TAVALYI SZÖSSZENET

Ágról szakadtan s tehetetlen szót emelek, ha kell.
Vicsorgok s panaszkodok.
Hátha egyszer majd szót érdemelhet a magamfajta is
s visszaretten e hamis,
nonszensz korban a hitegető áskálódás,
áthárított felelősség.

Hátrányom, - bárhogy is gyürkőzöm -,
minden alkalommal farkasként visszavicsorog rám,
moccanatlan őriz, mint acél börtön-kosár
kóros kisebbrendűségem.
– Ím, e nagy kupeckedő dáridó s zsibvásár lett
egy egész ember társadalom.
Hol egykor boldogulni kellett volna megtanulni,
most baccháns orgiák fertőzött bulija
együgyű magamutogatássá fajult.

Lelkierőmből nem hogy álmokra,
maholnap már ennivalóra se futja.
Ha meghallgatom ünnep-parádés szónoklatokat
a képernyőkön árulónak érzem önmagamat.
Leköpném nyugodt szívvel még pislákolni
kész büszkeségemet.

Pedig ti odabent buliztok, zsonglőrködve ricsajoztok,
élvezitek az átmeneti, átutazó életet –
kripta-sminkes arcokon elmosódott festékleletek.
Burjánzik bennetek az agymosott köd
– míg változatlanul már mindenkit megbabonáz
a nagy lehetőség, lépre csaló csapda.

Már sokan Kukutyinba kívánnak.
Röhögjenek csak nyugodtan jávorszarvas-fogakkal,
hiéna-torokkal szakadásig.
Ennyi maradhatott csupán: elmentem
s kineveztem magam bohóc-bolondnak,
kinek egyetlen szavára,
intelmére a kutya se hallgat – mégis okoskodó,
locsi-fecsi nagyszájúak; hülyék, vadbarom-idióták,
törpe-ostobák tapsolni kényszerülnek utálatukban,
ha a Rend romjain a káosz parádézik alattomosan.

Soványan, vicsorítva a felelősséget mindig fölérzem.
Már nem lehet elég, ha pusztán beszélek magamban.
Megvakult ideg-homályban törtető,
agymosott röhögcsikélőkkel nem szimpatizálok!