AZ ÖNZETLENSÉG ÁRVÁJA

 (Anyai nagyanyámnak szeretettel)

Mikor 1952-ben a falu úgy határozott, hogy beváltó jegyekre fogja árulni az élemet, akkor Zsupanek Terézia a maga alig tizenkét évével, és alig harminc kilójával azt a lehetetlen feladatot, és hősiességet sem nélkülöző vállalkozást kapta, hogy tegyen meg mindent, hogy a szűkebben vett további négy testvérének meglegyen a napi betevő falatja egész hétre, - ugyanis ők vagy később születtek, és így kisebbek is voltak mint Terka, vagy pedig még annyira kereskedelemben egyáltalán nem jártasak, hogy az egyetlen szóba jöhető lehetőség – minek után a szülők, már ideje korán hajnali háromkor elmentek szántani, és markot szedni -, a kamasz lány oroszlánhitvalló helytállásán múlott.

Amikor a kicsiny, és fűzfa vékony termetű, alig ötvenkilós, vézna kicsi leány bement a már felnőttek uralta Kiskunsági Állami gazdaságba, szinte az összes felnőttesebb ember: tehát akik már jócskán meghaladhatták a harmincat, és a negyvenes éveiket is, igencsak meghökkentek, és meg is lepődtek. Egymás között máris két lábon elkezdett járni a bűvös pletyka, és találgatás, hogy vajon honnan kerülhetett ide a senki szigetére ez az alig tizenkét éves, nagyon véznácska, még a gyenge szellő által is elfújható kisleány?

- Hát osztán te meg mit akarsz, te kis töpörtyű?! - kérdezte az ügyeket éppen akkor intéző számadó.

- Jó napot kívánok! A nevem Zsupanek Terézia, és munkába szeretnék állni! – húzta ki magát erényesen, mert a szülei meghagyták neki, hogy nemcsak, hogy mindig az igazat mondja, de ha valamit komolyan is gondol, akkor mindig húzza ki magát, és egyenes tartással álljon meg bírálói előtt!

- Hát osztán gondolod, hogy egy ilyen kicsi lyányt majd beállítók a marokszedők közé a negyven fok melegbe, mi? Ha-ha-ha! – azzal eget rengető kacarászásba kezdett.

- Kérem szépen! Apám most szánt, de amellett vasút mellett van szolgálatba, mint bakter! Tessék nekem állást ajánlani, mert még négy testvérem van, és nagyon kellene az a pénz!  - adta vissza a jogos igazságot, egyenesen a számadó, pufók, vörösesen kövér képébe.

- No, nézd, csak nézd! Ha-ha-ha. De fölvágták neked a nyelvedet hallod-e?! Hát mire is tudnálak téged használni! – most fölállt, szándékos nagyúri kedvvel kidüllesztette hordószerű, pókhasát és feltűnően türelmetlen kedvvel járkálni kezdett a szobában. Aztán mintha csak hirtelen ragyogó ötlete támadt volna fölemelte a telefont, hogy eligazítást kérjen a tapasztaltabb főnökeitől.

- Halló, halló! – szólt bele a kagylóba. – Itt a Betyár beszél! Igazgató elvtárs drága! Bocsássa meg, hogy zargatom, de lenne itt egy csenevész, töpörtyű gyerek aki állást akar, és nem mondom, hogy nem jönne jól, mert minden dolgos kézre, ami csak fennakadhat szükségünk van, de hát egy gyereket?!

A vonal másik oldalán ki tudja miért a hosszú döbbenet miatt, vagy meglehet mások okból hosszú, néha csend hallatszott. Majd egy rekedtes hang kinyögte valahonnan a szoba túlsó feléről: - Felveheti, csak engem hagyjon már békibe! – azzal le is tette a kagylót.

Hogy a testes, és kövér számadó a kislány lelkét megnyugtassa még továbbra is füléhez tartotta a telefont, majd csak ennyit mondott bele: - Igenis főmérnök elvtárs értettem!

Azzal, mint aki már minden tőle telhetőt megtett, odafordult pirospozsgás, és meglehetősen borvirágos arcával a kislányhoz:

- No, te kis töpörtyű! Kaptál állást! A bakter apádnak pedig üzend meg, hogy lesz píze rá se rántson! Megértetted?! – itt hirtelen kiszólt a másik szobába, ahol már kissé türelmetlenül várakoztak a segédek, és behívott magához, egy markos tagbaszakadt legényt, aki teljesen barna volt már, és az egész napos intenzív napsütéstől bizony jelentősen kicserepesedett a bőre, és meg is keményedett.

- No Józsi! A te dolgod lesz, hogy ez a kis mihaszna kapjon eleséget, és ha fáradt akkor csak neki engedélyezett néhány perc pihenő! Megértetted?!

A nagydarab, fiatal, életerős legény most bólintott.

- Osztán, ha a többség elégedetlenkednek, vagy húzná a fogát mondd csak meg egészen nyugodtan, hogy a mérnök elvtárs ezt így rendelte! Rendben lesz?!

- Igen számadó elvtárs! Minden rendben lesz!

- Hányszor megmondtam neked, te melasz, ha itt bent vagyunk az irodába, akkor szinte már feleslegesség számba megy az elvtársozás! Itt még szólíthatsz nyugodtan a nevemen!

- Értettem számadó uraság! – felelte a bösze legény, mert azt a luxust most sem merte magának megengedni, hogy tisztes nevével illesse a munkáltatóját!

- No, te kölök! – fordult oda a kislányhoz megint. – Ebéd rendesen déli harangütésre. Te egy kicsit a naplemente előtt elmehetsz, mert kicsi vagy! – azzal heves, és kissé türelmetlen turkálásba kezdett az íróasztalfiókjában, ahonnét egy össze-vissza karistolt, jelentősen megpecsétezett, bélyeges nyomtatványt sikeredett kihalásznia, amire fölírta a személyi adatokat; elvégre biztos, ami biztos!

- No, aranygyerekem! Mi a becsületes neved?

- Zsupanek Terka vagyok, kérem alássan! – cincogta szinte alig hallható, egérke hangján.

- Kölök jobban teszed, ha ordítasz hozzám, mert nekem már megviselte a sok zaj a fülemet!

- Zsupanek Terka! – ordította, ahogyan a torkán csak kifér.

- No, nézd csak te Józsi! – kacagott a számadó. – Ez a gyerek osztán tud beszélni! Meglásd egy-kettőre lesz majdan pénzetek is! Azzal a másik markos legény gondjaira bízta a felnőttek világában kissé tétován, és árván megmaradt, gyakorlatilag idegen kisleányt!

Amikor aztán kimentek a mezőre a többi felnőtt között rögvest beindult a pletykálgatás, és a suskus gépezete – elvégre senki sem tudta, hogy hogy a csudába kerülhetett ide egy alig tizenkét éves, meglehetősen véznácska gyerek, aki a tonnasúlyú szalmabálákat sem tudja megemelni, hát még akkor, hogy az istennyilába szedné a markot a folyton gabonát köpködő kombájn után?

- Nézzétek! Megjött az új számadó! Ez osztán a munkaerő fiúk! – fütyölt egy hatalmasat elismerősen, és kissé cinikusan hangon egy suhanc, aki viszont épek hogy akkor tölthette be a huszonhatot, tejfelesszájúságában.

- No, csak ne bánd nekem azt a kölköt, mert felnégyellek! Megértetted?! A számadó elvtárs különleges utasítása, hogy nekem köll pesztrálgatni, és vigyázni is reá! Ő is dolgozni fog amennyit csak bír! Megértettétek?!

- Igen Józsikám! Hát persze! – s a másik suhancképűnek már hűlt nyoma se volt, mert azonnal kellett kezdeni a munkát, hogy lehetőleg naplementére mindenki végezzen az örökkévalóság fogaskerék törvényei szerint!     

Hát akkor most mit csináljon ezzel a pöttöm kislánykával a számadó! Ha beállítaná a kombájnhoz a végin még híre menne a faluban is az asszonyok között, hogy gyerekeket is foglalkoztat, vagy ami talán még rosszabb megtudja a felesége, hogy gyerekekkel végeztetik itt is a piszkosabb munkát, és akkor még aznap kap majd a fejére és lesz neki nemulass!

Aztán végül azt találta ki, hogy a gyereket beállítja a gabonaszedőkhöz, és így felesben csak képesek lesznek learatni!

A töpörödött, még egészen aprócska kisleány sem tétovázott túlságosan sokat. Tette, amire utasították; amint a számadók, napszámosok többsége learatta a gabonát, ő kis, hártyavékony kezecskéivel aprócska kupackákba, és bálákba hordta a fölhalmozott terményt, és illőn egymagában várakozott, hogy a kombájn megérkezzen, és a csépléssel is végezhessenek az aratók!

Éppen déli tizenkettőkor – tehát a legnagyobb melegben, ami csak létezett azon az elátkozott, madárlátta pusztaságban, ahol talán még az állatok is kínzó szomjúsággal ügettek egyik enyhet adó árnyékfoltról a másikra, hogy a részeges nap tűhegyeitől menekedhessenek, és szabadulhassanak, Terka jóízűen falatozni kezdte azt a kevéske száraz, fekete, bodag állagú, aprócska kenyeret, és még vékonyabb szalonnadarabot, amit az egyik munkásasszony hozott ki, neki is, mint a többinek a halotti csöndességgel megáldott mezőre.

- No, kicsi lányka! Hogy ízlik a munkásélet? – kérdezte mosolyogva, nem létező bajsza alatt az egyik markos, mackós legény.

- Nekem ízlik! Bírom én a munkát! Engem csak ne pesztráljanak! – vágta vissza, mintha valaki megsértette volna.

- Hinnye, a kiskésedet neked! Hát honnét vetted ezt a beszédet! – kérdezte egy másik napszámos.

- Ja, hogy ezt! Hát ezt tetszik tudni csak úgy hallottam ki a mezőn!

Az egyik számadó munkás gyorsan elsietett a mezőre ottmaradt társaihoz, és a lehető legszigorúbban meghagyta nekik, hogy ezentúl, ha a kislánnyal találkoznak beszéljenek vele a lehető legértelmesebben, és legszebben, mert ő sem akarja elveszíteni nehezen kikunyerált állását a főmérnök elvtársnál!

Így történt, hogy amíg Terka becsülettel elvégezte szinte a hét összes napján – gyakorta szombat, és vasárnapi aratásokkal is a gabona, marok, és a terményféleségek begyűjtését,  nemritkán kiskaszájával maga vágta a rendet, és a tarló sok esetben fölsebezte szegény véznácska, kis lábikráit, az adott számadó, aki melléje volt beosztva feladatul kapta, hogy azért ha jobb dolga nincs – márpedig munka ekkor is akadt bőven -, nagyon vigyázzon a kicsi lányra.

Nemsokára aztán híre terjedt, hogy kint a mezőn dolgozik, és munkába van fogva egy pici lányka, hogy eltartsa többi testvéreit is! Hát, amikor a faluban ez az elöljáróság fülébe jutott, lett akkora felzúdulás, és perpatvar, hogy annak aztán mindenki a csodájára járt szegről-végről!

Ki is jöttek a főjegyzőségi hivatalból is mindjárt vizsgálni ezt az igen különös esetet, hogy vajon mit is akarhat voltaképpen ez a kisleány egymaga? S amikor meglátták, hogy a sok felnőtt ember között már egészen otthonosan berendezkedett, és egymaga is boldogul a sarlóval, kapával, fémegyelővel nem sokat teketóriáztak fogták magukat, és a közgyűléssel karöltve azonnal megszavaztak egy újfajta szociális segélyt.

- Hát apád foglalkozása micsoda? – kérdezte az egyik szorgoskodó elöljáró.

- Bakter kérem!

- Á! Szóval egy újabb vasutas! – megvakarta erősen veretékező homlokát, majd csettintett kettőt kezeivel. – S te pici lányka miért is vagy itt?

- Kérem szépen, most én vállaltam el, hogy eltartom a testvéreimet, mert tetszik tudni édesanyám bizony-bizony a mostani időkben sokat betegeskedik, és nincs is túl jól!

- Hány testvéred van neked, he?

- Velem együtt négyen vagyunk! – lehajtotta aprócska, liliomos fejecskéjét. – Bácsi, tetszik tudni volt egy kisöcsém is, de ő alig pár hónapos korában elvitte a láz!

- Nagyon sajnálom! – Levette szalmakalapját, mint aki részvétet fejez, ki, majd benyúlt látszólag tágas, és öblös zsebeibe, és egy csomag cukrot húzott elő.

- Mondd csak, szereted a cukorkát?

A kislány Terka szeme hirtelen megfényesedett, és úgy kezdett világítani, mintha két fénylő csillag, vagy legalább is üstökös lett volna, amely barna fényével beragyogja az ismeretlen univerzum sötét foltjait!

- No, te kicsi leány! Eljössz-e velem, segíteni egy kicsit kukoricát egyelni? – kérdezte továbbra is kedveskedve a sokat megélt ember.

- Nagyon szívesen bácsi, kérem! De nem tudom, mi az az egyelés! – szabadkozott a kislány, és most igencsak meglátszott rajta, hogy két gömbölyű könnycsepp máris legördült sötét karbunkulus szemeiből.

- Ejnye, ejnye, no! Hát nincsen semmi baj! Nyugodj meg, te kis butám! – vigasztalta az öreg magvető -, majd én szépen mindent elmagyarázok. Neked csupán az lesz a dolgod, hogy a megkapált kukoricaszár mellett a tarackokat, és a gyomnövényeket kipiszkáld, mert ezek oda nem kellenek!

A kis Terka most megnyugodott, és egy idő után hagyta, hogy a bölcselkedő magvető vaskos, markos, és érdes kezeivel megfogja hattyú-fehér és sokkal törékenyebb kezeit. S együtt mendegéltek a másik járásra, ahol egy sokkal nagyobb földterület terült el, mint azt valaha is a kislány hitte volna…

- Bácsi, ezt mind ma csináljuk meg! Édesapám haragudni fog, mert úgy volt, hogy a mihaszna bátyámmal együtt ma mi vigyázunk a kisebbekre!

- Hát ezt csak most mondod?! – kerekedett ki kidülledt, cseppfolyós, kék szemekkel az ember. – No, most hogy tegyük rendbe a dolgokat?! Fogas kérdés? – Terkához fordult esdeklőn, segítségében reménykedve. – Van-e valami ötleted kicsi leány?

- Szerintem csináljuk meg az egyelés egyik felét, majd ebédidő után a másikat! – javasolta csicsergő fecskehangján.

A nagy markos kezű, és érdes öklű ember most mosolyra húzta nagy búsa bajsza alatt a száját, és egy nagyot hahotázott a levegőbe.

- Ha-ha-ha-ha! Hát te osztán jópofa vagy, töpörtyű! – nevetett melléje. – De szerintem sokkal jobb lesz neked, ha szólok valamelyik számadónak, vagy béreslegénynek, hogy vigyen téged haza a szamaras szekérrel!

Terkának már nedvesedett a szembogara, mert azt érezte, hogy kialkudott, önálló, kis keresete veszélybe került, és emiatt még inkább fönnforog a szegénység kockázata. Kézen fogta a nagyember kezét, és alázata jeleként letérdelt hozzá, mintha egy dörgős szavú próféta lett volna:

- Bácsi, nagyon szépen kérem, ne tessék ezt csinálni! – esedezett könnybe lábadt szemekkel. – Muszáj, és köll nekem ez a munka, mert apám egyre kevesebb gubát kaphat csak a vasúttól! Már így is többször megesett, hogy padlást söpörtek nálunk!

A tapasztalt embernek megesett a kislányom a szíve, mert lehajolt hozzá, és óvatosan barackot nyomott annak barna kócos fürtjei közé, majd nekiláttak az egyelésnek.

Nem sok híja volt és már itt is volt az ebédidő! Rendbe kellett tenni a másik jelentős kiterjedésű földterületet is!

,,Hát most mit csináljak én egy szál magamban, teljesen egyedül! Ezt a gyerkőcöt csak nem állíthatom be magam mellé! Kétségtelen, hogy szívós ez, mint egy állat, de szegényke olyan gyenge, és soványka, hogy talán még egy tonnás szalmabálát sem bírnának el csenevész vállai!” – így töprengett magában, amikor hirtelen egy almásderesek húzta lovas kordén, mintha pompázatos álombeli herceg lett volna – legalább is -, meg nem jelent maga az földterület kijelölt járási elvtársa. (hiszen ebben a korban az adott eszme miatt mindenkinek kijárt valamilyen formális megszólítás!)

- Hát jó napot kívánok elvtársak! Szeretettel, és nagy tisztelettel köszöntöm magukat! A haza nagyon büszke azokra, akik mind munkában, mind a földeken gyarapítják hírnevüket! – itt, gyorsan meg kellett hogy törölje vastag verejtékben csorgó homlokát, és már ekkor meglátszott, hogy állandó, lámpalázas feszültségét egy-két kupica égetett szesszel szerette volna feloldani, mert borvirágos volt az arca.

- Hát ez a kislány, meg ki fia-borja? – kérdezte. – Tudsz beszélni te kölök?! – fordult most hozzá.

- Mélyen tisztelt elvtárs! Ez itten az egyik vasúti bakter legkisebb lánykája, és azért van itt, hogy segítse a mi munkákat!

Megdörzsölte vastagon, verejtékben csurgó üstökét a főnök; látszott, hogy erősen töpreng a vézna, új kis munkaerőn, aki még mindig úgy állt előtte, mint egy kis hős az oroszlán előtt.

- Hát… nem bánom! De aztán minden felelősséget áthárítok az elvtársaknak! Nekem nagyon vigyázzanak erre a gyerekre, és mindig tisztességgel fizessék ki a bérét!

Lehajolt hozzá, és megcsiklandozta annak pirospozsgás pofikáját:

- Aztán légy jó nekem te lyány! Ne lehessen rád panasz! S ha elfáradtál nyugodtan pihenhetsz egy kicsit! Veled még nem lehetnek annyira szigorúak!

Így esett, hogy a bakter legidősebb, véznácska lánykája még aznap munkát kaphatott az aratóknál és felügyelhette a kombájnok munkáját is!