Új Novella

GYÁSZÖRVÉNY, SZÍV-VIHAR
A férfi pontosan november utolsó hetében töltötte be a negyvenkettedik életévét. Még együtt leszedték a karácsonyfát csontsovánnyá zsugorodott édesanyjával, amikor alig egy héttel később a sokat szenvedett asszony váratlanul meghalt.
A férfi – akit kicsit mindenki –, örök gyerekként kezelt, hiszen nem voltak rossz szokásai; nem ivott, nem dohányzott. Sőt kicsapongó, vagy bűnözői életmódot sem folytatott valósággal totálisan padlóra küldte a megfellebbezhetetlen emberi ítélet; imádott édesanyja már soha többet nem fogja megvigasztalni, ha szomorú, vagy bánatos, soha nem készít neki fahéjas porcukros tejbegrízt, amit kiskorától rajongásig imádott, és már sohasem ismerheti a sem a férfi élettársát, sem a gyermekét, ha egyáltalán ebben az életben ez még megadatik még neki.
A lelkiekben összetört férfi zsibongó, kattogó agyában egymást követték a megoldandó, megválaszolásra váró kérdések: miként és vajon hogyan kellene intézkedni?! Hiszen még sosem került ennyire tragikus és váratlan helyzetbe. Tanácstalanságában előbb imádott nagymamáját hívta fel okostelefonján, aki üvöltve mondta a telefonba, hogy azonnal hívjon mentőt. Később pedig szomszédasszonyát kérte meg, hogy legyen a segítségére.
Két jól megtermett, tagbaszakadt mentőstiszt érkezett alig tíz perc múltán a férfi lakásába. A nyurga, soványabbik közölte vele a tényeket, miszerint: itt már nem volt értelme sem az újraélesztésnek, sem más életmentő beavatkozásnak, hiszen a klinikai halál alig öt perc alatt bekövetkezett. Mielőtt a két mentős fél órán át adminisztratív papírokat töltögetve sietősen elment a lakásból, még közölték, hogy a hivatalos halottkém délelőtti órák környékén várható, és persze még hanyagul odavetették, hogy őszinte részvétjük, és hogy sajnálják, hogy így történt a dolog.
Időközben a nagymama is megérkezett, hála a férfi unokabátyának, aki már élt át hasonló tragédiákat két szülőjével, így pontosan tudta mit kell tenni.
– Édes fiam! Hát mi lesz teveled?! Mondd meg nekem?! – kérte, követelte sírógörcsök közepette a most törékenynek, védtelennek, egyszersmind totálisan kiszolgáltatottnak látszó, idős, özvegy asszony.
A férfi unokabátya igyekezett bátorítani, bíztatni rokonát:
– Hát kedves Matyikám! Őszintén sajnálom, és ebben a nehéz percben… de mindenben számíthatsz rám! – fogalmazott egyértelműen.
A hivatalos halottkém egy húszas évei végén járó, csinosan, elegánsan öltözködő nő volt, aki kötelezően előírt egészségügyi maszkot viselt, és már-már kínzóan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá semmihez, és ne fogjon meg semmit.
– Jó reggelt, kívánok! Ön az elhunyt rokona? – következtek a szokásos értelmetlen, hivatalos, vége-hossza nincs kérdések.
A férfi némán bólintott.
– Tisztelt Uram! Ne haragudjon, de beszéljen kicsit hangosabban, mert nem értem! – hivta fel kicsit szigorúan a figyelmet az elegáns nő bizonyos feltételek betartására, mire a férfi kinyitotta a száját, és azt mondta, amit kérdeztek tőle. Ez az eljárás is legalább negyvenöt-ötven vaskos percet vett cakumpac igénybe.
– Elmagyarázom, hogy most az történik, hogy hívtam maguknak a halottszállítót, akik két órán belül lesznek itt! Ezeket a hivatalos dokumentumokat fogják maguktól kérni, ha megérkeznek! Akkor hát, minden világos?! – nézett előbb a férfira, később az unokabátyára, és legvégül a könnyrohamokkal küszködő nagymamára.
– Minden világos! – felelte halkan, tárgyilagosan a férfi. – Köszönjük, hogy idefáradtak!
– Kérem! Ez nálunk szakmai kötelesség! – A csinos, szájmaszkos nő felállt a kis étkezősarokban lévő székről; elpakolta holmijait, majd kollegájával együtt már távozott is, mintha egyéb sürgős, halaszthatatlan dolga lenne.
A halottszállítókra még így is majdnem két és fél órát kellett várni, hiszen hétköznap lévén dugó-dugó hátán volt a belvárosban, így totálisan bedugult a közúti közlekedés.
A kétségbeesett férfi azonnal csipkebogyóteát főzött a nagymamának, és kent neki egy kis vajas kenyeret, hiszen az idős, betegeskedő asszonynak gyógyszereket kellett bevennie, többek közt azért, hogy instabil, és ingatag vérnyomását egyáltalán kordában tudja tartani.
A halottszállítók is párban jöttek. Két középkorú ember, akik egy acélkeretes hordágyat cipeltek magukkal, és azonnal kezdték megszabadítani a holttestet a fölösleges bizsuktól, és ékszerektől.
– Ne aggódjék Tisztelt Uram! Vigyázunk az édesanyjára! Őszintén sajnáljuk a dolgot! – őszintének ható szavuk mögött csupán a kötelezően előírt protokoll, és formalitások megkerülhetetlen válasza sorakozott. A kihűlt testet felrakták a gurulós, acélágyra, becsomagolták fekete zsákba, majd, amikor húsz perc múltán mindennel elkészültek közölték a hozzátartozókkal, hogy az adott kerület patológiai osztályára szállítják, mert ők illetékesek kiállítani a halotti bizonyítványt, és csak ennek az okmánynak a segítségével tudják az elhunytat eltemetni.
A szomorú férfi minden embertől igyekezett megkérdezni kérnek-e frissen főzött fekete kávét, ám minden hivatalos személy, aki a nap folyamán megjelent udvariasságból-e, vagy kötelező emberi együttérzésből azonnal elhárította a felkínált gesztust.
Időközben a nagymama is megpróbált enni pár falatot, hogy gyógyszereit maradéktalan bevehesse, majd együtt kezdtek merengeni, töprengeni azon, hogy vajon mibe is halhatott bele a felnőtt férfi édesanyja?!
Hogy beteg volt-e? Kétségtelen, hogy súlyos daganatos betegséggel küszködött, ami visszafordíthatatlannak bizonyult, mert a test előbb-utóbb feladta a küzdelmet, amikor már a máj sem tudott megfelelően működni.
– …De hát édes fiam! Mesélj el öreganyádnak mindent, ami ebben a három napban történt! – követelte szépen kérve az idős özvegyasszony, miközben állandóan rohamosan könnyek fojtogatták a torkát.
A férfi az elejéről kezdte. Semmit sem hagyott ki, miközben egyfolytában önmagát vádolta azzal, hogy talán, ha előbb szólt volna a rohammentőknek, ők még megtudták volna – átmenetileg hosszabbítani imádott édesanyja tiszavirág-életét.
– …De hát, hogy történhetett ez, amikor sugárzó, életvidám asszony volt, és ment, és tette a dolgát?! – A szomorúságában megtört nagymama most legszívesebben az egész világra szabályosan rázúdította volna a tehetetlennek hitt haragját, hiszen egyetlen lányát veszítette el a betegségben vívott harcában.
– Nagymama… kérlek próbálj megnyugodni… - kérlelte annyira megértő, kedvesen, és rendkívül gyöngéden a felnőtt férfi, mintha csak egy kisgyereket kellene beszélnie, vagy megvigasztalnia.
– Engem te ne merészelj nyugtatgatni, édes fiam! Hát nincs elég bajunk, és akkor még ez is! Miért kellett ennek a rusnya életnek az én drága lányomat is elvennie! – az asszony sötétbarnás szemeiből újra feltörtek a megállíthatatlannak tetsző záporkönnyek.
Nemsokkal később egymás után telefonhívások zavarták meg a gyász és az emlékezés átmeneti folyamatát, és persze minden hozzátartozót, rokont, és ismerőst egyetlen kérdés izgatott: miben halt meg az elhunyt?!
– Kedves Matyikám! Tudd, hogy mi mellettetek állunk, és ha bármiben segíthetünk csak szóljatok bátran! Hogy történt az eset?! – kérdezgették innen-onnan az ismerősök.
– Sajnos még mi sem tudjuk biztosan… - válaszolta a megtört férfi, hiszen nem látta okát annak, hogy mi értelme volna a szennyest, és bizalmas információkat más orrára kötnie, így inkább udvariasan a diplomácia álláspontjára helyezkedett.
A temetést a férfi unokbátya fizette, hiszen az állítólagos rokonok nem szívesen nyúltak zsebeikbe, talán nekik sem volt annyi, amennyivel hozzájárulhattak volna a temetés előkészületeihez.
Amikor eljött a temetés újfent a feltörő gyász alapfokozatai, és folyamatai dúltak a háborgó lelkekben.
A felnőtt férfi, a nagymama, és az unokabátyám álltak a ravatalnál, ahol egy virágmintás urnában nyugodtan az elhunyt asszony földi hamvai.
Szinte – kivétel nélkül –, precíz pontossággal meg lehet figyelni azt, hogy kik azok a jelenlévők, akikre számítani lehet, és kik azok, akik csupán merő udvariasságból, kíváncsiságból jöttek el, s kik azok, akik önzetlenül segíteni szerettek volna.
– Matyikám! Hát mit is mondhatnánk ebben a tragikus szituációban?! Együttérzünk veled, és tényleg, ha bármire szükséged lenne csak szólj nyugodtan! – válaszolták a közeli rokonok, családtagok, majd a szertartást követően már ültek is be kocsijaikba és elmentek egyedül hagyván az idős nagymamát, a felnőtt férfit, és az unokatestvért.
– Látod, édes fiam! Ez mindennek a teteje! Jól jegyezd meg, hogy ilyet sosem volna szabad csinálni! A családnak tűzön-vízen át muszáj volna összetartania, különösen most! – jegyezte meg rázkódó sírógörcsök közepette a nagymama, majd a két felnőtt férfi és a nagymama is autóba szállt és hazahajtottak.
Később a férfi összeütött ebéd gyanánt egy kis krumplistésztát maguknak, de nem igazán volt étvágyuk, legfeljebb csupán csak pár falat erejéig. Közösen ültek az étkezőasztalnál, és történeteket kezdtek mesélni az elhunytról, hogy milyen élettel teli, karakán, és határozott, makacs temperamentumos asszony volt, amikor még úgy hitték, hogy egészséges.
Valamivel kora délután magasságában a nagymama mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy épp elfelejtett valamit felpattant a kényelmes fotelből, ahol eddig üldögélt, és kijelentette kisírt, táskás szemekkel, hogy most már ideje visszaindulniuk, miután nem itt laktak, hanem a város másik végében:
– Édes fiam! Megleszel egyedül?! Van nálam nyugtató gyógyszer, ha kérsz?! – fordult halk, bizalmas hangon felnőtt unokája felé az asszonyság.
– Nem mama! Isten ments! Gyógyszert soha! Látod anyuval is mi lett!
– Az már igaz édes fiam! – igyekezett egy papírzsebkendővel egy nagy gyöngyvastagságú könnycseppet kitörölni szeméből, majd a felnőtt férfi lekísérte őket a liften, majd egészen a parkolóig, ahol már ültek is be az unokabáty kis kétszemélyes furgonjába, hogy az idős asszony hazamehessen.
A férfi még sokáig nézte őket mélázva, tanácstalan…








