SEBEZHETŐBBEN

Jégkönnyektől borzolt városon szél csörömpöl dühödten.

kántál, hogy ideje lenne melegedő szveter-pulóver helyett biztos pufajkát,

irhabundát rántani, s védelmezni az önző meleget,

míg fogzománcát csikorgatja élesen a tél!

Most már kiüresedett kráter csupán a Feneketlen-tó.

Kosztolányi délceg frizurájú,

gavalléros csokornyakkendőben sziklába vájt asztalkán

fogadja tanítványai kézirat szárnypróbálgatásait,

egyetlen könyv díszeleg csupán pusztán hagyott íróasztalán!

Macdonald-os zacskók,

olcsó chipes-dobozok kimustrált szemetébe bele-belekap a szél:

Cibálva ráncigálja még egyre s nem ereszti.

Arcomba csapja kegyetlen tüske-záporát az évszak.

Az elmúlás is egyre fenyegetőbben közelít!

Végignézek sovány krematóriumi-arcok árkain,

szívem fojtottan megremeg, s elszorul:

,,Ki az ki most lapít, s az Egy-sorsban ővelük sem osztozik?!”

– Cipőm maradványaival hajdanán együtt indultam a Világnak,

s mégis a pillanatnyi halhatatlanság igézete gyöngéden vállamon

menedék-árkaiba borul finom türelemmel – balga, ostoba módon túl korán volt még,

hogy elmenni hagytam: megbicsaklott hamarjában az átélt folytonosság,

s minden maradandó összefüggés összetört!

Az Idő majd lassan maga alá gyűr, megsemmisít:

Panaszom uszályos dagály-áradata csak fölhangzik még egyre hozzád,

de te már talán hiábavalósággal, fölösleggel meg se hallgatod.

Roncsolt hajó-lélek úszkál még egyre a létezés avittos felszínén,

közelükben a nagyhalak is zsákmányra várakoznak!

Magad is tudod!

Ha én nem vigyázok Sebezhetőségünk egyre tágabb s végtelen-nagyobb!