HOLTVÁGÁNYOK, ÜRESJÁRATOK CSELSZÖVÉSE

Az értelmetlen erők
kicsinyes cselszövése
– bizony –, mostanság
is jócskán tetten érhető.
Az álruhás bajok még
így is túlélnek
mindent s mindenkit.

Mert hányan lebzselnek
lejmolva itt jogokat formálva
immár az Egészre,
hogy ti. kufár fémjelzi immár
a szorgos haszonlesőt,
célba soha az életbe
nem fut a nyeretlen.

Latrok közt még
a cinkos is gyáva.
Éjjeleink zavaros
álom-nyoszályáin kicsinyes
félelmeink üldöző zsákbafutása
visszhangzik…
A holnapok mocskait is
mintha át meg átfonná
egy-egy tudattalan,
hitvány ösztön.

Még az örök barátságok
is alkalmi mementókká váltak.
Miért szükséges immár
egyszerre többször
farkas-szemezni a vak
s bizonytalan Jövővel,
ami – elviekben –,
még hátra van?!

A Lélek tán megsejt
odabent minden tévutat;
mindenki őrlődik
már otthona s munkája között.
Néma tetthelyek vádolják
szüntelen azt,
ki semmit el nem követett;
társ-ösztönök együttes sóhaját
nehéz megérteni,
főként a hangzavarrá torlódtak
kicsinyes gesztusaink is.

Míg egyesek csak fészkelődnek
magukban tömény
lelki-világukat fel nem hígíthatják
– de szükségképp akiknek
igazán fontosak, szeretni valóak
még el is rejtik szaporán.

Önpusztító sors-kérdésekre
bújt fel a komiszkodó Jelen is,
sok-sok hogyan tovább?!
kérdéstörmelékivel.
Önemésztő, tökéletes
rabság szánja védtelen
áldozatait cella-mélyre.

Sanda bűntudatok
ólálkodva rágják esztelen
azokat főként,
akiknek nincs
joga védekezni.

Csupa holtvágány-titkok,
mennyi üresjárat feszül
immár régóta naponként
egymásnak, hogy még
a seggig-csúszók,
vagy a porban csúszók is
legszívesebben
megkövezték volna egymást.

S míg jövő-kételyek
immár percekként lefoszlanak
az ember pólusairól,
akár a kitinrétegek
a mindennapok már nem
lehetnek megoldható
, zavaros egyenletek.