BOLDOG BÖRTÖNLAKÓK ÖRÖKKÉVALÓSÁGA

A nyár végjátszmája még
almát szedeget
részeges fény-vízesésekben;
tán még a Velencei tó is
masszívan magába rejti az átmeneti,
tartósnak ígérkező vízhiányt,
s a cápaveszélyt.

Egy-egy tetszetős luxusjacht
még így is felfedezőútra
indul kalandvágyó
gép-Kolombuszként az Adrián.
Az érző-lüktetni vágyó szív
is szerelmes közhelyeket bír
csupán csak kiabálni
ezüstfényű csillagokra;
gyerekkor halhatatlannak hitt
csodáit az összetettségbe
fordult lélek is ideje korán beissza,
akár boldog börtönlakó a rácsok láncait.

Bűnök s vétkeink
mind megtorolhatatlan
részeinkké csoportosulnak;
ódon családias drámák
perpatvaraiból lelki-sérült,
örök gyerekek
tudatosan gyanakodnak.

Ok s okozat kísértetvágya
még fennen hirdet s lobog,
mintha már sosem lehetne
tőle teljesen s igazán végképp
megszabadulni;
örökkévalóságok papírtemetőiből
szellem-indítékokat markol.

Hajnaltalanná lett város
rétegeiből elsietett búcsúzásokkal
visszhangzik a könnyed,
balzsamos szél.
A Lélek lépteit - félő -,
talán már csak az értelem,
s tudatalattiban összegyűlt
biológiák őrizhetik meg hűségesebben.

Hosszúvá érett minden
naiv-gyerekes tévedés,
mert maga az elmúlás lett az,
amivel képtelenség bármit is kezdeni.

Ordító Idők agyarát
is jbb volna végleg magunk
mögött hagyni.
Miért, hogy a közönyök tartósnak
becézett árvasága
- előbb-utóbb -,
bárkit megrabol, ha nem vigyáz?!

Jó volna egyszer már végleg hazatérni.
Mert örökös fekete lyukak égnek
a szív helyén, hol egykor őszinte
érzéseknek kellett volna
masszívan lüktetniük;
a tapasztalások futóárkai
is be lettek temetve teljesen.