KÉTÍRÁNYÚ HALLOGATÁS

Becsukott ajtók nyílnak előttem újra,

Égboltozatok ásító szakadéka villámok késhegyeivel fenyeget,

hogy megszúr ha nem ügyelek, vigyázok.

– Ismerősként üdvözöl itt minden: Rég jobbnapokat megélt katedra,

az ütött-kopott bútorzatok fennhéjázó sorozata,

s történelem arcképcsarnoka is rég ismerős!

De az iskolanapokban, a magány egyetemes folyosóin

rég nem látott arcok,

visszhangok köszöntenek, s elégtelenek

inkvizíciója fekete könyvemben!

Nem értettem soha:

Ha valaki elméjét tudással köszörüli, hogy élesedjen,

s elmés maradhasson mindig minek kell azt büntetni?

Amikor jég fiatalon itt jártam:

Hölgykoszorúk díszelegtek minden ablakban

s kajánságtól megrészegülten nevetgéltek!

Mi történhetett? Elüldözték az igazmondókat,

hírnök-bölcseket?

Bárhol is megállok a töredékes pillanatban félelem

s rettegés jogossága kerít cella-fogságba!

Hófehérre sikált meszelt-falak is megtörtént árulásokról,

megaláztatásokról regélnek!

Ajtók mögött most is barátságtalan szigorlatok,

vizsgák fenyegetéseit hallgatom!

Odabent végítéletet hordoz már minden perc:

Az időszámítás itt mindig véget ért;

bárányos őzikeszemekben ijesztő

alázattal esküszik az Ártatlanság!

– Az idegen átutazó itt a hontalanság ködében megmerítkezik!

Nincs bocsánat! Nincs mentség! Nincs megbocsátás!

Az ember itt már önmagában sem mindig bízhat,

feltörekvő célokkal remélhet!