A NAGY ÁTALAKÍTÁS


A legtöbb lány a kilencvenes évek közepén valósággal ki volt éhezve a romantikára, ám miután saját szüleik erre – úgy tűnt –, nem tanították meg a gyengébbik nem jeles képviselőit a legtöbb lány úgy volt vele, hogy a legfontosabb a szexuális dolgok megélése, és utána egészen nyugodtan ráérhetnek még bőven a szeretet, és a szerelem, és a vágyak megélésével.
Azonban akadt egy-kettő, akik korukat meghaladva már azért sokkalta felvilágosultabban álltak bizonyos dolgokhoz, és valósággal dagadó büszkeséggel vallották meg, hogy ők bizony igenis randizni fognak, és ha majd szépen összejöttek párjukkal, és minden stimmel csupán csak azt követően jöhet a házasság, és persze a családalapítás.
Volt egy rút kiskacsa lány, akinek szódásszifonalakú szemüvege volt, melynek egyik lencséjét egy ragadós sebtapasszal ragasztottak le, és emellett néhány fogának elkélt volna egy rendes fogszabályzó is, ám az drága mulatságnak számított, márha az ember valódi minőséget, és nem bóvlit szeretett volna. Emellett úgy tűnt, hogy amikor az emberrel farkasszemet nézett, mintha mindig másfelé bámulna. A legtöbb kamasz lány – mi tagadás –, már erősen sminkelni kezdte magát, és vadiúj rucikban járt, hogy felizgassa a legtöbb pubertásban szenvedő fiú figyelmét. Volt, hogy vécépapírt tömtek melltartóikba, hogy ezzel is előnyösebb mértékben hangsúlyozzák testük domborulatait. Persze jócskán voltak olyanok is, akik ezt is előszeretettel vitték túlzásba, és mit ilyet rögtön meg is kapták először az adott óravezető tanártól a feketelevesüket, később pedig az igazgatói irodában egy-két pofont is, persze attól függően, hogy mennyire gyakorolták a szabadszájúságukat.
– Akkor édes kislányok! Most pedig mindenki bemegy szépen a női mosdóba, és addig ki nem jöhettek onnét, ameddig az összes kenceficét és szájfényt, meg cicomát le nem mostátok magatokról. És alaposan fésülködjetek is meg, mert szörnyűség rátok nézni! – adta ki az utasítást a merev, és konzervatív, nagy tekintélyű igazgató, aki már régi motoros volt a szakmában, és nyugdíj előtt állt.
– De Igazgató úr ez rohadtul nem igazságot! Mi csak tetszeni akartunk a legtöbb fiúnak! – jelentette ki talpraesetten, és határozottan az egyik melleket növesztő fruska.
– Hölgyeim! Önök máris mehetnek a mosdóba mosakodni! Ági te itt maradsz! – adott egyértelmű utasításítást.
A legtöbb hölgyemény, mintha egyenesen bolha csípte volna meg máris kiviharzott az igazgató nagyméretű irodájából, és mentek lemosni magukról az összes túlzásba vitt kozmetikumaik nyomait. A modellalkatú, és melleket növesztett, felnőttes Ági viszont kénytelen-kelletlen bennmaradt az igazgató irodájában, és kezdte nagyon kényelmetlenül, és frusztráltan érezni magát.
– Gyere csak közelebb kedves kislányom! – intette bütykös kezeivel az igazgató a kamasz lányt, aki tétován, és félősen közelebb merészkedett a nagyalakú asztalhoz.
Az igazgató felállt kényelmes bőrszékéből, majd, amikor a lány közelebb ért visszakézből akkorát lekevert neki, hogy amikor Ági szemei elől eltűntek az aprócska csillagok, és nem zúgott a füle az ostorcsapásszerű pofontól, csak akkor döbbent rá, hogy mi is a valódi helyzet.
– Auuuu. – jajdult fel.
– Remélem világos voltam kedves lányom! Most pedig te is mehetsz a női mosdóba tisztálkodni, és meg ne lássam, hogy vécépapírral van kitömve a melltartótok! Világos?! – förmedt rá a nyugdíjaskorú, komoly férfi.
– Igen, igazgató úr! Megígérem, hogy soha többet… - azzal máris kirohant az irodába, nem adva meg hogy a férfi láthassa keserű krokodilkönnyeit. ,,Mi a francért kell egyáltalán ekkora ügyet, meg hűhót csapni abból, hogy a lányok szépítkeznek?!” – morfondírozott. Hiszen alig pár év múlva amikor a húszas éveikben fognak járni szintén mindannyian rúzst, szájfényt, és kozmetikumokat fognak használni, hogy kiemeljék és hangsúlyossá tegyék szépségüket.
Ági egész álló nap megsértődve kuporgott a padjában – látszólag –, senkivel, még legjobb csajos barátnőivel sem volt hajlandó szoba állni.
 Aztán – ki tudja hogyan –, a rút kiskacsát vette elő, és úgy gondolta elbeszélget vele egy kicsit. Elvégre a rút kiskacsának meg se kottyant a gyökvonás, hatványozás, vagy épp a valószínűségszámítás és egyéb igen-igen összetett és fáradtságos matekfeladat, és – ki tudja? –, lehetséges, hogy bizonyos feltételekkel, akár még segítene is Áginak és barátnőinek, csak el kell nyerni a bizalmát, hiszen mindennek ez az alapja.
– Szia, kiscsaj! Figyel csak! Nem akarok szívózni veled, csak egy kicsit dumálgatni, persze csak, ha nincs ellenedre! – lépett oda hozzá, míg a rút kiskacsa kamasz lány távolságtartó, és gyanakvó maradt.
– Figyelj! Neked is biztosan vannak gondjaid, és nekem is jó pár gondom van! Mit szólnál hozzá, ha barátnők lennék, és esetleg segíthetnénk egymásnak! Esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy semmi hátsó szándékom nincs! – emelte eskütételre a kezét, csakhogy elnyerhesse a másik bizalmát.
A rút kiskacska lány közelebb lépett. Hatalmas, barna szemeivel valósággal a lélekbe is belelátott, és pontosan érezte azt, hogy kiben bízhat, és kiben nem. Ugyanakkor hazudott volna önmagának is, ha nem vallotta volna be mennyire hiányzott neki, hogy kicsit emberként, és barátként is elfogadják. Gondolt egyet, és közelebb merészkedett.
– Nem bánom!
– Ez frankó! Na, akkor nézzük át közösen a házi feladatot, és egyéb dolgokat. – Ági minden teketória nélkül már vette is elő a nagy, kockás spirálfüzetét, és nyitotta ki a megfelelő matekpéldánál, majd a rút kiskacsa orra alá dugta egyenesen. A szemüveges lány megeresztett egy fél mosolyt.
– Talán valami vicceset mondtam?! – lepődött meg Ági.
– Ugyan már dehogy, csupán meglepődtem, hogy mennyire könnyű ez a példa! – csodálkozott. Fogott egy ceruzát és egy aprócska radírt, majd kijavította a hibás számokat valósággal másodpercek alatt, és már alig öt perc multán már kész is volt a példa.
– Ez aztán villámgyorsan megcsináltad! Le a kalappal! – gratulált neki Ági. – Avas be hogyan kell?!
– Figyelj! Először mindig próbáld megértelmezni az adott feladatot, hogy mit kell kiszámolni? A következő lépés, hogy egyszerű műveletekkel kezdj, és aztán haladj fokozatosan a nehezebbek felé. – Elővett egy üres füzetlapot és miközben részletesen elmagyarázta a példákat csinált egy-két műveletet is, hogy Ági valahogy megértse.
– Ez irtóra izgi! Mindenesetre nagyon kösz, hogy segítesz, mert egyedül tényleg nem boldogultam volna. – vallotta be.
A szünetben persze megint odajöttek Ágiékhoz Ági csajos barátnői, akiket jócskán meglepett, hogy barátnőjük egy lúzer nyomingerrel barátkozik. Szóvá is tették többen.
– Szia, csajszi! Na, mi van? Ilyen lúzer csajokkal is beéred mi?! – igyekeztek felcukkolni Ági kötélidegeit, de pórul jártak, mert Ági a sarkára állt, és visszavágott:
– Na akkor jól figyeljetek ide ti kis hülye, hisztis picsák! A rút kiskacsa a barátnőm, és bárkivel kiállok, aki mást mer állítani! Világos?! Most pedig még rengeteg dolgunk van! Húzzatok el a sunyiba!
A csajos barátnők valósággal ledöbbentek a kijelentések hallatán, és persze azonnal szedték a sátorfájukat.
– Ne is törődj velük! Csak féltékenyek, hogy veled lógok! Amúgy jófejek, ha esélyt adsz nekik, hogy megismerjenek! – igyekezett beavatni a másik lányt, aki a csajos barátnők társaságától kicsit megrémült.
A délután folyamán aztán még számos – főként matek példát –, sikerült átvenni, és megérteni, és Ági is könnyedén rájöhetett, hogy bizony neki is van agya és esze.
Amikor készen voltak a matek leckékkel Ági azt javasolta ugorjanak el a városba, mert ismert ott egy pizzázót, ahol isteni pizzákat lehetett enni.
– Gyere el velem! Fizetek neked egy pizzát! – javasolta.
A rút kiskacsa még szép, hogy kapva kapott az alkalmon. Most érezte igazán először, hogy végre valahára ő is ember, és hogy emberszámba veszik, és ami a legfontosabb senki sem alázhatja meg, amíg Ági a közelében van.
A meghitt és hangulatos pizzázó a Móricz körtér egyik utcasarkán volt. Hangulatos találkahelynek számított, és ráadásul ott még igazi főzött olasz fagyikelyheket is lehetett kapni méghozzá eredeti bárkanállal, és koktélcseresznyével, ha valaki esetleg azt kért.
– Te milyen pizzát kérsz? – kérdezte a rút kiskacsát, amikor már sorban álltak a pénztárnál. A másik kamasz lány még életében nem evett pizzát, így Ágira hagyta a választás jogát.
– Nekem tökéletesen jó lesz az, amit te eszel! – hagyta rá.
– Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy még életedben nem ettél pizzát?! – lepődött meg jócskán a mondat hallatán.
– …És ha azt mondom igen, változik bármi is?! – kérte ki magának.
– Hékás, nyugi van! Csillapodj le! Akkor veszek szalámisat, peperónival, és sok sajttal! Remélem azért a sajtot csak komázod, ugye?!
A rút kiskacsa bólintott.
Alig tíz perc alatt már oda is adták Ági műanyag tálcájára a gusztusosan gőzölgő extra adag, ízletes pizzaszeleteket, és a két kamasz lány már vígan masírozott is vele az olaszos freskókkal kidíszített, kényelmesnek mondható boxok felé, és méltóképp elfogyasszák őket.
– Hát akkor jó étvágyakat nekünk! – Ági nem zavartatta magát rögvest hatalmasat harapott a gusztusos, nyúlós sajtos, paradicsomszószos tésztába. – Ó, mennyei! Ez a peperóni még szerintem fel is dobja.
A szemüveges kamasz lány kicsit hosszú ideig vizsgálgatta saját adagját, aztán úgy döntött, ha a másik lány is ennyire bevállalós, akkor bizony most ő is bátor lesz, és szintúgy hatalmasat harapott.
– Tényleg nagyon finom… igazad volt! – jelentette ki miközben paradicsomszószos lett a szája.
– Várj egy kicsit hékás! – Ági egy szalvétával óvatosan letörölte a rút kiskacsa lány szájáról a szószt. – Tessék, így azért mégiscsak jobb!
– Jaj, észre se vettem! Tudod most először eszem pizzát! – vallotta be szomorkásan, őszintén.
– A szüleiddel nem szoktatok ilyen helyekre járni?
– Tudod ők már idősek, és nem szabad őket ilyesmivel háborgatni! Meg egyébként is nagyon kevés barátom van!
– Ezen sürgősen változtatni fogunk a közeljövőben! Elvégre máris van egy barátnőd! Nemde?!
A másik lány bólintott párat elgondolkozva.
– Szeretnék kérdezni valamit? – fordult Ági bizalmasan feléje.
– Tessék!
– Hogy állsz a fiúkkal? Van már választottad?!
A rút kiskacsa egyszeriben úgy elpirult, hogy nyakáig elvörösödött, és a pulzusszáma is jócskán megemelkedett.
– Hát… tetszik egy srác, de nem hiszem, hogy észrevett. Hiszen néz csak meg! – mutatott végig magán. – Totál katasztrófa ahogy festek.
– Ugyan csajszi! Fogadok veled, hogy szépen kicsinosítalak, és ezt a szódásszifon szemüveget is levesszük olyan frankó leszel, akár egy szupermodel bombázó! Csak hitt és önbizalom kérdése az egész.
A másik kamasz lány megint gyanakodva kezdte bámulni. Aztán beleegyezett a dologba.
Megették a pizzaszeletjüket, majd az egészet jófajta buborékos kólával öblítették le, aztán kidobták az elhasznált papírszalvétákat a szemetesbe, és elindultak hazafelé.
– Ha van kedved felugorhatsz hozzám is! – ajánlotta Ági.
– Ugyanezt akartam mondani!
– Az frankó! Még szerencse, hogy a hátizsákomba van az összes sminkcuccom!
Így történt, hogy Ági és a rút kiskacsa kamasz lány elmentek a rút kiskacsakáék családi házába, és rögtön bevették magukat a gyerekszobába.
Ági valósággal megszállottként dolgozott a rút kiskacsa új külsején, hogy minél dögösebb, és szexisebb, és vagányabb lehessen. Még a szemöldökét is kiszedte, ami kissé fájdalmas procedúra volt, főként olyanoknak, akik még életükben nem csinálták ezt.
Negyvenöt perc múltán a rút kiskacsából szexis, vagány bombázó lett szemüveg nélkül. El sem akarta hinni, amikor a tükörben megnézte magát, mintha egy másik, vadidegen, felnőttes nő bámult volna nagy kihúzott szempillákkal feléje. Ági még az ajkaira is tett egy kis rúzst. Nem túl sokat.
- Én mondom kisanyám! Ha holnap így mész suliba a pasiknak csorogni fog a nyáluk utánad, és mindenki randira akar majd hívni! De nekem aztán eszedbe ne jusson lemosni a sminkedet fürdés után! – kötötte a lelkére.
– Akkor meg hogy fürödjek?! – csodálkozott.
– Csak a legszükségesebb testtájakat mosd meg! Elvégre te is kíváncsi vagy, hogy milyen lesz az új külsőd, vagy nem?!
– Hát még szép, hogy igen!
– Akkor talizunk holnap! Csak lazán, és dögösen csajszi! – most fordult először elő, hogy megölelték biztatásuk jeleként egymást.
A rút kiskacsa mindent úgy csinált, ahogy Ági tanácsolta neki, és egész álló éjszaka jóformán alig aludt valami. Úgy érezte a szíve zakatolva dobol mind a két fülében.
Másnap, amikor felébred bár kissé álmos volt, mégis legalább a siminkje nem maszatolódott el. Gyorsan bekapott egy-két falatot reggeli gyanánt, majd azonnal buszra szállt és irány a gimi. Önmagában jót kuncogott, hogy a nyílt utcán a szembejövő kamaszlányok, akik közül páran többször is megszégyenítették, most szinte senki sem ismerte őt fel.
Amikor beért a gimibe szinte mindenki jócskán meglepődött, hiszen azt hihették, hogy végre kapnak egy vadiúj osztálytársat maguknak.
– Hú, kisanyám! Te aztán bitang dögös vagy! Nincs kedved randizni?! – kérdezgették egymást túllicitálva a kamasz srácok.
A rút kiskacsa lány helyet foglalt szokott padjában, és várta Ágit, aki szinte mindig késett pár percet a legtöbb óráról, de szerencsére a délelőtt folyamán megérkezett.
– Szia csajszi! Na, hadd lám! Mutasd csak magad?! – vette alaposan szemügyre a másik lány sminkjét és kinézetét. – Látom megfogadtad, amit javasoltam neked ezért nagy pirospontot kapsz! A legtöbb pasi gondolom jócskán rád izgult igaz-e?!
A rút kiskacsa mindent részletesen elmesélt. A nagyszünet volt a legjobb. Ágit és őt valósággal mindenki rajongva vette körbe, és számos kérdést tettek fel.
Alig akarták elhinni, hogy Ági vadiúj csajos barátnője igazándiból a rút kiskacsa volt, akinek – mit ad isten –, máris legalább tíz új barátnője akadt.  
     
  
  

ALBÉRLETI ÁLMOK



Az igazság persze az volt, hogy szándékosan elakart költözni már szüleitől. Egyrészt végre megakart állni a saját lábán, mint el nem hanyagolható szempont. Másrészt viszont egy ideje már terhessé vált számára, hogy minden családtagja egyrakáson éldegél, és már kiskorában sem lehetett önálló gyerekszobája, vagy – legalább is –, egy aprócska kuckó, ahová biztonsággal, magányra vágyva kicsit visszahúzódhatott volna a rémisztő külvilág bántalmai, és zajai elől.
A fővárosban különösen egy komplett albérlet – márha egyéb költségeket nem számítunk –, így is több mint háromszázötvenezret kóstált, amit így is, úgy is muszáj volt az embernek kifizetnie, különben a főbérlő villámgyorsan ajtót mutatott neki.
Karcsi talpraesett volt szinte világ életében, és miután érettségi után – mindenki legnagyobb megdöbbenésére –, kijelentette, hogy esze ágában sincs tanulni, hanem a munka világában szeretne boldogulni a családja már nem is hergelte fel magát azon, hogy a talpraesett felnőtt fiatalemberből lomis, ócskás és vasas lett.
Első barátnőjével hamar megismerkedett, és persze hamar is hozzáláttak a gyerekcsináláshoz; elvégre miért kellett volna ezzel várni? Jöjjön csak egészen nyugodtan, aminek úgy is – előbb-utóbb –, jönnie kell.
Első barátnője azonban nem igazán törődött, és foglalkozott saját gyerekeivel, így Karcsi jobbnak látta, ha különválnak, így a gyerekek is egy hetet apjukkal, egy hetet pedig csak saját magával törődő anyjukkal töltöttek, és lelki biztonságuk rendre csorbát szenvedett. Karcsi második barátnőjét szintén néhány haverján keresztül ismerte meg. A csinos, harmincas nőnek már volt az előző kapcsolatából egy alig kétéves, lenszőke hajú pici lánykája, aki Karcsit hamar megkedvelte, és nagyon jól összeszoktak két előző kapcsolatából származó lányaival is. Így a második kicsi családdal amint mód és lehetőség kínálkozott rá beköltöztek egy kőbányai albérletbe, ahol száztizenkilencezert kértek egy fél évre, míg az egész évre pedig kettőszáznegyven körül mozgott az ár. Persze megállapodás kérdése volt szinte minden, és amikor a tulajdonos meglátta a tüneményes kislányt és a kis családot valahogy – önkéntelenül is –, hamar megesett rajtuk a szíve.
– Kérnék előleget is kedves uram! – tartotta kezdetben a markát, mert már nagyon sok emberben megbízott, akik persze rendre átvágták, és meg is károsították.
– Természetesen! – Karcsú rögvest műbőrdzsekije belső zsebébe nyúlt és kézpénzzel fizetett határidőre, ami már eleve megelőlegezte a két bizalmatlan ember közti furcsa köteléket.
– A következő fizetési határidő minden hónap tizenötödik napja. Kérem tartsa be a szabályokat! – igyekezett a tulajdonos figyelmeztetni újsüttető albérlőjét.
– Természetesen, köszönöm, hogy szólt! – válaszolt, és kicsit alig várta, hogy a főbérlő végre menjen a dolgára, és ők is minél hamarabb otthonossá varázsolhassák albérletüket, és meghitté tegyék már így kissé kacifántos, és zűrös életmódjukat.
Karcsi gyerekkora változatosan telt. Apját sosem tudta igazán közelengedni önmagához, mert a faterja szinte sosem mutatta ki legbensőbb, legtitkosabb érzelmeit, emellett szeretett a pohár fenekére is nézni, és akkor kiálhatatlanná, szőrszálhasogatóvá vált, már pedig egy gyereknek – tetszik, vagy sem –, elsősorban érzelmi biztonságot kell adn, másként mindenkire gyanakodni fog, és persze senkiben sem fog megbízni. Így gyakorlatilag pszichológiai szemszögből úgy is fogalmazhatnánk, hogy Karcsi már eleve egy kissé hibásan működő családi szociális közegből csöppet a valódibb, nyersebb felnőtti élet díszletei közé, és persze – mondanunk sem kell –, nagyon is élvezte, hogy végre a maga ura lehet, és gondoskodhat másokról.
Karcsi csupán kivételes alkalmakkor engedett közel magához bárkit is, ám a régi gyerekkori barátait elvhűség gyanánt azért mégiscsak megtartotta. Ádámmal még az általánosban haverkodott össze, és ahogy mondani szokás elválaszthatatlan haveroknak tűntek, mint a borsó, meg a héja. Amikor hajnalban Karcsi felkelt, letusolt, evett pár falatot, hogy aztán vasakat, és színesfémeket vigyen egy gyűjtőtelepre, mely azért még mindig jól fizetett, az egyik buszmegállóban látta meg legrégebbi haverját. Gyorsan leállította kocsiját a parkolóban, lekapcsolta a motort, majd valósággal rohant hozzá, hogy kivallassa mi történt az életével.
– Szevasz pajtás! Mi újság? De rég láttalak! Mesélj! – üdvözölte jó erős kézszorítással. Még vicceltek is anno vele, hogy vajon mi bírja majd tovább, és persze mindig Karcsi került ki győztesen.
– Szia, Karcsi! Te aztán derekasan megemberesedtél! Még borostád is van! Hogy van… a kis család?
– Szerencsére jól boldogulunk. Nemrég költöztünk végre valahára új albérletbe, mert tudod… szóval… otthon már nagy volt a nyüzsgés és a lányoknak is kellett egy saját kuckó, ahol kényelmesen elférhetnek.
– Így igaz! A gyerekkor a legfontosabb élettani kor. Tudtad?!
– Eddig még nem, de sejtettem.
– Te most melóba kell mennem, de ha gondolod nagyon szívesen elviszlek. Merrefelé mész?! – ajánlkozott.
– Semmi az egész! – legyintett. – Csak a belvárosban van néminemű elintéznivalóm!
– Gyere, ugorj be a kocsiba és secc perc alatt ott is vagyunk!
– Hogy is utasíthatnám vissza! – Egyszerre indultak meg Karcsi kisteherautója felé, melynek platóján azért már volt szép számmal színesfém, és egy erősen rosdásodásnak indult vaslemez.
– Látom öreg, hogy azért te sem lopod a napodat akármivel, és rendes vállalkozó lettél! – Nem lehetett félreérteni a kisebbfajta iróniát, melyet ez a mondat tartalmazott. Karcsi később sem igen tudta megfejteni, hogy vajon Ádám igazándiból mire is gondolhatott. Elfordította az indítókulcsot, a motor imét köhögött párat, majd erős gázzal ki is kanyarodtak ketten a forgalomba, mely a délelőtti órák környékén dugóval is kecsegtetett.
– Tudtad, hogy megint felemelték a benzin, és gázolaj árát? – kérdez rá a biztonság kedvéért Ádám, hátha Karcsi még nem hallott róla.
– Igen, öreg haver! Nagyon is tisztában vagyok a helyzettel! – éles csikorgó kanyarral fordítja el a kormányt az egyik útkereszteződésnél, amire igazándiból nem is volna szükség, csak most szeretne felvágni öreg barátja előtt, hogy ő a legprofibb sofőr, akit a világ valaha is a hátán hordott.
– …Te és mi a helyzet az első asszonnyal? Hogy is hívták?!
Karcsinak kellemetlen és bosszantó a téma, de nem akar udvariatlannak tűnni barátja szemében, ezért hagyja hadd beszéljen.
– Rózsa! A két lányom anyukája. Bár az a nagy büdös igazság, hogy az utóbbi években már a lányok sem érzik, hogy tartani kellene az anyjukkal a kapcsolatot, én pedig úgy gondoltam tiszteletben tartom a döntésüket. – vallja be.
– Hát, igen… - töpreng a másik. – Nem lehet könnyű a helyzet…
– Én se mondtam, hogy az volt mindig.
– Bocs, öreg! Nem úgy gondoltam! – kér szabadkozva bocsánatot, mert érzi valahol mégiscsak ezt diktálná a józan ész, és az erkölcs.
– Semmi vész! És veled mi a helyzet?! – kérdezi, amint kifognak egy átkozott piros lámpát.
– Hú! Hát nem rózsás annyi szent! Sajnos pár éve kirúgtak a biztosító cégtől, mert munkaerőleépítés volt, de igazából azért, mert fizetésemelést, és béren kívüli juttatást mertem igényelni, így a vezérigazgató azt mondta jobb ha szép csendben elmegyek, és így is tettem. Később kaptam valami segélyféleséget, persze nem túl sokat, most pedig főként alkalmi és egyéb melókból igyekszem fennmaradni, ameddig csak lehet, mert a munkaerőpiac akár egy mocsár hamar bedarálja az embert.
– Ja, ahogy mondod! De ha segítség kellene, csak szólj egész nyugodtan. – válaszolta.
– Kösz szépen! Megígérem, hogy úgy lesz.
Karcsi valósággal kroszozott, és kanyarodott egyik kereszteződésből a másikba, és sajnos – sok esetben –, megfeledkezett néhány igencsak komplex és szigorú közlekedési szabályról. Könnyedén, lazán, lezseren szedte a kanyarokat, miközben régi barátja nem győzött kapaszkodni az abalok fölött beszerelt műanyag kapaszkodók egyikébe.
– …És akkor most gyakorlatilag ócskás vagy, vagy valami hasonló, igaz-e?! – tért a lényegre Ádám.
– Szerintem inkább jobb kifejezés a közhasznú manager, de ahogy jónak látod! Egyébként igen! Valamiből csak muszáj éldegélni, és van három fantasztikus lányom is.
– Hát igen, öreg! Ezt nagyon jól mondod!
Idő közben már villámgyorsan bent is voltak a belvárosi kerületek sűrű vérkeringésében, ahol autó autó hátán tömött sorokban sorakozott. Karcsi a Ferenciek-terén parkolt le.
– Akkor azt mondod, hogy innét már könnyedén bent vagy a munkahelyeden?! – kérdezett rá biztos, ami biztos alapon.
– Igen, öreg! Ne izgasd magad miattam! Minden frankó! – kezetnyújtott. – Üdvözlöm az asszonyt, és a srácokat és ha a sors is úgy akarja hamarosan lehet, hogy megint összefutunk! – nyitotta ki a kocsiajtót, és szállt ki az anyósülés fogságából enyhén elgémeredett végtagjaival.
– Úgy legyen hapsikám! Minden jót neked is! – Karcsi már csukta is be a kocsiajtót és kicsit csikorgó kerekekkel újfent a forgalomba rázodott vissza, hiszen aznap tele volt melóval.
Később amikor már az ócskavastelepen pakolta le platójáról a vasakat és a színesfémeket, melyekért sokkalta jobban fizettek sokáig töprengett régi haverján, hogy annak idején mennyire másnap látszott szinte minden. Annak idején mindketten úgy hitték, hogyha végre kiszabadulnak a középiskola fogságából megvalósíthatják álmaikat, és tejben-vajban fognak fürdőzni. Aztán eltelt alig két-három hónap hogy Karcsinak gyakorlatilag végérvényesen is benőhessen a feje lágya, és gyökeret eresztve családot teremtsen magának. Meglehet, hogy ezt is kicsit a ,,maga módján” koraéretten kezelte.
Később mobilon hívta élettársa.
– Szia szívem! Ne haragudj, hogy zavarlak, de az a helyzet, hogy Fannikát el kéne hozni az oviból, mert állítólag szalmonella járvány lépett fel, és nem szeretném, hogy bármit is elkapjon. Lehet róla szó?!
– Hát… most adtam le a vasakat, de esetleg be tudok ugrani… - vallotta be.
– Az klassz lenne, mert én is nyakig ülök a munkában. De ígérem kárpótolni foglak! Legyen szép napot! – bontja a hívásidőt az élettárs.
Karcsi még szerete hasonló szépeket kívánni, ám inkább úgy van vele, hogy majd estefelé, amikor holtfáradtan hazaér. Nincs más hátra el kell hoznia kisebbik lányukat az oviból.
Így hát amint végez az ocskavas telepen késő délelőtt, már közel az ebédidőhöz azonnal átautózik a hangulatos, kertvárosias ovodába, hogy megtudja igaz-e a szalmonela hír.
– Kezét csókolom! Hogy vannak a gyerekek? – érdeklődik a főbejárat melletti recepción, ahol azért hellyel-közzel minden szülőt már ismernek.
– Jó napot! Hát… sajnos valamelyik élelmiszer nem ment át a vizsgán… - közli vele tárgyilagos jóindulatisággal a nyugdíjaskorú portás, mire Karcsit kicsit kiveri a víz, és máris veszettül verejtékezni kezd.
– …De azért a gyerekek csak jól vannak…?! – reszkíroz meg egy újabb kérdést.
– Persze, ne aggódjon! Menjen csak be nyugodtan a teremben lesznek.
– Köszönöm! – Karcsi máris rohanva szedi lépteit egyik lábát a másik után, miközben igyekszik megnyugtatni magát, hogy tényleg csupán egy aprócska fertőzésről lehet szó.
,,Mégis hogy a fenébe lehet egy fertőzés aprócska?!” – töpreng miközben benyit a megfelelő ajtón, ahol két ovónő és gy dadus ebédidőhöz közeledvén igyekszik megnyugtatni a gyerekeket, mert nemsokára itt van a csendespihenő ideje, amikor mindenkinek le kell feküdnie egy matracra, hogy kipihenjén a zsúfolt nap fáradalmait.
Karcsi diplomatikusan üdvözli az ovónőket és a dadust is, majd keresni kezdi a népes gyereksereg között pöttöm, lenszőke, tüneményes kislányát.
– Szia, apuci! – szalad a kislány aprócska lábacskáival apja karjaiba.
– Szia kicsim! Hogy érzed magad? – öleli kicsit szorosabban a kelleténél magához.
– Kicsit megfájdult a pocakom, mert rosszul esett az ennivaló… - közli. Olyan aranyos, hogy Karcsinak a büszkeségtől máris ovadni kezd a szíve.
Mind a két ovónő azonnal a szülőhöz megy, és mintha csak betanult szöveget adnának elő elmagyarázzák, hogy sajnos az egyik lejárt szavatosságú élelmiszer okozhatta a galibát, de a problémát hamar orvosolták. Karcsi megkérdezi elviheti-e haza a kislányát, mire a két ovónő kicsit maguk között máris tanakodni kezd, végül arra az elhatározásra jutnak, hogy miért is ne.
– Akkor szedd össze a holmid édesem, és már induluk is! – kérleli a kisgyereket, aki azonnal visszafut kis barátaihoz, érzékeny búcsút vesz egyesektől, majd fogja a saját holmiját és hagyja, hogy az apja óvatosan kézenfogva kivezesse a teremből, miközben elköszönnek.
Hazafelé menet Karcsi kicsit megint idegesebb, feszültebb, mint a szokásos, mégis megnyugtatja a tudat, hogy a kislányt megfelelően tette be a gyerekülésbe, és jól érzi magát annak ellenére, hogy megtörtént ez a fertőzéses incidens. Miközben haladnak a főutvonalon Karcsi folyamatosan a visszapillantótükörben lévő kislány arcát bámulja. Hátha nem vettek észre valamit, vagy elkerülte hirtelen valami a figyelmét? Erről szerencsére szó sincs. Szinte harmincöt percen belül már otthon is vannak, és Karcsi nagy levegőt kifújva csörgeti fel mobilján párját, hogy épségben és biztonságban hazahozta lányukat.     
 Karcsi az albérlet szobáit veszi precíz részletességgel szemügyre. Igen! – gondolja. Egyszer talán még annak is eljöhet az ideje, hogy egy közepes, jól karbantartott, és rendezett kertesházba költözzenek mindannyian, ahol a lányoknak talán még akad a kert végében egy kis homokozó, vagy játszótér, ahol – legalább –, a szabad levegőn lehetnek, és kiengedhetik a hétköznapokban felgyülemlett, fáradt gőzt.
  

DILETTÁNS ÉRDEKEK SAKKTÁBLÁJA

Agytekervények labirintusából
mintha egyszerre eltűnt,
megszűnt volna az összes
maradék érzelmi csecsebecse;
empátia-tolerancia, segítő szándék.
Elvakítják az embert
a sok maszlag-álruhás prédikációk,
fölösleges maskarás dáridók.

Mintha immár ösztön,
tisztesség szándékkal
hagyná önmagát becsapva
megvezetni, hisz máshoz
sem igen érthet;
mint szürreális
hozzá-nem-értések
egész sorozata az
embert ketrec-akadályok
közé sorvasztja
egy-két hozzá nem értő
dilettáns mekk mester.

Odakint mostanság varangyok,
férgek hangos tanyája
áskálódva fészkel ki
tudhatja meddig?!
Észrevétlen siklók kúsznak
kígyók módján,
s már alig várják,
hogy méltóképp
levadászhassák az
ún. megérdemelt zsákmányt,
ami egyedül csupán csak nekik jár.

Szorgos, serénykedő
szúnyoghadak szívják
gondos piócák módján
az éltető nektárt mások kárára;
nemhogy már
az átlagember is megélhessen
egy élhetőbb,
rendezettebb életmódot.

A Végzet most még
egyre küldi magából
észrevétlen láthatatlan tik-takokat.
A bizonytalanná lett Jövők
purgatóriumában hóhér-hurkok
hatolnak észrevétlen
a bőr pórusai alá;
s míg egyre többen
mások feje felett inkább
pálcát törnek,
addig hol maradnak el a kevesek,
segítőkészek,
kiknek még lenne feladata bőven?!

Pojácák kicsinyes talpát már
– így is –, meglehetősen
sokan nyalni ényszerűltek
egy-két falatnyi nyomorúság,
érvényesülési szándékok fejében.
Hegesedett szavakkal
őszinte igazságot epedve
ritkán toppant be az élet
sakktáblájára akár egy ember is,
ki cselekedett volna önszántából.

Ha számító érdek
azt megkívánja egyre
gyakrabban meghunyászkodik
élő-élettelenben jóakarat
éppen úgy, akárcsak
a foghegyre tűzött
csöndes beletörődés.

A RAKTÁROS SZERENCSÉJE


Reggel nyolcra illett műszakkezdésre ott lennie a raktárban, ahova az egyik volt kollegája segítségével sikerült munkát kapnia. A műszakvezető karikás szemén, és szabályosan lestrapált fizimiskáján bizony jócskán meglátszott, hogy már legalább két teljes műszakot lehúzhatott egyhuzamban, így – több, mint valószínű –, hogy az idegei sem lehettek kipihentek, és hosszan, stabilan tűrőképesek. Ezt valósággal azonnal kiszúrta.
– Ó, bocsásson meg! – kért gyorsan elnézését tőle a műszakvezető. – Kér esetleg egy feketekávét, cigit, vagy valami… serkentőt?!
– Igen egy kis tejeskávé úgy hiszem, most jól esne.
A műszakvezető kifejezésén meglátszott, hogy legszívesebben a mokkáskanalat is bármikor ledúgta volna az ember torkán, ha ilyen kéréssel fordulnak hozzá. Most azonban – meglepő módon –, készségesen elsietett, és alig tíz perc múltán vissza is tért az italautomatából szervált ,,házilöttyel” műanyag pohárban, mely egyszerű, elhanyagolt hangot hallatott, amikor letette az asztalra.
– Parancsoljon egy kávé az automatából! – Ezt is úgy jegyezte meg, mint akinek szabályosan hálásnak illik lennie, hogy elment és kávét hozott egyik újonc beosztottjának.
– Köszönöm! – A férfi gyorsan közepeset kortyolt az ihatatlan löttyből, melyet semelyik jobb érzésű ember sem nevezhetne kávénak.
– Ezen a héten maga csak figyelni fog, és tanulni! A legfontosabb, ha szállítmány jön azonnal ordítson bele az adóvevőbe, vagy kerítsen valaki, aki megfelelő hivatalossággal átveszi a rakományt, mert a határidők betartása szent és sérthetetlen! Kérdése van?!
A férfinek nagy szüksége volt a pénzre, mert az utóbbi öt-tíz évben nem volt számára kegyes a munkaerőpiaci mozgás, így sajnos nem engedhette meg magának azt a kisebbfajta luxust, hogy kedvére válogathasson.
– Van-e bármiféle gyakorlata, különleges képessége, szakmai tapasztalata, melyről tudnom kellene?! – nézett rá nagy kérdő tekintettel.
– Építkezéseken dolgoztam, kérem! – jelentette ki, inkább csak közölve az információt, semmint büszkeséggel.
– Hát az is valami… - vakargatta meg a feje tetejét a másik, mintha bolhája lenne.
– Nekem azt mondták, hogy magának kiterjedt kapcsolatai is vannak! Fogalmam sincs, hogy ez mire vonatkozik, de ha betartja a házirendet, és az összes többi előírást, és nem csinál semmi fölösleges balhét akkor itt is lehet ám szépen keresni!
– Megkérdezhetem, hogy fizetés mikor lesz?!
– Három-négy hónapos próbaidőszak lejárta után!
Ezen a férfi bizony jócskán meglepődött.
– Miért kérdi? Csak nem máris meggondolta magát?!
– Nem… szó sincs róla… – habozik egy keveset, mint aki máris igyekszik jól átgondolni mondatait.
– No azért, mert nem különösebben kedvelem az olyan okostónikat, akik hipp-hopp azonnal meggondolják magukat, ha munkavégzésről van szó! – váltott kissé ellenséges hangnemre.
Kezet fogtak, bár az öregen még mindig érződött a bizalmatlanság tartós szele…
A férfi másnap pontban reggel nyolcra megjelent a raktártelepen. Még szerencse, hogy egyik jófej unokabátyának is éppen erre akadt dolga, így legalább két legyet üthetett egy csapásra, és elfuvarozta a melóba.
– Aztán csörög rám, ha szükséged van bármire is! – búcsúzkodtunk kézfogással. Aztán unokabátyám már tűzött is furgonjával, és csikorgó kerekeivel a munkájába, míg a férfi kissé tétován és elveszetten – egyelőre –, a raktárépület előtt rostokolt, ahol azért már kezdtek gyülekezni a melósok, és folyamatosan azt kérdezgette magától: ,,Jó helyre kerültem? Szeretni fogom-e a munkámat?!”
Később aztán fogta magát, és belépett a hangárszerű épületbe, ahol az éjszakások már alig várták, hogy leválthassák őket a nappalos kollegáik.
– Szép jó reggelt Hollósi! – szólt oda egyik művezető a férfinak.
– Üdvözlöm, jó reggelt!
– Látom a pontossággal már nem lesz gondja! Akkor figyeljen ide! Tud málhás targoncát vezetni?
A férfi tétován nemet intett a fejével, és látszott rajta, hogy szégyenkezik egy kicsit.
– Nem baj! De a kis dömpermarkolóval azért csak elboldogul, vagy nem?! Gyerekjáték a kezelése és legalább hatékonyan megy tőle a munka! Jöjjön csak gyorsan utánam, mert az idő bizony még itt is pénz ám! – igyekezett sürgetni a művezető újonc kollegáját, aki egyik lábát a másik után szedte szaporán.
A művezető gyorsan átvágott a raktár egyik végéből a másikba, míg végül egy lerakodóféleségnél állapodott meg, ahol legalább öt kamion, és nagyobbacska teherautóból kellett bizonyos nagy és közepesméretű dobozokat, és cuccokat kipakolni.
– No hát akkor! Figyeljen jól Hollósi, mert nem tudom magának többször megmutatni! Én is be vagyok táblázva egész álló napra!
A férfi úgy figyelt, hogy egy szöget is nyugodtan elejthetett volna bárki is; igyekezett halálos csöndet, nyugalmat magára erőltetni.
– Tehát akkor! Látja ezeket a kis gombokat! – mutatott a műszerfalra, mely egy kisebb markolószerű szerkezetben volt beépítve. A férfi bólintott.
– Nagyon fontos és lényeges szempont, hogy a gombokat egyenként kell megnyomnia, de szigorúan csak akkor, amikor a rakományt felpakolta a két karnak a vázára, és utána mehet az egész a nagyobb polcokra. Na, figyeljen csak! Hogy csinálják ezt a profik! – A művezető egyenként kapcsolta be a gombokat a műszerfalon, majd a villák segítségével felemelte majdnem a tetőig a jó sok tonnányi súlyú, értékes rakományt, aztán óvatosan átrakta az egyik helyről a másikra, míg végül leeresztette a hatalmas acélkarokat, és minden szükséges dolog a pontos helyére került.
– Megfigyelt mindent, ugye?! Van kérdése?! Most szóljon, mert később már nehezebb dolga is lesz!
A férfi nem mert szólni, mert azzal csak maga alatt vágta volna a fát, másrészt úgy gondolta pontosan megfigyelt mindent. Nem lesz itt semmi gond! Legalább is merte ezt remélni…
– Jó munkát kollega! – Az adott műszakvezető már sietett is tovább még így is a háta mögött szólt vissza az újsüttető munkaerőnek.
Később köttek mentek a teherautók, és kamionok vegyesen, és árukat és szállítmányokat kellett ide-oda rakosgatnia egész álló nap. Szerencsére jól elboldogult, mert ha valami nem jól csinált akkor is mindig ott őgyelgett valaki a közelében akitől tanácsot, vagy éppen segítséget lehetett kérni.
Aztán eljött a fél órás ebédszünet ideje, amikor – elviekben –, a melósok egy kicsit úgymond lazíthatnak a szokásos gyeplőn, és lazán, kényelmesen megebédelhetnek. A férfi egy közepes méretű termoszból erőlevest kanalazott. Még szerencse, hogy kellemesen langymeleg volt éppen az állapota, majd húspogácsás szenedvicseket falatozott. Laktató, és legalább nem kell vesződni a főt ételekkel, bár azért most igencsak jólesett volna neki egy kiadós disznópörkölt sok sűrű, tocsogós szafttal, mely átjárta a tojásos nokedliket.
Mikor végzett óvatosan letörölte a száját egy alig használt papírzsebkendővel. Akkor odajött hozzá egy részlegvezető, és kissé megdöbbent, hogy a férfit a helyiségben találja:
– Hát maga meg, mit keres itt?! – döbbent meg.
– Jó napot! Elnézését kérek, csupán az ebédszünetemet töltöm… - jegyezte meg szabadkozva.
– Azt jómagam is látom kedves kolléga! De megvan erre a megfelelő étkezőhelyiség is! Nem lett volna muszáj éppen itt elfogyasztania az ennivalóját!
– Ó, ezer bocsánat! Még új vagyok itt!
– Semmi gond! Látja ott szemközt azt a kis irodaszerű helyiséget? – mutatott az egyik irányba a részlegvezető.
– Persze!
– Na, az az étkező! Legközelebb már biztosan tudni fogja! Jó munkát, szép napot! – köszönt el tőle, majd tovább ment.
A férfi – mi tagadás –, kissé szégyellte csinos, filigrán barátnője előtt, hogy raktárosként kénytelen melózni, mert ilyen a munkaerőpiaci helyzet, ám talpraesett és határozott barátnőjét ez egy cseppet sem zavarta. Pontban háromnegyed tizenkettő felé, amikor már majdnem lejárófélbn volt a kiadós ebédszünet a csinos barátnő váratlanul belibegett cipőjében a raktárba és egyenesen a férfihoz ment.
– Szia, drágám! Na, mesélj? Hogy megy a munka?! – igyekezett tetőtől-talpig kiadósan végigmérni barátját, aki nem igazán kedvelte, ha zavarják, vagy épp meglátogatják a munkahelyén.
– Szia, édesem! Hogy kerülsz ide?! – lepődött meg a kölcsönös arcra puszik után.
– Semmi az egész édes, csak volt nekem is egy kis szabadidőm, és arra gondoltam megnézem, hogy hogyan boldogulsz! Talán baj?!
– Ugyan, dehogy! Nemrég végeztem az ebédszünettel, és nemsokára vissza kell mennem melózni! – igyekezett overállszerű ruháját kicsit rendesebben magára igazítania, mert csálén állt.
– Akkor jó! Izlett az ebéd?!
– Mennyei volt, bár egy jó kis pörköltnek szerintem te se tudtál volna ellenállni.
– Drágám, de hiszen elmondtam, hogy vega vagyok, és nem fogyasztok állati eredetű ételeket.
– Ó, persze, persze! Ne haragudj! Ma meddig dolgozol?
– Szerintem délután háromig! Te meddig?
– Hát jó lenne, ha minél előbb eltudnék szabadulni. – vallotta be kissé fanyarul.
– Biztosan sikerülni fog, hogy előbb eljöhess! Addig is szép napot neked és várlak haza! Készítek majd valami finomságot, amitől mind a tíz ujjadat azonnal megnyalod. – újabb szerelmes, cuppanós puszi következett a férfi enyhén borostás arcára, majd a gyönyörű barátnő, akár egy tündér-látomás már ki is lépett a raktárhelyiség épületéből, miközben néhány melós még füttyentett is kedvére utána.
– Hú, öreg harcos! Ez volt aztán a jó numera! Hol akadtál rá?! – kérdezgették többen is.
– Ő az én gyönyörűséges barátnőm, akivel – reményeim szerint –, nemsokára összeházasodunk, úgyhogy el a kezekkel. Érthető?! – igyekezett elszánt komolyságot erőltetni arcára, de a többi munkatársa valahogy nemigen hitte a dolgot.
Később jött egy nagyobbacska rakomány, amikor is a reggeli művezető újra megjelent.
– Kollega! Innen átveszem! Menjen, igyon egy kávét, vagyha lejárt a műszakja, akkor akár nyugodtan haza is mehet. – javasolta, miközben alaposan átnézte a kamoinos fuvarlevelét, és bizonyos okmányokat.
– Akkor, ha nem baj elmentem! Találkozunk holnap reggel! – búcsúzott. A művezető ügyet sem vetett rá. Látszólag tökéletesen lefoglalta az adott rakomány teendője.
A férfi jókedvvel ment az aluljáróba, hogy metróra szálljon, majd buszra, és cirka negyven perc alatt már otthon is volt panellakásukban.
– Megjöttem! – közölte kicsit hangosabban, hogy baártnője is meghallja.
– Szia, a konyhában vagyok, mindjárt megyek… - hallatszott a benti helyiségből.
A férfi gyorsan kezetmosott. Levetette magáról a kissé piszkos, viseletes overállos ruháját, majd alaposan kezetmosott, és jó illatú, otthoni, kényelmes melegítőruhába bújt.
Nem sokkal később barátnője is kijött konyhai köténnyel csípőjén a konyhából, ahol isteni rántott húsos illat terjengett.
– Nemsokára készen vannak a husik, a vajas krumplipürére nem lehet panasz! Mindjárt lehet is asztalhoz ülni. Fogadni merek, hogy farkaséhes vagy ugye?!
– Mi tagadás! Hosszú egy nap volt annyi szent! – fújta ki a bentrekedt levegőt.
– Olyan finom kaját csináltam, hogy mindjárt jóllaksz tőle! – megint cuppanós puszi következett, majd végre egy hosszú csók is belefért, mert senki sem látta.
Asztalhoz ültek. A férfi segített a szép, és rendezett terítésben, míg a nő a tányérokkal, és evőeszközökkel volt elfoglalva.
Aztalhoz ültek, és nyomban eszegetni kezdtek.
– Hú, de jól néz ki ez a rántott hús, szívem! – a férfi mráris kivett a jénai tálból egy kiadósan közepesméretű, panírozott húst, és három-négy nagykanál krumplipürét is adott hozzá. Majd jöhetett a csalamádé, míg a nő úgy döntött, hogy neki az uborkasaláta is tökéletesen megteszi.
– Igen, nagyon jól sikerült! – igyekezett önmagát is megdicsérni. – Kicsit minden munkanap fárasztó, de azért meglehet szokni. Nemde?!
– Ahogy mondod!
– Figyelj arra gondoltam, mit szólnál hozzá, ha elutaznánk kettesben egy tengerparti helyre? Csak úgy romantikázni, meg feltöltődni kicsit?! Elvégre megengedhetjük magunknak, és mindketten rengeteget dolgozunk. – említette meg két falat között.
– Hát… nem is tudom… csak néhány napja kezdtem melózni a raktárban, és ha megszólnak, vagy ami még rosszabb: kirúgnak?! – esett kicsit kétségbe a férfi, elvégre manapság minden nagyon labilissá és kiismerhetetlenné vált.
– Ugyan már, szívem! Ne fesd az ördögöt a falra! Neked is van szabadságod meg nekem is! Ki tiltaná meg, ha kiveszünk pár napot, hogy együtt legyünk?! – a gyönyörű nő okfejtése racionálisnak, és ésszerűnek tűnt, így a férfi bólintott.
– Egyébként van egy meglepetéshírem is? – huncut mosolyra görbült a nő szája.
A férfi kíváncsian, gyanakodva nézett rá:
– Igen? Mi az?!
– Azt hiszem terhes vagyok! De legyen meglepetés a kisbabánk neme, jó?! – közölte fülig érő, sugárzó szájjal.
– Azt a mindenkit! Az fantasztikus! Nagyon boldog vagyok! – lelkesedett a férfi, bár azért – ha később belegondolt –, egy gyerek eltartása is sokszor horribilis összegeket emészthetett fel. De mivel gyönyörű barátnőjének is jónevű, menő állása volt, ami szépen hozott a konyjára az élet kezdett egyenes kerékvágásba jönni.
           

LAZULÁSOK ÉLETFILOZÓFIÁJA



Egy presszóban találkoztam Olivérrel, akinél már volt egy jól megtermett söröskorsó gyöngyöző, habos sörrel, aminek a hófödte habja máris újabb bajuszt, és szakállt csinált, amúgy is kellőképpen borostás arcára. Egy kezében félig elszívott füves cigaretta fityegett, mint valami különös társadalmi jelkép, hogy ti. neki joga van az ilyesmihez, és masszívan letoja azokat, akiknek ez csöppet sem tetszik.
Olivér termetes ember hírében állt, de azért a magam száztíz kilójával engem sem faragtak piszkafából.
Az egyetemen daliás oroszlánsövényszerű haja Oroszlánszívű Richárdra tette hasonlatossá, és kicsit talán rajta is ragadt e furmányosnak mondható becenév.
Emellett most Kojak-kopaszra borotválta a fejét, mert szerinte ez valamivel mégiscsak komolyabb, és persze felelősségteljesebb külsőt kölcsönzött neki.
– Szia, öreg harcos! Ezer éve, hogy nem találkoztunk! Mi a fene történt?! – kérdezte kicsit úgy, mint akit máris vérig sértettek az örök barátság szent és megingathatatlan nevében.
Nem szerettem sohasem a meglepetéseket, vagy a váratlan fordulatokat, most azonban sajnos nem tehettem meg, hogy angolosan, és észrevétlen leépek a tett színhelyéről. Magamra erőltettem egy jópofa szerepet, és megpróbáltam eljátszani a jófej, és persze mindenben együttműködni kész barátot.
– Szervusz! Micsoda mázli, hogy végre személyesen is találkoztunk! – kisebb gúny húzódott meg kimondott mondatom mögött, ezzel is utalván egyetemista éveinkre, amikor sokan közülünk ígéretet tettünk, hogy mindig segítjük, és tájékoztatjuk egymást, hogy ti. kinek miként, és hogyan alakult viharvert élete.
Olivér apja kocsmáros volt Komáromban, tehát már ideje korán megismerkedhetett az alkoholfajtákkal, és ezt később az egyetemen is kamatoztatta, különösen nyelvtörténet zárthelyi dolgozatok alkalmával, amikor nemritkán előfordult, hogy kissé dülöngélve, és spicces kedvvel jött órára, és mindenkinek leesett az álla, hogy hármast, meg négyest írt. De hát, hogy a fenébe tudta ezt keresztül vinni?! Csodálkoztunk, és jócskán megvoltunk ám rökönyödve, később aztán ez is olyan természetesnek hatott, mint akár a biciklizés.
– Kérsz egy sört, hapsikám?! – kérdezte furcsa, kamaszos mosolya kíséretében, hiszen jól tudhatta, hogy utálom az alkohol minden fajtáját.
– Kösz, elboldogulok! – vettem elő kicsit tüntetően hátizsákomból egy fél literes, műanyagüveges kólát, amihez kértem egy poharat egy arra járó pincérsráctól, aki készségesnek mutatkozott, viszont jócskán furcsálta viselkedésemet.
– Mi van veled mostanában? Barátnő? család? gyerek? Olvastam a Facebookon, hogy az öreged váratlanul meghalt… őszintén sajnálom haver.
– Hát… köszönöm… sajnos a lehető legrosszabb helyzetben jött, és azóta édesanyámat is el kellett temetnem. – vallottam be.
– Jaj, haver! Ez kurvára nagy szívás és igazságtalanság! Részvétem! – azzal habzsoló kortyot ivott söréből.
– Köszönöm! Veled, mi újság?! – próbáltam más téma felé lavírozni.
– Képzeld idegenvezető és násznagy lettem egyszemélyben. Úgyhogy, ha nősülni akarsz engem keress, mert fergeteges bulikat tudok ám összehozni, és neked még árkedvezményt is tudnék szerezni! – jelentette ki olyan emberként, aki tudatosan büszke a munkáira.
– Neked van barátnő, feleség, gyerek?! – kérdeztem egyszerre.
– Igen, szerencsére van valakim, és nemsokára apuka is leszek! – vörösödött bele már a gondolatba is, hogy szülői, testhezálló feladatai lesznek, ha megszületik a kisbaba.
– Ezt nevezem! Őszintén gratulálok! – ráztam vele kezet.
– Nagyon kösz, haver! Ez mindenképp sokat jelent!
– Szívesen, máskor is!
– Neked vannak srácaid? – kérdezett vissza.
– Sajnos nincsenek! Tudod… most látszólag leszállóágban vagyok, mert nemrég rúgtak ki a tanári állásomból… - nem is értem, hogy jutott ez eszembe, de talán csak a tudatalattim mélyén vágytam a sajnálatra, a bíztatásra, melyből pozitív megerősítést nyerhetek.
– Hát… nem kell elkapkodni semmit! Annak sosincs jó vége! De azért annyit mondok, hogy nem árt belehúzni! Hány éves is múltál?
– Harmincöt…
– Na látod, öreg! Még mindig az őseid kéglijében vackoltad el magad? – jött egy újabb kissé kényelmetlen kérdés.
– Hát egy arblérletért most nyugodt szívvel elkérnek háromszázhúszezret plusz az átkozott rezsi, meg a számlák.
– Az is igaz! – csóválta meg a fejét, mint aki erősen próbál gondolkozni.
Most valami mégis nagyon zavarni, és frusztrálni kezdett.
,,Mi a fenét akarhat Olivér? Elvégre még több mint húsz egynehány éve is megvan, hogy végeztünk az egyetemen?!”- ez a dolog sehogy sem bírt nyugton tartani.
Olivér máris jóravaló, cukorfalat szüleiről kezdett cseverészni, és persze bombázó adottságokkal bíró barátnőjéről, akin egyáltalán nem is látszik, hogy négy hónapos terhes. Azonnal előkapta okostelefonját és persze vadul kezdte nekem mutogatni a legváltozatosabb képeket a romantikus tengerparti naplementék világától egészen egy Balatoni halasbüféskocsiig, ahol – állítólag –, isteni halas flekkent lehet kapni megfizethető árakon.
A hangulatos kis presszóhelyiségben ahogy az idő egyre eltelt szépen, fokozatosan kezdtek szállingózni a törzs és egyéb vendégek, mígnem kicsit folyamatosan úgy érezhette magát az embert, hogy kicsit sokan lettünk. A helyiség hangulata leginkább megrekedhetett a nyolcvanas-kilencvenes évek idült kissé elfáradt romantikájánál, mégis volt a hely varázsában valami, ami egy élhetőbb, kiegyensúlyozottabb világot idézett. Talán mások is éppen emiatt tértek be rendszeresen ide.
– Sietsz valahova öregem?! – kapta fel a fejét, mert ha unatkoztam az a megrögzött szokásom alakult ki, hogy bámulni kezdtem gyerekes Casio-órám számlapját, és le nem vettem volna a szemem az óráról.
– Ne haragudj, de azt hiszem… talán lassacskán mennem is kéne… - kértem elnézését.
– Figyelj csak, pajtás! Mit szólnál, ha valamelyik nap felugranék hozzátok, és dumálnák egy jó nagyot?!
– Az nagyon jó lesz! De csak délelőtt, mert tudod délután akármi jöhet, és most is mennem kéne vagy millió és egy helyre! Ne haragudj! – nem mertem kimondani nyíltan a szemébe, de már alig vártam a percet, amikor végleg lekoptathatom magamról.
Elővette okostelefonját és közelről készített egy arcképet rólam. Nem tudni, hogy emlékbe szánta-e, vagy komolyabb terve is volt a fáradt, kissé táskás szemű portrémmal.
– Ez csak azért, hogy emlékezzek rád!
– Ó, megértem!
Kezet ráztunk, majd kicsit futva, gyorsított iramba lépkedtem kifelé a presszó helyiségéből ügyelve rá, hogy senkibe se ütközzek bele.
Szerencsére aznap éppen szabadnapos voltam, így akár nyugodtan megtehettem volna, hogy az enyhe, kissé hűvös, tavaszias napsütésben sétálgatok egy kicsit. Ám a nagy büdös igazság az volt, hogy még mindig az adott találkozás utóhatásai alatt állt az elmém, és ezt az élményt muszáj volt feldolgoznom egyedül, és magamban, és persze magányos lakásomban.
Még szerencse, hogy azért akadt egy-két alapvetően nyugdíjaskorú buszvezető, akik előszeretettel nyomták a gázpedált abbéli meggyőződésükben, hogy az utasok is rohannak dolgaik, teendőik után, és persze senki sem ér rá semmire.
– Jó napot! – köszöntem az első ajtónál felszállás után. Gyorsan megmutattam bérletemet, mert – elviekben –, ez azért kötelező lenne. Az öreg nyugdíjaskorúnak látszó sofőr – látszólag –, ügyet sem igen vetett rám, majd szándékosan a csukló mögötti legszűkösebb helyre ültem le, mert senkivel sem akartam ideiglenes szemkontatkust kiépíteni, se fenntartani.
Később leszálltam a megfelelő megállónál, és valami furcsa segítőkész szándékkal segítettem egy kismamának a nagyméretű ultramodern babakocsiját felrakni a buszra. Láttam, hogy az öreg buszvezető hálásan nézi azt a megkapó jelenetet, mondván; azért akadnak még rendes emberek is a világban, és nem csupán gennyládák és hiénák.
Hazafelé battyogva láttam régi óvódám kissé megfakult, málló vakolatú épületét, melyet jócskán kikezdett az idő a nyolcvanas évek vége óta. Valóságos nosztalgia ébredhetett bennem, hiszen mind az öt jelemet, és egyéb óvodáskor, furcsa kalandjaim azonnal varázsütésre megelevenedtek lelki szemeim előtt.
Valamivel kora délután léptem be szüleim lakásába, ahol üresség, hiány és magány szívős triumvirátusa fogadott.
Gyorsan átöltöztem valami kényelmes ruhába, és hogy az aznapi élményeimet valahogy elkezdhessem zsigerileg, részletekig feldolgozni azonnal betettem a DVD-lejátszóba a Hol költők társasága c. drámát. Gondoltam hátha segít gondolkodni. Elvégre Robin Williams még mindig az egyik kedvenc színész-komikusom volt gyerekkorom óta.
Most ütött csak szöget a fejembe, hogy mekkora agyatlan egy balfék vagyok, hiszen egészen nyugodtan elkérhettem volna Olivér otthoni címét. Nem mintha elakarnék utazni Komáromba, csupán csak a felkínált illendőség kedvéért. De hát ez megtörtént, és nem volt mit tenni. Később megcsörrent az okostelefonon, és persze hogy Olivér keresett.
– Szia, mi újság?! – kaptam fel hirtelen, mint aki valami fontosat elfelejtett.
– Szevasz! Figyelj csak! Tényleg sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni, és hogy apád halála után nem látogattalak meg… - hadarta el a kötelezően előírt szöveget.
– Semmi gond… - válaszoltam bizalmatlanul.
– Figyelj a héten még átkozottul sok melóm lesz, meg az asszonyt is terhesgondozásra kelene kísérnem! Akkor majd még beszélünk! – közölte, majd azonnal bontotta a onalat, meg se várva, hogy egyáltalán érdemben lereagálhassam ezt a különös beszélgetést.
Visszasüppedtem kedvenc, kényelmes nappali fotelomba. Gondoltam jó volna legalább egy évbe kétszer a függönyöket is tisztességesen kimosni, de az egyedül átkozottul strapás meló. Kezem ügyébe akadtak aztán egy kartondoboz mélyén gyerekkorom kedvenc, vagy éppen megutált fotói. Legalább négyszáz kissé már ütött-kopott, elsárgult fénykép. Ami valósággal azonnal szemen ütött az volt, hogy egyiken se tudtam megfelelően minden kényszer, vagy hamisság nélkül úgy mosolyogni, akár egy átlagos kissrác, aki – kivételesen –, nagyon is örülhet és élvezheti a gyerekkorát, hiszen mindig volt egy amolyan friccska, vagy hecc korai életemben, mely – sok esetben –, szinte valósággal azonnal padlóra küldött.
Megmelegítettem a mikróban a tegnapról megmaradt szecsúáni csípős szószízesítésű rizsemet. Még szerencse, hogy nem ürült ki totálisan a hűtőszekrényem, aztán falatozni kezdtem.
Néhány perccel később már elmélázva mosogattam a kiskonyhában, és még mindig az adott nap eseményei jártak szüntelen zsongó fejemben. Amikor végeztem beléptem az e-mailjeimbe, hogy lecsekkoljam, hátha keresett, vagy történt valami, de azok a bizonyos jófejnek beállított barátaim, akikkel – anno –, megbeszéltük, hogy mindvégig kitartunk egymás mellett és segítjük a másikat valahogy mintha megszűnt volna a kapcsolat.
Aztán egyszer csak csöngetést hallatszott…
Akik közelebbről ismernek valósággal mindig az orram alá szerették dörgölni, hogy beszari, ijedő, kis pöccs vagyok, de ha ők is valóságosan élték volna az életet, és nem csupán átmennek rajta – meglehet másként álltak volna hozzá az egészhez.
Kikukucskáltam a résnyi méretű kukucskálón, és egy kedves idős hölgyet pillantottam meg, akit gyerekkoromtól ismertem, és akinek még így két és fél hónap múltán sem mertem bevallani, hogy édesanyám meghalt.
– Kezét csókolom drága Kati néni! Miben segíthetek? Talán valami baj van?! – nyitottam ki szélesre előtte a biztonsági ajtót, és megvártam míg papucsával becsoszog az előtérbe.
– Szervusz Róbikám! Hogy vagy? Az anyu? Hogy van?! – érdeklődött, mint rendesen.
– Tessék befáradni egy kicsit! – szóltam rá komoly, nagyon szomorú hangon. Egyből meglátszott, hogy sajnos odalett maradék jókedve is.
– Történt valami baj, Róbikám?! – hökkent meg.
– Sajnos anyukám január végén örökre elaludt, csak eddig nem tudtam hogyan mondhatnám el Önnek… - igyekeztem visszatartani könnyeimet. Ne lássa, még ennyi idő múltán is mennyire felzaklat és megrendít ez az egész tragédia.
– De hát… hogyan? Miért? Amikor majd kicsattant az egészségtől?! – kérdezgette egyre fájdalmasabb hangsúllyal az idős asszonyság.
– Lehetek őszinte, Kati néni?! – kérdeztem vissza.
Az idős nő bólintott párat, és figyelmesen hallgatott.
– Már nagyon beteg lehetett… és sajnos így alakult…
– Ez borzasztó, és rettenetes! Te hogy viseled?!
– Hol így, hol úgy! Úgy érzem minden a nyakamba szakadt, és most rengeteg fontos dolognak az elintézése is rám vár.
– Megígérem Róbikám, hogy amiben tudok segíteni fogok! – ajánlotta fel önzetlen segítő szándékát, és valahogy ezt mégiscsak jobban elhittem, mint apám rokonainak beszédeit.
– Nagyon köszönöm Kati néni… - óvatosan lehajoltam, és megöleltem a csöpp, aprócska, törékeny idős asszonyt, mintha nagymamám volna.
Később aztán minden áldott héten késő délelőtt beállított, és rengeteget beszélgettünk a régi szép időkről, és persze arról, hogy mikor fogok már magamnak végre egy megbízható, rendes, tisztességes feleséget?
  
    

 IZZADSÁGSZAGÚ DOBÓKOCKÁK

A mozdulatok tehetetlen,
mohó csomói váratlan
körbehurkolnak egy egész
emberi életet;
tán még akkor is,
ha nem vigyázunk eléggé.

A Lét most még egyre dadog,
akár az izzadó tenyerekben
a dobókocka, vakszerencsék
kiszámítható sorozata;
pillanatok mutatója rebben,
míg egy-egy évtized az
ember feje felett hirtelen elsuhan...

Legbelül kicsit múszáj
volna még kibírni az
ún. mélypontokat is,
melyek rendre megkörnyékezik
a választási lehetőségek mikéntjeit;
megmaradnak - még így is -,
kisstílű kapkodások kéztördelései,
hogy ki merre akar menni,
ki miként érvényesülhessen
szánalmas hatékonysággal?!

Megmarad még
az ellobbanó néma karakter,
a visszatartott kézfogó ígéret,
mely mindenkor jólcsengő,
de semmit sem érhet,
alapvetően vesztes állapotokba
kell belekapaszkodni,
hogy a legtöbben elhiggyék
talán egyszer még megérte.

Egyre modernebb,
olcsó kifogásszagú ígérgetések
hallatszanak át a távoli időkből,
hogy majd jobb lesz ez eddigi élet,
mint mondjuk e mostani.
Rossz, szánalmas idill-emlékek,
akár a gyerekrajzok falakra
mázolják magukat,
kialakítva kíméletlen
holnapok aranyigazságait.

Az emberek többsége
mostanság szándékosan
úgy éldegél, mint akik
legbelül szándékosan rejtve maradtak;
akár a hagymahéj rétegekként
majd meghámozza őket Sors
s Végzet együttesen,
míg végül felhasadnak.

Krokodil-könnyeken át
jó volna mások lelkébe
belelátni alig öt percre,
hogy a megcáfolhatatlan
árvaságot is megvigasztalja Valaki.

Szárnycsapásoktól másik
szárnycsapásig lavórban éldegélünk,
ahol - tetszik, vagy sem -,
rendre megmarad
a fekáliaszagú büdös is.

BOTLADOZVA A SZERELEM FELÉ


– Ne nézzetek oda! Nem hiszem el, hogy ezt a szerencsétlen idiótát is meghívta valaki! – valósággal parancsolja a csajos barátnőinek, amikor a kisebb társasági buliban – ahova azt a béna pasit is meghívták –, az adott béna pasi nemes egyszerűséggel fogja magát, és egyenesen feléjük tart.
– A rohadt életbe, csajok! Nincs szerencsénk! Ez direkt minket nézett ki, és most idejön! – az illető vadítóan szexi, szupermodel-alkatú hölgyemény mintha már régi motoros volna a romantika és a szerelmi ügyek témában, vagy csupán csak meglehetősen sokszor égette már meg magát egy-egy félresikeredett párkapcsolatban, esetleg béna randihelyezetben most határozottan a legkevésbé sem szeretné a saját maga közelében látni a szerinte lúzer-balek pasit.
– Jaj, Anna! Mit hülyéskedsz! Szerintem tökre cukorpofa! Olyan kis… idióta, csetlő-botló, mint Pierre Richard abba a béna vígjátékban, de szerintem nincs vele gond! – vélekedik egy másik szintén rendkívül vonzó, karcsú bombázó.
– Akkor csajszi! Tessék! Szabad a pálya! – tárja szét mindkét karját a most vérig sértett Anna, hogy nem épp neki nem lehetett igaza. – Csapj le rá! Ne tétovázz! A végén még valaki elhappolja előled, és akkor neked vénséges, unatkozó milliárdosok maradnak, akiknek csupán csak Viagrával áll fel.
Ez azért övön alui gonoszkodó beszólás volt, és ezt Anna is nagyon pontosan érzi, és tudja.
– Azért drága barátnőm ez nem volt szép húzás tőled! – jegyzi meg éles hangon a másik bombázó, miközben a csetlő-botló, lúzer pasi valósággal máris az asztaluknál terem. Kicsit kisiskolás módján, félszegen, rettentően zavarban álldogál egy jelentős pillanatig, majd azonnal kiszúrja az előbbi bombázót, aki sugárzó, biztató mosolyt küld feléje, hogy – elviekben –, ezzel is biztassa és bátorítsa.
– Hölgyeim! Gyönyörűek, mint mindig! Arra gondoltam, hogy esetleg volna-e kedvük hozzá, hogy tartalmasan elbeszélgessünk akár az élet mindennapi témáiról is! Semmi kényszer, csak ha kedvük van! – teszi fel a kérdést, mire a csajos társaság szinte minden egyes tagjai italaik fölött kisebb kuncogást ereszt meg, míg egyes nők valósággal elfojtottan vihogni kezdenek, akár a zsákmányra leső hiénák.
– Hogy te milyen cuki egy pasi vagy! Hogy is utasíthatnánk vissza egy ilyen felkérését?! – kérdezi cinikusan hangon a bombázó szépség, majd poharát látványosan a szerencsétlen férfi fejére önti, miközben csajos barátnői valósággal azonnal röhögésben törnek ki, egyetlen szépséget kivéve.
– Azt hiszem világos voltam cukorfalat! – jelenti ki a bombázó, majd, ha mi sem történt volna máris visszaül a helyére, miközben a pasi, mint akit velejéig megsértettek jócskán megbántottan máris távozik asztaluktól.
– Ez nem volt szép dolog kedves Anna! – közli vele bombázó barátnője, majd ő is feláll az asztaltól és zokszó nélkül a megbántott, megalázott pasi nyomába ered kicsit megszaporázva fürge lépéseit, miközben csajos barátnői máris valósággal összesúgnak a háta mögött ti., hogy máris belezúgott ebbe a szerencsétlenbe.
A megbántott férfira egy kellemes, árnyas park egyik padján talál rá, miközben emberek sétálnak el mellette.
– Ne haragudj! Elnézését kérek a barátnőim nevében is! – igyekszik a lehető legjobb benyomást tenni rá, ám a pasi úgy tesz, mintha oda se figyelne. – Megengeded, hogy leüljek egy kicsit?!
A férfi azonnal helyet csinál a kissé keskeny padon úgy, hogy feneke gyakorlatilag azonnal a levegőben lóg, mégis úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb testhelyzete.
– Nagyon köszönöm, ez igazán kedves tőled! Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék… persze azon kívül, hogy igazán és őszintén sajnálom… figyelj mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit? Volna kedved hozzá?!
A férfi furcsán, gyanakodva kezd pislogni a gyönyörű, bombázó nőbe, mégis úgy tűnik, hogy belemegy a felkínált játékba.
– Tessék, hallgatlak! Mit szeretnél hallani?! – kérdez vissza, mintha egy feltett kérdésre felelne.
– Hogy jutottál be a rendezvényre? Persze csak, ha nem vagyok indiszkrét?
– Egyik jó gyerekkori haverom juttatott be!
– Ó, hát így már mindjárt más! Én elsőre azt hittem, hogy te is olyan nyomulós, elfuserált emberke vagy, mint az összes többi pacák, aki csupán csak egyetlen éjszaka erejéig hajlandó szabadjára engedni az ún. vadászösztöneit.
– Talán még nem találkozott olyannal, aki máshogy viselkedik.
– Az is igaz! – rögtön keresztbe rakja hosszú, karcsú manökenlábait, amik azonnal megállnák helyüket a kifutón, és a média világában is. – …És hol dolgozol? Van-e barátnőd meg ilyesmi! Vagy ezek túlzottan átlagos bevezető kérdések?! – próbál egyszerre lazának, és nagyon is jófejnek mutatkozni, bár a helyzet nem biztos, hogy ezt kívánja.
– Hát… tanárként dolgoztam. Gyerekekkel foglalkoztam, most pedig főként irodaházak lépcsőházait takarítom éhbérekért. – vallja be, és érződik valósággal minden kiejtett mondatán mennyire megalázónak, és szégyenletesnek gondolja eredeti helyzetét.
– Ó, hát ez… nagyon dicséretes, de szomorú is! És nincsen senki, aki azt mondaná, hogy ,,itt vagyok és segítek neked, mert te és én is emberek volnánk?!” – meglepetten teszi fel ezt a kérdést, de igazándiból arra kíváncsi, hogy a férfi miként reagál majd rá.
– Ha jól számoltam eddig van nyolcvan barátom, és ismerősöm nem csupán a Facebookon, és ezek közül össz-vissz alig hárman látogattak csak meg, amikor édesanyám váratlanul meghalt. Nagyon haragszom azokra, akik becsaptak, és megvezettek, csak mert szerintük az olyan jópofa dolog.
– Nagyon sajnálom, és persze részvétem! De még mindig nincsen senki, aki segítene?! – érzi maga is mennyire nincs értelme egy olyan konkrét kérdésnek, mely a jelenlegi lepusztított munkaerőpiaci helyzettel van szervesen összefüggésben.
A férfi megrázza párszor a fejét, majd szomorkásan lehajtja, és előre mered, mintha valami koncentrálna.
– Figyelj nekem van néhány tényleg segítőkész és jófej ismerősöm! Ha szeretnéd szívesen segítek! Persze csak ha nem bánod! – ajánlkozik.
– Igen, ezt már ismerem! Tudom mi következik! Én elfogadom a segítségedet, aztán amikor ténylegesen is segíteni kellene te egyszerűen azt válaszolod: sajnálod, de bezárt a bazár, ami igazándiból nem is létezett. Igazam van?! – most először emeli rá átható, zöldesbarna szemét, amitől a gyönyörű nőnek mintha megdobbanna a szíve.
– Ez nem igaz! Én nem szoktam becsapni azokat, akiknek segítéséget ajánlok fel! – kéri ki magának, és látszólag bosszús is, amiért ez megtörtént vele.
A férfin látszik, hogy érzelmi viharok, és bűntudat különös vegyüléke dúlhat érzékeny lelkében, mert mintha villámgyorsan máris meggondolta volna magát, és a lehető legudvariasabban máris elnézését kér.
– Elnézését kell kérnem, amiért megbántottam volna. Kérem ne haragudjék rám! Csupán ez eddig a saját élettapasztalatom! – közli vele személyes véleményét.
– Nos… ez igazán sajnálatos, de szívesen segítek! Most pedig kérem meséljen egy kicsit magáról! – kérleli, és azokkal a sugárzó óceánkék szemeivel valósággal babonázón igyekszik lesni a férfi minden szavát.
– Azt hosszú lenne végighallgatni… - kezd mentegetőzésbe, ám amikor érzi, és látja, hogy a gyönyörű nő mennyire kíváncsi, és együttérző vele mégiscsak azonnal meggondolja magát, és hosszú mesélésbe kezd – elsősorban –, saját gyerekkoráról. Így telik el lassacskán egy másfél negyedóra. Kora délutánra jár így az idő.
– Hú! Hát ez azért egyáltalán nem semmi egy életút! Ön valóban jó sok mindent átélt, amit talán nem kellett volna. – közli a gyönyörű nő. – Mit szólna hozzá, ha a héten megnézné hol és mit dolgozom, aztán akár tovább is folytathatnánk ezt az érdekes beszélgetést?! – máris tetszetős, aprócska reitküljébe nyúl; kutatni kezd és elővesz egy tetszetős betűkkel ellátott névjegykártyát, és elegáns, könnyed csuklómozdulattal átnyújtja a férfi kezébe.
– Tessék! Ez volna az a belvárosban! Nem tudom járt-e arra, vagy ismerős esetleg arrafelé?
– Igen, minden bizonnyal! De ha mégsem majd keresek valakit, aki útba igazít.
– Tudja mit?! Van egy-két taxis ismerősöm! Ha megadja nekik a nevemet biztos vagyok benne, hogy szívesen segítenek Önnek, és még a fuvardíj is kevesebbe kerülne.
– Nem, szó sincs róla! A tömegközlekedés is kitűnően megfelel! Odatalálok!
– Az nagyszerű lenne! – felemelkedik a padról, majd apránként máris szemügyre veszi, és ellenőrzi, hogy nagyon mutatós és méregdrága ruháján nem esett-e semmi folt. A férfi is felemelkedik és egymással szemben állnak egy hosszú, jelentős percig.
– Akkor várom sok szeretettel a jövő héten, amikor ráér! – nyújt kezet kézfogás gyanánt.
– Nagyon köszönöm a segítséget! Ott leszek! – mondta, majd megrázta a nő kezét, és mindketten az ellenkező irányba indultak el.
A következő hét váratlan gyorsasággal jött el. A csetlő-botló férfi borzasztóan itgulós természet lévén alig bírt enni, aludni, és hétköznapi ügyes-bajos teendőit ellátni, de azért vitézül elvégezte, amit éppen rábíztak. A gyönyörű fiatal nő is mintha lelkében megérezhette volna a belső változást, mert tágas, és szépen berendezett irodájában dolgozgatva laptopján mintha munkája közben is a különös, furcsa férfira gondolt…
Aztán eljött a megbeszélt személyes találkozó napja és a gyönyörű nő szíve majdnem kiugrott a helyéből, annál is inkább, mert a kissé ügyetlen férfi sosem tanult meg rendesen nyakkendőt kötni, így jóformán csak valahogy átbújtatta a szövetdarabkán a fejét, és egy hurkot igyekezett kötni hófehér ingére, ami viszont sehogy sem állt jól, és nem is mutatott semmit.
– Üdvözlöm! – fogott vele kezet a gyönyörű nő. – Annyira örülök, hogy végre újra találkozunk! Ha nem veszi zokon, majd én segítek! – gyöngéd, hattyúfinom kezeivel máris a nyakkendőt kezdte igazgatni, mire a férfi valósággal belepirult, hogy egy ilyen bombázó nő a segítségére siet, és mikor a nyakkendő is rendesen megvolt kötve a nő segítőkészen bevezette a férfit a  hatalmas méretekkel büszkélkedő tárgyalóterembe, ahol jelen volt egy-két vezetőségi tag, akik most érdeklődő kíváncsisággal néztek rájuk.
– Üdvözlöm kedves kollegina! Kit hozott?! – kérdezte az egyik fejes.
– Tisztelt Igazgató Úr! A mellettem álló úr lenne az, aki szívesen jelentkezne az állásra, és hát… gondoltam egy próbát megérne… - jelentette ki kissé visszafogottan, elvégre mégiscsak saját főnökével tárgyalt.
– Nos… nagyon köszönjük! Távozhat! A többit mi elintézzük!
– Azonnal, csak egyetlen percet kérek még! – gyorsan odafordult a megszeppent férfihez, és halk hangon sok szerencsét kívánt neki.
– Egy nagy kalappalt! Csak adja önmagát és legyen bátor! – utolsó igazítást a nyakkendőn, és már ki is lépett a teremből becsukva maga után az ajtót, magára hagyva a – látszólag –, tökéletesen védtelen férfit.
– Üdvözlöljük, kérem nyugodtan foglaljon helyet, és meséljen arról, hogy eddig mivel is foglalkozott az elmúlt pár évben?! – kezdtek faggatozó, vájkáló kérdéseket feltenni a férfinek, amit ki nem állhatott, de hátha ez is szabály, és követelmény részét képezte nem engedhette meg, hogy máris ,,nemet” mondd. Töviről-hegyire mindent igyekezett részletesen elmesélni onnantól kezdve, hogy gyerekekkel foglalozott és tanított, majd home office munkakörös lett, volt takarító, és vagy husz különféle állást is felsorolt, hátha szükség lehet erre az információra is, bár maga sem gondolhatta komolyan. Így is bőséges fél órán át csak úgy dőltek belőle a megfelelő, választékos szavak. Aztán pontosan fél óra elteltével a három-négy főnökségi tag közül az egyik azt mondta, hogy most kifáradhat, hogy tanácskozhassanak, mire a férfi rögtön felpattant a székéről, és kiviharzott.
– Na? Hogy ment? Mondtak valamit?! – érdeklődött legalább annyira felcsigázva, és izgatottan a gyönyörű nő, akárcsak a férfi.
– Hát… egyelőre kiküldtek, mert tanácskoznak! Ezt mondták.
– Az jó! Akkor már helyben vagyunk! Nem igaz?!
– Nos én ebben nem volnék annyira biztos…
– Ugyan már! Ne legyen ennyire pesszimista!
Később húsz perc elteltével behívták a gyönyörű fiatal nőt, aki nem tudni, hogy mit mondott vezetőségi munkatársainak, de – nagyon úgy tűnt –, hogy gyakorlatilag sikeresen meggyőzte őket arról, hogy ez a furcsa, különös férfi igenis minden befektetést, és pénzt befér, hiszen a maga módján kiváló szakember, és nagyon precíz és hatékony is.
A gyönyörű nő is kijött a hatalmas tárgyalóból, majd közölte biztatón mosolyogva a férfival, hogy akár már a héten kezdhet pontosan nyolc órakor. A férfi egyszerre nagyon szerette volna elhinni, amit a gyönyörű nő neki mondott, ugyanakkor még mindig rágta lelke mélyén a tudatos, tartós kételkedés aprócska fullánkja.
– Mit szólna hozzá, ha megünnepelnénk a jó híreket?! – kérdezte a gyönyörű nő.
– Hogy érti?!
– Hát étterem, esetleg egy finom vacsora? Na, mit szólna hozzá?! – érződött a hangján, hogy nagyon vágyik már egy kis normális társas együttlétre, ahol nem szükséges folyamatosan szerepeket megformálnia, és ahol legalább az lehet, aki mindig csak akart. Egyszerű, hétköznapi, normális ember.
– Ez jól hangzik!
– Étterembe menjünk, vagy tud főzni?!
– Nagymamám konyhájában nőttem fel! Tudok egy-két alapfogást! – jelentette ki magabiztosan.
– Ez remek! Akkor Önnél, vagy nálam találkozzunk?
– Ahogy Önnek jobban megfelel!
– Akkor legyen nálam! Mit szólna a szombat délelőtti órák környékén? Persze az sem baj, ha előbb érkezik!
– Az remek lenne! Nagyon szívesen!
A gyönyörű nő máris lefirkantotta otthoni elérhetőségeit egy jegyzettömbből kitépett cetlire, és igyekezett nem elpirulni, amikor a férfi olyan kisfiúsan nézett vele farkasszemmet.
– Látja, ha valahol becsuknak egy ajtót, másutt kinyilik egy ablak! – tartja a mondás.
– Igen, minden bizonnyal…
– Akkor ezt megbeszéltük! Egyéb kérdés, óhaj-sóhaj?!
– Nem, dehogy!
– Akkor nagyon köszönöm, hogy eljött, és a legfontosabb teendőket sikerült megbeszélni. Már alig várom a szombatot! – most fordult először elő a gyönyörű nővel, hogy könnyedén arcon puszilta a jócskán megilletődött férfit, és kivételesen még jól is esett neki.
Amikor eljött a szombati főzőcskés randi. A nő még szerencse, hogy minden szükséges alapanyagot megvett, arra az esetre, ha a férfinél kisebb gondok adódnának, vagy ha nem volna biztos a dolgában.
Amikor körbevezette pazarul berendezett, lakóparkos lakásában a modern amerikai stílusú konyhától a férfi valósággal azonnal eltátotta a száját. Gondosan berendezett és minden konyhai eszközzel felszerelt konyha volt, ahol jóformán csak a képzelet szabott határt annak, hogy mit szeretett volna az ember elkészíteni magának, és másoknak.
– Hűha! Ez igen! – gratulált levegőbe mondva szavait.
– Hát, nagyon köszönöm! Tudja az egyik ismerősöm belső építészettel is foglalkozik, és ő tervezte és kivitelezte az egészet. De nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült.
– Bizonyára értheti a dolgát… - nézett alaposan körbe.
– Szerintem is!
Mindketten tetszetős konyhai kötényt kötöttek, és kezdődhetett a főzési tudományuk bemutatása. A férfi igyekezett ügyesen, hatékonyan feltalálni magát, míg a gyönyörű csinos nő kicsit talán úgy érezhette, hogy a saját konyhája tökéletesen idegen terep számára. Ettől függyetlenül fantasztikus ételt varázsolt a férfi oregános paradicsomszószt és húsgombocót tálalt fel, főtt burgonyakörettel. Desszert gyannát penig incsiklandó tiramisu volt a hab a tortán.
A gyönyörű nő nem győzött ámulni, mennyire precízen, flottul elkészítette az ínycsiklandó, mégis végtelenségig egyszerű ételeket a férfi. Akár egy amatőr mesterszakács.
– Elismerésem kedves Uram! – gratulált neki.
– Köszönöm! Anyai nagyanyám –, szerencsére –, sok mindenre megtanított.
– Jó étvágyakat nekünk!
A férfi gáláns módon kihúzta a nő előtt a széket, ami egyrészt kellemes meglepetés volt, másrészt kissé szokatlan is egy modern világban, ahol az emberek többsége már nem igazán ápolja a konvenciókat, és az etikettet. A vacsora végeztével jóformán átbeszélgették az egész estét, hogy minél jobban megismerhessék egymást. A gyönyörű nő – bár nem mondta ki –, mégis nagyon örült, hogy végre egy olyan férfit fogott ki magának, aki nem rohanta le őt egyéjszakás, vagy akár szexuális együttlét címén, de a maga furcsa, különv módján mindennek megvolt nála a maga sajátságos törvénye.  
     

 
 
   
 

EMLÉKEK SZÁRNYÁN

A hétköznapok egyikén baktatott ki közel másfélórás zötykölődő utazást követően Rákoscsabára. Apai nagyanyja egy tipikusan retró, elhanyagolt stílusú, helyeként igen-igen romos, vályogtéglás családi házban lakott, melyen azért szinte minden áldott hónapban bőven lett volna még mit javítani. Kezdve azzal, hogy a rosszul felrakott, és egymáshoz illesztett kúp cserepek rendre átengedték a hideg őszies, majd téli vizeket is, emellett a nádból megfoltozott tető gerendáit is rendre felemésztette a korhadás. A rozsdás és elhasznált ereszcsatornák is már – ideje korán –, kilyukadásnak indultak, így, ha az ember kívülről szemrevételezte a házat nem azt láthatta, amire lelki szemeiben számított – de inkább egy pusztulásban lévő romhalmazt, melyet kiadósan megevett az idő.
A negyvenes férfi megpróbálta a szintén rozsdás bejárati ajtó kilincset lenyomni, de még a bejárati kulccsal sem boldogult. Szerencsére a szomszéd már jó előre észrevette, ha az utcában a kutyaugatást követően mozgás támad, így azonnal készségesen a segítségére sietett:
– Jó napot Géza! Hogy van? Majd én segítek! – azzal elővette a saját kulcsát a házhoz, mert – annak idején –, az idős özvegyasszony meghagyta neki, ha egészségügyi, komoly problémái támadnánk mindenképpen segítsen majd hozzátartozóinak, amiben csak tud. Így nem meglepő, hogy a szomszéd idős ember afféle gondnoki minőségben szintén a ,,mindenes” szerepét igyekezett betölteni.
– Ne tessék haragudni Béla bácsi, hogy ennyire alkalmatlan időben… - szabadkozott a férfi, akin jócskán meglátszott, hogy nagyon is zavarban érzi magát a kialakult ideiglenes helyzet miatt.
– Semmi gond kedves Géza! Láttam a temetésen Önt, és a másik nagymamáját! Csak azt szeretném mondani… mi mindannyian nagyon szívünkbe zártuk drága Erzsi mamánkat… - váltott érzelmes, fátyolos hangra az idős, nyugdíjaskorú férfi, aki kicsit mindig hiú volt, mert festette már jócskán galambősz, kopaszodásnak indult tincseit.
– Örülök, hogy azért el tudtak jönni! – nyújtott barátilag kezet a másiknak.
– Ez így természetes! Hanem ezen a takaros kis házon azért bőven lenne még mit javítani! Látja ott a tetőn azt a nagyobbacska hézagot? – mutatott most a megrongált tetőre. A férfi bólintott.
– Hát ott bizony kedves barátom befolyik a víz és az nagy baj! A kazán sem úgy működött az elmúlt öt-tíz évben ahogy kellett volna. Arra is ráférne már a felújítás!
– Megértem! Nagyon leromlott állapotban van az egész!
Együtt mennek be a bejárati ajtón, majd az enyhe emelkedőn lépkednek fel, hogy aztán belépjenek a kis teraszra, majd magába a belső, elhanyagolt, lógó pókhálók által keresztezett szobákba.
A férfi már most magában konstatálja, hogy itt legalább négy-öt hónapja nem volt takarítva, és a vécéből masszív fekáliaszag terjeng, mely mintha egyre áthatóbb és intenzívebb lenne.
– Géza csak nyugodtan szóljon nekem, ha bármire szüksége volna! Azonnal itt vagyok a szomszédból, és máris segítek! – ajánlkozik az idős ember.
– Nagyon köszönöm Béla bácsi! Úgy fogok tenni!
Az öreg megérzi, hogy a másiknak most jót tenne a magány, ezért óvatosan lábujjhegyen pipiskedve azonnal kisomfordál az épületből, és visszamegy a házába.
A férfi hálás ezért a felkínált, kisebbfajta gesztusért. Gondol egyet és máris körbejárja jóformán az összes szóbát – kivétel a dohos, piszkos padlás, hiszen oda egy jócskán elkorhadt, és rosszminőségű falétra visz fel, akárcsak a szintén elhanyagolt pincébe, ahol anno a nagymama mustot, és bort érlelt.
A viszontlátás és hazatérés öröme helyett mintha máris erőt venne rajta valami mélyen meggyökeresedett, tartósnak bizonyult szomorúság és melankólia keveréke telepszik lelkére, melyet csupán csak nehezen képes kordában tartani, mielőtt végleg eluralkodna rajta…
Belép óvatosan a nappali, tévés szobába, ahova gyerekkorában rengeteg fogócskát játszott unokatestvéreivel. Kutató, kíváncsi szeme szinte azonnal a kis üvegvitrinben megőrzött, elsárgult fotókra téved, ahol mind a három unoka, aztán a még három dédunoka és az összes családtag látszik. Később a karcsú téglalapalakú asztalkán felfedezi édesanyja képét, ahol még fiatalos és rendkívül filigrán, csinos fiatalasszony volt, akin nem foghat sem idő, sem betegség. Mennyire ismerős ez az egész élethelyzet, és mégis mennyire teljes mértékig idegen. – gondolja, ahogy tovább járkál szobáról-szobára.
A fürdőszobával egybeépített vécéből megint a jellegzetes fekáliával egybekötött masszív, és egyre tartósabb ammóniaszag, pedig a kis szekrényében a nagymama mindig tartott hippót, lefolyótisztítót, és mindenfajta szükséges tisztítószert. Valamiért ezeket mégsem szerette használni. Ehelyett csupán csak sima forróvízzel mosott fel. Az viszont még nem tűnteti el a mikrométerű bacilusok és baktériumok tömegét. De hát hiába is beszélt neki az ember. Mindig a maga feje után ment.
A fürdőkád rozsdás, ócska. Már régen ki kellett volna cserélni, mielőtt a papa meghalt, de valami mindig közbejött. A kád mellett szintén ócska, rozsdás mosógép árválkodik. Ki tudhatja, hogy vajon egyáltalán be lehet-e még indítani valaha is? Tehát akkor a mama mindent kézzel mosott ki. Észbe kap és ellenőrzi a mosóport és az öblítőt. Mind az öblítő közepes tégelye, mind a mosóporos zacskó háromnegyedig tele van. Eléggé régóta nem moshatott már! – szögezi le magában.
Odakint a homokos talajos kertben, ahol valósággal minden lédúsan, és zamatos finomsággal – már ideje korán március végén –, termésnek indult a férfi észrevesz néhány répa, zöldségféle, és burgonya zöldes levelét. Tehát ezeknek – úgy tűnik –, nem tettek kárt a talajmenti fagyok. Szépen, pedánsan gondozott lábnyomokat vesz észre a homokos talajban, amik ügyeltek rá, hogy ne tapossák le a kialakult, fejlődésnek indult terméseket. Lehajol az egyik aprócska lábnyomhoz, és tüzetesen megfigyeli. Próbálja emlékezetébe vésni mit is csinálhatott apai nagyanyja az utolsó idők egyikén.
A főként fűvel benőtt kertre már jócskán ráférne egy alapos fűnyírás. Ám szomorúan konstatálja, hogy a rogyadozó, düledező sufniban csupán egy elhasznált, kopott matuzsálem árválkodik, amit mindig is nehézkes volt tolni. Majd legfeljebb kölcsönkéri a szomszédjét. Valahogy kicsit muszáj rendet tenni. Aztán észreveszi a kerti hintát, mely a műanyag kerti székek, és a nagyobbacska asztal mellett árválkodik közvetlenül. Ráül, és hajtani, ringatni kezdi magát, miközben fejében egymást igyekszik követni gyerekkorának valós idillikus, békésebb emlékképei.
Apai nagyapja alkoholizmusa még így is rendre rányomta bélyegét a családjuk életére. S míg édesanyja családjának mindig volt pénze, addig apai rokonai szinte mindig a pénzszűkével álltak hadilábon. Apai nagyanyja sem értett a pénzügyekhez. Amikor megkérdezték tőle, hogy mennyibe is kerül egy kiló kenyér mindenre az volt a válasza, hogy ötezer forint!
A férfi édesanyja egyszerre szánta, és utálta is anyósát, hiszen nem akart érteni már az egyszerű szóból sem, ehelyett mindig olyasféle embereknek hitt, akik egyszerre kihasználták, és be is csapták.
– Anyuka, drága! Még hányszor kell magának elmondani, hogy kuporgassa a filléreit, mert nem győzünk mindent egyedül kifizetni! – kötötte a lelkére menye a dolgokat az özvegyasszonynak.
– Nem lesz semmi baj lányom! Ráérünk még arra bőven! – S minden egyes problémát vagy gondot ezzel az egyszerűsített mondattal intézett el, amitől nem lehet csodálkozni, hogy menye szabályosan a falnak ment, de azért mindig támogatta pénzügyileg és sok minden mással az anyósát, mert aggódott érte.
A férfi anyai nagyanyja is igyekezett a másik özvegyasszony lelkére beszélni, hogy foggal-körömmel fogja azt az istenverte pénzt, mert az hamar elmegy erre-arra. Hasonló választ kapott, mint az aggodalmaskodó menny, így sajnos minden megmaradt a régi felállásban, miközben évtizedek teltek és múltak el.
A férfi most lelassítja a rozoga, nyikorgó, rozsdás hintát; kiszáll belőle, és továbbra is sétálgat. A kiszáradt vén diófa előtt megáll. ,,Ezt is ideje volna már kivágni!” – gondolja, ám még sincs szíve, hiszen ez a fa is sok édes-bús gyerekkori emléknek a szemtanúja volt. S bár fára mászni sosem tudott. Úgy volt vele, hogy helyette megtették mások. Közvetlenül a vén diófa mellett még mindig megvan a volt malacól, ahol leginkább csirkék, és tyúkok kapirgáltak hajdanán, hogy a tojás friss legyen, és ne kelljen azért is a piacra bemenni. Közelebb merészkedik a kovácsoltvas, erősen rozsdás ketrecólhoz, és szemügyre veszi a kis téglából emelt építményt, melyet egyszerű homok, víz és bizonyos habarcskeverék laza masszája tart – úgy ahogy –, össze. Talál a zöld, és dús fűben egy elkorhadt faágat, mely olyan, akár egy közepesméretű husáng. Kicsit megfaragja egy konyhakéssel. Aztán nagyot lendít a kezével, mintha máris ütéshez készülődne, és akkorát ver a volt malacól tégláira, hogy azok máris roskadozni kezdenek az ütésekre. Addig folytatja míg teljesen kimelegszik, és verejtékezni nem kezd. Aztán már csak arra lesz figyelmes, hogy a kis tákolmány azonnal összeroskad keze alatt, míg végül csak vizezett tégla, és homok marad belőle.
A vén diófa előtti szomszéd – aki tudvalevően –, ki nem állhatta a nagymamát most kíváncsian, mohón kikukucskál a kétszintes családi háza nagy ablakán, aztán kicsivel később piszkos otthonkaszerű ruhájában kisomfordál.
A férfi rögtön észreveszi, és kedves közvetlenséggel köszön.
– Jó napot, kezét csókolom! Hogy tetszik lenni?!
– Hát maga meg ki a fene?! – ellenségeskedik azonnal az asszonyság, mint aki nyíltan máris támadásba lendül.
– Ó elnézését kérek! Még be sem mutatkoztam! A nagymama egyik unokája vagyok Bercsik Géza! – kezet nyújtana már csak az illendőség kedvéért is, ám hamar megérzi, hogy a házsártos, minden lében kanál asszonyság most a legkevésbé sem akar vele parolázni.
– Feljelentést fogok tenni! Maga lebontotta ezt a kis épületet engedély nélkül! – jelenti ki büszkeséggel dagadó mellkassal, és imponál neki, hogy a negyvenéves férfi kicsit olyan ábrázatot vág, mint akinek máris inába szállt a bátorsága.
– Bocsásson meg kedves asszonyom, de ellent kell, hogy mondjak Önnek! Először is ugyebár ezt az épületet már évtizede óta nem használták, továbbá nem veszélyeztette a családi házat sem, hiszen ahogy azt maga is láthatja különállóan lett felépítve. Ezen a portán pedig maga nem rendelkezhet csak és kizáróan az örökösök! De ha gondolja hívhatja a rendőséget, akik majd jót röhögnek a maga felfuvalkodott, sznob stílusán! – közölte a férfi, és anélkül, hogy megvárta volna az asszonyság mit csinál erre zokszó nélkül visszament a házba, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Később tizenegy órára jár az idő, amikor erősen korogni kezd a gyomra. Mintha csak végszóra érkeztek volna Béla bácsiék. Máris terül-terülj asztalkát varázsolnak a nagymama konyhai asztalára minden földi jóval.
Húsleves gazdag tartalommal, majd jóféle krumplipüré fasírozottal, és rántott hús ropogós panírban, mely gyerekkora óta szinte a kedvecévé lépett elő.
– Gondoltuk az asszonnyal, hogy bizonyára megéhezett kedves Géza!
– Nagyon jól gondolták! Nagyon köszönöm!
Jóízűen mind a hárman asztalhoz ülnek, és falatozni kezdenek kényelmesen.
Még sütemény is van a fenséges ebéd megkoronázása jeleképp.
– No, de hát Géza! Fogyasszon csak nyugodtan, bátran, hiszen azért van! – bíztatja az öreg, mire a felnőtt férfi úgy érzi magát, mint aki menten kidurran, ha többet eszik.
– Köszönöm kedves Béla bácsi! Azt gondolom ennyi bőségesen elegendő! – hárít udvariasan, tapintatosan. Majd pótcselekvés gyannánt bal kezén lévő, régi típusú, kissé viharvert karórájára néz.
– Már mennie kell?! – lepődik meg azonnal egyszerre a kedves, közvetlen, nagyon is segítőkész házaspár.
– Hát… sajnos még rengeteg sok fontos dolgot kellene elintéznem… mégegyszer elnézését kérek… - olcsó kifogásnak tűnnek kimondott szavait, és ezzel sajnos nagyon is tisztában van, de miután több idő megint csak több emléket szakítana fel lelkében ezért inkább úgy határoz, hogy most vagy soha ezen is mindenképp kénytelen átesnie.
– Remélem nemsokára újból eltudok ide jönni! Sajnos az a szomorú igazság, hogy messze lakom, és szóval… nem könnyű ez… kivált a mai világban…
– Van jogosítványa, nemde?! – kérdik egyszerre.
– Sajnos nincs, és amikor lehetett volna, akkor is más szempontoknak kellett eleget tenni! – igyekszik rövidre zárni a beszélgetést, mely kezd kínosan hatni.
– Megértjük! – Egyszerre állnak fel az asztaltól, miközben a felnőtt férfi kabátjával, és holmijával bííbelődik. Aztán kikísérik az utcára és bezárják a romos, bomlásnak indult családi házat.
– Béla bácsi, ha nem okoz gondot a kulcsokat inkább Önöknél hagynám, ha bármi probléma adódna… - kéri meg a rendes öregembert.
– Géza emiatt igazán nem kell idegeskedni! Vigyázok én itten mindenre! – mutat széjjel.
– Nagyon köszönök mindent! – Most már tényleg jobb lesz elindulnia, különben akármég napestig is itt lehet.
Fogja magát és kómotosan ballagva megindul a régi repedezett aszfaltos utcácskában. Mikor bekanyarodna, még vet egy utolsó pillantást a házra, ahol egykoron egy tüneményes, filigrán, és sugárzóan életvidám özvegyasszony lakott, majd végképp befordul, és sietnie kell, ha még idejében elakarja kapni a soron következő buszjáratot.

FERTŐZÖTT HIÁNYOK SUTTOGÁSA

Utcák ebugatta ölében
virrasztó rothadás csücsül;
a vaksötét éj barlangjaiból
visszaszívárog
a megfertőzött sötétség.
Rácsokon kinyújtott
sóvárgó tenyerek kérnek
alamuzsna-napidíjakat cserébe,
naponta vallatják
őket kuporgó hiányok.

Mert a Lélekbe is
– előbb-utóbb –,
csak-csak visszahull
egy tékozló visszhang,
melyet még sajátunknak hívhatunk.
Az ember – ha nem vigyázz –,
önmagában is
tartósan megfogyatkozik.

Darazsak kicsinyes
nagyhatalma garázdálkodik
egy-egy beköphető légypapíron,
míg sokan kuncsorogva elvárnák
az Idők teljességét.

Most mintha immár
minden s mindenki
napraforgófejeket
követelne meg magának;
bölcs szemgödör még egyre világít
– de félő –, már nem sokáig.
A civilizált útonállás most
mintha egyre nyilvánvalóbbnak
tűnhetne; feljelentett szerelmekből
is egyre ritkábban
virágzik Mindenség-gyönyör.

Arctalanná lett üzletkötők,
vámosok diktálják a rendet,
a XXI. századi divatmajmok
neonfényes kirakatokban
egymásra egyre exibicionistáb
módszerekkel vicsorítnak.

Egymás test-pórusairól
kedvükre lepattintgatják
az egyre olcsóbb svábbogarakat
s kisstílű tetveket;
már senki sem tudhatja,
hogy valójában önmagán
túl kinek is higgyen?!

Megmarad a bújdosó élet,
ha kell még vakondoktúrások
közepette is, mintha egyre
szaporodnának
a bezárult titkok
az ember lelkében is.
Mintha azok,
kik bűnös-cinkosok
már képtelenek lennének
kérdőjelekké kuporodni is.

VIHAROS SZAKADÉKOK SZÉLÉN

Zomi talán óvódáskorú lehetett, amikor a külföldön kamionosként melózó, jófej apját, aki – persze a legjobb gyerekheverjainak –, hozott sokszor édességeket, és menő ,,nyugatias” cuccokat váratlanul baleset érte.
Bár eddig is következetes, nagyon is szigorú anyukája nevelte, hiszen apját egy hónapban lefeljebb, ha egyszer láthatta, azt is csak futólag harminc percig, aztán apjának már másnap éjjel indulnia kellett egy jó kis fuvar reményében külföldre. Valósággal irigylésre méltó, fantasztikus gyerekkora volt. A játékrobotoktól kezdve a legújabb matchboxokig valósággal mindent megkapott, és előbb-utóbb könnyedén hozzá is szokott ehhez az állapothoz.
Már majdnem vége volt az ovódai időnek, hogy aztán mindannyian elkezdhessük általános iskolai tanulmányainkat, és szegény Zomi annyira készült arra a napra, amikor apja maga mellé veszi a hatalmas kamion vezetőülésébe és akár még kornyámozhat is, és beszélhet mindenfajtaféle marhaságot az URH-rádión a többi kamionossal, akik jól ismerték már őt.
Alig vetük csak észre, hogy Zomi egyik pillanatról a másikra teljesen eltávolodott tőlünk. Mintha szisztematikusan megválogatta volna a legjobbnak elkönyvelt barátait is, és rendkívül szűkös rést hagyott volna saját benső személyiségéhez, ahova akárki nem léphetett be. Anyja egyfolytában feketét viselt, akár még a negyvenfokos, valósággal kibírhatatlan kánikulában is. Ez teljesen érthető volt – elvégre a veszteség és a gyász hamar maga alá gyűrheti a legtöbb embert, ha nem vigyáznak magukra.
Később mindannyian általánosba kerültünk, és Zomi is a szomszédos osztályba járt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki megtudja, hogy gyerekkori barátunk bizony-bizony nemhogy házi feladatot, és leckét sem írt, de előszeretettel volt benne valósággal minden kisebb-nagyobb pokoli balhéban, mely alapvetően a tanárok megleckéztetését tűzte zászlajára. Fekete bőrdzsekije, szöges bakancsa, és rúgós bicskája valóságos szimboluma lett fiatal kamaszkori lázadásainknak. Sokszor mintha még Marlon Brandora is hasonlított volna, persze csak profilból.
Több alkalommal odajött hozzám a nagyszünetben, amikor kötelezően ki kellett minden diáknak fáradnia az iskolaudvarra, ahol vagy cigiztek, vagy a lányok kicsinyes, és gonoszkodó pletykákat kezdtek terjeszteni persze mások rovására.
– Szevasz, haver! Figyuzá má! Kéne az az ötszáz forintod! – jelentette ki valósággal követelve.
– …És szerinted Zomi akkor én hogy vegyek magamnak szendvicset az iskolai büféből. – kérdeztem vissza, mert tény és való, hogy a hangulatos földszinti büfében isteni nyalánkságokat vehetett magának az ember.
– Honnan a faszból tudhatnám kisapám! Most akkor, mi lesz?! Adod a kurva lóvét, vagy nem?! – fenyegetően meredt rám azzal a zöldes macsaszemeivel. Mivel nagyon jó haverom volt a zsebpénzem felét adtam oda neki:
– Elfelezem veled az ötszázat! Most megkapsz kétszázötvenet, a maradékot, ha ebédet vettem! – jelentettem ki megpróbálva magamra erőltetni határozottságom, eltökéltségem álcáját. Úgy tűnt ez egy cseppet sem tetszik neki.
– Öreg, azt hittem kurvára a haverom vagy! De úgy látom távedtem! Tarts csak meg a kurva pénzedet! Majd mást keresek! – azzal se szó, se beszéd otthagyott.
Később megfigyeltem, hogy a legszebb lány osztálytársaimhoz ment oda, akikről tudvalevő volt, hogy pénzes szülőkkel rendelkeztek, és kunyerált tőlük némi nemű pénzt.
Így mentek a dolgok egész nyolcadikos korunkig, amikor is azt beszélték, hogy Zomit átszállították a fiatalkorúak nevelőintézetébe, mert állítólag megkéselte egyik ügybuzgó tanárát, és az erőszak bármilyen formája nem toreálható.
Hosszú évek teltek el megint, és észre se vettük, és az összetartónak gondolt baráti társaság minden tagja úgy szétszéledt akár a vándormadarak serege. Bár próbáltuk a – magunk módján –, megőrizni, és tartani is a kapcsolatot, ám egy idő után tulzottan is lefoglalt bennünket a tanulmányaink, illetve a barátnőinkkel folytatott bókolások tömbkelege.
A sors – úgy tűnt –, ismét keresztezi útjainkat, mert az egyetem legelső évében, amikor vizsgák, és szigorlatok követik párhuzamosan egymást, és az ember valósággal úgy érzi, mintha egy örökkévalóságig tartani ez az ideiglenes állapot Zomi borostásan, elhanyagolt külsővel az Astória metróaluljáróban kéregetett. Úgy festett, mint aki már hónapok óta nem evett, nem aludt, és egy hajléktalanra akar hasonlítani. Először én is alig ismertem rá, aztán bűntudatom támadt, és mielőtt beszálltam volna az érkező metrószerelvénybe odaléptem hozzá:
– Ne haragudj, de te vagy Zomi?! – érdeklődtem segítőkészen.
A fiatal, hajléktalan, koszos férfi mintha felismert volna, rámemelte hamisíthatatlan, nagy zöld szemeit; úgy tűnt elvigyorodott rossz, feketeszínű fogaival.
– Szevasz, hapsikám! – köszönt. Nagyon megörülhetett mégiscsak a társaságomnak. – Te meg meg mit koricálsz errefelé?!
– Szervusz Zomi! Milyen régen nem láttalak! Próbáltam minden haverommal tartani a kapcsolatot, de valahogy elkerülhettük egymást, mert te az utóbbi időben mindenkivel szakítottál. – jegyeztem meg óvatosan.
– Te most viccelsz, igaz öreg?! – sértett arckifejezést vágott, mint akit szabályosan mellbe vág a tény, hogy bárkit is érdekelhet a sorsa. – Amint látod kissé le vagyok égve. Egyébként csak hogy tudd megléptem a kurva sittről! Engem nem fognak ám ott tartani! – jelentette ki, és újból az a lázadó, világra és emberekre dühös kamasz volt, akire emlékeztem.
– …De hát mégis mi a jó fene történt veled…?! – kérdeztem, hiszen mégiscsak érdekelt az élete.
– Ahhoz neked kurvára semmi közöd sincs! De azért ha van nálad egy kis lóvé, annak kurvára tudnék örülni! – látszott, hogy az évtizedek alatt szinte semmit sem változott. Úgy tűnt, hogy még mindig előszeretettel nyúl, és lejmol le másokat – márha –, megteheti.
Szerencsére volt a zsebemben négyezerötszáz forint, abból kapott háromezerkétszázat. Piszkos mancsa valósággal úgy tapadt a pénz után, mintha követelné a dolgokat.
– Már megint szórakozol kisapám?! – kezdett gyanakodva méregetni.
– Eszemben sincs! Jó barátom vagy, és csak segíteni szeretnék! – vágtam vissza. Már nem az a félős, bepisilős kiskölyök voltam, mint annak idején, de olyasvalaki, aki – legalább is –, megpróbál ragaszkodni saját elképzeléseihez, és elveihez.
– Na, ki vele haver?! Mennyid is van?!
– Nézd Zomi! Most csak tényleg ennyim van per pillanat! Fogadd el, vagy sem! A te döntésed! – álltam ki igazamért. Időközben felbukkant az egyik egyetemi csoportársam, akibe halálosan szerelmes voltam, mert rengeteg romantikus verset írtam hozzá.
– Szia! – köszönt mindkettőnknek. – Ki a barátod?!
– Szia Kata! Ő itt Zomi és örül, hogy megismerhet!
– Csak a magad nevében dumálj! Hú! Te aztán prinkó csajszi vagy! – nyalta meg a szája szélét. Úgy tűnt alaposan szemügyre veszi barátnőmet, és kezdett nagyon bosszantani. Aztán egy háromszázhatvanöt fokos fordulattal – lehetséges, hogy pusztán azért, mert látta, hogy én már más életet élek –, úgy döntött udvarias lesz, aztán egy-két szó után eltűnt az aluljáróból.
– Örülök, hogy megismertelek! – kiáltott utána visszhangos hanggal Kata, akinek persze később töviről-hegyire muszáj volt elmesélnem a történetünket, és azt milyen balhékba, és fergeteges kalandokba sikeredett részt vennünk gyerekkorunkba.
– Hú! Te aztán nem vagy semmi! Pedig én azt hittem, hogy ezt is csak úgy kitaláltad! – vallotta be, amikor a Déli pályaudvari metrómegállónál mindketten leszálltunk, és ő máris ment a gyorsvonata felé.
– Hát pedig ahogy magad is láthattad ez a kőkemény valóság!
– Kellemesen csalódtam benned drágám! – jegyezte meg, és megint magára öltötte azt a sugárzó, ellenállhatatlanná tevő, mennyországmosolyt, mely megdobogtatta, és felperzselte a férfiúi szíveket. Az én mellkasom is majdnem felrobbant. Úgy éreztem akkor, hogy meg kellett volna csókolnom. Ő arcra puszival búcsúzott, és ezek után azt éreztem fokozatosan egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Másnap ennek a kis történetnek gyorsan híre terjedt, főleg a koleszos hölgyek körében, akik – eddig –, előszeretettel hanyagoltak engem, és ügyet se vetettek rám. Most viszont szabályosan mindenhova követni kezdtek, és úgy sündörögtek, meg forgolódtak körülöttem, mintha focisztár, vagy híres celeb lennék, akiknek jár a köztiszteletben álló hírnév.
– Na, elég volt csajok! Hagyjátok egy kicsit levegőhöz is jutni a szuper pasimat! – jelentette ki Kata birtoklást kifejezendő karomba karolva. Gyorsan lementünk az alagsorba, ahol egy egérlyukszerű jegyzetbolt működött, és volt szintén egy ételszagtól illatozó nagyobbacska étkező is büfével. És ott volt még a kisebb, de annál hangulatosabb könyvtár, amit – valamiért –, egyre kevesebben akartak igénybe venni. Kata azonnal bevonszolt magával a könyvtárba, ami azért volt nagyon jó, mert ellentétben a fenti könyvtárral, az alagsori részlegben az ember szabadon odatehette a kabátját és a holmiját ahova csak akarta, és nem voltak cédulák sem.
– Nagyon büszke voltam rád tegnap! – közölte, amikor leültünk egy nagyasztalhoz ketten egymás mellé.
– Ez kedves tőled! Tudod Zomi ovodás korunk óta nagyon jó barát volt, csak egész egyszerűen kisiklott az élete és ez nagyon megviseli. Nem mertem elmondani, hogy állítólag még a börtönből is megszökött.
– Tudod próbállak megfejteni, de te mindig újabb és újabb oldaladat mutatod meg, és ez egyrészt nagyon bejön, mert tökre szimpatikus vagy meg minden, de azért másrészt viszont jó lenne tudni, hogy mégis hányadán állunk mi ketten?! – tette fel a kérdést.
– Én… nagyon szerelmes vagyok beléd, és annyira örülök, ha csak mosolyogsz, meg láthathatlak minden egyes napon. Azért írtam azt a rengeteg sok prózaverset is, hogy figyelj rám! – vallottam be az igazat.
Elmosolyodott sokatsejtetőn, mint aki már mindent tud, és ez most nagyon is kedvére való.
– Én is nagyon kedvellek, de nem akarok elkapkodni semmit… tudod volt egy barátom, és nagyon megszemvedtem a szakításunkat, mert le akart feküdni velem, én pedig úgy éreztem, még nem állok erre készen. Megérted ezt?!
– Igen, azt hiszem… Egyébként én még sosem voltam úgy egy fantasztikus nővel… szóval… érted… - kisfiús modorosságom valósággal azonnal lefegyverezhette, mert előbb kuncogni, majd jóízűen nevetni kezdett egész szívével.
– Jaj, ez annyira aranyos volt! Hiszek neked! – odafordult felém, kicsit közelebb hozta szívalakú arcát; rámemelte sokatsejtetőn, szempillarebegtetős mogyoróbarna szemeit, enyhén telt ajkát egy kicsit beszívta, mint aki máris hezitál, majd mintha csak egy lédús, nagyon finom gyümölcsöt akarna megkóstolni becézgetni kezdte ajkaimat, aztán jöhetett az a bizonyos jellegzetes csók, amire mindketten emlékeztünk.