KARATE-TITKOK A PINCEMÉLYBEN

A társasházi lakásnak viszonylag nagy pincehelyisége volt, ahol főként a lakók elhasznált, megunt, vagy nagyon ócska, régies dolgaikat tárolták. Mikor mit. A legtöbb esetben a gyerekek kinőtt szánkói, síléctalpai, hólapátok sorakoztak itt katonás sorrendbe téve, ám az is előfordult, hogy egyenesen egy négytagú család állította be saját négy darab kerékpárjait, de még így is maradhatott bőven hely, csupán az adott tárgyak elhelyezkedési sorrendjét kellett egy kicsit megváltoztatni.
A kamasz srác nem lehetett tíz évesnél több. Bár a korát nehezen lehetett volna pontosan megsaccolni, mert pufók arcát leginkább valami benső koraérettség jellemezte, amit viszont csupán csak egyre kevesebben vettek észre.
Arcán kék-zöld-lila, majd sötétbarnás monokli éktelenkedett, mint valami szégyenbélyeg, melyet egyre nehezebb eltűntetni végérvényesen, míg felhasadt ajkán élénkpirosas vér szivárgott valósággal folyamatosan. Éppen hazafelé tartott volna a suliból, amikor – szokásos módon –, rajtaütöttek, és azonnal elkapták a bandavezérek ötfős társasága, és úgy elverték, mint a taknyot, majd védelmi pénz gyanánt az utolsó fillérig elszedték zsebpénzét is, és ha az nem lett volna elég még pluszba néhány kiadósan fájdalmas gyomorrúgást is muszáj volt elviselnie.
Mivel a társasház pincéjét a kutya se használta, itt az ember jóformán egész álló nap azt csinálhatott, amihez csak kedve szottyant. A kamasz srác lekuporodott egy sötét sarokban, ahol úgy tűnt, hogy az izzók fénye már nem érhet el; levette hátizsákját, melyet ugyancsak a bandatagok össze-vissza kaszabóltak egy szikeéles bicskával, aztán dühös tehetetlenségében, hogy újfent kiadósan megfingatták keservesen sírva fakadt. Ki tudja már hány órát üldögélt egymagában, amikor egy gyönyörű egzotikus ázsiai fiatal nő lépett be a pincébe. Egy hatalmas bokszzsákot cipelt éppen, és igyekezett megtalálni számára a legfelelőbb helyet. Mintha harmadik érzéke lett volna azonnal kiszúrta a szipogó, hüppögő srácot. Letette az egyik sarokba a termetes bokszzsákot, majd odalépett a srác elé.
– Szia… Hogy érzed magad?! – kérdezte közvetlen ártatlansággal.
A kamaszsrácnak fájdalmasan sajgott jóformán az összes még épen maradt végtagja, de nyúzott arcán jócskán meglátszottak a sérülések nyomai. Most felnézett kisírt, könnyező, elkeseredett zöldesbarna szemeivel, és jócskán meglepettnek tűnt, hogy vajon egy ennyire különleges, és gyönyörű nő vajon mit is akarhat tőle igazándiból?!
– Chang Mei vagyok… - mutatkozott be akcentussal beszélve magyarul. – Téged hogy hívnak?
– Balázs… - felelte halkan.
– Van kedved segíteni…? – kérdezte kedvesen, és máris kivett egy tiszta papírzsebkendőt bőrzsekije zsebéből, és gyengéden a srácnak adta, hogy itassa fel a vércseppeket ajkáról.
– Ö… hát… talán… szívesen… - tétovázott, mert nem igazán értette, hogy mit szeretne tőle a gyönyörű ázsiai nő.
– Akkor gyere! – azzal felsegítette a műszőnyeggel borított földről, majd visszamentek közösen a nagyméretű bokszzsákhoz, melyen egy afféle láncos kampó függeszkedett, melyet egy plafononra szerelt másik kiszögelésbe lehetett beakasztani. Most ezt a kiszögelést igyekeztek mindketten előbb megtalálni. Végül a pincehelyiség felénél rá is bukkantak, és az ázsiai nő annyira könnyedén akasztotta fel a termetes, nehéz bokszzsákot, mintha – legalább is –, tollpihéket cipelt volna.
– Alapállás! – mondta Balázsnak, aki tétován nézett rá, de megpróbálta figyelni minden mozdulatait. Chang Mei úgy helyezkedett el, hogy fél testét mutatta neki a srácnak, majd két karját arcához emelte ökölbe szorítva, és kérte, hogy ezt Balázs is pontosan így csinálja.
– A legfontosabb, hogy sosem szabad hagynod, hogy bárki megüssön téged! A két kezeddel egyszerre tudsz ütni, és védeni, és a könyököddel is háríthatod az ütéseket. Azzal a bokszzsákot kezdte valóságos villámsebességgel sorjázni, püfölni, ostorozni, és úgy tűnt hogy szerencsétlen, nagyéretű zsák már alig bírja.
– Így kell tartanod a kezed, és a lábaddal is rúghatsz! – adott utasítást Balázsnak, majd szabályosan egy akkorát rúgott a szerencsétlen bokszzsákba, hogy a betonfalak is majdnem beleremegtek.
Balázs úgy nézte, bámulta ezt az igéző, gyönyörű ázsiai nőt, mintha még soha életében nem látott volna szebb tüneményt.
Chang Mei most szembefordult a sráccal, majd támadóállásba helyezkedett, és bizony nagyon úgy tűnt, hogy azonnal megakarja Balázst ütni, aki félszeg tétovasággal mindig megpróbál – jobb híján –, ügyeskedve, kissé sután elhajolni az ütésektől, bármennyire is igyekezett pufók kezeivel védeni arcát, és fejét.
– Nem így csináld! Ha támad a másik, akkor te blokkold az ellenfelet, és próbálj meg védekezni! – valósággal parancsoló hangra váltott a gyönyörű, ázsiai nő, és a kiskamasz igyekezett mindenben követni a szavát.
Chang Mei még számos főként önvédelmi alapfogást mutatott, de bőségesen jutott belőle az ún. utcai harcmodorból, és bunyóféleségekből is. Balázs igyekezett minden mozdulatot begyakorolni azzal a konkrét céllal, hogy hátha még jó hasznukat veheti.
A november végi délutánban villámgyorsasággal ereszkedett le a tartós vakondoksötétség, így Balázsnak kénytelen-kelletlen haza kellett mennie, mert főként apja rossz szemmel nézte, ha később ér haza mint ő.
– Köszönöm a segítséget… - köszönte meg az ázsiai nőnek, és meg is hajolt a tisztelt jeleként.
– Szívesen… - válaszolta a nő, majd tovább kezdte püfölni a bokszzsákot, mintha a kamasz srác már ott se lenne.
Amikor Balázs felment az emeleti lakásukba apja éppen kedvenc sportközvetítéseit bámulta a tévén, és persze az újsághírekbe is bele-belepillantott.
– Hát te meg hol kóricáltál?! – kérdezte kérdőrevonva fiát.
– Kicsit sokat kellett a suliban maradni, mert a házi feladatot is megakartam csinálni. – füllentette. Gondolta ez ég mindig sokkalta hihetőbb kicsi hazugság, mintha egyenesen apja szemébe vágja, hogy a pincében volt, és egy áloszép ázsiai nőtől vett önvédelmi leckéket.
Az apja ügyet sem vetett rá. Mégcsak azt se vette észre, hogy Balázs felhasadt ajkán időközben megszáradt, alvadt vérgöröngyök éktelenkednek, és szemei alatt is jócskán vannak kisebb-nagyobb zúzódások.
Balázs anyukája – nagy általánosságban –, késő estig is eldolgozott egy nagy irodaházban a belváros közelében, így Balázs egész kiskora óta hozzászokott, hogy mindig egymaga gondoskodjék szinte mindenről. Sebtiben átöltözött otthoni melegítős cuccaiba, majd gyorsan meg is terítette az étkezőben az asztalt, és tányérokat is tett ki, bár fogalma sem lehetett, hogy anyja vajon milyen ételkülönlegeséggel rukkol elő vacsorára.
Anyja pontosan fél hat előtt pár perccel hullafáradtan toppant be a bejárati ajtón kezében számos főként élelmiszereket tartalmazó csomagokkal, és nájlonszatyrokkal.
– Szia, kicsim! Milyen napod volt?! – köszöntötte fiát, és el is várta, hogy a kamasz elvegye tőle a holmijait.
– Semmi különös… - Balázs megpróbált úgy fordulni, hogy anyja ne vehesse észre arcán a sebeit, de – nagyon ügy tűnhetett –, hogy az asszony rájött a fondorlatra, mert azonnal kérdőre vonta fiát:
– Veled meg mi történt, édes aranygyerekem?! – jócskán megdöbbent, amikor felfedezte a monoklit, és a kisebesedett, alvadvéres szájat.
– Csak a szokásos… - próbálta elbagatelizálni az egészet a srác.
– Később erről még szeretnék hallani, most viszont éhes vagyok, úgyhogy máris lehet asztalhoz ülni.
Mindhárman asztalhoz ültek. Az asztal két szembeni oldalán az apuka, közvetlenül szembe vele a kamaszfia, míg az apa mellett az asszony foglalt helyet. Nyugodtan, kényelmesen falatozgattak, majd Balázsra hárult a mosógatás is, de most valahogy egyáltalán nem bánta.
Balázs vacsora után azonnal zuhanyozni ment, majd pizsamát, és fürdőköntöst vett mamusszal, mert hidegek voltak kicsit a szobák bármennyire is működni látszott a központi fűtés.
Az apuka továbbra is a tévét bámulta, míg Balázs anyja azonnal fia gyerekszobájába ment, és megpróbálta türelmesen, kedves közvetlenséggel kivallatni fiát a nap eseményeiről.
– …Már megint megvertek?! – érdeklődött aggodalommal hangjában. Mire Balázs bólintott párat.
– Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kell ezt csinálni, amikor te annyira jó fiú vagy, és biztos szeretnél barátokat magadnak. Balázs párszor megrázta vállait, mint akinek az egészről fogalma sincs.
– Beszélni fogok az igazgatónővel, hátha ki lehet találni valamit. – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
– Jaj, anyu… inkább kérlek ne, mert rettenetes bajba kerülök… - vallotta be az igazat.
– Édes fiam ennek sürgősen véget kell vetni. Az ilyesmit sosem volna szabad hagyni, és megengedni.
– Igen, de megint megvernek, mert te beszéltél Ági nénivel…
– Egyet se aggódj kicsim, majd én elrendezem a dolgokat.
Mindhárman vegyes érzelmekkel szívükben feküdtek le aludni.
Másnap Balázs – szokásosan –, teljesen egymaga ment iskolába, azt viszont nem vette észre, hogy anyukája ,,inkognitó üzemmódban” minden lépését követi, és száz méterrel utána lépeget.
Balázsnak jóformán az egész lakótelepet keresztül-kasul át kellett szelnie, ha az iskolaépülethez szeretett volna jutni, így nem érte felkészületlenül, hogy az egyik kissé lakatlan utcasarkon néhány gazfickó srác már régóta csak őrá várt.
– Nézzétek gyerekek! A kis genyó pisis! Hát te mit keresel itt te kis féreg?! Csak nem eltévedtél?! – vallatták, miközben körbevették őt kétoldalról, és röhögtek, mintha valami kurva jó viccet hallottak volna.
– Én csak arra gondoltam… hogy itt átmegyek… nem akarok balhét… - válaszolta alig érthetőn.
– Hallottátok srácok? Nem akar balhét a kis zsírgombóc! Majd mindjárt kapasz a kurva fejedre, ha nem adod ide az összes zsebpénzedet! – követelték tőle anyja által adott zsebpénzt.
– Én nem azért…
– Kussoljál, és add a kurva pénzed, különben halál fia vagy! – Az egyik nagyobbik, nyurga fia máris grabancon ragadta a télikabátját, és kutatni kezdte zsebeit.
Éppen annál a vegyesboltnál történt a rendhagyó eset, ahol – mint később kiderült –, az ázsiai nő is mint afféle bolti segéd dolgozott, és végignézte azt, hogy mi történik a nyílt utcán. Még szerencse, hogy a bolthoz két kijárat is tartozott, így gyakorlatilag észrevétlenül a hátukba kerülhetett a bandakamaszoknak, és egy jól időzített ütéssel máris a nyurga srácot vette célba.
– Auuu! – jajdult fel. – Hát te meg ki az isten vagy kisanyám?! – kérdezte az ázsiai nőt, aki most támadóállásba helyezkedett, és felkészült a mindent közelharcra.
– Hagyni békén a fiút! Nem lenni baj! – követelte.
– Nézzétek a kungfu csajt! Még karatézni is tud! – röhögtek, majd őt kezdték körbevenni.
Az egyik bandasrác már támadott is, erre az ázsiai nő akkorát ugrott, hogy a levegőben szaltózva máshol kötött ki, majd amikor a srác feleszmélt visszanézből máris egy gyomorütést kapott, és összerogyot.
– Nem akarni bajt! Menni innen el! – közölte Chang Mei.
A bandasrácoknak nem is kellett több úgy eliszkoltak a környékről, mintha ott se lettek volna. Az ázsiai nő felsegítette Balázst, és érdeklődöt, hogy nem esett-e baja.
– Semmi vész! Köszönöm, hogy segítettél!
– Veled menni! – Chang Mei nem tűrt vitát, vagy ellenkezést. Úgy gondolta vigyáznia kell a kamaszra, így együtt mentek az iskolaépületig. Balázs anyja pedig végignézte ezt a jelenetet, és rájött, hogy talán nem is ismerte eléggé a fiát, vagy nem hitte el, hogy bizony minden nap megverik.
Amikor Chang Mei megvárta, hogy Balázs bemenjen az iskolába úgy tett mintha elmenne onnét, ám valójában inkább úgy volt vele, hogy kivárja a délutáni háromnegyed kettes gyerekáradatot, amikor az utolsó hetedik óráknak is vége, hogy Balázs testi épsége felett őrködhessen.
Balázs anyja néhány perccel később ment be az iskolába egyenesen az igazgatói irodába, és töviről-hegyire részletesen beszámolt a látottakról az igazgatónak, aki hitte is, meg nem, amit a kiss zaklatott szülő előadott neki, majd azzal a jólcsengő javaslattal rukkolt elő, hogy Balázs legyen magántanuló, így gyakorlatilag elkerülhető a testi, tehát fizikális konfrontáció, és egy héten három alkalommal kellene csak befáradnia az iskolába, hogy kiadják neki a tananyagot, házi feladatokat, és persze kikérdezzék lecke ügyben, amennyiben ez a kedves szülőknek megfelel. Balázs anyukája elfogadta az igazgató észrevételeit, mert úgy gondolta ezzel szolgálja a legjobban fia épségét. Így Balázsból végre magántanuló lett, de Chang Mei-jel ezentúl is majdnem minden egyes nap találkozott az alagsori pincében, hogy együtt gyakorolhassák az önvédelmi fogásokat.

CSAK EGYETLEN SZÍVVERÉSNYIRE

Fiatal afféle vadóclány csöngetett egy régi, gangos bérház elhasznált csöngőjén, majd amikor azt vette észre, hogy nem nyitnak ajtót, sehol semmi nesz a biztonság kedvéért a kovácsoltvas díszes kopogtatón is hármat kopogtatott. Aznap még az egyetemre is muszáj lett volna bemennie, mert az új szabály szerint, ha nem kap megfelelő kreditpontokat, akkor egy-egy tanár akár még azzal is bármikor megfenyegetheti a hallgatókat, hogy nem írja alá a félév végefelé az indexét, és akkor aztán lesz nemulass, hiszen egész féléves munkája mehet a szemétbe.
,,Mi lesz már, az ég áldja meg?!” – mérgelődött, dúlt-fúlt magában, mert nem tudhatta, hogy mi történhetett az öreg nyugdíjas emberrel, akinek ételhordóban ételt vitt, hiszen gyerekkorától kezdve olyan volt kicsit, mint kedvenc nagyapja, és szülei is mondhatni egyenrangú családtagként kezelték az öreget. Akkor vajon mi az ördög történhetett?!
Éppen emelte volna fel ismét a kezét a kis, tetszetős kopogtatóra, majd váratlanul éles nyikorgással kinyílt a bejárati ajtó.
– Jó reggelt Alizka! Elnézését kérem, hogy megvárattam, remélem nem baj… kérem fáradjon be nyugodtan… - szabadkozott – mint általában szinte minden esetben –, az öregember félszeg, nyájas udvariassággal, majd azonnal félreállt az ajtóból, hogy a vadóc, szúrósszemű egyetemista lány bejöhessen, és lepakolja a főtt ételeket az ételhordóban.
– Mennyivel tartozom kedves Alizka?! – kérdezte, majd már készítette is elő a bankjegyeket, mert soha az életben nem használt folyószámlakártyát.
– Négyezerkilencszáz forintot kérek szépen! – jelentette ki határozottan az egyetemista lány, és amikor meglátta, hogy az öreg bizonytalankodik a bankjegyek körül, mert kicsit már rosszul is látott, meg új szemüvegre lett volna szüksége mintha rögvest megenyhült volna, és újra kedves, és közvetlenné változott:
– Tessék csak egész nyugodtan rám bízni! – Aliz pontosan annyit vett ki a nyugdíjas öregember pénztárcájából, amennyibe a főtt ételek kerültek.
– Tessék, már meg is van! Finom étvágyakat kívánok Guszti bácsi. – közölte valamivel kedvesebben, még egy fél mosolyra is tellett tőle, majd indult volna az egyetemre, amikor az öregember az előszobában hirtelen se szó, se beszéd összeesett.
– Guszti bácsi… hall engem…?! – A vadóc lány először totálisan kétségbe esett, elvégre nem sok olyan dolog történt vele mostanság, ami érdemes szenzációszámba ment volna, de az öreg nyugdíjaskorú, élettelennek látszó ember teste láttán előbb tartósan megborzongott, majd reszketni kezdett lelke mélyén, akár a nyárfalevél.
,,Így nem maradhat az öreg! Talán infarktusa lehet! Azonnal szívmasszázsra, és mesterséges lélegeztetésre van szüksége!” – igyekezett másodpercek tört része alatt tüzetesen végig gondolni teendői sorát, hiszen ehhez hasonló kritikus egészségügyi állapotokban a legfontosabb minden esetben az időzítés. Óvatosan igyekezett megfordítani az öregember élettelennek látszó testét, majd két kézzel egyenletes ritmusban nyomkodni kezdte a mellkasát, majd mesterséges lélegeztetést is adott. Az okostelefonján hívta a mentőket, mire az egyik ügyeletes diszpécser igyekezett nagy vonalakban eldarálni, hogy infarktus esetén mi is a teendője.
– A beteg eszméletlen, vagy öntudatánál van? – kérdezte a diszpécser a telefonba.
– Maga szerint, ha eszméleténél lenne telefonáltam volna maguknak?! – tért ki a béketűréséből a vadóc lány.
– Nyugodjon meg kérem, azonnal küldök egy ambulánskocsit! Addig próbáljon szívmasszást és mesterséges lélegeztetést biztosítani a betegnek!
– Éppen azt csinálom, de semmire sem reagál! – Aliz észre se vette, de már a tomboló adrenalin miatt elkezdett üvöltözni az okostelefonba.
– Értem! Próbáljon megnyugodni, hölgyem! Úton van a segítség!
– Kösz a nagy semmit! – Aliz azonnal kinyomta a készüléket, mert már nem látta értelmét vitatkozni egy olyasfajta emberrel, akinek napi huszonnégy órában talpon kell lennie, ha bárki segítségért folyamodik hozzá.
A mentők szirénázva huszonöt percen belül érkeztek meg a helyszínre. Aliz engedte fel őket a kaputelefon.
– Jó napot! Megjöttünk! – közölte az egyik tagbaszakadt mentőápoló miközben Aliz továbbra sem hagyta abba az idős öregember újraélesztését, és szívmasszását.
– Innen átvesszük hölgyem… - szabadkozott egy másik fiatalabb ápoló, és máris oxigénmaszkot rakott az öregember szájára, majd megnézte, hogy van-e pulzusa.
– A pulzus gyenge! Azonnal be kell mennünk a kórházba, különben még késő lehet!
A két markos mentős azonnal megragadta a hordágyat öregemberestől, és vágtattak le vele, amilyen gyorsan csak tudtak a mentőakutóig, és Aliz kérte, hogy hadd mehessen velük, mert nagyon a szívére vette most az öregember kritikus, veszélyes állapotát.
A mentő folyamatos szírénázás mellett kanyarodott be a legközelebbi kórházba, és már tolták is be az öregembert életmentő műtéti beavatkozásra, mert elzáródott a koszorúere, ami nem tréfa dolog. Aliz ide-oda téblából a kórházi váróban, míg az öt és fél órás műtét tartott, és már jócskán be is esteledett mire a nyugdíjast kitolták a műtőből. Egy zöldszínű köpenyes orvos jött ki, és egyenesen a vadóc lány felé tartott:
– A nagyapja kritikus állapotban van, átvittük az intenzív osztályra, és nem fogok hazudni, de a következő pár nap kritikus lehet! – közölte, majd tovább ment saját dolga után.
– Köszönöm doktor úr… - felelte visszafojtott könnyei között, majd megpróbált megnyugodni. ,,Egyáltalán kit lehet ilyenkor értesíteni?! – ütött szöget a fejébe a felismerés, mert az öregembernek hozzátartozói nem igen voltak, imádott felesége is négy éve rákban halt meg, rokonairól sem lehetett semmi biztosat tudni.” – gondolkodott magában, és már a gondolattól is valósággal teljesen kiverte a tartós veríték.
Késő este felé egy ügyeletes nővérkének szólt, hogy szeretne bemenni az öregemberhez, mire a nővér kategorikusan kijelentette, hogy a betegnek most nagyon sok pihenésre, és nyugodt, kiegyensúlyozott közérzetre lesz szüksége.
– Ön is jobban teszi, ha hazamegy, és megpróbál pihenni kicsit! Holnap majd többet tudunk! – válaszolta a nővér, majd visszament a recepcióspult irányába.
Aliz lelkiekben összetört kicsit, és most valósággal úgy érezte magát, mintha egy citrom, vagy narancs lenne, amit kiadósan kifacsartak, ledaráltak, és hagytak a szemétdombon hánykolódni. Borzasztó lelkiismeret-furdalás és tartós bűntudat kezdte gyötörni, hogyha egy kis időt szánt volna az öreg anekdotázós mondókájára – meglehet –, nem történt volna ekkora sorstragédia.
Úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen az egyetemi órák már régen véget értek, és valószínűleg a következő pár napban sem tudna megfelelően felsőfokú tanulmányaira koncentrálni az öregember állapota miatt.
– Szia kicsim! Te meg hogy nézel ki?! – lepődött meg az anyja, aki férje halála után még intenzíven dolgozott, mert kevés lett volna a nyugdíja, ha meg is szerettek volna élni.
– Jaj, anyu… - hüppögte Aliz. – Guszti bácsinak infarktusa volt, és életmentő műtét kellett rajta végrehajtani… - annyira kiszolgáltatott, védtelen, és sebezhető volt ebben a nagyon viszontagságos, és szomorú percben, hogy anyjának önkéntelen is megesett rajta a szíve, és azonnal átölelte, és megpróbálta megnyugtatni:
– Drága kislányom… reméljük, hogy nem lesz semmi baj… - simgatta meg sírástól rázkódó vállait, majd részletesen megtárgyaltál a vacsoraasztalnál a nyugdíjas öregember állapotát.
– …Tudod annyira haragszom, hogy fontosabb volt az egyetemi órák, minthogy elbeszélgessek vele… mintha a nagyapám lenne… - szipogta.
– Igen, édesem… nagyon is megértem… reméljük, hogy nem lesz semmi baj!
– A doki azt mondta, hogy elzáródtak a koszorúerei a szívében…
– Az valóban nagyon komoly dolog.
– Utálom a halált! Még nem vagyok rá kész, hogy elveszítsek még valakit, aki nagyon fontos a számomra. – hüppögte, szipogta vegyesen.
– Tudom kicsim! Holnap azonnal bemegyünk hozzá! Most pedig próbáljunk meg aludni, mert különben lemerül a szervezetünk, és nem lesz erőnk semmihez. – Közösen leszedték az asztalt, és el is mosogattak, majd lefürödtek, és lefeküdtek aludni. Aliz azonban egész álló éjszaka valósággal viaskodott álmaival, és képzeletében a legkülönfélébb rémképek jelentek meg. Végül hajnali öt óra körül kikelt az ágyból, köntöst vett, zoknit és mamuszt, és amíg anyja fel nem kelt fel s alá járkált volt gyerekszobájában, mely most a tartós összevisszaságban kicsit úgy festett, akár egy komplett csatatér.
Amikor anyja felébredt, és együtt megreggeliztek fél kilenc felé bementek a kórházba, és érdeklődtek az öregember állapota felől.
– Az intenzív osztályon mély altatásban tartjuk őt, mert komplikációk léptek fel nála! – közölte egyértelműen a kissé ellenséges, trampli nővér.
– Hogy micsoda?! – döbbent meg ketten. – Mélyaltatás?! – hüledeztek, és már a legrosszabbra gondoltak.
Az intenzív osztály irányába vették útjukat, és az egyik ügyeletes orvostól próbált Aliz anyja érdeklődni, hogy lehet-e tartós javulásra számítani.
– Sajnos komplikációk léptek fel kedves asszonyom… a következő pár nap jócskán rizikós lehet… őszintén sajnálom… - közölte a fiatal orvos, mintha egy leckét, vagy verset kellett volna felmondania könyv nélkül.
– Értem, és doktor úr esetleg lehet azt tudni, hogy mikor tér magához a beteg…?! – érdeklődött a szomorú, feszült asszony.
– Sajnos nem… de reméljük a legjobbakat! Szeretnének bemenni hozzá?!
– Igen a lányomat is nagyon megviselte az egész eset… ő ott volt, amikor a szomszédunk hirtelen összeesett a lakásban.
– Nézze, ha a nővérpultnál megadják az elérhetőségeiket értesíteni fogjuk önöket a beteg állapotáról! Most nem szabad zavarni!
– Értem, és köszönöm a segítségét.
– Kérem! – A fiatal orvos már el is sietett egy másik folyosón.
Aliz anyja visszament vadóc lányához, aki kezeit tördelte feszült idegeskedései közepette, és kisírt, kétségbeesett tekintettel nézett farkasszemet anyával, hogy hallja mit sikerült az asszonynak megtudnia.
– Na, mi volt?! – kérdezte.
– Hát… az orvos azt mondta, hogy nem mehetünk be Guszti bácsihoz, mert sok pihenésre van szüksége, és adjuk meg a nővérpultnál az elérhetőségeinket, mert fognak értesíteni.
– Hogy képzelik ezt?! – kelt ki magából Aliz. – Micsoda egy oltári, kurva gennyóság az egész!
– Hékás! Kérlek vigyázz a szádra!
– Bocs, ne haragudj! De ami sok, az tényleg sok! Akkor most mi lesz?! – nézett anyjára szomorúan.
– Hazamegyünk, és egyelőre bizakodunk a csodában!
Azzal mindketten hazamentek. Aliznak muszáj volt tanulmányaira is koncentrálnia, így ő még aznap bement az egyetemre körbe szaglászni, hogy miről maradt le, és mit kell bepótolnia.
Pár nappal később Aliz anyját keresték mobilján, hogy a beteg álmában elhunyt. Aliz anyja azonnal eljött a munkahelyéről, és egyenesen a kórházba ment a beteg halálesetéről érdeklődni. Az orvos azt mondta neki, hogy sajnos egy koszorúér elzáródást követően még mindig voltak komplikációk, mellyel az idős szervezet már nem tudta sikeresen felvenni a harcot. Aliz anyukája megtörten ment haza, és erősen törte a fejét, hogy vajon mit kellene mondania vadóc lányának.
Amikor Aliz hazaugrott az egyetemről, hogy rendesen megebédeljen, mert délután még további előadásai is voltak, rákérdezett, hogy hogy van Guszti bácsi, mire anyja elmondta, hogy sajnos az idős ember álmában meghalt, már nem szenvedett többet.
Aliz azonnal térdre rogyott, és rázkódó, tartós zokogásban tört ki. Amikor alig egy héttel később megtörtént a Farkasréti temetőben a gyászszertartás a gangos bérházból szomszédok, jó barátok, ismerősök népes gyülekezete búcsúzott az elhunyttól. Az öregember részletes levelet hagyott hátra melyben kedvenc értéktárgyait, és könyveit Alizékra hagyta, akik föl se fogták, hogy az idős nyugdíjas miért pont rájuk gondolt elsőre.
Aliz később még számtalan formában vádolta, ostorozta önmagát, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondolt volna a furcsa, különc öregemberre, aki második nagyapja volt, és akinek egész kiskora óta hihetetlenül sok mindent köszönhetett.

KÉNYES ÉLETTANI FÜGGÉS

Megrémisztget már
a józan tudat,
hogy egyszer tán
az árul majd el,
kinek tékozló,
beteges-szívem
ajándékba odaadtam,
s lelkemmel fedeztem,
biztattam, bátorítottam,
nem hagytam cserben,
mikor jött a kitagadott,
tartósan üldözött szeretet,
s önbizalomhiány, vagy csupán
a folyamatosan átértékelt
negatív önértékelés.

S ha nem s az öröknek
hitt emberi kapcsolatért,
de az őszinte barátságokért
adnak s tagadnak meg
rég nem láthatott barátaim.
Totál megbuktatott kudarcaim
már így is lezüllesztenek
s tán hamarább megindulhatok
majd a szakadék-lejtőn.

Ha bitófa-rágalmak,
Hóhér-hurok kritikák
kerítnek be – akkor is
fogaimat összeszorítva
keményen dac-konokan
kimondom:
Elárultak, megcsúfoltak,
kigúnyoltak.

Igaztalan-irgalmatlan
életemben remete-néptelen
magányt fogadom
egyetlen társamul,
ha már az egy-Kedves sem lesz,
ki megvigasztal,
felemelve támogat.

Bizalmamra így is béklyó-lakatot
csatolt a tartós gyanú:
hol maradnak immár
oly sokáig ismerőseim,
kik még most is azt
állítják kiismertek?!

– Kétélű ölelést nem
tűrök magamon se,
csupán a nemesítő
igazat és jót ami
mostanság az
emberekből hiányzik;
alattomos képmutatásokba,
emberi hiéna-gonoszságokba,
ha belebotlok öngyilkosságot
el ne követhessek
gyermeteg-meggondolatlanul.

A gyerekes, nyers önzésbe
védtelen kitaszított
árvaként belecsimpaszkodom.
De még híven el
szeretném hinni, hogy
a Mindenség s
halhatatlan szerelem
Egy s Örök
– csupán maga az ember
esendő s bukott-bizonytalan.

Sorsot-gyötrő Apokaliptikus
orkán tragédiái dacára,
önmagával vívott
sziszifuszi küzdelme,
oltalmat s menedéket találhat.

– S ha mindig is lesz majdan,
kik fenyegetve méltóságom,
jogaim, csenevész,
semmitmondó életem
rendjét üldözik
– én akkor is oltalmat-nyújtó
alagutak mélyeibe bebújok!

GÉPHIBA, KARRIERZUHANÁS

A nap rosszabbul talán már nem is kezdődhetett volna. Előbb a vízvezetékcső kezdett szívárogni a zuhanykabin mellett a fürdőszobában, később az ún. ,,kék képernyős halál” jelent meg a win 10-en, így a történelem, és irodalomtanár összes digitális dolgozata, melyet – kötelező érvénnyel –, a gyerekekkel szükségből megíratott gyakorlatilag majdhogynem kárba vesztek.
– Üdvözlöm Ildi néni! Megtudná mondani az Igazgató úrnak kérem, hogy most egészen biztosan késni fogok, mert számítástechnikai szervízbe kell vinnem a számítógépet, amin a gyerekek dolgozatai voltak! – kérte az iskolatitkárt.
– Hát… kedves kollega, én megmondhatom, de tudja, hogy ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel nálunk! – figyelmeztette kimért cinikus hangnemben a nő.
– Mindenkitől elnézését kérek, és amiyen gyorsan csak lehet megyek az iskolába! – azzal már ki is nyomta a mobilját.
A számítástechnikai szerviz – még így is –, kilenc előtt pár perccel nyitott, és miután háromnegyed nyolckor kezdődött az iskolában az első óra most már teljesen biztos, hogy képtelenség beérnie.
,,A franc egye meg! – mérgeskedett magában. Miért nincs nekem sose szerencsém?!”– kérdezgette hangosan magától, miközben megpróbálta kisakkozni gondolatban, hogy a szívárgó vízvezetéket is ildomos volna megnézetnie, és egyúttal meg is javíttatnia. Azonnal felhívott egy megbízható szakembert, aki a nagymamája családi házánál végzett kisebb-nagyobb munkálatokat, és megfizethető árkategóriába tartozott.
– Jó reggelt! Elnézését kérem, hogy a korai órákban zavarom, de szükségem lenne a segítségére és a szakértelmére… - kezdte, mert az úri szerelők délelőtt tíz óránál előbb teljesen kizárt, hogy elvállaltak volna bárminemű munkát, vagy megbízást.
– Üdvözlöm, miben segíthetek?! – érdeklődött a szerelő.
– A fürdőszobában a zuhanykabin mellett enyhén szivárog egy műanyag PVC-s cső, és kezdjek-e aggódni?!
– Mióta tart a szivárgás? – tért a tárgyra. Érezhetően nem vesztegette fölöslegesen senki idejét.
– Sajnos fogalmam sincs! Esetleg ide tudna jönni a nap folyamán, és szemügyre venné?! – hangjában jócskán tartós kétségbeesés vegyült.
– Hú… hát nézze kedves uram… a helyzet az, hogy rengeteg sok munkám gyűlt össze, de amint tudok majd megnézem… Önnek mikor lenne jó?!
– Mondjuk a mai nap egész délelőtt itthon vagyok! – ajánlkozott.
– Hát… körülbelül háromnegyed tízenegy tájban oda tudok menni! Hol is lakik Ön?!
– Budaörsön! A nagymamámat már ismerheti!
– Ó, hát persze! Akkor háromnegyed tizenegyre ott vagyok, és megnézzük mit lehet tenni! Viszhall! – tette le a mobilt.
,,Gondoltam, hogy tízegynél előbb kizárt, hogy bárki is idedúgja az orrát!”– mérgelődött magában, majd igyekezett mindennapi teendőire koncentrálni. Meglocsolta a szobanövényeit, elolvasta közösségi média híreit, és néhány megjegyzős, velős hozzászólást is sikerült írnia egy némelyik kissé arrogáns és beképzeltnek ítélt influenszer posztja alá.
Később délelőtt nyolc óra felé arra gondolt, hogy legalább kézzel kijavítja azokat a dolgozatokat, melyeket még nem vitt meg a számítógépbe, mert az igazgatónak mostanában kedvenc elfoglaltságává vált, hogy haladni kell a korral, és az adott oktatási intézményt is minél előbb szükséges felzárkóztatni a modern kor digitalizációs körülményeihez.
Miközben a nappaliban igyekezett precíz pontossággal elrendezni, és kijavítani a stócszerű dolgozathalmokat, mely nagyjából három-négy osztálynak az írása volt nagyon sok dolgozathoz főként szóbeli megjegyzést, és írásos összefoglaló jegyzeteket igyekezett biggyeszteni, hogy tanítványai értésék, hogy miért kaptak olyan érdemjegyet, melyet muszáj volt kiosztani.
Amikor végzett már fél kilencre járt az idő. Gyorsan evett egy kis falatka vajkrémes kenyeret, és ivott egy nagy bögre tejeskávét, majd irány a számítástechnikai szerviz, mely alig ötszáz méterre volt, de miután november közepe volt az idő olyannyira változékonyra, és mostohácskára sikeredett, hogy jócskán fel kellett öltözködnie az embernek, ha ki akart merészkedni lakásából. A tanárember sapkát, sálat, télies jellegű kabátot, és cipőt vett, majd számítógépe házát egy sporttáskába gyömöszölte – persze alaposan becsomagolva –, és minden szükséges eszközt, ami hozzá való volt, majd útra kelt, hogy megjavítsák számítógépét, és lementsék egyáltalán megmaradt digitális adatait.
Már nyitásra ott toporgott a vasrácsokkal védett üzlet előtt, és kissé türelmetlenül nézte meg minden ötödik másodpercben órája számlapját, hogy vajon mikor kegyeskednek munkanapon kinyitni az átkozott ajtókat. Végül nem sokkal kilenc előtt már ki is nyitottak, és egy húszas éveiben járó, raszta-frizurás, pánkos, kecskeszakállas srác kissé meglepődve vette szemügyre a szemlátomást kétségbeesett férfit:
– Na, mi a pálya hapsikám?! Nem tudsz aludni, vagy mi?!
– Jó reggelt kívánok! Sajnos a számítógépemnél kék képernyős halál jelent meg, és attól félek, hogy minden adatom el fog veszni, vagy már elveszett! Segítene, legyen oly kedves?! – érdeklődött kétségbeesetten, mint akinek már egyébként is tele van az egész hóbelevanca az egész nappal.
– Hát, öreg harcos, az kurva nagy szíves! Na, gyere be! Megnézzük, hogy mit tehetünk! – a srác kitárta a nagyalakú ajtókat, hogy a tanárember kényelesebben beférjen a böhöm nagy sporttáskát cipelve egyik kezében, majd máris a szemközti pulthoz ment, és óvatosan kibontotta a gondosan becsomagolt, meghibásodott gépházat.
A raszta-frizurás srác most hátra szólt néhány szintén nagyon fiatal kollegájának a műhely hátsó részében, hogy lesz egy kis meló.
– Hé, skacok! Meló van! Toljátok ide a seggeteket de gyorsan!
Tüstént három fiatal számítástechnikai kocka-guru is megjelent, akik szemüveges arcukról valósággal máris ordított, hogy a műszaki tudományokban kellő szakértelemmel vannak felvértezve, és tüstént vizsgálgatni kezdték a gépházat, miközben saját kábeleiket dugosták a meghibásodott gépház megfelelő egységeibe.
– Tehát azt mondja, hogy a windows 10 egyszer csak bemondta az unalmast, mert kék képernyő jelent meg a képernyőjén, és aztán sötét lett minden?!
– Valahogy úgy…
– Igen… hát ez szívás! De megnézzük, hogy a kollegák mit tudnak tenni! – A raszta-frizurás fiatal srác most nyomkodott valamit a számítógépén, és máris kinyomtatott egy árajánlatot, hogy a tanárember képbe kerülhessen mennyibe fog ez a szerencsétlen baleset neki kerülni. Amikor a srác odaadta neki a kinyomtatott oldalt, és a tanár alaposan átfutotta kissé megdöbbent az összegen.
– Ö… most szükséges fizetni, vagy majd ha készen lesznek?! – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést.
– Amikor gondolja, pajtás! De minél előbb! – válaszolta a srác. – A héten tutti biztos, hogy készen lesz, és ha az adatokat igyekszünk megmenteni, de persze nem ígérek semmi biztosat! Renicsek?!
– Az nagyon jó lesz! Köszönöm a segítséget! További szép napot! – köszönt el, majd lépett ki az üzletből, és ha már így alakult kénytelen-kelletlen be kellett mennie az általános iskolába, hogy közölje főnökével milyen szerencsétlen baleset érte.
Hazament gyorsan, és megvárta amíg a vízvezetékszerelő pontban háromnegyed tizenegyre megérkezik, és alaposan szemügyre nem veszi csempézett, makulátlanul tiszta fürdőszobájában a vezeték szívárgást.
– Hát… tisztelt uram… nem fogok hazudni… itt bizony gondok vannak! – közölte vele.
– Mekkora a baj?! – tért rögtön a lényegre.
– Hát lássuk csak! Szét kellene bontani az egész csövet, hogy megtalálhassuk a hiba forrását, és ha azt kiiktattuk mindent új csövekkel kellene helyettesíteni, és pótolni.
– Mennyi a végösszeg?!
– Hú… hát munkadíjjal és egyebekkel legalább nyolcvankilencezerből már meglenne.
– Mikor szeretne hozzáfogni?!
– Hát kedves uram… sajnos ez nem ennyire egyszerű, de talán a jövőhéten, ha akad egy-két szabad percem, és a szükséges csövet megrendelem.
– Köszönöm, hogy idefáradt! – szívélyességet igyekezett magára erőltetni, mikor kiismérte a szerelőt, ám a valóságban majd felrobbant a tehetetlen indulattól, ami most újfent a nyakába szakadt.
Bár volt jogosítványa, mégis úgy érezte a tömegközlekedés csak hasznára lesz, mert legalább addig is segít részletesen átgondolni a teendőit, és mondandóját.
Nagyon is jól tudta, hogy a legtöbb arrogáns, autokrata felső vezető beosztásban lévő embert a legkevésbé sem érdeklik az emberek személyes dolgai, de minden szempontból megkövetelik a munkát.
Így történt, hogy buszra szállt, majd a Déli pályaudvaron felpattant a kettes metróra, mely elvitte egészen a Deák-térig, ahonnét hármas metró következett egészen a Határ útig, és aztán az ötvenes villamossal majdnem kilenc megálló, míg beért munkahelyére.
Éppen nagyszünet volt, és zsibongó gyerekseregekkel kellett farkasszemet néznie. A legtöbb diákja máris rajongó szeretettel vette körbe, hiszen furcsálták, hogy nem tartott órát. A tanárember közvetlen kedveséggel hárított, és sürgős teendőire hivatkozva egyenesen az igazgatói irodák felé vette az irányt trappolva. Így is már majdnem déli tízenkettő múlt mire végre kopogott hármat a nagytekintélyű igazgató ajtaján.
– Elnézést kérek… Igazgató úr… - fújta ki magát, mert rohant egészen idáig. – Sajnos rossz híreket hoztam!
– Jó napot kollega úr! Mi történt magával?! – mérte tetőtől-talpig végig az arrogáns, és lekezelő ember beosztottját.
– Sajnos a számítógépem tropára ment, és a diákok dolgozatai is rajta voltak… - szabadkozott, mert nem tudta, hogy még mit mondhatna, hogy helyzetét jobb színben tüntesse fel.
– Hát… ez igen-igen sajnálatos kedves kollega úr… - közölte az igazgató, majd néhány hivatalos formanyomtatványt látott el kézírásával, és próbált úgy tűnni, mint aki rettentően elfoglalt.
– Igazgató úr kérem… a gépem már a szervízben van, és igyekszem mindent megpróbálni, hogy a diákjaimnak se kelljen a dolgozatot megismételni…
– Nos… értem! Köszönöm, hogy szólt! További szép napot! – zárta meglepően rövidre a megkezdett, alig öt perces megbeszélését az igazgató.
– Viszontlátásra… – csukta be maga mögött óvatosan, és nagyon halkan az iroda ajtaját a tanárember, majd úgy döntött beszélnie kellene tanítványaival, hogy legalább megmagyarázza a kialakult helyzetet.
Bement az osztályterembe, ahol éppen földrajzórára készülődtek a gyerekek.
– Figyelem, mindenki! – szólt hangosan. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát! – fordult osztálya felé, mire a gyerekek nagy körbe tömörülten koörbe vették.
– Sajnos a számítógépem meghibásodott, így a dolgozataitokat sem tudtam még átnézni, csupán az írásbeliket, de azok szép teljesítményt mutatnak… - kezdte mondandóját. – Nem ígérek semmit gyerekek, de lehetséges, hogy sajnos a dolgozatokat meg kell ismételni, mert a digitális adatok megsemmisültek. – ahogy kimondta a mondatokat kicsit árulónak érezte magát, mintha visszaélt volna a gyerekek befektetett bizalmával.
Az osztályon nagy sóhajtások hömpölyögtek végig, aztán váratlanul csend lett, mert a földrajztanárnő betoppant a terembe, és persze mindenki felállt.
– Üdvözlöm tanár úr! Talán… megszakítottam valamit…? – kérdezte gyanakodva kollegáját a filigrán, és csinos tanárnő.
– Nem! Csupán szerettem volna néhány dolgot tisztázni az osztályommal, de már megyek is! Legyetek jók, gyerekek! Szép napot mindenkinek! – köszönt el.
Úgy gondolta, hogy miután a legtöbb tanórája alapvetően délelőttre koncentrálódott, így talán jobb ha hazafelé veszi az irányt.
Otthon evett valamit, majd ellenőrizte emailjeit, és elolvasott néhány irodalmi, és történelmi cikket, hogy mindig tájékozott tudjon maradni. Délután fél három körül csörgött a mobilja. A számítástechnikai szervízből keresték, hogy elkészültek megjavított gépével, és nyugodtan érte jöhet.
,,Vajon képesek voltak-e a digitális adatok többségét megmenteni?!” – morfondírozott magában, és kicsit gyomorforgató, rossz előérzettel öltözött megint télikabátjába és húzta fel cipőjét, hogy átvágjon a lakásához közeli fás parkon, míg a szerízüzletbe ér.
– Jó napot kívánok! – nyitotta ki az üzletajtaját, majd rögtön be is csukta, hogy ne szökjön ki a meleg.
– Helló, haver! A gépedért jöttél, igaz-?! – kérdezte a raszta-frizurás.
A tanárember bólintott, és tétován toporogni kezdett párat, míg a raszta-frizurás srác hátra ment a raktárhelyiségbe, és kihúzta a feketeszínű gépházat, és minden szükséges eszközt hozzá.
– Hát rendbe hoztuk a gépedet öreg harcos! Sajnos az adataidnak csupán harminc-harmincöt százalékát sikerült visszanyernünk! Ha van egy biztonsági mentésed a felhőben, akkor onnét talán vissza lehetne tölteni! – ajánlotta készségesen a srác.
– Sajnos nincs! – válaszolta szomorúan a tanár.
– Hát az szívás, öreg haver! A végösszeg ötvenezer!
A tanár kivette pénztárcáját és készpénzben kifizette a kért összeget, majd eltette a kinyomtatott, szerviz által hivatalosan is lepecséltelt formanyomtatvány-igazolást.
– Köszönjük, hogy nálunk vásároltál és stb. – darálta el a srác a szokásos reklámszöveget, amit ilyen esetekben megkövetelnek az eladóktól.
– Köszönöm szépen, kellemes napot! – A tanárember óvatosan bepakolta a számítógépe gépházát a sporttáska feneketlennek tűnő, tágas mélyére, és eszközeit, majd óvatosan kisomfordált az üzletből, és hazament, hogy beüzemelje vadiúj gépét.
Jól sejtette, hogy sajnos a gyerekek dolgozataiból legalább a háromnegyed rész hiányzott, és mivel fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi fán is teremhez a felhő alkalmazás, így biztonsági mentést is elfelejtett legalább egy pendrive-ra készíteni.
,,Hát most mihez is kezdjek?!” – töprengett magában, majd úgy döntött, hogy másnap újra bemegy az iskolába, és beszél az igazgatóval, hogy megmagyarázza a helyzetet.
Így hát másnap újfent megjelent munkahelyén, és az igazgatói irodába rohant, ahol az igazgató egy jegyzőkönyvet, és szerződésének hivatalos dokumentumát tolta orra elé.
– Kedves kollega úr! Nagyon sajnálom, de egyéb okokból kifolyólag kénytelen vagyok Önt meneszteni az állásából azonnali hatállyal! Higgye el kérem, ez nem személyes ügy, de a vezetőség úgy érzi, hogy így sokkal könnyebb lesz, mind nekünk, mind magának! – jött a sablonszöveggel.
A tanárember úgy érezte, mintha egy komplett világ dőlt volna össze benne. Bár őszintén szólva mindig is számított rá, hogy előbb-utóbb mennie kell, egészen egyszerűen azért mert most ilyen hitvány világ van. Aláírta a hivatalos formanyomtatványokat, majd elbúcsúzott kedvenc kollegáitól, akik háta veregették, páran még kezet is fogtak vele, és biztosították szívélyes együttérzésükről. A tanár visszament osztályához, és elmagyarázta az érdeklődő, kíváncsi diákjainak, hogy sajnos többet már nem taníthat nekik, de maradjanak rendes emberek, és ha úgy hozná az élet, előbb-utóbb még bizonyára találkozni fognak. Amint kilépett az iskolaépület kapuján tanítványai nyitott ablakokon keresztül integettek neki…

EL NEM MONDOTT KÍVÁNSÁG

Az ötcsillagos, exkluzív ajánlatokkal kecsegtető étteremben mintha minden a puccos luxust, és igényes romantikát idézte volna. A vendégek többsége elegáns ruhákban pompázott, míg a hölgyek többsége igényes nagy és kisestélyi méregdrága ruhakollekiókban feszített, addig a főként befolyásosabb ügyvédek, bankárok, üzletemberek zakókban, és komplett öltönyeikkel hívták fel magukra a figyelmet.
Az asztalokat - tetszés szerint -, díszítették fel egy-egy hangulatosnak mondható gyertyafényes kompozícióval, jéggel teli pezsgővödörrel, és természetesen első osztályú, méregdrága pezsgővel. Mindent a kedves pénzzel teli törzsvendégek igényei szerint.
A pár már egyébként is késében volt. Az üzletember férfi mintha egyre idegesebb, és frusztráltabb lett volna, amikért okostelefonján igyekezett meggyőző, parancsolgató stílusban utasításokat osztogatni beosztottjainak, míg egzotikus, szupermodelleket is bátran megszégyenítő barátnője nem győzte kivárni, hogy vajon párja mikor hajlandó rá kellő figyelmet fordítani. Elvégre ma volt a születésnapja.
- Édesem... mikor fogunk úgy isten igazán elbeszélgetni egymással? - tett fel egy tétova, bizonytalan kérdést a telefonáló férfinek, akit abszolúte hidegen hagyott barátnője kérdése.
- Maya! Légy szíves! Most komoly üzleti ügyekben szükséges intézkednem! Igazán megérthetnél már! - dorgálta le a maga hímsoviniszta módján.
- Szívem... én megértem... tényleg... csak... nem gondolod, hogy kicsit jó volna kettesben is lennünk?! Elvégre azért vagyunk most itt! - próbált észérvekkel kísérletezgetni, ám nagyon úgy tűnt, hogy ez cseppet sem hat.
- ...Nézze milliós üzleti befektetés van kilátásban, és ha magának úgy könnyebb, akkor holnap várom az irodámban mondjuk fél tizenegy körül... igen... viszhall... - végre kikapcsolta a márkás okostelefont, és vett egy mély lélegzetet, majd barátnőjére nézett:
- Hol is tartottunk cica?! - nézett rá kérdőn.
- Figyelj, arra gondoltam, hogy hagyjunk itt mindent két teljes hétre és utazzunk el egy hangulatos kis szigetre kicsit huncutkodni, és kikapcsolódni! Benne vagy?! - nézett rá kislányos esengéssel.
- Te most viccelsz velem, ugye?! Épp most készülők tető alá hozni egy milliós üzletet, ami szép profitot termel! Eszem ágában sincs utazgatni! Az most teljességgel nem fér bele.
A hölgy nagyon szomorú lett, és keresztbe fonta mellkasán kezét.
– Édesem, én csak azt szeretném, ha megpróbálnák boldogok lenni együtt! Mit szólsz hozzá?! – nézett rá kicsit elveszetten, mert nem voltak tiszták előtte a férfi szándékai.
Nem sokkal később felbukkant egy pincér és igyekezett felvenni a rendelésüket.
– Választottak már?! – fordult előbb a férfihoz.
– Igen! Én kérnék egy homár raviolit, és egy minőségi fehérbort.
– Én sült steaket, és sült burgonyát szeretnék! – kérte a hölgy.
A pincér gyorsan firkált valamit a kis noteszfüzetébe, majd rögvest el is viharzott asztaluktól.
Maya néhány pillanattal később észrevette, hogy egy négytagú pincértársaság egy tetszetős csokis muffin-tortát visz egy szál égő gyertya kíséretében az egyik vacsoraasztalhoz, majd vezényszóra, mintha csak énekesek lennének közösen elénekelték a ,,Boldog születésnapot!” kezdetű örökzöld dalocskát, majd a boldog férfi ünnepélyesen letérdelt és egy kis fekete dobozka kíséretében megkérte az illető hölgy kezét, és ő – természetesen –, igent mondott.
Maya ekkor döbbent rá, hogy talán nem is volt olyan jó parti éppen ezt a csupán csak saját magával, és üzleti sikereivel kérkedő férfit élettársául választania. Látszólag tökéletesen elegendő volt számára saját maga.
Pedig amikor anno megismerkedtek közvetlenül az egyetem befejezése után egy afféle after partin Marci annyira gáláns gavallér és talpig úriember tudott lenni, aki mindenki igényeire odafigyel; kihúzza a nők előtt a széket, holott ez már régóta nem szokás, vagy feláll, ha egy hölgy éppen távozni készül.
,,Vajon mi az ami megváltozhatott benne?!” - töprengett magában Maya.
A pincér nem sokkal később felbukkant a kért ételekkel.
– A homár raviolit kinek adhatom? – érdeklődött tányérokkal megpakoltan.
– Az úrnak itt! – mutatott Maya Marcira.
A pincér letette az ételt a férfi elé, majd a másik tányért Mayának.
– Nagyon finom étvágyakat kívánok! Kedves egészségükre! – azzal el is iszkolt.
– Köszönjük szépen! – köszönte meg Maya mindkettejük nevében.
– Fantasztikusan néz ki már a tálalás is! Te hogy gondolod szívem?! – Maya egy tökéletes falatot igyekezett feltűzni tűhegyes villájára és valóságos ízorgiát élt át, amikor a falatot rágcsálni, ízlelgetni kezdte.
– Ezt megtudnám szokni! – jelentette ki élvezettel. Szerencsére kiskorától kezdve olyan volt a testalkata, hogy bármit ehetett egy deka, fölösleges zsír sem látszódott rajta, mégsem volt az a tipikus csontsovány típus.
Marcinak időközben újfent megcsörrent az okostelefonja és bár az étterem szabályzata szigorúan tiltotta, hogy a készülékek hangos üzemmódban üzemeljenek Marci olyannyira fontos, és nélkülözhetetlen üzletembernek számított, hogy neki jóformán a nap huszonnégy órájában elérhetőnek kellett lennie, hiszen az idő minden esetben pénzt jelentett.
– Nézze most a barátnőmmel vagyok, és éppen vacsorázunk, tehát ha valami problémája van, akkor lesz szíves és felkeresni az irodámban! Viszhall! – nyomta ki újfent a készüléket. – Hol is tartottunk, bébi?! – fordult végre az este folyamán barátnője felé.
– Gondolkoztam Marci! Azt hiszem jobb, ha felfüggesztjük a párkapcsolatunkat! – jelentette ki Maya kerek perec.
– Egyáltalán nem értem cicám, hogy miért kell most megint hisztizned, meg rinyálnod, mint egy kislánynak?! – kérte ki magának a jócskán arrogáns, és tapintatlan férfi.
– Hogy miért?! – hökkent meg. – Akkor vázolom a helyzetet. Most van a szülinapom, és azért elvártam volna a pasimtól, hogy csak velem fog foglalkozni ezen az ünnepi napon, és nem állandóan a mobilján lóg. Ezután mivel elmúltam huszonkilenc, és úgy gondolom, hogy veszettül ketyegni kezdett az a bizonyos biológiai órám szeretném családot, és kisbabát is! De egyre inkább azt veszem észre, hogy téged csak saját magad, meg a jól menő, zsíros karriered érdekel!
– Maya! Csak nem mentruációs görcsöket kaptál?! – jelentette ki Marci, mintha ezzel le is lehetne tudni a dolgokat.
– Hogy micsoda??? Ne haragudj, talán valamit rosszul mondtál?! – Most Mayán volt a sor, hogy jócskán kiboruljon a pasija idióta szövegétől.
– Szerintem ezt a női hisztit te túlreagálod! Inkább együnk egy kis kaját, aztán irány haza, és szexeljünk egy kiadósat! – javasolta fülig érő szájjal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
– Ó, tehát ezt akarod?! – kihúzta a széket, levette a díszszalvétát. – Akkor további kellemes estét neked! – Maya megsértve hagyta ott álompasiját, akiről úgy hitte, hogy tenyerén fogja hordozni, hiszen ténylegesen úgy viselkedett vele a kezdeti időkben, mintha ő volna a mindenség egyetlen lehetséges középpontja.
A pasi még csak meg se kísérelte megállítani, hiszen megint megcsörrent az átkozott okostelefonja, és inkább fogadta a hívást, semmint megvigasztalta volna jócskán megbántott barátnőjét.
Maya azonnal fogott egy taxit, és bármennyire is ellenezte, hogy a nyugdíjaskorú sofőr a város festőibb részein fuvarozza hazafelé, szándékosan a tarifa miatt, ekkora mélyen megélt fájdalomra imádott nagymamája halála után nem is számított.
– Jól van, hölgyem?! – szólt hátra a taxis.
– Igen, köszönöm… minden rendben… - próbálta könnyeit elrejteni, lenyelni, de valahogy ő is pontosan tudta, hogy nem volt az igazi.
– Tudom, hogy ez nem sokat számít, de higgye el nyugodtan, hogy a dolgok mennek a maguk útján, és előbb-utóbb minden rendben lesz! – próbálta vigasztalni az öreg nyugdíjas.
– Nagyon kedves, hogy így fogalmaz… - felelte, majd a hazaút felé vezető út hátralévő részében egy mukkanásnyi szót sem szólt. Amikor alig harmincöt perc múltán hazaért a Duna-parthoz közeli komfortos társasházi lakásukba, egy kis borravalót is adott az öreg taxisnak, hadd legyen egy jó éjszakája, majd megköszönte a hazautat, és máris kinyitotta az épület bejáratát, és felment lifttel Marcival közös lakásukra.
,,Egy forró zuhany most jót fog tenni” – vélekedett, és gyorsan egymás után dobta le magáról a méregdrága kisestélyi ruhakollekció darabjait, és állt be a forró, zsongító zuhanyrózsa alá. Amint a forróvíz megérintette bőrét máris érezte, hogy kezdenek világosan kitisztulni gondolatai.
,,Elvégre felnőtt, modern nő, akinek nem lenne feltétlenül szüksége egy pasira csupán azért, hogy kérkedjen ismerőseinek, miszerint: ő is bármikor betud pasizni! Az lesz a legjobb, ha kész tények elé állítja Marcit, és ha még akkor sem áll kötélnek, akkor fel is út, meg le is út!”
Amikor kilépett immáron virágmintás pizsamájában és köntösében a fürdőszobából még bement az amerikai stílusú, tágas konyhába, hogy egyen egy pár falatot, majd bement a hálóba és bebújt a takaró alá, ahol valósággal azonnal elnyomta őt a súlyos álom. Bár az utóbbi években mintha szándékosan elkerülték volna az álmok most úgy tűnt, mintha egy álom főszereplője lenne. Egy tengerparti jelenetet látott maga előtt. Egy kisfiú és kislány talán testvérei egymásnak éppen homokvárat építettek, és mosolyogva rohantak hozzá, amikor közelített feléjük, míg egy ismeretlen férfi egy csónakból szállt ki, mert fogott néhány halat. Az idilli álomból ajtócsengetés riasztotta fel. Marci kissé spiccesen, és becsípve próbálta volna megtalálni a bejárati ajtó zárját, de képtelenek mutatkozott az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt ezt végrehajtani. Maya inkább felkelt félkómás állapotában, és beengedte pasiját, mert a legkevésbé sem szeretett volna egekig zengő patáliát folytatni arról, hogy miért hagyta magára álmai lovagját. Máris felvette köntösét és kinyitotta a bejárati ajtót.
– Szia cicám! Megjöttem! – dugta be a fejét az ajtó nyílásán, mintha egy idétlen filmjelenetben szerepelne.
– Hát azt magam is látom! Gyere be! – megvárta míg az enyhén spicces férfi tétován betámolyog az előszobába, majd becsukta utána az ajtót. Már most valósággal megcsapta a büdös alkohol kellemetlen szaga. Egyik nagyapja alkoholista volt, és mindig gonoszra itta magát.
– Mindjárt főzök egy jó erős feketekávét! – javasolta.
– Nem… kösz, megvagyok nélküle is… - hárított Marci. – Inkább lefekszem és alszom pár órácskát itt a nappali kanapén! – azzal öltönyben, és nyakkendőben máris leheveredett a kanapéra, és mély álomba merült. Maya az egész helyzettel nem tudott mit kezdeni, elvégre még csupán csak hajnali három óra volt. Reggelig azért még jó volna pihenni egy keveset. Ezért ő is visszament közös hálószobájukba és a biztonság kedvéért kulcsra zárta az ajtókat.
Reggel nyolckor ébred fel, és ahogy köntöst vett és kibotorkált a nappali felé észrevette, hogy Marci még mindig jócskán nagyokat horkantgatva húzza a lóbőrt. Gyorsan főzött egy bivalyerős feketekávét, majd evett pár falatot. Délelőtt fél tízre várták csupán munkahelyén, így maradt még egy kis ideje arra, hogy felkészítse párját a szakítás elkerülhetetlen tényére. Marci még így is háromnegyed kilencnél előbb nem kelt fel a kanapé jótékony fogságából, és erős, hasogató fejfájást vont maga után a tegnap esti éjszaka.
– Jó reggelt! Tettem, vagy mondtam-e bármit, amivel megbántottalak?! – szokatlan kérdésére Maya azonnal felkapta a fejét, mintha szúnyog, vagy bolha csípte volna meg.
– Marci! Beszélnünk kell nagyon komolyan! – nyújtotta át a nagyméretű porcelánbögrét, ami tele volt tejeskávéval. – Ezt idd meg!
– Nagyon kösz! Életmentő vagy, ugye tudod? – mohó, nagy kortyokat nyelt.
– Marci én szakítani szeretnék… - válaszolta halk, mégis őszinte hangon.
– Talán nem adtam meg neked mindent?! – fakadt ki. – Nem hordoztalak a tenyeremen?! Nem vettem meg neked a legújabb divatú göncöket, meg kiegészítőket?
– Nagyon aranyos, és kedves voltál mint mindig! A probléma ott kezdődik, ha kicsit elemezzük a tegnap esti viselkedésed, hogy téged egyedül a vállalat sorsa izgat, és az ügyfeleid érdekelnek, meg hogy mennyi pénzt keresel! Én viszont – mint említettem –, szeretnék egy kisbabát és egy normális családi életet, anélkül, hogy puccos partikra kelljen járnom, ahol a nap huszonnégy órájában jópofiznom kell olyan vadidegenek előtt, aki magasról tojnak arra, hogy én is ember volnék. Megérted?! – nézett rá kutatón, kérdőn.
– Nagyon is értem, mi folyik itt! – emelkedett fel a kicsit süppedős kanapéról. – Te megismertél valaki mást, és nem mered nekem bevallani, hogy már szexeltél is vele! Erről van szó, eltaláltam?!
– Egyáltalán nem! Már megint tévedsz, és hagyod, hogy indulataid vezéreljenek!
– Ó, szerintem pedig még sosem láttam ennyire tisztán a helyzetet! Akkor most elmondom, hogy mit fogok csinálni! Lezuhanyozok, majd felöltözöm, és elmegyek dolgozni, aztán az ebédszünetben hazacsörgök, hogy összepakoltad már a cuccaidat, és szépen elvállunk egymástól.
– Ennek a lakásnak a fele az enyém! – jelentette ki megpróbálva megőrizni bátorságát, és önbecsülése romjait.
– Hát az lehet kicsi szívem, de minden más az enyém, és ha megmutatom neked a tulajdoni lapot, le fog esni az állad! – azzal máris kotorászni kezdett a nappaliban lévő robosztus méretekkel megáldott ruhásszekrény alsó fiókjaiban – ahova a hivatalos dokumentumokat szokták tenni –, majd kivett egy vaskos dossziét, és Maya elé lökte.
– Tessék, parancsol! Itt áll minden feketén-fehéren! A te neveden immáron nincsen semmi! – kisebb mosoly és elégtétel hagyta el száját, ahogy kimondta a szavait.
– Ezt nem hiszem el! Hogy tehetted?! – döbbenet ült ki arcára. Most aztán tényleg beijedt, és ilyenkor utálta önmagát, mert nem ő irányíthatott.
– Ugyan már bébi! Te is dolgozó csaj vagy, egy-két éven belül szép summára tehetsz szert, addig viszont kicsit össze kell húznod magad! – pikírt cinikussága semmi kétséget sem hagyott afelett, hogy mennyire könnyedén, félvállról veszi a szakítás eredeti tényét.
– Tudod, mit?! Teljes mértékben igazad van! Felnőtt, önálló, dolgozó nőnek vallom magamat, és semmi szükségem egy olyan arrogáns, egoista hapsira, aki csakis saját magával van elfoglalva. Ebédszünetre kiköltözöm ebből a lakásból, és soha ebben az életben ne találkozzunk többet!
– Te mondtad cica!
Maya még azon a napon tizenegy és dél között összepakolta, és kiürítette a szekrényből cuccait, és mobilon felhívta kissé hóbortos, szétszórt, kelekótya öccsét, hogy segítsen neki a cipekedésben. Öcse alig tíz perces késés után meg is jelent mini furgonjával, melyen medencetisztitás volt olvasható, és úgy tűnt hozott magával egy nagyon jóképű, mackós testalkatú idegent is, akiről csak később derült ki, hogy nagyon is jól ismeri Mayát közös gyerekkorukból.
– Szia hugi! Kurvára sajnálom, hogy az a rohadék Marci lapátra tett! – közölte Bence a maga szarkasztikus, nyers módján. – De azért ugye rendben leszel?! – kérdezett rá a biztonság kedvéért.
A jóképű idegen férfi lehajtotta fejét, és úgy nézett rá különösen Mayára, aki most felemelt fejjel, karakán határozottságot erőltetve lépett oda, hogy bemutatkozzon:
– Mi még nem találkoztunk! Borkay Maya vagyok, szia! – nyújtott kezet.
– Ö… szia… szerintem az oviban már találkoztunk… - jegyezte meg sokat sejtetőn. – Frölich Milán!
Mayának csak most villant az eszébe, hogy az óvodai időszaknak is már több mint húsz egynehány éve.
– Hú… milyen régen is volt… te aztán jól kikupálódtál… - mérte végig, és alig bírta leplezni mennyire megdobbant a szíve, valahányszor csak a férfi zöldesbarna szemeibe belenézett.
– Próbáltalak megkeresni, de mindenki nagyon elutasító volt, de most már minden rendben lesz… - hangja egyszerre volt bölcs, megfontolt, ugyanakkor annyira áradt belőle valami megbízható energia, hogy az ember nem vonhatta ki magát a hatása alól.
– Segítek… - Milán rögvest megragadott egy vaskosabb kartondobozt, és már vitte is a kis furgon rakterébe, majd a többi holmit is segített bepakolni.
– Húgi! Én mondom neked ezzel a jófej pasival megfogtad az Isten lábát. Nekem aztán viselkedj kérlek, és el ne puskázd, ha egy mód van rá!
– Jaj, Bencuska! Kérlek, fogd be! Megértettem! – úgy elpirult, akár a vadalma, mégis ettől az új furcsa, és kellőképpen ismeretlen érzéstől mintha egy új reményt is kapott volna ajándékba.

KORAI BOMLÁS-APÁTIÁK ALKONYA

Szánalmas tollpihe
– annyi se sok -,
a tudatos magány
novembere jár át,
szerencsétlen látszatként
minden egyedül rám vall;
mert gyanússá lett már az is,
aki hosszantűrőn hallgat.

Most könyvtárak fészkelnek
inkább elmém rejtett szegletén,
s mivel odakint
perc-emberkék közt
újból mint valami hitvány,
alamuszi legyeskedő feltűnt
a ,,színész” hogy gondok-bajok
miértjeit megoldva orvosolja
– az egyszerű átlag
is egyre kiszámíthatatlanabb
cselekvést rögtönöz.

Mintha az ,,egyesek” tábora
egyben már minden
gyanún felül álló volna
s így rögvest megúszhatna
mindenféle tettet,
hogy ti. újra s újra
megismétlik történelmi
sziszifuszi tévedéseiket,
melyektől konzekvens
mód mások szenvednek.

Sokszorosított, felesleges
okoskodások közepette
rendre elvérzik
megannyi beidegződött,
régi Én-tudat,
hisz a folytonos ébrenlét
már szinte senkit sem éltet
– de keservesen béklyózza
független akaratunkat.

Borostyán-könnye
e mostani közöny-fagyott
Jelennek ideje korán
– ha nem vigyáznak -,
még bealkonyul;
azért szükséges félni
a puszta Léttől is,
hogy az ember önmagát
méltómód befejezze?!

Az üveg-pillanat vak
belseje még kattogva
citerázza soványka
válaszát a mának,
– de meglehet -,
már nem olyan sokáig.
Egy-egy kapaszkodón
rémült önvád
az ember életújtának
Dante-i erdejében
még rendre vissza-visszatér
megkísérteni,
s ellenőrizni, mondván:

,,No! Fene nagy életviteleddel
te mire is mentél?!”
– Mélabús, búskomor
sejtés hasít át a Jelenekből
egészen a bizonytalankodásba.

Jobb volna tán világgá
bujdosni kézműves,
bekötött batyuval,
s néhány kiválogatott
kötettel; a becsapható
lélek kerítésén belül
a szivárgó réseket
végleg betömködni,
a tudatos megkönnyebbülés
szent eufóriája
– bizony kimondható -,
még egyre
várhat önmagára.

MEGTALÁLHATÓ VÁLASZOK, EGZOTIKUS SZERELMEK

A tanárember – aki kicsit –, rigolyáinkat, hobbijainak alamuszi foglya is volt, egy szép derűs, napfényes napon, amikor általában a családos emberek többsége játszóterekre, vidámparkokba, plázákba megy úgy döntött, hogy megpróbál számot vetni eddigi életével, és felkészíteni magát – ha tetszik –, egy egészen másfajta élet-berendezkedésre.
Ennek egyenesági előzménye az lehetett, hogy több mint öt és fél éves tanári karrierje után – márha egyáltalán karrierépítésnek lehetséges nevezni bruttó száztizenhétezer nyolcszázkilencven forint, és némi elárvult aprófillér jövedelmét, mely épek hogy kifutotta a közüzemi számlák felét, tehát a soron következő számlákhoz azért mindenképp szükséges volt néminemű igen-igen soványacskára sikeredett éhbérszintű kenyérkereset, a tanárember szinte alig lepődött meg, hogy az autokrata, arrogáns, minden hájjal megkent alapvetően nárcisztisztikus s velejéig szociopata igazgatója alig két és fél órás, szigorúan zárt ajtók mögött tartandó megbeszélés keretében Ofotért-szemüveges krumpliorra alá tolta szerződésének egy példányát, és az iskola jegyzőkönyvét is, majd rövidített verzióban darálni kezdte a jogi paragrafusok törvényszintű rendelkezéseit, és amikor úgy tűnt, hogy ennél rosszabb az adott napra szinte már nem is jöhet az igazgató könnyedén közölte a tanáremberrel, hogy sajnos el kell, hogy bocsássa szerény végkielégítési összeg fejében.
– Megértette amit mondtam kedves Bessenyei úr?! – nézett rá szúrós, kérdő tekintettel választ várva.
– Ö… igen… Igazgató úr kérem… minden világos… - hebegte, miközben férfiasan is reszketett, akár a kocsonya.
– Akkor, amennyiben aláírta a felmondását, és a jegyzőkönyvet megköszönjük eddig végzett kiemelkedő szolgálatát, és további szép sikereket kívánunk magának másutt! – szögezte le egyértelműen, és ebben nem ismert vitát.
Bessenyei felállt félszegen, kissé hajlott háttal, majd egy makacskodó, karakán lelki hang szíve mélyén, mintha egyfolytában azt suttogta volna fülébe: ,,Nehogy már meghajolj, vagy hajbókolj itt ezeknek! Te is ember volnál az ég szerelmére, méghozzá kivételes, hiszen a gyerekek szerettek, és még humorérzéked is van, ha igaz!”
– Köszönöm a bizalmat… viszontlátásra… - köszönt el, majd lépett ki az őserdei dzsungelnek is nyugodtan beillő fikuszokkal, páfrányokkal telepakolt, jócskán tágas, és világos irodából, miközben néhány kollegája – akik tudvalevőleg –, beárulták őt, akár a spicli cinkosok kedvükre sugdoloztak, tanakodtak, és persze hallgatóztak.
– No, mi volt Gyurikám?! – kérdezgették többen körbe véve őt.
– Kirúgtak… - válaszolta. – Most elégedettek vagytok?! – kérdezett vissza keserű, fanyar szomorúsággal.
– Őszintén sajnáljuk Gyurikám, de megtalálod te másutt a számításaidat! – válaszolták, miközben kezet fogtak vele, majd elbúcsúztatták.
Ehhez jött még a COVID-járvány miatt néhány haláleset, mint egyfajta megkerülhetetlennek bélyegzett sorstragédia, melyet nem lehetett semmilyen módon kikerülni. A legtöbb temetésre nem mert elmenni, hiszen oltást nem igényelt, és úgy irtózott az egésztől, mint aki önkéntes karantén alá helyezte magát. Kis hatvannégy négyzetméteres lakásában sem fogadott senkit, nem mintha szűkebben vett családtagjai, vagy ismerősei, távoli külföldre szakadt rokonai akár egyszer is meglátogatták volna. Egyszer-kétszer egy hónapban sikerült jó hosszadalmas mobilbeszélgetést lebonyolítania volt exmennyasszonyával, akinek három tüneményes gyerkőce született, és jelenleg is úsztak az adósságban, hiszen a családfőnek esze ágában sem volt munkát keresnie, mondván; világ életében másokon élősködött, mint valami mohó pióca.
– …És hogy boldogulsz Gyurikám? – kérdezte exe.
– Hát… kérlek alásan… vagyogatok… – vallotta be igaz egyáltalán nem jókedvében, sokkal inkább egyfajta szükségszerű kényszerűség vitte rá, mert sokszor voltak kibírhatatlannak tetsző nehezebb idők is.
– De azért ugye nem csinálsz semmi ostobaságot?! – kérdezte volt mennyasszonya, aki valami oknál fogva nagyon szíven viselte a sorsát.
– Hogy értve?! – kérdezett vissza, mint aki valahogy kicsit számított is a válaszban rejlő kétértelműségre.
– Ez alatt azt értem édesem, hogy nem állsz át önpusztító üzemmódra!
– Bár kétségtelen, hogy sokszor megfordult már a fejemben, de maradjunk annyiban, hogy igyekszem jól viselkedni… – szerette volna rövidre zárni ezt a beszélgetést, annál is inkább, mert volt exe hajlamos volt a síránkozó, kissé vénasszonyos ömlengésekre és sajnálatatásokra, ehhez pedig most igazán nem volt semmi kedve.
– Figyelj drágám! A gyerekeket elindítom a suliba, és máris megyek hozzád! Otthon vagy ma, ráérsz?!
– Hát persze… - nem merte elmondani, hogy alig másfél órával ezelőtt rúgták ki végleg tanári állásából. Egyáltalán hogy vette volna ez ki magát?!
– Akkor nemsokára talizunk kicsi szívem, csak ne csinálj semmit, és próbálj meg nyugton maradni! – Igyekezett a lelkére kötni volt exe.
– Úgy lesz! – mi mást mondhatott volna.
A délelőtt folyamán aztán, hogy elterelje összezavarodásnak indult gondolatait, és kicsit ,,kiszellőztesse” a fejét körmölgetni kezdett laptopja szövegszerkesztőjében – csak úgy –, a maga kedvtelésére, és ez annyira jól sikeredett, hogy kapásból kész volt tíz oldallal, mely akár egész nyugodtan elmehetett volna még egy novellapályázaton is. S miután önmagában sosem hitt igazán inkább elmentette a teljes szöveganyagot, és úgy döntött majd ha kedve lesz a későbbiek folyamán ismét előveszi. Addigra fél tízre járt már az idő, és volt exmenyasszonya csöngetett párat a bejárati ajtón, ami furcsa volt, mert szakításuk után minden kulcsot vissza szolgálatott neki.
,,Lehetséges, hogy volt pótkulcsa?!”– töprengett magában, míg a bejárati ajtóhoz ment, hogy beeressze.
– Szia édesem! Kicsit hideg van odakint! – közölte egyszerű megállapítás gyanánt a még mindig gyönyörű, sportos, kiegyensúlyozottnak, és elégedettnek tűnő fiatalos nő.
– Szia neked is! – köszönt, majd máris aprócska sámlit tett volt exe lábához, hogy kényelmesen levehesse méregdrága csizmáit, és törékeny, apró lábujjait is mamuszba bújtathassa.
– Jaj, köszönöm drága! Annyira figyelmes és jó vagy hozzám! – maga se gondolta volna, de valósággal máris belepirult a gondolatba, hogy ehhez a különc emberhez neki életébe köze volt, méghozzá nem is kevés.
– Ö, kérsz egy forró teát, üdítőt, forró csokit, vagy valamit…? – érdeklődött készségesen, mikor már együtt bementek a lakásba.
– Igen, köszi! Valami jó meleg ital most nagy segítség lenne! – nézett alapos részletességgel körbe minden szobában, mert – nem tagadhatta –, meglehetősen sokat gondolt volt vőlegényére és nagyon kíváncsi volt, hogy szakításuk óta egyáltalán sikerült-e bármit is változtatnia életén a férfinak.
– Ö, foglalj nyugodtan helyet a nappaliban, én is mindjárt jövök!
– Köszönöm! – Mivel a nő ismerte a járást azonnal bevette magát a kényelmes, hangulatos nappaliba, ahol helyet kapott egy tekintélyes mennyezetig érő könyvespolc rajta millió és egy főként szépirodalmi kötettel, egy szintén tetszetős DVD-filmeknek készült polc, melyen kedvenc filmklasszikusok, és Oscar-díjas filmek kaptak helyet, és emellett egy Qled plazmatévé is, melyet alig egy-két éve vehetett a férfi miután a régi domború képernyős készülék hosszas javítgatási procedúra alatt tökéletesen elöregedett.
– Mindig meglep, hogy mennyire nagynak tűnik ez a lakás… - ábrándozott hangosan a nő, mialatt igyekezett az egyik kényelmes fotelben kényelembe helyezni magát.
– Hát igen… olyan… otthonos… - jegyezte meg.
– Annyira furcsa volt a hangod drágám a telefonban… mi történt?! – fordult felé őszintén, kérdő tekintettel.
– Kirúgtak… - vallotta be, miközben bűnbánón lehajtotta fejét, mint aki már – eddig is –, rengeteg sok mindent megbánt az életben.
– Basszus! – káromkodta el magát hangosan. Még ez is nagyon vonzó tudott lenni benne. – Ezt az oltári nagy szemétséget! De te mindig felkészülten, és rendesen láttad el a feladatodat! A gyerekek, és szülők is befogadtak. Akkor mi volt a gond?! – hangjában a tartós felháborodottság mellett értetlenség csengett.
– Egyszerűen közölték, hogy leépítések várhatóak, és költséghatékonyság címén muszáj hogy megválljanak néhány kollegától. Így fogalmaztak…
– A többi kollegád hogy reagált?!
– Lapítottak, mint szar a fűbe…
– Annyira sajnálom! És most mihez kezdesz?!
– Hát gyakorlatilag, ha azt vesszük, még mindig tart a felmondási időszak, tehát pénzt azt kapok, meg van még néhány fölösleges szabadnapom. Azon agyalok, hogy talán írni fogok valamit, vagy elutazom kicsit külföldre széjjel nézni… - morfondírozott hangosan.
– Ez látod nem is annyira rossz ötlet! Figyelj, tudom, hogy ez most kissé ciki és szánalmas lesz, amit mondani fogok, de szeretném, ha megértenél… - mély nagy levegőt vett, és várt egy kicsit.
A férfi türelmet erőltetett magára.
– Szóval… azt akartam mondani, hogy egy hülye, idióta csaj voltam, aki nem nézte, hogy mennyi lelki fájdalmat okozhat saját önző viselkedésével annak, akivel – anno –, össze akarta kötni az életét. Ne haragudj… nagyn bánt… - bökte ki.
– Nem történt semmi… – felelte, bár szíve mélyén mintha újra feltépődtek volna azok a bizonyos sebhelyek.
– Na, és mi a helyzet a barátnőkkel?! Remélem azért rendszeresen randizol, vagy csajozol?
– Hát… nem igazán… tudod volt egy állásom, és az minden maradék időmet totálisan lekötötte. A tanár pálya huszonnégy órás elfoglaltságot követel meg egy embertől ha szeretné, ha nem.
– Nagyon idegőrlő, és kimerítő lehetett.
– Hát voltak nagyon kemény, brutál idők is, de muszáj volt túlélni, és csakis előre menni. – jelentette ki minden önbecsülésével, és meggyőződésével.
– …És mi az amit őszintén sajnálsz, mármint az állásoddal kapcsolatosan?!
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy maradéktalanul élveztem minden percét, mert ez nem igaz, mégis voltak meghitt, szenzációs pillanatok, amikor úgy érezhettem, hogy egy mikroközösség tagja lehetek, és azt gondolom ez minden pénzt megért.
– Látod! Tudsz, te ha akarsz optimistán is gondolkodni!
– Mégis sokszor nem értem, hogy miért kell mostanság a legtöbb embernek össze-vissza hazudoznia, lejmolnia, meg ide-oda gurítania azt a bizonyos labdát saját kicsinyes érvényesülése érdekében.
– Mert sajnos így működik a mostani világ drágám! Figyelj, nekem van egy-két szingli barátnőm, akik szívesen megismerkednének veled! Persze csak, ha te is akarod! – vetette fel ötlet gyanánt saját elképzeléseit.
– Köszönöm, de igyekszem boldogulni! – hárított.
– Te tudod kicsi szívem, de ha mégis, csak szólj nyugodtan!
– Úgy lesz! És veled mi a helyzet?! – kérdezett rá, mert kíváncsi is volt, meg hát az illem is így diktálta.
– Hú! Hát a két nagyfiam aztán minden időmet jócskán letudja kötni. Tizenkét-tizenhárom éves nagy kamaszok már. Istenem, milyen hamar telik az idő. Szinte észre se vesszük az évek, évtizedek múlását. Gondoltad volna mondjuk 2002-ben, hogy most itt fogunk tartani?!
– Hát ami azt illeti nagyon sok minden megfordult a fejemben. Ugyanakkor sok mindent másként is képzeltem akkoriban naiv-gyerekes meggyőződéssel.
– Mint mindannyian, édesem! Te és mi van azzal a frankó kiscsajjal, abból a népi tánccsoportból. Úgy vettem észre, hogy nagyon meresztette rád a szemét, és be is jöttél neki.
– Julianna? Hát ő azt hiszem egy külön kategóriát érdemel. Állítólag, hogy a Facebook-oldalát figyelem most szociális munkásként, és műszervezőként is dolgozik. Ha én szeretnék találkozni vele, akkor rögtön hárít, és azt válaszolja nem aktuális. Ha ő szeretne találkozni, akkor sajnos – általában –, nekem nem jó. Így mintha a sors is összeesküvést gyártana ellenünk, hogy soha ebben az életben ne találkozhassunk.
– Szegénykém! De azért remélem nem adod fel! Egyszer majd rád is rád talál az igazi, csak úgy kell hozzáállni.
,,Azt hittem benned megtalálom, de úgy tűnt saját magadat árultad el, mikor szakítottál velem!”– gondolkodott magában.
– Szerintem vágj bele abba a külföldi utazásba! Csak annyit mondhatok neked, hogy minden lehetőséget muszáj megragadni, mert különben életed végéig emésztheted magad, akár egy savanyú uborka, hogy miért nem tetted meg, amit szeretnél.
– Igazad van! Ezt fogom tenni, csak még gyűjtögetek egy kis lélekerőt.
– Van valami kajád itthon, mert szégyellem, de nem nagyon szoktam reggelizni, és már lassacskán tizenegy óra, ha jól látom.
– Ó, persze! Kérsz egy szendvicset, vagy maradt jó kis krumplipüré fasírttal?
– A fasírt és a krumplipüré mennyeinek hangzik.
– Máris hozom! – Gyuri végre úgy érezte magát, hogy újfent hasznos dologgal foglalatoskodhat. Benyúlt a hűtőszekrénybe, kivette a tegnapi maradék ételt, és betette az egészet a mikroba, hogy jól felmelegítse. Léteznek ugyanis olyan gusztusos ennivalók, melyek csak még ízletesebbek, zamatosak, és finomak lesznek a többszöri melegítés által. Amikor alig öt perces melegítés után fehér tányérba feltálalta a kis étkezőkuckóban exe máris asztalhoz telepedett.
– Szeretnél hozzá ropogós kenyeret?
– Naná! Mi az hogy!
Gyuri máris vágott egy szép nagy karéjjal a friss, ropogós, félbarna kenyérből.
– Tessék… jó étvágyat…
– Nagyon köszi! Ez most életmentő lesz! Te nem eszel semmit?
– Én még kivárom a negyedtizenkettőt! Tudod mostanság azon agyalok, hogy jó volna egy öt kilót leadnom eredeti súlyomból.
– Pedig egyáltalán nem vagy duci! Ha engem kérdezel!
– Nagyon aranyos vagy! De én érzem magamon, hogy a farmernadrágomnak nem volna szabad feszülnie bizonyos helyeken.
– A megoldás talán az lehetne, hogy új farmert kellene venned.
– Az is igaz! – hagyta helyben.
A gyönyörű nő alig öt perc leforgása alatt végzett a finom étellel, majd még a kenyérrel is igyekezett kitunkolni az étel maradékát a tányérból.
– Ez most frenetikus volt! Nagyon köszönöm a kaját! Belőled igazán jó sztár chéf válna.
– Hát… ezen még nem gondolkoztam, de nagyon kösz.
– Igazán nincs mit! Figyelj… lassacsán indulnom kell, de ígérd meg nekem, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra! Komolyan! – kötötte a lelkére.
– Azon leszek.
Még jót beszélgettek a régi szép időkről, amikor minden annyira egyszerűnek, és magától értetődőnek tetszett, majd a nőt kikísérte az épületből is, és megvárta míg beszáll kocsijába.
– Amint tudsz mindenképp csörögj rám, hogy mi történt veled! – fordította el a slusszkulcsot a zárban, majd gázt adott.
– Úgy lesz, és köszönöm a látogatást!
– Vigyáz magadra! Érzed jól magad! A többivel meg ne foglalkozz! – búcsúzott tőle, miközben kikanyarodott az autóparkolóból, és elrobogott.
Gyuri még hosszan töprengett az exmenyasszonyával történt találkozás után, majd bepakolta részletekig menően utazó gurolós bőröndjét és készen állt élete talán legkülönsebb utazására. Utoljára kilencéves lehetett a kilencvenes években, amikor először volt Olaszországban, és ez – nem is akarta tagadni –, jócskán megfélemlítette. De hát az új dolgokba muszáj belevágni történjék bárhogyan. Kivitette magát egy kanárisárga taxival a Liszt Ferenc reptérre, majd felült az első járatra, ami máris egy szigetparadicsomba repítette az óceán túlsó partján. Amikor cirka kilenc és fél órás repülőút után megérkezett a szigetország kicsiny, méhkaptárként zsongó repülőterére mintha egy homlokegyenest más világba csöppent volna. Két gyönyörű őslakos lány üdvözölte virágkoszorút akasztva nyakába, és két puszit is kapott tőlük, majd egy mikrobusz és egy hippi kinézetű idegenvezető segítségével egy dzsungelben található szállodába vitték, ahol bejelentkezett, és úgy döntött hogy megpróbál új életet kezdeni. Mint később kiderült volt néhány külföldi, egzotikusan álomszép hölgy, akik szívesen megismerkedtek vele, és élénk érdeklődést mutattak, amikor munkája, és írói ambícióiról igyekezett mesélni nekik.
– Ön nagyon izgalmas, érdekes, különleges ember lehet… - jegyezték meg mind a ketten, miközben bikinis fürdőruháikra vették fel a lenge öltözéküket, melyek csábítóan szabadon hagyták szexisen bronzbarnás bőrüket. Ellentétben Gyuri albínófehér könnyen leégő bőrével, melyet a legmagasabb faktorszámú napvédő krém sem tudott tartósan megvédeni.
– Igazán örülök, hogy összeismerkedtünk drága hölgyeim! – együtt vacsoráztak, majd már a második napon bundee jumping-túrát beszéltek meg, és Gyurit szabályosan a brutális halálfélelem környékezte, amikor a két bátor, karakán harcos amazonhölgy azonnal leugrott egy sziklaszirtről a tátongó mélységbe, csupán csak a lábukra erősített kötélhevederekkel. Gyurinak szabályosan még a szíve is kiugrott és valósággal tombolt a fülében az adrenalin-sokk, amikor megúszta ezt a – számára –, életveszélyekkel is bártan felérő trópusi kalandot.
Amikor visszamentek a szállodába Gyuri – merő véletlenségből –, ügyetlen csetlő-botlón sikeresen leverte a recepcióspultról a Ming-dinasztiát idéző nagyalakú kerámiavázát. Érdekes módon az egzotikus, gyönyörűszép recepciós hölgy csupán csak akkor jött zavarba, és pirult el, mikor összeért a tekintetük, és egymásra néztek.
– Én őszintén sajnálom… - hebegte alig érthető akcentussal sűrű bocsánatkérések között, mire a gyönyörű recepciósnő különleges hófehér sugárzó mosolyt villantott, majd megjegyezte angolul, ha meghívja egy vacsorára, akkor úgy veszi, hogy nem történt semmi. Az adott porcelánváza különben is egy nagyon eredeti hamisítvány, így nem is került sokba.
Még azon az estén a tengerparton felállított X-lábú faasztaloknál bambusz fáklyák fényeinél vacsoráztak kettesben. Az egzotikus Pocahontasi hölgy sűrű, hollófekete hajába virágszirmot fűzött, amitől csak még vonzóbb, és gyönyörűbb volt egész angyali lénye. Bármiről is igyekeztek félig angolul, félig magyar, és egyéb keveréknyelven beszélgetni egymással a hölgy mosolygós sugárzó tekintete azonnal elárulta, hogy valamit találhatott a félszeg, csetlő-botló Gyuriban, ami hatást gyakorolt szívére.

A ROCKER, A LÁZADÓ VADÓC CSAJ, ÉS EGY BÉBI

Az egész egy veszekedéssel kezdődött, melyet cinikus, helyenként kételkedő szóváltás előzött meg.
– Drágám, szerintem a sárga szín nagyon is megfelelő lesz a gyerekszobához, nem gondolod?! – töprengett a gyönyörűséges, modellarcú kismama két nagyméretű vödrös festék fölött, miközben egyik kezében festékeshengert szorongatott, és kérdőn, tanácstalanul feszengve tekintett a férjére.
– Hát… nem is tudom… - fakarta meg a férfi borostás állát. Kockás inget, és agyonnyúzott farmernadrágot viselt, amitől – szerinte –, olyan zenész kinézete lett.
– Hogy lehetsz ennyire…?! Igenis most döntsük el, mielőtt a kicsi meg nem érkezik! Másként már nehezebb lesz!
– Szerintem nagyon felfújod ezt az egészet! Ha engem kérdezel, szerintem bőven ráér, ha majd hazajöttünk a kórházból! – vélekedett a férfi.
– Azt olvastam egy kismamáknak szóló posztban, hogy már a terhesség ideje alatt igenis fontos, hogy a baba milyen környezetbe érkezzen meg! Egyáltalán nincs arra sem időm, sem energiám, hogy megvárjam mi te leszel a következő Kurt Cobain! – fakadt ki mérgelődve, és ilyenkor hozzá sem lehetett szólni.
– Akkor most magadra hagylak, és ha lenyugodtál, akkor majd dumálunk! Szia! – A férfi a továbbiakban nem foglalkozott állapotos barátnőjével, hanem szabályosan kiviharzott a szobából, majd lement a pincéjükbe, ahol valóságos rockmúzeumot rendezett be különféle rockegyüttesek szent kisebbfajta relikviáiból. A modellalakú barátnője pedig nem győzött hüledezni, megdöbbeni, hogy párja ennyire félvállról kezeli a kisbabavárás és a terhesség teendőit.
A férfi fogta az árválkodó elektromos gitárját és megpróbálta közepesre állított hangerősség mellett tökéletesen leutánozni Mark Knofler Money for nothing-ját, és a Tears of fears Shout c. számának hosszadalmas gitárszolóját, hátha sikerül.
Játszott egy kisebbfajta bandában – igaz –, csupán csak amatőr szinten, és amikor alig három-négy hónapnyi intenzív gyakorlás után a banda úgy döntött, hogy feloszlatja magát kicsit úgy érezte mintha szándékosan eltaposták, és ugyanakkor sárba is tiporták volna már majdnem tökéletességre, és művészi igényességre vitt ambicióit a világhírnév és sikeresség felé vezető úton.
– Figyelj haver! Kurvára őszinték leszünk veled! Nekünk ez már nem pálya! Mi másfajta távlatokban gondolkodunk, és nem akarjuk szándékosan megváltani ezt a geci világot! Ennyi volt! Szevasz! – köszöntek el – úgy tűnik –, véglegesen tőle zenésztársai, és azóta egyszer sem keresték, hogy lenne néhány kisebb fellépési lehetőség, vagy koncert valamelyik kultúr, vagy közösségi házban.
A férfi annak idején gépészmérnökként végzett, és amint kézhez kapta diplomáját valósággal rögtön megfogalmazódott benne a tudat, hogy egyetlen valamirevaló munkanapot sem fog jövendőbeli munkahelyén eltölteni.
Ha már dolgozni kellett akkor ezerszer inkább valamelyik lepukkadt, vagy huszadrangú videotékában, vagy játékkonzol üzletben, ahol zsír új videojátékokat nyomathatott egész délelőtt, vagy egy hangszerüzletben, ahova csupán csak nagyritkán tévedtek be emberek, hiszen egy-egy horribilis összegű hangszert csak igen-igen kevesen engedhettek volna meg maguknak.
Aztán egy kanbulin az egyik haverja hozott néhány csajos barátnőt is, és így ismerkedett össze barátnőjével, aki akkoriban a ,,vadóc lázadó” szerepkörében lubikolt, és püspöklilaszínű, nagyon rövid frizurájával, és orrpiercingjével meglehetősen szürreális látványt mutatott magából.
És persze volt egy fekete, és egy rózsaszín csipkés fehérneműje is, melyet alkalmi szexpartnereinek tartogatott.
Igazándiból viszont félt bevallani, hogy még sosem feküdt le egyetlen pasival sem, és ettől totálisan frusztrált, és félszeg lett, így amikor először csókoloztak, majd következett volna a frenetikus ágyjelenet, mint a testi kapcsolatok szenzációs fináléja a lázadó, csinos nő kissé remegő hangon a rocker pasi felé fordult:
– Figyelj… ne haragudj… azt hiszem, ez most nem fog menni…
– Megbántottalak?! Rosszul érzed magad?! – hirtelen megijedt, hogy talán történt valami a csajjal, amiről megfeledkezett.
– Nem tényleg! Te szuper és szenzációs voltál… csak tudod… az van, hogy én még sosem voltam úgy… - bukott ki belőle, és érződött, hogy legszívesebben jó mélyen elbujdosna a föld alá, vagy az alvilágba, és elsüllyedne szégyenében.
– Semmi gond! Majd legközelebb! Szerintem állatira vad és szuper csajszi vagy! – A rocker férfi azonnal felvette farmernadrágját és felső szakadt pólóját – ha egyszer már gallyra ment a szexuális együttlét ígérete –, majd cipőjét is felvéve búcsút mondott ennek a meg-nem-valósult, alkalmi egyéjszakás kalandnak, valakivel, akiről úgy hihette soha többé nem fognak találkozni.
Aztán úgy nagyjából négy hét múltán az egyik élelmiszer üzletben a rocker férfi éppen vett magának egy kis méhhűtött lazagnét, mélyhűtött hasábburgonyát, és krokettet, és gyorsfagyasztott pizzát, és miközben nagy élvezettel hallgatta fejhallgatóján a rockbandák klipjeit egyszer csak bevásárlókocsijával véletlenségből meglökte a vadóc lázadó csaj kosarát.
– Nem tudsz vigyázni te idióta vadbarom?! – förmedt rá a nő, majd amikor szemtől-szembe végig mérték egymást, és felismerték a másikban az alkalmi szexuális partnert döbbentek rá, hogy ők bizony már találkoztak egymással.
– Szia kisanyám! Hát te?! Hogy kerülsz ide?! – kérdezte meglepődve jócskán a rocker férfi, miközben lezser lazasággal igyekezett kérdéseket feltenni.
– Mégis mit gondolsz?! Ha az embernek otthon kifogy a kajája, akkor értelemszerűen elmegy és bevásárol magának! – vetette oda pikírten, félvállról, mint akinek herútja van az egésztől, és ráadásul egy feletébb rossz napnak néz elébe.
– Á, értem! Nos… akkor kellemes napot neked! Szia! – már tolta volna is valamivel arrébb a saját bevásárlókocsiját, amibe főként mirelit kajákat pakolt szép sorrendben, de amikor a következő pulthoz ért, ahol főként chipseket, és sós ropogtatni valókat lehetett kapni.
A rocker férfi valósággal megérezte a háta mögötti vadóc nőt, aki úgy tett mintha nagyon keresne valamit.
– Figyelj… bocsánatot kérek, ha úgy érzed, hogy megsértettelek… - nyögte ki végül a sorok között félúton bűnbánóan.
– Figyelj, tényleg nem gáz! Legyen szép napod! – a férfi teljesen természetes módon tovább gurította bevásárlókocsiját, és máris kezdte kipakolni a pénztár előtti hosszú, fekete önműködő szalagra a mirelitkajákat, amiket vett nyomában a vadóc nővel.
– Jó reggelt! – köszönt az unottfejű, középkorú pénztáros nőnek.
– Tizenháromezer nyolcszáz lesz! – közölte az egykedvűen.
A rocker férfi kártyával fizetett, melyet egy digitális terminálhoz érintett, ami automatikusan leemelte folyószámlájáról a kívánt összeget.
Serénykedve kezdte nejlon szatyrokba belepakolni a termékeket.
– További kellemes napot! – vetette oda egykedvűen, mint akit kissé feszélyez, de ugyanakkor sért is a modortalanság.
Amikor kiért a bevásárlóközpont tágas, és kissé tömött parkolójába, és kissé lepusztult, erősen rozsdásodásnak indult autójához ballagott a vadóc lány három méterrel arrébb követte, majd úgy döntött beelőzi, és megvárja.
A rocker férfi furcsán elmosolyodott, mikor autójához ért, majd kérdő tekintettel nézett a kocsija hátsó részét támasztó, provokatív, vadóc nőre.
– Tehetek még valamit érted?! – érdeklődött közvetlenül.
– Figyelj! Kezdjük újból az ismerkedést, rendben?!
– Oké! Semmi gond! Roland vagyok! – nyújtott barátilag kezet. – És téged, hogy hívnak?!
– Bogi! Nagyon örülök! – rázta meg jól a felkínált kezet. – Figyelj, ha nem nagy gond, akkor haza tudnál vinni, mert a kocsim szerelőnél van! – mondott egy konyhakész, jólcsengő hazugságot meg se kérdezte, hogy a férfi mit fog erre felelni, már huppant is be gyorsan az anyósülésre, és be is csatolta magát. A férfi mindent bepakolt a csomagtartóba, majd beszállt, és beindította a köhögve prüszkölő motort:
– Rajta, szépségem! Csak most ne hagyj cserben! – igyekezett biztatni, ösztönözni a vén matuzsálemet. – Megígérem neked, hogy legközelebb ólommentes benzint kapsz, csak most az egyszer indul be! – Így is legalább tíz percbe telt mire az indítóval gyújtást lehetett csiholni, és a motor erőteljesen, akár egy jócskán náthás beteg felköhögött.
– Köszönöm, szépségem! Ezt meghálálom! – simított végig a műszerfalon hálája jeleként.
Az út felénél jártak, amikor váratlanul Bogiból kijöttek a szavak:
– Azt hiszem, hogy késik a menstruációm…
– Hát… az szép… – igyekezett továbbra is is az útra koncentrálni a férfi.
– Lehetséges, hogy te vagy az apa, te tökfej… - bukott ki belőle.
– Hát… az is szép…
– Annyira idiótának látszol, amikor csak ennyit bírsz kinyögni… - Bogi már hisztizve hüppögni szeretett volna, hogy kedvére potyogtathassa záporesőként zuhogó, szomorú krokodilkönnyeit miszerint hamvas szüzességét egy ekkora faszkalap vette el, holott ehhez ugyebár ketten kellettek. A férfi most szándékosan bekanyarodott egy kevésbé forgalmas mellékutcába, majd leállította a köhögő motort, és kérdőn válaszra várt.
– Most meg mi az isten bajod van neked, mi?! – förmedt rá Bogi, akinek ez már túl sok volt, és – szó, ami szó –, kezdett untig elege lennie a mai szar napból is.
– Csupán megjegyzem, hogy te nyomultál, és akaszkodtál rám, akár egy kiéhezett vadmacska. Én csupán csak a biológiai, férfias ösztöneimet, és libidóm szavát követtem. – jegyezte meg. – De nagyon szívesen segítek, ha ez kárpótol.
– Kurvára köszi! Szerinted ki a franc akarta, hogy teherbe essek, mi?! – fakadt ki könnyes szemekkel. Jóformán már mindenkit megvádolt volna, akinek bárminemű köze is volt egyáltalán az ő félresikerült életéhez.
– Én nagyon csípném a kis krapekot, mert a hugoméknak is van kettő, és állítólag szenzációs nagybácsi tudok lenni… - lelkesedett saját ötletéért.
– Kösz, ez most tényleg jólesett. Légy szíves vigyél haza, és többet kurva szót se akarok hallani… - válaszolta, majd magába mélyedt, amíg tartott a cirka huszonöt perces utazás.
Amikor a férfi hazavitte Bogit, és gáláns lovag módjára még ki is nyitotta előtte az ajtót, hogy kisegítse a vadóc nő könnyedén rájöhetett arra, hogy meglehetősen szemét módon viselkedett ezzel a jófejű, furcsa külsejű pasival. Bogi anyja kicsit nehezebb eset volt, már ami az elfogadást illette, ám alig négy hónapon belül már meg is történt mindenki legnagyobb megdöbbenésére az esküvő, és közvetlenül a férfi anyósa melletti kertvárosi utcácskába költöztek be. És máris újfent ott voltak, ahol a part szakad, ti. milyen színű is legyen a gyerekszoba?!
– Figyelj, fesd csak ki egészen nyugodtan olyanra, amilyen tetszik neked! Én nem szólok bele! – mentegetőzött a férfi.
– Tudod mit? Kisorsoljuk! – rukkolt elő egy afféle menőötlettel Bogi. Két aprócska cetlire felírták egyéni javaslataikat, majd egy kartondobozba dobva a két cetlit húztak, és felolvasták az eredményt.
– Hát szívem… attól tartok ez még most is döntetlen.
– Akkor bőven ráérünk vele, ha meglesz a kicsi! – vélekedett Roland, és az azt követő kilenc hónap viszonylagos békességgel, lelki harmóniában telt el. Aztán, amikor Boginak váratlanul elfojt a magzatvize valósággal száguldottak a kocsijukkal megszegve minden közlekedési szabályt, hogy beérjenek a kórház szülészeti osztályára.
Amikor a szülésen túl voltak, és pár nap múltán Bogi és kislánya hazamehettek még mindig ott rostokoltak, ahol a part szakad. Végül úgy döntöttek, hogy a gyerekszoba egyik fele más színű lesz, mint Bogi térfele, aztán amikor végül szemrevételezték a végleges verziót könnyedén rájöhettek, hogy nem is olyan rossz munkát végeztek közösen.
– Azt hiszem egyre jobban összerázódunk, te mit gondolsz drágám?! – kérdezte Bogi.
– Hát melletted édesem aztán sosem lehet unatkozni!
Karonülő kislányukkal közösen még az időzített fénykép is felemás lett, mert amikor a digitális masina visszaszámolt ők éppen a legromantikusabb csókok sűrű romantikájában találták magukat, és nagyon úgy tűnt, hogy már nem is akarnak tőle megválni.

A KÖZÖNYÖSSÉG FOKOZATAI

Megnyerhető veszteség
veszi mindannyiszor kezdetét.
Kiszikkadt kenyérdarabokban
holt kapcsolatok, eltékozolt
emlékeink lappanganak.
Ér-e bármit is önkéntes
fáradozásunk,
hogy gyerekeket biciklizni,
s versekre tanítunk,
mikor e mostani generáció
inkább az X-boksz
s Playstation-ben van
igazán s teljesen otthon?!

Más-más kódok,
üzenetváltások történnek.
Régi szerelmek
halhatatlan szenvedélyét
odvas, vésett
fatörzs sem őrizheti.

Mellőzött, alattomos
ösztönök s érzelmek
mindig új kirúgott
héroszokat találnak.
A hőn áhított, vágyott
totális csönd, mint
a hangtalanság érezhető
szimfóniája még hátra van.

Amikor az ember
életének neki indul
egyszerre megérzi
a ,,mi lett volnát?” s a már
,,minden el van rontva” alapképletét,
mely egyszerre fertőzi s fenyegeti.

– Évről-évre fenyeget
a kultúra-veszteség,
konzerv-műsorokkal
egyre fogyatkozóbban.
Az ember már egyre
kevésbé képes önztlen,
segítség nélkül megvalósítani
önmagát csak,
ha másokat kiadósan
átver s kihasznál.

Mintha már azok,
kik beléptek a körbe
egyúttal birtokolnák
is s mégis magányba
kellene konzekvensen
belefulladniuk.
A kint hagyott exibicionista
Világ sohasem lehet
kíváncsi a bentire.

Mintha már mindenki
színfalak, kulisszák
mögül figyelne,
kíváncsiskodva
megvesztegetetten;
partiképes,
exibicionista V.I.P.- arcokat,
arrogáns, narcisztikus
Celeb-csillagokat.

Mintha oly otthonossá
vált volna a pillanatnyi,
ötperc hírnévhez való,
alanyi jog;
az üstökös pillantású,
pisla csillogásra.

Bűvös hangokban könnyedén
elbotolhatunk,
hitvány diadal-jelvények
– jobb nem hinni vakon.
Nyíltan senki se merné
hirdetni az emlékezet tavát.

Szándékosan összetévesztjük
a kint s a bent emberi érzések
törvényeit,
vagy épp csak egy helyben,
tétován ingunk,
akár egy mozdulatlan inga!

HALÁLFÉLELEM SZALAVATÓS ÉJSZAKÁN

A szalagavató valahogy kicsit bedurvult.
Kezdetben persze olyan egyszerű volt minden. Mindenki barátja volt a másiknak; fiúk a fiúkkal, míg lányok a lányokkal alkottak kitartó, hűséges baráti szövetségeket.
Aztán valamilyen rejtélyes okból mintha a gimiben valaki mintha szándékosan felborította, megkavarta volna a már amúgy is totálisan ingatag, és velejéig képlékeny játékszabályokat.
A kamaszok egyszerre csak azt vették észre, hogy eltávolodtak egymástól, hiszen azok a bizonyos klikkszintű körök mintha végérvényesen bezáródtak volna.
Az éjszakai ,,ereszd el a hajam” típusú féktelen bulik néminemű alkohollal felturbózva egyre inkább a teljes káosz, és zülés irányába haladt.
– Oké, skacok! Elég legyen a marhulásból, értitek! Inkább segítsetek leültetni Robit valahova, mert a piától totálisan kiütötte magát, és alig áll a lábán. – utasította volna határozottan egy gyönyörű, mindig stílusosan csinos kamasz lány a többi fiút, ám azok jószerivel a fülük botját se mozdították.
– Ki a halált érdekel ez a szerencsétlen lúzer nyominger, szánalmas kis pöcs?! – kérdezgették többen is.
– Azt hiszed, hogy jobb vagy mindenkinél Kriszta?! – jött valahonnét a sötét éjszakából egy provokatív, szándékosan kekeckedő kérdés.
Kriszta most érezte először, hogy sokat ittak a fiúk, és ennek már fele sem tréfa. Még szép, hogy totálisan berezelt, és félni is kezdett.
– Szerintem a szalagavató irtóra nagy szopás volt minden téren. Most kurvára bulizni akarok. Néhány kamasz suhanc helyeslően bólogatott egyetértésben.
– Kérlek srácok! Ez egyáltalán nem vicces! Légy szíves segítsetek! – próbálta határozottan utasítani őket Kriszta, s már kezdte maga is belátni, hogy teljesen feleslegesen jártatja csak a száját.
– Igen bébi? És mondd csak?! Mit kapunk tőled, ha segítünk neked?! – kezdett cinikusan gúnyolódni a másik.
Kriszta nyelt egy hatalmasat.
Mintha megszűnt volna a térerő mobilján. Közel s távol – úgy tűnt –, senki sem akadt, akitől bármifajta segítséget lehetett volna kérni, vagy remélni.
,,Bárcsak most itt lenne a legalább kétszázötven kilós nagy és erős bátya Gyurka az még a szart is kipaszírozná ezekből a gennyfráterekből!” – gondolta.
De senki sem volt, hogy megvédje.
Tökéletesen egyedül volt a sűrű, setét éjszakában…
– Abban szerintem mindenki egyetért Krisz, hogy mindenkinek kell egy kis szórakozás! – a szemtelen kamasz srác szeme végig vándorolt a fekete csipkés mini koktélruhán, hogy aztán a még fejlődésben lévő, tetszetős körtealakú melleken állapodjon meg.
– Frankó, belevaló kiscsaj vagy!
,,Mégha sikerülne is tökön rúgnia ezt a kisstílű kis férget, még mindig ott vannak a haverjai, akik mint valami védelmi pajzs szándékosan elállták az útját. És különben sem hagyhatja magára Robit, mert megígérte anyukájának, hogy mellette marad, és vigyáz majd rá! – fűzte tovább kattogó agya villámgyors gondolatait. Hogy fog egyáltalán kiszabadulni innen?!
Lehetséges, hogy megakarják erőszakolni?! De hát kiskoruk óta ismerték egymást, és az nem lehet, hogy ennyire eldurvuljon egy adott helyzet? Vagy tán mégis?! Négyen egy ellen.” A gondolat hányingerként kavargott lelkében.
Kriszta most a cinkosok felé fordult:
– Nincs bennetek semmi emberi! Mindannyian szemétláda, rohadék vadbarmok vagytok egytől-egyig, és ha létezik pokol mindannyian ott fogtok megrohadni! – üvöltötte magából kikelve jó hangosan, mint aki nem ismer sem istent, sem embert, hátha valaki meghallja és a segítségére siet a néma éjszakában.
– Jaj, fogd már be a kis szádat drágám! Szórakozzunk egy kicsit! Most szépen lehúzom a sliccem, és te elfogsz játszadozni a dákómmal! – hirtelen megragadta hátra csavarta a karját, és Kriszta felüvöltött kétségbeesett, tehetetlen fájdalmában.
– Fogadjunk te kis ribanc, hogy most azt kívánod magadban bárcsak kedvesebb, és imádnivalóbb lettél volna velem… – kérdezte a suhanc, és szinte kéjes élvezettel végignyalta sminkes arcát.
Krisztának jeges, dermesztő rémület, és tartós rettegés szorította össze mellkasát, míg torkában kiadós epe gyűlt össze.
Ekkor szinte a semmiből valami hallottak, míg a második percben a fenyegetőző kamaszsrác szabályosan térdre esett, és hétrét görnyedt a fájdalomtól.
Tehát akkor egy ismeretlen jótevő a segítségére sietett. Bárcsak léteznének szuperhősök… Talán Batman vagy Superman volt.
Nem Bodza Róbert személyesen, aki mintha új erőre kapott volna, és most elevenebbnek, kitartóbbnak, és mozékonyabbnak tűnt, mint pár perccel ezelőtt, amikor lábra is alig bírt állni, és Kriszta igyekezett őt támogatni.
– Ez nem a te dolgod te szánalmas kis pöcs! Húzzál el innét, amíg szépen mondom, különben kinyírunk!
– Engedd el, de azonnal! Nem látod, hogy fájdalmat okozol! – követelte komoly, határozott hangon.
Ekkor a suhanc kamasz szinte azonnal átment terminátor üzemmódba, és ráávetette magát, ám Robi, mintha számított volna az ütésekre, könnyed táncoló mozgást vett fel, mintha capuéra edzést tartott volna, és rögtön kitért az ütések utjából, majd azonnal bevitt két jól irányzott ütést előbb a gyomrára, majd a kamasz srác arcába.
A kamasz azonnal térdre esett a piszkos közterületen, és eleredt az orrából a vér.
A kamasz srác fogása meglazult Krisztának mintha ideje sem lett volna gondolkodni, azonnal cselekvésre szánta el magát, és teljes erejével belekönyökölt, mire a suhanc srác megragadta, és cibálni kezdte Kriszta tökéletes mézszőke bulizós frizuráját.
Robi egy újabb ütést próbált bevinni a srácnak, és mivel elterelte a figyelmét tüstént el is eresztette Kriszta haját.
– Jól vagy Krisz?! Minden oké? – kérdezte.
– Mihez képest? – kérdezett vissza.
– Úgy értettem… hogy jól vagy-e?! – próbálkozott meg egy újabb kérdéssel.
– Jól… - felelte furcsán, bizonytalanul.
–Ezt még kurvára megfogjátok bánni! Világos?! Az apám kurva jó ügyvéd, és a tökötöket is le fogja rólatok perelni! Kicsinál majd benneteket!
– Kötve hiszem kisapám! Ha meghallja, hogy megpróbáltál megdugni! Mit gondolsz az én apám mit fog veled csinálni?! Levágja a farkadat, és megeteti veled te rohadék hermafródita!
El kellett ismerni, hogy Kriszta sosem volt hozzászokva, hogy megvédjék, ám most mégis mintha nagyon is kedvére való lett volna, és jól esett, hogy volt valaki, aki ki mert állni érte.
– Takarodj innét te kis senkiházi geci, különben kurvára megjárod! – Krisztának mintha időközben megjött volna a hangja és karakán önbizalma is.
– Csak nem összepisilted magad! Micsoda egy szánalmas féreg vagy te!
A kamasz srác látványosan fekete nadrágjára nézett, és elszégyelte magát, és mintha kicsit vissza is változott védtelen, és tehetetlen árva kissráccá, akit pátyolgatni, meg babusgatni illik.
– Hallotok ám még rólam! Veled még kurvára számolok majd valahol… - fenyegette meg mutatóujjával Robit, majd szabályosan eliszkoltak a helyszínről a többiekkel együtt.
Kriszta valami miatt csupán csak akkor mert Robira nézni, mikor a kamasz srác és csatlosai kereket oldottak.
– Köszönöm… - suttogta.
– Ö… hát… izé… nincs mit…
Ez a furcsa éjszaka egész biztosan nem marad megtorlás, vagy következmények nélkül, mert a suhanc nem az a felejtős, vagy megbocsátó típus. Kriszta most megköszörülte a torkát, és heves szívdobogást érzett mellkasában:
– Nagyon bátor voltál Robi! Igazi szuperhős! Egyedül négyük ellen.
– Hát… igen…
Krisztának valósággal forró lett az arca, szinte égetett.
– Azt hiszem rohadt nagy szerencsénk volt. – jegyezte meg.
– Az egyszer már holtbiztos! Figyelj csak, Robi mit gondolsz?! Szeretnél hazakísérni? – tett egy ajánlatot.
– Biztosan jól érzed magad? – kérdezte ismét.
– Sose voltam jobban! Majd kicsattanok! – felelte tetetett magabiztossággal, holott lelkében újra védtelen kislány volt, aki most tartós védelemre szorul, és pátyolgatásra.
– Kriszta ne haragudj, de szerintem nem mondassz igazat! Ugye?! – kérdezett rá.
,,Férfiak! Miért kell nekik mindent túlbonyolítaniuk a már egyébként is rohadtul túlkomplikált életben?!”
– Jól van na! Az igazság az, hogy lelkem mélyén még mindig reszketeg, akár egy áratlan nyárfalevél, és halálosan bevagyok ám parázva. De hál’istennek nem esett bajom hála a lovagiasságodnak, és bátorságodnak. – mogyoróbarna szeme mintha könnyezni kezdett volna az őszinteségtől.
– Ha nem vagy, hogy megments akkor egész biztos, hogy rohadtul szar dolgok történtek volna velem, amit egy egész életen át hordozhattam, és bánhattam volna. – Kriszta megpróbált halvány mosolyt erőltetni arcára, és minden mintha visszatért volna a normális kerékvágásba.
És akkor egy váratlan, mégis varázslatos pillanatban Kriszta közelebb lépkedett tétován Robihoz, felpipiskedett, mert a srác már tizenhat éves korára százkilencvennyolc centisre nőtt, és gyöndégen megcsókolta.
A csók puha volt, kellemes, de nagyon is határozott, és Kriszta érezte, hogy a kamasz srác görcsmerev teste engedni, lazulni kezd, keze tarkóját tapogatja, míg hajába túr. Most azt tudta, hogy kívánja hős megmentőjét, és hogy ez az érzés a mennyekbe repíti.
– Most már elmondhatod, hogy megcsókoltál egy igazi vérbeli lányt.
– Ö… izé… annyira… - hebegte.
– Ezt nyugodtan vehetem virágnyelven akár igennek is?! – kuncogva végre elnevette magát, és magának se vallotta be, de az elmúlt pár percben valóságosan a fellegekben érezhette magát.
Az éjszakai városnál nincsen fenségesebb, és rémisztőbb látványosság.
Azonnal leintettek egy taxit, ami az egyik mellékutcában parkolt, és Kriszta úgy döntött előbb Robi viszi haza, elvégre megígérte anyukájának, hogy vigyáz rá.
Amikor bő huszönöt perc múltán hazaértek a lakótelepi sarokházhoz, ahol Róbi a szüleivel születése óta élt, Kriszta ragaszkodott hozzá, hogy a taxit majd ő kifizeti. Elvégre ez a legkevesebb.
Majd kiszálltak a kocsiból, és a panelház felé lépkedtek kéz a kézben.
– A sok kellemetlenség és halálfélelem dacára szeretném, ha tudnád, hogy jól érezte magam veled, és örülök, hogy négy éven át minden egyes nap vigyáztál rám… – buktak ki szájából a tétova, ám annál őszintébb, hűséges szavak.
– Nagyon fogsz hiányozni, ha leérettségiztünk, és elsodor az élet… - válaszolta.
– Emiatt nem kell aggódnod drága! Telefonszámot cserélünk, vagy levelezhetünk is! Már most nyáron megfoglak látogatni, ha nem bánod! Elmehetünk moziba, vagy csinálhatunk, amihez csak kedved van! A legfontosabb dolog, hogy megőrizzük míg lehet a barátságunkat!
– Én sem mondhattam volna szebben! – kontrázott, majd úgy tűnt tétován babrál a bejárati kulcsaival, mintha a sötét félhomályba csupán csak nehezen találná a bejárati ajtó zárját.
Kriszta ekkor újból felnyújtózkodott, akár egy karcsú macska egészen húsos ajkáig, és újabb romantikus csókjelenet következett.
– Nagyon finom ízed van… - állapította meg hosszú percek múltán. Majd elköszöntek egymástól, és Kriszta visszaszállt a taxiba, hogy hazamenjen.
Másnap aztán a gimiben mintha már mindenki tudott volna róla, hogy milyen baljóslatú esemény történhetett volna a szalagavatós buli után, ha Róbi nem védi meg Krisztát.
Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki egyedül csak Robival szeretne haverkodni. Kezetráztak vele, hátba veregették párszor, és mindenáron elakarták hitetni vele, hogy végre valahára ő is teljesjoggal bekerülhetett a nagymenők táborába, ahol csak győztesek vannak.
Kriszta is – úgy tűnt –, visszatért csajos barátnőihez, akik nem győztek sóhajtozni, és ámuldozni, hogy Róbi nem is annyira lúzer, meg gyáva anyámasszonykatonája, mint azt az osztályfőnök, és néhány tanár róla elhitetni szándékozott.
– Jaj csajszi! Én bizony totál kész lettem volna, ha téged letaperol az a rohadék. – vetette fel vagány Anna a csajos szövetség egyik jeles képviselője.
– Nem is hittem volna, hogy a Robika ilyesfajta tökös dolgokra képes! Ezt nevezem! – jegyezte meg Viki.
– …És mondd csak?! Milyen volt a smárolási akció?! Ki élvezte jobban?! – kérdezte a mindig kíváncsi, kotnyeles Bernie.
– Ezt nem fogom a kíváncsi orrotokra kötni! Róbi fanasztikus srác, csak kicsit azt sajnálom őszintén, hogy anno, amikor még nagyon a kapcsolat elején tartottunk nem akartam kicsit jobban megismerni! – sóvárgott Kriszta.
Elkezdődött a tanítás és az osztály zsibongása lassan elcsendesedett…
Kora délután háromnegyed kettő magasságában, amikor minden diák, akár egy nyüzsgő hangyaboly elhagyta az osztálytermet csupán csak két ember maradt a teremben: Kriszta és Robi.
Kriszta odament a kamasz sráchoz, megfogta kezét, és sugárzó mosollyal nézett fel rá. Nem volt fölösleges szavakra szükség többet, mégha erre azt mondják ,,egyesek” hogy a kamaszszerelem hamar elmúlik.
Az érettségi után mindketten együtt mentek egyetemre. Nem múlt el nap, hogy nem támogatták, segítették, vigasztalták, vagy felemelték volna egymást, és mire diplomaosztásra került sor közösen már a két karikagyűrűt is kinézték, hogy elkezdhessék közösen felépíteni együtt töltött tartalmas életüket.