LEVÉLTÖREDÉK BARÁTAIMHOZ

Az vesse reám a legelső követ barátaim,
akik maguk is tékozló bűnösök lettek
csupán e mostani kacifántos Élet igaztalan lajtorjáján.
Kifeszített köteleken vagyok kénytelen,
mint csetlő-botló, tétova zsonglőr kötéltáncot járni,
egyensúlyozni tátongó ördögszáj-szakadékok felett,
amik – ha nem vigyázok -,
könnyedén lnyelhetnek, s megemésztenek.

Alattam még csicseregve suhan el a golyóütötte,
feketére oxidáló történelem.
Tudhatjátok!
Ottvagy én is valahol a némaságra ítéltetett,
hűség-szavak erdejében,
halhatatlan vibráló romantikák
kulcslyuk-ajándékkosarában,
egy-egy kibuggyanó igazgyöngyszem igazában.
A Mindenséggel igyekeztem megmérni
minden eltékozolt, drága pillanatot.

Mikor egy-egy gyilkos ordas pofon érte tarkóm,
felhízlalt meztelencsiga-porcikám,
bánatos szemem öngyilkos-tükrében
egyre nagyobbá s tömörebbé vált
a félreérthetetlen stigma-szálka.
Csak az Egy-Kedves
seprűs Kleoptára-szempilláit becéztem,
vagy éppen azt néztem tétován remegve-szorongva,
hogy a számomra rendelt Angyal
– ki megmenthettte volna hitvány életem -,
más asszonyává fogadott az eskü-hűség.

Most még itt vagyok kénytelen vesztegelve tapogatni
– számkivetett Robinson Cruose.
Ember-lelkekben kívánnám újból felfedezni
az epátia-toleranciát,
- ha lehetne még -, minenki megalkuvón,
árulón létezi, vagy érvényesül érdektelen.

A harmadik évezred küszöbén toporgok
s rettegek már kinyitni ajtót,
kilincset, ablakot.
Álszent, céda-emberek ítélkező gonoszságaitól
inkább azonnal a falramászom,
vagy épp kopasz hajhagymáimat tépkedem.

Mögöttem még egyre áskálódik,
leng  massza-szirupos magábaszipantó bizonytalanság.
Valaki már nagyon megszeretné nyomni
a pirosan veszeteglő nukleáris gombot.
Barátaim, ti kevesek!
Lássatok őszinte-tisztán!
Eejétk fel a szenvedőket a sárgaföldről
s feleslegesen már ne ítélkezzetek!