Új vers
A PEREMVIDÉKEN
Most már jócskán igyekszem hangtalanul
mozogva kivonulni az Élet peremére.
Önmagamon is egyre szétnézve még odakint
a zimankós fénytelenség sötét krátere uralkodik!
Nesztelenné kellene, mint pille válnom,
akár megfáradt, s kiüresedett szemgödrökben a könnyezés,
s a végtelen Semmiségbe eltűnni, elveszni,
mint légszomjban támadt ős-vákuum hangtalan, nesztelen!
Ideje volna már felnőtté növeszteni bennem a kétségbeesett gyereket,
- habár, talán jobb is ha a mostani kacifántos,
túlbonyolított világot még csodálkozó,
s rádöbbent szemekkel szemlélem:
A többi, nagydarab óriás aki önmagát érettnek nevezi,
megretten s elmenekül, lelkeket fölszabadító Igazságok elől!
– Már megint ez a fránya hóesés:
Ha valaki könyörtelen lábtörésre
vágyik gusztusos kis gipsz-koporsóban,
hát csak rajta!
Kása-jég, tükör, s páncél-fagy most már mind egyre megy,
nagyot zuhan dübörögve, megalázottan az emberi test,
s közben némák hallgatásával tekint fel a vigyorgó nyomorgatókra:
A Télre, aki így elbánt vele, s kigúnyolta!
S ilyen látszólag viszonylagos, senkiházi zord-időben,
önsajnálatom önző mocsárlápja terjed akár a pestis!
Jobb ha mostanság fagypont alatti hideget
mérve gubás bábokká szelídülünk,
bevackolódunk, elbarikádozzuk magunkat!
Az ember most összezsugorítja önmagát:
Semmi más nem létezhet számára csupán a Belső Hangok,
s szívdobbanásoknak apró, percnyi zöreje
– kolompjaikkal üzennek még egyre míg végtelen megfagyott
kristályvirágokat perget magából a Menny!