfenékről ácsingózunk ikrásodott melaszos fények után; tűrés-tagadás ellentétpárja mikor szavatolhat már Különbékét?!

                                             ÖNZETLEN ODAADÁS

Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyetértében a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Mégcsak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépiordalom gyöngyszemeiről, és elfeledetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe merült, illetve ismeretlen, anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikopotak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.

Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés – és névnap, házassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekélységgel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és búskomor lelkét lehetősleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.

Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a konyhakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyelmesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megismerhetett.

- Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakalapodat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akrná roppantani azt idegeskedéseiben. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.

A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; mégha kicsit esetlenül, és tapogatózva halladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és pallérozott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhatta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”

Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegretörőt és fontosat. Ha csirkét kellett végni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvégezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.

Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy elsőként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki vénéjába. Márha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsodzni kezdett az isten hidege.

- De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé bebújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvére beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbecsülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben szerette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egoját, mert így magánakvalónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikeresen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!

- Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedvelem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan sajnáltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.

-Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csupán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy elmés, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a fölborzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta altatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különösen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésében.

A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán bennejártak az őszben, és erősen közeldtek a tengerifosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.

Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsajátítani a kerítésfestés minden csinját-bínját; előbb rozsdakefével, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vashúzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozsdát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a megmaradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre. A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biztatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállítást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmeltek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd mégegyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!

Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatalasszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja uszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen aprócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:

- Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elismerésem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.

- Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a megkezdett munkáját, mert az aznapi meterológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivatarokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyorsan száradó festék garanciáját.

- Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejezni, mert gyülekeznek a fellegek!

A fiatalsszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.

A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hirtelen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védtelenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egyszerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek megsértettek…

- Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.

- Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt az az megint csak imponáló, és előnyös tulajdonsága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.

Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyöggel bombázta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zudított rájuk.

Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és megérezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!

- Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.

A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rutkó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult elefántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is környékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.

Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meghalotta, ha egy tű leesik valahonnét.

- Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szilárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???

- Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.

- Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jóformán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan füllleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagylót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megérkezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másut tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az újraélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és világosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.

Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvankét kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vizilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszonyban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dícsértet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mesterséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.

A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott helyszínre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.

                                                         KÉT DEFEKT

Annamari lekapta a fogasról a sálját, mert erősen havazott, és nem szerette volna, ha hamar kimelegszik. Kabátját maga után repítette.

- Azt hiszem megtaláltam az Igazit! – mert így mondta nagy betűkkel, hogy mindenki tisztán érthesse.

Butkáné kiemelte aprócska, összetöpörödött madárfejecskéjét a kiskonyhából, amiben jó, ha ösz-visz két ember ha elfért. – Hogy mit csináltál???

- Jaj, most mi van már megint? Ég a ház vagy mi fene? Hivatalosan is egybekötöttük az életünket!

- És ezt csak ennyire felllengzősen, és könnyelműen kijelented? Hát tudod, én ennyi idősen még anyám mellett maradtam és lestem minden szavát, hogy mire figyeljek nagyon, ha azokkal a galád és alattomos férfiakkal találkozom! – mondataiban már ott reszketett a féltő anyai intelem, mely minden gyereket, és fiatal felnőttet egyenként megillet, de ott volt benne egy letűnt korszaknak a neheztelése, és tartós kiábrándulása.

- Hát hogy kellett volna bejelentenem? Mondd csak?! Igazad van… - töprengett egy pillanatra. –Vennem kellett volna egy üveg jóféle francia, vagy nem is orosz pezsgőt az az igazi, vagy nem?

- Tudod nagyon jól édes kislányom, hogy nem erről akartam szólni… De ennyi bizalmat, amikor ekkora bejelentést teszel azért elvárhatnék tőled. És különben is – vert agyában léket a gondolat -, szegény áldott jó apád áldását még nem is kérted! – csapta össze májfoltos, rücskös kezeit. – Butkáné hangja bár arról tanúskodott, hogy teljesen felment a vérnyomása és látszólag roppant ideges, és majd fölrobbanna tanácstalanságában, amiért kislánya az ő tudta nélkül így cselekedett, most mégis erőt vett magán. Színtelenre, és kicsit halkabbra is vette a hangját, mint egyébként. Ez a megváltozott hang már inkább arra volt közvetett bizonyíték, hogy elfojtotta indulatait, talán valami iránt, akit eddig nem is ismert…

- Drága anya! Tudod, hogy nekem ti ketten nagyon fontosak vagytok, mert tőletek kaptam az életem, de most már felnőtt, önálló nőként szeretnék cselekedni! Hát hogy is néz ki, hogy már majdnemharminc vagyok, és még mindig a szüleimmel élek együtt! Nem tartod ezt egy kicsit furcsának, és különösnek? Szerintem nagyon is az! – folytatta rábeszélőn.

- Hát az ember inkább a saját szüleivel lakjon, mit holmi jöttmentek társaságából verbuváljon magának albérletet! – jelentette ki Butkáné kerek perec.

- Bocsáss meg édesanyám! De kérlek szokjál már hozzá, hogy felnőttem, és megtanultam elfogadni a létezés bizonyos törvényeit! Mondd csak? – kacsintott sokatsejtető ravaszkodással rá azokkal a hamisíthatatlanul megbabonázó barna szemeivel -, nem szeretnétek apuval egy kisunokát? – s szívében már repesett titkokban a boldogságtól, hogy lehet, hogy anya is belemenne.

- Hányszor megmondtam, hogyha télvíz idején már az előszobában fölveszed a sáladat rád fog melegedni! Legalább annyit tegyél meg a kedvemért, hogy most leveszed a sálad és majd a földszinten rendesen fölöltözködsz! ,,Pont most akarom féltőn óvni minden bajtól, amikor már asszony lett hirtelen? Nem érzem magamnak túlságosan nevetségesnek?” – így töprengett. Hirtelen fájdalmas lett neki minden egyes nyelési reflex. Pont most akarja az ő kislányát megnevelni. D mit akar, hát már réges rég elmúlt húsz éves! Most is láthatta semmi szüksége további jótanácsokra! Amit egyszer a fejébe vesz… Makacs, konok, és karakán pont mit az apja! Azt gondolta, ha túljut sikeresen a kamaszokra jellemző általános lázadási korszakon majd csak lehámlik róla fokozatosan az érdesség és megmarad a finom úrihölgy kellem, de lehet hogy tévedett! Mindig éber, és kutató tekintete gyönyörű hollófekete hajzuhatagára tévedt, amit most – vélhetően a felnőtt érettség megkérdőjelezhetetlen jeleként -, kontya felkötve viselt, ami különleges királynői tartást hangsúlyozott gyönyörű arcának. Voltaképpen egyetlen panasza sem lehetett rá, elvégre egész gyerekkorában mindig rendes kislányok módjára viselkedett: megterítette az asztalt, leszedte az edényeket, és természetesen kertelés nélkül el is mosogatott. Nem mert semmilyen körülmények között visszabeszélni sem, még akkor sem, ha a rajongásig imádott apja – aki tudvalevően sokkal engedékenyebb volt vele, és el is olvadt tőle nyomban, mint az anya -, olyasmiket is megengedett, amit egyébként talán nem kellett volna: megtanította autót szerelni, kicserélni a gyertyákat, és leengedni az olajat. A kerékcsere is egsézen jól ment volna, csak amikor kigurultak a gurulós székkel a kocsi alól, és mindkettejüket sűrű, tartalmas olajfoltok borították, és ezen nevetni merészeltek édesanya egyből fülön ragadta az akkor még kicsit lánykát:

- Most nézd meg magad bogaram! Hát szabad ezt?! Nézd meg a szép kis ruhád csupa olajfoltos lett, most hogy mosom ki?! – kétségbeesése vezette meggondolatlan kezeit, amikor kisebb pofont osztott kicsiny fenekére, amitől kserves, vigasztalhatatlan sírásban tört ki, és az ünnepi fahéjas porcukros tejbegírzt sem merte már elfogyasztani…

Körülbástyázta később magát könyvekkel, mert a szépirodalom volt az egyik gyengéje, s egy idő után sokszor esett bele önkéntelenül is abba a gyakorlatba, hogy mindenkit az irodalmi értékek szintjén mért; ami azt jelentette, hogy tizes skálán igyekezett kategórizálni az adott típusba besorolhatott embereket! Voltak példának okáért cingárak, azaz hetvenkedők, és jóképűek, azaz arrogánsak, és egoisták is. De voltak enyhén, vagy nagyon molettek, - mert a kővér szót ki nem állhatta -, és rájött arra, hogy ezeknek az embereknek sokkalta érzékenyebb, sebezhetőbb és különösen érzékeny lelkiismeretük van, ai nemcsak hogy befogadó, és fogékony a problémákra, de sokkal jobban el lehet velük beszélgetni, mint mondjuk a túlzottan egészséges önbizalommal rendelkezőkkel.

- Rendben van! Férjhez mentél! De édes Nerina kislányom, azt akarod, hogy anyád szívinfarktust kapjon?! – mozdulata félbemarad, féluton megtörik.

- Anyu! Mi nagyon szeretjük egymást, és legalább tizennégy órát végigbeszélgettünk, mire erre az elhatározásra rájöttünk, és meghoztuk az adott döntést! Nem értem, hogy mi a bajod ezzel?! Különben is szeretnél unokát vagy nem?!

- Miért volt olyan sürgős?

- Hát tudod, ha az ember átélte az első egyéjszakás kalandját, és történetesen szándékosan nem védekezett, akkor jobb, ha a készülő, kis emberke már családba születik!

Butkáné arca hirtelen elkékült, előbb lilásszínű árnyalatott vett fel, mint aki szemlátomást majdhogynem megfullad a levegőtlenségtől, aztán igyekezett sokat tapasztalt, felnőtt asszonyként megállni a helyén, és lehetőleg nyugodtan válaszolni:

- És mondd csak? Miből fogjátok eltartani az unokámat? – mintha önmaga sem akarna hinni a mondatok súlyában először mondta ki hangosan az ,,unoka” szót.

- Anyu! Igyekeztem mindenre gondolni! Amíg az egyetemre bejárok, addig a nagyszülőknél lesz; nélatok, vagy a Peti szüleinél, amikor jut egy kis időm magamra, legfeljebb azt is a gyermekemnek adom! Így már jó lesz?!

- Megmondod végre, hogy ki a férjed?

- Megmondhatom, de ezt előbb is kérdezhetted volna!

- Ne haragudj!

- Kurolya Péter lektor, amatőr író, költő, könyvtáros.

- Az a tohonya, dagadt, kis senkiházi, aki a minap is itt volt és utánnad éreklődött! Enyje, enyje azt hittem, hogy kifinomultabb az izlésed!

- Nem tűröm, hogy így beszélj a jövendőbeli vejeddel! Igenis, vedd tudomásul, hogy nagyon jól megértjük, és ki is egészítjük egymást! – szögezte le a bájos, ifjú hölgy, és azokkal a mandulaszemeivel most úgy tudott nézni, hogy legszívesen ott helyben megfojtotta volna egyetlen anyát, mert túl könnyedén, és könnyelműen ítélkezett!

Butkáné előtt most hirtelen képzeletében felbukkant az a bizonyos fiatalember: kényelmesen helyet foglalt magának a fotelban, és őt bámulta. Meglátszott rajta, hogy kellemetlen sajátosságával erősen folyton verejtékezik. Szeme olyan zöld volt, akár az irigy öntudat, mintha egy pöffeszkedő, dagadt macska akart volna almot könyörögni. Ez vette el az ő kislányát?! Ez???

Annamari látszik tűrtőztetni magát, ezért összepréselt szájjal mer csak nevetni! – Látom máris utálod! Pedig még be em tette nyugodt körülmények között a lábát hozzánk.

- Ezt nem mondhatod, drága kislányom! Még semmit sem tudok róla! Nem állítom, hogy mást szemeltem ki neked, de ha már így alakult… - erősen a plafonnal néz farkasszemet. – Azt gondoltam a Tóni gyerek nagyon jó lesz, hiszen már nem is tudom az idejét mióta is istenítetted, hogy ,,a Tóni így, meg a Tóni úgy”

- Közben sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy Tóni csöppet sem azt akarja aki vagyok, de meg szeretne változtatni gyökeresen, és ezt viszont nem engedhetem, mert akkor odalenne belső személyiségem! Nehéz döntés elé állított vele kapcsolatban az élet, de szerencsésen túl vagyok már rajta!

- És mondd csak édes lányom? Szerinted ez ilyen egyszerűen megy?! Én évekig bánkódtam, amikor apád kinézte magának azt a kis riherongyot csitrit, akinek annyi sütnivalója se volt, hogy tudja mennyi kettő meg kettő, csak állandóan figyorgott, akár egy érett vadalma! Nem is érthetem igazán, hogy jóapád mit kedvelt meg benne! S mikor azt hittem apád végül engem választott akkor is már másnap minden nőt megbámult az utcán, aki csak velünk szembe jött.

- Azt hittem, hogy megismertél már huszonnyolc év alatt! Engem más fából faragtak, mint apust te is tudod! Nesokára itt lesz a Peti. Remélem ma legalább moderálod magad!

Butkánéban bennemaradt ez a kijelentés: őt sohase kellett még fegyelmezés terén fölszólítani erre, vagy arra a viselkedési formaságra.

- De olyan kis tohonya, és jelentéktelen emberkének láttam…

- Megfogsz lepődni, drága anyám! Petinél kedvesebb, és mindig figyelmesebb férfival ritkán hozott össze a sors. – Annamari szája mosolyra görbült, de olyan ellenállhatatlanul, hogyha férfi lett volna a szobában bizony menten megdobban a szíve. Gyerekes, anyhén telt ajka beszédre nyílt: - Nekem ő már a párom! Vagy ezt is meg akarod tagadni tőlem?!

- Nekem kislányom, tudhatod, hogy a te boldogságod a legfontosabb!

- Akkor engedd meg, hogy járjam végre a saját utamat!

- Én annyira meglepődtem, bevallom, amikor először kibökted, hogy hozzámentél valakihez… de mégis ennyire gyorsan, és semmivel sem számolva… - felelte Buktkáné, de valami olyan fojtottság telepedett az egész helységre, hogy attól kellett tartani, hogy a levegő kis híján felrobban! Eldöntötte, hogy most nem beszél róla többet, de magnának sem vallotta be, hogy fogaskerekekként őrlödő gondolataiban mindvégig a fiatalember pufók arca lebegett…

- Máris valósággal megbabonázott ugye? A befolyása alatt tart, és te rózsaszín ködökben tud csak miatta gondolkodni! Jól ismerem én minden gondolatodat kislányom! Neked elcsavarták már az eszedet is, hogy ekkora képtelenségbe lovald bele magad! Ez már nem te vagy! Teljesen átvette feletted az uralmat az a gazember!

A bájos, ifjú hölgy egyszerre meghökkent:

- Hogy mondhatsz ilyet, hisz nem is ismered?! Látom már téged csak a saját magad egyénieskedése izgat és érdekel, és hidegen hagynak az én érzelmeim! Szerintem téged csak a házasság ténye zavar igazán! Eltaláltam, vagy nem?!

- Ha már kérdezed! Kimondom: Igen!

Butkáné amilyen gyorsan csak tudott megpróbálta türtőztetni kikelt indulatait, és hogy lánya ne sejthesse mi munkálhat benne a felszín alatt gyorsan berohant a kiskonyhába, hogy jól kisírja magát. Önmagában titokban arra számított, hogy megható könnyeivel egyszerre manipulálhatja, és sakkban is tarthatja immáron teljes joggal felnőtt lányát. De Annamari utána ment, de megtorpant az ajtóban, amikor erős rázkodó szipogást hallott; ,,mi történhetett egy ilyen erős asszonnyal? Hiszen nálánál lélekben erősebbet soha életében nem ismert!” - megijedt felismeréssel fedezte fel, hogy édesanyja sírva fakadt: aztán, hogy min hatódott meg annyira azon-e, hogy lánya végre párjára lelt ebben a fölbujdult világban, vagy arra, hogy immáron semmi beleszólása sem lehet berendezkedett életébe – a határvonalat így is nehéz lenne kijelölni.

A nappaliban motoszkálás hallatszott; a hölgy rendezkedett. Próbálta eltűntetni alapos gondossággal a port, és a kellemetlen füstszagú párlatokat, melyek hosszú évek során előnytelen minőségben beették magukat a falak tapétáiba, és a kifinomult izlésről gondoskodó bútorok szöveteibe. Meglepően sikeresen haladt. A földúlt anyuka nemsokára – alig három óra múlva már rendesen, ünneplőbe fölöltözködve kijött a konyhából; mintha egy teljesen másik ember állt volna meg felnőtt lánya előtt: - Annamari…

- Tessék anya…

Érezte, hogy a megbocsátó mondatok melyek most fejében, mint a száguldó hullámvasút kavarogtak, még mondania kellett volna valamit: de hang nem jött ki a torkán. mindkettejük tekintete beszélt helyettük is, mint egy összekötetést megteremtő, láthatatlan telepátia. ,,Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled lányom!” – volt az anyuka tekintetére írva.

- Te jó Isten! Nemsokára itt lesz a férjem! Mit lehet pik-pak pár perc alatt készíteni vacsorára? – idegesen kezdte tördelni a finom hattyúkezcskéit Annamari, ami egyenesen arra vallott, hogy általában nyugodt, és higgadt érzelmeit valami megzavarta, mert egyre idegesebb. Nagyon szerette volna, ha ezen a ,,bemutatkozós” estén lehetőleg ha tökéletes nem is lesz, de legalább minden stimmelni fog.

Csöngettek alig három óra múlva pontosan; Annamari férje mindig is pontos ember volt, és ebben nem tűrt magával szemben – legalább is -, ellentmondást!

- Jónapot kívánok, kezit csókolom Géza vagyok! – kezet csókolt illedelmesen előbb az idősebb anyukának, majd immáron friss, és kicsattanó feleségének. – Igazán úgy örülök, hogy megismerhetem kedves Butkáné! A ,,mama” megszólítást szerény félénkséggel szándékosan kerülte, mert attól tartott, hogy a kissé ellenséges matróna az este folyamán lehet, hogy még meggondolja magát, és nem lesz ennyire szívélyes.

- Butka Lajosné vagyok, és ez itt a lányom Annamari! – volt valami hűvös, mondhatni rideg távolságtartás mondatai mögött, amit csak a messziről jött ember ismerhetett egészen. Kellett néhány perc így is mire nagy nehezen fölengedett. Nehezen szokta meg ezt a vadidegen férfit aki bepofátlankodott az életükbe. A pufók, tokás nyakától kezdve, a nagy hegyes füléig, és a csöppet sem előnyös, általában mindig rövid, csikós frizurát viselő fizimiskáját ellenszenvesnek találta már akkor, amikor legelőször jött fel hozzájuk – akkor még egyszerű fiatalembr minőségben, hogy segítsen Annamarinak fölkészülni az év végi vizsgákra. Még mindig képtelen volt elhitetni magával, hogy lánya körül olyan jó partiképes fiatalok forgolódtak: mit ehetett az ő lánya egy ilyen, mint ez? Semmi fizikális adottsága nem volt arra, ami a legtöbb embert azonnal szimpatikussá, vagy vonzóvá teszi.

Géza két csokor virággal állított be, mert így kívánta az illem: az egyiket természetesen az anyukának, a másikat ifjú, gyönyörű feleségének szánva.

- Ó, édesem! – borult cuppanós csókokkal a nyakába felesége. – Ezt mind nekem hoztad? – sugárzott róla az öröm, és boldogság.

- Mindent megérdemesz!

,,Legalább a jómodorról nem feledkezett el!” - nyugtázta kicsivel meghunyázkodva az anya.

- Képzeld anya! Gézu nemsokára pénzt fog kapni, mert elszegődött egy hipermarketba raktárosnak, de emellett napközis nevelő is egy helyi általánosban! hát nem nagyszerű. – Egész este folyamán úgy szorongatták egymás kezét, mint a fiatal szerelmesek közt szokás.

- Hát ez örvendetes! – Önmagát akarta figyelmeztetni, mert fogcsikorgatása saját magát is leleplezte, hogy nem szívlelheti ezt az embert.

- És mondd csak édes fiam, a szüleiddel mi van? – reszkírozott meg egy udvarias kérdést.

- Édesanyám még mindig dolgozik, mert a nyugdíj korhatárt még nem töltötte be, apámat sajnos alig két éve, hogy elvesztettük! – fátyolosságot sugalt a hangja, és időnként megreszketett. Annamari azonnal megszorította kezét, ezzel jelezve, hogy történnék bármi, rá mindig számíthat.

- Ezt őszintén sajnálom fiam!

Szótlanul ült az egész beszélgetés ideje alatt ettől kezdve, és önmagába mélyedt. Mintha az amit hall megnyugtatta volna, de el is szomorította egyben.

A vacsora végeztével Géza búcsút mondott megintcsak jólbevált kézcsókjához folyamodva, és látszott hogy ezúttal talán jövendőbeli anyósa is megbékél.

- Igazán nagyon kellemes este volt! Megköszönöm mindkettejüknek! – kezetcsókolt illedelmesen, majd elbúcsúzott.

- Gézuka, kérlek várjál meg a lenti ajtónál jó! Egy perc és megyek! – kérte felesége. – Még beszélnem kell anyával. –Visszatért otthonuk színfalai közé.

- Ezt remekül csináltad anya! Gratulálok! – csapta kétszer, mintha tapsona tenyérkéit. – Egyszerre voltál kimért, és hideg, de ha jobban meggondoljuk nem annyira támadó, mint egyébként! Elismerésem.

- Miért, talán nem jól csináltam a dolgomat? - kérdezett vissza.

- De, nagyon is! De mi már fiatal házasok vagyunk, és én azt szerettem volna, ha a férjem itt töltheti az éjszakát! Erre te mit csináltál? Semmit! Mégcsak fel sem ajánlottad szívesség gyanánt, hogy megtiszteld szerénységét. Többnyire úgy is sját akaratod érvényesül szinte mindig! Soha nem vetted ezt észre!

- Hát szeretem is hallatni a hangomat! – nem tagadta meg magát. – Most meg vagy sértve, de ne feledd hogy én csak a javadat akartam mindig!

- Ezt tudom, de van más módja is a kölcsönös rokonszenv kimutatásának! – úgy érezte, hogy végre a sarkára állt, és cselekedett.

- Ezúttal majd meglátom, hogy kettesben hogy fogtok ti éldegélni! Kiváncsi vagyok, hogy a férjed majd milyen fizetéseket produkál.

- Elképesztő vagy anya! Látod, téged mindig csak az anyagi haszon érdekelt! Szerintem már akkor is csak ez járt a fejedben, amikor szegény apuval összejöttél! – érezte ezt nem kellett volna, most keményebb volt, mint egy kőszikla.

Visszakézből egy hatalmas, égető pofon csattant, mely rózsaként, mint egy skarlátbélyeg éget hamvas arcán.

- Nem tűröm, hogy apádról ilyeneket feleselj! Megértetted?! Majd ha te is önállóvá válsz, akkor!

Most telt be a pohár; lánya egyenesen kiviharzott a becsapott ajtón, hogy férje karjaiba vethesse magát, ahol átmenetileg biztonságba kerülhet, és nem kell végighallgatnia anya sopánkodásait, síránozásait.

- Hát veled meg mi történt édesem?! – döbbent meg a pufók fiatalember. – Jaj, de hogy nézel ki? Anyád csinálta ezt?! Na, gyere ide! – óvatos gyöngésséggel átölelte, hogy a másik is érezze a nyugalmat, és biztonságot. –Nem lesz semmi baj, megígérem! Jó?!

- Jaj, Gézu! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem, és nem kérdezel semmit, csak elfogadsz!

Ezek után a vasárnapi közös vacsorák szépen lassan elmaradoztak. A fiatal házasok szertartásos alázattal viselték el az anyós piszálódásait, mert Annamari bárhogy is próbálkozott azzal, hogy megpróbálja előnyös személyiséggé változtatni gáncsoskodó anyát, időközben maga is rájött, hogy ez lehetetlen vállalkozás, úgyhogy inkább hagyta, hogy csináljon magával, amit akar, viszont a túlságosan kellemetlenkedő, és fullánkos megjegyzéseit ezúttal sem mindig hagyta. Megvárta, míg anyában átmenetileg leülepszik a méreg, és csak ezután szállt támadásba. De legbelül mindig résen volt, és figyelt is.

- Úgy igyekeztem tartani téged, hogy semmiben se szenvedj hiányt! És akkor te visszaélsz… - elharapta, mint eddig az érzelmeit rendesen.

- Az a baj anya, hogy te csak a szakmádat tanultad meg, miközben egyáltalán nem értesz az emberekhez! nem tudod a módszerét, és nem is ismered a titkát annak, hogy hogyan kell a másikkal bánni! Pedig hosszú évek alatt mennyit tanulhattál volna!

Torka egyszerre megtelt tiltakozással, és görcsös gombóc szorította össze a torkát, ha lányára emelte számító, kék szemét. Érezte mondani ilett volna valamit, de erőtlenség lépett fel benne, mint aki szabályosan elhgyta magát. Ismerte már ezt a harcias különállást, melyből sok minden kiszakadthat.

- Akkor megígérem, hogy megpróbálok ezentúl kicsit jobban viselkedni! Így már megfelel?! - bűnbánatot szándékozott gyakorolni, de érezte itt lenne már az ideje megbákülni végre, csak ehhez túlontúl makacs volt.

- Ne értem cselekedj, de inkább magad miatt, hogy a lelkiismreted is megmaradjon!

Később besötétedett, és megcsörrent a telefon az étkezőben.

- Gézu! Mit szólnál hozzá, ha átmenetileg hozzátok költöznék, mert úgy érzem itthon megfulladok!

- Édesem, bármikor jöhetsz! csak nincs valami baj? – hangja idegeskedő, aggodalmas színt öltött.

- Ne izgulj semmit! Önállósítom most magamat végre anyámtól! – Másnap búcsút intett megszokott kislányos életvitelének, és élete eddig legnagyobb hivatására készülődött: Kismama szerepre!  

SEBZETT LÁTSZAT


Acsarkodó, semmirekellő ígérgetők s mihasznák társaságában csapong még magára hagyottan a prófétás-remete gondolat: halhatatlan romantikák kellenének gyertyafényesen megálmodott, szent vacsorákhoz s nem olcsósított, prostituált-szavak! Mennyi tétován árvaságra ítélt emberi vágy rágja szüntelen ártatlan lelkeinket! Mintha egyetlen mélybe-rejtett dobbanás visszhangzana a lélek-mélyben kitörni készen s a tátongó szakadék-mélységek felé bámulna szüntelen az Ember éberen, kitágult pupillákkal!

Sejtelmek s konkrét valóság vezény-szólamai gyakran összekeverednek; néma csendek falazzák be önmagukban tenni vágyásom! Hangos dübörgéssé fajul ziháló szívverésem s vérpályák titkos sikátorán a Mindenség még megélhető pillanatairól ábrándozom! Vajon a láthatatlan jövőre is fel lehet-e készülni az átérezhető Jelenben?! – Érzéseim kimondatlansága még egyre környékez: fekete szirmos pillangóként elszáll, mint kósza fuvallat, majd váratlan meglepetésként még visszatér!

Rámszűköl a bennem megriadt örök gyermekénem, mert sejtheti nem maradt szikrányi irgalom sem méltatlan ember-szörnyetegekben! Elrongyolt álmaim maradékán papírra bízott gondolataim merengnek mint könnyen lebbenő hajócsodák! Lélek-magányom így is régtől fogva benépesített: vonzások s taszítások rejtett, spirál-mágnesei képletében próbálnám önmagamat kifejezni egészben nemhogy maradék hitem meggondolatlanul visító sínekre dobjam…

Orvgyilkosként rám les, figyel, becserkészne már, ha hagynám a Lét s már alig várja, hogy mások helyett fejemet vegye! Önmagamba komiszul visszahull a fájdalom! Jó volna már enyhet találhatni Valaki mellett, ki elfogad!

SASSZEMŰ BECSÜLET

(Nácsa Gyula emlékének)

Anyai nagyapám Szvedlacsek Gyula közepes teremetű, fölül már teljesen kopasz, barna sasszemű, ember volt. Szinte mindig elgondolkoztató, és szomorú arcvonásait a munkától megkeményedtek, akárcsak vaskos, göcsörtös, paraszti keze, mellyel gyakorlatilag mások helyett is a ,,mindenes” munkákat is bármikor elvégezte. Nagyanyám szinte kivétel nélkül mindig úgy beszélt róla, mint tisztességes, és becsületes emberről, akinek a munka kétkezi becsülete valami olyan megmagyarázhatatlan, belső tartalmat nyert titokban, hogy akicsak ezt bármikor is becsméreli hívatott, akkor az a legkomiszabb, legalattomosabb szentségtörést követte el a munkásemberekkel szemben. Rövidre szabatott élete során csak egyetlen dologra tudott gondolni; ami jóformán egész életmódját, mentalitását is meghatározta, hogy kis alig háromfős családjának a mindennapi kenyeret, és megélhetést, akár a föld alól is előteremtse. Alig pár hónap leforgása alatt – hála gondos, mindig pedáns, és precíz szorgalmának -, röpke idő alatt fölhúzott feleségével egy komplett kertes házat, ahova akár a legkifinomultabb grófi család is beköltözhetett volna, mert annyira rendezetten, és összeszedetten volt megkonstruálva. Azt hiszem, hogy venéjenek az első kocsiját, ami egy aprócska konzervdobozra hasonlított és kanárisárga színével a kis Polszki Fiat becenévre hallgatott valósággal útálta. Nem is volt hajlandó még életében akárcsak egyszer sem beleülni!

Amikor főként még kiskorú gyerek voltam sokszor eljött hozzánk társasházi ingatlanukba, és föl-alá járkálva föl a végállomásra megnézni a buszokat, lemenni a lejtőn sétálva megállás nélkül rótta és csak rótta ismerhetetlen, és titokzatos köreit. Sokszor úgy viselkedett megmagyaárhatatlan módon, mint akit belső, feszítő, küldetéstudat, és nyugtalanság gyötör. Sokszor emlegette azt, hogyha ő meghal, akkor legalább egyszál unokája tisztelje meg azzal, hogy néma, ha ideje megengedi kilátogat hozzá a temetőbe, és virágot helyez a sírjára. Folyton az emberi erkölcsi méltóságról beszélt, mely olyan volt szerinte mint a könnyen elveszíthető bizalom:

- Jegyezd csak meg kisunokám! Ha te a szavadat adod egy másik embernek, és nem tartod be az ígéretedet, akkor mentegetőzhetsz, bocsánatokat kérhetsz akárhányszor az adott bizalmat csak újból kín keservesen szerezheted meg, akárcsak az emberi hűségedet! – mondta ki korához képest szokatlanul élénk, és éles hangján. Ez a hang szinte sohasem használt fölösleges sallangszólalmokat, mindig pontos volt, kimért, és kérelhetetlen. Kínos szigorúsággal, mely már a kérelhetetlen könyörteleséggel határos ügyelt arra, hogy lehetőleg mindennap pontosan fél tizenkettőkor legyen az ebéd, és aki már megette az ételét, és a kenyere legjavát is, annak is csöndesen a fenekén kellett üldögélni, amíg mindenki be nem felyezte az étkezést.

- Mondd csak kisfiam? Hát te meg hová sántikálsz?! – nézett rám élesen, kidüledő, barnalángú szemeivel vallatón, mint egy bíró.

- Otózni megyek! – mondtam, mert még nem ismerhettem hároméves fejjel a betűket.

- De csak azótán kicsifiam, ha már mindenki végzett! – s kötelezte anyámat, hogy a gyereket szépen, óvatosan pakolja csak vissza az asztal mellé a székére. Én főleg akkor féltem tőle, és szinte már föl-alá eőteljesen reszketni kezdett a gyomrom, amikor egyszer véletlenségből eltörtem a cuortartot, amiben mindig lapult egyke unoka lévén jónehány túrórudi, tejkaramella, vagy tutti-frutti cukorka. S amikor már az egetrengető baj megtörtént ráfogtam a kertesházunk környékén szaladgáló, rakoncátlan, komisz csirkékre, hogy azok jöhettek be a konyhába és törték össze, de nem én! Nagyapám hatalmas, akkor még lapát, inas, és vaskos kezeivel odalépett hozzám a kisgyerekhez, aki most össze voltam koporodva, lehajolt, és megcsipkedte az orrom hossszát, hogy valóban nem hazudok-e? Aztán, hogy mit gondolhatott arra már nem kerülhetett sor, mert kifejező szája szegletében különös mosoly bújkált, és amikor hazatévedt nagymamám is, akkor én csak úgy spúriztam a szoknyája alá, mint valami valóban megriadt kis állatka!

- No, hát ezzel a kisgyerekkel meg mi történt Gyula?! – kapta fel hirtelen, göndör fejét a nagymamám. – Hogy így megrémült szegény? Csak nem történt valami baj?

Nagyapám hamar elkomorodott, mert tudta, és tisztában volt vétkeim alapos súlyával, így mereven, kínosan hallgatott, és csupán egyetlen foga között dörmögte azt is csak halkan: - Kérdezd meg tőle!

Nagyanyámat sem ejtették a feje tetejére, mert amint kinyitotta a konyhaszekrényt és meglátta, hogy hiányzik a cukortartó, ami eredetileg mindig is fontos, és szerves részét képezte a háztartásnak, már rögtön tudta miről is hallgat ennyire restelkedve a kisunokája csöndesen.

- Á! Szóval, így állunk! Enyje, enyje! Hát hogy jutott eszedbe, mondd csak? – s odaültetett az ülébe engem az alig ötéves kisgyereket sírásra erősen görbülő ajkakkal.

- No, no! SSS, csicsija! Szentem! Nem köll félned, én soha nem emelek kezet rád! Csak mondd el mi történt!

- Nem látod! – csattant fel egyszerre nagyapám hangja -, félhetően megbotlott és elesett. Nem nagy dolog, majd veszünk egy másikat! – de talán maga is sejthette, hogy a kisebb füllentés is nála főbenjáró bűn volt, mert kínosan feszengve égette száját.

-Gyula! Ezt most rögtön fejezd be! A kisunokámmal van beszédem! – S hogy nagyapám már többet ne beszélhessen kiment kicsit kiszellőztetni fölforrosódott kopasz fejét a nyári konyhánk meghitt, és hangulatos teraszára, ahol a fölakasztott, aztán kaspóba tett muskátlik különleges, földközi-tengeri hangulatot varázsoltak az arra tévedőknek.

Aztán persze hogy bevallottam, hogy én voltam a lúdas, de azt mondtam – ami szintiszta igazság volt -, hogy véletlen volt, mert lekvártól tocsogó kezemmel fogtam meg kissé ügyletlenül, és ezért kicsúszott a kezemből.

Amikor ennek a kis jelenetnek vége lett nagyapám szigorúsága, és átmeneti keménysége is engedhetett, mert busa, torzonborzas szemöldökeibe hirtelen feltétlen, és megbocsátó szelídság lángja költözött. Ritkán láttuk mosolyogni, de amikor valóban mosolygott csupán egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, csonka fogával vidoran, és önfeledten tudott nevetni, és pillanatok alatt bármit megbocsátott, ami néhány perccel ezelőtt még a valódi ellenégeskedés tűzét szította nála. Szinte furcsa, gyerekes mosolya volt, amit talán régen fiatalabb korában szokhatott meg: ez a mosoly nem volt sohasem tetetett, avagy hamis, sokkal inkább mint aki megalázkodik, és mindig becsületesen szerény maradt világéletében úgy tudott örvendezni, úgy jelenet meg az arcán az öröm jele mint valami belső görbület, mint ismertető jelzés, vagy stigmabélyeg, jellegzetesen mint egy feledhetetlen emlék, mely mindenki számára fontossá lett, aki csak ezzel a különös, különleges emberrel találkozhatott…

Idegesen: a szájszöglete kicsit grimaszolt, hogy szépmíves görbületben még kifejezőbb legyen, de az is megeshet, hogy fogatlanságát szerette volna eltitkolni, mert nagyon sokat, és kitartón szenvedett. Vacsoránál is – akárcsak az ebédnél történt szertartásoknál -, mindenkitől megkövetelte hangtalan engedelmességgel, hogy lehetőleg pontsan étkezzünk, és ifjúkori történeteket kezdett mesélgetni kicsit ravaszkás, kacsintó nézésével. Szinte átélhetően, és feszülten mondott el egy-egy érdekes emléktördéket; rendszerint ami vele személyesen megesett, és amikor már mindenki nevetett és jól érezte magát, elég volt, ha nagymamámra azzal a bűvölő, nagy gesztenyeszemeivel ránézett, mint egy elvesztett ember, aki támogatást kér, esdekel, és az ember már megsejthette, hogy eltéphetetlen kötelék van kettejük között. Amikor hamar végeztem az étkezéssel bebújtam lopakodva az asztal alá, mert ez volt az egyik kedvenc gyerekkori foglalatosságom – ki tudja miért, és onnan figyeltem ezt a lenyügözően karizmatikus embert, és megpróbáltam kis agyammal elképzelni, hogy mit is érezhet egy ilyen sok időt megélt, hatalmas ember. Nagymama is figyelte férje minden néma, ám annál markánsabb, és ítélszerű tekintetét, és úgy akarta, ha minden az ura kedvére van.

Amikor végeztünk a vacsorával, már mindenki szabadon mehetett amerre csak lát, de nagyapám számára a család kikezdhetetlen szentség volt, amivel kapcsolatban a legkisebb tunyaságot, a legapróbb meg nem értettséget sem volt képes elfogadni, sem tolerálni. Abban a pillanatban, ha az ember csak egyetlen percet is késett szóvá tett nagyon udvariasan, és illedelmesen, hogy az illető lehetőleg legközelebb pontos rendben érkezzék meg!

Már erősen bennejártunk a zimankóssá aljasodott novemberi, homályos, és nyálkásan ködös időben, amikor lesújtó hír érkezett, nagyapám a kórházban van, és látni szeretné az egész családot, mert félő, hogy utolsó, és ezúttal véges búcsújára készülődik. Hatalmas pustoló hóval érkezett meg az első hó, ami szokatlan volt, mert az idő kellő rendszerességgel mindig is Ezsébet napra hozta meg ezt az időt, így autóba vágtuk magunkat, és megindultunk nagy sebességgel a Bajcsi-kórházba, ami a lehangoltság tartós, és egyetemes jeleit mutatva, komoran, gyászba vegyült komorsággal bújkált a benőtt, csontvázkarú fák ágaiba rejtőzötten. A nap már kora délután jócskán lement – lévén téli időszakban hamarább is sötétedik -, így esete hat óra volt, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Egyetlen nap válaszott el a tizenegyedik születésnapomtól, és önmagamban már akkor megérdeztem ezt a valamit, ami másnapra súlyos felelősséggel, és törvény eredetű rendeletettel rám nehezedett; hogy korántsem lesz szép nap a holnapi. Mit később kiderült nagyapám is jelesen készülődött volt erre az igen fontos, és ünnepélyes napra, mert amikor a betegágyon feküdt, miközben különféle póznák, és csövek szolgáltatták neki az életben maradás látszatát, már jó előre ki volt készítve az az akkor még Ady Endre arcképével megpecsételt ötszáz forint, - amit jólehet, szerényen, könnyzuhatagok kíséretében még nagymamám csúsztatott oda az utolsó útjára készülődőnek, és amit sűrű, és tőmondatokra szorítkozó, bocsánatkérések közepette adott át, mint az erkölcsi nagyság, és az emberséges lelkiismeret talán egyetlen, örökérvényű iskolapéldáját:

- Tessék kisunokám… - hallatszott, de már csak szaggatott ütemekben, ahogy a tüdő még utolsó kínjában is küszködve tört volna a szabad lélegzet felé, de valami mindig az útját álta, - ezt neked adom! Nagyapa nagyon lefogyott, és sápadt volt: egyszerre láttam meg csonttá aszott májfoltos kezét, amivel védelmezett, és ítélkezett egyaránt, és aki megpróbált előre mosolyt erőltetni magára, és aki mégis minduntalan beleborzongott az elkövetkező bizonytalanabb időkbe. Óvatosan ejtette aprócska markom kelyhébe a bankjegyet, majd körülnézett és gesztenyeszemének átható, beszédes pillantásából talán én is megérettem, hogy nekem most kegyeleti okokból ki kell mennem.

- Szervusz papa… - mondtam neki akkor még mutálás előtt álló, madárka hangon -, isten veled…

Anyai nagypapámmal az utolsó percekben már csupán felesége volt ott. Első gondolata is engem akart, hogy vajon az ő további támogatása nélkül ez a kislegény hogyan fog a világgal szemben a saját talpán megállni, és mi főbb – helytállni? Erősen köhögött, megszorította kisírt szemű asszonya kezét, majd egy már erősen megkopott olvashatatlan, szakadozott kézírású levelet szánt tenyerébe. Egy pillanatra légzése újra a régi volt, majd amilyen gyorsan rendbejönni látszott, olyan gyorsan csukta be, ezúttal végleg világító, és mindenkit erkölcsi mércéje szerint megítélő szembogarát.

- Fiacskám, Nobert! Sajnos a gondtalan gyermekévek félő már lejárt a számodra! – sóhajtotta elcsukló, hüppögő hangokon a nagymama, s akkor még nem is tudtam igazán vajon mire is gondolhatott akkor?!

S azóta már évtizedek teltek el felettem is; hajam rég ritkulásnak indult, és meg is kopaszodott kicsit, ahogy az öregségtől telt. S mégis minduntalan a fölembe csengett a hangja, akárhányszor csak elmentem egy-egy rendelőintézet, vagy kórház komor, és lehangolón szigorú és fegyelmezett épülete előtt.     

A HAZAJÁRÓ SZÉPASSZONY

Azt szokták mondani az átlagos embereknél bizonyára tudósabb, tehát ,,bölcsebb elmék”, hogy a hölgyek táborát alapvetően két-lélekre lehet osztani; Léteznek nevezetesen szépasszonyok, akiknek egyetlen feladatuk, hogy csinosan stílusos műkörmöt építessenek alig használatos ujjbegyeik szarúrétegeire, és a legkisebb gondjuk csupán csak az legyen, hogy milyen cipőket, illetve naprakész divatot követő, és támogató ruhadarabot vásároljanak össze – rendszerint kő-gazdag férjik, vagy barátjuk pénzéből, míg a másik véglet az gazdasszony típusba osztható. Ennek a hölgy-típusnak kiemelkedő jellemvonása, hogy sinte állandó rohanásban telik hullámvasútszerű spirálban az élete! Ő van ott, amikor a gyerekeket kell vinni az óvódába, ő van ott amikor lelkitámasz szükséges, mert a gyerek elesett a biciklivel, és katonadologszerű kisebb ütödései, és lazúrjai keletkeztek, melyeket csupán és csak egyedül a gondoskodó anyai puszi gyógyíthat be, ő az aki bármennyire is hullafáradt egy nehezn átverdődött munkanap után még van lélekjelenléte, hogy szerelmes párjának vacsorát készítsen, és kicsit amikor már mindenki lefeküdt az ágyban kényeztesse! S végül – ahogyan az az élet rostáján is szinte mindig jelen van; tipikusan a gazdasszony az a típusa a hölgyek táborának akit valamiért vagy könnyedén elfelednek, vagy csupán csak fikarcnyi, kikényszerített megbecsülésben részesítenek vagy az adott robotoló, rabszolgaüzemben, amit a mostani XXI. század is munkahelyeknek nevez érdemtelenül, vagy pedig a párjuk által, aki viszont előszeretettel használja ki és fordítja a saját maga hasznára azt, hogy mindent szegény imádott asszonya egyetlen nyakába varrhat a főzéstől egészen a mindennapok gondjaiig!

Kuczora már jóval elmúlt harmincöt éves amikor egyik napról a másikra összeismerkedett egy bájos, roppant intelligens hölggyel, akit csak titokban mert elvenni feleségül; csak akkor jött rá, hogy mi az igazi felelősség alapképlete, és hogy a házasság a legbiztonságosabb, tudatos védelmű intézmény, amit valaha is kitalálhattak a földön. Csupán polgári szertartásban állapodtak meg, és ebbe – kénytelen kelletlen, fogcsikorgató stílusban a szülők is nagy nehezen beleegyeztek -, de Kuczora még ezt is terhesnek vélte, hiszen állandó jelleggel úrrá lett rajta a kisebbrendűségi komplexusa, és folyamatosan egyre nagyobb, és nagyobb vitákat kavaró megfelelési kényszere! Amikor viszont meglátta Melindát abban a gyönyörű habfehér esküvői ruhácskában, mely a formásabb, és gyönyörűen teltebb testrészeket is hangsúlyos előnyöséggel a modern elegancia nevében kiemelte egyetlen perc alatt magának is úgy tűnhetett, hogy elszállt minden bagatell gondja! és abban a pillanatban megpillantotta a gratuláló nésznép összesereglett hangyabolyán túl azt a hölgyet, akiért egykoron meghalni is képes lett volna – hiszen annyira szerette, hogy akár életétől is önként és bátran megvált volna, és a hölgyemény nem elég, hogy mit ad isten azonnal összeállt egy igazi háborús aggastyánnak akit ráadásul még fel is vetett a pénz, de rögtön kiderült, hogy miután az aggastyán meghalt az összes vagyonát egyetlen lányára hagyta, és az új asszonyka jóformán csak azt kaphatta, amit a kapcsolatba vitt, nevezetesen: Semmit az ég egy adta világon! Hát természetesnek is tűnt a kézenlévő gondolat, hogy jólmenő ügyvédek egész seregével azonnal támadást intéz a frissen elkészült végrendelet ellen, és a megmaradt tördekes vagyont – amihez szerinte is joga volt megpróbálja jogos jussként visszakövetelni magának!

A megpillantott szemeiben – nem tudni, hogy valódi és őszinte volt-e az érzelmek széles skálán mozgatható reakciója -, igazgyöngyként vibráló könnycseppek fügeszkedtek, és ha még jobban rákezdte volna attól kellett volna tartania, hogy szándékosan elmaszatolja a különleges gondossággal felvitt szemfestéket! De az, hogy egyáltalán ki és mikor hívhatta meg erre a valóban különleges eseményre már fel sem merült, az adott meghívó személye homályba veszett…

Tudta jól, hogy Melinda egy áldott, drága angyali tünemény és hogy előtte felesleges mindent titkolnia; a lehető legrészletekbe elveszően kitárgyalták egészen visszamenve a gátlásos és félszeg gyerekkor rémálmokkal és iskolai atroccitásokkal vegyesen megterhelt emlékéig az életét, illetve az adott feltűnően egzotikus szépséggel eltöltött öt teljes évet, még azt is, ha az adott hölgy becsípett, mert szerette a jóféle márnáks borokat, és akkor egyetlen férfi sem menekülhetett megbokrosodott kacársága elől! – Minden nem volt más, mint az ő egyénre kiszabott bizonytalansága, az elköteleződés szigorúan kikényszerített képlete, amit csak nagyfokú türelemmel és megértéssel lehetett csupán elviselni – hiszen az emberi érzelmek sohasem egyszerűen fehérek, vagy csupán feketék!

Melindának még az az elképzelés is nagyon tetszett, hogy férjeikből idővel a legjobb barotk lesznek, és mint ekkor szokás a feleségek is a legjobb barátoknőkké avanzsálnak uraik mellett!

- Drágám! Csöppet sem szeretnélek megbántani, de azzal a nővel pórul jársz, hidd el nekem! – erősködött Kuczora.

- Ugyan már te kis buksim! Miért?!

- Mert nagyon is jól ismerem az emberi, gonosz számítást, és az alattmos kihasználó természetek jellemét! Hát ezért!

- Te világ életedben peszimista voltál, talán ezért is tetszettél nekem már akkor annyira! – gondolkozott el a másik. – Különben is! Én mindenkit barátomnak tekintek, és azt gondolom nincs is ebben semmi baj!

- Csak tudod drága ez egy kissé piócás kapcsolat volt az exemmel, aki valóságos hápriává lett, amikor megtudta, hogy már egy árva vasam sem maradt, hogy ő fenn tudja tartani enyhén is luxus életmódját!

- És ha jól értem szavaidat, akkor most pont attól rettegsz és halálosan félsz, hogy a nő így áll bosszút?!

- Pontosan! – nyelt egy hatalmasat. – Egyébként hogy találtad ki?! – lepődött meg.

- Drága, édes vagy! Egyszerűen figyelek! – súgta füleibe.

- Talán amikor már önmaga is egyre erőszakosabb hárpiává aljasult, mert megérezhette, hogy nem bír megtartani… - elgondolkozott -, bár a fene tudhatja!

- De azért csak voltak boldogabb éveitek is? Vagy nem?

- Hát az már szent igaz! Voltam! De még milyenek!

- Nocsak, édesem! Kezdek féltékeny lenni, aki egykor elrabolt tőlem még most is itt üldögél a szobában!

Kuczora most legszívesebben a leghalványabb emlékét is azon nyomban és örömest kitörölte volna a másik kiállhatatlan nőszemély jelenlétének. Melinda viszont csodálatosan értett hozzá, hogy hogyan legyen egyszerre nagyvonalú és mégis kifinomultan nagyvilágias, ha az adott helyzet ezt megkövetelte. Nászútjukat szándékosan egy aprócska, ám annál romantikusabb lagúnáktól övezett, holdfénnyel is kacérkodó öbölben ülték meg valahol a Görög-szigetek partjainál, s miközben újdonsült felesége kellemesen ejtőzött egyet a még mindig kellemesen meleg, éjszakai habokban Kuczora megkerülhetetlen indulattal vette elő volt barátnője fényképét a noteszából, mert mivel író volt és mindig is szeretett csak úgy önmagának jegyzetelni ki nem hagyta volna a kínálkozó lehetőséget, hogy hátha a boldog mézeshetek ideje alatt is megszállhatja a múzsa csókja…

Később el sem akarta hinni, hogy a másik volt barátnője is pontosan ugyanitt nyaral csak valaki más oldalán; már szinte egyéni, nagyvonalas specialitása között szerepelt, hogy hogyan használhatja ki tudatosan, és hatékony módszerekkel a gazdagabb férfiak elit társaságait, és most látszólag minden eszközt be is vetett, hogy valóban csábító, nagyvilági nős fürdőruhájában az éhező, mohó férfiszíveket is rögvest magába bolondítsa! Sajnos míg egyesek szégyenkezésbe kénytelenek menekülni csöppet sem előnytelen fizikális adottságaik miatt, addig ez a számító evilági nő úgy méricskélte az adott embereket – persze csak akivel természetesen önszántából megismerkedett -, hogy kiből mennyit tud csupán anyagi szempontjainak engedelmeskedve kasszírozni! És sajnos nagyon sok esetben ahelyett, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára – hiszen a pénzzel szinte soha sem tudott bánni, mintha folyamatosan égette volna a kezét -, ahelyett hogy végleg padlóra küldte volna a tartósított eladósódás, még gazdagabb lett – hála újdonsült, üzleti jellegű kapcsolatainak, amit szokásosan mindig egy kellően extrém, és kissé forrongón viharos ágyjelenet követett!

Ezekben a napokban érkezhetett erre a nagyon hangulatos, valósággal mediterrán klímát árasztó, béke és harmónia szigetére, s hogy még véletlenül se bánthassa meg Melindát Kuczora ezt szándékosan eltitkolta előle! Különben is viselkedése alapján sejtette, hogy mivel roppant okos és intellingens fiatalssszonyról van szó – előbb, vagy utóbb de rá fog jönni, hogy áll a széna a házuk udvarán. Ez jellemző volt piócaként viselkedő exére, hogy még a nászútján sem hagyta békén; vannak ilyen tipikusan gyarló emberek, akik, ha az ember a kezét nyújtaná feléjük azon nyomban az egész karjuk is kellene, méghozzá egyenesen töből leszakítva!

Melinda hajszíne sokban hasonlított a lenszőkék táborához, de ahogy a lemenő vérvörös sebben ízzó nap megvilágította csippetnyi nézszínű ragyogás is fel lehetett benne fedezni, míg az exének hollófekete haja volt, és legalább annyira sötétgesztenye, de annál számítóbb szeme!

- Drágám! Egész nap olyan kis dulifuli voltál! Csak nincsen valami bajod? Kezdek aggódni érted? Minden rendben?! – úgy lépett ki a tenger habjaiból mint egy valóságos emberi alkot öltött csábító istennő, csak még vonzóbban! Előnyösen aknázta ki női idomait, amik Kuczorára szinte mindig is hatással voltak, amennyiben a nők anatómiája került terítékre a beszélgetéseik közepette.

- Ne haragudj rám, tudom és megértem, hogy most felhőtlenül vidámnak, és vigyorgósan boldognak kellene lennem, de még nagyon nehezen tudok csak feloldódni! – megfogta gyöngéd alázattal finom kellemesen bronzbarnás kacsóit, és megcsókolta még kezének belső szövetfelületét is.

Melinda vágyaktól megadón odabújt dzsungelszerű szőr borította mellkasához, majd sejtelmesen búgni kezdte: - Szeretlek, annyira nagyon szeretlek!

- Tudom, drágám! Én is nagyon téged! – igyekezett olyan jól elesni a romantikus filmekből most kölcsönvett szenvedélyes csókjaleneteket, amennyire csak tudta, de valahogy kicsit mohóbb habzsolásnak tűnt az egész, ahogy kettejük szenvedélyes ajka egymásra kapcsolódott, és szívni kezdte a másikat.

- Oh, Pisti! Ez isteni! Máris olvadok! – kellemesen súgta a nő.

- Kicsim! Kicsit beszélni szeretnék veled, ha szabad? – érezte, hogy szándékosan komolyodik meg a hangja, de semmivel sem szerette volna elrontani az ünnepi hangulatot.

- Mondd csak? Mit történt?! – kissé megremegett a hangja, mert megérezte, hogy újdonsült férfje szíve izgatottan kezd kalapálni, ami a srtesszhelyzet biztos bizonyítéka.

- Az exem úgy gondolja, hogy nem tud nélkülem élni! – nagy megterhelésébe került ezt nem csak megfogalmazni, de ki is mondani!

- Itt van?! – emelkelkedett fel hirtelen nyugodt majdem fekvő helyéből a másik.

- Azt hiszem igen! Mert van egy olyan tulajdonságom, ami csak keveseknek adatik meg: megérzem azt, ha valami rossz dolog fog történni!

- De… hogyhogy… egyszerűn nem értem, hogy mit akarhat még tőled az a nő??? – kicsit neki is szándékosan idegesbben csengett már a hangja, pedig mindig is távol állt tőle a rosszindulat!

- Jaj, életem! Egyszerű a képlet: Hatalmat fölöttem! És szerintem, ha rajta állna, mindenki felett gyakorolná!

- Hát ez felháborító! Egyszerűen szavakat sem találok! Egyáltalán hogy képzeli, hogy csak úgy pofátlanul ideállít, és szabályosan szétdullja a már közös életünket?! Azonnal meg kell állítani! Amint hazaértünk feljelentést teszek ellene a rendőrségen, akkor majd meglátjuk hogy mer-e még kekeckedni?! Ezt a szemtelenséget! – idegesen finom hattyú-ujjait a homokba fúrja, mintha egy égető sebet akarna enyhíteni.

Kuczora még szeretné megmenteni az elveszettnek gondolt helyzetet:

- De hátha beteg szegényke! Ne feledd, hogy a lelki betegekre illik vigyázni, mert különben önmagukra is veszélyesek lehetnek!

- Ebben tökéletesen egyetértek! De ez a nő már nem beteg, hanem valóságos lelki terrorista! Mikor is szakadt meg köztetek a kapcsolat? – fordult feléje kíváncsian.

- Hát ez jó kérdés! Számoljunk csak… Hát megvan annak már legalább öt- esetleg hat éve is!

- Na, látod! És akkor te ennek ellenére a védelmére kellsz?! Szégyelld magad!

- De kis drágám! Hát mit követtem el, mondd? – kétségbesettségében úgy érzi maga is tehetetlen.

- Előbb aprólékosan utána kellett volna nézned, hogy egyáltalán miféle ember, mielőtt egyáltalán ismerkedni kezdtél vele! Ennyi!

- Tudod szívem én mindig is azt hittem, hogy az ismerkedésnek az lenne a tulajdonképpeni célja, hogy az emberek nem sok mindent tudnak a másikról, és szeretnének megfejteni a rejtélyek nyitját; az emberi fajhoz – tudod -, szervesen hozzátartozik a kíváncsiság! - okoskodásnak hangzott a mondata, de egyáltalán nem annak szánta.

- Én pedig azt szeretném, ha végre kiszállna a mi közösen berendezett életünkből végre! Megérted?!

- Mindenkivel jóban illik lenni, mert sajnos az ember különösen manapság sosem tudhatja, hogy merre fogja sodorni az élet!

- Ebben is igazad van, de amit ez a kiállhatatlan nő, most már ezt kell róla mondanom megenged magának az már túlmegy minden határon!

Az elmúlt öt évben, mióta csak Melindával megismerkedett egy sokak szerint népszerű társkeresési oldalon erős és megszilárdított kapcsolatuk a kölcsönös bizalom és vonzódáson túl a feltétlen őszinteségen és igazságon alapult; még egyikük sem hazudott a másiknak, és ezt a kisebbfajta lelki fogadalmukat a kölcsönösség keretében szerették volna mindenáron fenntartani! Most mintha megszűnt volna félni. Melindának bámulatos érzéke volt elhitetni vele azt, hogy magabiztos és kiegyensúlyozott ember benyomását keltheti, és hogy csakis érte egyedül kell fel a nap! S bájos felesége olyan odaadó volt, hogy a gyerekkori traumák, és olcsó kisstílű megaláztatások egész tárházát is nyugodtan rábízhatta volna.

- Bevallom egy kicsit fáj a szívem! – kezte most a fiatalasszony. – Végül is, ha valaki ennyire, szinte már mániákusan ragaszkodik szerelme tárgyához abban van valami különösen romantikus gesztus, vagy te nem így gondolod?!

Később amikor már mindketten bejöttek a lassacskán éjfélhez közeledő tengerpartról, ahol a sós levegőben szinte sokkal élesebbé tisztultak érzékeik, és hallásuk távolsága is jelentősen megnőtt, megkérdezte: - Nagyon boldogok voltatok együtt?

- De Drágám! Fölöslegesen én soha senkinek sem szeretek fájdalmat, vagy sértettséget okozni! Ha azt mondanám, hogy életem egyik meghatározó szereplője volt az exem, akkor téged bizonyára elfogna a harsány irigység!

- Ugyan már! Bennem ez fel sem merült! Te is jól tudod, hogy sohasem voltam sem irigy, se féltékeny mások sikereire, vagy bukásaira!

A szerelem már tapintható észleletével megérezte, ahogy Melinda bronzválla finoman hozzáért, és most a tudatos félelem előérzetétől aprón megreszketett; érezte a fürdőruha átnedvesedett észeinél, hogy kicsi szíve egyre szaporább ütemben dobol, mert nagyon aggódik az ismeretlen holnapoktól…

- Mi baj, szívem?

- Nem is tudom… - gondolkodott el csak egy pár pillanatra az ágya ledőlt asszony. – Másként vagy boldogabb, mint ővele?!

- Ezt egy kicsit pontosítsd kérlek!

- Hát csak úgy tudod! Szóval… hogy hogy érzed magad velem, és hogy érezted magad mellettem, míg együtt voltatok?

- Édes kicsi bolondom – mondta és finoman, mégis érzékien megcsókolta, míg a karjaiba vette. Sokáig csókolóztak, és észre se vették, hogy lassan hajnali négy óra lett, és a tengerparti övezetekben valahogy sokkal korábban érezték, hogy felkel a nap.

Melinda megigazította időközben szalmaszáraz haját, majd hozzátette: - Jópár dolgot mindannyian elkövettünk, amit bölcsebbek lévén most máshogy csinálnánk! Azt gondolom jól döntöttem, hogy hozzád kötöttem további sorsomat!

- Hát ennek… igazán örülök! – Azt hogy pillanatokig másként lehetett az exbarátnője bűne volt.

Reggeli ideje lett, és mindenki levonult a svédasztalos étkezdéhez; legalább is azok, akik nem voltak konkrátan meggyőződve róla, hogy tűrhetően beszélik a helyi gagyarászós angol nyelvet, és legalább az ételek frontján be szeretnék magukat biztosítani.

- Válaszolni fogunk annak a nőnek! – határozott.

- Még mit nem!

- Tudom, hogy nagyon sokat ártott neked életedben édesem, de akkor is megkell értetni vele, hogy most már hozzám tartozol!

- Maximum egy képeslappal! – reggeli végéig ebben maradtak.

A nyár úgy áldozott le mögöttük, mint a mindenség amelyben testük tudatosan, mégis bódultan összeforrt. Az őszies eső úgy zubogott, mint azok az elávrult könnycseppek, melyeket az ember utolsó kétségbeesésében hullat segítséget esdve – s még akkor se biztos, hogy megkapja a megváltó enyhületet.

- Ahogy megérkezünk a új közös otthonunkba meglásd azonnal fölcsavarom a fűtést, és olyan jó meleg lesz, hogy bebújhatunk a takaró alá! – Mondta az újdonsült férj. – Meglásd mintha kicseréltek volna minket!

Azonban mikor megérkeztek a berendezési tárgyakat valaki szépen gondosan másként rendezte el, mint ahogy hagyták, és a konyhai illatok alapján valaki azon szorgoskodhatott, hogy megfoghassa csalogató jótévággyal már erősen korgó gyomrúkat! Hallották, hogy valaki jóízűen énekelget a konyhában, miközben ínycsiklandó, gusztusos illatok szállingóznak…

- Te csak nem betörtek?! – rémült meg hangjában is, mint a reszketeg nyárfalevél az asszonyka.

- Ugyan már! Ekkora sületlenséget! Különben is valaki olyan lehetett akinek kulcsa volt a lakáshoz; a képlet igen-igen egyszerű! márcsak meg kell fejteni! – olyan kimért higgadtsággal beszélt, hogy jóformán önmagát is meglepte.

- De hát ki az ördög járhatott itt??? – a fiatal felesége most már kezdett nagyon ideges lenni, mert bár rossz szokása volt, de tördelni kezdte hattyú-finom kezecskéit. Kuczora gyorsan odament tenyerébe vett a két kis remegő madár-kacsót, és lágyan megcsókolta őket. Érezte kézeje finom ereinek hálózatán, hogy a másik nyugtalankodó szíve egyre veszélyesebben hevesebben lüktet, és most ezt szerette volna lecsillapítani.

- Nyugodj meg kis drágám! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – s már azonnal átment volna a nappaliban tárolt telefonhoz, hogy hívja a rendőrséget, amikor kivágódott a konyha gasztónómiai ajtaja, és kilépett rajta virágmintás kis köténykében volt barátnője miközben gusztusos sülthúsok illata terítette be az egész étkezőt.

- Hát, szervusztok! Hogy s mint utaztatok? – nem vesztegette feleslegesen az idejét, máris incselkedni kezdett Kuczorával.

- Köszönjük, nagyon jól megvagyunk! De leszel szíves és hagy minket magunkra! – ezt már a feleség mondta, aki megemberelte magát, titkosan lelkierőt gyűjtött, és erélyesen, határozottan sarkára állt.

A volt exbarátnő macskamérges szeme elkerekedett, és meglepetésében meghönnent:

- De hát én azt hittem, hogy… hogy mind együtt vacsizunk! – azzal úgy vágta az ebédlőasztalhoz a finom sülthúsos tálat, hogy az előkelőséget takaró percelántál, melyen igyekezett gondosan megteríteni kis híján eltörött.

- Ezt mi sosem mondtuk! Kérlek, távozz az életünkből! – indult meg feléje a fiatalasszony.

- De hát… én azt gondoltam, hogy… egy család leszünk! – már egyre hangosabban magából kikelve üvöltötte, és veszettül hadonászni kezdett a konyhakéssel, melyet a sülthúsok minél gusztusosabb felszeletésére szánt. – Hogy tehetted ezt drágám??? – mérgesen felbőszülten meredt a férfira, aki jobb menekülése nem lévén kétségbeesetten megpróbált menedéket kunyerálni új asszonya karjaitól.

- Én pedig azt mondom, most még tapintatosan, hogy vagy elhagyod a lakásunkat, amihez már az égadta világon semmi közöd, vagy hívom a rendőrséget, és akkor majd magyarázkodhatsz! Na, akkor… melyik legyen?! – adta a döntés jogát a most teljesen kikelt nőnek.

Kuczora valósággal annyira berezelt, és megijedt, hogy míg a családias perpatvar tartott egész végig a bejárati ajtót leste, hogyha már végképp kenyértörésre kerülne a sor – legalább a szomszédoktól kérhessen segítséget.

- Most már utoljára figyelmeztetlek! – emelte fel a fiatalasszony. – Ha nem mégy innen a magad dolgára bajok lehetnek! – Most érezte csak hogy órási lélekjelenlétről és bátorságról tett tanúbizonyságot, mert a villogó kés látványa aggodalomra kellett volna, hogy okot adjon.

- Jaj, drágám! Én annyira sajnálom, hogy beavatkoztam az életedbe, de olyan jó lett volna egy kicsit beszélgetni! – látszott, hogy a volt exbarátnő össze fog zuhanni; az ebédlőasztalra roskadt, és most úgy festett, mint aki teljes sebezhető lelkében összetört.

A fiatalasszony megszánta, mert kedvesen odament hozzá, helyetfoglalt mellette, és óvatosan simogatni kezdte a haját, és vigasztalta: - Jól van, jól van! Nem lesz semmi baj! – látta egyre fenyegetőbben, hogy az az otromba kés még mindig ökölbe szorul a másik összetörtlelkű kezében; óvatosan simogatni kezdte a kezét, hogy gyöngéden kivehesse a kést.

Amikor a kés már a kezében volt azonnal elhajította, hogy több kárt már ne okozhasson; hála a sajátságos, rutinszerű önvédelmi tanfolyamnak pár hónappal ezelőtt.

- Ugye nem lesz már semmi baj?! – nézett könnyfátyolos szemei közt kutatón hol egyikre, hol a másikra. Kuczora még egy ideig igyekezett homlokára eltűntetni minden verejtékcseppet, amit csak az izgatott stressz és idegesség számára okozott, majd hevesen bólogatni kezdett, mint aki hirtelen már mindennel egyetért.

A fiatalasszony később főzött egy jó adag erős kávét, majd mindhárman felhajtották; nem hívták a rendőrséget, viszont a fiatalasszony már másnap felhívta az egyik pszichiáter ismerősét, akivel annak idején együtt koptatták az egyetemi padsorokat, és segítséget kért tőle, a volt exbarátnő minél hatékonyabb meggyógyítása érdekében.

Kuczora ennél jobb és hatékonyabb házaséletről már nem is álmodhatott volna; Melinda, mint a XXI. századi modern, és erősakaratú, önállósuló nők többsége ameddig csak tudott eljárt dolgozni, mert azt mondta, hogy nagyon szeretne – lehetőleg harmincéves kora körül teherbe esni. Melindáról hamarosan kósza hírek kezdtek el terjengeni; sokan ismeretségi köreikből észrevették, hogy fáradékonyabb a szokottnál, és voltak esetek, hogy alig állt már a hullafráadtságtól a lábán, és törékenyebbnek is látszott a szervezete, mint vele egykorú barátnőinek.

- Sajnálom, drágám… de most nagyon fáradt lettem! Ha nem bánod lepihennék egy kicsit akkor talán sokkal jobb lesz! – Kuczora észrevette, hogy olyan tétován, bizonytalan lépésekkel igyeszik megközelíteni közös hálószobájuk helységét, mint aki életében most először jár ebben a lakásba. Kuczorát sem kellett többször szólongatni felemelte gyengéden az asszonyt, amint akik ölben akarják hitvesüket átemelni a jelképes küszöbön, és óvaotsan besegítette ágyukba, és csókolt lehelt kimerült homlokára.

,,Biztosan terhes, és azért kimerült! – kezdett morfondírozni. De ha az, akkor miért nem fogta el a természetes hányinger ami ekkortájt megszokottá válik?” – s minthogy költői kérdéseire nem érkezett válasz minden megmaradt szabadidejét, amit munkája nem vett el tőle arra használta fel hatékonyan, hogy az összes terhességi szakkönyveket részletesen áttanulmányozza és megpróbálja kideryteni, hogy mi zajolhat kedvese testében, ami ennyire igénybe veszi, és meg is viseli.

Sorra múltak a hetek, és Melinda pocakja egyre formásabb, egyre gömbölyűbbé kerekedett; az utolsó, döntő hónapokban már olyan volt, mint egy túlérett görögdinnye, vagy óriástök, amit fejével lefelé fordítottak. Melindánál pedig nem lehetett sugárzóan boldogabb kismama a föld kerekén. Kuczorával ellentétben, aki – bár sohasem volt se pénzsóvár, sem csak magának kuporgató zsugori -, mégis elrős késztetést érzett hogy matematikai alapon összevessen bizonyos pénzügyi számoszlopok táblázatait; vajon mennyibe is fog kerülni a születendő csemete élete?

Egyre inkább hozzászoktak egymás különös rigólyáihoz, hóbortjaihoz; például Kuczora mint a ringlisspil kezdett körforgásos mozgásba, ha feje visszintbe került; párnát is csak a végszükségben akkor használt, ha már töreddzetebben vette a levegőt, mert rendületlen mindig elfeküdte a nyakát, és ezt Melinda is megértette, aki viszont, ha már kellemes alvási pozicióját megtalálta akkorákat kezdett horkantani akár egy morgó, nöstény oroszlán, amit viszont Kuczora legfeljebb csak földugók segítségével tudott elviselni: most viszont mindketten belegondoltak, ha majd közöttük lesz a kötelékként szolgáló gyerek meg illik változtatni  talán kellemetlen alvási szokásaikat is!

Megint eljött a nyár, és Melinda már csak segítséggel tudott leülni, és egyáltalán járkálni egy kicsit; még szerencse, hogy a munkahelyén és főleg főnöke a lehető legmegértőbben nyilatkozott a csecsemőkkel való kapcsolatban; neki igaz egy se volt, de megértette azokat, akiknek a mindenük a családi boldogság!

- Hát persze drága Melinda! Addig marad szabadságon, ameddig csak jólesik, és ha megvan a trónörököske tárt karokkal fogjuk visszavárni! – mondta mosolyogva, persze azt már ő sem gondolhatta komolyan, hogy a mostani túlzottan rohanó világban addig várjon a munkavégzés, ameddig le nem jár a szülési szabadság, hiszen akkor bezárhatná azonnal a vállalkozását. Ezért átmenetileg amint kiderül, hogy a drága Melinda szülési szabadságra megy felvett egy ,,fiatalabb csibehúst” aki olyan butuska volt, mint a föld, a veztőség – főként éhezőszemű férfitagjai egyes testrészeiért valósággal ölni tudtak volna annyira fantasztikusan csinosan nézett ki! Bár sokan úgy vélekedtek, ha az adott kis hölgyike a tanulmányaira is legalább olyan alaposságot és hatékonyságot fordított volna, mint arra, hogy milyen műkörmöket ragasszon kacsóira, vagy milyen szempillaspirált használhasson, hogy még előnyöebben tudjon kacsintgatni, mint valami rossz szokás, akkor nemcsak hogy az érettségin ért volna el kilóméterekkel jobb eredményeket, de már az egyetemet is kitűnő képességekkel felvértezetten járta volna meg.

És ráadásul szinte egyetlen vezetőségi tag sem akadt, aki ne értett volna egyet a gusztustalanságig erőltetett rágózási szokásaival, ami egy bájos fiatal hölgynél is – ha add valamicskét az illemre szentségtörés!

- Hát akkor köszönöm, hogy fogadott főnök úr, és további jómunkát kívánok! – búcsúzott abban a reményben, hogy szülési szabadsága után is vélhetően úgyaolyan szeretettel és tisztelt megbecsüléssel fogják fogadni, mint egykoron.

- Természetesen drága! Aztán küldjön majd egy képet a kiskopéról, de csak majd akkor már, ha kibújt! – illedelmesen meghajolt előtte, és ki is nyitotta előtte az ajtót; ami meglepően szokatlan volt egy olyasvalakitől, aki eddig még egy szalmaszálat sem igen tett keresztbe ha arról volt szó, hogy a dolgozók érdekeiért ki kell állnia!

Két nappal később majdnem felrobbant megint egy időzített bomba; Melindának fájó, csikaró fájásai jelentkeztek, és azonnal be kellett szállítani a kórházba, de a mentőautó dúgóba keveredhetett, mert az másodpercek csak rohantak, és semmi nem történt, ezért Kuczora úgy határozott, hogy sútba vágja előbbi elképzeléseit, s mint a meszes megindult az autójába ültetve az aggódó kismamát, és mint a meszes jobbára felrúgva most az összes közlekedési szabályt úgy átsüvített az összes jelzőlámpán, mintha valódi emberéletről lenne szó! És nem is tévedett olyan sokat; Melinda vérzett…

Az ügyeletes orvos gyorsan megnézte a kórlapot, és megpróbálta önmagában felállítani a helyes diagnózist:

- A feleségének korábban is voltak már hasi panaszai?

Tanácstalanul tárta szét a karjait; azt sem igen tudta, hogy erre a kérdésre igazán és teljesen mit is lehet felelni!

- Tudtommal nem! Ez még nem fordult elő! Bár… lehet, hogy csak előttem titkolta! – morfondírozott.

- Gyógyszerallergiája van?! – kérdezősködött tovább, hogy lehetőleg minden fontos kérdésre azonnal választ kaphasson.

- Szerintem nem!

- Most találgat, vagy tudja is, hogy nincsen?! – horkant fel a másik. Szarkaklábas, véreres szemeiből azt lehetett megállapítani, hogy teljesen végigdolgozta az elmúlt harminchét órát.

- Bocsásson meg, de foglalmam sincs!

- Jó, majd meglátjuk! Most viszont ha jót akar, maradjon kint, amíg előkészítjük a beavatkozásra! – azzal már el is viharzott.

Kuczora mint aki valósággal karót nyelt tétova, félszeg léptekkel odasettenkedett az asszonyhoz, aki borzalmas fájdalmakat volt kénytelen ezekben a percekben eltűrni; egykori finom, bronzbőre most teljesen fehérre dermedt, és megvonaglott a fájdalomtól, gyönyörűséges őzikeszeme előbb fátyolossá, majd teljesen áttetsző üveggé dermedt, és patakzottak belőle a feltorlódott könnycseppek.

Kuczora megfogta a kezecskéit, amik most olyan árvának, gyámoltalannak látszottak:

- Megígérem, hogy minden rendben lesz! Ne aggódj semmi miatt! – felelte.

- Jaj, drágám! Ez iszonyatosan fáj! Attól félek… nem bírom ki! Neked kell majd intézkedni!

Az emberben mindig is van egy veszélytjelző rizikófaktor, ami előre bejósolja a nem várt eseményeket is, és a fiatalasszony most helyett, hogy a biztosított túlélésben reménykedett volna a teljes letargia és kiábrándultság vett rajta erőt. Érezte a malomkősúlyú fájdalom teljesen maga alá gyűri.

Melinda gyönyörű bogárszemén most látszott először a bizonytalanság: vajon hogyan fog végződni ennek a komiszkodó napnak az éjjele? Kicsit mindig is szokatlan gondolatnak találta, hogy a legboldogabb, ünnepi pillanatban keljen távoznia az élők sorából; volt ebben valami igazságtalanság és túlzott kegyetlenség! 

- Nem hiszek a véletlenekben! Te csak tarts ki! Ha kell bármiáron, jó?! – fogta, szorongatta, és már maga se vette észre de egyre görcsösebben kezdte el szorítani soványka, madárijesztő kezecskéit, és érezte, hogy fokozatosan gyengül, és elszáll belőlük a biológiai lét.

Melinda az altatókoktél hatására – amit az egyik nővér az infúzióval együtt vénéjába bekötött -, gyorsan, fájdalommentesen elaludt; nem lehetett biztosan tudni, hogy mi az amit ténylegesen hall, és hogy egyáltalán megértette-e még mindig állandó stresszben élő férje szavait, aki még mindig mellette rohant, amint beloholtak vele a műtőbe, és füleibe súttogott.

Ez a pár lakatlan, bizonytalanságban eltöltött pár óra, mintha rádöbbentette volna az élet törékenységére; mintha rájött volna, hogy a legfontosabb dolog szeretteinknek, amíg éber tudatuknál vannak elmondani, hogy imádják, dédelgetik, és mindig is szeretni fogják őket, mert lehet, hogy holnap már nem lehet több megfelelő alkalom…

E nap éjjelén olyan egyetemes, kiábrándult fáradtság szállta meg, amit az ember csak legfeljebb akkor érezhet, ha tartósan is a halálra készülődik; érezte minden tagja zsigerből elzsibbad, és testetlenné válik, mintha egy kóborló kísértet, vagy árny lenne, aki szüntelen felbukkan az emberek vétkeit számonkérő múltból. Az est további része tartós bizonytalanságban telt el. Közben váratlanul febukkant az exbarátnője, és ő most legszívesebben, míg felesége élet-halál között küzd drága életéért idejön tüntetően, mint egy megsértett dáma, és olyan az egész helyzet, mint valami kölcsönös felelősségrvonás; érezte öklében az ingerlő ingert legszívesebben megfojtotta volna!

- Most hallottam a hírt! Hogy van Melinda? – hangjában nem lehetett eldönteni, hogy a megjátszott aggódás öltött-e testet, vagy pusztán csak a tetett részvét.

- Neked volt képed idejönni??? – háborgott a másik, de csupán visszafojtottan, mert a kórház folyósóján álldogáltak, és itt szigorúan tilos volt az ordibálás is!

- Persze, hiszen Melinda a legjobb barátnőm! Tudom, mit gondolsz rólam, de az egy másik dolog, ami a kettőnk dolgát illeti! – szögezte le. – Az orvos mit mondott.

Kuczorán most látszott, hogy teljesen kezdi elveszteni lába alól a biztonságos talajt; érezte fejét megkavarja a tartós őrület, és a lelkiismeret-furdalást, amiért egy önzetlenül drága asszony szerelmét sem volt képes megvédelmezni, és ez most teljesen kiforgatja magából.

- Tudod mi vagy te? Egy szemét dög vagy! Hogy ide pofátlankodtál!

- Kérlek… most nem alkalmas a pillanat! Előbb vérjuk meg, hogy az orvos mit mondd? – hátrált, csak a biztonság kedvérét, mert még jól emlékezett azokra a régi időkre, amíg együtt voltak, és nagyon jól tudta, hogyha egyszer Kuczora kijön a sordából akkor nincs megállás számára és tör és zúz!

- Neked az égadta világon semmi keresnivalód nincs itt! MEGÉRTETTED?! És most légy szíves és hagy békén minket, amíg kedves vagyok! – fenyegetés most a másikat is arcon ütötte, pusztán már a hangsúllyal, ahogy Kuczora kimondta.

- Jó, jól van! – igyekezett csillapítani! – Elmegyek! De később szeretném tudni, hogy meggyógyult-e! – azzal, gyilkos fensőbbséggel tűntetően kivonult a kórházi folyósok árvaságra ítélt helységéből.

Melindát hajnalban tolták ki; olyan erőtlannek, és falfehérek látszott, mint a legszentebb lilomszál, amit valaha is a gyenge harmat belepett, mégis az orvos szerint teljesen egészséges kislánynak adott életet, csak nagyon sok vért veszett, ezért vérátömlesztésre volt szüksége, és jobb, ha pár napig hagyják pihenni.

Nem sokkal délután három óra körül, majdnem a látogatási időben voltak már Melinda kinyitotta a szemét, és gyöngéden, fáradtan mosolygott, mert megpillantotta férjét, aki a világért el nem mozdult volna kórtermi ágya mellől, miközben erősen szorongatta a kezecskéit, és a halálos izgalomtól, és tartós kimerültségtől elaludt. Boldog házaséletükben talán ez volt a legelső tartós próba, ami sokkal mélyebben öszekovácsolta őket, mint egyébként a hozzájuk korban illő párokat. A betegágy mellett egy kis hófehér asztalkán később mindketten egy levélkére lettek figyelmesek, amin csupán egy-két szerényke pár sor volt olvasható, igencsak hangyanagyságú, apró betűkkel:

,,Remélem, hogy Melindának nem esett semmi baja! Nagyon aggódom érte! Értesítsetek, ha van javulás!”

Amikor az édesgeden sundikáló, kisdedet behozták; szerlmük gyümölcsét mindketten sírtak örömükben, bár Melinda most is sokkalta jobban visszafogta magát, mint a mindennen meghatódó Kuczora, és úgy csókolgatták, ölelgették a kis, pufók angyali csöppséget, mintha életük új értelmet, és egyúttal új időszámítást nyerhetett volna…