MÉRLEGEN

Szőnyeg alá söprögetve keserveink piszkos mocskát kicsit döbbent meglepetésként mindennap kijózanodva magukhoz térünk. Még mindig csak közeledve csélcsap start-vonalhoz – sajnálom önmagamat! Megoldhatatlan életünkben csupán csak feladatok s nem problémák tornyosultak. Nagy fogadkozásaink, hősöknek való becsületszavak, mint a jég – hamarján olvadásnak indultak. Megszegett kézfogások – félő -, nem teremhetnek már kölcsönös jövőt.

Kettőbe szelte roncs-áldozatait a nagyvilág. Színevesztett, szégyellnivaló valóságra mely mindennap megkísértve áltatja áldozatait s kaotikus valódira, ami minden esetben elárulja a morál méltóságát. Úgy járkálunk már benne, mint megriadt, kis állatok,  csenevész alagutakat ásó, vaksi vakondokok, s már minden ösztön-tapasztalatunk rétegekből táplálkozó szomorúság maradhat csupán.

Mert minden Lét-tapasztalat csupán csak önmagában visszatérő, ringó hajó úgy siklik át viszontagságos hétköznapokból mindennapok sokat tűrt poklába. – Gyermekként kósza rémálom-látomások verték fel, ijesztgették gátlástalan az éjszakát. Sebeinkkel már így is együtt kellene folytatnunk még jobban törekedve rá, hogy egyszer talán majd elnyerhetővé válik az Egész boldogsága.

Sántító szívhangok botladoznak pityegő Holter-monitorok képernyőfalán s mindennap észre muszáj venni, hogy bizalmam szándékkal fecsérelem, ha azt gondolom hátralévő, felnőttes életemben bizalommal mellettem maradhat Egy-Valaki!