KRUMPLIPÜRÉ ÉS KENYÉRILLAT

Nagyon szerettem volna végre kristálytisztán, csupán a logikai összefüggésekre hagyatkozva megértetni imádnivaló, ugyanakkor nagyon karakán, és vehemens anyai nagymamámmal miért is olyan nehéz és fáradtságos dolog hat teljes kerületet az embernek négyszeri átszállással megközelítenie. Arról már nem is beszélve, hogy az ugyancsak kellőképp megterhelő visszaút alkalmával a nagymama egészen biztosan pakol egy kisebbfajta ételcsomagot, mely akár bátran kenterbe veri a népélelmezési szakosztályt is.
Mindent százszor ellenőrzők, egész egyszerűen azért, mert csöppet sem kedvelem a váratlan meglepetésszerű helyzetet, amikor az emberrel – nagy általánosságban –, csupán csak megtörténnek bizonyos dolgok. Előbb felkapaszkodok a matuzsálem-járatra elkeresztelt, rozoga csuklósbuszra, melyet jó volna a kicserélnének, de hát az önkormányzatnak szinte sosincs pénze, majd a Déli pályaudvar hömpölygő embertengerében találom hirtelen magam, mely szó szerint valósággal máris elsodor magával. Egy-két kéregető, vagy tajt részeg hajléktalan szófoszlányai ütik meg rendre fülemet:
– Hé, öcsi? Nincsen ezer forintod?! – kérdezi az egyik, akinek már most így hajnal felé borvirágos az arca, tehát totál be van állva. Rá se hederítek, és megyek tovább, hiszen megvan nekem a saját magam dolga.
A kettesmetró mozgólépcsős alagútja előtt két marcona, tagbaszakadt, gorilla külsejű biztonsági jegyellenőr kéri a bérleteket és a jegyeket. Nagy nehezen előkaparom a megfelelő utasbérletet, mely minden esetben egy bő hónapig érvényes. Az egyik odanéz és int, hogy mozgólépcsőre léphetek, mely valósággal azonnal a mélybe visz, ahol a szerelvény baljóslatú csikorgással máris fékezni fog pillanatokon belül.
Gyerekkoromtól kezdve valósággal rettegtek az alagútszerű, szűkös járatoktól. Nem mintha klausztrofóbiás lettem volna. Egész egyszerűen csupán csak így alakult. Beleszagolok az égetett gumiabroncs levegőbe. Olcsó cigibűz csapja meg az orromat, majd arcomat az alagút torkából áramló húzat kólintja fejbe. A szerelvény csikorgón megérkezik. Mintha én volnék Zsivágó doktor, aki éppen most kelt át az orosz sztyeppék dűnéin, hogy Larához rohanjon. Ugyanakkor állandóan a Volt egyszer egy vadnyugat c. westerneposz harmónia-dala szól a fejemben. Talán nekem is el kellett volna hoznom hazulról a szájharmonikámat. Nem is tudom, hogy tíz év alatt hova tehettem?
A szerelvény kinyitja automatizált ajtóit, majd belépek, és egy kevésbé gyanús ülőhelyet igyekszem választani magamnak, hiszen így is több mint tizenkét megállót vagyok kénytelen utazni keresztül-kasul a városon, és egy csepp kedvem sincs állni. A Deák-téren aztán egyszerre csak irdatlan, változatos embertömeg tolakodik be az utasfülkébe, mintha elkéstek volna, vagy épp lemaradnának valamiről.
Jönnek bő szoknyában a Tóth asszonyok, akik a Bosnyák-térre igyekezhetnek, hogy eladják már eredetileg is kiszuperált, kissé ócskának, és lepusztultnak kinéző lepedőiket. Két nagymamakorú hölgyemény mintha szándékosan csupán azért foglalt volna helyet közvetlen mellettem, mert már évtizedek alatt megszokhatták, hogy nekik saját ülőhelyük van, és akárcsak a zsémbes kotlósok egy tyúkólban abban a percben, hogy leültek máris nyilvános, szándékosan kekeckedő traccspartit tartanak amiatt, hogy én egyáltalán, hogy mertem venni a bátorságot, hogy oda üljek, ahová általában ez a két matrónaság szokott ülni.
– Látod Borikám! Ezek a mai fiatalok! Bezzeg mi az ő idejükben! Harminc kilométert kellett gyalogolni, ha faluhelyen akartunk friss ivóvizet! – így az egyik öregasszony.
– Ugyan már Margitkám! Ne is törődj vele! – inti le barátnéját a másik idős asszonyság.
Miután később sem szándékozom elmozdulni a helyemről, és a metró is legalább három-négy megállót haladt folyamatosan így a két öregasszony megelégeli ezt az egészet, és inkább úgy dönt, hogy felállnak, ahol eddig ültek, és átszállnak egy másik szerelvényre, mely ugyancsak az Örs Vezér tere felé közlekedik.
Aztán jön egy csapat suhancképű egyetemista. A fiatal felnőttek lelkes, kreatív kis társasága egyszerre meghitt, békekorabeli emlékeket idéz fel. Két álomszép fiatal, felnőtt hölgy is a társaság tagja, akik mintha megsejtenék, hogy én is ott vagyok. Tüstént a hétköznapi témákat is igyekeznek megfűszerezve valami pikáns kis anekdotázással.
– …És akkor képzeljétek csak el, hogy Ádám mennyire nagyszerű pasi! Még rózsacsokrot is vett, meg színházba is elmentünk. Gyertyafényes vacsora, miegymás. – lelkesedett nagyokat sóhajtozva a szőkehajú bombázó.
– Egy nagy szart vitt téged bárhova is! Micsoda baromság ez már! – torkolja le barátnőjét a barnahajú szépség. – Mikor tanulod már meg végre csajszi, hogy minden seggfej pasi elsősorban a farkával gondolkodik, és az eszét más napra tartogatja!
– Persze ezt most csak azért mondod Dorka, mert te szakítottál a Gáborral!
– Ennek ehhez semmi köze! És különben is! Felnőtt, önálló nő vagyok! Azzal élek, akivel csak akarok! Gáborka nem állt éppen a helyzet magaslatán.
Az egyetemisták közül a fiatal férfiak – látszólag –, egymással vannak elfoglalva.
Néhány megállóval később komótosan leszállnak, miközben a szőke bombázó félreérthetetlenül szempilláját rebegteti felém, majd küld nekem egy puszit a levegőn át, aztán leugrik az indulni készülő szerelvényről.
Néhány megállóval később megint csak alig vannak az utasfülkében. Olyan helygazdagsággal rendelkezem, ha ezt – annak idején –, tudhattam volna, míg egyetemista voltam, akkor pénzt szedtem volna minden ülőhelyért.
Később a pillangó utcánál felszáll egy rossz, részegeskedő hajléktalan alak, és naná, hogy engem pécézett ki magának:
– Szevasz, öreg! Mondd csak, van egy fölös cigid?! – kérdez rá, holott semmi sem bizonyítja azt, hogy valaha is láncdohányos volnék. Annyira gombásak, piszkosak, retkesek a körmei, hogy valósággal azonnal hatalmába került a tartós hányinger, émelygés és undor.
– Jó napot! Bocsásson meg, de sajnos nem dohányzom! – jegyzem meg félszegen, mert a legtöbb hajléktalan, ha nem kapja meg amit szeretne sajnos hajlamos kicsit erőszakosabban, és agresszívebben nyomulni, és viselkedni.
– Semmi gond! Én is kifogytam pajtás! – huppan le közvetlenül a velem szemben lévő tágasabb ülések egyikére, és sasszemekkel végig igyekszik szemmel tartani.
Így zötykölődünk, míg a metró bennem visz bennünket az Örs vezér téri végállomásra, ahol rendszeresen leszoktam volt késni az induló buszjáratot, mely kivisz egészen Rákoskeresztúr irányába.
Így sajnos kénytelen vagyok jó húsz, esetleg harminc percet várni – hétvége lévén –, mire foghatok egy járatot. Amikor végre valahára nagy nehezen begördül a csuklósbusz a végállomásra az embertömeg már olyan mérvűvé dagadt, akár egy nyúlós, ragadós massza, ami csupán csak egyetlen csörhe egységként képes létezni. Mondom is magamnak mintegy lélekbátorítás gyanánt: ,,Hát köszönöm, de én ebből nem kérek!” Így aztán alaposan szemügyreveszem az ülőhelyek számát, és végül úgy döntök, hogy a hátsó részen fogok berendezkedni, elvégre mire kiérek az isten háta mögé a legtöbb barátságtalan, és kellőképp kellemetlenkedő utas úgy is szétunja magát, vagy pedig hamar leszáll.
A buszvezető sem igen zavartatja magát. Miért is tenné?! Elvégre neki aztán nem oszt, és nem is szoroz, hogy valójában mikor is indul el? Kötött munkaideje leszabályoz szinte mindent. Így a végső pillanatban – ehhez nagyon értenek ám –, csönget a vészcsengővel, majd csukja be egyetlen gombnyomással az automatizált ajtókat.
Az idő után jócskán irritáló, gépi szintetizátor hang monotón hanggal – minden esetben –, következetesen bemondja a megállók neveit.
Később amikor kiérek Rákoskeresztúri városköznpont betonplaccterére, ahol egyetlen növény, vagy árnyékot adó, lombos fa sem igen található, és mindenütt a zárt, szigorú formavilág az egyeduralkodó, gyorsan leszállok a buszról, hogy még idejében eltudjam kapni a másik szoló járatot, mely végül is nagymamám kertvárosi utcája előtt tesz le. Onnét még jó tíz-tizenöt perces séta.
Gyorsan digitális karórámra nézek, melyen reggel negyed nyolc múlt. Őszintén remélem eléggé villámgyor voltam a mamának, mert később koránt sem szeretném majd visszahallani, miszerint: ,,Édes fiacskám! Korábban is felkelhettél volna!”
Szépen, komotos kedvvel kezdek besétálni a keskeny kertvárosias jellegű utcába. A sarki vegyesboltos már kinyitott, de MASZEK lévén olyan méregdrágán adja a dolgait, hogy inkább nem nála fogok elkölteni az egyébként is nehezen megkeresett pénzemet.
Lustán baktatok fel a leaszfaltozott úton, melyet három-négy éve újítottak fel, ki tudja kinek a kérésére, hiszen az itt élő – jobbára –, nyugdíjas, idős lakók többsége sosem szokott egy árva szót sem szólni szinte semmilyen ügyben sem.
Tíz perc múltán már fel is tűnik az egyik minden lében kanál, kotnyeles és persze nagyon is kíváncsi szomszéd, nyugdíjas úr, János bácsi.
– Szép jó reggelt! – mondom neki hangosan.
– Jó reggelt! Hogy hogy itt?! – lepődik meg, mert mostanság sajnos nem volt időm, hogy kilátogassak a várostól ennyire messzire.
– Tetszik tudni most volt egy kis szabadidőm, hogy meglátogassam a nagymamát. – felelem lehorgasztott fejjel, mint aki tananyagot mond fel, és nem biztos, hogy jól tanulta meg.
Nemsokkal később imádott anyai nagyanyám is kicsoszog jó téliesített mamuszcípőjében, mely szerinte a legkényelmesebb viselet, és persze pufajkás kabátot is visel, melyet – cipzár híján –, egy cukorspárgamaradékkal kötözött meg a gyomránál.
– Szervusz édes fiam! Hosszú ideig jöttél! – jegyzi meg, és bár a megjegyzése kissé cinikusra sikeredik, lelkemet valami belső nyugalom járja át.
– Igen… tudom… bocsánatot kérek, amiért ennyi időt vett igénybe… de hát a közlekedés… - mentegetőzöm, és nem is szándékozom megmásítani véleményemet. Bemegyek a rozsdásodásnak indult kerítéskapun, melyet jó volna rozsdaálló festékkel lefesteni, de hát mikor és kivel, amikor ez sem egy egynapos munka?! Filozok magamba.
Rögtön a nyári konyhába megyünk, ahol valóságos terülj-terülj asztalka fogad. A mama sütött hurkát, amit imádok, még akkor is, ha tocsog a zsírban, és ezzel jócskán megnő az érelmeszesedés és egyéb testi, krónikus hibák zavara. Tejes, vajas krumplipüré van hozzá, melyet szintén bőségesen nyakonöntött sült zsíros szósszal.
S bár még csak kora reggel felé jár az idő a tegnapról kisütött sültcsirke zsírját máris két vastag karéjos kenyérre pacsmagolja, és szeretettel kínálja, hogy egyeb legalább már most pár falatot.
– Hát… nem bánom… - azzal jóízűen állva nyelem le falásokként a jóízű zsíros parasztkenyeret, ami a gyormomnak különösképp jólesik.
Később átöltözöm utcai ruhámból tréningruhába, és máris munkához látok, de csakis kizáróan azt, amit a mama mond. Aztán jöhet a főzés ideje. Amikor asztalhoz ülnénk egyik unokabátyám vetődik ide, aki gyakorlatilag olyan mintha ezer állása lenne, és mindenhez ért. Műszaki Macgyvernek hívom a háta mögött, meg ne sértődjön.
– Szevasz pajtás! – rázunk kezet, akár a régi ismerősök. – Hát mi újság veled?! – kérdezi, majd ő is leül, mert valósággal korog a nyomra. Hajlamos étlen, szomjan elmenni hazulról, hogy pénzt keressen.
– Volt egy kis szabadidőm, és gondoltam meglátogatom a mamát. – felelem.
– Nagyon helyes! Azt remekül teszed! – bólogat helyeslően. – Miért nem kocsival jöttél?!
– Ez most vicc akart lenni, ugye?! Te is tudod, hogy nincs jogsim! – magyarázom el neki, mint egy kisiskolásnak, de észreveszem, hogy csak ugratni akart.
Asztalhoz ülünk, és az ínycsiklandóan finom gőzölgő ételek látványtól könny szökik a szemembe. Már milyen régóta nem tudtam egy megfelelő, házias kaja után nézni, pedig – mama jóvoltából –, bátran állíthatom, hogy elbodogulok, és fel is találom magamat akármelyik konyhában.
Egyszer csak észreveszem, hogy az idő meglepően gyorsan sötétedik, és már délután három óra felé koromsötét borul az egész kertvárosias vidékre. Ettől beparázok, és be is pánikolok, majd megpróbálok egy elfogadható történetet kitalálni arról, hogy igazándiból miért is kell sietve, és sürgősen hazamennem.
– De hát édes fiam! Csak éppen most érkeztél! Máris hajt a tatár?! – lepődik meg a mama, holott ő is tisztában van a lelke mélyén azzal, hogy már kora reggel óta itt vagyok, és muszáj idejében elindulnom, különben koromsötétben bumlizhatok végig az egész városon.
– Sajnos muszáj, mert különben az életben nem érek haza.
Mama azonnal lázas sürgőlődős pakolgatásokba kezd; elővesz egy közepesméretű acélszínű csomagolófóliát és az összes sülthústól kezdve a hurkán át egészen a műanyag tálba tett krumplipüréig mindent gondos alaposággal becsomagol. Alig hat-nyolc percet vesz az egész igénybe.
– Tessék, édes fiam! Nekem aztán egyél rendesen, és ne koplalj! – szólít fel, mintha egyben már utasítást is adna.
– Igyekszem, mama!
Amikor mindennel elkészülünk a nap utolsó haldokló sugarai kezdik lassú monotóniával bevilágítani a szürke és kopár táj egykedvűségét. A mama bicegő, fájós térdekkel kikísér a bejárati kerítésig, majd egy újabb kicsit hosszantartó érzelmes búcsúperc következik:
– Mikor tudsz újból eljönni édes fiam?! – kérdez rá kertelés nélkül, nyíltan.
– Hát azt sajnos nem tudom megmondani… – vallom be, és érzem hogy megint elönt egy kisebbfajta szégyennel egybekötött bűntudat.
Unokabátyám jelenik meg lopakodva titokban a hátam mögött.
– Várj csak, pajtás! Elviszlek egy darabon, ha nem bánod! – ajánlja fel, aki roppant hasznos, tekintettel a csomagolt kaják kilójának is azért kiadós súlya van.
– Azt megköszönném!
Megpuszilom, megölelgetem nagyanyámat. Aprócska, örökké nyughatatlan, kíváncsin érdeklődő gombszemeiben látom a meghatottság általános jeleit, melyeket csupán csak ritkán szokott kimutatni.
– Megígérem, hogy amint lehetséges újból eljövök! – búcsúzom tőle, majd beszállok unokabátyám kisteherautójába, melyet folyton felújít, csinosítgat, de igazándiból jó volna, ha újat venne helyette. Egyik pillanatról a másikra gázt ad, és a teherautó villámgyorsan vágódik ki a nyugodt kertvárosias utcából.

KÖNYVTÁROS A HATALOM ÁRNYÉKÁBAN

Nagyméretű, mahagóniborítású íróasztalnál üldögélt. Mint általában szinte a hét minden egyes napján, amikor munkaidőben volt. Odakint már megint zimankós, borús viharfellegek takarták el a kristálytisztának éppen nem nevezhető január végi égboltot. A könyvtár felújított, patinás falai közt a könyvtárosnak valahogy nem akart megyegetni a munka. Egész egyszerűen, ha megfeszül sem tudott összpontosítani a feladatra.
Arra gondol, hogy bárcsak jobb kapcsolatai lennének, akikre ténylegesen lehet számítani, és akik, ha megígértek ezt-azt akkor igenis segítenek mindenben, és tesznek az emberért.
Nemrég megint hoztam valahonnét egyszerre régi, antikvár típusú, fejgerinces kötetek mellett vadonatújnak tetsző könyveket is. Ahogy kiveszi a nagyméretű kartondobozokból és találomra felüti egy-egy helyen ujjbegyei valósággal megérzik a kellemes tapintású lapokon a betűk titkos titkait…
Hoppá! Ha jól látja, akkor egy tizenötödik századi kódex kerül éppen a keze ügyébe. Ide már bizony elkél a hófehér kesztyű, hiszen értékes, kultúrtörténeti kincsről van szó, mely felbecsülhetetlen érték. A nagyméretű kódex fedőlapán egy fekete holló díszeleg. A holló csőrében egy arany karikagyűrűt tart, és jól ki lehet venni, egy aprócska királysági címert is. Tehát nincs kizárva, hogy az adott könyv Mátyás király korából való.
Hirtelen megcsörren a telefon. Szinte alig akad olyan ember, aki ne utálná valóságosan is, ha zavarják a munkahelyén, vagy épp munkája közben. Hát még ő.
– Róbikám! Végeztél már a kódexgyűjteményel, mert nagyszabású kiállítást készülünk nyélbe ütni, és jönnek a pénzes emberek, meg a befektetők, tehát hibázni nem lehet. – közli vele – egyelőre –, kimérten az igazgató.
– Ö… sajnos csak most kezdtem meg a kipakolást a kartondobozokból… - szabadkozik, de hamar rájön, hogy az igazgató egy csöppet sem erre a véleményére kíváncsi.
– Hát… kicsit turbózd fel magad Robikám, mert ennek a dolognak még a héten meg kell lenni, ha a fene fenét eszik, akkor is! –,, Ellentmondásnak helye nincs!” – gondolja magában, ahogy visszateszi a vonalas telefont a helyére, és visszatér eredeti munkájához.
Néhány keresetlen órával később megint jön egy könyvtároskollega.
– Szevasz Robi! Figyelj csak! Az van, hogy változott a terv! Figyelj! Tudom te sem repesel az örömtől, de ez van! Nemsokára jön majd egy tuti csajszi, valami fejesnek a lánya, és kicsit körbe kellene vezetni, meg ilyesmi! Persze csak, ha megoldható! Tudod, hogy gondolom! Ha megcsinálod ezt a kis melót esküszöm anyám életére, hogy kérhetsz tőlem bármit! – ígérget fűt-fát a kollega, majd, mint aki jólvégezte dolgát, már tovább is áll.
,,Na persze!” – gondolja Róbert, és fokozatos émelygést produkáló hasgörcséből máris érzi, hogy totálisan elege volt már most a mai napból. Valamivel délelőtt tízenegy körül, amikor – általában Róbert ebédelni szokott -, és most is az ételfutár érkezését várja, mert már korog a gyomra betipeg magas tűsarkú cipőcskében egy amolyan típikus csinibaba, aki csupán egyetlen dologhoz ért, nevezettesen: költeni apuci folyószámlakártyára rápakolt pénzét, és jóformán a shoppongolás és a csajos barátnőkkel való traccsparti jelentik életének egyetlen, lehetséges fénypontját.
– Bocsika, hogy késtem… - igyekszik bánbánó arckifejezést ölteni, miközben hányavetin mentegetőzésbe kezd.
– Már ne haragudjon, de azért bizonyos szabályokat azért nem ártana betartani! – fakad ki Róbert, méghozzá teljesen jogosan. Elvégre nem ő késett, hanem ez a Mona Lisa alkatú ostoba liba.
– Hát… én… nem is tudom… – szabadkozik még egy sort, majd úgy tesz, mint akit leforráztak az imént hallott kioktató szavak, és már köpni-nyelni sem tud.
– Nézze kérem… - változtatott hangnemet a férfi, mert látta, hogy a fiatal nő sajnos nem áll éppen a helyzet magaslatán. – Miért nem próbál meg más elfoglaltságot talál magának?! Mihez volna kedve?! Csinálja azt, amihez a legjobban ért! – javasolta. De azért biztos, ami biztos körbevezette a könyvtár egyes részlegein, miközben igyekezett néhány bevezető kérdést feltenni, úgymint: szakvégzettség, emeltszintű érettségi és egyebek.
– Hát… az érettségit tavaly előtt elhasaltam, de apukám azt mondta, hogy aki olyan társadalmi státuszban van, mint mi, azoknak felesleges egy újabb papír! – jelentette ki, mintha erre a tényre, hogy megbuktatták kicsit talán még büszke is volna.
– Nos… értem! – vakarta meg a fejét a férfi. – Ha nincsen további kérdése, akkor a tárlatvezetés ennyi lett volna. Szóljon odalent a recepción valamelyik kollegának, akik készséggel állnak rendelkezésre. További kellemes napot! – Az igazság sajnos az, hogy alig várta már, hogy megszabaduljon egy igazán butuska fruskától, aki apuci pénzétől, és befolyásától függ.
,,Miért van az, hogy a világon mégis az ehhez hasonló higagyú, ostoba libák kaszálják a legtöbb pénzt, és érvényesülnek a társadalmi ranglétrán?!”– morfondírozott magában míg elfogyasztotta ételfutár által hozatott aznapi petrezselymes tört krumpliból, és mélyhütőtt halrudakból álló szerény ebédjét.
Éppen már végzett volna ebédjével, amikor újból megcsörrent a vezetékes telefon íróasztalán:
– Halló… tessék…
– Szevasz Róbikám! Hát hol is kezdjem?!
– Mondjuk az elején, esetleg?
– Micsoda mókamester vagy! Ez tetszik! Szóval a hölgyike akit kicsit pátyolgattál bemószerolt téged a fejes apjánál, akit úgy felidegesített az egész eset, hogy azonnali hatállyal ki akar téged rugatni. Ugye te is érted, hogy ez mit is jelent?!
Nem volt kérdéses, hogy most nagyon is rezgett a lába alatt a léc. Ha elfűrészelik az utolsó gallyat is a lábai alatt, akkor fel is út, meg le is út.
– Ezzel mire akarsz célozni, ha szabad kérdenem?! – tért azonnal a tárgyra.
– Semmire sem akarok célozgatni, csupán szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a nagyfőnök holnap benéz hozzád, és egy kicsit elfog beszélgetni. Talán még egy enje-benyje is kitetszik majd tőle, márha érted, hogy miről beszélek.
– Nagyon is értem! Köszönöm, hogy tájékoztattál! Kellemes napot!
– Várj el kicsit! Én tényleg sajnálom, hogy így alakult… – fogadkozott a másik az őszinteség hangjaira appelálva.
– Hát, köszönöm… - tette vissza a kagylót a helyére.
Egész éjjel alig-alig jött álom a szemére. Minden második órában felkelt az ágyából, járkált párszor, majd újból megpróbált lefeküdni, és elaludni. Végül éjjel kettő óra magasságában úgy érezte, hogy megette a fene az egészet, mert ez sehogy sem fog összejönni, és inkább kiment a kiskonyhába kávét főzni. Ivott egy jó zsongító tejeskávét cukor nélkül, majd készített magának egy forrócsokis kapszolás finomságot, javíthatatlanul érdesszájú volt.
Később megnézte emailjeit, és üzeneteit, majd reggelizett valamit, és pontban fél kilenckor bement dolgozni a Kálvin téri fiókkönyvtár neobarokkos patinás épületegyüttesébe. Közérzete kicsit rossz hangulatú volt, elvégre az állása forgott kockán, de úgy volt vele, hogy történtek már vele sokkal rosszabb dolgok is az életben. Fölösleges bepánikolnia, amikor még semmi sem biztos.
Kicsivel délelőtt háromnegyed tíz körül kopogtattak irodája ajtaján. A nagyfőnök személyesen kereste.
– Üdvözlöm kedves Róbert! Remélem jól van a tegnapi kis fiaskó után! – jött be úgy, mintha az egész hely az övé volna, majd zokszó nélkül helyet foglalt az egyik széken.
– Főnök úr! Én bevallom őszintén nem is értem, hogy hogy történhetett… - jegyezte meg, és megpróbálta lélekben hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy – könnyen meglehet –, hogy ez a nap lesz majd az utolsó munkanapja.
– Nos, hát… igen! Azért meg kell adni, a hölgyike apjának befolyásos ismerősei vannak… állítólag te őszintén közölted a hölggyel, hogy inkább olyasmit csináljon, amit szeret, és ő ennek a hatására mindent bevallott az apjának.
– Tehát akkor ez azt jelenti, hogy azonnali hatállyal felmondanak nekem tisztelt Főnök úr?! – tért ugyancsak nagyon hamar a lényegre.
– Sajnálnám, ha egy ilyen semmitmondó, bagatell hiba miatt kellene elveszítenem, egy minden szempontból remek munkaerőt, mint Ön Róbert! De sajnos nem tehetek magáért semmit, hiszen amint tapasztalja az én kezem is sajnos megvan kötve! – tárta szét tanácstalanul mindkét kezét.
– Ó… megértem!
– Nézze! Mondok valamit! Ön kíválló szakember, és olyan képesítese, és iskolái vannak, amivel biztos vagyok benne, hogy pár hónap alatt ismét talpra fog állni! Csupán önbizalom, és meggyőződés kérdése az egész! Addig meg csak elrendeződnek a dolgok! – állt fel a székéből, majd kezetrázott a megszeppent férfival, és távozott a piciny irodából.
,,Hát akkor ez most mi volt?! – vallatta önmagát. Felmondás? Kirúgás? Vagy egyszerűen csupán egy burkolt fenyegetésféleség, aminek se füle, se farka?”– bárhogy is töprengett nem tudott rájönni. A munkanap hátralévő része tartós, masszív bizonytalanságban telt el, és amikor végzett a munkájával, és késő este az összes lámpát lekapcsolta, mindent bezárt, majd hazabuszozott, még mindig ott motoszkált ismerős mumusként fejében a gondolat, hogy mi is történt.
Másnap aztán délelőtt tíz óra volt halálpontosan. Hívatták a nagyfőnök igazgatósági irodájába, ahol – többek közt –, jelen voltak még a fruska szupermodel hölgy, aki befolyásos és természetesen nagyhatalmú apjával érkezett, továbbá néhány ember, aki most mintha egyenesen vizslatni akarta volna a legcsekélyebb mozdulatait, amint ide betette a lábát.
– Jó napot, kedves Róbert! – köszöntötték. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan befáradt. – Kér egy kávét, üdítőt, vagy valami mást?! – kérdezték elsőre tőle.
A férfi nemmel felelt.
– Mint azt Ön is tudja azért kérettük ide magát, mert a napokban volt egy feladata, melyet el is végzett, és kicsit talán még túl is teljesített! – jelentette ki a nagyfőnök. A férfi alig akart hinni a fülének, tévedésnek gondolta.
– Az ifjú hölgy mindenbe beavatta üzletember édesapját, és elmesélte, hogy mennyire érdekesnek, és inspirálónak tartotta nagyon sok kérdésben vaskos, de mindig őszinte véleményét, és szívesen beletanulna a könyvtárosi szakma rejtelmeibe, és kizárólag magát kérte fel afféle mentornak.
,,Na ez szép! Szóval akkor ráadásul a munkája mellett még bébicsőszködhet is egy ostoba liba felett! Ezt a pechszériát” – gondolta.
– Ha jól végzi a feladatát, amiben nem kételkedem esetleg megfontoljuk a további karrierelőléptetését, és fizetésemeléssel kapcsolatos kérelmeit. Tehát, mi a válasza?! Számíthatunk magára?!
A férfi köpni-nyelni nem tudott. Úgy érezte muszj volna legalább egy-két nap haladékot kapnia, hogy minden lehetőséget maximálisan megtudjon vizsgálni.
– Kaphatnék… haladékot tisztelt főnök úr…? – jött ki később a torkán.
– Természetesen, de azért ne gondolkodjon kedves Róbert annyira sokáig, hiszen az idő – mint maga is tudja –, drága kincs.
– Hogyne! Terémszetesen! Köszönöm a bizalmat! – óvatosan meghajtotta magát, majd visszatért irodája magányos falai közé.
,,Most akkor el is húzták előtte a nemlétező mézesmadzagot, meg nem is!”– igyekezett levonni mély konzekvenciát.

HÉTKÖZNAPI ÁLSZENT LOGIKÁK BILINCSEI

Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.

Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú partokon,
a négy égtáj leláncolt kapuin túlra,
követve a delejes látomást,
– ne kelljen már szótlan
eltűrnie megalkuvók,
összeesküvők vad,
ádáz rohamát.

Tétova előkészületek,
egyhangú monológok,
lankadatlan, gyerekeskedő
szorgalom mint egyfajta
folyamatosan szorongó
készenlét maradhatott vele csupán.

Mert ugyan kihez
is fordulhatna itt és most,
aki eldöntötte: soha
meg-nem-alkuszik?!
Ki a nyilvános, ünnepélyes
melldöngetéseket szándékosan elkerüli?

Az ember körül mostan
már egyre inkább gyanakvó
szolgalelkűség feszül;
egyszerre ólálkodás és szimatolás,
hogy ki mennyit
lejmolhat szégyentelenül.

A magány egyre nyirkosabb,
dohszagú, áporodott vermei,
mintha a bőr pórusai alá
is befészkelték volna magukat.
Az igaz-őszinte barátságokat
is egyre inkább a föld nyelte el.

A szánalom fojtogató gyűrűi
is egyre szorosabban fogják
a nehézkes hétköznapok súlyát.
Az ember botladozva,
hátraarccal kénytelen hátrálni,
márha túl akarja élni
a sok szenny-mocskot,
ami egyszerre a nyakába szakadt.

Előbb-utóbb tökéletes ponttá,
porszemekké való zsugodorásban
is egyedül marad
szinte minden társaslény.
A belső bizonytalanság,
akárcsak a tanácstalan,
tétova ácsorgás egyre
szembetűnőbb, nyilvánvalóbb.

Ti. hogy nem lehet már
helyezkedni az átlagnak
sehova sem.
Kisodródik ideiglenes
kényszerpályákon egyensúlyozva,
akár egy imbolygó kötéltáncos,
hiszen mást – segítség nélkül –,
már aligha tehetne.

Fölfalfa őt szőröstül-bőröstül
e mostani digitális Hiéna-évtized,
ahol tartós közönyösság uralkodik.

KIKÉNYSZERÍTETT VENDÉGMUSTRA

Nem igazán rajongott a vendégekért. Mintha mindig is úgy érezte volna magát, mintha szándékosan is betolakodnának az ő privát életébe, melyet muszáj volt bármi áron megóvnia nem csupán az ún. szándékosan kíváncsiskodóktól, vagy a pletykaéhes emberektől, de az olyan baráti, ismerősi, vagy rokoni kapcsolatoktól, melyek – sok esetben –, inkább koloncok, vagy púpok az ember hátán, és semmi esetre, sem rendes emberek.
Kínosnak érezte az olyan elcsépeltnek ható, már-már általános és közhelyes kérdéseket, mint hogy mikor látogatták meg utoljára a nagymamát, hogy az öccsének a gyerekei testékszereket lövettek be bizonyos testrészeikbe, vagy hogy éppen az ő kamaszkort lassacskán maga mögött hagyó fiacskája vajon mi lesz, ha nagy lesz? Egyáltalán mit akarhat ténylegesen az életével kezdeni?!
Egyszer csak azt érezte, hogy senkihez sem tartozik, hiszen örökösen lázadó típus volt, akit a legkisebb visszautasítás, a dolgok, és összefüggések sokszor érthetetlen, kúsza halmaza is másodpercek alatt kiboríthatott, és atombombahangulatú dühkitörésekre ragadtatott.
,,Talán jobb volna, ha a gyerekek felnőnének gyorsan! Hátha addigra mindenki véleménye megváltozik, és nem kell a körülményeket sem megváltoztatni!” – vélekedett magában.
Talán túlzottan is szigorúan ítélte meg nagyfiát, akire hallatlanul büszke volt, de képtelen volt saját érzéseit is kimutatni, és viszonozni, így, ha akart vagy szeretett volna valamit akkor azokból rendszerint meglehetősen nagy orkán erejű, ordítozós perpatvarok, és kisebb-nagyobb csetepaték sültek ki. Míg a felnőttes, komoly, alig barátkozós fiatalember – senkinek sem merte volna bevallani –, de számos alkalommal neheztelt az apjára, és rettegett is tőle, hiszen apja mivel hadilábon állt érzelmi világával, előszeretettel szégyenítette meg fiát társaságban, vagy épp mások előtt.
Alkoholista apjára nagyon neheztelt, mert viharvert, nagyon szegényes gyerekkorában nemhogy egyetlen jó szót, de még csak egy ölelést, vagy bíztatást nem kaphatott. Anyjára pedig azért neheztelt, és haragudott, mert a béke és a kompromisszum kedvéért férjét jóformán minden egyes alkalommal leitatta, csakhogy látszat békesség uralkodhasson a kis szétesőfélben lévő családjukban.
Ha vendégek jöttek – ami meg kell jegyezni –, az utóbbi időben meglehetősen ritkán fordult elő mivel a férfinek volt egy társasági oldala is ezért megkövetelte valósággal mindenkitől, hogy egyedül csakis rá figyeljenek, és abban a pillanatban, hogy bárki a kimondott véleményével szemben esetleg egy másik véleményt fogalmazott meg a férfi valósággal úgy érezhette magát, mint akit támadás ért saját személye ellen, és röpke másodpercek alatt felborulni látszott, az egyébként is illabilis status quo.
– Szerintem bontsunk fel egy jóféle orosz pezsgőt! – ajánlotta vendéglátó gavallér módján a férfi.
– Misi! Légy szíves! Ne marháskodj! – igyekezett ledorgálni mindig pedáns, filigrán, csinos felesége.
– Jaj, anyukám! De hát buli van! Vendégeink vannak! Majd veszünk holnap egy másikat, ha ez ennyire zavar! – A családfő észre se vette, de kimondott szavai tüskeként fúródtak a gyönyörű asszony szívébe és lelkébe.
– Én csak azt szeretném, hogy mindenki elégedett legyen mindennel! – mentegetőzött az asszony, majd kikészített egy kis üdítőt, sós és édes ropogtatni valót a nappaliban lévő aprócska dohányzóasztalra, arra az esetre, ha a gyerekek is megéheznének.
– Bízd csak rám drágám! Nem lesz itt semmi gond! – A férfi talán még magának sem merte volna bevallani, de hajlamos volt az általános bepánikolásra, és szorongó stresszre, melyet nem múló agresszivitással, és szőrszálhasogató, pikírt modorosággal vélt ellensúlyozni.
Szinte minden vendégségre jellemző volt, hogy mindenkor akadt egy pont, amikor bizonyos emberek társaságát már nem lehetett tovább elviselni, vagy kibírni. Ilyen esetekben a családfő és házigazda udvariasan elnézését kért, és mindig kiügyeskedje, hogy csendben elsomfordálhasson a nappaliba, vagy épp a hálószobába tévét nézni, vagy újságot olvasni.
– Hadd nézzem ezt a nyakkendőt! Mutasd csak, hogy áll?! – a feleség máris alaposan szemügyre vette férje szinte minden esetben csálén, vagy féloldalasan álló nyakkendőjét, hogy normális első benyomást kelthessen.
– Szerintem pont így jó! Én legalább is így szeretem! – vágott vissza egy-egy fullánkos megjegyzéssel, arra az esetre, ha az asszonynak kedve támadna kóstolgatni őt.
– Igen, szívem! Értem, de azért legyen formája és fazonja a ruhadarabnak! – vallotta gyakorlatias bölcsességgel a filigrán, mindig pedáns eleganciát tükröző fiatalasszony.
– Na, mikor jönnek már ezek?! – nézett fel a mennyezetre, mintha hirtelen máris észrevett volna ott valami éktelenkedő foltot, miközben mélyet sóhajtott.
– Nemsokára biztos megérkeznek drágám! Te csak ne izgulj, és idegeskedj semmi miatt!
Szinte minden egyes kisebb-nagyobb vendégség előtt a fiatal házaspár gyakorlatilag kölcsönösen jócskán felidegesítette és ki is fárasztotta saját magát, hiszen sehogy sem tudták lelkük mélyén – néha tomboló feszültségeket mérsékelni, és megszüntetni.
Váratlan meglepetéssel csörrent meg a csengő.
– Drágám, jó volna, ha kinyitnád, elvégre te volnál a házigazda! – szólt ki a kiskonyhából az asszony, ahol éppen vendégváró finomságokkal foglalatoskodott.
– Jól van na! Megyek! Látom, ezt is nekem kell megcsinálni! – A férfit minduntalan elfogta valami szőrszálhasogató házsártosság-érzés afelett, hogy ha kell, ha nem neki kellett mennie, intézkednie. Mintha életét totálisan átjárta volna a megrögzött irányításmánia.
– Szevasztok! Bújjatok csak be! Kicsi feleségem most éppen foglalatoskodik valamivel, de ti csak egészen nyugodtan ne zavartassátok magatokat, és adjátok ide kabátot, miegyebet, és huppanjatok le a nappaliban! – invitálta furcsa, torz mosolyt erőltetve magára, ahogy szokta.
– Ne haragudj, hogy csak így váratlanul betörtünk, de csak most tudtunk elszabadulni, mert kicsit messzi laktok, és hát tudjátok… közlekedés… - kezdett mentegetőzésbe a másik házaspár feleség tagja.
– Ugyan már! Nem történt semmi! Elvégre családtagok volnánk, vagy mifene.
– Hát látod, az már igaz!
Míg a családfő elvette mindenkitől a kabátját és felakasztotta az előszobában árválkodó méretes fogasra, addig a filigán feleség is megjelent, és kedves közvetlenséggel igyekezett üdvözölni mindenkit:
– Szervusztok! De jó, hogy meglátogattatok minket! Mit isztok? Kértek egy kis harapnivalót, süteményt, vagy ilyesmit?
– Én kérnék egy kis kólát, üdítőt! – szólalt egy kisnövésű gyerek göndör fekete hajjal.
– Máris megnézem, mint tehetek az ügyben! – A csinos feleség ismét kiviharzott a konyhába, hogy egy szándékosan műanyag pohárban, mely nem törik el kólát vigyen a kisnövésű gyereknek.
– Tessék kicsim! Egészségedre! – nyújtotta oda pöttömnyi kezei közé. A gyerek egy húzásra kiitta az egészet, mint akinek meg se kottyan az ilyesmi. Látszott, hogy nagyon szomjas lehetett.
– Krisztián légy szíves és legközelebb apró kortyokban idd a kóládat, mert állandóan mehetsz majd pisilni! – igyekezett megmagyarázni a dolgokat kisebbik fiának a másik anyuka.
Nemsokkal később a gyerekszobából a családfő fia is előkerült, aki inkább egyfajta kínzó kötelességteljesítésként élte át a vendégségesdit.
– Nocsak! Megjött a mi díjnyertes eminens tanulónk! – üdvözölte teátrálisan a családfő fiát, aki utálta, ha apja ennyire más hangnemet üt meg vele szemben, mint az átlagos megszokott.
– Szia! Hogy te mekkorát nőttél! Elsőre alig akartalak megismerni! Ugye mennyit fejlődött? – kérdezte a másik feleség, majd arcon puszilta a megilletődött fiút.
A másik feleség is visszajött a konyhából, és máris körbe kínálta a vendégváró falatokat, míg a családfő tömény szeszt vett ki az üvegezett vitrinből, mintha egyfajta kötelező szertartás végezne el.
Hangosan, egymás szavába vágva kezdtek máris belevágva a mondandók sűrűjébe társalogni egymással, míg a két gyerek úgy volt vele, hogy azonnal lekuporodtak a nappali szőnyegére és egy játékkonzollal Super Mario broszt kezdtek játszani. Persze az idősebb fiú valahogy mindig megengedte, hogy a kisebbik gyerek nyerjen, mert utálta a felesleges konfliktusokat és a bonyodalmakat.
Később a csinos feleség mindenkinek gesztenyepürét vitt jó sok tejszínhabbal, amit a kisebbik fiú Krisztián máris behabzsolt, de úgy, hogy valósággal szinte mindene ragadt a tejszínhabtól, és anyának azonnal le kellett csutakolnia fiát, ha a szobatisztaságát megakarta őrizni.
– Jaj, édes kicsi fiám! Hát megint, hogy nézel ki?! – bosszankodott.
– Semmi baj! Majd én kitisztítom! – A gondos másik feleség kedvesen, megértőn kezén fogta a tejszínhabtól totálisan ragadó kisfiút, és bevezette őt a fürdőszobába, hogy gondosan kezelésre vegye. Nem telt el nyolc perc sem, mire a fiúcska makulátlan tisztaságnak örvendet.
– A gyerekekkel kapcsolatban nem árt, ha az ember mindenre igyekszik felkészülni! – vallotta a fiatalasszony, míg a másik nő helyeslőn bólogatott.
A családfő fia kicsit unatkozni kezdett a játékkonzollal, ám a világért sem vallotta volna be. Megszokta, hogy ő valamiféle pótlék, akire csak nagyritkán figyelnek, ha éppen nagyon muszáj.
A családfő – mivel imádott egy-egy társaság központi figurája lenni –, ekkor volt csak igazán elemében. Különféle vicces anekdotákkal igyekezett szórakoztatni, akár egy átmeneti poéngyáros a kedves vendégeit.
– …És arra ki emlékszik, amikor Áron elköltötte a Lada Szamarát?! Majdnem nekiment a kerítésnek! Rohanok az utcára, hát a gyerekem egyedül beindította négyévesen az autót, aztán neki a szomszéd kerítésének. Még szerencse, hogy tudta hol a fék! Nemhiába! Mégiscsak buszvezető az örege. – jelentette ki nem kis büszkeséggel.
– Hát, igen! Az ilyesmi szinte már mindennapos! – jegyezte meg a másik rokon.
A családfőnek valósággal szinte minden helyzetben viszketett a tenyere – főként akkor, ha nem övé lehetett az utolsó szó a dologban.
– Azért talpraesett és tökös egy fiacskám van, nem igaz?! – vonta le saját mélyenszántó következtetéseit, mire a többiek bőszen bólogattak.
– Drágám, azért kérlek válogasd meg a szavaidat, ha a fiunkról van szó! – A fiatalasszonynak nem ártott meglehetősen gyakran kissé feledékeny férjét emlékeztetnie arra, hogy azért illem, és jómodor is volna a nagyvilágon, nem csupán csak a megfellebbezhetetlennek tűnő, egyénieskedő akarat.
– Látjátok az én cicukám mindig eléri, amit csak szeretne! – látványosan magához ragadta az asszonyt, nem túl durván, és cuppanós puszit adott annak arcára.
– …És mondjátok csak?! Mi lesz a fiatalember, ha nagy lesz?! – érdeklődtek a vendégek, hátha a témaválasztás a családfőnek még jót is tehet.
– Azt szerintem nehéz lenne még megítélni, de szerintem elvont dolgok érdeklik. Én az ő korában valósággal faltam az életet. Míg ő egész álló nap csak a szobájában kuksol olvasgat, meg számítógépezik meg ilyesmi. Szóval nem igazán életrevaló. – jött ki önkéntelenül is a száján, mire felesége azonnal le is reagálta:
– Misikém! Ez egy szemét beszólás volt! – állt fel, hogy egy kicsit megpróbálja kiszellőztetni a fejét.
– Ugyan már drágám! Most mit kell neked állandóan ennyire magadra venned a dolgokat, mi?! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! – mentegetőzött, de alighanem pontosan sejthette, hogy ennyivel még nem fogja jóvá tenni kimondott zsigeri véleményét.
– Szerintem tanácsos volna előbb a fejedet is használni, mielőtt beszélsz! – fonta támadóállásban maga előtt keresztbe a karját a csinos fiatalasszony, és látszott, hogy valósággal ott helyben megtépné férje haját, de igyekszik minden lelkierejével türtőztetni magát.
Váltottak még néhány jópofa történetet a vendégekkel. Érdeklődtek, hogy kinek miként és hogy megyeget a sora, majd arra hivatkozva, hogy nagyon hirtelen elszaladt az idő a családfő és egyben házigazda férfi máris úgy terelgette, irányítgatta az események sorát, hogy a vendégeknek távozniuk kelljen önként.
– Hát nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, és ténylegesen egy kicsit kidumálhattuk magunkat! Legközelebb megígérhetem, hogy majd mi kellünk útra, hogy meglátogassunk benneteket! Addig is vigyázzatok magatokra. Ki ne törjétek a nyakatokat, a gyereknek is minden jót! – búcsúzkodott meglepően sietősen, mint akit sürget valaki, vagy valami.
Amikor a vendégek elhajtottak kocsikujon a családfő visszasüppedt egy jelentős pillanatra a nappaliban lévő kényelmes, komfortos kedvenc kanapéjába; felsóhajtott, miközben alaposan szemügyre vette a mennyezetet, mintha onnét várna visszaigazolást és egyben megerősítést, és csupán csak annyit mondott:
– Na végre már, hogy ezek is lekoptak! Most végre megint csend van, és nyugalom!

VISSZATÁNCOLÁS A SZAKADÉK SZÉLÉRŐL

– Bocsánat, elnézését kérek… figyelne egy perce, ha kérhetem! – magas, kissé görbehátú, negyvenes férfi állt meg a húszas éveiben lévő, lázadó típusú rockerlány előtt a ruhaboltban.
– Ö… segíthetek valamiben…?! – nézett fel a lány összehúzott, bosszús szemöldökkel, mint akit rendkívül fontos munkájában zavart meg egy illetéktelen személy.
– Ne haragudjon, de talán tudna segíteni. Hosszúujjú férfiinget keresnék… – említi meg újfent kissé szabadkozva, félszegen, mint aki már előre sajnálkozik olyasmin, amit igazándiból még el sem követett.
– Kettes sor vége! A kolleganő majd mindenben segít! – közli félvállról, és inkább hátramegy a raktárba, csakhogy az illető férfival soha többet kommunikálnia se kelljen.
A férfi lehajtott, búsuló fejjel megy a kettes sor végére, ahol nagy, sóhajtó megkönnyebbülésére talál egy három XL-es méretű hófehér férfiinget és most csak 4999-ft akciósan. Óvatosan leemeli a karfáról, és beviharzik vele a szűkös, egérlyukra emlékeztető tükrös próbafülkébe. Az egyetlen esélye az a talált ing, mert máshol a városban horribilis összegeket is felszoktak ám számolni.
Gondosan leveszi a vállfáról. Vetkőzni kezd, majd felpróbálja. Precízen ellenőrzi, hogy kényelmes, komfortos érzetet kelt-e a viselése, mert másként miért fizetne érte ennyit. Alig nyolc perc múltán újra felölti utcai ruháját és télies kabátját az inget és a hitelkártyáját magával viszi a pénzsztárhoz, ahol egy másik szintén húszas éveiben járó, sportos, csinos hölgyike szolgálja ki.
– Ha esetleg gond lenne az inggel kérem őrizze meg a blokkot és a bilétát és harminc napon belül ki tudjuk cserélni! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Szép napot! – ,,Ez a fiatal, szép lány mégiscsak kedvesebbnek, közvetlenebbnek tűnik, mint néhány perccel ezelőtti kolleganője.” – töpreng magában, majd elköszön, minden jót kíván, és kilép nagy levegőt szívva a ruhaüzletből, hogy hazafelé vegye útját.
A hosszúujjú, hófehérnem kinéző inget imádott édesanyja temetésére kellett megvennie, mert – utóbb kiderült –, minden ingjének lába kelt valamilyen titokzatos okból, amikor édesanyja még életben volt.
Nemsokkal később okostelefonjára megérkezik a várva várt üzenet, miszerint: két kedves, imádnivaló volt egyetemi csoporttársnője mindenképp meg fogja őt látogatni, hogy egy kicsit vigasztalják, pátyolgassák a szerencsétlenül járt férfit.
– Mindenképp telefonálok Andriska! Addig fel a fejjel, és kitartás! – búcsúzik tőle a már jól ismert, kellemes, csicsergő női hang, akibe valósággal már az első találkozás alkalmával halálosan belezúgott, ám mégsem mert kezdeményezni, és a hölgy egy másik férfi felesége lett, most két kamaszfiú sportos, vagány anyukája. ,,Ez az én balszerencsém!” – gondolja magában.
Valamivel délután fél három előtt pár perccel újból pityeg okostelefonja. A két egyetemi hölgy a Nyugatihoz érkezik vonattal, és onnét jönnek kettes metróval és busszal hozzá. Jaj, csak tényleg jönnének, és ne legyen semmi kamu vagy jó hecc, esetleg átverés, mert az nagyon megviselné. Egyébként is magas a vérnyomása és kicsit szúr a szíve is. Nem mindig persze, de azért megesik, hogy előfordul.
Két volt egyetemista felnőtt nő, akik – időközben –, mindketten magyartanárok lettek, fürge szöcskeszökkenéssel ugranak le fiatalos sportossággal a lomha lajhármódra közlekedő csuklósbuszról pontosan délután három órakor. Egyetlen másodperc eltérést sem tévednek, és ez nagyon jól van így, hiszen felkészültséget, és precizitást takar.
– Hát szervus drága Andriska! – állnak meg előtte mindketten fülig erő szájjal, holott szomorú dolog miatt találkoztak most húsz évvel később.
– Szervusztok! De jó látni benneteket! – Köszön meghajolva a szomorúarcú férfi. – Elnézéseteket kérem, hogy ide citáltalak benneteket, de hát a jelenlegi helyzetben… - fogja el a mentegetőzés, mire a két kedves nő máris félbeszakítja:
– Szóra sem érdemes kedves barátunk! Ez így természetes! Elvégre mire is valók a jóbarátok?!
Hármasban indulnak a férfi lakótelepi lakása felé, és a férfiből már a kezdet kezdetén megállíthatatlan zubogó vízesés formájában törnek fel a megkeseredett, tragikus szavak:
– Mint azt tudjátok január végén drága édesanyám elaludt örökre álmában… Most brutális romokban hever az életem… a legszomorúbb dolog, hogy rengeteg barátom, ismerősöm van, és egy se látogatna meg… – szavait nem lehet csupán csak egyszerű panaszkodásoknak címezi, kivált azok számára, akik már jól megismerték a hosszú évek alatt. A két csajos barátnő azonnal karon fogja, és simogatni kezdi enyhén görnyedt hátát, mert a férfi bizony-bizony jócskán közel áll a rázkódó, hüppögő síráshoz, és az bizony senkinek sem használ, kivált a nyílt utcán, ahol mindenki kíváncsi és mindent láthat.
– Andriska drágám! Nagyon tragikus és nagyon szomorú, ami veled történt, de látod eljöttünk hozzád, és most egy kicsit itt is maradunk! – válaszolja a fitt, sportosalkatú, két kamaszfiú anyukája, aki még mindig olyan fiatalos, és babaarcú, mintha nem hagytak volna rajta nyomot az évek.
– Igen, Andris! Most muszáj összeszednek magad! De mi majd segítünk! – kontrázik Gizus is, akárcsak az egyetemen, mert semmiből sem akar kimaradni.
Miközben ballagnak szép, csöndesen a férfi lakása felé a férfinak be nem áll a szája. Minden lényeges, fontos információt megoszt a két régi jóbaráttal, akik megértőn, és türelmesen hallgatják, hiszen érzik mennyire sokat jelent ez barátjuk számára.
– …És hát… szerda hajnali egy és kettő között örökre elaludt drága édesanyám… – sírás fojtogatta.
– Megértjük, és együttérzünk veled Andris! – kontráztak mind a ketten, miközben a szomorú férfi kinyitotta a panelház bejárati ajtaját, és bementek. Lifttel felmentek a kívánt emeletre, majd Kata ragaszkodott hozzá, hogy mindketten levegyék a cipőiket.
– Megkínálhatlak benneteket egy… teával… van kávé, és forrócsoki is… – kérdezte mindkettőt.
Kata valósággal élt-halt a forrócsokiért – utóbb ki is derült –, de most részvét miatt udvariasan visszautasította, hiszen láthatta jóbarátja mennyire maga alatt van.
– Én egy kis teát szeretnék… - vallotta be Gizus.
– Igen… az most jól fog esni! – Inkább Kata is úgy volt vele, hogy most a legfontosabb a higgadtság és a nyugalom mindenkori megőrzése.
A férfi azonnal kiviharzott a kiskonyhába, hiszen végre kapott egy feladatot, melyet meg kellett oldania, és – nem mellesleg –, legalább addig is kicsit elterelte a figyelmét gondjairól és bajairól. Kicsit megmelegítette mind a két pohár teát a mikróban, majd cukortartóval.
– Köszönjük szépen! – hálálkodott a két hölgyemény, mikor átnyújtotta neki poharas teáikat a cukorral, és maga is helyet foglalt az egyik fotelben.
– Ez a sok DVD-t mind te vásároltad?! – kérdezte csodálkozva Gizus.
– Igen… természetesen… tudjátok szeretem a filmeket, és filmrendező is szerettem volna lenni, de nem vettek fel az SZFÉ-re.
– Ja, tényleg! Anno erről rengeteget beszéltél, ugye?!
A férfi hevesen bólintott párat.
– Andriskám! Azért vagyunk itt, hogy lelkierőt öntsünk beléd, és hogy természetesen támogassunk, amiben csak tudunk! Mondd csak ki bátran, mire van szükséged?! – kérdezte Kata, miközben nagyot kortyolt a kellemesen gőzölgő italból.
– Nekem már az is rendkívül sokat jelent, hogy megtisztelteket a látogatásotokkal, mert sajnos eddig egyik barátom sem látogatott meg engem.
– Ezt őszintén sajnáljuk… – válaszolták mindketten. – És a rokonaid, vagy a többi családtagod?
– Hát… bennünk sajnos nem bízom meg. Apámnak – igaz -, vagy egy öccse, de ő nem igazán rendes ember. Nekem mindig azt tanította anyai nagyanyám, hogy tragikus esetekben a családnak igenis össze kellene tartani, nem pedig mindenkinek széthúznia, de hát… látjátok egyedül vagyok, akár a kisujjam… - tárta a szét a karját.
– Van azért némi megtakarított pénzed, igaz?! – kérdezte gyakorlatias éllel Gizus.
– Persze… de hát tetemes, amit az embernek ilyenkor muszáj kifizetnie.
A két egyetemi jóbarát zokszó nélkül benyúlt a táskájába; kivettek egy kissé gyűrött, viseletes fehér borítékot, és zokszó nélkül beleszámolták azt az összeget, melyet nélkülözni tudtak.
– Ezt a pénzt szeretnék neked adni Andriska! – tették le a borítékot az üvegezett dohányzóasztal egyik sarkára.
– Hát… én nem is tudom… hogy mit is mondhatnék… – szabadkozott. – Nektek is annyi minden összejöhetett… igazán nem szabad elfogadnom…
– De tedd csak el nyugodtan! Neked most minden segítség jól jöhet. – értettek ebben egyet mind a ketten.
– Valami állást kellene majd keresned. Tehát tanítani már nem szeretnél?
– Abból elegem volt! – vallotta be.
– Akkor, lássuk csak! Raktáros, árufeltöltő, vagy valami hasonló… esetleg Home Office munkakör? – találgattak a hölgyek.
– A Home Office jól hangzik, de hát protekció és kapcsolat nélkül ez elég necces.
– Hát akkor nincs más hátra drága barátom, minthogy ezen a területen kellene jó alaposan széjjel nézni.
– Nem szeretnék senkit se megbántani, vagy idegesíteni, de ahhoz, hogy az átlagember egy jó állást kaphasson bizalmi és egyéb jellegű kapcsolatok kellenek. – vallotta be félszegen.
– Talán nem olyan rossz a helyzet. Vagy igen?! – kérdezett rá Kata. A férfi csak bólintott.
– Meg az a baj… - szólt közbe kontrázva Gizus is –, hogy csupa-csupa önértékelészavaros, negatív dumát löketsz! Nincs önbizalmad! – mondta ki meggyőződését.
Andrisnak ez nagyon rosszul esett, de megpróbált uralkodni és még egyelőre kordában tartani ingatag érzéseit.
– Biztos, hogy nem kértek esetleg egy kis forrócsokit? Adok nagyon szívesen… - kisebb megrendültség vett erőt rajta, és már megfogalmazott kérdéseit sem merte olyan sorrendben feltenni, mint azelőtt.
– Jaj, annyira aranyos és drága vagy Andris! Most nem, de nagyon köszi! – válaszolta Kata.
– Ahogy látom neked előbb valami szakember kellene, hogy feldolgozd a vesztegeséget, és önbizalomra tehess szert.
– Jaj, Gizus! Nem látod, hogy Andriska lelke romokban hever?! Most pátyolgatásra, babusgatásra lenne szüksége, nem pedig kioktató szövegekre, aminek semmi értelme. – utasította kicsit rendre barátilag barátnőjét Kata.
– Igaz, igazad van! Elnézését kérek! És mi a helyzet a többiekkel?! – kérdezett rá.
– Sajnos az az igazság, hogy eddig csupán csak ti ketten tiszteltetek meg látogatásotokkal.
– Hát ahhoz képest, hogy kiterjedt baráti körrel rendelkezel, ez azért szerintem tökre gázos! – vallott színt Gizus.
– Szegénykém! Figyelj csak! Megígérjük ünnepélyesen, hogy mostantól kezdve minden hónapban meglátogatunk, és ha mást nem is lelkierőt, és önbizalmat nyújtunk megtört lelkednek! – Kata talán még sosem volt ennyire határozott, és talpraesett, felnőtt kétgyerekes asszony, mint amikor ezeket a szavakat kimondta.
Később hamar beesteledett, lévén még csak február első hetét írták a naptárak.
– Húha! De elszaladt az idő! – nézett karórájára Gizus, ösztönözve Katát, hogy most már el kellene indulni, ha elakarják érni a visszainduló vonatjáratot a Nyugatiból.
– Nem szeretnél velünk jönni Andris! Kajálhatnánk együtt! – ajánlotta fel kedveskedő gesztus gyanánt Kata.
– Ez igazán kedves, de azt hiszem jobb, ha itthon maradok. Különben is nincs vonaljegyem, sem bérletem, és a helyszíni bírság is huszonhatezer. – vallotta be gyakorlatiasan.
– Hoppá! Tényleg! Ezt elszúrtam! – dorgálta meg magát Kata, majd a téglalapalakú, kissé szűkös előszobába ment, hogy téliesített kabátját felvegye barátnőjével együtt.
– Kikísérlek bennetek a buszmegállóig, ha nem gond?! – azzal Andris is serényen öltözködni kezdett. Legalább addig is elfoglalta zsinatoló gondolatait.
– Az nagyszerű lesz! Köszi szépen!
Amikor a két csinos, felnőtt nő végzett együtt léptek ki a panellakás ajtaján, majd lifttel lementek a földszintre és onnét átvágta a sötétségbe borult lakótelepen, ahol ilyen időtájt kutyások szokták sétáltatni kedvenc négylábú házi kedvenceiket.
Miközben a buszmegállóhoz sétáltak folyamatosan a régmúlt, egyetemista időkről beszélgettek, amikor minden annyira egyszerűnek, és világosnak tűnt, mint a mostani helyenként nagyon is zavaros világ.
– A tanárnővel is beszélgettem… - jegyezte meg Andris. – Annyira tüneményes, kedves volt. Rengeteget segített.
– Hát igen. Én is szerettem volna, ha a magyar zárótanításomra eljön, de szerintem annyi felkérését, megkeresést kapott, hogy sajnos képtelen volt elszakadni. – vallotta be kissé szomorúan Kata.
– Amikor a professzor úrhoz írtad a szakdogádat nagyon szomorúnak tűntél…
– Tényleg, ezt el is felejtettem… Min is dolgoztam akkor?
– Tolnai Lajos: Sötét világ c. regénye volt a témád, és halálosan ideges voltál, és nagyon feszült. – jegyezte meg Andris.
– Fantasztikus memóriád van, hallod-e!
– Tehát akkor el ne felejtsd Andriskám! Nemokára újra meglátogatunk, addig pedig igenis tessék a magad lábára állni, és egy kicsit összeszedni magadat!
A csuklós, zörgő, matuzsálemnek kinéző sötétkékszínű busz pontosan érkezett. A két csajos barátnő kedvesen megsimogatta Andris hátát; megölelgették, megpuszilgatták arcát, majd felugrottak az indulásra kész buszra, és még sokáig integettek a férfinek, aki úgy érezte ebben a nagyon tragikus, viszontagságos, tanácstalan helyzetben is muszáj, hogy barátaira támaszkodhasson.

VONATKOZÁSI RENDSZEREK TARTÓS HAZUGSÁGAI

Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az ebihal-populáció
a tenger fenekén vergődve,
mert a repedésekből
előbb-utóbb már előkúszik
egy-egy kísrérleti egércincogás-suttogás,
mint a tartós nyomasztó jelenléte
már egy megtörtént,
visszafordíthatatlan életmódnak.

Fojtogató közelségek
katlanába szorultan
az ember újfent
megégeti önmagát.
Mert a befelé omló falak
közt már mintha egyre
kevésbé lehetne
tartósan várakozni is.

Szikrázó orsóként egy
helyben jár-forog
a Nirvána-káosz
s a tudatos Semmi.
Testetlen káprázatok
patakzó árnyai lebegnek,
mint amorf alakzatok kipárolgásai.

A tartós szégyenérzet
velőtrázó ölelése-szorítása
csupán csak egyetlen
karnyújtásnyira van.
A vonatkozási rendszerek hazugságai,
riadt vergődéseit
egyre nehezebb észrevenni;
hirtelen már a barbár horda
is előbb-utóbb megpihenni látszik.
Mikor távolodik az
ember már önmagától is?!
Mert minden szökevényt,
osztály-idegent előbb-utóbb
eltesznek láb alól.

Létet-horzsoló cápafogsorok
közt az életbenmaradási esély zéró.
A sovány ebek is
marakodnak mócsingos koncaikon.
Puha meztelncsiga-emberek
vándorolnak innen oda,
míg megpróbálnák
a biztos élhetőség lehetségeit,
– igaz, de minek?!

Szolgalelkű kutyahűséggel
kényurakat szolgálni!
Ez a mostani posztmodern
század netovábbja.
Mert megértést – hiába is kérne –,
talán már sehol sem találtat,
hurkot vetettek élőkre is,
s már régóta nem segíthet rágalom,
kapkodás, vagy más egyéb.
Sorakoznak egyre fűrészpor-ízű,
olcsó-ócska nappalok,
amikor muszáj volna
önmagunkat felráncigálni
puha ágyaink békéltető,
jótékony fogságából.

KOLESZ-VÁGYAK, EGYETEMI SZERELMEK

Amikor Aliz beköltözött a Dózsa György úton lévő lepukkadt, szocialista realizmus építészeti irányzatot közvetítő kollégiumba egyelőre azt tudta, hogy végre csajos barátnői, és szobatársai is lesznek majd, és végre – legalább –, nem marad egyedül.
Szeretett volna elsőként ágyat választani, mint annak idején –, vidéken kislánykorában, amikor idősebb nővére volt számára a bálvány, és a mindenkori mérték, ám egy nagyon segítőkész, tündéri, duci csaj Timi kicsit megelőzte:
– Szia csajszi! Timi vagyok! – rázott vele kedves közvetlenséggel kezet. – Figyu! Ha nem okoz gondot nekem nagyon bejön az ablak melletti ágy! Lestoppolhatom?! – kérdezte kuncsorogva. Mivel Aliz sosem volt egy irigykedő, vagy féltékeny természet, azonnal átadta neki:
– Persze, csak tessék!
– Jaj, nagyon köszi csajszi! Kicsit mindig olyan klausztrofóbiás leszek az új helyektől! Te nem?! – kérdezett vissza.
– Hát… eddig nem volt jellemző… – töprengett el az első bevezető kérdéseken.
Aliz lefekvés előtt gondosan tanulmányozni kezdte a főváros térképét, és persze a fontosabb épületeket. Úgy, mint a közkönyvtárak, egyetem épülete, illetve a kajáldák, és étkezdék, hiszen ezentúl már ő is a teljesjogú, fiatal felnőttek élbolyát fogja erősíteni, és ez bizonyos felelősségteljes kötelezettségekkel bír. Színes ragasztószalaggal látta el a fontosabb busz, metróvonalakat; ti., hogy hol kell le és felszállni, illetve hogyan lehet átszállni a legfontosabb kereszteződési pontokon, mint például a Deák-téren?
Elhatározta, hogy nem bíz semmit a véletlenre, mert a nyári felvételi vizsgán is úgy eltévedt, hogy kis híján lement a térképről, és a szóbeli vizsgáról is jócskán késett több mint huszonöt kemény, vaskos percet.
A szomszéd szobában a kollégiumos csajok valami házavató buliféleséget tartottak, mert úgy üvöltötték a rockot, és a heavy metált, és a Metallica együttest, hogy valósággal csak úgy remegtek a falak belé. Így viszont képtelenség lesz nyugodtan álomba szenderülni, így Aliz két vattapamacsot dugott füleibe, és szabályosan az arcára húzta a párnát, hogy a barátságtalan hangokat kiszűrje, ám még így is hajnali kettő-három óráig is eltartott a bulidáridó, mire a legtöbb lány kifáradt és lefeküdt.
Aliz legelső hete a főváros aszfalt és betondzsungelében az útkeresésről, és a tájékozódásról szólt. Alig vette észre, és a város vérkeringése máris beszippantotta. A kellemetlen húgy és fekáliaszagú aluljárókban koldulgató hajléktalanok látványa kissé megrémisztette, és bár kevés pénze volt, mégis számos olyan alkalom volt, amikor elfogta valamiféle megmagyarázhatatlan, és önmarcangoló lelkiismeretfurdalás a szegények istápolása végett. Ilyenkor adott egy kis pénzt egy-két jólszituált hajléktalannak, aki megköszönte neki a kedves figyelmességet. Az Astoria sarkán meglátott egy kilencven év körüli anyókát, aki néhány fonnyadt virágszálat árult, és elmesélte, hogy beteg negyvenéves ,,kisfiának” szeretne valahogy pénzt gyűjteni, mert nagyon kevés az amúgy is alamizsna nyugdíja.
– Tessék csak nyugodtan eltenni a pénzt! – hárított gyengéden, nagyon kedvesen Aliz. – Önöknek úgy is nagyobb szükségük van rá.
– Jaj, kisasszonyka! A Jóisten fizesse meg a kedvességét! – borult majdnem zokogva Aliz vállaira az idős anyókaszerű nénike. Aliz is meghatódva megvigasztalta, majd tovább ment az egyetem felé, ahol legtöbb órái voltak.
A kollégium folyósón egyetlen nap leforgása alatt annyi háztartási, és egyéb szeméthulladék halmozódott fel, hogy akár mindennap lehetett volna külön – csak a kollégium részére –, köztisztasági kukásautókat hívatni.
A következő hétfő délután szobatársa Timi áthívott két jófej egyetemista srácot, hogy kicsit pasizzanak, és bulizzanak már, hiszen mindenkinek kijár kicsit a lazítás.
– Nem értelek Aliz! Tökre szuperek ezek a pasik! Az egyik olyan kis gyámoltalan, félős! Őt neked szántam! Csak kicsit jópofizgatsz, bedobod magad, és elbeszélgetsz vele! Mi ebben olyan nehéz?! – kérdezett vissza, miközben megérkeztek a fiatalemberek.
– Az Timi, hogy én nem vagyok olyan lány… engem nem úgy neveltek… - szabadkozott Aliz, de igyekezett magából kierőszakolni egy őszintének ritkán nevezhető bájvigyort.
– Sziasztok, srácok! Én Timi vagyok, mint azt bizonyára már tudjátok, és ez az angyali szépség itt egyik legjobb barátnőm Aliz! – mutatott be mindenkit egymásnak.
A két fiatal srác elmosolyodott, míg a félszeg udvariasan meghajolt, és kezet nyújtott, amint elősre Timi rázott meg férfiasan. Amikor Aliz is megfogta a félszeg srác izzadékony kezét úgy érezhette, mintha bizsergető mágnesesség járta volna át egész testét. A feje tetejétől egészen a lábujjáig úgy elpirult, akár egy érett, piros alma, és kicsit szégyellte is emiatt magát.
– Sziasztok csajszik! – köszönt a macsótípusú srác. – Jómagam Tibi vagyok. A karót nyelt fickót pedig Bencének hívják. – mutatotta be saját magukat a két lánynak.
– Ez szuper! Van egy kis házi diópálinkám srácok! Megszeretnétek esetleg kóstolni?! – Timi már futott is a kis szekrényhez, ahol az alkalmi dugi égetett szeszt tartotta és máris előkapart valahonnét két Macdonaldsos papírkávéspoharat, melybe kitöltötte a húzós szeszt.
– Akkor, egészségünkre! – Timi egyből felhajtotta a maga poharát, mire a vagányabb macsó srác is hasonlóképp cselekedett. Aliz és Bence tétován, elfogódottan toporgott a szoba másik végében, és tanácstalanul bámultak a két jómadárra.
– Na, mi lesz gyerekek?! Hát ti nem kértek semmi piát?! – kérdezte a macsó srác.
– Nem köszönöm! Tudod apám apja alkoholista volt… - jegyezte meg szabadkozva Bence.
– Ha nem gond én se kérnék… - jelentette ki még mindig pirospozsgás arccal Aliz.
– Hát, gyerekek! Ti tudjátok! – Azzal Timi és Tibi kellemesen italozgatásokba kezdtek, és persze kölcsönösen azonnal rástartoltak egymásra.
Aliz nagyon szimpatikusnak találta Bencét, és a srácon is látszott, hogy nagyon bejön neki Aliz angyali szépsége.
A dolog vége az lett, hogy Timi és Tibi jócskán eláztak a 85%-os jóféle diópálinkától, míg Aliz és Bence csupán csak udvariassági kérdésekkel igyekeztek egymás gyanakvó bizalmába férkőzni egész álló este. Valamivel éjfél is elmúlt, amikor a csatakrészeg Tibi Bence vállaira támaszkodva megköszönte gurgulázó hangon a szívélyes vendéglátását, mire a két fiatalember lelépett a szobából, és Timi is azonnal ágynak esett, és benyomta a szunyát az alkoholtól. Aliz pedig még hosszan bámulta a mennyezetet, mintha eleve képtelen lenne kiverni a fejéből ezt a nagyon félszeg, és udvarias, jóképű srácot, akire annyira hevesen megdobbant érzékeny szíve.
Másnap Aliz kivételével – hiszen ő múlt este nem fogyasztott alkoholt –, szinte mindenki kínzó, hasogató fejfájással és totális másnapossággal ébredt, közöttük Timi is.
– Jó reggelt csajszi! Olyan vagyok, mint a mosott szar! Mint a lócitrom, amit kiadósan kifacsartak, mielőtt visszaadtak az anyatermészetnek! – vallotta be, és legalább fél kancsó, bitangerős feketekávéval kezdte az aznapi reggelt, hogy kiadósan kitudjon józanodni.
– Hát, te aztán szépen elintézted magad barátnőm, annyi szent! – jegyezte meg kimérten.
– De látom drágám, hogy te annál inkább visszafogtad magad, pedig úgy vettem észre halálosan belezúgtál Bencébe! Valld csak be egészen nyugodtan! – felelte nagyméretű porcelánkávésbörgével a kezében.
– Annyira undok tudsz lenni! De kétségtelen van a srácban valami, ami nagyon megfogott!
– Na ugye! Kár is letagadnod csajszi! És elcsattant már az első csók?! – igyekezett faggatózni tovább.
– Ne siess annyira előre! Ott még nem tartunk! – vallotta be, és érezte megint rátör a heves, megállíthatatlan szívdobbanás. Timi pedig rögtön rohant is már rókázni a vécébe, hiszen – magának se vallotta be –, de nem bírta a nagyon tömény szeszes italok világát.
Később mindketten kissé megkésve estek be az egyik halálosan unalmas középkori egyetemes szemináriumra, ahol Konstantinápoly ostroma helyett a szocialista autógyártás örömeiről idézett meg nosztalgiába burkolódzó emlékeket a szemüveges, nyugdíjas professzor.
– Maguk, hol tekeregtek eddig drága hölgyeim?! – pillantott fel emlékeiből az öreg, mintha időközben megzavarta volna őt valami.
– Ne tessék haragudni drága tanár úr, de éppen kortárs irodalomóránk volt, és a tanárnő sajnos nem tudott idejében elengedni mindkettőnket. Ezért késtünk! Őszintén sajnáljuk. – szabadkozott színésznői vénával Timi, miközben Aliz és a többi csajos csoporttársnak valósággal alig sikeredett egy kuncogó, jóízű nevetést visszafojtania.
– Nos… ez érthető, de felhívnám szíves figyelmüket és ez mindenkinek szól ám! – fordult körbe a legalább háromszáz férőhelyes, visszhangos előadóteremben –, hogy akit sűrűn nem fogok látni az óráimon annak a leckekönyvét nem fogom aláírni, aztán tőlem mehet, ahova akar, mert akkor se vizsgán, és szigorlaton sem megy át! Remélem, világos voltam?!
– Teljes mértékben drága tanárúr! – kontrázott megjátszott halálos komolysággal Timi, akiben egy őstehetség veszett el.
A tanárember továbbra is folytatta saját idillikus emlékeit, miközben a csajos barátnők a padban sutyorogni, halkan duruzsolni kezdtek:
– Timikém! Hát annyit mondok neked csajszi, hogy le a kalappal! Neked az SZFÉ-n volna a helyed, vagy valamelyik drámatáborban! – mondogatták neki többen is.
– Bocsi, csajok, de van már programon! És különben is az SZFÉ-re csupa olyan emberke kerül, akinek protekciós kapcsolata van, és ez viszont már nekem egyáltalán nem pálya! – igyekezett rövidre zárni az adott beszélgetés menetét.
Amikor a halálosan unalmas történelemórának nagy nehezen végé szakadt az összes egyetemista csaj lement a raktár melletti falatozó-büfébe kajolni valamit. Lehetett ott nagyon finom, és ízletes rántotthúsos szendvicseket venni, extra adag majonézes salátával. Persze az ember szinte sosem tudhatta, hogy valóban friss-e az a saláta, vagy épp hányadik napja fonnyasztják az üvegbura alatt?
Miközben komótosan rágcsálni kezdték szendvicseiket a tegnapi két pasi is betoppant. Igaz a félszegebb Bence még így is – valami oknál fogva –, udvariasan inkább az ajtóban állt meg tétován.
– Sziasztok csajok! Na, mi a pálya?! Kiadós hányinger, émelygés, fejfájás, másnap megvolt?! – kérdezte a macsó Tibi.
– Jaj, öreg harcos! Dugulj már egy könyörgöm! Nem vagyunk most vevők a szarkasztikus humorodra. – válaszolta Timi.
Aliz azonnal kiszúrta Bencét, és már megint az a jóleső, bizsergető érzés fészkelte be magát hevesen dobogó szívébe, akárcsak tegnap, amikor először találkoztak. Most eldöntötte, hogy ő fogva meglépni a legelső lépést. Kerül, amibe kerül. Valósággal azonnal felugrott műanyag székéről, és már a megszeppent fiatalember előtt termett:
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – dobogott egyre hevesebben a szíve.
– Hát… köszönöm… szép napot neked is! – válaszolta tétován.
– Mit szólnál hozzá, ha a Rákóczi úti megállóhoz közel van egy jó kis kínai kifőzde. Volna kedved beszélgetni kicsit?
Bence kicsit még megfontolta a romantikus ajánlatot, mielőtt igent mondott volna, de miután haverja a macsó Tibi hevesen gesztikulált, és biccentett a fejével, és persze ugyan így tett Timi is Aliznak így nem volt más hátra, mint egy bizonytalan ,,igent” válaszolni.
– Ez nagyszerű! Akkor azt hiszem mehetünk is! – Aliz felöltözködött, és az összes cuccát válltáskájába gyömöszölte, majd igyekezett megtörölni száját, ha esetleg Bence – ne adj’ isten –, mégiscsak megakarná csókolni, akkor ne okozzon kellemetlenséget számára ez az egész. Aztán amikor még a kedvenc sapkáját is felvette kedvesen belekarolt a meglepett fiatalemberbe, és sétálgatva megindultak a Kazinczy utca irányából a Rákóczi úton lévő kínai kifőzde felé.
Aliz még sosem találkozott első látásra ennyire különös, furcsa fiatalemberrel, és abban a pillanatban, hogy kicsit egymás szavába vágva beszélgetni kezdtek hamar rájöhetett, hogy ez a kapcsolat biztos alapokra fog épülni a közeljövőben, és lesz tartóssági alapja.

MEGBOCSÁTÓ KEGYELEM

Fenyvesi éppen az önkiszolgáló automatával bíbelődött, hiszen a vonalkódot kötelezően pityegésig muszáj volt lehúzni, ha az ember fizetni akart hitelkártyával, amikor a fölöttébb barátságtalan, és pírt modorú húszas éveiben járó, rikító rózsaszín hajat viselő, pénztáros hölgyemény valósággal ráförmedt a szerencsétlen emberre:
– Figyu! Ha nem vetted volna észre ez itt egy bolt, ahol rajtad kívül, még rengeteg másik embernek kellene vásárolnia. – közölte, és úgy viselkedett, mintha a sérelem vele történt volna meg.
– Elnézést kérek… igyekszem annyira gyorsan végezni a dolgomat, amennyire csak lehet, de ez az átkozott automata – amint azt Ön is látja –, nem akarja elfogadni a vonalkódot. Ha esetleg volna szíves és segítene nekem?! – reszkírozott meg egy teljesen szokványos, ártatlannak tetsző kérdést.
A fiatal hölgy ,,mára totál elegem van mindenkiből” ábrázattal lezseren odalibegett az önkiszolgáló automatához, és a műkörmös karvaly kezeivel egyenként húzta le új tételben mérve a legtöbb megvásárolt árucikk vonalkódját.
– Ö… és lenne még hat doboz féltartós tej is… - közölte Fenyvesi, mint aki elfelejtett valamit, és most jóvá akarja tenni átmeneti emlékezetkiesését.
– Nem látod, hogy csak két kezem van te idióta seggfej! – förmedt rá a fiatal lány, akinek már most tele lehetett tetemesen a hócipője.
– Elnézését kérem hölgyem, hogy feltartom a munkaidejében, de tetszik tudni a héten elveszítettem az édesanyámat, és ez most pokolian megvisel, és kikészít… - jegyezte meg szabadkozva, mire a pénztáros lányon látszott, hogy inába száll a bátorsága, és mintha meg is hunyászkodott volna kissé, hiszen egyből készségesebb, és segítőkészebbnek mutatkozott:
– Ó! Ez nagyon tragikus! Bocsáss meg, hogy bunkó voltam… és nem is tudtam… - igyekezett szabadkozva elnézést kérni, ám alighanem hamar belátta, hogy ebben a tragikus helyzetben sokkal jobb mindenkinek, ha csendben marad, és inkább önzetlenül segít a megtört férfinek.
– Készen is vagyunk! Hétezer nyolcszáz forint, és csak érints oda a kártyádat a terminálhoz! – kérte.
A férfi elővette kártyáját és máris a terminálhoz érintette, mely automatikus pityegéssel hagyta jóvá a kért összeget. A pénztáros lány még segített is szatyorba csomagolni a megvásárolt termékeket, majd szép napot kívánva már el is viharzott onnét.
A férfi felvette a téli kabátját, sapka, sálját, hiszen komisz, hideg szelek fújtak még január vége felé, majd, amikor úgy vélte mindent elpakolt, még egy utolsó pillantás kíséretében lépett ki a kissé zsúfoltnak látszó szupermarketből.
,,Bárcsak megtanult volna vezetni!” – gondolta. Hiába. Akkor legalább könnyebben hazavihetné a megvásárolt dolgait, de hát sajnos akkor is akadályoztatva volt ilyen-olyan csipp-csupp ügyek következtében.
Észre se vette, hogy egy fiatal, harmincas nő a nyomába ered, és egy váratlan pillanatban leszólítja:
– Jó napot, kedves Uram! Ne haragudjon, hogy megszólítottam, de fültanúja voltam az eseménynek Ön és a pénztáros hölgy között, és azt szeretném megkérdezni, hogy segíthetnék-e bármiben?! – ajánlkozott, és szavai mögött semmi rejtett célzást, vagy hátsó szándék nyomát sem lehetett felfedezni.
– Ez nagyon kedves gesztus… tényleg… őszintén… - A férfi – igazság szerint –, hitte is, meg nem is, amit a gyönyörű, csinos nő mondott neki. Inkább úgy döntött, hogy – egyelőre –, gyalog hazafelé indul, aztán majd az adott helyzet meghozhatja, hogy vajon mi is lesz majd a következő lépés?
– Legyen szép napja drága hölgyem! – igyekezett elbúcsúzni hamar, de hát hova tette az eszét, hogy még be sem mutatkozott?!
– Jaj, ne haragudjon, de még be sem mutatkoztam… - szabadkozott, majd kedvesen kinyújtotta törékeny, hosszú kezét. Akkor ebből most mindenképp beszélgetés lesz. – gondolta a férfi.
– Kornél vagyok! – nyújtotta kezét óvatosan.
– Dr. Budai Gizella, de mindenki csak Gizusnak szólít.
– Értem! Nos… igazán örülök a találkozásnak, legyen szép napja…
– Kérem szépen várjon… ha nem veszi tolakodásnak szívesen Önnel tartanék egy darabon. – fogadkozott a nő, és hogy jószándékának jelét adja már vette is ki a férfi mackós mancsai közül a nejlonzacskókat.
– Itt parkol a parkolóházban az autóm! Nagyon szívesen hazaviszem! Merrefelé lakik? – érdeklődött.
– Hát… igazság szerint… igazán nem szükséges…
– De… ez a legkevesebb azok után, ami Önnel megtörtént! – jelentette ki, és érződött, hogy meggyőződéséből nem hajlandó engedni. Így kettesben sétáltak át közvetlenül a szupermarket melletti tágas, és komfortos parkolóházba, ahol az első parkolási óra még ingyenes számba ment, és csupán csak a következőért kellett fizetni.
– Megkérdezhetem, hogy a kedves édesanyjával mi történt?
Első kérdése kicsit meglepte a férfit, elvégre még csupán most találkoztak, és úgy voltak, mint két vadidegen, akik egyelőre csak tapogatóznak, mielőtt ténylegesen felfednék valódibb arcaikat. De a férfi úgy volt vele, hogy nincs abban semmi, ha valaki kedvesen, közvetlenül érdeklődik egy szeretett, közeli családtag elmúlta után.
– Sajnos nagyon beteg volt, és a kemó kezelésekre sem reagált már… de határozottan, elszántan tartotta magát, mert határozottan megakart gyógyulni… - vallotta meg, és kis híja volt, hogy a parkolóházban nem eredtek el a könnyei.
– Ezt őszintén sajnálom, és kérem fogadja őszinte részvétemet! A rokonai, és családtagjai miként viszonyulnak az esethez?! – érdeklődött tovább, mint aki mindenről tájékozódni igyekszik.
– Nos… nekik is megvan a maguk baja! A legnagyobb baj, hogy tetemes összegeket kell most kifizetni az ügyintézéstől kezdve egészen a gyászszertartásig és egyebek, és akkor még itt vannak a közüzemi és egyéb számlák, amiket szintén kötelezően muszáj befizetni különben baj van.
– Igen, feltétlenül! Édesapám után is ez volt a helyzet…
– Őszinte részvétem az apja halála miatt… - mondta ki gyorsan.
– Köszönöm… tudja Kornél szerintem az emberek többsége fel sem fogja, hogy mennyire nehézkessé válik az élet a halál után… De jól mondja az átkozott számlákat muszáj fizetni különben nagy bajok jönnek.
Mindketten beültek a csinos nő autójába; becsatolták magukat, majd Gizella gázt adott, és máris kikanyarodtak a parkolóházból az egyik szomszédos főútvonal irányába.
– Tudja divattervezéssel szerettem volna foglalkozni, de sajnos közbe jött apám halála, ami miatt munkát kellett találnom, mert édesanyám nem tud dolgozni. Rokkantnyugdíjas. Van egy öccsém is. Nemrég tette le kitűnő eredménnyel az érettségit, de hát én vagyok az egyetlen, aki betud segíteni a családnak! – vallotta be őszintén.
– Ez tényleg nagyon… becsülendő…
– …És Ön mivel keresi a kenyerét, ha szabad megkérdezni? – Gizella egyetlen percre sem vette le szemét sem a kormányról, sem pedig az útról, nehogy baj legyen. Bár rutinos vezetőnek számított. Mégis előfordult, hogy nem mert eléggé bízni képességeiben.
– Hát… kezdetben öt és fél évet tanítottam két helyen is: Kispesten és Pestszentlőrincen vegyesen, de sajnos nézetkülömbségek alakultak ki köztem, és az igazgatónő között az egyik suliban, ami miatt sajnos mennem kellett. Megesik az ilyesmi…
– Ezt ismerem! Aki jól teljesít, és becsületesen elvégzi munkáját, és feladatát attól hamar és hatékonyan megszabadulnak, mint attól, aki egyáltalán nem tesz keresztbe egyetlen árva szalmaszálat sem! Ez azért vérlázító, és felháborító! Nem gondolja?!
Volt valami nagyon határozott, kellemes megnyerő temperamentum a csinos nő hangjában, amitől úgy festett, hogy Kornél kicsit megenyhült, és meg is nyugodott, mégha átmenetileg is.
– Sajnos vannak rosszakaratú emberek, akiket nehéz kiszűrni… még azt is tönkre teszik, ami működik, csakhogy nekik legyen mindenáron igazuk.
– Mennyire igaz, amit mondd Kornél. Sajnos egyik munkahelyemen velem is előfordult ilyesmi! De úgy vagyok vele most már, hogy az embernek tetszik, vagy sem foggal-körömmel muszáj tovább lépnie, és előre haladnia különben totál kikészül idegileg.
Befordultak a sarkon, majd Gizella éppen abban az utcában parkolt le, ahol Kornél lakott.
– Milyen kellemes helyen lakik Kornél. – jegyezte meg előismerően.
– Hát köszönöm. Már a nyolcvanas évek végétől itt életünk. Már gyakorlatilag őslakosoknak számítunk itt Budaörs közelében.
– Mondták már Önnek Kornél, hogy szereti keverni a szarkazmust a fekete humor stílusjegyeivel?!
– Ó, hát eddig még egyszer sem, de köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet! – kiszállt az autóból, és Gizella máris kinyitotta kocsija csomagterét, hogy a férfi kivehesse vásárolt dolgait. Amikor végzett az elegáns nő megkérdezte:
– Sajnos most vissza kell mennem a belváros irányába. Munka és egyebek, de ha nem okozok gondot még szeretném meglátogatni a héten, vagy ilyesmi… - a gyönyörű nő hangján érződött, hogy borzasztóan zavarban van. Ki tudja? Talán máris gyengéd érzelmekkel viseltetett a szomorú, magányos férfi iránt?!
– Természetesen! Jó munkát és szép napot kívánok kedves Gizella! – búcsúzott tőle, majd gyengéden kezet is ráztak, mire a nő gázt adott és már el is tűnt Kornél szeme elől.
A férfi felcipelte vásárolt dolgait panellakása emeleti részébe, ahol otthona volt. Mindent elpakolt, átöltözött otthoni ruhájába, majd muszáj volt a nappaliban leülnie kicsit a fotelba, hogy részletekig kivesézze a megtörtént nap eseményeit.
,,Vajon milyen hátsó szándékai lehetnek ennek az álomszép, modern, csinos nőnek?! Vajon manipulálni akarta őt, vagy istenigazán megismerni?!” – csupa-csupa olyan visszatérő kérdés kavargott egyre gyakrabban elméjében, amire – úgy érezhette –, muszáj volna egyértelmű válaszokat találnia.
A héten muszáj volt nagymosást is tartania. Így egy fél délelőttöt bíbelődött el azzal, hogy hol szomszédasszonyát kérte meg, hol pedig az internet segítségével igyekezett utánanézni, hogy egyáltalán miként működik már egyébként is kilencéves matuzsálemnek számító Whörpool keverőtárcsás mosógépe.
Amikor úgy érezte mindent kimosott, és az összes ruhadarabot kiteregette, hadd száradjanak gyorsan készített magának egy kis üveges olasz húsosszószos spagettit, hogy ezzel is megpróbálja elterelni gondolatait, és legalább – átmenetileg –, lefoglalja önmagát.
Még alig múlt este hét óra, amikor úgy érezte szemét lecsukja a halálos lelki kimerültség. Muszáj volt hajat mosnia és letussolnia, majd pizsamát vennie és lefeküdnie ágyába, mert úgy érezte menten összeesik a kiadós fáradtságtól.
Másnap hajnali három órakor viszont egyértelműen úgy ébredt, mint aki majd kicsattan az egészséges életerőtől, és semmi nyomát sem tapasztalta a megnap esti levert, életunt fáradtságnak.
Észre se vette és váratlanul megcsörrent okostelefonja, mely ,,ismeretlen hívó” számát jelezte. ,,Vajon ki lehet az? Lehetséges, hogy a tegnapi segítőkész, gyönyörű nő lenne?” – tette fel magának a kérdést, majd azonnal megérintette a hívó gombot:
– Halló… tessék… ki beszél?
– Üdvözlöm kedves Kornél! Gizus vagyok! Nem tudom emlékszik-e még rám? Csak azért bátorkodtam felhívni, mert ha van hozzá kedve beülhetnénk egy kávéra, vagy ilyesmire egy kicsit kibeszélgetni magunkat! Önnek is egész biztosan jót tenne! Mit szólna hozzá?!
– Kezét csókolom kedves Gizus! Ez igazán remek ötlet! Hol találkozzunk?!
– A Jászai Mari-téren lévő hangulatos kis kávézót nem tudom, hogy mennyire ismeri. Ott fogok Önre várni mondjuk a héten szerdán, ha az megfelel?!
– Az nagyszerű volna! Akkor találkozunk szerdán. Legyen kellemes napja! – Kornél már éppen készült volna letenni telefonját, amikor a nő még szeretett volna kérdezni valamit:
– Csupán még egy pillanatra Kornél! Én tényleg őszintén együttérzek Önnel, és személyes tapasztalatból beszélek, hogy ilyenkor egyszerűen muszáj kimozdulnia, és egy kicsit emberek közé mennie! Legyen szép napja! Akkor viszlát szerdán! – bontotta a vonalat.
Már az idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára randizni Kornél. Eltekintve egy-két balul és reménytelenül sikeredett próbálkozásától ki tudja? Lehetséges, hogy ez most egészen más találkozás lesz!
A napok meglepően gyorsan elrepültek, és eljött a szerdai nap. Kornél hófehér inget vett, és bár kicsit mindig csálén állt rajta a nyakkendő úgy volt vele, hogy szeretett volna jó benyomást tenni erre a sugárzó, gyönyörű nőre, akiről alig tudott valamit. Szándékosan háromnegyed órával előbb érkezett, mert még meg kellett találnia a hangulatos kis kávézót a sarkon. Az idő szerencsére kegyes volt hozzá, és még a napsugár is megvillantotta sugarait.
Valamivel negyed tíz körül végre besétált a kávézó ajtaján Gizella is. Látszott rajta valami kisebbfajta gondterheltség, mégis sugárzóan mosolygott, amikor megpillantotta a kissé félszeg férfit.
– Szép jó napot kedves Kornél! Nagyon örülök Önnek, hogy eltudott jönni! Könnyen idetalált, remélem?! – jöttek első bevezető kérdések, majd arcra puszi következett. Kornél gáláns úriemberek módján még a széket is előzékenyen kihúzta a hölgy előtt, amire Gizus azonnal elpirult, amire viszont ritkán volt példa, ti., hogy zavarba tudják hozni.
– Hogy érzi magát Kornél? Nincsen szüksége valamire?! Szóljon bátran! – fordult felé bizalmasan, őszintén, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Hangja gyöngéd volt, és empátiával, megértéssel teli.
– Jaj, nem köszönöm szépen! Már eddig is nagyon sokat segített Gizus! – szabadkozva hárított, mert így szokta meg.
– Csak ne szabadkozzom kedves Kornél! Ilyenkor természetes, ha igénybe veszi néhány barát segítségét. Milyen kávét szeret? Én élek-halok egy könnyed fahéjas Latte Machiatoért. És Ön?!
– Ö… én csupán reggelente szoktam tejeskávét fogyasztani…
– Ó… értem! Akkor esetleg egy üdítőt?
– Azt köszönettel elfogadom.
Gizella már járhatott több alkalommal is ebben a modern, mégis hangulatos kávézóban, mert a pincér biccentő mosollyal jelezte, hogy ismeri őt, amikor rendeltek.
– Igen… és ennek a kedves úrnak hozna egy kis süteményt?
– Természetesen hölgyem! Mit parancsol az Úr?! – fordult a pincér kérdőn Kornél felé.
– Talán egy kis karamellás tetejű krémest… - nyögte ki.
– Azonnal hozom! Addig érezzék jól magukat.
Gizus kedvesen biccentett, mire Kornél még odavetett az elmenő pincérnek egy halk ,,köszönömöt.”
Kihúzták a kért italokat, és két adag friss karamellás krémest.
– Hmm… mennyei ez a krémes! – Gizus máris fogott egy aprócska tortavillát, és nem zavartatva magát megkóstolta a sárgaszínű, rugalmas masszahabot. – Istenien készítik itt!
Kornél csupán csak nagyon óvatosan mert csipegetni a finom süteményből, mert nem illett a szituációhoz, ha most azonnal falni kezdjen, ami gyerekkori kellemetlen szokásai közé tartozott. Úgy érezte muszáj feltennie talán a legfontosabb kérdést, ami állandóan elméjében motoszkált azóta, hogy megismerkedtek:
– Bocsássa meg a kérdésemet Gizus, de kérem mondja meg őszintén, hogy miért segít nekem?!
A gyönyörű, fiatal nő mogyoróbarna, ártatlan szeme kissé meghökkent, meglepett kifejezést öltött, aztán egy megértő mosoly kíséretében óvatosan átnyúlt az asztal felett, és megszorította a férfi verejtékezésnek indult mancsait.
– Tudom, hogy ez kicsit idétlenül fog hangzani, de nagyon megsajnáltam magát, és nagyon szomorúnak, és elveszettnek tűnt a szupermarketben. De ha ez zavarja, vagy kellemetlen, akkor csak egy szavába kerül, és lekopok végleg magáról.
– Jaj, ne haragudjon! Én tényleg… nem úgy gondoltam…
Végig beszélgették egy teljes délelőttöt, majd kora délután felé mindjárt megbeszélték, hogy mikor fognak immáron másodjára is randizni egymással. Amikor alkonyodott, és a nap utolsó vérpiros szirmaival megérintette a horizontot tétován egymás szemeibe néztek, és mintha egymás lelkeik azt suttogták volna, hogy ők összetartoznak, hiszen lelkitársakká váltak.

KÉTÉLTŰ EGÉRLYUKAK NYOMÁBAN

A nem-látszat kicsinyes,
egykedvű metafóráit
a lyukas fény is alig háborgatja;
aprócska egérlyukak
sem készülődnek senki
emberfia fogadására.

Ugyan, minek is tennék?!
Az ember akár a sztoikusan
szemlélődő, vagy épp csupán
kíváncsi turista járkál
a sorsfordítókat tartogató
történelmi kataklizmák termein át,
s miközben gyűjtögetné
összekuporgatott
emlék-tördekeit körötte
immár az archaizált
mulandóság szedegeti
egyre halandó áldozatait.

Minden tájékoztatás nélkül
miért kell egyáltalán kész
tények elé állítani
már minden embert?!

Mintha immár mindenki
vacsoraasztaláról régen
ellopkodták volna
a Valóság groteszk fedezetét;
fantom-fájdalmak
zsigerileg még egyre
benned sajognak.

De vigyázat! Meglehet
már nem is annyira sokáig.
Kettős kötésben eltéphetetlenül
még jó volna biztos tudatban,
ha az ember számíthatna
egy-két ismerősre, vagy jóbarátra.

A tátott sárgacsekk-száj
mindenkit ideje korán rendre felzabál.
Még most is egyre
mogorvábban, vészjóslón
ülnek csontváz-karmú fákon a varjak,
elrabolt károgásukkal
felriasztják a lélekben a félelmet…

Föltekeredő fájdalom
szólítja magához áldozatait,
akár egy tályogos fogyökér,
A globális gorillák
s lokális kiskirály-majmok
össze-vissza trécselgetve rohangálnak,
dörögnek s csipognak,
akár eszement kanári-banditák.

Ösztövér-öszvér hangok
bolyonganak egyre fejünk felett,
melyek már egyre érthetetlenek.
– Mert mostan minduntalan
minthacsak szándékosan
rozsdásodásnak indult volna
a szakértelem, hiszen bizalmi
sógór-koma kapcsolatok
diktálják az örökkévaló trend-divatot.

S hiába nincs egyre
többnek emeltszintű
érettségije, vagy épp C-nyelvvizsgája
– ha akad egy-két szószóló –,
hogy az abszolút garanciát
maradéktalan kivívja már megérte.

GYÁSZÖRVÉNY, SZÍV-VIHAR

A férfi pontosan november utolsó hetében töltötte be a negyvenkettedik életévét. Még együtt leszedték a karácsonyfát csontsovánnyá zsugorodott édesanyjával, amikor alig egy héttel később a sokat szenvedett asszony váratlanul meghalt.
A férfi – akit kicsit mindenki –, örök gyerekként kezelt, hiszen nem voltak rossz szokásai; nem ivott, nem dohányzott. Sőt kicsapongó, vagy bűnözői életmódot sem folytatott valósággal totálisan padlóra küldte a megfellebbezhetetlen emberi ítélet; imádott édesanyja már soha többet nem fogja megvigasztalni, ha szomorú, vagy bánatos, soha nem készít neki fahéjas porcukros tejbegrízt, amit kiskorától rajongásig imádott, és már sohasem ismerheti a sem a férfi élettársát, sem a gyermekét, ha egyáltalán ebben az életben ez még megadatik még neki.
A lelkiekben összetört férfi zsibongó, kattogó agyában egymást követték a megoldandó, megválaszolásra váró kérdések: miként és vajon hogyan kellene intézkedni?! Hiszen még sosem került ennyire tragikus és váratlan helyzetbe. Tanácstalanságában előbb imádott nagymamáját hívta fel okostelefonján, aki üvöltve mondta a telefonba, hogy azonnal hívjon mentőt. Később pedig szomszédasszonyát kérte meg, hogy legyen a segítségére.
Két jól megtermett, tagbaszakadt mentőstiszt érkezett alig tíz perc múltán a férfi lakásába. A nyurga, soványabbik közölte vele a tényeket, miszerint: itt már nem volt értelme sem az újraélesztésnek, sem más életmentő beavatkozásnak, hiszen a klinikai halál alig öt perc alatt bekövetkezett. Mielőtt a két mentős fél órán át adminisztratív papírokat töltögetve sietősen elment a lakásból, még közölték, hogy a hivatalos halottkém délelőtti órák környékén várható, és persze még hanyagul odavetették, hogy őszinte részvétjük, és hogy sajnálják, hogy így történt a dolog.
Időközben a nagymama is megérkezett, hála a férfi unokabátyának, aki már élt át hasonló tragédiákat két szülőjével, így pontosan tudta mit kell tenni.
– Édes fiam! Hát mi lesz teveled?! Mondd meg nekem?! – kérte, követelte sírógörcsök közepette a most törékenynek, védtelennek, egyszersmind totálisan kiszolgáltatottnak látszó, idős, özvegy asszony.
A férfi unokabátya igyekezett bátorítani, bíztatni rokonát:
– Hát kedves Matyikám! Őszintén sajnálom, és ebben a nehéz percben… de mindenben számíthatsz rám! – fogalmazott egyértelműen.
A hivatalos halottkém egy húszas évei végén járó, csinosan, elegánsan öltözködő nő volt, aki kötelezően előírt egészségügyi maszkot viselt, és már-már kínzóan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá semmihez, és ne fogjon meg semmit.
– Jó reggelt, kívánok! Ön az elhunyt rokona? – következtek a szokásos értelmetlen, hivatalos, vége-hossza nincs kérdések.
A férfi némán bólintott.
– Tisztelt Uram! Ne haragudjon, de beszéljen kicsit hangosabban, mert nem értem! – hivta fel kicsit szigorúan a figyelmet az elegáns nő bizonyos feltételek betartására, mire a férfi kinyitotta a száját, és azt mondta, amit kérdeztek tőle. Ez az eljárás is legalább negyvenöt-ötven vaskos percet vett cakumpac igénybe.
– Elmagyarázom, hogy most az történik, hogy hívtam maguknak a halottszállítót, akik két órán belül lesznek itt! Ezeket a hivatalos dokumentumokat fogják maguktól kérni, ha megérkeznek! Akkor hát, minden világos?! – nézett előbb a férfira, később az unokabátyára, és legvégül a könnyrohamokkal küszködő nagymamára.
– Minden világos! – felelte halkan, tárgyilagosan a férfi. – Köszönjük, hogy idefáradtak!
– Kérem! Ez nálunk szakmai kötelesség! – A csinos, szájmaszkos nő felállt a kis étkezősarokban lévő székről; elpakolta holmijait, majd kollegájával együtt már távozott is, mintha egyéb sürgős, halaszthatatlan dolga lenne.
A halottszállítókra még így is majdnem két és fél órát kellett várni, hiszen hétköznap lévén dugó-dugó hátán volt a belvárosban, így totálisan bedugult a közúti közlekedés.
A kétségbeesett férfi azonnal csipkebogyóteát főzött a nagymamának, és kent neki egy kis vajas kenyeret, hiszen az idős, betegeskedő asszonynak gyógyszereket kellett bevennie, többek közt azért, hogy instabil, és ingatag vérnyomását egyáltalán kordában tudja tartani.
A halottszállítók is párban jöttek. Két középkorú ember, akik egy acélkeretes hordágyat cipeltek magukkal, és azonnal kezdték megszabadítani a holttestet a fölösleges bizsuktól, és ékszerektől.
– Ne aggódjék Tisztelt Uram! Vigyázunk az édesanyjára! Őszintén sajnáljuk a dolgot! – őszintének ható szavuk mögött csupán a kötelezően előírt protokoll, és formalitások megkerülhetetlen válasza sorakozott. A kihűlt testet felrakták a gurulós, acélágyra, becsomagolták fekete zsákba, majd, amikor húsz perc múltán mindennel elkészültek közölték a hozzátartozókkal, hogy az adott kerület patológiai osztályára szállítják, mert ők illetékesek kiállítani a halotti bizonyítványt, és csak ennek az okmánynak a segítségével tudják az elhunytat eltemetni.
A szomorú férfi minden embertől igyekezett megkérdezni kérnek-e frissen főzött fekete kávét, ám minden hivatalos személy, aki a nap folyamán megjelent udvariasságból-e, vagy kötelező emberi együttérzésből azonnal elhárította a felkínált gesztust.
Időközben a nagymama is megpróbált enni pár falatot, hogy gyógyszereit maradéktalan bevehesse, majd együtt kezdtek merengeni, töprengeni azon, hogy vajon mibe is halhatott bele a felnőtt férfi édesanyja?!
Hogy beteg volt-e? Kétségtelen, hogy súlyos daganatos betegséggel küszködött, ami visszafordíthatatlannak bizonyult, mert a test előbb-utóbb feladta a küzdelmet, amikor már a máj sem tudott megfelelően működni.
– …De hát édes fiam! Mesélj el öreganyádnak mindent, ami ebben a három napban történt! – követelte szépen kérve az idős özvegyasszony, miközben állandóan rohamosan könnyek fojtogatták a torkát.
A férfi az elejéről kezdte. Semmit sem hagyott ki, miközben egyfolytában önmagát vádolta azzal, hogy talán, ha előbb szólt volna a rohammentőknek, ők még megtudták volna – átmenetileg hosszabbítani imádott édesanyja tiszavirág-életét.
– …De hát, hogy történhetett ez, amikor sugárzó, életvidám asszony volt, és ment, és tette a dolgát?! – A szomorúságában megtört nagymama most legszívesebben az egész világra szabályosan rázúdította volna a tehetetlennek hitt haragját, hiszen egyetlen lányát veszítette el a betegségben vívott harcában.
– Nagymama… kérlek próbálj megnyugodni… - kérlelte annyira megértő, kedvesen, és rendkívül gyöngéden a felnőtt férfi, mintha csak egy kisgyereket kellene beszélnie, vagy megvigasztalnia.
– Engem te ne merészelj nyugtatgatni, édes fiam! Hát nincs elég bajunk, és akkor még ez is! Miért kellett ennek a rusnya életnek az én drága lányomat is elvennie! – az asszony sötétbarnás szemeiből újra feltörtek a megállíthatatlannak tetsző záporkönnyek.
Nemsokkal később egymás után telefonhívások zavarták meg a gyász és az emlékezés átmeneti folyamatát, és persze minden hozzátartozót, rokont, és ismerőst egyetlen kérdés izgatott: miben halt meg az elhunyt?!
– Kedves Matyikám! Tudd, hogy mi mellettetek állunk, és ha bármiben segíthetünk csak szóljatok bátran! Hogy történt az eset?! – kérdezgették innen-onnan az ismerősök.
– Sajnos még mi sem tudjuk biztosan… - válaszolta a megtört férfi, hiszen nem látta okát annak, hogy mi értelme volna a szennyest, és bizalmas információkat más orrára kötnie, így inkább udvariasan a diplomácia álláspontjára helyezkedett.
A temetést a férfi unokbátya fizette, hiszen az állítólagos rokonok nem szívesen nyúltak zsebeikbe, talán nekik sem volt annyi, amennyivel hozzájárulhattak volna a temetés előkészületeihez.
Amikor eljött a temetés újfent a feltörő gyász alapfokozatai, és folyamatai dúltak a háborgó lelkekben.
A felnőtt férfi, a nagymama, és az unokabátyám álltak a ravatalnál, ahol egy virágmintás urnában nyugodtan az elhunyt asszony földi hamvai.
Szinte – kivétel nélkül –, precíz pontossággal meg lehet figyelni azt, hogy kik azok a jelenlévők, akikre számítani lehet, és kik azok, akik csupán merő udvariasságból, kíváncsiságból jöttek el, s kik azok, akik önzetlenül segíteni szerettek volna.
– Matyikám! Hát mit is mondhatnánk ebben a tragikus szituációban?! Együttérzünk veled, és tényleg, ha bármire szükséged lenne csak szólj nyugodtan! – válaszolták a közeli rokonok, családtagok, majd a szertartást követően már ültek is be kocsijaikba és elmentek egyedül hagyván az idős nagymamát, a felnőtt férfit, és az unokatestvért.
– Látod, édes fiam! Ez mindennek a teteje! Jól jegyezd meg, hogy ilyet sosem volna szabad csinálni! A családnak tűzön-vízen át muszáj volna összetartania, különösen most! – jegyezte meg rázkódó sírógörcsök közepette a nagymama, majd a két felnőtt férfi és a nagymama is autóba szállt és hazahajtottak.
Később a férfi összeütött ebéd gyanánt egy kis krumplistésztát maguknak, de nem igazán volt étvágyuk, legfeljebb csupán csak pár falat erejéig. Közösen ültek az étkezőasztalnál, és történeteket kezdtek mesélni az elhunytról, hogy milyen élettel teli, karakán, és határozott, makacs temperamentumos asszony volt, amikor még úgy hitték, hogy egészséges.
Valamivel kora délután magasságában a nagymama mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy épp elfelejtett valamit felpattant a kényelmes fotelből, ahol eddig üldögélt, és kijelentette kisírt, táskás szemekkel, hogy most már ideje visszaindulniuk, miután nem itt laktak, hanem a város másik végében:
– Édes fiam! Megleszel egyedül?! Van nálam nyugtató gyógyszer, ha kérsz?! – fordult halk, bizalmas hangon felnőtt unokája felé az asszonyság.
– Nem mama! Isten ments! Gyógyszert soha! Látod anyuval is mi lett!
– Az már igaz édes fiam! – igyekezett egy papírzsebkendővel egy nagy gyöngyvastagságú könnycseppet kitörölni szeméből, majd a felnőtt férfi lekísérte őket a liften, majd egészen a parkolóig, ahol már ültek is be az unokabáty kis kétszemélyes furgonjába, hogy az idős asszony hazamehessen.
A férfi még sokáig nézte őket mélázva, tanácstalan…