AMIKOR A FÜGGÖNY LEGÖRDÜL

Nagy tagbaszakadt, amolyan mackósforma, kissé csetlő-botló sután, bicegő járású fiatalember lépett a színpadra. kissé esetlen, szándékosan félszeg járású. Kicsit olyan összbenyomást kelt, mintha csak szándékosan szeretne mindenkitől elnézését kérni azért, hogy itt van.
– Állunk meg, emberek! – kiállt hangosan a nyugdíjaskorú, régi motoros rendező, aki bizony jócskán érződik, hogy már egy felessel kezdhette a napot, hiszen az alkohol előhozza belőle lelke legféltettebb, merész atombomba-indulatait, amikor valósággal mindenkinek leordítaná a fejét, kiosztana kedvére egy-két tenyeres-talpas pofont, és persze porig alázná a kollegák önbecsülését, és már így is hajszálon függeszkedő önbizalmát.
Éppen főpróbahét volna, és ugyebár ezt már morbid, és groteszk módszerekkel olyannyira halálosan komolyan veszik ,,egyesek” hogy nem tűrnek el semmifajta újítani vágyó, kis kreatívkodást, melynek a őstehetségek előhozása lenne hivatott bemutatni. Mintha csak felszínesen erőltetnék ezt az egészet, miközben a hangulat egyre lappangó puskaporos robbanással fenyeget. A fiatalabb kezdő színészek már most valósággal suttogva sutyorognak a díszletek, és a színfalak mögött, hiszen olyannyira alkut kötöttek már szinte mindenkivel, hogyha kimondanák a véleményüket arról, hogy az ún. modern színháznak is megvolnának a pontos, precíz, mindig újra értelmezhető játékszabályai akkor nem volna szükséges egy alkoholista, nyugdíjas aggastyán rendező alkalmazása, aki már csupán két lábon járó italbolt semmi egyéb.
– Bence! Kötve hiszem, hogy elgondolkodtál a karaktered drámai premisszáiról! – kezdődik a vérig sértett, afféle szakmai kioktatás, a minden jobban tudás képlete. – Az lenne a dolgod kicsi szívem, hogy négy fal közti magányodban megfejtsd, hogy mi a jó istent akar a főszereplő, miközben hogyan is viszonyul a külvilághoz! Érted már?! – hangja megpróbál visszafogottnak hangzana, mégis a szándékosan sötét nézőtéren, ahol a rendező ücsörög mintha egyre idegesebben visszahangozna.
Bence úgy viselkedik a maga csetlő-botló, kicsit tudatos nyegleségében, izgága természetében, mint akit alapból megátkoztak, és most behajtanák rajta képzelt tartozásait. Sokszor éppen a nem egyértelmű rendezői utasításba zavarodik bele belepirulva a gondolatba, hogy néhány fiatal színésznő kolleganője annyira álomszép, és nagyon kedves és adakozóan segítőkész, hogy ott helyen feleségül kellene vennie legalább hármat mormon szokás szerint, márha az államokban élnének, és nem Európában.
A társulat jó néhány tagja előadások után – nagy általánosságokban –, még nem megy haza, hanem beássák magukat a kellék, vagy ruhatár eldugott zugaiba, ahol jócskán köhögtető cigarettákra gyújtanak, amitől Bencének valóságos hányingerrohama tágad, miután világ életében ki nem állhatta a dohányfüstöt. Ám Bence valahogy lázadónak, vagy kívülállónak érzi magát közöttük, és még egyetlen egyszer sem fordult vele elő, hogy afféle ,,szakmai beszélgetésen” vett volna részt kollegái között. Kicsit mindig úgy gondolt magára, ahogy Babits Mihály: ,,Mint különös hírmondó” kezdetű versében állt.
Egyik kedves, álomszép kolleganője, aki a főszerepet játssza kedvesen máris karonfogva, miközben nem győzi megvillantani előtte díjnyertes, modellek irigységét érdemlő fogkrémreklámos mosolyát:
– Bensuska légyszi… annyira szeretnénk, ha maradnál… az egész társulat nagyon szeretné… - szavaiból nem derülhet ki egyértelműen, hogy vajon a fiatal, és persze rendkívül tehetséges manipulátornő mennyire jól tud improvizálni a tulajdonképpeni meggyőzések terén, így Bencét erős lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy elfogadja-e a meghívást, vagy inkább menjen szépen haza lakására.
Végül enged a kérésnek, ami valójában könyörgésnek hat, és beül kollegáival most éppen a kissé szűköshelyű kelléktárba, hogy alaposan kivesézzék, kidumálják az előadás tartalmát.
– Szerintem ma mindenki szuperül játszott! Annyira valóságosnak tűnt az egész! – jelenti ki melldöngetős büszkeséggel az ügyeletes színpadi szépfiú, akinek egész megjelenése hamis-hazug.
– Szerintem sokkal jobb lett volna, ha Józsi bácsi szabad teret enged a próbafolyamatoknak! Hiszen, ha meggondoljuk a próba azért volna, hogy ott összeállítsuk az előadást! Elvégre ezt az egész hóbelevancot egyedül nekünk kell eljátszanunk! – fakad ki egy másik fiatal babapofi színésznő, és érződik rajta, hogy maximálisan igaza van.
Aztán egyszer csak – váratlan mód –, már mindenki Bence felé fordul, aki alig szólalt meg szándékosan egész este, és most mindenki mohó, kíváncsi gyermeki érdeklődéssel csüngne szavain.
– Hallgassuk meg a prófétát mi a véleménye?! – fordul feléje az ügyeletes szépfiú, és el nem mulasztaná főként felsőteste hasizmát megvillogtatni a művésznők mohó tekintete előtt, mert nagyon is jól tudhatja valójában mire is gerjednek a gyengébbik nem képviselői.
– Hát… szerintem… az egészet… máshogyan kellett volna csinálni… - veti fel téma gyanánt, mire észre se veszi, és akár egy nyüzsgő, dongó méhkas máris egymás szavába vágva elkezdődik a zsinatoló dumcsizás egymás között, amiből valamiért ő máris újfent kimarad.
– Miért nem lehetett az eredeti darab mondandóját elmondani, és megtartani a főbb súlypontokat?! – veti fel egy újabb tehetséges színésznő.
– Jaj, Zsuzsika! Hogy lehetsz ekkora gyökér?! Ha bármit megváltoztatnának egy állami színházban, akkor könnyen lehetséges, hogy az igazgató már másnap repülne a társulat összes tagjával együtt! Vagy te még nem jöttél erre rá?! – veti fel egy másik színész.
– Szerintem sokkal több improvizációs lehetőséget kellett volna hagynia a rendezőnek, vállalva ezzel a szakmai kockázatot. Az igazság sajnos az, hogy nem mernek kockáztatni, mert a pénzen, és a gázsin kívül egyéb dolgok is kockán forognak.
A dumálás kissé elnyúlik, és már hajnali kettőkor a legtöbben arra lesznek figyelmesek, hogy Bence bizony-bizony kiadósan elbóbiskolt.
Mire a társulat tagjai előbb csak maguk közt eresztenek meg egy eltévedt mosolyféleséget, később pedig vadul nevetni, és röhögni kezdenek:
– Nézzetek csak óda! A mi Tolsztoj prófétánk máris elbóbiskolt! Bizonyára rendkívül fárasztó, és izgalmas napja lehetett! – jegyzi meg az ügyeletes szépfiú.
– Jaj, ne szórakozz Krisztián! Szerintem olyan kis… aranyos… – jegyzi meg fülig pirulva az egyi főként naivákat alakító fiatal lány.
– Akkor nincs mese Annamari! Azonnal feleségül kell menned hozzá! – erre megint oltári, fergeteges röhögőhullám hagyja el valósággal mindenki száját, mire Bence enyhén kinyitja szemét, és értetlenkedve néz széjjel, hogy még mindig itt vannak.
– Szép jó reggelt napsugaram! Te aztán jócskán húztad a lóbőrt! Hallod-e?! Mondd csak, pajtás?! Miről álmodtál?! – kérdezik egyre többen, de Bence még véletlenül sem osztana meg ennyire bizalmas, és magántermészetű dolgokat, bármennyire is megvan kollegái között a jószándékú bizalom.
– Na gyerekek! Akkor szerintem jobban tesszük, ha mindenki gyorsan elhúz innét, mert holnap is próbanap lesz, és az autokrata rendező szigorúan megköveteli alkalmazottaitól a feltétlen engedelmességet. – vélekedett a szépfiú, majd fogta magát szándékosan színpadias pózba tette végtagjait, meghajolt, és úgy ment ki a szűkös kelléktárból, akár egy győztes hadvezér a csaták után.
– Én is megyek skacok, mert van egy új pasim… és hát szóval gyilkosan féltékeny… – vetette oda az egyik naivákat alakító, csinos színésznő.
– Látod Lili! Ez a te bajod! Mindig olyan seggfejekbe habarodsz bele, akik igazi vadbunkók tudnak lenni! Nehogy már kifogj magadnak egy rendes fickót! – jegyezte meg bosszankodva egyik kolleganője.
– Bagoly mondja, ha… Legyen szép estétek! Sziasztok! – Lili a megbántottak nyugalmával hagyta ott őket. Meglehet talán még el is gondolkozott azon, hogy nem ártana megfogadnia néhány igen-igen praktikus jótanácsot kollegáitól, akik az érzelmek terén már sokkalta előrébb jártak, mint ő, akit eddig sajnos kikerült a szerelem.
– Bencét ki szeretné hazavinni gyerekek?! – kérdezte fennhangon a gyönyörű, csinos művésznő a társulat maroknyi tagjait s miután senki sem felelt, vagy másfele nézett, így nem lehetett kérdéses, hogy a művésznő majd saját maga fogja autóján a Déli pályaudvar közelében kitenni a fiatal férfit, akit most egyértelműen a halálos fáradtság kísértett meg, hiszen egyáltalán nem volt hozzászokva az éjszakázás okozta fizikai megterheléshez.
– Gyere csak velem Bencém! Nem lesz itt semmi gáz! – azzal a művésznő máris belekarolt holtfáradt kollegájába, majd vették kabátjukat az öltözőszobából, és megindultak a csinos színésznő kocsiján a pesti éjszakában.
– …Egyébként minden oké otthon?! – próbált beszélgetést kezdeményezni miközben koncentráltan az utat, és a forgalmat is szemmel tartotta.
– Ö… azt hiszem… - vallotta be Bence.
– Hát ez nem hangzott túl meggyőzően! Mi a hézag? Hátha tudok segíteni!
– Tényleg nincs semmi, csak sokszor úgy érzem, mintha elmenne mellettem ez az élet, és marcangolom magam azért, hogy vajon tényleg ilyen életet akartam-e önmagamnak?!
– Hidd csak el! Ezt előbb-utóbb a legtöbb józan gondolkodású ember megkérdi magától. Ez nem feltétlenül baj, csupán csak az életed próbál figyelmeztetni, hogy talán valamit másként, vagy máshogyan kellene csinálnod, mint eddig. Értesz?! – nézett rá.
– Talán…
– Szüleid, hogy vannak?
– Apám sajnos nyolc éve halt meg infarktusban, míg anyukám is betegeskedik, akárcsak a két idősebb nagymama… - hirtelen nagyon szomorú, és megviselt lett a hangja.
– Ezt őszintén sajnálom! Tudom nem hiszed, amit most fogok mondani neked, de előbb-utóbb minden rendbe fog jönni, csak nem szabad az ördögöt a falra festeni, és feleslegesen pánikolni.
Gyorsan átvágtak a meglepően gyér forgalmon, mire megérkeztek a Déli pályaudvarhoz. Innét ugyanis Bence már akár gyalog is könnyedén hazatalált.
– Jó volt kicsit elbeszélgetni! Ez igazán jólesett! Legyen kellemes estéd! – búcsúzott tőle a színésznő mosolyogva.
– Viszont kívánom neked is! Vezess óvatosan! – búcsúzott tőle, majd megvárta az utolsó csuklós buszjáratok egyikét, hogy hazavitesse magát.
Másnap megint úgy kelt ki az ágyból, és kászálódott fel az egyik helyi buszjáratra, mint akit – legalább is –, azonnal akasztani visznek, és nem próbára a színház felé.
– Jó reggelt művész úr! – üdvözölte az egyik kedvesnek látszó, nagymamakorú, jegypénztáros. – Hogyhogy ennyire korán?! Biztosan sok munkájuk lehet! – jegyezte meg kotnyeles hanghordozással az asszony.
– Hát bizony Maria néni! Legyen szép napja! – búcsúzott tőle, mert valahogy most a legkevésbé sem volt kedve hozzá, hogy beszélgetésbe elegyedjen bizonyos témákkal kapcsolatosan. Gyorsan besietett a művészbejáró rejtett csigalépcsőin át egészen egy halvány fénnyel megvilágított, szűk, téglalapalakú folyosóig, ahonnét a legtöbb öltözőszoba nyílt.
,,Melyik is lehet az övé? Egyáltalán adnak-e öltözőszobát a kezdőknek?!” – töprengett egy jelentős pillanatra. Aztán szerencsére meglátta egyik idősebb kollegáját, és barátságos kézfogással igyekezett palástolni kezdődő félszeg zavarát.
– Szervusz, jó reggelt! Bocsáss meg, de nem tudod véletlenül… - itt az ajtók irányába mutatott.
– Hát kedves barátom! Ez egy lutri, ha kérdezel! De ha minden ajtón bekopogtatsz, hátha tudnak rajtad segíteni! Nagy kalappalt a próbákhoz! És vedd lazán az egészet! – búcsúzott tőle, majd el is sietett.
– Nagyon köszönöm! Viszont! – kiáltott utána, hátha még meghallja.
Mivel már úgy vélte, hogy késésben lehet találomra kopogtatott hármat az egyik ajtón, méghozzá a Tenkes kapitánya c. filmből vett bilincs Morze-kopogtatásokkal, aztán kissé tétován máris benyitott. A gyönyörű, fiatal színésznő a nagyméretű tükör előtt sinkelte magát, míg a fodrászok többsége egy ormótlan nagy Kleopátra-típusú parókát igyekezett nagy igyekezettel a fejére illeszteni. Igen-igen fontos kellék egy királydráma megkerülhetetlen kelléke.
– Mit akarsz már megint?! Nem látsz a szemedtől, hogy itt munka folyik apafej?! – csattant a gyönyörű művésznő hangja, akár az ostorpattogás.
– Bocsáss meg… sajnos nem tudom… hol is öltözhetnék át… - jegyezte meg tanácstalanul, szabadkozva.
– Húz el kishaver, amíg szépen mondom! Egyébként meg rohadtul nem érdekel! – vetette oda kollegájának.
– Még egyszer nagyon sajnálom… - Bence már ment is kifele, mert semmi kedve nem volt nyílt, ellenséges konfliktusba bonyolódni a színház egyik üdvöskéjével, aki bezzeg mindig megkapta, amit akart.
Így a folyóson igyekezett magára rángatni – több-kevesebb sikerrel –, színházi jelmezét, és fekete cicanadrágját, amiben úgy festett, akár egy túlméretezett habcsók.
,,MEGKÉREM A KOLLEGÁKAT? HOGY JELENTKEZZENEK JELMEZES PRÓBÁRA A 2-es SZÍNPADON! MEGKÉREM A KOLLEGÁKAT? HOGY JELENTKEZZENEK JELMEZES PRÓBÁRA A 2-es SZÍNPADON!”
Hallotta a hangosbemondóból az egyik technikus férfi hangját. Így hát nem jutott ideje másra, minthogy utcai holmiját az egyik találomra kiválasztott öltözőszobában pakolja le, majd még egy utolsó igazítást végzett jelezén, és hatalmas levegőt fújt ki száján át, hogy elkerülje a felesleges, rizikós stresszhelyzeteket.
– Hol vannak a statiszták, mi?! – fakadt ki már megint ugyanaz a rendező, mint tegnap. – Így képtelenség dolgozni! A világosítóknak meg mondja meg valaki, hogy nem temetői jelenet következik, hanem egy könnyed, romantikus légyott, és ide más fényekkel világítsanak. Hát a szereplők? Merre vannak? – az egész aznapi próbafolyamat hangulatán érződött, hogy bizony-bizony a parancsolgatós, szemlátomást zsarnoki rendező nem ismer kegyelmet, vagy pátyolgatós bánásmódot, ha önző, mohó szakmai maximalizmusáról van szó.
– Hát maga meg mit téblábol itt a fene vigye el?! – ordított rá jó hangosan Bencére, aki most reszketni kezdett, akár egy kövér nyárfalevél.
– Ö… bocsánat… a próbált keresném…
– Kicsoda maga fiacskám?! – mérte tetőtől-talpig gyanakodva a főrendező a kissé kétségbeesett fiatalembert.
– Kérem szépen én kezdő színész volnék… a nevem Hunyadi Bence és… - de már nem fejezhette be a mondandóját, mert a főrendező egyre parancsolgatósabb, rikácsolósabb hangot ütött meg:
– Valaki tüntesse el ezt a búval-bélelt idiótát a színpad közeléből! Most nem Tolsztoj, vagy Csehov lesz, sokkal inkább egy modern megközelítést akarok! Világos?!
Az egyik technikus valósággal máris karon ragadta a szerencsétlenül járt fiatalembert, és már tessékelte is kifelé a kulisszák mögötti sötétségen át egészen a művészbejárók sivár magányáig.
– Kishaver! Ha jót akarsz magadnak a főrendező elé soha a büdös életbe többet be nem teszed a retkes lábadat! Világos?!
– Igen, de…
– Kussoljál, kishaver! Szép napot! – azzal a technikus már el is viharzott újabb kétségek közt hagyva Bencét.
Időközben megérkezett a tegnapi nagyon kedves és tüneményes színésznő, aki volt szíves és saját autóval félig hazavitte.
– Hát szia! Hogy kerülsz ide?!
– Hát… tudod… próbára jöttem… de elhajtottak… - vallotta be kissé szomorúan.
– A főrendező a bajok forrása! én mindig mondtam, hogy ez a főrendező maga a sátán, de eddig senki sem hallgatott rám! Nagyon sajnálom! Figyelj csak! Ha van hozzá kedved megnézhetsz engem munka közben. Talán még el is leshetsz néhány szakmai fogást!
– Az tényleg nagyon jó lenne… - hirtelen azonnal sokkal jobb kedve kerekedett.
– Akkor lássunk munkához! – kedvesen karon fogta és máris újfent bementek a művészöltözőkbe, hogy később Bence kicsit embernek érezhesse magát, és legalább új szakmai ismeretekkel gyarapíthassa még kialakulófélben lévő eszköztárát.

VÁRATLAN KOCKÁZAT

Kicsit idegesebben indult neki ennek az egésznek; tekintettel mégiscsak egy nagyon kedves, és imádni-való gimis csoporttársáról volt szó, aki előbb Ausztráliába, később pedig Új Zélandra ment tanulni, és munkát vállalni.
A méhkaptárra emlékeztető repülőtér termináljában alig mert becsekkolni, mert attól félt kissé paranoiás üldözési mániás hozzáállással, hogy valakik esetleg figyelik, hogy mit csinál, és bőségesen elegendő hozzá csupán csak egyetlen perc, hogy azonnal akcióba lépjenek, és a legrosszabb forgatókönyv szerint bekasztlizzák.
¬– Üdvözlöm tisztelt uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött nagyon kedvesen egy fogpasztareklámmosolyú, húszas éveiben járó, szupermodel típusú hölgy, akinek – úgy tűnik –, ez lehetett a feladata.
¬– Jó reggelt! Kérem szépen… én becsekkolok… – jegyezte meg bőséges homlok verejtékezés közben, majd egy fekete, gurulós utazóbőröndöt, és egy masszív, közepesméretű sporttáskát igyekezett megfelelően a fekete futószalagra ráhelyezni, miközben a marcona, dagadék biztonsági őr kissé gyanakodva figyelte, hogy vajon miben is sántikálhat ez a szerencsétlennek látszó ember.
– Köszönjük, hogy bennünket választott! Kellemes utazást! Jó pihenést kívánunk! – adta vissza beszállókártyáját a csupamosoly, szexis hölgyemény.
Ezzel megkezdődött a több mint kilencórás átszállással egybekötött repülőút Ausztráliáig, ahonnét még mindig át kellett szállni egy másik repülőre, hogy az ember Új Zéland egyik városába eljuthasson.
A férfi olyan halálosan kimerült volt a nyüzsgő, zsibongó embertömegtől, hogy abban a pillanatban, hogy helyét foglalt a székében, és jó alaposan becsatolta magát, de úgy, hogy aztán levegőt sem igen kapott tüstént mélységesen elnyomta az álom, miközben busa fejét – fejpárna híján – a repülő kerekalakú, mini üvegének támasztotta. Nem érdekelte, hogy vajon mit suttoghatnak a stewardessek a háta mögött, vagy hogy a mellette lévő ülőhelyen esetleg ül-e bárki is gondolatait tökéletesen lefoglalta a totálisan tompa jellegű fáradtság és elcsigázottság tartós érzése.
A nyolc és fél órás repülőutat – miközben a gép jóformán átszelte az atlanti óceánt, majd egy jobb éles kanyart véve később leszállt Sydney nemzetközi repterén. A férfi békésen hortyogva vette tudomásul a légörvényeket is, melyek bizonyos időközönként jócskán megbillentették, majd néhol dobálták a repülőgép törzsét kisebb pánikhangulatra adva okot.
A férfi villámsebességgel száguldott át az átszállást biztosító váróterem másik felébe, ahol néhány turista és üzletemberforma ember már javában a beszálláshoz készülődött.
– Szia… Robikám… – szólította meg egy bronzbarnára sült, imádnivalóan mosolygós, bájos, virágmintás nyári ruhát, és fekete napszemüveget viselő, rövid szőkehajú nő.
– Éva… te vagy az?! Nahát! Ezt el se hiszem… – lepődött meg jócskán, hiszen már legalább húsz éve, hogy személyesen alig-alig tudtak összefutni, és most mindketten az újbóli ismerkedési fázis elfogódottságával vették egymást tetőtől-talpig szemügyre.
– Ez igen! Látom te semmit se változtál, bár, ha jobban meggondolom… talán a három-négy napos borosta még férfiasan szexissé is varázsolt… Van kisugárzásod annyi szent… - dicsérte meg elismerően volt gimis osztálytársát a gyönyörű, határozott nő. – Remélem kellemesen utaztál?! Nem volt semmi fennakadás?!
– Kisebb légörvényekbe kerültünk az óceán felé, de én végig aludtam az egészet, mert halálosan ki voltam ám merülve. – jegyezte meg.
– Jaj, szegénykém! De majdcsak jobb kedvre derülsz, ha meglátod majd, hogy hova megyünk! – kezdett titokzatoskodni, és nagyon értett hozzá, hogy rögtön felcsigázza maga körül az embereket.
A férfi lenyelte a torkát kissé idegesen szorító gombócszerű félelmét, majd közösen beszálltak az Új Zéland felé tartó valamivel kisebb, és komfortosabb repülőgépbe.
Miközben helyet foglaltak a gép belsejében Robert mintha mindvégig magán érezte volna álomgyönyörű, és csinos barátnője pillantását.
,,Nem is lehet ezen igazán csodálkozni, elvégre kamaszkoruk óta nem látták egymást, tehát teljesen természetes, ha volt osztálytársa most jó alaposan szemügyre veszi fizikális jegyeit” – töprengett el egy pillanatra.
A kis repülőgép valósággal falta a vattacukorra hasonlító felhő-kontinenseket, majd alig egy órán belül már le is szálltak a Wellingtoni repülőtér tágas termináljában.
– Megmutatom az autómat! Tudod itt és Ausztráliában is balra tartás van, nem úgy, mint Európa bizonyos részein… – érződött, hogy a gyönyörű nő nagyon izgul valami miatt, mert be nem állt a szája, és egyfolytában megakarta magyarázni a már így is végletekig leegyszerűsített dolgokat.
– Hú! Ez ám a terepjáró! Gratulálok! – Róbert rengeteg filmet látott, már kiskölyök korától kezdve, és lelki szemeivel valósággal azonnal képes volt felidézni a legakciódúsabb jeleneteket, amiket eddig valaha is mozira álmodtak.
– Hát… igen… az igazság az, hogy itt mindenki terepjárókkal és jeepekkel közlekedik, mert rengeteg a földút, és kicsit könnyebb is a négykerékmeghajtás miatt. – beindította az autót, és azonnal kitolatott a parkolóból, hogy aztán egy éles huszárvágás kíséretében máris rákanyarodhassanak egy széles sztrádajellegű főútvonalra.
Útközben gyakorlatilag egymás szavába vágva elevenítették fel a gimis időket, mint bimbózó kamaszéveik talán legszebb emlékeit.
– Kérlek édesem ne vedd tolakodásnak, de kérdezhetek valamit… - fordult az anyósülésen kuporgó Róbert felé, akit mintha máris magába szippantott volna a táj természeti szépsége. Jócskán elbambult, és talán kicsit még ki is merítette az utazás.
– Mi tetszik…? Bocsáss meg, nem figyeltem… – jegyezte meg.
– Semmi gáz drágám! Imádom, amikor ennyire töprengő alkatú vagy! Így önmagammal is békét köthettek. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy van e komoly párkapcsolat az életedben?
– Sajnos nincs…
– Na ne! Amikor annyira cukorpofa, imádnivaló, nagyszerű pasi vagy! Állítom, hogy hülye picsa az, aki ezt nem hajlandó észrevenni! Jaj,! Bocs a nyers beszólás miatt! – kért azonnal elnézését.
– Semmi baj! Igen! Lehet, hogy erről én is tehetek, mert nem vettem észre, hogy kicsi világunk bizony jócskán megváltozott.
– A változás törvényszerű, míg az embernek megkell próbálnia megtanulni alkalmazkodni hozzá!
– Látod ebben is tökéletesen igazad van! Megkérdezhetem, hogy hova megyünk?
– Mit szólnál, ha előbb elvinnélek a lakásomra. Kajálunk valami finom helyi ínyencséget, kicsit lazulunk, aztán később délután vagy egy hatalmas meglepetésem számodra… – már megint ez a jócskán rejtélyes hanghordozás, mely a férfit gyanakvásra késztette.
– Oké! Megbízom benned!
Fantasztikus tájvédelmi parkok mellett vezetett el az útjuk, és még néhány vadállattal is sikerült összefutniuk, akik békés tunyasággal, bambán bámulták, ahogy a terepjáró óvatosan megpróbálja őket kikerülni.
– Annyira ismerős nekem az a hófödte hegység… – jegyezte meg Robi egy közepesen magas, havas hegycsúcsra mutatva.
– Szerinted melyik filmet forgatták itt?! – tette fel kíváncsian a kérdést.
– A Gyűrűk urát természetesen! – vágta rá azonnal kapásból a választ.
– Látom te vérprofi vagy, ha filmes témákról van szó!
Húsz perc múltán megérkeztek Éva lakására, melyen a modern stílus keveredett a komfortérzettel.
– Üdvözöllek szerény hajlékomban! Dobd csak le a cuccaidat, majd kerítünk neki valami helyet. Mindjárt rendelek telefonon kaját! Te mit kérsz?! – okostelefonnal a kezében kérdőn nézett rá, akár egy pincérnő, aki felvenné a rendelést.
– Sültburgonya és sülthús nagyon jólesne egy pohár jéghideg kólával!
– Máris! – már be is mondta a rendelését a telefonjába, és alig öt-hat perc múltán egy fiatal futársrác már hozta is a megrendelt kajákat.
– Hú! Hát ez villámgyors volt!
– Tudod itt Új Zélandon erre nagyon ügyelnek, mert még mindig az ,,idő pénz” felfogás dívik.
Kicsomagolták a kajákat és bőségesen falatozni kezdtek. Annyira felszabadultan, és szemlátomást nagyon is elégedetten viselkedtek egymással, akár két csintalan, nagyon eleven kisgyerek, akik újból megismerkednek, hogy barátokká válhassanak, és most mintha játékosan még csipkelődnének is egymással.
– Isteni ez a kaja! Nagyon köszönöm! Már tényleg nagyon hiányzott! – tűzött műanyag villájára egy kiadós sülthússzeletet a férfi.
– Örülök drágám! Én is nagyon imádom! – kuncogott bájosan a gyönyörű nő, mert régóta nem volt már ennyire régi kedves vendége.
– Ha végeztünk akkor akár ejtőzhetünk is, vagy ha szeretnél fürdőruciba bújhatunk, és irány a tengerpart. Persze csak, ha van kedved…
– Hú, ennyi mindent… Talán egy kicsit szusszannék, ha szabad! Enyhén szólva kimerített az utazás! – szabadkozott.
– Ne is folytasd szívem! Hol szeretnél pihenni, mert több szóbám is van!
– Nekem jó lesz egy kanapé! Hullafáradt vagyok!
– Akkor fáradj velem! – azzal már húzta is megával a kissé megilletődött férfit, és egy szépen berendezett, csendes és nyugodt szobába vezette, ahonnét Pazar térpanorámás kilátás nyílt az óceánra.
– Tessék szívem! Itt egész nyugodtan pihenhetsz!
– Nagyon köszönöm! Igazi barát és angyal vagy egy személyben! – ült le a tágas, és nagyon kényelmesnek látszó ágyra, és máris elnyomta a zsongító álom több mint valószínű, hogy az időeltolódás is közrejátszhatott ebben.
Amikor néhány óra múltán felébredt úgy érezte magát, mint aki egy örökkévalóságig aludt egyhelyben.
– Szia drágám! Na? Sikerült pihenned kicsit?! – érdeklődött kedvesen.
– Akár egy téli álmot alvó medvebocs! Talán az időeltolódás miatt lehet… - töprengett hangosan.
– Látod az bizony nincs kizárva! Most pedig, ha készen állsz jöhet a meglepetés!
Egy fekete limuzin fékezett pontosan Éva lakása előtt, és úgy tűnt egyedül rájuk várakozik.
– Az egyik jófej barátom rendelt nekünk egy limuzint. Remélem nem gond?!
– Hülyéskedsz! Elég lett volna valami egyszerűbb járgány is! – pillantotta meg a legújabb, hollófekete autócsodát Róbert, amint kinézett a befüggönyözött ablakon.
– Vissza is küldhetem! Csak egy szavadba kerül édes!
– Isten ments! Ha már itt van, akkor gyerünk! – Róbert hirtelen annyira élénk, izgatott, és kíváncsi lett, akár egy kisgyerek, aki számára minden újdonsággal bír. Még a limuzinsofőrrel is barátságosan kezet fogott, majd beszálltak a tágas járgányba, és azonnal elindultak ismeretlen útvonalakat érintve.
Az utazás nem vett igénybe több időt, mint negyvenöt percet, aztán amikor kiszálltak az autócsodából egy gyárudvarszerűségen voltak, ahol hófehér konténerszerű épületeket láthattak, ameddig csak a szemük ellátott.
Annamari adott egy kisebbfajta borravalót a sofőrnek, aki megköszönte, és már vitte is a luxusautót, mert aznapra másnak is szüksége lehetett rá.
– Na? Mit szólsz hozzá?! – kérdezte. – Szerintem csúcs egy hely. De kukkantsunk be mondjuk az ötös részleghez. – kivette az egyik chipes kártyáját, és nyakába is akasztott egy fényképes kártyát, melyet – úgy látszik –, mindenkinek kötelezően viselnie kellett. Egy barátságos biztonsági őr azonnal megállította őket, és kedvesen érdeklődött, hogy mi járatban vannak.
Éva kedves, bájos közvetlenséggel elmagyarázta az őrnek, hogy régi kedves ismerőse van itt látogatóban, és most várják őket a ,,fejesek” mert új filmes projekt van kilátásban. A barátságos őr többet már nem is kérdezett, azonnal felengedte a sorompót, és beengedte őket, miközben Éva máris a megilletődött férfi karjába karolt, és komótosan sétáltak az egyik épületig, majd a digitális kódkártya segítségével be is mentek.
Róbert még életében nem látott igazi filmstúdiót, hacsak nem azokon a DVD workvideóin, ahol részletesen bemutatják a kíváncsi nézőknek, hogy hogyan is készült az adott film?
– Na? Hova hoztalak édesem? – kuncogott a megszeppent, leesett álló férfi láttán.
– Ez… mindjárt lehidalok… fantasztikus… de hogy…?! – Róbert nem győzött hitetlenkedve ámulni, hogy ilyen helyre is bejárása lehetett.
– Hát… tudod számos kapcsolatom van… és szóval… mondjuk azt, hogy jöttek egy hatalmas szívességgel… – fogalmazott már megint titkolózva.
Időközben számos filmes szakemberrel futottak össze, akik mind kedvesen, közvetlen módon üdvözölték a határozott fellépésű nőt. Fantasztikus, kreatív inspirációt árasztott az egész légkör. Olyan hely volt ez, ahol egy-egy kreatív ötletből valóságot csinálnak.
Végül elérkeztek egy díszlethez, ahol éppen egy újabb fantasy-sorozatban állították meg a kameramozgásokat és a szereplők cselekményét, miközben az adott szereplők különféle ruhákban, és kosztümökben lázas idegeséggel igyekeztek a külvilágot kizárni, hogy egyedül csak az adott szerepükre koncentrálhassanak.
Egy boglyas, kócos, ezüsthajú, szemüveges rendező máris magnetofonnal dirigálni kezdett, majd elhangzott a jellegzetes: Csapó! Felvétel! – kifejezés, amikor mindenkinek halálos csöndben illett maradnia, és így Róbert testközelből tanulmányozhatott egy hús-vér valódiságú filmforgatást. Ez volt élete legfantasztikusabb élménye.
Amikor a rendező álljt vezényelt, csupán csak akkor fordult oda Évához, hogy baráti arcra puszival üdvözölhessék egymást.
– Szia Eva! De jól nézel ki! Mi járatban vagy? – kérdezte.
– Üdvözöllek kedves John! Csak arra gondoltam kicsit beugrom hozzád, hogy megkukkantsam min is dolgozol?
– Hát drágám amint azt magad is láthatod éppen egy újabb fantasyt forgatunk, ami vérprofizmust és kreatív gyakorlatot kíván meg!
– Tökéletesen igazad van John! És szeretnék bemutatni neked egy nagyon kedves barátomat, akivel kamaszkorunk óta – nyugodtan mondhatom –, tökéletesen elválaszthatatlan vagyunk! – Ő itt Robert és nagyon érdeklődik a forgatókönyvek, és a filmkészítés iránt! Annyira szuper lenne, ha bepillantást nyerhetne kicsit a kulisszák mögé, hogy igazi mesterektől tanulhasson. – Éva szándékosan mézes-mázos stílust használt, hiszen jól tudhatta, hogy ez az esetek többségében mindig be szokott válni, és nem is kellett csalódnia, mert a rendező máris kezet fogott barátjával, és azonnal mutogatni kezdett, miközben Éva igyekezett pontosan lefordítani azokat az angol szakkifejezéseket, melyeket Róbert nem érhetett.
A nap hátralévő részében Róbert kíváncsi, eleven gyerek üzemódba kapcsolt át, és mindent szeretett volna megnézni, látni, és tapasztalni. Elvégre az ember nem mindennap teheti be a lábát egy igazi filmstúdióba. Nem igaz?!
– Drágám! Arra gondoltam, hogy az elhozott forgatókönyv-ötletedet itt bátran, és egészen nyugodtan megmutathatnád, és kitalálunk közösen valami fantasztikusat! Na, mit szólsz hozzá?! Szerintem fantasztikus ötlet lenne!
Róbert álla valósággal azonnal leesett. Alig akarta elhinni, hogy rengeteg visszautasítás után végül egy igazi, külföldi filmstúdió nagy valószínűséggel lecsaphat forgatókönyvére és segíteni is fognak neki zokszó nélkül, hogy vászonra álmodhassa történetét.
– Én… igazán… azt sem tudom, hogy mit mondhatnék… – csak dadogni bírt.
– Drágám! Te fantasztikusan tehetséges és sokoldalú ember vagy és ennek muszáj, hogy magad is tudatában légy! – vallotta a gyönyörű, csinos nő.
– Annyira köszönöm, hogy a barátom maradtál… – Róbert még sosem érezhette magát ennyire kicsattanóan, és elégedetten. Már talán nem is emlékezett arra igazán milyen jó, és felszabadító érzés az, ha teljesen jogosan elismerik, és értékelik az ember munkáját.

MEGFÁRADT SORS, A LÉT SÚLYOS SZÉGYENE

Jó volna megtanulni
mindent-elviselő gőgjét
földalatti maguknak,
melyekből új élet sarjad;
betakarózni a néma erdők
smaragzöld-pikkelyes levelei közé,
bújócskázni vadjárta ösvényen,
hogy ne kelljen gyógyítgatni
fakuló napsugár mellett
önmarcangoló keserűséget.

Százéves tölgyek szent
bölcsessége – így negyven után –,
már végre nyugalmat
adhatna megannyi viharvert
rablánc-zaklatottság után,
melyet szándékkal, alázattal
még tűrni kellett.

Mert az emberben még
ott él egyre kikezdhetetlen
néma hírmondók szent láza,
felemelt fejjel kellene éldegélni,
tán még akkor is,
ha az emberre taposnak.

Ott fenn most tülekedve
nyomakszik megannyi
szorgalmas talpnyaló siserehad;
buliból-partik dáridóiba
veti magát az alkololista
kamasz éppen úgy,
akár partikirálynői
egy-egy luxusabb életformának,
s senki sem kérdezi a másikát:
„Mondja csak, kedves uram?!
Valójában boldognak
s elégedettnek érzi-e önmagát?!"

– Kifeszített pengeélű
tivornya-hízelgéssel
már nem sokra mennek
– legfeljebb agymosottak táborában.

Már alig akadhat Valaki is,
ki egyúttal szétzúzhatná a feszítő,
mázsa-szégyent,
melyet a lét még
a viszontagságos életekre
szándékkal rápakol;
sokszor az ártatlanság
sem bocsátható meg,
mert kínzó, hallgatag
honvágyak elől egyre
kevésbé lehet hazaszökni,
legfeljebb csupán átutazni
egyik időből a másikba.

Az ember, akár valami rabszolga,
mintha még mindig képes
volna hinni a tudatos kételyekben,
olcsó, sehonnai
gyanakvások bűneiben.

Cipelni szükségeltetik
még egyre a megfáradt
ember-sorsot.
A megváltásért sóvárgó,
méla gondok is egyre
messzibbnek tűnnek;
mert káosznak látszik
meglehetősen gyakorta
a Rend is, melyről – úgy hihették –,
minden földtörténeti
korban fenntartható.

HALLGATÁSOK IDEGDÚC-BÖRTÖNEI

Imbolygó köd-formák közt
már félúton, ahol tán
még a madár sem igen jár
–, tárgyak csöndes,
meghitt magányába kapaszkodom,
míg megtehetem;
időnélküli térben már
nem létezik helyes
s helytelen döntés,
hiszen csakis a most
pillanata lebeg
áthatolhatatlan egykedvűséggel.

A fukar, bizonytalan Jövő
ígéretét tán jobb volna rég elfeledni.
A tudatos felismerést mintha bezárták
volna titokban a agyak
idegdúc-ketrecek börtöneibe,
mert befelé fordulóvá lettek
mozdulatok,
szavatartó gesztusok is.

Mert jó lett volna megőrizni
a dolgok titkos természetét is,
melyet az ember könnyelműn
félredob, ha nem érthet
bizonyos összetett dolgokat;
az eszmélésnek ne akarják
már folyton tabu-tiltva szabad
röptét korlátozni.

Az ember köré gyűlnek
észrevétlen az elhullajtott
évtizedek csöndesen.
Fényt-könnyező kozmosz-csillagok
közt tartós véges-végtelenben
kellene kutatni Valaki után,
aki még megvárna…

Örök, gyanakvóvá lett
mormota-készenlét e mostani
földi juss már minden
ajándékba kapott, boldogabb,
kiérdemeltebb földi pillanatért,
örök átok-bolyongásba minduntalan
egyedül kell, hogy belezuhanjon,
ne kelljen tékozló Rendek
bújaságát még tetézni azzal,
hogy az ember képtelen
rátalálni valódibb helyére
a nagyvilágban.

Mintha tébolyult ideológiák
is rendre a bőr alá, az
ösztönökbe ennék magukat,
ha az ember nem vigyázza
saját szabadgondolkodó ellenérveit.

A megbékélt lebegés,
s az értelmetlen létezés
koordináta-dimenzióit
azért még nem ártana
precíz-pontosan megfejteni,
hogy a tudatalatti Hiányát
is mérsékelni tudják.

Mert a Lét óhatatlanul is
kiszámított élet-halál
spirális pályákat követ;
mert sötétlő bitorló-árnyalatok
közt sordódva a Léttel az ember
– főként mostanság –,
aligha ismerheti meg ki
valódi barát, s ki ellenség.

IZOMLÁZ, SÚLYZÓK, SZERELMES VALLOMÁSOK



,,Amikor a tengerparton ültünk a homokban, alkonyati fényben, mintha azonnal megszűnt volna az egész világ, s csupán csak az egymásért való, mindig őszinte-hűséges szerelem és mindenség létezett…” – Alinda – bár valósággal utálta a nyálasan csöpögős romantikus filmeket, mégis ragaszkodva szerette volna elhinni ezeket a tetszetős, idillikus üzeneteket, melyek okostelefonján jóformán a nagy huszonnégy órájában megjelentek.
A szerelemmel egyetlen probléma van: nevezetesen, ha csupán csak egyetlen illető érzi azt, míg a másik ember totálisan közömbös, vagy éppen tipikusan hányingerkeltő undorodik a másiktól, ami miatt a két ember közötti kommunikációs csatorna már alapból ideje korán eldugulni látszik.
,,Istenem! Milyen jó volna, ha végre az ő hullámvasútnak tűnő, kissé zaklatott életében is végre valahára megérkezne a hőn áhított szőke, kékszemű herceg!” – sóvárgott, miközben igyekezett egymás után meghatározott pontossággal elvégezni azokat a nyújtós, súlyzós gyakorlatokat, melyeket személyre szabott edzője tanácsolt, és persze el is várt egy felkapott, belvárosi konditeremben.
– Alinda nem ér csalni! Szépen, rendesen végezd el a gyakorlatokat! Figyeld csak meg a tested később még agyon hálás lesz a befektetett munkáért! – vetette oda széles fogpasztareklám kíséretében a sportos, kissé kigyúrt személyi edzője, majd a többi törzsvendéget is igyekezett ellenőrizni.
– Igen Tomikám… ahogy parancsolod Joda… - jegyezte meg cinikus hangon, miközben már most valósággal úgy érezte verejtékben tocsogva, mintha egy mázsás elefánt tapicskolna egész hasán és felső testén.
Aztán egyszer csak váratlanul betoppant a konditerembe egy molett, de nagyon is jópofa alak, akinek recsegő, basahasán szinte látszottak az általános elhanyagoltság jelei, és amikor megpróbált használni egy-egy kondigépet sajnos minden botcsinálta próbálkozása kudarcba fulladt, és a legtöbb világszépe, szupermodell-alkatú hölgyemény, akit szintén a közelében edzettek nem győzték valahogy leplezni, és takargatni vihogó nevetésüket, amiért a szerencsétlen pasi így pórul járt.
– Figyelj majd én segítek neked… – Máris segítőkészen, készségesen lépett oda a kissé elkeseredett molett pasihoz, és annyira bűbájosan, kedvesen, és őszintén mosolygott rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ha nagy súlyokkal erősítesz, akkor nem árt, ha fáslit kötsz a megterhelt részekre, mert különben könnyen kimehet a derekad vagy a térded stb. Szerintem kezdhetnél tíz percet a futópadon alacsony fokozattal. A legfontosabb, hogy a testet fokozatosan szabad terhelni, és nem azonnal a legbrutálisabb gyakorlatokkal kezdeni. – szó nélkül mellé állt a futópadon, beállított egy kezdő programot, és komótosan máris sétálgatni kezdett a férfival, akinek már ez az aprócska erőfeszítés is milliónál több izzadtságcseppet eredményezett hófehér atlétatrikóján.
Amikor a tíz perc letelt Alinda segítőkészen egy másik kondigéphez terelgette, aminek két karja volt, és ahogy az ember két lábbal ráállt a csúszásmentes lábtartókra gyakorlatilag az egész testét átmozgatta ától-cettig.
– Ö… nagyon szépen köszönöm a segítséget… – köszönte meg borzasztóan zavarban érezve magát a molett, jópofa pasi. – Balázs vagyok… – igyekezett szabadidőnadrágjába beletörölni izzad kezét, miközben kézfogás reményében kezet adott.
– Nagyon örülök a találkozásnak Balázs! – fogadta el a kézfogást, és szinte azonnal megszállta valamiféle jóleső, bizsergető érzés, mely aztán teljesen átjárta egész testét. – Remélem azért még jössz majd edzeni? – kérdezte
– Ö… feltétlenül… ki ne hagynám… – A pufók, jópofa pasi valósággal azonnal távozott a konditeremből, amint letelt a kiszabott idő. Mintha puskából lőtték volna ki. Alinda pontosan megértette zavarban lévő, és frusztrált viselkedését, hiszen kamaszkorában számos problémával neki is szembesülnie kellett.
A következő héten Balázs újból felbukkant a konditeremben, és tétován, kisfiús ábrázattal toporgott a gépek mellett, hogy valaki foglalkozzék már vele.
– Segíthetek valamiben kedves uram?! – kérdezte egy személyi edző.
– Ö… nem… ízé… köszönöm… várok valakire… – jelentette ki félszegen.
Alinda aznap egy kissé késésben volt, mert a munkahelyén is muszáj volt helyt állnia, így magától érthető, ha a konditerembe is csak úgy beesett.
– Üdvözlöm Balázs… de jó, hogy újra láthatom… – jegyezte meg kipirult arccal, huncut mosolya kíséretében, amitől csak még babonázóbbnak, és szexisebbnek látszott. Már megint az a jóleső, kellemes, bizsergető érzés járta át egész testét, amit a múltkor is érzett.
,,Ez bizonyára nem lehet véletlen dolog! – gondolhatta. A legfontosabb dolog, hogy semmit sem szabad a véletlenre bíznia, vagy elkapkodnia. És különben is van ebben a pasiban valami, ami, mint a mágnes vonzza hozzá.”– szögezte le magában, és miután átvette az edzőruháját, és felszerelkezett máris odasietett a pasihoz, és együtt kezdtek edzeni, közben pedig a legkülönfélébb témákról, és gyerekkori édes-bús emlékekről is szót ejtettek.
– A legrosszabb a nyarak voltak… rajongásig imádom a nagyimat, de húzós, és nyomasztó volt kislányként, amikor rászoktattak a következetességre… – vallotta be. Az eszét se tudta mikor vallott nyíltan, őszintén szint egy vadidegen embernek, mert voltak olyan kapcsolatai is, amikor szabályosan lelki sebekkel megégette magát.
– Ó… nagyon sajnálom… tényleg… komolyan… - bukott ki a száján. Balázs korrekt, egyenes ember volt, és nem különösképp kedvelte a titkokat. Alinda viszont mivel már volt pár rossz tapasztalata valahogy természetesnek érezte, ha – legalább is –, egyelőre kicsit távolságtartó marad, még akkor is ha kiönti a szívét-lelkét.
– Hát… ami azt illeti én is… – vallotta sokkal inkább magának, azt, hogy abban az időben szinte semmi sem sikerülhetett az életében, hiszen molett dagadék volt, akit kiadós és tartós kisebbrendűségi, és egyéb komplexusok kísértettek, és terrorizáltak. Aztán később a szalagavató bálra mintha megnyúlt, lefogyott, és karcsúsodásnak indult volna. Valósággal mintha olvadtak volna róla a barátságtalanul kellemetlenkedő, röcögős zsírpárnák; eltűnt tokája, és szépen gömbölyödő, körteformájú mellei mellett, és olyan fokhagymafeneke, melyért a legtöbb diétát tartó szupermodell is az egész karrierjét sutba dobta volna.
Észre se vették, és megint egy tartalmas napot töltöttek egymás társaságában. Alindát valósággal lenyűgözte Balázs széleskörű irodalmi intellektusa. Amikor ő alig bírta átvergődni saját magát az irodalmi érettségin.
– Én is nagyon szeretem a verseket… tényleg… - vallotta be. – Csupán azzal állok hadilábon, amikor felteszik a visszatérő kérdést, miszerint: mire is gondolhatott a költő, amikor halhatatlan sorait a papírra vetette?
– Hát, igen… ez mindenkinek mást jelent… – kontrázott a pasi.
– Hát nem ez volna a cél, hogy mindenki saját egyéni véleményét mondhassa el legyen az egy vizsga, vagy maga az érettségi?! – kérdezett vissza mire Balázs csak szerényen bólintott, és hümmögött párat.
– Figyelj arra gondoltam… persze ha nem akarod, akkor nem kell… mit szólnál egy randihoz…?! – végre valahára megkérdezte. Még sosem izgult ennyire reszkető térdekkel, és jócskán liftező gyomoridegével, mert hiszen mi van akkor, ha a pasi annyira be van rezelve, hogy kezdeményezni sem tud. Ezért türelmet igyekezett erőltetni magára, miközben együtt sétáltak vissza a konditerem öltözőhelyiségéig.
Alinda a női öltözőbe ment, míg Balázs a férfiaknak fenntartott helyiségbe, és jó tíz perc múltán immáron utcai ruhában álltak meg egymás előtt.
– Miért is ne! – egyezett be a pasi, és Alinda szívéről egy hatalmas sziklaméretű kődarab esett le ott nyomban, és olyan sugárzó, boldog kiegyensúlyozottság és megelégedettség járta át tetőtől-talpig, amire még sosem volt példa eddigi zaklatott életstílusában.
– Hát ez remek! Akkor mit szólnál, ha a lakásomon taliznánk! Mindjárt meg is adom a címemet! Itt van a telód?!
– Azt hiszem… otthon maradt… – szégyenlősködött a pasi, mert egy drága okostelefon mégsem játékszer.
– Semmi vész! – Alinda tüstént belekotort hátizsákjába, és előkapott egy cetlit, majd ráfirkantotta tetszetős macskakaparásszerű írásképével otthoni címét.
– Tessék! Akkor mit szólnál a szombat délelőtthöz?!
– Az nagyon remek lesz…
– Akkor várni foglak sok szeretettel… – gyöngéden egészen a pasi pufók arcához hajolt, és megpuszilta, de valami olyan elragadó, élvezettel, hogy Balázs is úgy érezte itt most azonnal kicsúszik a lába alól a talaj.
A következő héten Alinda olyan volt, akár egy megszállott. Tüzetesen, és a lehető legnagyobb alapossággal takarította ki modern, és komfortos lakása minden aprócska négyzetcentijét, és alapos nagybevásárlást rendezett egy jófej csajos barátnője kíséretében. Minden ínyencségből vásároltak, hiszen nem tudhatta, hogy Balázs mit szeret, és mit nem. Az ilyesmire sajnos még nem sikerült kitérni.
A szombati randira Alinda igyekezett egyszerű, lezser, mégis nagyon kényelmes, elegáns ruhát választani. Úgy volt vele, ha kiöltözik, és kihangsúlyozza nőies eleganciáját azzal – meglehet –, hogy azonnal elriassza magától az amúgy is félszeg, és kissé csetlő-botló, imádnivaló pasit. Inkább úgy döntött, hogy megmarad valami egyszerűségre törekvő, letisztult formavilágú ruha mellett. Melleit sem szükséges a kelleténél kihívóbban és provokatívabban kihangsúlyoznia.
Már délelőtt nyolc órakor csöngettek társasházi lakása kaputelefonján. Szokatlan volt, hogy egy randi ennyire korai időpontban veszi kezdetét, ám Alinda valósággal ujjongott, mert így legalább úgy volt vele, hogy mindenre marad elegendő idő.
– Szia Balázs… búj csak be… - üdvözölte, majd megnyomta a kapunyitó gombot.
Még egy utolsó tökéletességre törekvő sminkigazítás az egészalakos előszobai tükör előtt, majd fürge gazellaszökkenéssel máris kinyitotta a bejárati ajtót, hogy mire megszeppent lovagja felér a hatodikra ő lehessen az első, akit megpillant. És nem is tévedett. Amint kinyílt a liftajtó, és kilépett belőle az öltönyt, nyakkendőt, és tetszetős cserepesnövényt, és pralinét szorongató pasi Alinda valósággal megint úgy érezte magát, mint kamaszkorában, amikor először lehetett igazán szerelmes.
– Hát eljöttél… - mérte tetőtől-talpig végig, és magában el is könyvelte, hogy azért mégiscsak jóképű ez a férfi enyhe súlyfeleslege ellenére is. Vajon milyen lenne vele a szex?! – jött egy újabb kérdés, mely valósággal azonnal befészkelte magát agya fogaskerekei közé. De ne szaladjunk még ennyire előre. – De gyönyörű ez a kis… növény… – pillantott Balázs markában szorongatott cserepes növényre.
– Ö… fogad sok szeretettel… - nyújtotta át szerénykedve a növényt. – Tudod a virágcsokor hamar elszárad és szerettelek volna valami… tartóssal meglepni… – mondta meg az igazat.
– Igazán figyelmes és kedves gesztus! De gyere csak be nyugodtan!
Balázs illemtudó ember lévén azonnal levette cipőit, és az ajtó mellé rakta katonás sorrendben, majd zokniban tett néhány bizonytalan lépést a szobákig.
Alinda máris hozott egy méretes kalucsniszerű papucsot, hogy a férfi fel ne fázzon, hiszen az egész lakásban a padlón mindenütt olasz csempék sorakoztak, mert azokat sokkal könnyebb tisztán tartani, mint a gusztustalan padlószőnyegeket.
– Hoztam neked egy papucsot, hogy fel ne fázz! – adta oda a férfi kezébe a papucsokat, amit hálás szívvel el is fogadott, és máris zoknis lábára vett.
– Nagyon köszönöm! Tudod gyerekkorom óta tropa volt az immunrendszerem! – vallotta be.
– Remélem éhes vagy már, mert rengeteg sok finomságot készítettem! – ujjongva mondta ezt, akár egy gyerek, aki nagyon büszke el nem hanyagolható teljesítményére, és most kicsit még hencegni is szeretne vele.
– Hát… szeretek finomakat enni…
– Akkor a vacsi után akár nyugodtan meg is kérheted majd a kezemet… – pirult el egészen a lábujjáig, és ez most különösen bizsergető érzésnek bizonyult. Mintha szíve folyamatosan súgott volna fülének, hogy mit mondjon, vagy épp valljon be.
Alinda külön a randi-alkalomra ünnepi étkészlettel terített meg, és még méregdrága asztali szalvétákat is vett. Bár az origamihajtogatás még nem ment neki tökéletesen, de igyekezett rendkívül igényes ízlésességgel és stílusos esztétikával megteríteni a nagyméretű, többszemélyes ebédlőasztalt.
– Segíthetek valamit…?!
– Igazán felesleges… nyugodtan ülj csak le, mindjárt hozom a vacsit! – hárított angyali tüneményességgel, és már be is viharzott az amerikai stílusú, nagyméretű konyhába, ahol masszív, ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben. Kinyitotta a sütőt, és kivette a készre pirult fűszeres csirkefalatokat, a hasábburgonyát, a burgonyasalátát, és megpróbált két kézzel úgy zsonglőrködni, hogy az összes ételvariációt egyben az asztalra szervírozza. Balázs rögtön felállt és segítségére sietett. Még szerencse, különben a paradicsomos lasagne hússzószos darabját egyenesen ripityára törtek volna a csempézett padlón.
– Jaj, nagyon köszönöm… igazán aranyos vagy…
Alinda ragaszkodott a formaságokhoz, és hogy ő szolgálja ki különleges vendégét.
– Fenséges lakoma! Gratulálok! – Balázs még életében nem evett ennyire ízletesen gusztusos falatokat, és persze módjával igyekezett mindent végig kóstolni. – Úgy hiszem ezentúl a kondibérletet kell majd vennem. – vicces, kicsit groteszk, fekete humora mindig kéznél volt egy-egy furcsán alakult élethelyzetben.
– Ez nagyon frappáns mondás volt! De köszönöm! Tudod egyik jófej barátnőm segített a menü összeállításában… - Alinda kicsit elcsúsztatta az igazságot, hiszen ha bevallja, hogy még sajnos nemigazán tud főzni-sütni, lehetséges, hogy rosszpontokat kap a pasi talpraesettség skáláján, és minek elrontani egy kellemes napot, amikor csak egymásra figyelhetnek.
Miután elfogyasztották a bőséges vacsorát és még volt egy kis csokis parfé is desszert gyanánt azonnal letelepedtek a kanapéra, ahol Alinda máris gyerekkori fényképeket kezdett mutogatni Balázsnak.
Alinda úgy érezte magát, mintha – legalább is –, már ezer év óta ismerte volna Balázst. Még sosem találkozott ennyire őszinte, és ugyanakkor nyílt, és egyenes emberrel, aki mindig kimondja, amire éppen gondol.
– Tudod az életem eddig egy kész hullámvasút volt, és most nagyon jó volna végre egy működő párkapcsolat… – jegyezte meg kellő bizalmassággal. Balázs pontosan értette a célzás valódibb értelmét. Furcsán, különösen elmosolyodott, és csupán annyit felelt:
– Szívesen megpróbálnám…   

 
 
   
         
  
       

A POSZTMODERN JELEN KÜSZÖBÉN

Az elme – már sok esetben –,
manipulált értelem,
ami kicsinyes alkukra,
megvesztegetésekre játszik;
csömör-undorokban
térden csúszik immár
a tűrhetetlenné kihazudott Jelen,
mert egyre inkább tartaroszivá lett
e mostani felszínes,
híg posztmodern korszak.

A megkötözni vélt tartósnak
tetszett történelmi homályból
ritkán maradt kivezető egérút;
dönteni nem szükséges,
inkább rabszolga-módban
továbbra is tűrve szolgálni
a sok nyerészkedni vágyó ostobát.

Tíz deka álmot, félkilónyi vágyat
– annyi se sok –,
amit naponta betermel
egy-egy csenevész
ígéret-bújtógató.
Neve-nincs bánatok
még rendre visszaperelnék
kiszámítható örökségeiket.
Tetszhalálból mintha
még vissza-visszaintegetne
a biztosra hívó Létezés.

Lepecsételt titkainkat
felisszák legbensőbb ösztöneink;
mert e nagyvilágban
most dögevők járkálnak.
Szánalmak kicsinyeskedő
kígyómarásai, akárcsak
önsajnálatok frázisai már
régóta a lélekbe beleégtek.

Jó volna agymosott idióták,
s tudatlanságok közt még
kikövetelni kultúrák,
s autodidakta könyvek
által a gondolkodó értelem
jogát az összefüggések
bonyodalmas meglátására.

Mert most már régóta
érdemmé lett minden fölösleges,
alamuszi vétek.
Ki tegnapok ormán még jóbarát,
testvér lehetett a bajban,
ha inkább átállt cselszövő
gazemberek táborába,
s téged is magával ránt.

Mások örömére,
boldogságára most
meglepően sokan
irigykednek féltékenyen.
Gőzölgő lócitromot keleszt
tészta gyanánt egy sántikáló
nyugdíjas nénike, mondván:
„az is jól lehet még valamire!"

– Hiszen most az átlag
is egyre inkább hallgatag,
s tudatosan gyanakvó
állattá ajlasodik.
Félő a Semmiből egyre
kevésbé tornázza fel,
gyűri ki magát
a puszta akarat s Lét.

Disztribünökön most
bálványok, olcsójánosok
tülekednek, nyomakodnak
míg az őszinteség is
több stigma-sebből vérzik…

NYÁRI BETOPPANÁS

Brigivel – bármennyire is nehéznek tűnhet elhinni –, az ovi óta jóformán alig-alig tudtam találkozni. Persze minden esetben szóba kerültek a hangzatos, jólcsengő ígéretekben megbújó, rejtett utalások arról, hogy majd meglátogatjuk a másikat, de az igazság az volt, hogy egy ember a gyerekkor óta rengeteg mindenben megváltozik, és – nagyon sok esetben –, ezek a változások; legyenek lelki vagy testi minden tekintetben hatással lesznek folyamatosan alakulófélben lévő személyiségére.
Én előbb két tannyelvű gimibe jártam. Ott is inkább angol fakultációs csoportba, mert az valamivel könnyebbnek tűnt, mint a nagyon kezdő német nyelvű csoport, míg Brigi állítólag valamely jobbnevű, és természetesen nagy dicsőséges múltra visszatekintő elitgimi diákja lett a belváros valamelyik impozáns kerületében. Később az egyik gimis osztálytársam mintha megemlítette volna, hogy az egyik régi ,,barátnőm” érdeklődik irántam, én viszont halálosan bele voltam zúgva egy Kriszta nevű lázadó, bohém, provokatív kamasz csajba, és nem láttam, és hallottam semmit a rózsaszín felhőkön kívül. Később magyar-töris bölcsész lettem sajnos barátnő nélkül. Meg is kaptam érte a fejmosós feketelevest főként azoktól, akik már jócskán megismerhettek. Sajnos az egyetemen is már a legelső nap halálosan, és visszavonhatatlanul szerelmes lettem, és titokban lánykérést, jegygyűrűt, és családot terveztem magamnak. Amikor hét év múltán végül átvettem a diplomámat – igaz nem ünnepélyes keretek közt –, amire számítottak volna még azon a pokolian kánikulai nyáron, amikor imádott szüleim közül mindketten még munkahelyen dolgoztak, és csupán én voltam otthon egyedül egy rekkenő július közepi napon a délelőtti órák környékén csöngettek a kaputelefonunkon.
– Na, mi lesz te tökfej?! Engedj már be! – követelte a nagyon is ismerős, és ellenállhatatlannak tetsző női hang.
– Bocsánat, de honnan ismerjük mi egymást?! – kérdeztem vissza annyi előzékeny, objektív udvariassággal amennyire csak tőlem tellett.
– Jaj, ezek a férfiak! – hallottam, hogy enyhén bosszankodik a kaputelefonba. – Kiskorunkban együtt játszottunk, és te nagyon féltél a sötétben! – idézett fel egy édes-bús gyerekkori emléket, melytől évtizedekig sem bírtam megszabadulni.
– Brigi tényleg te vagy az?! – meglepetésemben dörömbölni kezdett sebezhető szívem. Az egyetemista kapcsolatom sebeit igyekeztem éppen nyalogatva gyógyítgatni főként masszív önsajnálatom keretében.
– Igen, te nagy melák! Kérlek szépen engedj be! – kérte bűbájos, flörtölő hangon.
,,De már kész felnőtt nő lehet! – kezdett máris kattogni az agyam. Igaz már kislányként se volt csúnya, vagy rút kiskacsa! Ám akkor egészen más szempontok játszottak egy kevés baráttal rendelkező kiskölyöknél közre.”
Semmi vész öreghaver! – igyekeztem hangosan az előszobai tükör előtt tétován álldogálva bátorítani, bíztatni magamat. Elvégre nem egy vadidegennel fogsz diskurzust, és párbeszédet folytatni, hanem egy gyerekkori barátoddal, aki legalább annyira jól ismerhet téged, mint te őt. De hát annyi minden megváltozott azóta, nem igaz?!
Hosszas töprengésembe került mire megnyomtam végül a kis piros gombot, ami a beengedést eszköze volt. A vonal túlsó végén hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és valószínűleg már a liftben lehet, ami felhozza a kívánt emeletre.
Annyira veszettül dobogott a szívem, és kiélesedett minden érzékszervem, és valósággal tomboltak az ösztöneim, mintha már megint egy idióta süldő kamasz lennék, aki legelső randijára készül egy valódi, bombázó álomnővel. Amikor kinyílt alig hat perc után a lift ajtaja kilépett rajta egy száznyolcvan centi, karcsú, eszméletlenül szexis, és egzotikus, lebarnult, rövid szőke hajú istennő, és máris sugárzóan mosolygott rám. Mintha már ezer év óta ismertük volna egymást, és most egyedül csakis engem akart látni.
– Hát szia édesem! – borult nagyon szexis, sokat sejtető, virágmintás ruhácskájával azonnal a nyakamba, és hosszasan átölelt, miközben pufók arcomra milliósok puszit adott csókálló rúzsával.
– Ö… Brigi… tényleg te vagy…?! – döbbentem meg, hiszen ehhez fogható üdvözlésre nem voltam felkészülve, és az egész dolog meglehetősen váratlanul ért.
– Olyan butuska vagy, mint kissrác korodban! De látom, hogy azért egész szép szál pasi lett belőled! – kibontakozott az ölelésből, és tetőtől-talpig amolyan ,,pasimustrát” tartott, ami a nők egyik titkos eszközének számított, ha a pasik fizikális testi jegyeit tüzetesen, és nagyon is aprólékosan felmérhessék. – De az arcod mintha már nem volna ugyanaz drágám! – jegyezte meg bölcs előrelátással, mintha azonnal kiszúrta, vagy – legalább is –, rögtön megérezte volna, hogy viharvert, összetört belső lelkemben az utóbbi időben bizony jócskán volt sötét folt.
– Kicsit sok volt a gondom, és bajom! – válaszoltam objektíven. – De nem szeretnélek ilyen dolgokkal fárasztani…
– Jaj, annyira aranyos és kedves vagy, mint mindig! Semmit se változtál! De azért vagyok itt, mert mindent tudni akarok rólad! – csicsergő, kellemesen dallamos hanghordozásában szinte nem lehetett félreérteni a birtokló követelőzés hangjait.
– Hát akkor nincs más hátra, mint fáradj be szerény hajlékomba kérlek… - mutattam az utat előre, és még egy kis sámlit is kipakoltam az előtérbe a cipősszekrény mellé, hogy Brigi kényelmesen levethesse sarus szandál lábbelijét. Már az, ahogy nekivetkőzött tele volt a nőies finom elegancia, és erotika összes kelléktárával. Állandó kacsintani vágyó mennyország-mosolya semmi kétséget sem hagyott bennem affelől, hogy bizonyára én is nagyon hiányoztam ennek a bombázó, felnőtt nőnek.
Aztán belépett a lakásba, mely félig agglegény érzést, félig a kánikulai nyári évszak áporodott, és sivár szagát árasztotta.
– De rég jártam itt utoljára! – kiáltott fel, aztán akár egy mohó, nagyon is kíváncsi, ujjongó kislány valósággal minden szobába beszabadult, és mindent megfogott, mintha saját gyerekkorának emlékeit akarná újra átélni.
– Emlékszel még erre?! – kérdezte a moncsicsi-babát szorosan kezébe fogva.
– Hát lehet azt egyáltalán elfelejteni?! – kérdeztem vissza, és persze azonnal mosolyt csalt az arcomra az emlék varázslata.
– De sok idő eltelt azóta… el se hiszem, hogy már több mint húsz egynehány éve… - töprengett fennhangon.
Aztán a nappaliba telepedtünk le, és mindjárt bekérdeztem nem inna-e esetleg valami hűsítő üdítőféleséget a nagy melegre való tekintettel.
– Az most nagyon is jól esne! Köszi! – foglalt sokat sejtetően helyet azzal a flörtölő szándékkal, hogy minél több egzotikus részletet megmutathasson bombázó, sportos, karcsú teste domborodó körvonalaiból.
Azonnal kirohantam a kiskonyhába, és szerencsére a két literes kólát még tegnap előre jól behűtöttem, így jócskán hideg lett mire elővettem egy poharat, és kitöltöttem a buborékos italt, majd visszagaloppoztam a nappaliba, ahol a gyönyörű gyerekkori ismerősöm már látványosan keresztbe rakta a lábát…
– Igazán köszönöm… - vette el a kólát, majd azonnal nagy mohó kortyokkal inni kezdett. – Már nagyon hiányzott.
Ahogy a kezünk összeért, mintha elektromos áram járta volna át egész belsőmet; bizseregni kezdett az ujjbegyem, és biztos voltam benne, hogy ő is így érez, hiszen vágyakozó, félreérthetetlen pillantásokat küldött felém.
– De most aztán ki vele! – parancsolt rám néhány perccel később. – Lett-e barátnőd, vagy feleséged, vagy…? – érezni lehetett, hogy kotnyeles kíváncsisága mögött egy mélyebb, egy rejtettebb érzelmi hullám húzódik meg. Egy szexis, bombázó nő, akinek titkai lehetnek, de most arra vár, hogy először én tegyem meg a kezdeményező lépést, ezzel is felfedve saját leleplezésemet.
– Az egyetemen volt egy tartós, hosszú kapcsolatom, és hát… szóval… sajnos nem jött össze…
– Szegény édesem… annyira szerettem volna melletted állni, mert biztos nagyon nehéz lehetett neked… - azonnal kinyújtotta finom, hosszú kezét, és valósággal vágyott rá, hogy fogjam meg, és mikor ez bekövetkezett mintha kezeink szavak nélkül is pontosan megértették volna mennyi kérdés zajlik most összetett lelkeinkben.
– Hát… mi tagadás… nehéz volt, de muszáj volt felállni, és tovább menni, és tenni a dolgomat… - magamat is megleptem, hogy hárítok. Mintha nem akartam volna egyből Brigi gyönyörű mogyoróbarna szemei közé vágni az igazságot, mert tartottam volna a megszégyenüléstől.
– Drágám… én nem is tudom, hogy mit mondjak erre…annyira sajnálom, hogy át kellett ezt élned… - igyekezett őszinte támogatásáról, együttérzéséről biztosítani.
– De mi a helyzet veled?! – próbáltam témát váltani, bár – meglehet –, hogy kissé rosszul tehettem, mert gyerekkori barátnőm tekintete szomorkás és nagyon levert lett.
– Szóval… ennyire rossz a helyzet…?! – érdeklődtem óvatosan, mire vett egy nagy levegőt, és elkezdte gyakorlatilag egész életének történetét onnantól, hogy gyerekkorunk után nem találkoztunk.
– …Aztán amikor kamasz lettem egyik pillanatról a másikra minden megváltozott… képzeld felfedezett egy modellügynökség már a tengerparton, ahol a szüleimmel voltam nyaralni Spanyolországba. És szóval… bár rajongok a spanyol folklór gitárzenéért, csak angolul gatyaráztam, és a kezdeti nehézségek után betettek egy tévéshowba is, ahol főként spanyol ajkú szappanoperasztárokat kellett meginterjúvolnom. Itt találkoztam egy macsó, sportos pasival, és valósággal a fellegekben éreztem magam tőle. Ha azt mondja bárki is, hogy a spanyol pasik nem akkora szoknyapecérek, mint mondjuk az olaszok, akkor fatálisan téved. Egyik nap is jöttem haza a munkahelyemről, és a pasim – később kiderült –, rögtön ágyba bújt az egyik külföldi barátnőmmel. Persze a pasim még a csillagokat is megígérte az égről, ha adok neki még egy utolsó esélyt. Végül egy napot kapott, hogy végleg szedje a sátorfáját, és elköltözzék tőlem. – szavaiból egy olyan talpraesett, karakán, és minden tekintetben határozott és modern, európai nőt ismerhettem meg, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit szeretne, és a céljait, és a vágyait maradéktalanul valóra is váltotta.
– Tudod spanyolban rengeteg ünnepnap van, és amikor szerettem volna házfelújítást a lakásomban végeztetni néhány mesterember kijelentette, hogy nem dolgoznak, mert a szent akárkinek lesz az ünnepe, és az fontosabb, mint a munkavégzés! Hát képzelheted! Akkora balhét, és patáliát csaptam, akár egy celeb hiszti-királynő, vagy egy díva. Ez valószínűleg észhez térítette őket, mert az idősebb főnök spanyolul közölte a melósaival, hogy bizony addig el nem mennek, amíg a senora házát rendbe nem hozzák. Így egész álló éjjel, egy viharlámpa segítségével dolgoztak, maltert kevertek, kőművesmunkákat végeztek, és mikor kora reggel felébredtem minden valósággal ragyogott, és olyan lett az otthonom, mint egy luxus kastély. – itt előkapta méregdrága nyárias jellegű táskájából az okostelefonját és máris egy egész rakás fantasztikus képet mutatott otthonáról.
– Álomszép helyen laksz! – bevallom kicsit még irigykedtem is, hogy valaki ennyire szerencsés lehet.
- Nagyon köszönöm! Most jut eszembe! Nagyon szeretném, ha eljönnél velem Spanyolországba és ott töltenél pár napot! Nálam bőven akad férőhely, ha csak ez a gond! – hívott meg nagyon aranyosan, kedvesen, miközben folyton flörtölni látszott velem, amitől egyszerre izgultam fel, és pirultam is el jócskán.
– Az tényleg fantasztikus volna… – értettem egyet vele, miközben agyam fogaskerekei közt máris megszólalt a vészcsengő: ,,Vigyázz! Ez már totális szerelem!”
– Anyud, apud hogy érzi magát?! – jött még egy kérdés.
– Hú! Hát sajnos apámat elvesztettük kétezertizenhétben, míg anyukámnál is daganatot találtak és…
– Ez borzasztó drágám! – azonnal felállt, és szó nélkül hosszantartón magához ölelt, hogy valósággal éreztem bombázó testének, körteformájú, rugalmas melleinek minden rezdülését. – Annyira rossz lehetett neked szívem…
– Hát… nem volt éppen kellemes… - jegyeztem meg nagysokára.
Valamivel később Brigi már javában csacsogni kezdett főként a spanyol kultúra, és életstílus szépségeiről. Az emberek ott rendkívül tapintatosak, kedvesek, udvariasak, és egyáltalán nem jellemző az a fajta tahó, bunkó, ,,mindenkit lenyomok” hozzáállás, ami a magyarokat – mostanság –, sajnos nagyon is jellemzi.
– Van egy nagyon imádnivaló, kedves, nyugdíjaskorú nagymama, aki tényleg olyan, mintha a nagymamám lenne, és össze-vissza csókolgatjuk egymást, és csak úgy könnyezik a szeme, ha boldog. Persze legalább nyolc unokája is van, akikre – annak idején –, én is rendszeresen bébiszitterkedtem, és nagyon jó kapcsolatba kerültem az egész családdal. Mondd csak, édesem? Láttál igazi narancsfa ültetvényt?
Fejemet ráztam.
– Nos csak azt mondhatom életem, hogy fantasztikus élmény. Már a babonázó illatokról nem is szólva.
– Hát azt meghiszem.
Valamivel később mindketten ebédhez ültünk le, és Brigi ragaszkodott hozzá, hogy akárcsak egy vérbeli, gondoskodó feleség, vagy háziasszony szedjen a tegnapról megmaradt húsos spagettiből a tányéromra.
– Így ni! Jó étvágyakat minekünk drágám! – tette le elém a tányért, majd ő is helyet foglalt anélkül, hogy akárcsak egyetlen eltévedt gyűrődést ejtett volna szexis, virágmintás, sokat sejtető nyárias jellegű ruháján.
– Neked is! – Szándékosan megpróbáltam malac-zabálás nélkül, nagyon óvatosan eszegetni, ám elnézve barátnő paradicsomos szószos, gyönyörű arcát mintha csak az adott vicces-bájos helyzet megkívánta volna, hogy önmagamból is egyfajta tipikus bohócot csináljak.
– Valami baj van, drágám?! – nézett rám azokkal a mindent látó barna, vesékbe látó szemeivel.
– Nem szívem, csak… egy kicsit szószos lett a arcocskád… - vetettem oda, és máris egy tiszta zsebkendővel óvatosan, gyöngéden letöröltem enyhén telt szája széléről az ottmaradt bazsalikomos, kakukkfüves, oregánós szószt.
– Nagyon köszi… – valósággal elpirult és ekkor volt számomra a leggyönyörűségesebb, ti. hogy engedte kimutatni esendő sebezhetőségét, melyet – különösen a mai modern, rohanó világ –, mintha szervesen megtiltott volna.
– Ugyan, nincs mit…
Amikor kész voltunk az ebéddel, és újfent betelepedtünk a nappaliba, úgy érezhettünk magunkat, mint akik már vagy egy egész örökkévalóságig csak egymással vannak elfoglalva, és jóformán átbeszélgettek cirka, kiesett harminc évet életükből. Amikor estefelé aztán különös, érzelmesre sikeredett búcsúzásra került sor:
– Egy belvárosi szállodában is vettem ki egy lakosztályt… holnap visszarepülők Barcelonába. Annyira… nagyon fogsz hiányozni nekem édesem… - közölte, majd romantikusan, és szenvedélyesen megcsókolt. Valósággal éreztem hevesen dobbanó szíve lüktetését, és bombázó teste remegéseit.
– Figyelj csak! Nagyon szeretnélek kikísérni a reptérig, ha szabad… - vetettem fel, bár ebben a helyzetben kissé olcsó, hatásvadász ötletnek tűnt.
– Az kicsit fájdalmas lenne… - válaszolta, és láttam egy eltévedt könnycseppet is szeme sarkában, melyet szándékosan titkolni akart.
– Márpedig ragaszkodom hozzá! – kötöttem az ebet a karóhoz, mire szomorkásan bólintott, és megpróbáltam óvatosan átölelve megvigasztalni ezt a nagyon különleges, fantasztikus nőt.
Másnap taxiba pattantunk, és irányt a Liszt Ferenc reptér, ahol még alig lézengtek páran a váróterminálban, mert reggel hat órakor – úgy tűnt –, kevesen ébredtek fel az utazáshoz. Aprólékosan megfigyeltem Brigit minden nőies, elegáns mozdulatát. Ahogy fekete napszemüvegét könnyed, légies mozdulattal a hajába tűzte, amikor sikeresen becsekkolt, és segítettem gurulós utazóbőröndjét feltenni a koromfekete, önműködő szalagra. Aztán következett a legnehezebb feladat a búcsúzkodás:
– Kérlek, ha tudsz azonnal látogass meg, mert nagyon rövidnek tűnik ez a nyár is… - baljóslatú szavai valósággal rögtön bogarat ültettek a fülembe, és el is gondolkoztattak.
– Mindenképp…
Szorosan, hosszú percekig öleltük egymást, majd Brigi szándékosan sietős léptekkel máris bevonult bőröndjei társaságában a repülőgép beszállódokkjába, és vissza se nézett. Vegyes érzések kavarogtak benne! Ennyire egyszerűen nem lett volna szabad elengednem őt.
Még azon a héten egyik régi jó haverom segített repülőjegyet vásárolni, és elintézni a szükséges otthoni dolgaimat, majd én is repülőre pattantam, és alig két és fél óra után leszálltam a katalán fővárosban. Még szerencse, hogy a mobilom nálam volt, amibe – tuttomon kívül –, Brigi beírta az otthoni számát, így máris kikereshettem a soványka névjegyzékből, és kihangosítva máris felcsörgettem.
– Olá, mi amor! – köszönt spanyolul.
– Szia Brigi! Na, ki vagyok?!
- Hogy kerülsz ide?! – annyira boldog lett, hogy üvöltözni kezdett a telefonba. Majd megsüketült tőle az ember.
– Nemrég szálltam le. Most itt vagyok a reptér várójában! Ha esetleg ráérsz, kicsit segíthetnél… - vetettem fel csipkelődve.
– El ne mozdulj onnét életem! – üvöltötte a telefonba.
Bő harminc perc múltán autón érkezett és azonnal a karomba vetette magát, és hosszas megcsókolt.
– Annyira jó, hogy itt vagy drágám! Meddig tudsz maradni?! – kérdezte máris, miközben autócsodája felé lépkedtünk olyan kamaszos szerelmes boldogsággal, és megelégedettséggel, mint akiket régóta nem ért ekkora váratlan szerencse.
– Hát, jó hogy kérdezed! Most például nincsen semmi dolgom!
Huncut, pajkosan, kicsit rafináltan nézett rám, egy olyan szerelmes, szexis, igéző nő vágyakozó tekintetével, ami kétséget sem hagy afelől, hogy egészen biztosan lehetséges kettőnk között a közös jövő.

MÁSODIK ESÉLY A VALÓDI BOLDOGSÁGRA

– Tudom, hogy különösebben nem rajongsz a meglepikért, de megvettem… - titokzatoskodott a férfi, miközben a nagyméretű ágyban mellette feküdt élete egyetlen szerelme. Méghozza totálisan meztelenül, ami miatt a férfi – kicsit tagadta –, rendkívül zavarban érezte magát.
– Annyira boldog vagyok melletted édesem… - simult hozzá az egzotikus vonásokkal rendelkező, sportos nő. Titkolni sem próbálta mennyire élvezi a férfi három-négy napos csiklandozásra ingerlő borostáit, mackós, kissé lomha termetét, és különleges személyiségét.
Persze ki hitte volna, hogy amikor legelőször bemutatták őket egymásnak a gyönyörű, fiatal nő hasogató fejfájásra, és migrénes rohamokra panaszkodott, és kicsit duli-fuli kiállhatatlannak tetszett karakán, talpraesett természete, ami kissé meg is ijesztette a tétován félszeg férfit.
Először egy kávézóval egybekötött étteremben volt a személyes ,,pofavizit” ahol főként a nő volt az, aki később pletykálkodásra hajlamos csajos barátnőinek titokban elkotyogta, hogyha ez a férfi volna az utolsó ember a földön akkor se kezdene vele semmit, párkapcsolatot pedig végképp nem. A második alkalom pedig a férfi egyik legjobb gyerekkori ismerősének esküvője volt, ahol a gyönyörű nőt – sok más partnerével együtt –, felkérték koszorúslánynak, akit valósággal rühellt, és ki nem állhatott, mégis foghúzósan elvállalt, merthát a menyasszony mégiscsak egyik gimis barátnője volt, és hát egy barát valahogy mindenkor barát. Nem igaz?!
– Szia! Csak nem téged is meghívtak ide?! – lepődött meg jócskán, amikor a násznép összezsúfolt tömegéből szándékosan kivált, hogy végre valahára egy kis friss, és nélkülözhetetlen levegőhöz jusson. Ekkor vette észre az egyik hófehér terítővel feldíszített asztalnál az ismerős férfit, aki – látszólag –, karót nyelten, és tökéletes magányban egyedül üldögélt.
– Ó, üdvözölek! Fantasztikusan elegáns és csinos vagy! – igyekezett folyamatosan bókolni, mert valakitől azt hallotta, hogy ezt értékelik a valódi hús-vér nők.
– Hát… igazán köszönöm… - szabadkozott máris elpirultan az álomszép nő. Mintha teljesen kicserélődött volna – legalább is –, lelkiekben a különc férfi bókoló szavaitól. Sajnos élete sokkal inkább egy állandó hullámvasút szindrómához hasonlított, semmint egy egészséges egyensúlyban lévő, élvezhető léthez, és hazudott volna önmagának, ha nem ismeri el, hogy valami az utóbbi öt-tíz évben mintha elrobogott, elsikkadt volna mellette.
– Ne haragudj rám, ha túl idiótának, vagy durván lekezelőnek tűntem volna… - próbált bocsánatot kérni több-kevesebb sikerrel. – Tudod kicsit rossz napom volt, és még nem dolgoztam fel teljesen, és hát szóval… rajtad csattant az a bizonyos ostor… márha érted, hogy miről süketelek? – Egyre jobban dobogni, lüktetni kezdett a vér az ereiben, és ha létezik a nők titkos megérzése, akkor most a szíve mintha folyamatosan megsúgta volna neki, hogy ne merészelje akárcsak egyetlen pillanatra se magára hagyni ezt a férfit, mert megfogja bánni, ha most újfent hátat fordít egy felkínált lehetőségnek.
,,De hát nemsokára harminc lesz, és egyébként is veszettül ketyeg az a bizonyos biológiai órája! Ez sem egy elhanyagolható szempont!” – töprengett, és megpróbálta átgondolni flörtölési, behálózó stratégiáját.
– Nem történt semmi… - vetette oda félvállról, kicsit macsós utóérzéssel a szomorkás férfi.
– Már megbocsáss, de azért ennyivel nem fogod megúszni! – jelentette ki kerekperec keresztbe font karokkal a gyönyörű nő, mint aki máris támadásra készül.
A férfi látszólag mintha ügyet se vetett volna a harcias amazonra továbbra is méla szemekkel bámulta maga előtt a gyönyörű virágkompozíció az díszes asztal kellős közepén.
– Hékás, szépfiú! Hozzád beszélek! Megkukultál?! – kelt ki újfent magából a nő, mert azt hihette nyomatékos szavaira a kutya se kíváncsi.
– Bocsáss meg… mi a probléma?! – fordult most feléje zöldesbarna szemeivel a férfi, és a nő érezte, hogy valósággal fel-le liftezni kezd a gyomra, remegni kezd a térde, míg ösztönei is valósággal a falnak mentek ennek az embernek a tekintetétől. A nő most azonnal kihúzott egy széket, és közvetlenül leült a férfi mellé, aki máris úriember lévén felpattant, mert az illem így kívánta.
– Mit kell folyton udvariaskodnod?! – dorgálta meg enyhe bosszúsággal. Mégis szíve mélyén egyre jobban kezdte kedvelni a férfi rejtett, apróbb figyelmességeit, romantikus gesztusait.
– Elnézést kérek, ha… - szabadkozott.
– …És légy szíves ne kérj bocsánatot! Ha nem tudnád az minden esetben a gyengeség jele! – jelentette ki pisze orrocskáját annyira fensőbbségesen feltolva, akár egy dívaszerű pávamadár.
– Megint csak ne haragudj…
Beszélgetni kezdtek, és egyre inkább szó-szót követett, míg végül hamar rájuk esteledett, és a férfi barátai taxit hívtak, mert a férfinek – ki tudja miért –, nem volt jogsija.
– Úgy döntöttem én is veled megyek! Erről nem nyitok vitát! – közölte a gyönyörű nő, majd szó nélkül a megilletődött férfibe karolt, és együtt ültek be a taxi hátsó ülésére. A taxis azt hihette, hogy fiatal, romantikus párról lehet szó.
Amikor a taxi a férfi társasházi lakására ért, és mindketten kiszálltak, egy jelentős percig tétován toporogtak az épület előtt.
– Most akkor behívsz egy kicsit magadhoz, vagy mi lesz?! – kérdezte követelőző hangnemben a nő.
– Bocsáss meg… azt gondoltam jó éjszakát mondok neked…
– Hogy mit csinálsz?! – lepődött meg a nő.
– Semmit! Szeretnél esetleg feljönni?! – kérdezett rá.
– Miért is ne!
Mindketten beszálltak a földszinten veszteglő liftbe, mely felvitte őket a férfi lakásáig. A férfi olyan halkan illesztette be lakáskulcsait a zárba mintha – legalább is –, lopakodó betörő, vagy tolvaj lenne, aki zsákmány után kutat, és persze szándékosan lehalkította a hangját, és suttogva igyekezett beszélni.
– Sosem értettem, hogy az ember saját házában miért kell úgy lépkednie, mintha szigorúan titkos hadműveletről volna szó?! – jegyezte meg elmésen a nő, bár – nagyon úgy tűnt –, hogy egyelőre csupán ő találja elmésnek ezt a tényt.
A férfi máris kihozott számára egy sámliféleséget, amire leülhetett, hogy a magassarkú cipőjétől megszabadulhasson. Majd bementek a hangulatos kis lakásba.
A nő mindenre kíváncsi volt, mégis úgy gondolta talán hibát követett el, hogy már megint ennyire vehemensen, és temperamentusan belső ösztöneire hagyatkozott, amikor erre a férfire erőltette egész akaratát.
– Milyen kellemes és otthonos lakás… - gratulált, majd minden szóbába aprólékosan benézett, mintha keresne valakit, vagy valamit. Végül a nappali szobában telepedett le.
Átbeszélgették az egész éjszakát. Illetve a nő volt az aki folyamatosan szóval tartotta a már jócskán elfáradt férfit, és hajnali három körül végül arcra puszival búcsúzott tőle.
– Szép álmokat, szépfiú!
A következő héten – ki tudja miként, és hogyan –, de a nőnek sikerült megtudnia, hogy hol dolgozik a férfi, és egy nap leforgása alatt egyszer-kétszer felcsörgette a mobilján, megkérdezve, hogy hogy érzi magát, és milyen napja van. A végső kérdést persze a hét közepére tartogatta:
– Szeretnélek bemutatni a szüleimnek, ha lehet! – jelentette ki megint csak ellentmondást nem tűrően, mintha sürgetné valaki.
Nem csoda, ha a férfi a hét hátralévő pár napjában egyszerre volt borzasztóan ideges, frusztrált, és ezek hatásos lelki kombinációja. Végül eljött a bemutatkozós vacsora szombaton este fél nyolc körül. A nő ment érte saját autóján. S míg vidékre utaztak olyan gyorsan és kiszámíthatatlan sebességgel szedte a kanyarokat, akár egy öngyilkosjelölt kamikáze. Végül háromnegyed órányira a fővárostól Pilisvörösváron kötöttek ki egy kétszintes, tetszetős családi háznál, ahol a nő sznob szülei laktak. Persze három kutyás is tartottak, melyeket valahogy el kellett csalogatni egy zárt térbe, mert a férfi halálosan rettegett gyerekkorára hivatkozva az állatoktól.
– Úgy hallottam, hogy home office munkakörben tevékenykedik. – Gyanakvó, szúrós, kérdő tekintettel kezdte kóstolgatni, vizslatni a jócskán beijedt férfit, aki még nem ismerhette a játékszabályokat.
– Csak szerénykedik az én kismackóm! Igaz?! – kérdezte azonnal cuppanós puszit adva a férfi frissen borotvált, halottfehér, elsápadt arcára a gyönyörű nő.
– Kislányom, tud ő beszélni! – torkolta le a szigorú családfő.
– Biztosan csak kimerült, elvége már este van… - jegyezte meg a családfő filigrán, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, csinos felesége.
– Az igazság egyébként az, hogy írogatok… - jegyezte meg végül. Igyekezett megfontolt, bölcs lassúsággal beszélni, mert mintha megérezte volna, hogy itt mindenki gyanakszik rá, és az általában rosszat jelent.
– …És mit írogat tisztelt uram, ha szabad megkérdezni?!
– Hát… romantikus regényt, novellákat, verseket meg ilyesmit…
– Nagyon érdekes… – jegyezte meg a családfő, mintha csak azt felelte volna ez mennyire szánalmas és megalázó, hogy egyetlen gyönyörűséges felnőtt lánya egy ilyen szánalmas, vesztes alakot választott élete párjául.
– Képzeld apucikám! Marci olyan tehetséges, hogy már be is adta több helyre az irodalmi pályázatait, és most várja a kedvező eredményeket. – csicseregte elbűvölő mézes-mázos kanárihangon a nő.
– Ez… nos… remek… - vetette oda foghegyről, majd megkérte lányát, hogy kicsit menjen ki, és nézze meg a három kutyussal mi a helyzet? Kell-e nekik ennivaló, vagy víz.
Abban a percben, hogy a családfő lánya kiment a nyugdíjaskorú, nagyhatalmú férfi szinte azonnal támadó stratégiába ment át:
– Nézze tisztelt uram! Meglehet, hogy a kislányomnak kitűnő ízlése van az emberek terén, mégis úgy hiszem, hogy maga nem felel meg ,,bizonyos feltételeknek” – jelentette ki, és a feltételek szót szándékosan nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy éreztesse a másik férfival szavai megkérdőjelezhetetlenségét.
– …Nézze nem tehet róla! Az én kislányomnak úrnői kötelezettségei, és igényei vannak, melyeket maga soha ebben az életben nem lesz képes teljesíteni. A most még szerelemnek érzett ún. kölcsönös függőségi érzés figyelje csak meg pár nap alatt szertefoszlik, és el is párolog. – fogalmazott komolyan, és egyértelműen. Itt nem volt mellébeszélés. Mást szánt a lányának.
A gyönyörű nő alig tíz perc múltán tért vissza miután kutyaeledelt, és vizet vitt a három csintalan, és szeszélyes természetű négylábú házi kedvencnek. Valósággal egészséges pirospozsgás pírtől sugárzott az arca, és úgy érezte majd szétveti a megelégedett öröm, és boldogság. Mégis valósággal szinte azonnal megérezte, hogy a tágas nappaliszobában kissé dermesztő, és fagyos hangulat uralkodott el.
– Na, hogy s mint érzik magukat a komolykodó férfiak egymás között?! – igyekezett megkérdezni, miközben letelepedett közéjük.
– Mi csupán tisztáztunk néhány jövőre vonatkozó lényeges kérdést drága kislányom! – közölte a családfő, és megint úgy nézett álomszép felnőtt lányára, mint aki nem győzi figyelmeztetni családtagját, hogy amíg ebben a házban tartózkodik addig az önző játékszabályok ugyanúgy rá is tartoznak, mint bárki másra.
Az este hátralévő részében a férfi olyan halottsápadt lett a családfő kijelentéseitől, mint akit szándékosan megfélemlítettek, és már csupán egyetlen lépés válassza el a totális kivégzéstől. A gyönyörű nőnek persze azonnal feltűnt, és mikor hosszasan búcsúzkodásra került sor a családi ház díszes, kovácsoltvas kerítésénél, a férfi kissé vonakodva rázott kezet a családfővel, aki már akkor lenézte őt.
Az uton hazafelé a nő egyszer csak váratlanul leállította középkategóriás autóját az egyik parkolónál; elfordította a slusszkulcsot, majd amikor a kocsi megállt jelentőségteljesen az anyósülésen kuporgó férfira nézett:
– Nyögd már ki végre, hogy mi a baj?! – kérdezte, ami igazándiból inkább követelésnek hangzott.
– Hát… apád… szóval… azt akarja, hogy szakítsunk… - valotta be.
– Várjál, ne mondd meg! Neked is azt mondta, hogy nem felelsz meg bizonyos luxus, társadalmi követelményeknek? És hogy nekem mást szán? – kérdezett vissza.
– Hát… úgy valahogy…
– Ne kell foglalkozni vele! És különben is felnőtt, modern nő vagyok, már nem irányíthatja az életemet. Nem igaz?! – sokkal inkább önmagától várt volna el megerősítést, semmint a férfitól. Elfordította az indítókulcsot, mire a hathengeres motor felbőgött, akár egy nyughatatlan vadállat, és gázt adva máris visszakanyarodtak a főútvonalra, hogy hazamenjenek.
Odahaza a gyönyörű nő máris látványosan vetkőzni kezdett, mintha csak egy élő sztriptíz-műsort szeretne minél látványosabb szexualitással improvizálni, és máris valósággal az összes nőies, szexis praktikáit bevetette, hogy magába bolondítsa a férfit, akinek az agya még mindig folyamatosan azon kattogott, hogy szakítson-e a gyönyörű álomnővel, vagy továbbra is tűrne a nő apjának sértéseit.
– Na, szépfiú? Hogy tetszem?! – kérdezte incselkedve, miközben már csak egy csipkés melltartó, és bugyi volt egész sportos, babonázó testén. Szándékosan lassan körbefordult, mintha élvezné a nyálcsorgató hatást, amit – általánosságban –, főként az Alfa-hímekre gyakorolt.
– Nem tartom jó ötletnek! – nyögte ki végül.
– Te most szórakozol velem, szépfiú?! Itt állok előtted pucéron, és eddig nem akadt egyetlen farokcsóváló sem, aki nemet mert nekem mondani! – hökkent meg jócskán a most ellenségesen, kezét keskeny csípőjére tevő nő.
A férfi bezárkózott amilyen gyorsan csak tudott a fürdőszoba végett magányába, és csupán órák múlva jött ki, amikor a nő már rég lefeküdt a hálószobába. Úgy döntött inkább a nappali kanapéján fogja átvészelni az éjszakát.
Másnap kora hajnalban – koránkelő lévén –, már fennt volt, és egyre csak töprengett, és marcangolta magát. ,,Tulajdonképpen még csak most kezdik felfedezni, és megismerni egymást. Mi rossz dolog van ebben?!” – faggatta magát, miközben lefőzött egy tekintélyes mennyiségű feketekávét, és kiadós előremelegített tejjel felhörpintette a bögréje tartalmát.
A gyönyörű nő valamivel nyolc órakor ébredt, és álmosan, kóválygó tekintettel tipegett a konyhába. A férfi zokszó nélkül töltött neki egy kis kávét, majd megvárta, hogy magához térjen. A nőn jócskán meglátszott, hogy furdalja a lelkiismeret amiért szexelni akart, és azt akarta, hogy közösen veszítsék el a fejüket, miközben kényeztetik egymás testét, és ösztöneiket.
– Én… őszintén bocsánatot kérek, ha olyan mondtam, vagy tettem, amivel zavarba hoztalak… - vallotta be, és most bájosabb, és kislányosabbnak tűnt, mint valaha. – Tudod mit?! Ezentúl nem fogunk rohanni! Szépen, kényelmesen fogjuk egymást megismerni, és amikor már csak milliméterre leszünk egymástól testben, és lélekben csupán csak akkor fogunk egymással lefeküdni. Persze, ha te is akarod? – nézett rá kérdő, mosolyogni próbáló arckifejezéssel.
A férfi csupán tétován bólintott párat, jelezve, hogy pontosan megértette, mire gondolhatott a másik, majd felpattant ülőhelyéből, és kiviharzott a másik szobába, mint aki elfelejtett valami nagyon fontos, lényeges dolgot.
Egy kis kockaszerű dobozkával tért vissza, és óvatosan a gyönyörű nő kinyújtott tenyerébe tette.
– Ez nem ér… - úgy volt, hogy lassítunk egy kicsit, vagy nem?! – szándékosan megjátszotta a duli-fulit, miközben lelkébe valódi ujjongó boldogság költözött. – Én húzzam fel, vagy segítesz, nagyfiú?! – kuncogott, miközben a férfi kissé ügyetlenül, nagyon gyengéden, és persze túlzásba vitt óvatosság mellett húzta fel a nő gyűrűsujjára a karikagyűrűt. Most már egymáshoz tartoztak, és mindketten érezték, hogy életük egy másik – ezúttal közös úton fog elindulni, és talán révbe érkezni.
A férfi még azon a héten polgári szertartáson hivatalosan is házasságot kötött a gyönyörű nővel. Aki felvette a férfi nevét, de lánykori nevét is megtartotta, mintha nem szerette volna elfelejteni, hogy honnan jött, és hova érkezett meg, miközben teljes, katartikus lelki átalakulást mondhatott a magáénak. Nem sokkal később a gyönyörű nő terhes lett, és végre mintha sikerült volna kicsit megfékeznie azt a fajta lélekből táplálkozó, feszítő, benső nyughatatlanságot, melyet anno, mikor még elkényeztetett, bulizós nő volt figyelmen kívül hagyott. Amikor a férjére nézett már egyszerre tudott szívből jövőn mosolyogni, és meghatottságában pár könnycseppet is ejteni.

INKVIZICIÓS KISSTÍLŰSÉG MŰVÉSZETE

A konok erőfeszítés,
melyet csupán csak
az ember saját maga
érthet meg;
szándékok kicsinyeskedő
törvényszerűsége,
inkvíziciós bába-közönyösség,
mely mostanság
– valami miatt –,
már az életre is
bőven rátelepszik;
olcsó sikereknek,
díjaknak sem volna
szabad felelőtlen
módon csábítaniuk.

Fogaskerék-rendszerek
kicsinyes, könyörtelen
logikája rakosgatja ide-oda
az egyszerű átlagot,
szót emelni is egyre
ritkábban lehet.
A befolyásosabbak mintha
már szándékosan nem
tűrnék el
a kisstílű végleteket,
melyekben azért
néhanapján még jó
volna megkapaszkodni kissé.

Hasznos hazugságok,
féligazságok útvesztői közt
egyre kevésbé lehet
rátalálni egy-egy őszinte
szándék vezérelte
tett-cselekedetre.
Mert most még egyre
inkább öklendezve
böfög a tartós idiótaság
masszív, iszamos iszaptava,
míg köröskörül
a neo-barbárság
primitív tornyai komorlanak.

Az Idők ólomketrecében
a modernkori ember
mintha csak
hánykolódni tudna,
akár a lekötözött.

Egy kiherélt nemzedék
még most is dáridózva
cirkuszol s henyél,
mert nem találja helyét.
Rejtett utakon kelepcékbe
csalják álmaikat is
a nyerészkedni vágyó
kupec-vállalkozók.
A naponként szándékosan
elszenvedett tűszúrások,
mint olcsó kis vereségek,
a törtetők s fontoskodók
szánalmas, már-már
élvhajhász packázásai,
ti. hogy kit lehet még
átverni, kiadósan
megkopasztani?

A cinikus sakkhúzásokba
beleoltott baljóslatú
intőjelek, melyre
senki sem lehet eléggé kíváncsi.
Az emberi kapcsolatok
velejéig poshadt
vízű szenny-sodra
véglegesen elsöpör mindenkit.

Gácstalan elismerésről
ábrándozik a Celeb-sztár
éppen úgy, akárcsak
az ötperc-hírneves emberke,
aki lábát a bulvármédiába
ilyen-olyan
megfontolásokból betette.

Hígfejű vérszívó pojácákat
dícsérget sután
e mostani posztmodern század.
Nyüzsgő sakál-törtetőkkel
szemben hol maradnak
el bölcselkedni vágyó,
könyvtáros próféták?!
Mintha már mindenkit
egyszerre zabálna fel
az élet hústengere!

TÜKRÖK ÉS MASZKOK MÖGÖTT

Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeresítette az, ami a közösségi médiában folyik.
Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek, és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska, és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valaminek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni, és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét, gyökereit, és valószínűleg még megoldást is kínálnak rá.
Ugyanakkor a legtöbb celebsztár mintha egyenesen alanyi jogon tartotta volna fenn saját magának azt a kivételességszámba menő kiváltságot, hogy egyedül csakis olyan követőknek írnak vissza egy-egy szellemesen kifejező, vagy – adott esetben –, kellőképp frappáns kommentet, akiket a szimpatikusság alapszabálya alapján kedvezően ítélnek meg.
A múlkori szülinapi fényképek is kellőképpen mesterkéltekre sikeredtek. Tökéletes mesterfodrász által elkészített pompázatos, tupírozott, melírozott frizuraköltemény, kifogástalan smink, amibe vittek egy kis egyiptomi stílust, hogy olyan igazi uralkodói hangulatot árasszon, ha az ember akárcsak egy eltévedt pillantást is vett rá, és ott volt az a csillogó-villogó ezüstszínű filterekkel megspékelt valószínűleg méregdrága ruhakollekció, melyet a legtöbb ún. átlagember soha ebben a nyomorúságos életben képtelen lenne saját zsebéből kifizetni. És természetesen a hozzávaló előnyös, szexis, és roppant elegáns kiegészítő kellékek egész sora.
Sosem érthette, hogy vajon az emberek az utóbbi öt-tíz évben, amikor is a világháló ennyire életük szerves részévé vált miért titkolják, kendőzik, mismákolják el a valódi groteszk valóságot, amikor számos olyan összetett helyzetet szükséges valahogy megoldani, melyben bőven akadhatnak gondok, és bajok, és akkor már miért nem lehetne az őszinteség, és az igazság az egyetlen, lehetséges út?!
Most is ahogy egyik kedvenc színésznője Facebook oldalát végig görgette – nem csupán a kíváncsi szenzációhajhász csámcsogás, intrikák, és titkok okán –, látta, hogy a puccos, álomszép dekorációk, és amerikai stílusú, zöldövezetben lévő társasházi otthona mellett mennyire lestrapált, halálosan fáradtnak tűnik az illető nő, akiért egykor akár még a Himaláját is bátran elvontatta volna.
Az illető színésznő épp a szokásos bejáratott, semmitmondó kérdéseket igyekezett feltenni szépségápolási posztjaiban, melyek valósággal hemzsegőn máris ellepték az oldalát. Nem tudni, hogy rendszergazdai jogosultságot is igénybe vett, mert a férfi egyszer csak azt vette észre, hogy a színésznő válaszol az ő hozzászólására:
,,Ez felettébb érdekes, és izgalmas válasz kedves uram! Nagyon szívesen találkoznék Önnel egy nem túl felkapott nyilvános helyen a többit majd SMS-ben” – hangzott a komment.
,,De hát mégis hogyan kell egy ilyen üzenetet egyáltalán értelmezni?! – töprengett magában, és a kérdés fajsúlyosságára értendő aznap mintha már semmi másra sem tudott volna koncentrálni száz százalékosan. Lehetséges, hogy esetleg valaki más nevében vagy épp megbízásából írt a gyönyörű színésznő? Ki tudja?!
A férfi egész álló héten alig bírt idegességében, frusztrációjában aludni. Aztán később már logikusan igyekezett önmagát meggyőzni, hogy semmi baj sem történhet. Elvégre ő is egy átlagos ember, és a művésznő is egy tipikusan jófejnek beállított kedves, közvetlen ember, aki nincs elszállva saját magától, és szuperszonikus képességeitől, és akivel bizonyára már a legelső személyes találkozás alkalmával remekül megfogják érteni egymást. ,,Talán jó volna egy csokor virágféleség, vagy inkább cserepes növény legyen az ideális választás?! Az mégiscsak hosszantűrőbb, mint mondjuk a virág, mely úgy is elszárad előbb-utóbb. Végül vett egy törpecserepes cuki dísznövényt az egyik lakásához közeli még pénztárcabarát virágárusnál, aki még régóta ismerte őt, tehát árengedményt is biztosított neki.
– …És mondja csak, drága kollega úr? Csinos a kicsike? – érdeklődött kíváncsian kacsintgatva, és bizalmasan szándékosan lehalkítva feltenni kérdéseit.
– Hát… híres színésznő… – közölte szerénykedve.
– Á! Hát ez remek, kollega úr! Engedje meg, hogy szívből gratuláljak! – azzal már baráti szeretettel párszor meg is rázta a férfi verejtékezésre hajlamos kezét.
– Hát igen… nagyon köszönöm… - búcsúzott az eladótól, és kicsit kiegyensúlyozottabban, és helykén indult hazafelé, hogy felkészülhessen a személyes találkozóra.
,,Talán jobb lenne, ha egy üveg, jobb minőségi pezsgőt is vinne magával, vagy az már túlzás lenne?!” – vélekedett megint, mert folyamatosan elfogta a kínzó bűntudat, hogy ezt az egyszeri, különleges és kivételes alkalmat is egészen biztosan totálisan el fogja rontani.
Borotválkozni talán még maradt ideje! Villámgyorsan beviharzott a fürdőszobába; vastagon bemázolta magát a kellőnél még több borotvahabbal, és máris húzni kezdte magáról az alig három-négy napos férfiasságot kölcsönző borostát abbéli reményében, hogy talán markánsabb, és jobbképűbb lehet.
A fene vigye el! – mérgelődött magában. Hát nem elfelejtette egy kis ajándékcsomagot összeállítani! Sebaj! Legfeljebb két vaskos határidőnaplóját viszi majd el gondos körülmények közt becsomagolva, amikbe prózaverseit firkálgatta leginkább. Sportzakót vett inggel, és még nyakkendőkötéssel is megpróbálkozott, bár szembe fordulva saját tükörképével a látvány enyhén szólva is kívánni hagyót hagyott maga után.
A találkozót egy bevásárlóközpontban beszélték meg annak is egy nyugodtabb, félreeső kávézós részében, ahol azért még lehetett csendesen beszélgetni egymással. Kiderült, hogy a férfi érkezett elsőként, és annyira tombolt, dübörgött egész testében az adrenalin, hogy alig hallotta amit az ott lebzselő tinédzserkorú előadó hölgyemények kuncogva kérdeztek tőle:
– Mit parancsol kedves uram?! – kérdezgették tőle kuncogva.
– Köszönöm szépen! Várok valakit… - jegyezte meg, és hogy több galibát már ne okozzon úgy döntött a legtávolabbi boxba fog leülni.
A művésznő – szinte mint mindig –, sajnos késésben volt, de egyetlen SMS-üzenetet, vagy mobilhívást sem eresztett meg az izgatott férfi számára, aki valósággal már tűkön ült a kétségbeesett izgatottságtól. Feszengett ülőhelyén. Aztán egyszer csak bő negyvenöt perc múlva feltűnt a színen maga a híres, fiatalos színésznő akinek kislányos, babaarca volt, és aki karrierje kezdetén csupán csak naivákat alakíthatott néhány színházi, és filmes felkérés erejéig.
A férfi valósággal máris talpra pattant, hogy üdvözölhesse. Amikor a színésznő először meglátta önmagának is kicsit félt beismerni, de kellemesen csalódott, mert egy tipikus paraszt, vagy vadbunkó kőkorszaki ősemberre számított, és nem egy rendesen zakót vett, és látszólag rendkívül intelligens emberre, aki egy cserepesnövényt szorongatott kisfiús elvesztettségben egyik kezében, míg a másikban egy nejlonszatyorban lévő csomagot.
– Üdvözlöm! – köszöntötte a színésznő arcra puszival! – Bocsásson meg nekem, hogy késtem, de tudja hogy megy ez. A közlekedés kész katasztrófa, főleg ha az embernek a Ferenc József-hídon kell a forgalmi dugóban egyensúlyoznia egyik sávból be, másikba ki. – igyekezett részletesen megmagyarázni késése okát. Sötétbarna haját egyszerű befőttesgumival könnyed, laza lófarokba fogta, ami szinte máris különlegesen kiemelte szívalakú, babaarcát. Mogyoróbarna szemei valósággal felragyogtak, akár a csillagok, amikor beszélni kezdett.
– Remélem nem történt semmi baj? – érdeklődött őszinte aggodalommal hangjában a férfi.
– Jaj, de kedves, és figyelmes! Szerencsére semmi, bár az ember egyre ritkábban képes megőrizni az objektív higgadtságát, ha ordítozós autósok közé keveredik. – szellemes beszólása kicsit elgondolkoztatta a férfit.
A színésznő sötétkék farmert, és pulóvert viselt, amint kibontakozott puffos télikabátja fogságából, és helyet foglalt, majd a férfinek is biccentett, hogy végre leülhet.
– Rendeljünk-e esetleg valamit? – kérdezte.
– Ahogy jónak látja… - hagyta rá.
A művésznő máris leintett egy nyurga, fiatal srácot, aki a kávézóban dolgozhatott:
– Légy szíves, bocsánat… egy tejeskávét szeretnék… - jelentőségteljesen a férfihez fordult: – Mit szeretne inni?
– Ö… hát talán egy kóla is megteszi… - félszegsége mosolyra ingerelte a gyönyörű nőt, de persze igyekezett ezt véka alá rejteni.
A fiatal srác felvette a rendelést, majd hátrébb vonult a kiszolgáló pult belsejében felállított nagy teljesítményű kávégéphez, hogy a kért dolgokat összekészíthesse. Alig tíz percen belül már hozta is a tejeskávét a művésznőnek, és a férfinek egy kólát jégkockák nélkül, mert ugyebár mégiscsak hideg évszakban járunk.
– Köszönjük szépen! – vette el a sráctól az italokat. Önmagában kicsit még hálás is volt, amiért a nyurga srác vélhetően nem tudta, hogy híres ember, és nem ismerte fel.
– Ha bármiben segíthetek csak szóljatok! – közölte, majd visszatért a pulthoz, mert időközben azért jöttek emberek.
– Annyira ismerősnek tűnik nekem… - töprengett a művésznő hangosan. – Találkoztunk már valahol?
– Ö… nem tudok róla… - hárított.
– Megvan! Az egyik színházak éjszakáján, vagy a Pozsonyi pikniken? – kezdett találgatni, mintha találós kérdésre kellene válaszolnia.
– Sajnos nem! A közösségi médiában valószínűbb, de Ön egyetlen kommentemre sem válaszolt. – most a férfin volt a sor, hogy kissé megsértődjék.
– Tudja nem igazán követem a közösségi médiát, mert annyira felszínes valóságot tár az emberek szeme elé, ami vegyes illúzió, és hazugságok tartós keveréke. Ettől függetlenül néhány érdekes és elgondolkodtató versét olvastam magam is. Ön nagyon tehetséges! Nem gondolt még rá, hogy meg kellene próbálnia kiadni ezeket a fantasztikus költeményeket?
– A kérdés már felvetődött bennem, de sajnos pénz, és kapcsolatok híján labdába se rúghatok… – vallotta be.
– Igen, ez valóban gondot jelent, de azért csak létezik valami lehetőség.
– Nézze kérem, mondok egy példát! – fordította kisé komolyra a szót a férfi, mint aki már túlságosan is sokat tapasztalt a valódi életből, és csömöre támadt. – Ha Ön ír például egy könyvet, akkor az értelemszerűen sikeres, és bestszeller lesz, csupán csak azért, mert Önnek már van neve a szakmában, és a kutyát sem igazán érdekli, hogy a könyvét mondjuk szereti-e a szűkebben vett olvasóközönség. Másrészt én eddig legalább harminckilenc kötetet próbáltam saját pénzen publikálni, és az ég egyadta világon nem kaptam semmi lehetőséget, hogy akárcsak egy kisebb nyomda, vagy kiadó felkarolt volna, és kiadták volna a kézirataimat. – hangja megtörtségről, és nagy szomorúságról árulkodott.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom… - belekortyolt a még kellemesen meleg tejeskávéba, és elgondolkodott a hallottakon. – Mondták már Önnek, hogy túlzottan is önmarcangoló, és örök pesszimista?
– Gyerekkorom óta kellő rendszerességgel, de hát nézzünk csak körbe! Mi is folyik mostanság a világban? A nagy halak megeszik a kisebbeket. Egymás után fuccsolnak be, mennek csődbe kis és középvállalkozások csak mert a hatalommal, és befolyással bírok nyerészkedni, meg lejmolni akarnak, és bármit eltaposnak, hogy célba érjenek. A munkaerő piac sem mutat különösebb változást. Ha az ember egy jól fizető állást szeretne gyakorlatilag jobban jár, ha külföldre megy, hiszen a munkaadó célja hogy ugyanazt az állást kevesebb pénzért elvégeztetni olcsó munkaerőkkel!
– Érdekesen, szabatosan fogalmaz… – eresztett meg egy bizalmas mosolyt, mint aki pontosan tisztában van vele miként működik a sokszor zavaros, és összetett világ. – Eredetileg mi a végzettsége? – tért át egy valamivel kellemesebb témára.
– Általános iskolai tanár voltam. Igaz csupán öt és fél évig, mert elbocsátottak. De nehogy azt higgye, hogy minden álmom az volt, hogy tanítsak.
– Mert valójában a Színművészetire szeretett volna bekerülni, de oda már az első rosta után kiesett.
– Pontosan, de honnan tudja ezt?! – lepődött meg jócskán, hogy egy gyakorlatilag vadidegen ember ennyire jól képes átlátni egy-egy ember életének összefüggéseit.
– Tudja csak megpróbáltam összerakni az ún. mozaikmorzsákat. Már a legelső szembetűnő sajátosság, ahogyan az irodalomról beszélt, tehát a humán tantárgyak sokkal jobban érdekelték, mint bármi más. Másrészt a legtöbb ún. átlagember nem éppen a tanári pályán képzeli el a nyugdíjas éveit, hiszen jól tudjuk, hogy – főként mostanság –, egyre nehezebb itt is fennt maradni a rostán. – hangja egyszerre volt mély és bölcs, mint aki hasonló cípőben járhatott, amikor anno karrierjét elkezdte.
– Hát ebben igaza van…
– Ugyan már kedves uram, le legyen annyira letörve! Biztosan sikerülhet valami, nem igaz?! – a művésznő – ki tudja miért? mintha máris megsajnálta, vagy legalább is tartós rokonszenvet érzett volna a szimpatikus, mackós férfi iránt. – Megkérdezhetem, hogy van-e valaki az életében, esetleg?
– Volt… egyetem után úgy terveztem elveszem feleségül, és már a jegygyűrűket is kiválasztottuk. Sajnos utóbb kiderült, hogy neki az anyagi jólét többet jelentett, mint az őszinte, ember érzések, így ő volt az, aki mondta, hogy vége. Aztán azóta is megesik sajnos, hogy nem találom a helyemet. – vallotta be.
– Ez nagyon… szomorú… a kedves szüleivel mi a helyzet?
– Apám infarktusban hagyott itt bennünket. Édesanyámnak rákja volt. Két betegeskedő imádott nagymamám is hamar elment… ezek után brutálisan nehéz dolog egyáltalán egy teljes napot megélni úgy, hogy az ember ne kezdjen egyből azon agyalni, hogy minden az ő egyedüli hibája, és felelőssége.
A színésznő minél jobban hallgatta a férfi különös, furcsa élettörténetét maga is alig akarta elhinni, de egyre inkább mély, bensőséges sajnálatot, rokonszenvet, és szeretetet érzett. Már csupán egy halványka vonal választotta el tőle, hogy végzetszerűen bele ne szeressen ebbe az emberbe.
– Gondolom apjával való kapcsolata lehetett a dominásabb, és nehezebb?! – kérdezett rá, nem is sejtve, hogy a fején találta a szöget.
– Félek megkérdezni, de miből jött rá?!
– Pofon egyszerű kedves uram! Édesanyjáról, és nagyszüleiről mindig rajongó szeretettel mesélt, míg apját csak néha említette meg. Azért ebből már le lehet vonni bizonyos mélyreható következtetéseket.
– Az is igaz! És Önnel mi a helyzet? Mármint a magánemberrel, ha szabad kérdezni?
– Hát… az a tipikusan vidéki kislány vagyok, aki egy szép napon Budapestre tévedt, aztán itt ragadt, és most már szervesen beilleszkedtem, de azért a vidéki nyugalom, és felszabadultság még most nagyon tud hiányozni, és természetesen a házikoszt.
– Olvastam egyik interjújában, hogy nagyon szereti a házi somlói galuskát.
– hát ami azt illeti valósággal mániákusa tudok lenni, és bár imádok sütni-főzni valahogy mindezidáig ez szervesen kimaradt az életemből.
– Van nekem egy imádnivaló nagymamám, aki fantasztikusan képes bármit megsütni, és főzni, és elmondja, vagy leírja nekem, hogy mit szeret enni, és akkor a következő találkozásunkkor elhozom Önnek az ételt, és a desszertet.
– Ez nagyon aranyos és kedves Öntől.
Időközben megcsörrent a színésznő okostelefonja. Mint az a beszélgetésből hamar kiderült munkahelyéről keresték, ahol is az egyik esti előadásbeni kolleganőjének beteg lett a kisgyereke, és sürgősen beugrót kellett találni.
– Igen… hát… ez most pillanatnyilag nem volt betervezve… nézd adj nekem egy órát, és máris ott vagyok… – rezgőre állította az okostelefont.
– Elnézést kérek Öntől! Sajnos úgy tűnik, hogy estére munkám akadt, mert az egyik kolleganőm gyereke influenzás lett, és be kell ugronom a helyére, bár fogalmam sincs hogyan lehetne ennyire rövid idő alatt ától-cettig betanulni egy kígyó hosszúságú szövegkönyvet. – kifújta a levegőt. – Ha van kedve hozzá elkísérhet a munkahelyemre menet a Nagymező utca környékére.
Bár a férfinek ez eddig meg sem fordult a fejében, de most kapva kapott a felkínált alkalmon, és azonnal ráállt a dologra. Még a nő télikabátját is segített felvenni, amivel kellemes meglepetést okozott a művésznőnek.
Miközben a Nagymező utca felé bandukoltak kissé sietős lépésekkel – elvégre a színésznőnek fontos munkája akadt, és helyettesítenie kellett a partnernőjét az esti előadáson –, a férfi alig vette észre, hogy miközben sétálva jót beszélgettek a színésznő váratlanul belekarolt, és mintha csak egy pár lennének lépkedtek végig a felújított díszburkolatú utcaköveken.
Végül elérkeztek a színház bejáratáig.
– Köszönöm ezt az igen-igen tartalmas önismereti beszélgetést. Nagyon örülök, hogy megismerhettem.
– Hoztam Önnek valamit! – A férfi benyúlt táskájába, és tüstént két határidőnaplót halászott elő, melyben kézzel írott prózaversei voltak, és szerénykedve, mintha ajándék volna átnyújtotta a jócskán megilletődött művésznőnek, aki valószínűleg még életében nem kapott ennél személyesebb, és különlegesebb ajándékot.
– Mindenképp felfogom csörgetni, hogy ismételten egy tartalmasat beszélgessünk! – búcsúzott tőle arcra puszival.
– Nagy kalappalt a szövegkönyvhöz, és az esti előadáshoz! – válaszolta a férfi, kicsit meghajolva.
A művésznő ragyogó fogpasztareklámmosolyt küldött feléje, de ez most szerelemmel volt megspékelve…