IGAZI RANDEVÚ

 Velem sajnos már sok esetben megtörtént, hogy bókolási hajlamaimnak különösen engedve reménytelenül beleszerelmesdtem az önvallomásszerű szerelembe! No, most ezt úgy kell elképzelni kedves olvasó, hogyha az ember kicsit félénk, és roppant gátlásosan félszeg egyén is – mint mondjuk jómagam, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy reménytelen vágyait, és ösztön életének bizonyos meghatározott, és korántsem elhanyagolható mozgatórúgóit sokkal inkább papíron fejezi ki, semmint az adott megbabonázó hölgy két gyönyörű szemébe mondva.

S minthogy valódi, és mindezidáig tartós, és komolykodó párkapcsolatról álmodni sem igen álmodhattam, bekövetkezett, amit úgy vélem, hogy előbb, vagy utóbb de egyszer mindenki átesik; jelentkeztem különféle társkeresők hivatalos oldalaira, fórumaira, s megpróbáltam megfejteni a titkok egyszerűsített, valójában körmönfont, és ravaszkodó taktikáit: hogyan és mi módon cserkészik be az izig-vérig hölgynek az urakat, és viszont! S miután alig-alig akadt vállalkozó szellemű jelentkező az én adatlapommal kapcsolatosan, hát úgy döntöttem, hogy én leszek a kezdeményező fél! S itt fontos, hogy mindennemű tolakodást kizárjuk, mert máskülönben nem sikerülhet az adott ,,csalizós” szándék!

Persze – így utólag visszagondolva mindig rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is annyira pufókságra hajlamos fizimiskámmal lehettek igazából gondok, sokkal inkább az üresen tátongó bankszámlámmal, miután a foglalkozás rovatba a tisztességesebb, és ezáltal elkötelezettebb embereknek nem árt megemlíteni, hogy ilyen és olyan foglalkozásuk van! S miután az nem volt; hiszen már hónapokon, sőt éveken át a munka, és az álláskeresés göröngyös útját tapostam kevéske elszántsággal, és több tutyimutyisággal – ezért érthető, hogy az adott hölgyek többsége csöppet sem mutatott kellő empátiát, és részre hajlást irányomban! Még arra is nehezen vehettem csak rá egynémelyik megnyerő mosolygó, elsősorban őzikeszemű szépséget, hogy egy kicsit meséljen magáról, vagy ossza meg kedvenc süteménye, vagy receptje elkészítésést: minthogy többségükben egyáltalán főzni-sütni sem igen tudtak!

Minden vagyonom olthatatlan Don Juani bókolási kedvem, és romantikám volt, ami viszont a mai világból egyértelműen hiányzott. Ezért történhetett, hogy mint az árgusan zsákmányra leskelődő hiéna, én is egyre féltékenyebb szemekkel kezdtem megvédelmezni vagyonomat: azaz lelki gondolataim kicsiszolt ékkő-garanciáit! Persze alig volt ismerőseim többsége csóválgatta a fejét, és érthetetlen kifejezésekkel adta tudtomra, hogy bizony kisebbfajta butaságot hajtok ezzel magam ellen végre, én azonban feltett szándékom mellett kitartottam, és csak arra várakoztam reménytelen bizalommal, hogy az igazi, és az egyetlen Ő betoppanhasson elhibázott életembe végre!

Később egy-egy bejelentkezéssel tiszteltek meg, rendszerint valamilyen extravagáns, és kellően luxus utazást céloztak meg, és nekem csak annyi dolgom lett volna, hogy a megfelelően kipengetett összegért cserébe, még megvegyek egy drága háztartási masinológiát, ami aztán egy-két nap után működésképtelenné is vált volna, és az adott befizetett összeget pedig azok kaparintották volna meg, akiket csupán önző hasznuk érdekel! Természetesen erről szó sem lehetett!

Kínzó önbizalmam megcsömörlött emlékeiről, és letargiákba sújtó önsajnálatomról már nemigen beszélhettem – vadidegen embereknek aztán pláne nem -, hogy is nézett volna ki, hogyha olyanokat mondok: ,,Tudod most azért vagyok ennyire félős, félszeg, és mindenkivel szemben három-négy lépéses távolsággal kell viseltetnem, mert gyerekkoromban nagyon sokat vertek – főként azon bandavezér hajlamú osztálytársaim akik az emberek kívülállóságát, és változatosságát nem tudták torelálni!” – hogy is nézett volna ez ki? Egy kifinomult, intelligens, és rendkívüli hölggyel való méltó találkozásra így kevés eséllyel, de nem is gondolhattam, sőt meg sem fordulhatott kelekótya fejemben!

Mégis egyik alkalommal randevút kértek tőlem, amire jó apám biztos úgy reagált volna, a maga erősen konzervatív módján: - Fiacskám! Mindig a férfinak kellene kezdeményeznie!” – s már föl sem eszméltem a napok hirtelen úgy elröppentek, hogy ott volt a holnapi nap a várva várt nagy, és mindent lebíró, első találkozás vetülete! S persze mindenki félszegen viszonyul ehhez; tekintettel az előítéletekkel az emberek többsége már ha akarna, akkor se biztos, hogy tudna mit kezdeni!

Másnap már ideje korán úgy viselkedtem mindenkivel, mint valami valóságos eszement, vagy legalább is holdkóros, akit úgy szalajtottak valamelyik éjjel-nappali közértből, avagy rókalyuk szerű lebújból! Mindenkivel udvariasnak igyekesztem lenni, és mégis, ha beszéltek hozzám, a mondatok súlyát érzékeltem egyedül; tartalmúkat, lényegi mondanivalójukat, a szavak igazi fontosságát hamar elfelejtettem, és ki is törlődött az emlékezetemben! Egyetlen lényegre törő, és megfellebbezhetetlen dologra tudtam gondolni: arra a tényre, hogy hál’ istennek súlyproblémáim ellenére is akadt végre a világon, és eme kissé irigykedős, és rosszindulatú földnevű bolygón egy áldott, adakozó szent, és valóságos angyal, aki nemcsak kíváncsi rám személy szerint, de megtisztel azzal, hogy randevút kér! Épp ezért amennyire csak tőlem kitelt, alaposan bezáróztam a fürdőszobába, és jó két órát különféle tisztálkodási, és egyéb fölfissülési dolgoknak szenteltem! Titokban azt reméltem, ha kissé mindig is boglyas, és szánalmas fizimiskám egyszer végre pattyolattiszta lesz, akkor talán a többségnek is kedve támad kicsit jobban megérteni, és talán elfogadni engem.

Aztán az órák olyan hamar elröpültek, hogy itt volt a nagy, ünnepi alkalom, amikor még az ég is ragyogó tisztasággal köszönti azt, akit ez valóban megillet! Egy aprócska, ám annál hangulatosabb cukrászdában beszéltünk meg egymással találkozót. Szüleim gondoskodásukból kitelten a lehető legalaposabban, és a legkörültekintőbben a lelkemre kötötték, hogyha mód, s lehetőség nyílik rá az adott számlát lehetőleg én fizessem, de az még jobb – hallgattam figyelmesen végig apám körmönfont logikáját, ha az adott számla végösszegét két részre osztjuk, és így tulajdonképpen mindenki a maga kis összegét fizeti, és így automatikusan mindenki jól járt!

Igen ám, de mi van azokban a fölöttébb furcsa, és egyszersmind megismételhetetlen, és különös helyzetekben, amikor mondjuk csakhogy eljátszunk az adott kínálkozó gondolattal, ötletképpen az adott csinos hölgy türelmet, és megértés kér, majd kimegy a mellék helységbe, és onnét titokban megfutamodik: tehát a számla teljes összegét szegény, és szerencsétlenül pórul járt udvarlónak kell kifizetnie, és ha ehhez még másnap hozzávesszük a keserű tényt, hogy a hölgy maga mentségére még telefonhívást kezdeményezett, és a kagylóba töredelmes beismerő vallomást tett, miszerint: jó volt, kellemes volt az együtt élt, de sajnos nem vagyunk a zsánerei – hát igen! Akkor itt már csak a cölibátus egyik sajátságosan egyedi műfajához folyamodhat az a szerencsétlenül járt szerencsés jelölt, aki arra adta a derekát, hogy végre tisztességgel hajlandó megállni a sarkán, és barátnőt keríteni magának.

- De mi lesz akkor, ha el sem jön a megbeszélt találkozóra, mert ez azért mégis csak jelent valamit? – kötöttem saját hangulati pesszimizmusomat a karóhoz, és kicsit terrorizáltam vele szegény anyámat.

- Ne izgasson ez a dolog semmiért kincsem! – látott el anyai jó tanácsokkal -, neked ma délután egyetlen feladatod van, az, hogy önmagad add, és ne foglalkozzál, és ne is törődj semmivel sem! – két valódi, és igazi, amolyan anyáskodó, és szelíd lelkű cuppanós csókot nyomot az orcámra, majd tétován veszteglő lábaimat serkentette mozgásra azzal, hogy jóformán kituszkolt bejárati ajtónkon, ami pár méterrel a lift mellett helyezkedett el a társasház emeleti szintjén.

Visszafele a liftben még volt szerencsém meghallani fél füllel, amint apám – a maga gyilkos kritikai, és megjegyzési észrevételeivel -, jószerivel letorkolta a maga vehemenciáival anyámat, miszerint: ,,Ha mindig megfogod a kis kezét az édes kicsi fiacskádnak, soha a büdös életében nem lesz belőle igazi felnőtt!” – Arra igazság szerint már gondolni sem merek, hogy ezt mihez hasonlítható, kissé az olaszok temperamentumos acsarkodása követte-e, vagy sem, de mindenesetre nagy sebbel-lobbal vetettem magam föl a százötven hármasra, és szálltam le a Kosztolányi-téren, hogy amennyiben az adott hölgy esetleg megtisztel azzal, hogy ő is előbb érkezik egymás idejét – lehetőleg kellő feleslegességgel, és türelmetlenséggel már ne raboljuk!

A kis, szinte miniatűrségében terpeszkedő, hangulatosan, velencei stílusmintákkal telepingált, ténylegesen aprócska cukrászda úgy terpeszkedett beépítve egy hatalmas bérház alatt, mintha ez ember egy olyan kincses pincébe tévedt volna be, aminek egyetlen célja, hogy a megfáradt utazókat - persze kellő ellenszolgáltatásért cserébe -, kiszolgálja, és maximálisan kielégítse azoknak akár a leghajmeresztőbb igényeit is!

- Mit parancsol? – s máris, hogy az ügybuzgó, és serénykedő fontosságát kimutassa egy nyúrga frakkos pincér, aki most sokkalta inkább emlékeztetett egy barátságos, sovány, és éhségben szenvedő pingvinre, semmint egy valóban élete virágjában lévő fiatalemberre, sertepertélni kezdett szorgoskodva körülöttem, és rakta elém az étlapot; mert mint később kiderült itt ételeket is fölszolgáltak nem csupán jégbe hűtött, fagyi különlegességeket, és sörbet finomságokat. – Sikerült az úrnak választania? – kicsit látszott rajta, hogy más elfoglaltsága is akad a napra, lehet, hogy ezért türelmetlenkedett.

- Jó napot kívánok! Nem köszönöm, egyelőre várok valakit! – nyögtem ki, de csak kisfiúsan, magam elé motyogva.

A pingvinkülsejű pincér megvakarta bozontos, és dús, olajszerűen csillogó üstökét, majd egy ravaszkás, semmihez sem hasonlítható mosollyal nyugtázta a hallottakat. Lehet, hogy épp ezért történt az, hogy már a következő pillanatban, mintha ott se lett volna, sarkon fordult, s hirtelen elinalt fontosabb teendői után.

Én, mint egy megkukult idióta, aki szólni, és válaszolni sem igen mer, nehogy még megkérdezzék, vagy érdeklődjenek hogyléte felöl,  megkövülten ültem, és jó sokat vártam. Már csaknem az egész délutánt végigunatkoztam, és ekkor mindig kedvenc passiómnak hódoltam: csöndes türelemmel, és féltő aggodalommal figyeltem a betévedő embereket; az apróbb elejthető gesztusokat, az arcok, és emberi jellemvonások változtatos, és sziporkázó játékát, amikor jó két órás várakozás után toppant be szinte szuszogva, és rohanva a fiatal, és roppant csinos hölgy. Ugyanis az adott világhálós képet, amit föltettünk és megosztottunk egymásról most itt, élőben egészen másként ábrázolta!

- Sze-sze-szerbusz! – lihegte a nagy melegben! - Bocsi… én… csak egészen idáig rohantam, hogy el ne késsek nagyon!

Titokban már nem néztem szándékos, visszafojtottsággal karórámra, mert egész hátralévő időmben csak azt bámultam fölváltottan hol az órára, hogy egy-egy téveteg emberi tekintetbe mélyedve, hogy vajon mikor toppanhat be végzetem egyedüli asszonya?

- Nem történt semmi én is késtem! – feleltem gyorsan csakhogy kimentsem, vagy megmenthessen az épségben maradt helyzet szálait. – Kérlek foglalj helyet, húztam ki előtte, ahogy az illem megkívánta a széket, és toltam be alatta. – Kérsz egy pohár vizet, vagy üdítőt esetleg? – toporogtam előtte, mintha csak én lettem volna a pingvinfrakkos pincér, aki az előbb engem is megvizslatott árgus szemeivel.

- Igen, köszönöm! Egy fagyi kehely most nagyon jól esne!

- Ha szabad érdeklődnöm, mi a kedvenced? - kaptam a kérdése után.

- Imádom a sztracsatellát, és a csoki-vaniliát!

- Akkor mindjárt jövök, csak leadom a rendelést! – s már ott se voltam, hanem a fagylaltos pulthoz mentem, ahol egy nénike szolgálta ki a vendégeket a maga kicsit zsibvásáros modorában.

- No, mi tetszik aranyos úrficska?

- Kezét csókolom! Kérnék szépen két darab fagyi kelyhet: egy csokisat-sztacsatellásan, és egy csokis-vaniliást, ha szabad!

- Hinnye, de jól nézel ki úrfiacska! Azonnal! – azzal máris vaskanalával jó mélyen belemélyesztette a fagyis bödönbe, és kimért két jókora adagot. Nekm sohase volt még gondom a fagyi mennyiségekkel – hiszen majdnem mindegyik, amit csak eddig elfogyaszthattam jóformán csupa madáradag volt, de most, hogy ez a valóban csinos, és rendkívüli ízig-vérig hölgy ült az asztalomnál föltettem magamnak a kérdést, hogy gyorsasággal habzsolni fogok, vagy pedig hagyom, hogy a magatartás, és illem legyőzze a mohóság állatiasult ösztöneit? Végül győzött a magatartás rendszabálya.

- Már meg is jöttem! Tessék parancsolni! – s előzékenyen, ahogy főleg a filmekből láttam gyöngéden letettem elég a fagyi kelyheket, és csak arra vártam, hogy hölgy lévén ő kezdjen előbb csipegetni.

- Hm-hm-hm! – cuppogott. – Te ez isteni! – volt valami kifinomult egzotikusság, és mélyen rejtőzködő erotika abban, ahogy megnyalta a szája szélét, amin most a sztracsatella darabkák törmelékei feszültek, s ettől az adott pillanat csak még jobban a feszült intenzitás mérlegére kerülhetett.

- Ízlik? – érdeklődtem.

- Jaj, az életemet mentetted meg, nagyon köszönöm! Mennyei! – azzal se szó, se beszéd, és mindent félretett fölöslegességnek ható finomkodással úgy elkezdett kanalazni, hogy bizony hosszú percekig csak a kehely tartalmával volt bájos-huncutan elfoglalva semmint velem!

- Hát ennek igazán örülök! Nehéz napod volt? - kérdeztem, csakhogy elüssem a témát valamivel, illetve hogy megkezdjem végre a tuladonképpeni beszélgetést.

- Hát nézzük csak – vette számításba eredeti elképzeléseit. – Először is elmentem a melómba, mert tudod jelenleg még tandíjra teszek félre, és ezért kell, hogy melózzak egy lepusztult gyorséttermi láncban, aztán megebédeltem egy gyors kínai büfében, aztán idejöttem egyenesen hozzád! Most te jössz! – azokkal a soha vissza nem térő, halhatatlansággal megbabonázó, őzikeszemekkel nézett fel rá esengve, mint aki valóban fohászt, és támogatást várna el a másik féltől is.

,,Nehogy megkérdezd te idétlen idióta, hogy vajon miért is késett, mert azzal mindent tönjreteszel! Világos?!” – gondolkodott el egy percre, mielőtt még valóban válaszolt volna.

Az ínycsiklandozó fagyi kelyhek hamarabb elfogytak, mint azt gondolni is lehetett, bár a kellemetlen, pokolias katlan időben ez szinte természetétől értetőnek tűnt.

- Én tudod… - próbálta a mondatok kellő foszlányait összeszedni -, jelenleg még a szüleimmel lakom, mint azt már megbeszéltük egymással a neten, sajnos jelenleg csóró, és alkalmi munkákból tengődő pedagógusként. – Érezte, hogy ez a csóró jelzőt talán nem kellett volna ennyire nyíltan, és minden tekintetben lesajnáltatva saját magát közölni, mégis az tudatosult benne, hogy ennyivel magának is tartozik; s különben is, akkor a legjobb egy párkapcsolat – sakkozott önmaga megállapításai között, ha az adott felek lehetőleg semmit sem titkolnak el egymás elől!

A fiatal hölgy kicsit elmélázott a hallottakon; arcának játéka a megfejthetetlenség ősi, és misztikusabb ködébe burkolózott, s most szemlátomást úgy festett, mint az a gyilkos, aki még nem döntötte el magában, hogy megölje-e áldozatát, vagy csupán az érte járó zsákmányt markolja fel, aztán eleressze! Valami titkot őrzigetett ez a bombázó, és férfiszíveket azonnal lefegyverző, és meghódítani vágyó, tündérien aranyos szempár, amit – meglehet, csak most nem volt hajlandó közzétenni.

- Szóval akkor ne haragudj, ha egy kicsit furcsán hangzik, amit mondani fogok: akkor te most csövezel a szó szoros értelemben? – ellenállhatatlanul fölfonta dús szemöldökének finom, és csinos koromfekete ívét, amely mint egy kormos szivárvány hajlékonyabbnak bizonyult, mint eddig valaha.

Nem kellett különösebb szó ehhez a megjegyzéshez, mert én lehorgatszott, búsa fejemmel, mint egy borjú csak bologatni tudtam mélán, és szomorún.

- Jaj, te szegény! Csak nem megsértődtél? – fogta meg most anyáskodva gyorsan tölgyfakezeimet, amin igencsak meglátszott, hogy az idegeskedés, és a fokozatos stresszhatásnak köszönhetően a körmöm felső részén jócskán le volt már rágva a bőr, és föl is sebesedett. S minthogy az ifjú hölgy ezt nyomatékosan kikötötte az adott társkereső honlapon: miszerint, ő mindig megnézi, hogy egy férfi mennyire is ad a külsejére, most egyszerre úgy gondoltam, hogy ez végleg betemet minden további randevúzási tervemnek!

- Mutasd csak! Nagyon fáj, drága kincsem! – s valami olyan hallatlan, belső, átlényegült, harmónia melegség áradt szét egész testi valómban, ami egyszerre bizsergette meg mosógépként zakatoló szívemet, és öntött önbizalmat, kisebbrendűségi komplexusaim helyére. – Jaj, drága Mackóm! Te is tudod, hogy nem szép dolog rágni a körmeidet! Csak nem vagy még mindig ideges?! – s bájos kedveskedés mellett cseresznyeszínű, enyhén telt alkony-ajkaival finoman, mintegy gyengéden becézgetve puszilgatni kezdte kézfejem szőrös rengetegét, mint az a fajta gondoskodó édesanya, aki ellátja gyermeke biciklitől elszenvedett lazurjait. – Így mindjárt jobb lesz, várjál csak! – kivett a kistáskájából, ami többe került szerintem mint egyhavi fizetésem, egy kis gyógykenőcsszerű készítményt, és gyengéden, óvatos mozdulatokkal bedörzsölte, hogy beheggedjenek saját magamnak okozott stigma-sebeim. – Mindjárt jobban leszel, kis butuska! – S amint bekente, finoman fújni kezdje, hogy lohadjon egy kicsit szerinte a fájdalom.

Abban a végzetesre sikeredett pillanatban, amikor ez a kellemes ,,baleset” megesett csudajól esett, hogy egy ilyen ízig-vérig, belevaló hölgy vett pátyolgató angyalszárnyai alá.

- Oh, hát én hirtelen nem is tudom… hogy mit is mondhatnék neked? … Nagyon megköszönöm, hogy ennyire figyelmes, és mindig gondoskodó vagy velem! – csak ennyi jött ki torkomon.

- Semmiség az egész mackóka! – visszatette a gyógykenőcsöt a táskájába.

Az utálatosan kellemetlen érzés, néhány pillanat múlva megszűnni látszott, s újra tudtam teljes szívvel mosolyogni. Erre természetesen ő is megkönnyebbülhetett mert a közöttünk lévő kisebbfajta belső lelki gát fölengedhetett, mert már ő is kellemesen kacarászott mellettem. S most olyan jó lett volna átölelve megcsókolni, mint azt már annyi szerelmes, romantikus fimben láthatta a nagy közönség. Egy anyóka lépegetett felénk a cukrászda mellett, egy toprongyos ebet szorongatott a hóna alatt. Lehet, hogy ezért is bukott ki a hölgy ajkai között az engemet feszélyező következő kérdés:

- Mondd csak mókuska? Szereted te az állatokat?

Először arra gondoltam, hogy azt felelem neki, hogy: Tudod, nekünk rengeteg állatunk van, de nem itt a fővárosban, hanem vidéken a nagyszülői házban, ahol azért mégiscsak komfortosan, és szabad levegőn sétálgathatnak egész nap az állatok! – De aztán meggondoltam magamat, ki tudja miért, és a következőképpen feleltem:

-Tudod, elég nehéz lenne, ha egy kimondottan kisterű, egérlyukszerű panellakásban kellene macskákat, és kutyusokat összezárva tartani! – mint nem sokkal később kiderült ez volt eddigi meggondolatlan ostobaságaim netovábbja, mert a hölgy szeméből – mely mindig lelkekig képes volt ellátni -, megcsillant egy elárvult, ám annál kifejezőbb könnycsepp.

- Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem is tudom, hogy is lehettem ennyire idióta, és bolond, hogy ilyen meggondolatlanságok buktak ki a számon! – adtam neki zsebkendőmet, hogy törölje csak meg nyugodtan fátyolosra sikeredett szemeit.

A hölgy készségesen elvette, és meg is köszönte.

- Jaj, inkább te ne haragudj, de már olyan régen meghalt a kiskutyám, akit még a nagyszüleim vettek nekem ajándékba, és most annyira hiányzik.

- Én igazán nagyon sajnálom! – biztosítottam őszinte részvétemről, és megpróbáltam lesújtón szomorú képet vágni. – Idős volt már, igaz?

- Igen, már több, mint tíz éves is elmúlt, amikor egyik napról a másikra el kellett altatnia az orvosnak, mert már az ételt is visszaöklendezte, tudod!

- Persze, megértem! Te ne haragudj!

A délutáni kellemesnek ígérkező találkánkat hamarabb félbeszakította a leszakadni készülő, ostorcsapsáként ható, nagyon kellemetlen zivatar, és égzengés. Úgy közelítette meg az aprócska cukrászdát, mint egy leselkedő tolvaj, aki nem kérdez semmit áldozataitól, csak elvesz és pusztít.

- Huha! Ebből aztán jó nagy zuhi ígérkezik! Mit gondolsz? Ne menjünk egy kicsit szárazabb helyre. – tettem javaslatot.

A fiatal hölgy bólintott, azzal a páratlan, gyors észjárású ítélőképességével, mely szerintem mindig is jellemezte – különösen az elmúlt pár órácskánkban, mit együtt töltöttünk, és már rohantunk is a másik oldalon lévő buszmegállóba, ahol átmenetileg a fedett, szürkén, krómosan fénylő bádoglemezek alatt békében meghúzódhattunk. Szépen kikészített, nyárias ingem, és bermuda jellegű nadrágom úgy ahogy volt tökéletesen átázott; persze ebben nagyobb részt az is közreműködött, hogy, amikor a megállóba beálltunk, és én a hölgyre terítettem még vízhatlannak látszó esőkabátomat a kissé hidegebb idő miatt, a buszmegálló sarkán felgyülemlett, nagyobbacska, mocskos vizes tócsába éppen akkor hajtott bele teljes svunggal egy kocsi, és be is terített azon nyomban, majd ugyanolyan heves, és türelmetlen gyors gázzal tovább is hajtott.

- Hát ez remek! Igazán remek! – mérgelődtem aprókat. S ki hitte volna, hogy egy ilyen kellemetlen eset után fog a legjobban esni egy megváltást tartogató, fölmelegítő csók? talán a legbájosabb, és legszenvedélyesebb csók volt, amit egy kissé önbizalomhiányos, pufók, mackós fiatalember egy valóban bombázó testű hölgytől kaphat élete során. Mikor végeztünk úgy zavarba jöttem, hogy egész képem, mint az égetett alma vöröslőn pirult, a hölgy pedig nem győzött ámuldozni, hogy lám, még egy férfi is tud pirulni, ha akar! Valósággal remegtem a büszkeség fűtötte rátarti vágytól, hogy újra ajkaim közé vehessem most már talán végleg megszelídített, és gyarmatosított száját, s még olyan sok minden lett volna, amit meg kellett, hogy közösen beszéljünk egymással. A hölgy megvárta, míg fölkecmergek a zsúfolásig teletömött, és most egy aprócska konzervdoboz benyomását keltő, fülledt, és levegőtlen buszra, majd, amikor az ajtókat becsukta a vezető, még utánam kiáltott:

- Amint hazaérsz, kérlek üzenj magadról mókuskám!  

S most annyira jó lett volna, ha az adott kezdeti nehézségek után, legalább az eső elállt volna, és az örökkévalóságig tudtam volna tartogatni ezt a fölbecsülhetetlenül szívemnek drága női testet, majd, amikor hazaértem, s behergeltem a masinát, már egy másik üzenet várt:

- Találkozhatunk a legközelebbi hétvégén? – s akkor kaptam talán szívembe újabban Cupidótól egy végzetes ütést.