TETTEN-ÉRÉSEK LÁTSZATA

A hamiskodó, álszent próféták,
akárcsak milliónyi égen
a csillagok egymás után
megjelennek a hamis
Kánaánokról regélnek;
csupán egyetlen dologról
feledkeznek el rendszerint
állandóan, miszerint:
a bőség kosara lyukas,
s sosincs tele.

Az átlagember munkáiért
a Lét sehonnai hasztalan
olcsóságokkal megfizet,
így válik lassacskán
nevetségek
tömeg-tréfáivá
megannyi szánalmas
kishitű küszködés.

Szigorított disszonanciákkal
egyre kevésbé lehet
megtorolni hamis-hazug
látszat-harmóniákat.
Mintha mostanság
minden esetben
elmaradna már
az összetört,
csalfa remények
feltámadása is.

Mert alvilági sorsok
kicsinyes bunkerei
– meglepően hamar –,
beomlanak, ha nem
létezik már elegendő
szilárd tett-akarat.
Hogy a levetett percek
meztelen szent magánya
is sokszor kiöltözött;
összegyűrt arcokat
hordozna magukban
a lélek-váltók.

Mert mostan már
jócskán falánk-ordassá
lett e mostani spicliskedvű Kor,
melyben tűrve
kényszerültünk létezni,
egyenesen szívünkig is
elér tigris-metszőfogsora.

Az önmagával is
jóllakatottak
Sziszifusz-súlya egyre
inkább lehúzza áldozatait,
mert árnya van tetteiknek
éppen úgy,
akárcsak alamuszi
cselekedeteiknek;
mert elsikkasztják
a mindenkori lényeget
agymosott hülyék
éppen úgy, akárcsak
idióta kóklerek,
még a bíró is
cinkosokat pártfogol,
csak mert azok
többet fizetnek.

Mindenki önmagába
zárt gyávaságának
egyedüli fogja,
hisz nincs mód
a megváltás felé.
Elbuktatott esély
vagy rohadó sors
kell-e e
mostani perc-embernek?!
Sokszor van úgy,
hogy immár mindenkit
nyugtalanítva rémisztget
a ránk szakadt Hiány.

Mert minden hiány
egyben veszélyes szakadék is,
ahova bárki önkéntelen beléphet;
sebek beforradása helyett
egyre mélyülő verembe
hullnak ellenérvek,
végzetes csapdaként
kinyitja Kharübdisz-kapuit,
hogy a szándékosan
megsüketített semmibe
ver hidat.

ÖSSZETÖRT SZÍVEK GYÓGYULÁSA

A negyvenes éveiben járó apuka szinte majdnem minden nap kilátogatott a sírkertbe.
A karácsony volt számára az év legnehezebb napja, hiszen az ember hogyan magyarázza el a halál fogalmát egy pöttöm, imádnivaló pici lánynak, aki számára az élet csupán csak most kezdődne, és akinek még szüksége lett volna az anyukájára.
– Apu? Hova megyünk? – kérdezte kíváncsian Maya, miközben engedelmesen tűrte, hogy az apja gyöngéden beszíjjazza a kocsi hátsó ülésén a gyerekülésbe.
– Meglátogatjuk az anyut kicsim…
– Apu, feldíszítjük a fát?
– Meglátjuk, hogy mire marad időnk a nap folyamán édesem. – közölte, majd amikor végzett kislánya biztonságával beült a vezetőülésbe, és kikanyarodott a közúti, kissé zsúfolt forgalomba.
Míg a temetőig elértek valóságos tömegközlekedési dúgó-kálváriát, és kisebbfajta megterhelő tortúrát kellett átvészelniük. Rengeteg sok egymás idegeire menő autós akart pofátlan módon előnyöket kicsikarni saját magának erőszakos tolakodásával, és nyomulásaival.
Az apuka óvatosan, minden szabályt betartva haladt. Nem volt értelme sürgetnie semmit. Előbb-utóbb majdcsak megérkeznek úticéljukhoz, addig is türelem.
Az egyik jócskán agresszív autós szabályosan majdnem letolta az autójukat egy leállósávba, mert nagyon is keveselte a nyugdíjasoknak való hatvan sebességet.
– Hogy a jó kurva anyádat! – ordította a férfinek, miközben leengedte a vezetőülés felőli ablakát, és telitorokkal ordítozni kezdett, ahogy csak torkán kifért.
– Önnek is szép napot kívánok! – közölte vele kimért udvariassággal a férfi, majd mintha mi sem történt volna máris átlavírozott egy másik haladó kocsisorba.
Valósággal ki nem állhatta az ilyen vadbarom bunkó-paraszt embereket, de hát muszáj volt jócskán tűrtőztetnie magát, különben milyen emberi példát mutat majd kislányának.
– Apu? Az a dühös bácsi kire volt mérges? – kérdezte Maya.
– Tudod kicsim saját magára, mert türelmetlenségében nem tudott várni, és azt gondolta másokon kell kitöltenie a mérgét. De ez nagyon csúnya, és helytelen dolog.
Tovább haladtak az autóval, és kicsivel délelőtt tíz óra előtt néhány perccel már meg is érkeztek a temető főbejáratához, és sikerült egy virágos stand melletti nem fizetős parkolóhelyet is találniuk.
– Megjöttünk édesem! – közölte az apuka, majd kiszállt az autóból, hogy segítsen kiszállni kislányának.
Amikor ezzel megvoltak bezárta a riasztóval is ellátott kocsit, és kéz a kézben sétálni kezdtek a komor hangulatot árasztó sírkert felé, ahol főként idősebb, nyugdíjas emberek jöttek.
– Apu? Anyu is angyal lett?
– Biztosan kincsem… egész biztosan…
Miközben felesége sírjához sétáltak a férfi odaadta az aprócska mécsest a kislány pöttöm ujjacskái közé, hogy majd meggyújtják.
– Mit szólnál, ha meggyújtanánk a mécsest?! – kérdezte, mire Maya bólintott szomorkásan párat, és hagyta, hogy pöttöm kis kezeiből az apja kivegye a mécsest, és meggyújtsa.
– Apu? Anyu miért halt meg? – érdeklődött.
– Tudod kicsit anyu fejében volt egy vérrög, ami leállította a teste működését… – óvatosan mondta ki a szavakat, mert úgy érezte menten elbőgi magát, ha kislánya még többet akarna tudni.
– Fájt neki? – kérdezte félve.
– Emlékszel kicsim, amikor te is beteg vagy, neked is szokott fájni hol a torkod, hol a pocakod, és akkor nagyon gyengének, és erőtlennek érzed magad. Anyu is gyenge volt, de tartotta magát, mert téged a végtelenségig nagyon szeretett.
– Nagyon hiányzik… – kezdett kezdeti hüppögésbe a kislány, mire apja letérdelt hozzá, és átölelte rázkódó kis testét. Próbálta vigasztalni, míg önmagát marcangolta, és a világot is elátkozta, hogy miért nem élhettek ők így hármasban teljes életet?!
– Tudod mit édesem?! Mondd el az anyunak, hogy mit érzel. Biztos vagyok benne, hogy valahol most is figyel bennünket, és talán meg is hallgatja szavainkat.
A kislány kicsit közelebb totyogott anyukája sírjához, és halk, szinte suttogó hangon, mintha bizalmas, nagyon fontos titkokat mondana elmesélte mi az ami bántja, és mi történt vele az elmúlt hónapok során.
Így is legalább fél órába telt mire végeztek, és Maya – úgy tűnt –, kicsit ki is merült a sok beszédtől, így apukája karjában vitte vissza az autójukhoz.
Másnap a férfinek fontos üzleti tárgyalása volt, és amikor a kislányért kellett volna kora délután az óvódába mennie még mindig tárgyalni kényszerült az üzleti partnerekkel, így egyik legjobb gimis osztálytársát bízta meg, hogy hozza el Mayát az óvódából.
– Szia Kriszta! Bocsáss meg, hogy zavarlak, de sajnos képtelen vagyok elszabadulni a munkahelyemről, és ha esetleg ráérnél, akkor volna kedved elhozni a kislányomat az oviból? – indított egy afféle ártatlannak tetsző kéréssel.
– Hát szia drága Kornél! Téged is jó hallani! Mikor is találkoztunk utoljára? Úgy nagyjából húsz éve?! – a nő hangján enyhe neheztelés érződött, amit érzelemi hullámzások követtek. – Nem is tudtam, hogy kislányod született! Őszintén gratulálok! A kismama jól van?!
– Nos… sajnos őt… elvesztettük, így csupán csak ketten maradtunk… - vallotta be megcsuklott hangon, mire a nő egy idiótának érezte magát, és nem győzőtt bocsánatot kérni:
– Jaj, drágám ez annyira kegyetlen, és borzasztó! Annyira sajnálom, és őszinte részvétem… a kislányod hogy bírja?! – jött egy következő érdeklődő kérdés.
– Tudod Maya nagyon erősnek igyekszik mutatni magát, de úgy érzem, mintha a bizalmat elvesztettem volna…
– Ez ilyenkor… természetes… Figyelj csak! Van még egy kis melóm, de délután fél kettőre érte tudnák menni! Hova jár oviba?
– A XI. kerületbe! És nagyon lekötelezel!
– Semmi probléma! Örülök, hogy megkerestél!
A mobilbeszélgetés csupán alig hét percet vett igénybe, mégis mindketten úgy érezték, hogy mintha időközben egy egész örökkévalóság játszódott volna le közöttük.
Mire elérkezett a bűvös délután fél kettes időpont Kriszta már ott is volt autójával az óvoda előtt. Még szerencse, hogy a GPS kéznél volt, és nem verte át, bár valósággal ódzkodott a modern digitális kütyüktől, amik gyakorta több kárt okoztak, mint hasznot.
Amikor megmondta a kislány nevét, és azt hogy az apuka barátnője a legtöbb óvónő, és dadus kissé furcsán nézett rá.
– A kislány túl van a csendespihenőn, és most játékos foglalkozáson vesz részt! – közölte kimérten az egyik nem túl barátságos dadus.
– Ó, megértem! Akkor ha lehetséges megvárnám!
– Ahogy gondolja, hölgyem! – a dadus visszament a kicsik közé. Alig telt el fél óra és szólították Krisztát, hogy hazaviheti a kislányt, aki most úgy nézett rá nagy, gesztenyebarna szemeivel, mintha még életében nem látott volna felnőtt embert.
– Hát szervusz Maya! Örülök, hogy találkoztunk! – hajolt le hozzá, és mosolygott bizalmasan, hogy elnyerhesse a megszeppent, kicsit félős kislány rokonszenvét. – Én apukád barátnője vagyok! Együtt jártunk gimibe, és már nagyon sokat hallottam rólad! Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád!
Maya első meglepetésében szóhoz is alig jutott. Nem ez volt megbeszélve. Neki azt ígérte az apukája, hogy eljön érte, és hazafelé menet az autóban megnézheti a Jéghercegnő c. animációs rajzfilmet.
– Menj szépen a nénivel Mayácska! – engedte el kis pöttöm kezeit a dadus, majd kettesben hagyta őket.
Maya félve, bizalmatlanul fogta meg Kriszta kezét, és még így is jó pár percbe beletelt mire úgy nagyjából sikerült felengednie, és ellazítania egész testét.
– Hazaviszek, és együtt megvárjuk az aput jó, kicsim?! – kézen fogta és sétálva megindultak Kriszta autója felé.
– Te nagyon szép néni vagy! Apukám szerethet téged! – mondta.
– Nos, hát… nagyon köszönöm! Te pedig egy gyönyörű, imádnivaló kis hercegnő vagy, aki nagyon jól kiismeri magát a világban. – becsatolta a biztonsági övét ezúttal az anyósülést használva, mert nem volt gyerekülése.
Az egész úton Kriszta részletesen elmesélte, hogy hogyan ismerkedtek össze a gimnáziumban Maya apukájával, és kicsit talán már akkor is kamaszos szerelem fűzte őket össze, aztán érettségi után valahogy mindketten más irányba indultak el az ún. felnőtté válás útján.
– …Tudod anyukám nemrég elment az angyalok közé, és most nagyon nehéz, mert szomorú vagyok, és apukám is nagyon szomorú… - vallotta be, és Kriszta – miközben megpróbált erősen koncentrálni a vezetésre –, máris úgy érezte majd megszakad a szíve, hogy ennek a drága kislánynak anya nélkül kell majd felnőnie. Zsebkendőt vett elő a kabátja zsebéből, és megpróbálta feltűnés nélkül kifújni az orrát.
– Anyukám nagyon szép nő volt, és apukám azt mondja, hogyha felnövök én is nagyon szép lány leszek…
– Te már most is gyönyörűszép vagy… – jegyezte meg enyhén szipogva, mert meghatották a kislány szavai.
– Nem sok barátom van, mert most mindenki furcsán néz rám, de már megszoktam…
– Tudod kicsim az baj, ha nincsenek barátaid… de reméljük ez egy szép napon majdcsak megváltozik.
Mire hazaértek Mayáék társasházi lakásába Kriszta elfelejtett egy nagyon fontos dolgot; megfeledkezett róla, hogy a lakáskulcsok még mindig Kornélnál vannak, így nem tudnak bemenni a lakásba.
Igyekezett nem pánikolni, és kétségbeesni, hiszen hangulatingadozása a kislány lelki világát is nagyban befolyásolhatta. Tehát visszafogta magát.
– Hú! Hát kicsim! Az a helyzet, hogy nem tudunk bemenni a lakásotokba, mert apukádnál vannak a kulcsok.
– Miklós bácsinak is van kulcsa! – jelentette ki Maya.
– Hát ez remek! És Miklós bácsi hól lakik?
– A földszinten!
– Akkor most együtt lemegyünk, és megkérjük szépen, hogy nyissa ki a lakást.
Azzal mindketten lesétáltak a földszintre a portásfülkéhez, ahol egy nyugdíjaskorú öregember éppen kedvenc sportrovatát böngészte, és kissé meg is lepődött, hogy Mayát egy csinos, és nagyon is dekoratív nő társaságában látja.
– Szia Mayácska! Miben segíthetek?!
– Csókolom Miklós bácsi! A kulcsokat kérjük!
– Igen, ugyanis elfelejtettük elkérni Maya apukájától, így most nem tudunk a lakásba bemenni! – igyekezett megmagyarázni a kacifántos helyzetet a nő.
– Semmi probléma drága hölgyem! – az öreg máris felállt, igyekezett megigazítani összegyűrődött ruháját, majd a megfelelő kulcs segítségével máris kicsoszogott a fülkéből, és felkísérte őket a lakásig, majd kinyitotta az ajtót.
– Nagyon köszönjük a segítséget Miklós bácsi! – hálálkodott Kriszta.
– Kérem drága hölgyem! Légy jó kislány Mayácska! – búcsúzott tőlük.
Mindketten végre bementek a lakásba, és Kriszta segített óvatosan levetkőzni a kislánynak, mielőtt a ruhái rámelegedtek volna.
– Nagyon szép otthonotok van! – nézett körbe a tágas szobákban.
– Igen, anyukám csinálta.
– Biztosan nagyon hiányzik!
– Igen…
Hamar besötétedett – tél lévén –, mire az apuka hazakeveredett a munkából.
– Sziasztok! Hát ti?! – lépett be az ajtón, majd levette a kabátját.
– Maya álomszép, és nagyon okos kislány! És nagyon aggódott miattad! – dorgálta meg régen nem látott volt osztálytársát Kriszta.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak! Nagyon csinos, és extravagáns vagy! Mesélj? Mi van veled?! – érdeklődött.
Talán üljünk le a nappaliban, vagy valami…
– Persze! Kérsz esetleg valamit…?!
– Most nem kösz!
Mindketten helyet foglaltak a nappaliban, és miközben Maya kedvenc babáival, és játékaival játszadozott a szőnyegen, addig ők mint két jóbarát egymás szájából vették ki a szót úgy igyekeztek minél részletesebb feleleveníteni a megtörtént, közös emlékeiket.
– …Volt egy komoly kapcsolatom, és azt hittem, hogy boldog feleség, és családanya lehetek ám az a rohadék seggfej átvert, mert a legjobb csajos barátnőmmel csalt meg, és most úgy hallottam, hogy egy tizenhat éves szőkének csapja a szelet. – mesélte el kisiklott életét Kriszta.
– Ezt őszintén sajnálom!
– Hát még én, de muszáj volt túltennem magam rajta, mert nem dughattam örökké a homokba a fejem.
– Ez érthető! És aztán mi történt?
– Volt egy jó kis rádiós állásom a belvárosban, de egyre kevésbé éreztem, hogy a saját ötleteimet megtudnám ott valósítani, így hát vettem a sátorfámat, és egyszerűen eljöttem, majd kipróbáltam az otthoni home office munkakört. Szerintem elfogadható.
– Ennek igazán örülök! Tudod most ott állok, ahol a part szakad, mert karácsony lévén mindenki ünnepel, így gyakorlatilag magukra vagyunk utalva.
– Figyelj, én nagyon szívesen segítek nektek, amiben csak kell! Úgy sincs más elfoglaltságom!
– Igazán nem kérhetek tőled ekkora áldozatát!
– Jaj, menj már az udvariaskodásaiddal! A legjobb barátom vagy, sőt még annál is több… – mondta ki hangosan, és el is pirult.
– Ez nagyon jól hangzik… – Kornél még mindig szerette elhunyt feleségét, ám alighanem muszáj volt belátnia, hogy kislánya érdekében muszáj módosítania közös életük játékszabályait, hogy valamivel elviselhetőbb legyen az élet lényege.
Így történt, hogy Kriszta szépen, fokozatosan életük szerves részévé vált.

KOPASZ KAMASZ IGAZSÁG

Már az totál kész, meggondolatlan őrültségnek tetszett, hogy Amira tar kopaszra borotválta egy általa vásárolt hajvágógéppel mézszőkés haj-zuhatagát, amire – főként –, szülei voltak rendkívül büszkék. Legjobb barátnője Fruzsi ezt a dolgot még meg is fejelte egy afféle jellegzetesen csajos, ,,erezd el a hajamat” típusú bulival egy szórakozóhelyen a belvárosi éjszakában, ahol egy közepesméretű műanyag csövön át jöttek az aperitif-italok, és a húzós vodka, és tequila-mennyiségek, és miután Amira még csak tizenhét éves múlt hellyel-közzel mivel soha az életben egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott úgy elázott, és csak részeg lett, hogy barátnőjének kellett furfangos kedvvel szó szerint kimenekíteni őt a főként üzletemberek, és ügyvédek hódító flörtöléseinek gyűrűjéből.
– Gyere csak csajszim! Mára éppen eleget ittál! – Fruzsi barátnője hóna alá tette a nyakát, és szabályosan kivonszolta őt a szórakozóhelyről, majd leintett egy taxit, amivel egyenesen hazavitte, és mikor a szülei már tűkön ültek – különösképp az aggódást túlzásba vivő apja, akkor Fruzsi nem győzte részletekig menően elmagyarázni a helyzetet, hogy sajnos ilyen esetek előfordulnak, ha az ember kamaszkorba lép, és bármi áron felnőtt szeretne lenni.
– Nos hát nagyon köszönjük neked Fruzsikám, hogy vigyáztál egyetlen lányunkra… - köszönte meg a szívélyes segítséget az anyuka, majd azonnal megpróbálta a fürdőszobába terelgetni jócskán botladozó, ingatagon járó kamaszlányát, hogy egy kiadós fürdő segítségével némiképp magához térítse.
– Akkor én már mennék is… - szabadkozott Fruzsi, és még mielőtt az összes indulat egyedül rászakadt volna konfliktuskerülőként már le is lépett a lakásból, mielőtt bárki kérdőre vonhatta még a történtekről.
Amira anyukája forró, zsongító zuhany alá állította csontrészeg lányát, majd szappannal, túsfürdővel alaposan le is csutakolta, később pedig pizsamát adva rá azonnal lefektette aludni saját szobájában. Amira máris úgy elaludt, mint akit szabályosan agyonvertek. Egész biztosan nem fog emlékezni semmire másnap, amikor majd kiadósan hasogatni fog a feje, mintha fát vágnának az agytekervényei között.
Amira másnap, amikor apja hajnalban éjszakai műszakosként elment dolgozni, és anyukája is a reggeli hat húszassal ment abban bízva, hogy kamasz lánya színjózan állapotban bemegy a gimibe a kamasz lány inkább úgy döntött lógni fog a suliból, és inkább otthon marad és DVD-ket fog nézni. Kedvenc filmjei között széles volt a repertoár; a romantikus klasszikusoktól kezdve a drámákon át egészen a kőkemény akciófilmekig.
Délelőtt tíz óra elmúlt már, amikor megcsörrent az okostelefonja, amit persze csupán vészhelyzet esetére kapott ajándékba a szüleitől, de hát az embernek valahogy mégiscsak nem ártana tartania a kapcsolatot a szűkebben vett külvilággal, nem igaz? Rögtön felvette:
– Halló… - szándékosan fáradt, rekedtes, nyöszörgő hangot hallatot.
– Szia csajszi! Csak tudni akartam, hogy hogy vagy?! Nem voltál ma gimiben? Átugorjak?! – Fruzsina volt az, mint mindig.
– Hát… nem is tudom… holtfáradt vagyok! Valami jó kis kínai kaját szívesen ennék, ha te is.
– Oksza! Figyu! Akkor beugrom a suli után a kínai büfébe a sarkon, és viszek egy kis csípős szecsúánit, meg tofus, barna tésztát, amit komázol.
– Az nagyszerű lenne! Nagyon köszi! Akkor viszlát később.
Mindketten annyira jól ismerték már egymást kislánykoruktól kezdve, hogy egyszerre nyomták meg a hívás befejezése gombot.
Amira továbbra is bámulta a nagyméretű plazmatévét a nappali szobában, és persze esze ágában sem volt a kedvenc, nagyon puha, és nagyon kényelmes pizsamáját átvenni rendes, otthoni ruhába. Kopasz feje egy kicsit fázott, de egy sapkát húzott rá, így egész kellemes idő uralkodott minden helyiségben.
A délelőtt viszonylag probléma mentesen, és hamar telt el, míg délután fél kettő felé csöngettek a bejárati kapun. Amira azonnal felpattant, mert – időközben jócskán elbóbiskolt –, és most úgy festett, mint akit kibillentettek saját jól bevált lelki egyensúlyából. Azonnal a nagyméretű ablakhoz ment, hogy megnézze ki ólálkodhat a nyílt utcán, de szerencsére csupán csak legjobb barátnője volt az, aki jelképesen felmutatott két hófehérszínű nejlon szatyrot, amiben ínycsiklandóan gőzölgő kínai kaja volt. Amira máris rohant ajtót nyitni, csajos barátnője ne várakozzék hiába.
– Szia, csajszi! – nyitotta ki előtte az ajtót, hogy beengedje.
– Szia Amira! Remélem, azért már nem vagy annyira macskajajos?! Hoztam egy kis finom kaját! – a két nejlon szatyrot máris barátnője kezébe adta, aki nem győzött hálálkodni, hogy végre kedvenc kajáiból falatozhat. Nem mintha anyukája főzte nem lett volna a kedvére való, de az ember engedtesse meg magának, hogy azt egyen, amit szeret. Nem igaz?!
A két csajos barátnő együtt lépett be a házba, és tüstént letelepedtek a nappali két kényelmes foteljébe, és máris falatozásba, és traccspartiba kezdtek.
– …Képzeld csak Amira mindenki rólad beszél!
– Várjál, hadd találjam ki. Hogy miért borotváltam kopaszra az egész fejemet, és gyönyörű napsugársörényemet miért engedtem a pusztulás útjára? – kérdezett vissza.
– Szerintem még az ofőnek is ezen jár az a nagy tudálékos esze.
– Az egyszer holt biztos. De tudod mit?! Rohadtul nem izgat! Most ehhez volt kedvem, de egyet se féljen senki: mire érettségizünk tutti biztos, hogy oroszlánsörényem lesz az osztálytablón. – Amira könnyed lezserséggel válaszolgatott a kérdésekre, majd jóízűen falatozta továbbra is saját kínai kajáját hatásos evőpálcikával. Egészen ügyesen bánt vele.
– Nem fogod elhinni csajszi! Tudod van az a félszeg, jópofa kissé dundi srác a Dávid, aki állítólag egy rahedli romantikus verset firkált össze rólad… szerintem nagyon romantikus gesztus, ha engem kérdezel.
– Ez igazán… nagyon kedves volt tőle… csak azt utálom, hogy miért kell, hogy az elátkozott kamaszkor minden szempontból a szex, és a nemi vágyak körül forogjon, amikor megvannak a saját problémáink is?! – kérdését egyszerre intézte barátnőjéhez, de önmagának is.
– Erre nem egyszerű válaszolni, de majdcsak megbírkózunk ezzel is.
– Hát… attól tartok muszáj lesz.
Időközben hazajött az éjszakás műszakból Amira apja is, aki ki nem állhatta lánya barátnőjét, mégsem mondta ki nyíltan.
– Sziasztok, lányok! Szia, kicsim! Hogy érzed magad?! Nem fáj semmid? – puszilta homlokon lányát az aggódó apa.
– Semmi vész, apu! Tökre jól érzem magam! Kérsz egy kis kínai kaját? Nagyon finom.
– Köszönöm, de jó lesz nekem, amit a hűtőben találok. – azzal tüntetően máris a kiskonyha felé vette az irányt, ahol mindennek személyre szabott helye, és rendje volt a konzervektől kezdve a tartós élelmiszereken át a főtt ételekig, melyek a hűtőben kaptak helyett. Az apuka most benyúlt a hűtőbe, és úgy döntött a tegnapról megmaradt paprikáskrumpli maradékát fogja elfogyasztani jóféle roppanós kenyérrel, hogy a kiadós, paprikás szaftot is kiadósan kitunkolhassa.
– Jó étvágyat, apu! – szólt be a kiskonyhába Amira, ahova az apja csupán azért telepedett le, hogy a két barátnő csacsogását ne zavarja.
– Köszi… – hümmögött.
– Akkor én megyek csajszi. Tényleg jó látni, hogy már jobb színben vagy! Akkor talizunk holnap. – búcsúzott Fruzsina, és azonnal kisétált a hangulatos családi házból.
Amira másnap már rendesen bement a gimibe, ahol minden osztálytársa úgy fogadta, és úgy bánt vele, mintha – legalább is –, éppen most épült volna fel egy súlyos, fertőzőnek is mondható betegségből. Mivel az osztályteremben nem volt ildomos sapkát viselni Amira egy színes, stílusos fejpánttal igyekezett rejtegetni kopasz fejbőrét, ami nagyon vagány, és extravagáns külsőt kölcsönzött számára. Ha valamihez, hát akkor a trendi eleganciához, és divathoz nagyon is jól értett.
A legtöbb tanár is úgy kezelte, mintha egyenesen a kórházból, vagy épp súlyos, hetekig tartó lábadozásból tért volna vissza. Aznap érdekes módon nem feleltették, és a kedvenc irodalomóráján sem kellett a versmemoriterből felelnie, holott, amikor még megvolt a gyönyörű haja szinte úgy nem telt egyetlen irodalomóra, hogy ne őt szólította volna fel a tanár.
Később a nagy szünetben mindenki Amira padjához özönlött, és kérték, hogy vegye le a fejpántot, mert az annyira izgalmas, meg menő dolog. Amira készséggel engedett a kérésnek, és amikor tar kopasz fejét mindenkinek megmutatta nem győztek csodálkozni azon, hogy vajon miért is művelt magával ekkora eget rengető, gyerekes ostobaságot.
– Ne izguljon senki a haj is előbb-utóbb ki fog nőni. Én pedig nem hiszem, hogy sokat változtam volna, de most már kevesebb alkoholt fogok inni! – emelte fel jobb kezét a levegőbe ünnepélyesen, mintha esküdne.
Később úgy vette észre mintha egyfajta különleges, furcsa, vegyes megbecsülés, és tisztelet alakult volna ki extravagáns személyiségével kapcsolatosan.
Fruzsival együtt érettségiztek le, és együtt mentek egyetemre is. Nagyon szerették volna, hogy együtt pasizzanak be, és együtt legyenek terhesek, ám minden azért nem sikerülhet.

KIRABLOTT-UTAS

Szerettem volna
megvigasztalni magamban
megragadt kishitű gyermeket.
Szerettem volna babusgatni,
elringatni benne
a rémálmok folyamatos
fenyegetéseit.

De már jóideje jócskán
szégyelltem magam,
akár gyáva, eltévedt állat,
aki elbújdosott
a rengetegben s inkább
önmagába belemar.

Féltem s rettegtem,
hogy vajon azzal
a kisemberrel, aki
torz grimaszt vág,
hisztizik énbennem
vajon mi lesz?!

Az ugató Hold késpengéje
vészjóslón ragyogott
ágyam felett, s reggelre
mindig másnapos,
vérbolya-ágassá lett szívem.
Vemhessé lettek immár
kuporgó emlékeim is.

Agyam kamráiba még
szűntelen tűzrakás lángol,
akár az értelem
s tudás lángja.
Lassan elmúlik majd
hirtelen minden forma
s megtalált alakzat.

A valódi értékek
egy kis darabig
még fel-felvetődnek,
csillognak s jönnek velünk
– s nem lehet pusztán
csak mérvadó,
vagy számottevő
egy-egy emberi bukás.

Lenyeli bennem
nyughatatlan sírógörcseit
a kisgyerek is;
anyjáért, az egy-Kedvesért
vacogva zokog még szüntelen.

Folytatólagos fájdalmakhoz
nem volna szabad
öngyilkos terveket
tudatosan szövögetnie.
Makacskodó törvényeimben
önmagamat emésztem.

A félelem tartós hányingere
bűzlik gyomrom katlanaiból.
Értetlenségek elszürkült
felhőiben szakadékok
homálya tapad,
leskelődik orv-gazul.

Lelkem roncsai közt
sokáig még megkísértettek
vágyaim, romantikus ösztöneim.
Semmitmondó Halált
tudatnak előbb-utóbb
farkasszemet néznek.
Jó volna még zárt-nyugalmam
falai közé külön-békét
osztogató vendégeket hívatni.

Akár fölborított
meteor-felhőket át
szurkálva kellene
alászállnom a Lét mélységeibe.
Bebörtönöztem már jól
magamat jó mélyen
s ha bűnösöket akarok találni,
önmagamat faggatom sokszor!

KARATE-TITKOK A PINCEMÉLYBEN

A társasházi lakásnak viszonylag nagy pincehelyisége volt, ahol főként a lakók elhasznált, megunt, vagy nagyon ócska, régies dolgaikat tárolták. Mikor mit. A legtöbb esetben a gyerekek kinőtt szánkói, síléctalpai, hólapátok sorakoztak itt katonás sorrendbe téve, ám az is előfordult, hogy egyenesen egy négytagú család állította be saját négy darab kerékpárjait, de még így is maradhatott bőven hely, csupán az adott tárgyak elhelyezkedési sorrendjét kellett egy kicsit megváltoztatni.
A kamasz srác nem lehetett tíz évesnél több. Bár a korát nehezen lehetett volna pontosan megsaccolni, mert pufók arcát leginkább valami benső koraérettség jellemezte, amit viszont csupán csak egyre kevesebben vettek észre.
Arcán kék-zöld-lila, majd sötétbarnás monokli éktelenkedett, mint valami szégyenbélyeg, melyet egyre nehezebb eltűntetni végérvényesen, míg felhasadt ajkán élénkpirosas vér szivárgott valósággal folyamatosan. Éppen hazafelé tartott volna a suliból, amikor – szokásos módon –, rajtaütöttek, és azonnal elkapták a bandavezérek ötfős társasága, és úgy elverték, mint a taknyot, majd védelmi pénz gyanánt az utolsó fillérig elszedték zsebpénzét is, és ha az nem lett volna elég még pluszba néhány kiadósan fájdalmas gyomorrúgást is muszáj volt elviselnie.
Mivel a társasház pincéjét a kutya se használta, itt az ember jóformán egész álló nap azt csinálhatott, amihez csak kedve szottyant. A kamasz srác lekuporodott egy sötét sarokban, ahol úgy tűnt, hogy az izzók fénye már nem érhet el; levette hátizsákját, melyet ugyancsak a bandatagok össze-vissza kaszabóltak egy szikeéles bicskával, aztán dühös tehetetlenségében, hogy újfent kiadósan megfingatták keservesen sírva fakadt. Ki tudja már hány órát üldögélt egymagában, amikor egy gyönyörű egzotikus ázsiai fiatal nő lépett be a pincébe. Egy hatalmas bokszzsákot cipelt éppen, és igyekezett megtalálni számára a legfelelőbb helyet. Mintha harmadik érzéke lett volna azonnal kiszúrta a szipogó, hüppögő srácot. Letette az egyik sarokba a termetes bokszzsákot, majd odalépett a srác elé.
– Szia… Hogy érzed magad?! – kérdezte közvetlen ártatlansággal.
A kamaszsrácnak fájdalmasan sajgott jóformán az összes még épen maradt végtagja, de nyúzott arcán jócskán meglátszottak a sérülések nyomai. Most felnézett kisírt, könnyező, elkeseredett zöldesbarna szemeivel, és jócskán meglepettnek tűnt, hogy vajon egy ennyire különleges, és gyönyörű nő vajon mit is akarhat tőle igazándiból?!
– Chang Mei vagyok… - mutatkozott be akcentussal beszélve magyarul. – Téged hogy hívnak?
– Balázs… - felelte halkan.
– Van kedved segíteni…? – kérdezte kedvesen, és máris kivett egy tiszta papírzsebkendőt bőrzsekije zsebéből, és gyengéden a srácnak adta, hogy itassa fel a vércseppeket ajkáról.
– Ö… hát… talán… szívesen… - tétovázott, mert nem igazán értette, hogy mit szeretne tőle a gyönyörű ázsiai nő.
– Akkor gyere! – azzal felsegítette a műszőnyeggel borított földről, majd visszamentek közösen a nagyméretű bokszzsákhoz, melyen egy afféle láncos kampó függeszkedett, melyet egy plafononra szerelt másik kiszögelésbe lehetett beakasztani. Most ezt a kiszögelést igyekeztek mindketten előbb megtalálni. Végül a pincehelyiség felénél rá is bukkantak, és az ázsiai nő annyira könnyedén akasztotta fel a termetes, nehéz bokszzsákot, mintha – legalább is –, tollpihéket cipelt volna.
– Alapállás! – mondta Balázsnak, aki tétován nézett rá, de megpróbálta figyelni minden mozdulatait. Chang Mei úgy helyezkedett el, hogy fél testét mutatta neki a srácnak, majd két karját arcához emelte ökölbe szorítva, és kérte, hogy ezt Balázs is pontosan így csinálja.
– A legfontosabb, hogy sosem szabad hagynod, hogy bárki megüssön téged! A két kezeddel egyszerre tudsz ütni, és védeni, és a könyököddel is háríthatod az ütéseket. Azzal a bokszzsákot kezdte valóságos villámsebességgel sorjázni, püfölni, ostorozni, és úgy tűnt hogy szerencsétlen, nagyéretű zsák már alig bírja.
– Így kell tartanod a kezed, és a lábaddal is rúghatsz! – adott utasítást Balázsnak, majd szabályosan egy akkorát rúgott a szerencsétlen bokszzsákba, hogy a betonfalak is majdnem beleremegtek.
Balázs úgy nézte, bámulta ezt az igéző, gyönyörű ázsiai nőt, mintha még soha életében nem látott volna szebb tüneményt.
Chang Mei most szembefordult a sráccal, majd támadóállásba helyezkedett, és bizony nagyon úgy tűnt, hogy azonnal megakarja Balázst ütni, aki félszeg tétovasággal mindig megpróbál – jobb híján –, ügyeskedve, kissé sután elhajolni az ütésektől, bármennyire is igyekezett pufók kezeivel védeni arcát, és fejét.
– Nem így csináld! Ha támad a másik, akkor te blokkold az ellenfelet, és próbálj meg védekezni! – valósággal parancsoló hangra váltott a gyönyörű, ázsiai nő, és a kiskamasz igyekezett mindenben követni a szavát.
Chang Mei még számos főként önvédelmi alapfogást mutatott, de bőségesen jutott belőle az ún. utcai harcmodorból, és bunyóféleségekből is. Balázs igyekezett minden mozdulatot begyakorolni azzal a konkrét céllal, hogy hátha még jó hasznukat veheti.
A november végi délutánban villámgyorsasággal ereszkedett le a tartós vakondoksötétség, így Balázsnak kénytelen-kelletlen haza kellett mennie, mert főként apja rossz szemmel nézte, ha később ér haza mint ő.
– Köszönöm a segítséget… - köszönte meg az ázsiai nőnek, és meg is hajolt a tisztelt jeleként.
– Szívesen… - válaszolta a nő, majd tovább kezdte püfölni a bokszzsákot, mintha a kamasz srác már ott se lenne.
Amikor Balázs felment az emeleti lakásukba apja éppen kedvenc sportközvetítéseit bámulta a tévén, és persze az újsághírekbe is bele-belepillantott.
– Hát te meg hol kóricáltál?! – kérdezte kérdőrevonva fiát.
– Kicsit sokat kellett a suliban maradni, mert a házi feladatot is megakartam csinálni. – füllentette. Gondolta ez ég mindig sokkalta hihetőbb kicsi hazugság, mintha egyenesen apja szemébe vágja, hogy a pincében volt, és egy áloszép ázsiai nőtől vett önvédelmi leckéket.
Az apja ügyet sem vetett rá. Mégcsak azt se vette észre, hogy Balázs felhasadt ajkán időközben megszáradt, alvadt vérgöröngyök éktelenkednek, és szemei alatt is jócskán vannak kisebb-nagyobb zúzódások.
Balázs anyukája – nagy általánosságban –, késő estig is eldolgozott egy nagy irodaházban a belváros közelében, így Balázs egész kiskora óta hozzászokott, hogy mindig egymaga gondoskodjék szinte mindenről. Sebtiben átöltözött otthoni melegítős cuccaiba, majd gyorsan meg is terítette az étkezőben az asztalt, és tányérokat is tett ki, bár fogalma sem lehetett, hogy anyja vajon milyen ételkülönlegeséggel rukkol elő vacsorára.
Anyja pontosan fél hat előtt pár perccel hullafáradtan toppant be a bejárati ajtón kezében számos főként élelmiszereket tartalmazó csomagokkal, és nájlonszatyrokkal.
– Szia, kicsim! Milyen napod volt?! – köszöntötte fiát, és el is várta, hogy a kamasz elvegye tőle a holmijait.
– Semmi különös… - Balázs megpróbált úgy fordulni, hogy anyja ne vehesse észre arcán a sebeit, de – nagyon ügy tűnhetett –, hogy az asszony rájött a fondorlatra, mert azonnal kérdőre vonta fiát:
– Veled meg mi történt, édes aranygyerekem?! – jócskán megdöbbent, amikor felfedezte a monoklit, és a kisebesedett, alvadvéres szájat.
– Csak a szokásos… - próbálta elbagatelizálni az egészet a srác.
– Később erről még szeretnék hallani, most viszont éhes vagyok, úgyhogy máris lehet asztalhoz ülni.
Mindhárman asztalhoz ültek. Az asztal két szembeni oldalán az apuka, közvetlenül szembe vele a kamaszfia, míg az apa mellett az asszony foglalt helyet. Nyugodtan, kényelmesen falatozgattak, majd Balázsra hárult a mosógatás is, de most valahogy egyáltalán nem bánta.
Balázs vacsora után azonnal zuhanyozni ment, majd pizsamát, és fürdőköntöst vett mamusszal, mert hidegek voltak kicsit a szobák bármennyire is működni látszott a központi fűtés.
Az apuka továbbra is a tévét bámulta, míg Balázs anyja azonnal fia gyerekszobájába ment, és megpróbálta türelmesen, kedves közvetlenséggel kivallatni fiát a nap eseményeiről.
– …Már megint megvertek?! – érdeklődött aggodalommal hangjában. Mire Balázs bólintott párat.
– Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kell ezt csinálni, amikor te annyira jó fiú vagy, és biztos szeretnél barátokat magadnak. Balázs párszor megrázta vállait, mint akinek az egészről fogalma sincs.
– Beszélni fogok az igazgatónővel, hátha ki lehet találni valamit. – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
– Jaj, anyu… inkább kérlek ne, mert rettenetes bajba kerülök… - vallotta be az igazat.
– Édes fiam ennek sürgősen véget kell vetni. Az ilyesmit sosem volna szabad hagyni, és megengedni.
– Igen, de megint megvernek, mert te beszéltél Ági nénivel…
– Egyet se aggódj kicsim, majd én elrendezem a dolgokat.
Mindhárman vegyes érzelmekkel szívükben feküdtek le aludni.
Másnap Balázs – szokásosan –, teljesen egymaga ment iskolába, azt viszont nem vette észre, hogy anyukája ,,inkognitó üzemmódban” minden lépését követi, és száz méterrel utána lépeget.
Balázsnak jóformán az egész lakótelepet keresztül-kasul át kellett szelnie, ha az iskolaépülethez szeretett volna jutni, így nem érte felkészületlenül, hogy az egyik kissé lakatlan utcasarkon néhány gazfickó srác már régóta csak őrá várt.
– Nézzétek gyerekek! A kis genyó pisis! Hát te mit keresel itt te kis féreg?! Csak nem eltévedtél?! – vallatták, miközben körbevették őt kétoldalról, és röhögtek, mintha valami kurva jó viccet hallottak volna.
– Én csak arra gondoltam… hogy itt átmegyek… nem akarok balhét… - válaszolta alig érthetőn.
– Hallottátok srácok? Nem akar balhét a kis zsírgombóc! Majd mindjárt kapasz a kurva fejedre, ha nem adod ide az összes zsebpénzedet! – követelték tőle anyja által adott zsebpénzt.
– Én nem azért…
– Kussoljál, és add a kurva pénzed, különben halál fia vagy! – Az egyik nagyobbik, nyurga fia máris grabancon ragadta a télikabátját, és kutatni kezdte zsebeit.
Éppen annál a vegyesboltnál történt a rendhagyó eset, ahol – mint később kiderült –, az ázsiai nő is mint afféle bolti segéd dolgozott, és végignézte azt, hogy mi történik a nyílt utcán. Még szerencse, hogy a bolthoz két kijárat is tartozott, így gyakorlatilag észrevétlenül a hátukba kerülhetett a bandakamaszoknak, és egy jól időzített ütéssel máris a nyurga srácot vette célba.
– Auuu! – jajdult fel. – Hát te meg ki az isten vagy kisanyám?! – kérdezte az ázsiai nőt, aki most támadóállásba helyezkedett, és felkészült a mindent közelharcra.
– Hagyni békén a fiút! Nem lenni baj! – követelte.
– Nézzétek a kungfu csajt! Még karatézni is tud! – röhögtek, majd őt kezdték körbevenni.
Az egyik bandasrác már támadott is, erre az ázsiai nő akkorát ugrott, hogy a levegőben szaltózva máshol kötött ki, majd amikor a srác feleszmélt visszanézből máris egy gyomorütést kapott, és összerogyot.
– Nem akarni bajt! Menni innen el! – közölte Chang Mei.
A bandasrácoknak nem is kellett több úgy eliszkoltak a környékről, mintha ott se lettek volna. Az ázsiai nő felsegítette Balázst, és érdeklődöt, hogy nem esett-e baja.
– Semmi vész! Köszönöm, hogy segítettél!
– Veled menni! – Chang Mei nem tűrt vitát, vagy ellenkezést. Úgy gondolta vigyáznia kell a kamaszra, így együtt mentek az iskolaépületig. Balázs anyja pedig végignézte ezt a jelenetet, és rájött, hogy talán nem is ismerte eléggé a fiát, vagy nem hitte el, hogy bizony minden nap megverik.
Amikor Chang Mei megvárta, hogy Balázs bemenjen az iskolába úgy tett mintha elmenne onnét, ám valójában inkább úgy volt vele, hogy kivárja a délutáni háromnegyed kettes gyerekáradatot, amikor az utolsó hetedik óráknak is vége, hogy Balázs testi épsége felett őrködhessen.
Balázs anyja néhány perccel később ment be az iskolába egyenesen az igazgatói irodába, és töviről-hegyire részletesen beszámolt a látottakról az igazgatónak, aki hitte is, meg nem, amit a kiss zaklatott szülő előadott neki, majd azzal a jólcsengő javaslattal rukkolt elő, hogy Balázs legyen magántanuló, így gyakorlatilag elkerülhető a testi, tehát fizikális konfrontáció, és egy héten három alkalommal kellene csak befáradnia az iskolába, hogy kiadják neki a tananyagot, házi feladatokat, és persze kikérdezzék lecke ügyben, amennyiben ez a kedves szülőknek megfelel. Balázs anyukája elfogadta az igazgató észrevételeit, mert úgy gondolta ezzel szolgálja a legjobban fia épségét. Így Balázsból végre magántanuló lett, de Chang Mei-jel ezentúl is majdnem minden egyes nap találkozott az alagsori pincében, hogy együtt gyakorolhassák az önvédelmi fogásokat.

CSAK EGYETLEN SZÍVVERÉSNYIRE

Fiatal afféle vadóclány csöngetett egy régi, gangos bérház elhasznált csöngőjén, majd amikor azt vette észre, hogy nem nyitnak ajtót, sehol semmi nesz a biztonság kedvéért a kovácsoltvas díszes kopogtatón is hármat kopogtatott. Aznap még az egyetemre is muszáj lett volna bemennie, mert az új szabály szerint, ha nem kap megfelelő kreditpontokat, akkor egy-egy tanár akár még azzal is bármikor megfenyegetheti a hallgatókat, hogy nem írja alá a félév végefelé az indexét, és akkor aztán lesz nemulass, hiszen egész féléves munkája mehet a szemétbe.
,,Mi lesz már, az ég áldja meg?!” – mérgelődött, dúlt-fúlt magában, mert nem tudhatta, hogy mi történhetett az öreg nyugdíjas emberrel, akinek ételhordóban ételt vitt, hiszen gyerekkorától kezdve olyan volt kicsit, mint kedvenc nagyapja, és szülei is mondhatni egyenrangú családtagként kezelték az öreget. Akkor vajon mi az ördög történhetett?!
Éppen emelte volna fel ismét a kezét a kis, tetszetős kopogtatóra, majd váratlanul éles nyikorgással kinyílt a bejárati ajtó.
– Jó reggelt Alizka! Elnézését kérem, hogy megvárattam, remélem nem baj… kérem fáradjon be nyugodtan… - szabadkozott – mint általában szinte minden esetben –, az öregember félszeg, nyájas udvariassággal, majd azonnal félreállt az ajtóból, hogy a vadóc, szúrósszemű egyetemista lány bejöhessen, és lepakolja a főtt ételeket az ételhordóban.
– Mennyivel tartozom kedves Alizka?! – kérdezte, majd már készítette is elő a bankjegyeket, mert soha az életben nem használt folyószámlakártyát.
– Négyezerkilencszáz forintot kérek szépen! – jelentette ki határozottan az egyetemista lány, és amikor meglátta, hogy az öreg bizonytalankodik a bankjegyek körül, mert kicsit már rosszul is látott, meg új szemüvegre lett volna szüksége mintha rögvest megenyhült volna, és újra kedves, és közvetlenné változott:
– Tessék csak egész nyugodtan rám bízni! – Aliz pontosan annyit vett ki a nyugdíjas öregember pénztárcájából, amennyibe a főtt ételek kerültek.
– Tessék, már meg is van! Finom étvágyakat kívánok Guszti bácsi. – közölte valamivel kedvesebben, még egy fél mosolyra is tellett tőle, majd indult volna az egyetemre, amikor az öregember az előszobában hirtelen se szó, se beszéd összeesett.
– Guszti bácsi… hall engem…?! – A vadóc lány először totálisan kétségbe esett, elvégre nem sok olyan dolog történt vele mostanság, ami érdemes szenzációszámba ment volna, de az öreg nyugdíjaskorú, élettelennek látszó ember teste láttán előbb tartósan megborzongott, majd reszketni kezdett lelke mélyén, akár a nyárfalevél.
,,Így nem maradhat az öreg! Talán infarktusa lehet! Azonnal szívmasszázsra, és mesterséges lélegeztetésre van szüksége!” – igyekezett másodpercek tört része alatt tüzetesen végig gondolni teendői sorát, hiszen ehhez hasonló kritikus egészségügyi állapotokban a legfontosabb minden esetben az időzítés. Óvatosan igyekezett megfordítani az öregember élettelennek látszó testét, majd két kézzel egyenletes ritmusban nyomkodni kezdte a mellkasát, majd mesterséges lélegeztetést is adott. Az okostelefonján hívta a mentőket, mire az egyik ügyeletes diszpécser igyekezett nagy vonalakban eldarálni, hogy infarktus esetén mi is a teendője.
– A beteg eszméletlen, vagy öntudatánál van? – kérdezte a diszpécser a telefonba.
– Maga szerint, ha eszméleténél lenne telefonáltam volna maguknak?! – tért ki a béketűréséből a vadóc lány.
– Nyugodjon meg kérem, azonnal küldök egy ambulánskocsit! Addig próbáljon szívmasszást és mesterséges lélegeztetést biztosítani a betegnek!
– Éppen azt csinálom, de semmire sem reagál! – Aliz észre se vette, de már a tomboló adrenalin miatt elkezdett üvöltözni az okostelefonba.
– Értem! Próbáljon megnyugodni, hölgyem! Úton van a segítség!
– Kösz a nagy semmit! – Aliz azonnal kinyomta a készüléket, mert már nem látta értelmét vitatkozni egy olyasfajta emberrel, akinek napi huszonnégy órában talpon kell lennie, ha bárki segítségért folyamodik hozzá.
A mentők szirénázva huszonöt percen belül érkeztek meg a helyszínre. Aliz engedte fel őket a kaputelefon.
– Jó napot! Megjöttünk! – közölte az egyik tagbaszakadt mentőápoló miközben Aliz továbbra sem hagyta abba az idős öregember újraélesztését, és szívmasszását.
– Innen átvesszük hölgyem… - szabadkozott egy másik fiatalabb ápoló, és máris oxigénmaszkot rakott az öregember szájára, majd megnézte, hogy van-e pulzusa.
– A pulzus gyenge! Azonnal be kell mennünk a kórházba, különben még késő lehet!
A két markos mentős azonnal megragadta a hordágyat öregemberestől, és vágtattak le vele, amilyen gyorsan csak tudtak a mentőakutóig, és Aliz kérte, hogy hadd mehessen velük, mert nagyon a szívére vette most az öregember kritikus, veszélyes állapotát.
A mentő folyamatos szírénázás mellett kanyarodott be a legközelebbi kórházba, és már tolták is be az öregembert életmentő műtéti beavatkozásra, mert elzáródott a koszorúere, ami nem tréfa dolog. Aliz ide-oda téblából a kórházi váróban, míg az öt és fél órás műtét tartott, és már jócskán be is esteledett mire a nyugdíjast kitolták a műtőből. Egy zöldszínű köpenyes orvos jött ki, és egyenesen a vadóc lány felé tartott:
– A nagyapja kritikus állapotban van, átvittük az intenzív osztályra, és nem fogok hazudni, de a következő pár nap kritikus lehet! – közölte, majd tovább ment saját dolga után.
– Köszönöm doktor úr… - felelte visszafojtott könnyei között, majd megpróbált megnyugodni. ,,Egyáltalán kit lehet ilyenkor értesíteni?! – ütött szöget a fejébe a felismerés, mert az öregembernek hozzátartozói nem igen voltak, imádott felesége is négy éve rákban halt meg, rokonairól sem lehetett semmi biztosat tudni.” – gondolkodott magában, és már a gondolattól is valósággal teljesen kiverte a tartós veríték.
Késő este felé egy ügyeletes nővérkének szólt, hogy szeretne bemenni az öregemberhez, mire a nővér kategorikusan kijelentette, hogy a betegnek most nagyon sok pihenésre, és nyugodt, kiegyensúlyozott közérzetre lesz szüksége.
– Ön is jobban teszi, ha hazamegy, és megpróbál pihenni kicsit! Holnap majd többet tudunk! – válaszolta a nővér, majd visszament a recepcióspult irányába.
Aliz lelkiekben összetört kicsit, és most valósággal úgy érezte magát, mintha egy citrom, vagy narancs lenne, amit kiadósan kifacsartak, ledaráltak, és hagytak a szemétdombon hánykolódni. Borzasztó lelkiismeret-furdalás és tartós bűntudat kezdte gyötörni, hogyha egy kis időt szánt volna az öreg anekdotázós mondókájára – meglehet –, nem történt volna ekkora sorstragédia.
Úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen az egyetemi órák már régen véget értek, és valószínűleg a következő pár napban sem tudna megfelelően felsőfokú tanulmányaira koncentrálni az öregember állapota miatt.
– Szia kicsim! Te meg hogy nézel ki?! – lepődött meg az anyja, aki férje halála után még intenzíven dolgozott, mert kevés lett volna a nyugdíja, ha meg is szerettek volna élni.
– Jaj, anyu… - hüppögte Aliz. – Guszti bácsinak infarktusa volt, és életmentő műtét kellett rajta végrehajtani… - annyira kiszolgáltatott, védtelen, és sebezhető volt ebben a nagyon viszontagságos, és szomorú percben, hogy anyjának önkéntelen is megesett rajta a szíve, és azonnal átölelte, és megpróbálta megnyugtatni:
– Drága kislányom… reméljük, hogy nem lesz semmi baj… - simgatta meg sírástól rázkódó vállait, majd részletesen megtárgyaltál a vacsoraasztalnál a nyugdíjas öregember állapotát.
– …Tudod annyira haragszom, hogy fontosabb volt az egyetemi órák, minthogy elbeszélgessek vele… mintha a nagyapám lenne… - szipogta.
– Igen, édesem… nagyon is megértem… reméljük, hogy nem lesz semmi baj!
– A doki azt mondta, hogy elzáródtak a koszorúerei a szívében…
– Az valóban nagyon komoly dolog.
– Utálom a halált! Még nem vagyok rá kész, hogy elveszítsek még valakit, aki nagyon fontos a számomra. – hüppögte, szipogta vegyesen.
– Tudom kicsim! Holnap azonnal bemegyünk hozzá! Most pedig próbáljunk meg aludni, mert különben lemerül a szervezetünk, és nem lesz erőnk semmihez. – Közösen leszedték az asztalt, és el is mosogattak, majd lefürödtek, és lefeküdtek aludni. Aliz azonban egész álló éjszaka valósággal viaskodott álmaival, és képzeletében a legkülönfélébb rémképek jelentek meg. Végül hajnali öt óra körül kikelt az ágyból, köntöst vett, zoknit és mamuszt, és amíg anyja fel nem kelt fel s alá járkált volt gyerekszobájában, mely most a tartós összevisszaságban kicsit úgy festett, akár egy komplett csatatér.
Amikor anyja felébredt, és együtt megreggeliztek fél kilenc felé bementek a kórházba, és érdeklődtek az öregember állapota felől.
– Az intenzív osztályon mély altatásban tartjuk őt, mert komplikációk léptek fel nála! – közölte egyértelműen a kissé ellenséges, trampli nővér.
– Hogy micsoda?! – döbbent meg ketten. – Mélyaltatás?! – hüledeztek, és már a legrosszabbra gondoltak.
Az intenzív osztály irányába vették útjukat, és az egyik ügyeletes orvostól próbált Aliz anyja érdeklődni, hogy lehet-e tartós javulásra számítani.
– Sajnos komplikációk léptek fel kedves asszonyom… a következő pár nap jócskán rizikós lehet… őszintén sajnálom… - közölte a fiatal orvos, mintha egy leckét, vagy verset kellett volna felmondania könyv nélkül.
– Értem, és doktor úr esetleg lehet azt tudni, hogy mikor tér magához a beteg…?! – érdeklődött a szomorú, feszült asszony.
– Sajnos nem… de reméljük a legjobbakat! Szeretnének bemenni hozzá?!
– Igen a lányomat is nagyon megviselte az egész eset… ő ott volt, amikor a szomszédunk hirtelen összeesett a lakásban.
– Nézze, ha a nővérpultnál megadják az elérhetőségeiket értesíteni fogjuk önöket a beteg állapotáról! Most nem szabad zavarni!
– Értem, és köszönöm a segítségét.
– Kérem! – A fiatal orvos már el is sietett egy másik folyosón.
Aliz anyja visszament vadóc lányához, aki kezeit tördelte feszült idegeskedései közepette, és kisírt, kétségbeesett tekintettel nézett farkasszemet anyával, hogy hallja mit sikerült az asszonynak megtudnia.
– Na, mi volt?! – kérdezte.
– Hát… az orvos azt mondta, hogy nem mehetünk be Guszti bácsihoz, mert sok pihenésre van szüksége, és adjuk meg a nővérpultnál az elérhetőségeinket, mert fognak értesíteni.
– Hogy képzelik ezt?! – kelt ki magából Aliz. – Micsoda egy oltári, kurva gennyóság az egész!
– Hékás! Kérlek vigyázz a szádra!
– Bocs, ne haragudj! De ami sok, az tényleg sok! Akkor most mi lesz?! – nézett anyjára szomorúan.
– Hazamegyünk, és egyelőre bizakodunk a csodában!
Azzal mindketten hazamentek. Aliznak muszáj volt tanulmányaira is koncentrálnia, így ő még aznap bement az egyetemre körbe szaglászni, hogy miről maradt le, és mit kell bepótolnia.
Pár nappal később Aliz anyját keresték mobilján, hogy a beteg álmában elhunyt. Aliz anyja azonnal eljött a munkahelyéről, és egyenesen a kórházba ment a beteg halálesetéről érdeklődni. Az orvos azt mondta neki, hogy sajnos egy koszorúér elzáródást követően még mindig voltak komplikációk, mellyel az idős szervezet már nem tudta sikeresen felvenni a harcot. Aliz anyukája megtörten ment haza, és erősen törte a fejét, hogy vajon mit kellene mondania vadóc lányának.
Amikor Aliz hazaugrott az egyetemről, hogy rendesen megebédeljen, mert délután még további előadásai is voltak, rákérdezett, hogy hogy van Guszti bácsi, mire anyja elmondta, hogy sajnos az idős ember álmában meghalt, már nem szenvedett többet.
Aliz azonnal térdre rogyott, és rázkódó, tartós zokogásban tört ki. Amikor alig egy héttel később megtörtént a Farkasréti temetőben a gyászszertartás a gangos bérházból szomszédok, jó barátok, ismerősök népes gyülekezete búcsúzott az elhunyttól. Az öregember részletes levelet hagyott hátra melyben kedvenc értéktárgyait, és könyveit Alizékra hagyta, akik föl se fogták, hogy az idős nyugdíjas miért pont rájuk gondolt elsőre.
Aliz később még számtalan formában vádolta, ostorozta önmagát, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondolt volna a furcsa, különc öregemberre, aki második nagyapja volt, és akinek egész kiskora óta hihetetlenül sok mindent köszönhetett.

KÉNYES ÉLETTANI FÜGGÉS

Megrémisztget már
a józan tudat,
hogy egyszer tán
az árul majd el,
kinek tékozló,
beteges-szívem
ajándékba odaadtam,
s lelkemmel fedeztem,
biztattam, bátorítottam,
nem hagytam cserben,
mikor jött a kitagadott,
tartósan üldözött szeretet,
s önbizalomhiány, vagy csupán
a folyamatosan átértékelt
negatív önértékelés.

S ha nem s az öröknek
hitt emberi kapcsolatért,
de az őszinte barátságokért
adnak s tagadnak meg
rég nem láthatott barátaim.
Totál megbuktatott kudarcaim
már így is lezüllesztenek
s tán hamarább megindulhatok
majd a szakadék-lejtőn.

Ha bitófa-rágalmak,
Hóhér-hurok kritikák
kerítnek be – akkor is
fogaimat összeszorítva
keményen dac-konokan
kimondom:
Elárultak, megcsúfoltak,
kigúnyoltak.

Igaztalan-irgalmatlan
életemben remete-néptelen
magányt fogadom
egyetlen társamul,
ha már az egy-Kedves sem lesz,
ki megvigasztal,
felemelve támogat.

Bizalmamra így is béklyó-lakatot
csatolt a tartós gyanú:
hol maradnak immár
oly sokáig ismerőseim,
kik még most is azt
állítják kiismertek?!

– Kétélű ölelést nem
tűrök magamon se,
csupán a nemesítő
igazat és jót ami
mostanság az
emberekből hiányzik;
alattomos képmutatásokba,
emberi hiéna-gonoszságokba,
ha belebotlok öngyilkosságot
el ne követhessek
gyermeteg-meggondolatlanul.

A gyerekes, nyers önzésbe
védtelen kitaszított
árvaként belecsimpaszkodom.
De még híven el
szeretném hinni, hogy
a Mindenség s
halhatatlan szerelem
Egy s Örök
– csupán maga az ember
esendő s bukott-bizonytalan.

Sorsot-gyötrő Apokaliptikus
orkán tragédiái dacára,
önmagával vívott
sziszifuszi küzdelme,
oltalmat s menedéket találhat.

– S ha mindig is lesz majdan,
kik fenyegetve méltóságom,
jogaim, csenevész,
semmitmondó életem
rendjét üldözik
– én akkor is oltalmat-nyújtó
alagutak mélyeibe bebújok!

GÉPHIBA, KARRIERZUHANÁS

A nap rosszabbul talán már nem is kezdődhetett volna. Előbb a vízvezetékcső kezdett szívárogni a zuhanykabin mellett a fürdőszobában, később az ún. ,,kék képernyős halál” jelent meg a win 10-en, így a történelem, és irodalomtanár összes digitális dolgozata, melyet – kötelező érvénnyel –, a gyerekekkel szükségből megíratott gyakorlatilag majdhogynem kárba vesztek.
– Üdvözlöm Ildi néni! Megtudná mondani az Igazgató úrnak kérem, hogy most egészen biztosan késni fogok, mert számítástechnikai szervízbe kell vinnem a számítógépet, amin a gyerekek dolgozatai voltak! – kérte az iskolatitkárt.
– Hát… kedves kollega, én megmondhatom, de tudja, hogy ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel nálunk! – figyelmeztette kimért cinikus hangnemben a nő.
– Mindenkitől elnézését kérek, és amiyen gyorsan csak lehet megyek az iskolába! – azzal már ki is nyomta a mobilját.
A számítástechnikai szerviz – még így is –, kilenc előtt pár perccel nyitott, és miután háromnegyed nyolckor kezdődött az iskolában az első óra most már teljesen biztos, hogy képtelenség beérnie.
,,A franc egye meg! – mérgeskedett magában. Miért nincs nekem sose szerencsém?!”– kérdezgette hangosan magától, miközben megpróbálta kisakkozni gondolatban, hogy a szívárgó vízvezetéket is ildomos volna megnézetnie, és egyúttal meg is javíttatnia. Azonnal felhívott egy megbízható szakembert, aki a nagymamája családi házánál végzett kisebb-nagyobb munkálatokat, és megfizethető árkategóriába tartozott.
– Jó reggelt! Elnézését kérem, hogy a korai órákban zavarom, de szükségem lenne a segítségére és a szakértelmére… - kezdte, mert az úri szerelők délelőtt tíz óránál előbb teljesen kizárt, hogy elvállaltak volna bárminemű munkát, vagy megbízást.
– Üdvözlöm, miben segíthetek?! – érdeklődött a szerelő.
– A fürdőszobában a zuhanykabin mellett enyhén szivárog egy műanyag PVC-s cső, és kezdjek-e aggódni?!
– Mióta tart a szivárgás? – tért a tárgyra. Érezhetően nem vesztegette fölöslegesen senki idejét.
– Sajnos fogalmam sincs! Esetleg ide tudna jönni a nap folyamán, és szemügyre venné?! – hangjában jócskán tartós kétségbeesés vegyült.
– Hú… hát nézze kedves uram… a helyzet az, hogy rengeteg sok munkám gyűlt össze, de amint tudok majd megnézem… Önnek mikor lenne jó?!
– Mondjuk a mai nap egész délelőtt itthon vagyok! – ajánlkozott.
– Hát… körülbelül háromnegyed tízenegy tájban oda tudok menni! Hol is lakik Ön?!
– Budaörsön! A nagymamámat már ismerheti!
– Ó, hát persze! Akkor háromnegyed tizenegyre ott vagyok, és megnézzük mit lehet tenni! Viszhall! – tette le a mobilt.
,,Gondoltam, hogy tízegynél előbb kizárt, hogy bárki is idedúgja az orrát!”– mérgelődött magában, majd igyekezett mindennapi teendőire koncentrálni. Meglocsolta a szobanövényeit, elolvasta közösségi média híreit, és néhány megjegyzős, velős hozzászólást is sikerült írnia egy némelyik kissé arrogáns és beképzeltnek ítélt influenszer posztja alá.
Később délelőtt nyolc óra felé arra gondolt, hogy legalább kézzel kijavítja azokat a dolgozatokat, melyeket még nem vitt meg a számítógépbe, mert az igazgatónak mostanában kedvenc elfoglaltságává vált, hogy haladni kell a korral, és az adott oktatási intézményt is minél előbb szükséges felzárkóztatni a modern kor digitalizációs körülményeihez.
Miközben a nappaliban igyekezett precíz pontossággal elrendezni, és kijavítani a stócszerű dolgozathalmokat, mely nagyjából három-négy osztálynak az írása volt nagyon sok dolgozathoz főként szóbeli megjegyzést, és írásos összefoglaló jegyzeteket igyekezett biggyeszteni, hogy tanítványai értésék, hogy miért kaptak olyan érdemjegyet, melyet muszáj volt kiosztani.
Amikor végzett már fél kilencre járt az idő. Gyorsan evett egy kis falatka vajkrémes kenyeret, és ivott egy nagy bögre tejeskávét, majd irány a számítástechnikai szerviz, mely alig ötszáz méterre volt, de miután november közepe volt az idő olyannyira változékonyra, és mostohácskára sikeredett, hogy jócskán fel kellett öltözködnie az embernek, ha ki akart merészkedni lakásából. A tanárember sapkát, sálat, télies jellegű kabátot, és cipőt vett, majd számítógépe házát egy sporttáskába gyömöszölte – persze alaposan becsomagolva –, és minden szükséges eszközt, ami hozzá való volt, majd útra kelt, hogy megjavítsák számítógépét, és lementsék egyáltalán megmaradt digitális adatait.
Már nyitásra ott toporgott a vasrácsokkal védett üzlet előtt, és kissé türelmetlenül nézte meg minden ötödik másodpercben órája számlapját, hogy vajon mikor kegyeskednek munkanapon kinyitni az átkozott ajtókat. Végül nem sokkal kilenc előtt már ki is nyitottak, és egy húszas éveiben járó, raszta-frizurás, pánkos, kecskeszakállas srác kissé meglepődve vette szemügyre a szemlátomást kétségbeesett férfit:
– Na, mi a pálya hapsikám?! Nem tudsz aludni, vagy mi?!
– Jó reggelt kívánok! Sajnos a számítógépemnél kék képernyős halál jelent meg, és attól félek, hogy minden adatom el fog veszni, vagy már elveszett! Segítene, legyen oly kedves?! – érdeklődött kétségbeesetten, mint akinek már egyébként is tele van az egész hóbelevanca az egész nappal.
– Hát, öreg harcos, az kurva nagy szíves! Na, gyere be! Megnézzük, hogy mit tehetünk! – a srác kitárta a nagyalakú ajtókat, hogy a tanárember kényelesebben beférjen a böhöm nagy sporttáskát cipelve egyik kezében, majd máris a szemközti pulthoz ment, és óvatosan kibontotta a gondosan becsomagolt, meghibásodott gépházat.
A raszta-frizurás srác most hátra szólt néhány szintén nagyon fiatal kollegájának a műhely hátsó részében, hogy lesz egy kis meló.
– Hé, skacok! Meló van! Toljátok ide a seggeteket de gyorsan!
Tüstént három fiatal számítástechnikai kocka-guru is megjelent, akik szemüveges arcukról valósággal máris ordított, hogy a műszaki tudományokban kellő szakértelemmel vannak felvértezve, és tüstént vizsgálgatni kezdték a gépházat, miközben saját kábeleiket dugosták a meghibásodott gépház megfelelő egységeibe.
– Tehát azt mondja, hogy a windows 10 egyszer csak bemondta az unalmast, mert kék képernyő jelent meg a képernyőjén, és aztán sötét lett minden?!
– Valahogy úgy…
– Igen… hát ez szívás! De megnézzük, hogy a kollegák mit tudnak tenni! – A raszta-frizurás fiatal srác most nyomkodott valamit a számítógépén, és máris kinyomtatott egy árajánlatot, hogy a tanárember képbe kerülhessen mennyibe fog ez a szerencsétlen baleset neki kerülni. Amikor a srác odaadta neki a kinyomtatott oldalt, és a tanár alaposan átfutotta kissé megdöbbent az összegen.
– Ö… most szükséges fizetni, vagy majd ha készen lesznek?! – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést.
– Amikor gondolja, pajtás! De minél előbb! – válaszolta a srác. – A héten tutti biztos, hogy készen lesz, és ha az adatokat igyekszünk megmenteni, de persze nem ígérek semmi biztosat! Renicsek?!
– Az nagyon jó lesz! Köszönöm a segítséget! További szép napot! – köszönt el, majd lépett ki az üzletből, és ha már így alakult kénytelen-kelletlen be kellett mennie az általános iskolába, hogy közölje főnökével milyen szerencsétlen baleset érte.
Hazament gyorsan, és megvárta amíg a vízvezetékszerelő pontban háromnegyed tizenegyre megérkezik, és alaposan szemügyre nem veszi csempézett, makulátlanul tiszta fürdőszobájában a vezeték szívárgást.
– Hát… tisztelt uram… nem fogok hazudni… itt bizony gondok vannak! – közölte vele.
– Mekkora a baj?! – tért rögtön a lényegre.
– Hát lássuk csak! Szét kellene bontani az egész csövet, hogy megtalálhassuk a hiba forrását, és ha azt kiiktattuk mindent új csövekkel kellene helyettesíteni, és pótolni.
– Mennyi a végösszeg?!
– Hú… hát munkadíjjal és egyebekkel legalább nyolcvankilencezerből már meglenne.
– Mikor szeretne hozzáfogni?!
– Hát kedves uram… sajnos ez nem ennyire egyszerű, de talán a jövőhéten, ha akad egy-két szabad percem, és a szükséges csövet megrendelem.
– Köszönöm, hogy idefáradt! – szívélyességet igyekezett magára erőltetni, mikor kiismérte a szerelőt, ám a valóságban majd felrobbant a tehetetlen indulattól, ami most újfent a nyakába szakadt.
Bár volt jogosítványa, mégis úgy érezte a tömegközlekedés csak hasznára lesz, mert legalább addig is segít részletesen átgondolni a teendőit, és mondandóját.
Nagyon is jól tudta, hogy a legtöbb arrogáns, autokrata felső vezető beosztásban lévő embert a legkevésbé sem érdeklik az emberek személyes dolgai, de minden szempontból megkövetelik a munkát.
Így történt, hogy buszra szállt, majd a Déli pályaudvaron felpattant a kettes metróra, mely elvitte egészen a Deák-térig, ahonnét hármas metró következett egészen a Határ útig, és aztán az ötvenes villamossal majdnem kilenc megálló, míg beért munkahelyére.
Éppen nagyszünet volt, és zsibongó gyerekseregekkel kellett farkasszemet néznie. A legtöbb diákja máris rajongó szeretettel vette körbe, hiszen furcsálták, hogy nem tartott órát. A tanárember közvetlen kedveséggel hárított, és sürgős teendőire hivatkozva egyenesen az igazgatói irodák felé vette az irányt trappolva. Így is már majdnem déli tízenkettő múlt mire végre kopogott hármat a nagytekintélyű igazgató ajtaján.
– Elnézést kérek… Igazgató úr… - fújta ki magát, mert rohant egészen idáig. – Sajnos rossz híreket hoztam!
– Jó napot kollega úr! Mi történt magával?! – mérte tetőtől-talpig végig az arrogáns, és lekezelő ember beosztottját.
– Sajnos a számítógépem tropára ment, és a diákok dolgozatai is rajta voltak… - szabadkozott, mert nem tudta, hogy még mit mondhatna, hogy helyzetét jobb színben tüntesse fel.
– Hát… ez igen-igen sajnálatos kedves kollega úr… - közölte az igazgató, majd néhány hivatalos formanyomtatványt látott el kézírásával, és próbált úgy tűnni, mint aki rettentően elfoglalt.
– Igazgató úr kérem… a gépem már a szervízben van, és igyekszem mindent megpróbálni, hogy a diákjaimnak se kelljen a dolgozatot megismételni…
– Nos… értem! Köszönöm, hogy szólt! További szép napot! – zárta meglepően rövidre a megkezdett, alig öt perces megbeszélését az igazgató.
– Viszontlátásra… – csukta be maga mögött óvatosan, és nagyon halkan az iroda ajtaját a tanárember, majd úgy döntött beszélnie kellene tanítványaival, hogy legalább megmagyarázza a kialakult helyzetet.
Bement az osztályterembe, ahol éppen földrajzórára készülődtek a gyerekek.
– Figyelem, mindenki! – szólt hangosan. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát! – fordult osztálya felé, mire a gyerekek nagy körbe tömörülten koörbe vették.
– Sajnos a számítógépem meghibásodott, így a dolgozataitokat sem tudtam még átnézni, csupán az írásbeliket, de azok szép teljesítményt mutatnak… - kezdte mondandóját. – Nem ígérek semmit gyerekek, de lehetséges, hogy sajnos a dolgozatokat meg kell ismételni, mert a digitális adatok megsemmisültek. – ahogy kimondta a mondatokat kicsit árulónak érezte magát, mintha visszaélt volna a gyerekek befektetett bizalmával.
Az osztályon nagy sóhajtások hömpölyögtek végig, aztán váratlanul csend lett, mert a földrajztanárnő betoppant a terembe, és persze mindenki felállt.
– Üdvözlöm tanár úr! Talán… megszakítottam valamit…? – kérdezte gyanakodva kollegáját a filigrán, és csinos tanárnő.
– Nem! Csupán szerettem volna néhány dolgot tisztázni az osztályommal, de már megyek is! Legyetek jók, gyerekek! Szép napot mindenkinek! – köszönt el.
Úgy gondolta, hogy miután a legtöbb tanórája alapvetően délelőttre koncentrálódott, így talán jobb ha hazafelé veszi az irányt.
Otthon evett valamit, majd ellenőrizte emailjeit, és elolvasott néhány irodalmi, és történelmi cikket, hogy mindig tájékozott tudjon maradni. Délután fél három körül csörgött a mobilja. A számítástechnikai szervízből keresték, hogy elkészültek megjavított gépével, és nyugodtan érte jöhet.
,,Vajon képesek voltak-e a digitális adatok többségét megmenteni?!” – morfondírozott magában, és kicsit gyomorforgató, rossz előérzettel öltözött megint télikabátjába és húzta fel cipőjét, hogy átvágjon a lakásához közeli fás parkon, míg a szerízüzletbe ér.
– Jó napot kívánok! – nyitotta ki az üzletajtaját, majd rögtön be is csukta, hogy ne szökjön ki a meleg.
– Helló, haver! A gépedért jöttél, igaz-?! – kérdezte a raszta-frizurás.
A tanárember bólintott, és tétován toporogni kezdett párat, míg a raszta-frizurás srác hátra ment a raktárhelyiségbe, és kihúzta a feketeszínű gépházat, és minden szükséges eszközt hozzá.
– Hát rendbe hoztuk a gépedet öreg harcos! Sajnos az adataidnak csupán harminc-harmincöt százalékát sikerült visszanyernünk! Ha van egy biztonsági mentésed a felhőben, akkor onnét talán vissza lehetne tölteni! – ajánlotta készségesen a srác.
– Sajnos nincs! – válaszolta szomorúan a tanár.
– Hát az szívás, öreg haver! A végösszeg ötvenezer!
A tanár kivette pénztárcáját és készpénzben kifizette a kért összeget, majd eltette a kinyomtatott, szerviz által hivatalosan is lepecséltelt formanyomtatvány-igazolást.
– Köszönjük, hogy nálunk vásároltál és stb. – darálta el a srác a szokásos reklámszöveget, amit ilyen esetekben megkövetelnek az eladóktól.
– Köszönöm szépen, kellemes napot! – A tanárember óvatosan bepakolta a számítógépe gépházát a sporttáska feneketlennek tűnő, tágas mélyére, és eszközeit, majd óvatosan kisomfordált az üzletből, és hazament, hogy beüzemelje vadiúj gépét.
Jól sejtette, hogy sajnos a gyerekek dolgozataiból legalább a háromnegyed rész hiányzott, és mivel fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi fán is teremhez a felhő alkalmazás, így biztonsági mentést is elfelejtett legalább egy pendrive-ra készíteni.
,,Hát most mihez is kezdjek?!” – töprengett magában, majd úgy döntött, hogy másnap újra bemegy az iskolába, és beszél az igazgatóval, hogy megmagyarázza a helyzetet.
Így hát másnap újfent megjelent munkahelyén, és az igazgatói irodába rohant, ahol az igazgató egy jegyzőkönyvet, és szerződésének hivatalos dokumentumát tolta orra elé.
– Kedves kollega úr! Nagyon sajnálom, de egyéb okokból kifolyólag kénytelen vagyok Önt meneszteni az állásából azonnali hatállyal! Higgye el kérem, ez nem személyes ügy, de a vezetőség úgy érzi, hogy így sokkal könnyebb lesz, mind nekünk, mind magának! – jött a sablonszöveggel.
A tanárember úgy érezte, mintha egy komplett világ dőlt volna össze benne. Bár őszintén szólva mindig is számított rá, hogy előbb-utóbb mennie kell, egészen egyszerűen azért mert most ilyen hitvány világ van. Aláírta a hivatalos formanyomtatványokat, majd elbúcsúzott kedvenc kollegáitól, akik háta veregették, páran még kezet is fogtak vele, és biztosították szívélyes együttérzésükről. A tanár visszament osztályához, és elmagyarázta az érdeklődő, kíváncsi diákjainak, hogy sajnos többet már nem taníthat nekik, de maradjanak rendes emberek, és ha úgy hozná az élet, előbb-utóbb még bizonyára találkozni fognak. Amint kilépett az iskolaépület kapuján tanítványai nyitott ablakokon keresztül integettek neki…

EL NEM MONDOTT KÍVÁNSÁG

Az ötcsillagos, exkluzív ajánlatokkal kecsegtető étteremben mintha minden a puccos luxust, és igényes romantikát idézte volna. A vendégek többsége elegáns ruhákban pompázott, míg a hölgyek többsége igényes nagy és kisestélyi méregdrága ruhakollekiókban feszített, addig a főként befolyásosabb ügyvédek, bankárok, üzletemberek zakókban, és komplett öltönyeikkel hívták fel magukra a figyelmet.
Az asztalokat - tetszés szerint -, díszítették fel egy-egy hangulatosnak mondható gyertyafényes kompozícióval, jéggel teli pezsgővödörrel, és természetesen első osztályú, méregdrága pezsgővel. Mindent a kedves pénzzel teli törzsvendégek igényei szerint.
A pár már egyébként is késében volt. Az üzletember férfi mintha egyre idegesebb, és frusztráltabb lett volna, amikért okostelefonján igyekezett meggyőző, parancsolgató stílusban utasításokat osztogatni beosztottjainak, míg egzotikus, szupermodelleket is bátran megszégyenítő barátnője nem győzte kivárni, hogy vajon párja mikor hajlandó rá kellő figyelmet fordítani. Elvégre ma volt a születésnapja.
- Édesem... mikor fogunk úgy isten igazán elbeszélgetni egymással? - tett fel egy tétova, bizonytalan kérdést a telefonáló férfinek, akit abszolúte hidegen hagyott barátnője kérdése.
- Maya! Légy szíves! Most komoly üzleti ügyekben szükséges intézkednem! Igazán megérthetnél már! - dorgálta le a maga hímsoviniszta módján.
- Szívem... én megértem... tényleg... csak... nem gondolod, hogy kicsit jó volna kettesben is lennünk?! Elvégre azért vagyunk most itt! - próbált észérvekkel kísérletezgetni, ám nagyon úgy tűnt, hogy ez cseppet sem hat.
- ...Nézze milliós üzleti befektetés van kilátásban, és ha magának úgy könnyebb, akkor holnap várom az irodámban mondjuk fél tizenegy körül... igen... viszhall... - végre kikapcsolta a márkás okostelefont, és vett egy mély lélegzetet, majd barátnőjére nézett:
- Hol is tartottunk cica?! - nézett rá kérdőn.
- Figyelj, arra gondoltam, hogy hagyjunk itt mindent két teljes hétre és utazzunk el egy hangulatos kis szigetre kicsit huncutkodni, és kikapcsolódni! Benne vagy?! - nézett rá kislányos esengéssel.
- Te most viccelsz velem, ugye?! Épp most készülők tető alá hozni egy milliós üzletet, ami szép profitot termel! Eszem ágában sincs utazgatni! Az most teljességgel nem fér bele.
A hölgy nagyon szomorú lett, és keresztbe fonta mellkasán kezét.
– Édesem, én csak azt szeretném, ha megpróbálnák boldogok lenni együtt! Mit szólsz hozzá?! – nézett rá kicsit elveszetten, mert nem voltak tiszták előtte a férfi szándékai.
Nem sokkal később felbukkant egy pincér és igyekezett felvenni a rendelésüket.
– Választottak már?! – fordult előbb a férfihoz.
– Igen! Én kérnék egy homár raviolit, és egy minőségi fehérbort.
– Én sült steaket, és sült burgonyát szeretnék! – kérte a hölgy.
A pincér gyorsan firkált valamit a kis noteszfüzetébe, majd rögvest el is viharzott asztaluktól.
Maya néhány pillanattal később észrevette, hogy egy négytagú pincértársaság egy tetszetős csokis muffin-tortát visz egy szál égő gyertya kíséretében az egyik vacsoraasztalhoz, majd vezényszóra, mintha csak énekesek lennének közösen elénekelték a ,,Boldog születésnapot!” kezdetű örökzöld dalocskát, majd a boldog férfi ünnepélyesen letérdelt és egy kis fekete dobozka kíséretében megkérte az illető hölgy kezét, és ő – természetesen –, igent mondott.
Maya ekkor döbbent rá, hogy talán nem is volt olyan jó parti éppen ezt a csupán csak saját magával, és üzleti sikereivel kérkedő férfit élettársául választania. Látszólag tökéletesen elegendő volt számára saját maga.
Pedig amikor anno megismerkedtek közvetlenül az egyetem befejezése után egy afféle after partin Marci annyira gáláns gavallér és talpig úriember tudott lenni, aki mindenki igényeire odafigyel; kihúzza a nők előtt a széket, holott ez már régóta nem szokás, vagy feláll, ha egy hölgy éppen távozni készül.
,,Vajon mi az ami megváltozhatott benne?!” - töprengett magában Maya.
A pincér nem sokkal később felbukkant a kért ételekkel.
– A homár raviolit kinek adhatom? – érdeklődött tányérokkal megpakoltan.
– Az úrnak itt! – mutatott Maya Marcira.
A pincér letette az ételt a férfi elé, majd a másik tányért Mayának.
– Nagyon finom étvágyakat kívánok! Kedves egészségükre! – azzal el is iszkolt.
– Köszönjük szépen! – köszönte meg Maya mindkettejük nevében.
– Fantasztikusan néz ki már a tálalás is! Te hogy gondolod szívem?! – Maya egy tökéletes falatot igyekezett feltűzni tűhegyes villájára és valóságos ízorgiát élt át, amikor a falatot rágcsálni, ízlelgetni kezdte.
– Ezt megtudnám szokni! – jelentette ki élvezettel. Szerencsére kiskorától kezdve olyan volt a testalkata, hogy bármit ehetett egy deka, fölösleges zsír sem látszódott rajta, mégsem volt az a tipikus csontsovány típus.
Marcinak időközben újfent megcsörrent az okostelefonja és bár az étterem szabályzata szigorúan tiltotta, hogy a készülékek hangos üzemmódban üzemeljenek Marci olyannyira fontos, és nélkülözhetetlen üzletembernek számított, hogy neki jóformán a nap huszonnégy órájában elérhetőnek kellett lennie, hiszen az idő minden esetben pénzt jelentett.
– Nézze most a barátnőmmel vagyok, és éppen vacsorázunk, tehát ha valami problémája van, akkor lesz szíves és felkeresni az irodámban! Viszhall! – nyomta ki újfent a készüléket. – Hol is tartottunk, bébi?! – fordult végre az este folyamán barátnője felé.
– Gondolkoztam Marci! Azt hiszem jobb, ha felfüggesztjük a párkapcsolatunkat! – jelentette ki Maya kerek perec.
– Egyáltalán nem értem cicám, hogy miért kell most megint hisztizned, meg rinyálnod, mint egy kislánynak?! – kérte ki magának a jócskán arrogáns, és tapintatlan férfi.
– Hogy miért?! – hökkent meg. – Akkor vázolom a helyzetet. Most van a szülinapom, és azért elvártam volna a pasimtól, hogy csak velem fog foglalkozni ezen az ünnepi napon, és nem állandóan a mobilján lóg. Ezután mivel elmúltam huszonkilenc, és úgy gondolom, hogy veszettül ketyegni kezdett az a bizonyos biológiai órám szeretném családot, és kisbabát is! De egyre inkább azt veszem észre, hogy téged csak saját magad, meg a jól menő, zsíros karriered érdekel!
– Maya! Csak nem mentruációs görcsöket kaptál?! – jelentette ki Marci, mintha ezzel le is lehetne tudni a dolgokat.
– Hogy micsoda??? Ne haragudj, talán valamit rosszul mondtál?! – Most Mayán volt a sor, hogy jócskán kiboruljon a pasija idióta szövegétől.
– Szerintem ezt a női hisztit te túlreagálod! Inkább együnk egy kis kaját, aztán irány haza, és szexeljünk egy kiadósat! – javasolta fülig érő szájjal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
– Ó, tehát ezt akarod?! – kihúzta a széket, levette a díszszalvétát. – Akkor további kellemes estét neked! – Maya megsértve hagyta ott álompasiját, akiről úgy hitte, hogy tenyerén fogja hordozni, hiszen ténylegesen úgy viselkedett vele a kezdeti időkben, mintha ő volna a mindenség egyetlen lehetséges középpontja.
A pasi még csak meg se kísérelte megállítani, hiszen megint megcsörrent az átkozott okostelefonja, és inkább fogadta a hívást, semmint megvigasztalta volna jócskán megbántott barátnőjét.
Maya azonnal fogott egy taxit, és bármennyire is ellenezte, hogy a nyugdíjaskorú sofőr a város festőibb részein fuvarozza hazafelé, szándékosan a tarifa miatt, ekkora mélyen megélt fájdalomra imádott nagymamája halála után nem is számított.
– Jól van, hölgyem?! – szólt hátra a taxis.
– Igen, köszönöm… minden rendben… - próbálta könnyeit elrejteni, lenyelni, de valahogy ő is pontosan tudta, hogy nem volt az igazi.
– Tudom, hogy ez nem sokat számít, de higgye el nyugodtan, hogy a dolgok mennek a maguk útján, és előbb-utóbb minden rendben lesz! – próbálta vigasztalni az öreg nyugdíjas.
– Nagyon kedves, hogy így fogalmaz… - felelte, majd a hazaút felé vezető út hátralévő részében egy mukkanásnyi szót sem szólt. Amikor alig harmincöt perc múltán hazaért a Duna-parthoz közeli komfortos társasházi lakásukba, egy kis borravalót is adott az öreg taxisnak, hadd legyen egy jó éjszakája, majd megköszönte a hazautat, és máris kinyitotta az épület bejáratát, és felment lifttel Marcival közös lakásukra.
,,Egy forró zuhany most jót fog tenni” – vélekedett, és gyorsan egymás után dobta le magáról a méregdrága kisestélyi ruhakollekció darabjait, és állt be a forró, zsongító zuhanyrózsa alá. Amint a forróvíz megérintette bőrét máris érezte, hogy kezdenek világosan kitisztulni gondolatai.
,,Elvégre felnőtt, modern nő, akinek nem lenne feltétlenül szüksége egy pasira csupán azért, hogy kérkedjen ismerőseinek, miszerint: ő is bármikor betud pasizni! Az lesz a legjobb, ha kész tények elé állítja Marcit, és ha még akkor sem áll kötélnek, akkor fel is út, meg le is út!”
Amikor kilépett immáron virágmintás pizsamájában és köntösében a fürdőszobából még bement az amerikai stílusú, tágas konyhába, hogy egyen egy pár falatot, majd bement a hálóba és bebújt a takaró alá, ahol valósággal azonnal elnyomta őt a súlyos álom. Bár az utóbbi években mintha szándékosan elkerülték volna az álmok most úgy tűnt, mintha egy álom főszereplője lenne. Egy tengerparti jelenetet látott maga előtt. Egy kisfiú és kislány talán testvérei egymásnak éppen homokvárat építettek, és mosolyogva rohantak hozzá, amikor közelített feléjük, míg egy ismeretlen férfi egy csónakból szállt ki, mert fogott néhány halat. Az idilli álomból ajtócsengetés riasztotta fel. Marci kissé spiccesen, és becsípve próbálta volna megtalálni a bejárati ajtó zárját, de képtelenek mutatkozott az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt ezt végrehajtani. Maya inkább felkelt félkómás állapotában, és beengedte pasiját, mert a legkevésbé sem szeretett volna egekig zengő patáliát folytatni arról, hogy miért hagyta magára álmai lovagját. Máris felvette köntösét és kinyitotta a bejárati ajtót.
– Szia cicám! Megjöttem! – dugta be a fejét az ajtó nyílásán, mintha egy idétlen filmjelenetben szerepelne.
– Hát azt magam is látom! Gyere be! – megvárta míg az enyhén spicces férfi tétován betámolyog az előszobába, majd becsukta utána az ajtót. Már most valósággal megcsapta a büdös alkohol kellemetlen szaga. Egyik nagyapja alkoholista volt, és mindig gonoszra itta magát.
– Mindjárt főzök egy jó erős feketekávét! – javasolta.
– Nem… kösz, megvagyok nélküle is… - hárított Marci. – Inkább lefekszem és alszom pár órácskát itt a nappali kanapén! – azzal öltönyben, és nyakkendőben máris leheveredett a kanapéra, és mély álomba merült. Maya az egész helyzettel nem tudott mit kezdeni, elvégre még csupán csak hajnali három óra volt. Reggelig azért még jó volna pihenni egy keveset. Ezért ő is visszament közös hálószobájukba és a biztonság kedvéért kulcsra zárta az ajtókat.
Reggel nyolckor ébred fel, és ahogy köntöst vett és kibotorkált a nappali felé észrevette, hogy Marci még mindig jócskán nagyokat horkantgatva húzza a lóbőrt. Gyorsan főzött egy bivalyerős feketekávét, majd evett pár falatot. Délelőtt fél tízre várták csupán munkahelyén, így maradt még egy kis ideje arra, hogy felkészítse párját a szakítás elkerülhetetlen tényére. Marci még így is háromnegyed kilencnél előbb nem kelt fel a kanapé jótékony fogságából, és erős, hasogató fejfájást vont maga után a tegnap esti éjszaka.
– Jó reggelt! Tettem, vagy mondtam-e bármit, amivel megbántottalak?! – szokatlan kérdésére Maya azonnal felkapta a fejét, mintha szúnyog, vagy bolha csípte volna meg.
– Marci! Beszélnünk kell nagyon komolyan! – nyújtotta át a nagyméretű porcelánbögrét, ami tele volt tejeskávéval. – Ezt idd meg!
– Nagyon kösz! Életmentő vagy, ugye tudod? – mohó, nagy kortyokat nyelt.
– Marci én szakítani szeretnék… - válaszolta halk, mégis őszinte hangon.
– Talán nem adtam meg neked mindent?! – fakadt ki. – Nem hordoztalak a tenyeremen?! Nem vettem meg neked a legújabb divatú göncöket, meg kiegészítőket?
– Nagyon aranyos, és kedves voltál mint mindig! A probléma ott kezdődik, ha kicsit elemezzük a tegnap esti viselkedésed, hogy téged egyedül a vállalat sorsa izgat, és az ügyfeleid érdekelnek, meg hogy mennyi pénzt keresel! Én viszont – mint említettem –, szeretnék egy kisbabát és egy normális családi életet, anélkül, hogy puccos partikra kelljen járnom, ahol a nap huszonnégy órájában jópofiznom kell olyan vadidegenek előtt, aki magasról tojnak arra, hogy én is ember volnék. Megérted?! – nézett rá kutatón, kérdőn.
– Nagyon is értem, mi folyik itt! – emelkedett fel a kicsit süppedős kanapéról. – Te megismertél valaki mást, és nem mered nekem bevallani, hogy már szexeltél is vele! Erről van szó, eltaláltam?!
– Egyáltalán nem! Már megint tévedsz, és hagyod, hogy indulataid vezéreljenek!
– Ó, szerintem pedig még sosem láttam ennyire tisztán a helyzetet! Akkor most elmondom, hogy mit fogok csinálni! Lezuhanyozok, majd felöltözöm, és elmegyek dolgozni, aztán az ebédszünetben hazacsörgök, hogy összepakoltad már a cuccaidat, és szépen elvállunk egymástól.
– Ennek a lakásnak a fele az enyém! – jelentette ki megpróbálva megőrizni bátorságát, és önbecsülése romjait.
– Hát az lehet kicsi szívem, de minden más az enyém, és ha megmutatom neked a tulajdoni lapot, le fog esni az állad! – azzal máris kotorászni kezdett a nappaliban lévő robosztus méretekkel megáldott ruhásszekrény alsó fiókjaiban – ahova a hivatalos dokumentumokat szokták tenni –, majd kivett egy vaskos dossziét, és Maya elé lökte.
– Tessék, parancsol! Itt áll minden feketén-fehéren! A te neveden immáron nincsen semmi! – kisebb mosoly és elégtétel hagyta el száját, ahogy kimondta a szavait.
– Ezt nem hiszem el! Hogy tehetted?! – döbbenet ült ki arcára. Most aztán tényleg beijedt, és ilyenkor utálta önmagát, mert nem ő irányíthatott.
– Ugyan már bébi! Te is dolgozó csaj vagy, egy-két éven belül szép summára tehetsz szert, addig viszont kicsit össze kell húznod magad! – pikírt cinikussága semmi kétséget sem hagyott afelett, hogy mennyire könnyedén, félvállról veszi a szakítás eredeti tényét.
– Tudod, mit?! Teljes mértékben igazad van! Felnőtt, önálló, dolgozó nőnek vallom magamat, és semmi szükségem egy olyan arrogáns, egoista hapsira, aki csakis saját magával van elfoglalva. Ebédszünetre kiköltözöm ebből a lakásból, és soha ebben az életben ne találkozzunk többet!
– Te mondtad cica!
Maya még azon a napon tizenegy és dél között összepakolta, és kiürítette a szekrényből cuccait, és mobilon felhívta kissé hóbortos, szétszórt, kelekótya öccsét, hogy segítsen neki a cipekedésben. Öcse alig tíz perces késés után meg is jelent mini furgonjával, melyen medencetisztitás volt olvasható, és úgy tűnt hozott magával egy nagyon jóképű, mackós testalkatú idegent is, akiről csak később derült ki, hogy nagyon is jól ismeri Mayát közös gyerekkorukból.
– Szia hugi! Kurvára sajnálom, hogy az a rohadék Marci lapátra tett! – közölte Bence a maga szarkasztikus, nyers módján. – De azért ugye rendben leszel?! – kérdezett rá a biztonság kedvéért.
A jóképű idegen férfi lehajtotta fejét, és úgy nézett rá különösen Mayára, aki most felemelt fejjel, karakán határozottságot erőltetve lépett oda, hogy bemutatkozzon:
– Mi még nem találkoztunk! Borkay Maya vagyok, szia! – nyújtott kezet.
– Ö… szia… szerintem az oviban már találkoztunk… - jegyezte meg sokat sejtetőn. – Frölich Milán!
Mayának csak most villant az eszébe, hogy az óvodai időszaknak is már több mint húsz egynehány éve.
– Hú… milyen régen is volt… te aztán jól kikupálódtál… - mérte végig, és alig bírta leplezni mennyire megdobbant a szíve, valahányszor csak a férfi zöldesbarna szemeibe belenézett.
– Próbáltalak megkeresni, de mindenki nagyon elutasító volt, de most már minden rendben lesz… - hangja egyszerre volt bölcs, megfontolt, ugyanakkor annyira áradt belőle valami megbízható energia, hogy az ember nem vonhatta ki magát a hatása alól.
– Segítek… - Milán rögvest megragadott egy vaskosabb kartondobozt, és már vitte is a kis furgon rakterébe, majd a többi holmit is segített bepakolni.
– Húgi! Én mondom neked ezzel a jófej pasival megfogtad az Isten lábát. Nekem aztán viselkedj kérlek, és el ne puskázd, ha egy mód van rá!
– Jaj, Bencuska! Kérlek, fogd be! Megértettem! – úgy elpirult, akár a vadalma, mégis ettől az új furcsa, és kellőképpen ismeretlen érzéstől mintha egy új reményt is kapott volna ajándékba.

KORAI BOMLÁS-APÁTIÁK ALKONYA

Szánalmas tollpihe
– annyi se sok -,
a tudatos magány
novembere jár át,
szerencsétlen látszatként
minden egyedül rám vall;
mert gyanússá lett már az is,
aki hosszantűrőn hallgat.

Most könyvtárak fészkelnek
inkább elmém rejtett szegletén,
s mivel odakint
perc-emberkék közt
újból mint valami hitvány,
alamuszi legyeskedő feltűnt
a ,,színész” hogy gondok-bajok
miértjeit megoldva orvosolja
– az egyszerű átlag
is egyre kiszámíthatatlanabb
cselekvést rögtönöz.

Mintha az ,,egyesek” tábora
egyben már minden
gyanún felül álló volna
s így rögvest megúszhatna
mindenféle tettet,
hogy ti. újra s újra
megismétlik történelmi
sziszifuszi tévedéseiket,
melyektől konzekvens
mód mások szenvednek.

Sokszorosított, felesleges
okoskodások közepette
rendre elvérzik
megannyi beidegződött,
régi Én-tudat,
hisz a folytonos ébrenlét
már szinte senkit sem éltet
– de keservesen béklyózza
független akaratunkat.

Borostyán-könnye
e mostani közöny-fagyott
Jelennek ideje korán
– ha nem vigyáznak -,
még bealkonyul;
azért szükséges félni
a puszta Léttől is,
hogy az ember önmagát
méltómód befejezze?!

Az üveg-pillanat vak
belseje még kattogva
citerázza soványka
válaszát a mának,
– de meglehet -,
már nem olyan sokáig.
Egy-egy kapaszkodón
rémült önvád
az ember életújtának
Dante-i erdejében
még rendre vissza-visszatér
megkísérteni,
s ellenőrizni, mondván:

,,No! Fene nagy életviteleddel
te mire is mentél?!”
– Mélabús, búskomor
sejtés hasít át a Jelenekből
egészen a bizonytalankodásba.

Jobb volna tán világgá
bujdosni kézműves,
bekötött batyuval,
s néhány kiválogatott
kötettel; a becsapható
lélek kerítésén belül
a szivárgó réseket
végleg betömködni,
a tudatos megkönnyebbülés
szent eufóriája
– bizony kimondható -,
még egyre
várhat önmagára.