NYÜZSGŐ, FÖLDI LÉT



Kegyetlen, hóhér-ketrecekben nem derenghet hupikék szabadsága az égnek! Homlokok benső vetítővásznán elhibázott filmkockák peregnek megtörtént békebelis múltidőkről, melyet egyszer mindenki vágyva vágyott létrehozni s amiből végül gazemberek mohó, törtető szándéka folytán már semmi sem lett! Prédái lettek kiszolgáltatottan bélpoklos oligarcha nagyuraknak. legbensőbb vetítővásznakon még mindig ott gyűlemlik valami bűzös lenyomata az égnek; kósza jelek közt tébolyog hajótörötten, céltalan evilági lélek.

Téboly s közöny közt napszítta, pusztító bánatok derengenek át; embriós remény-pontyokat jobb kétségbeesések szennyvízébe fojtani. Mint ódon lakat, melyet már kikezdett bőven ósdi rozsda egyre csüngnek parazita-piócaként mások életén törtető partiarc-szépségek; főpróbája ez már a groteszk-szirupos pusztulásnak. Csicsergő hangjaikkal tőrt vetnek babonázó csábításoknak; hűtlen szeretőként a Remény mindenesetben csak ámít! Önmagát felkínálva félresikeredett mosolyokkal hadakoznak macsós gavallérok; a Lét sötét, tanúskodó pecsétje mindig megtapad szűz felületeken!

Kéjsóvár szatírra degradálja önmagát a tombolni vágyó ösztön-értelem, s nem kérdezi már senkitől: szabad-e a nyilvános megszégyenítés?! – Csupán egyetlen arc maradhat a tanúskodó, hiteles nyomat: az angyali gyermek, ki még az abszolút felnőttek világában se felejtett őszinte-igaznak mutatkozni! S már minden eltévesztett, olcsó kisajtolt-tekintet átrostálódik kamra-szíveken: tonnányi csönd, mint mázsás áramszünet így is azonmód körbekerít!

Túlhevített, krematóriumi agyvelőkben az előítélet egyre nő. Mikor majd semmibe hullhat bánat s öröm-pohárból a víz, akár a nyüzsgő, földi lét – menten kicsorbul!