BARÁTSÁG, ÉS TÚLÉLŐCSOMAG

– Édes fiam most aztán felkötheted a kisgatyádat! – szólt rám anyai nagyanyám. – Mindig tanuld és jegyezd meg, hogy sosincs semmi ingyen, és hogy az átkozott pénzt foggal-körömmel fogni kell, mert különben hamar kicsúszik a kezed közül. – Utolsó bölcselkedő szavai igazándiból már fenyegetésbe burkolt utasításoknak tetszettek, melyeket folyamatosan irányításmániás lénye leadott.
– …És akkor most mit kell csinálnom nagymama?! – tettem fel tétova, félszeg, kissé félős kérdésemet, mert bevalom tudatosan féltem nagyanyám régivágású, karakán, és talpraesett hozzáállásától, melyet édesanyám is megörökölt.
– Tudsz számolni, igaz-e?! – sóhajtott egy mélyet, mert általában – ha nem tudott személyesen meglátogatni –, akkor már csupán a vezetékes telefon maradhatott, mint a kapcsolattartás egyrtlen, biztospontú eszköze.
– Ha szükséges… - vetettem fel, hiszen örülhettem, hogy matek érettségin fantasztikusan híres tanárom megértette én elsősorban irodalom párti vagyok, és semmi közöm a reáltantárgyak mocsári világához.
– Jaj, édes fiam! Ne értetlenkedj, meg butáskodj itt nekem! Tessék azonnal elővenni a számológépet, és kiszámolni, hogy mennyit lehet elkölteni úgy, hogy jusson, és maradjon is! Okos fiatalember vagy te! Old meg a problémádat! – adott egy keresetlen jótanácsot újra és újra.
– De mama… – még nagyon szerettem volna kicsit elbeszélgetni, hogy legalább a lelki biztonság morzsáit érezhesse sebezhető lelkiismeretem, de addigra már imádott nagyanyám régen lerakta a kagylót, és visszatért mindennapi teendőihez.
Így történt, hogy sajnos kénytelen-kelletlen egyedül voltam kénytelen lemenni nagybevásárolni, ami – bár azt mondják sokan –, nem egy akkora ördöngősség, ám aki alapból introvertált személyiség annak sajnos bőségesen elegendő már a puszta gondolatai is annak, hogy miként fognak viselkedni vele a többiek. Egyáltalában hogyan fog hozzá viszonyulni a legtöbb közértben, vagy szupermarketben vásároló, állandóan rohanó, munkába igyekvő embertömeg.
Még szerencse, hogy a mi családunkban – kivételek nélkül –, valósággal szinte mindenki koránkelőnek számít.
Elindultam másnap kora reggel, és mivel a lakásunkhoz közeli bolt háromnegyed hét magasságában nyitja ki vásárlói előtt kapuit erős volt bennem a tartós gyanús, hogy amikor besétáltam a szupermarketbe, hogy néháy szigorúan csupán alapvető élelmiszert és tisztítószert vásároljak az ott lévő alkalmazottak nem igazán voltak feldobva tőle, hogy van aki már a tyúkokkal kell, és nem hajlandó veszteg maradni a fenekén.
– Jó reggelt kívánok! Parancsol?! – kérdezte a húsospult mögött álló, fejhálót, és orvosi hófehér sebészkesztyűt viselő, harmincas hölgy.
– Jó reggelt! Igen! Kérnék szépen húsz deka párizsit, paprikás szalámit és ha volna egy közepes csirkemell is azt megköszönném.
– Hogyne természetesen! A filigrán kis nő tüstént úgy kezdett serénykedve sürögni-forogni, mintha – legalább is –, rendkívül fontos személy, vagy közéleti személyiség volnék. Alig hat perc múltán már minden becsomagolva állt a húsospult tetején fizetésre készen.
– Ötezer hatszáz forint lesz! – közölte. – Parancsol még valamit?! – nézett vissza rám, mint aki alapból megerősítést vár.
– Nem, köszönöm! Ennyi elég is lesz! Minden jót, viszlát! – búcsúztam gyorsan, és máris tovább gallopoztam a pékárukkal frissen megrakott standhoz, mert azért nem ártott volna korgó gyomromra néminemű reggelit is néznem.
A friss pékáruknál – ki tudja miért –, mintha állandóan hömpölygő sor állt volna tétován. Mintha mindenkit a friss kakaóscsiga, a pizzás szeletek, vagy – adott esetben –, a forró olvasztott sajtos stanglik látványa ejtett volna valósággal azonnal rabul.
Egy huazas éveiben járó, leginkább kamasznak kinéző fiatal lány pakolta ki a frissen sültött sajtos, és tepertős pogácsákat, majd már ment is volna vissza a helyére, amikor megállítottam:
– Jó reggelt! Elnézsét kérek… csak azt szeretném megkérdezni, hogy a kódot minden esetben be kell-e gépelni a digitális terminálon?
– Igen, természetesen! Különben hogy akarnál vásárolni?! – jött a meglepett válasz ráadásul máris egy tegezéssel kezdődött az egész szóváltás, amint világ életemben utáltam, mégis kénytelen voltam lenyelni ellenvéleményemet, ha azt akartam, hogy előrébb jussak.
– Nagyon köszönöm! Tetszik tudni ez a mostani az első vásárlásom… - jegyeztem meg szabadkozva, mint olyasvalaki, aki legalább is díjat, vagy kitüntetésre számít ezért a valóban csekélyke kis részinformációért.
– Nagyszerű! – vetette oda félvállról a fiatal lány, és már el is tűnt a stand mögötti raktárban, mint akinek milliónál is több dolga van annál, minthogy engem pátyolgasson.
A pénztárnál kisebb kígyozó sor kezdett sebtében kialakulni, mely azért is volt kellemetlen, mert voltak olyan főként nyugdíjaskorú idősebb emberkék, akik kétkerekű kocsikat húztak maguk után, melyet jócskán megtömtek mindenfajta finomsággal, persze anélkül, hogy ebből bármit is kifizettek volna, és mikor a fekete ,,futószalagra” rátették a kefírből és két kifliből álló szerzeményeiket voltak páran, akik az orruk alatt pusmogva meg is jegyezték, hogy de jó dolguk is van a nyugdíjasoknak.
Jól láttam, hogy az életunt középkorú pénztáros nő automata gép módjára villámsebességgel húzza le a vásárolt holmik vonalkódját digitális kijelzőjével, majd várja hogy a digitális pénztárgép kiállítsa a számlát.
– Hatezer kilencszáz forint lesz! – közölte tárgyilagosan, mint akinek a szájában is azonnal megalszik a tej.
– Használhatok kártyát kérem?! – kérdeztem.
– Csak érintse oda a terminálhoz! – szólt.
Elővettem a zsebem üregéből egyik ritkán használatos kártyámat, és máris odaérintettem az autómata terminálhoz, mely pityegő hanggal adta tudtomra, hogy a tranzakció sikeres volt, tehát digitális körülmények között ki is sikeredett fizetnem vásárolt holmimat.
– Köszönöm, minden jót! Viszlát! – köszöntem el az életunt nőtől, aki már másnak a vásárlásával bajlódott, és fel se nézett a pultból.
Amikor szerzeményeimmel megindultam egy bevásárlókocsik lerakatához, hiszen ott volt egy kis mélyedés, ahol – átmenetileg –, kényelmesen bepakolhattam a dolgokat néhány szatyorba, majd fel is öltözködtem, hiszen odakint még csupán csak január végét írtunk, mikor mindennel elkészültem kicsit meglepődve konstatáltam, hogy – bár csupán alig múltam negyvenkét éves –, mégis szervezetem jelzett, hogy kifárasztotta a tartós igénybevétel. ,,Bezzeg – gondoltam magamban. Tiz-tizenöt évvel ezelőtt olyan fürge voltam akár egy bolha, vagy szöcske, és mindent és mindenkit lehagytam volna. De hát változnak az idők!”
Cammogva ballagtam a buszmegálló felé abéli hiú, és kissé nevetséges reményemben, hogy a csuklósbusz sofőrje majd segítőkész lesz, és megvár amíg odasietek az első ajtóhoz, ahol hétvége lévén volt a felszállás.
– Várjon már meg! A hétszentségit! – üvöltöttem, amikor a vezető pofátlan szemétséggel azonnal kitűzött a megállóból, és esze ágában se volt belepillantani abba a tetves visszapillantó tükrébe, hogy hátha valaki még fel akarna szállni a buszára.
Így történt, hogy bár a bérletem nálam volt – sokszor elfelejtem magammal vinni –, nem szállhattam fel a buszra. Őszintén szólva egyáltalán nem szándékoztam még húsz, keserves, és viharvert percet arra elfecsérelni, hogy várjak egy következő járatot.
Nyakamba vettem szatyraimat, és akár valami málhás szamár máris ballagva elindultam az egész lakótelepen átvágva keresztül-kasul otthonom irányába.
Így is legalább fél órámat vette igénybe mire kinyithattam kissé megfáradtan bejárati ajtómat.
Szomszédasszonyom mint afféle home office-os mintha csak megsejtette volna titkon, hogy éppen kulcsaimmal babrálok a zárban, és próbálnék végre bejutni rögtön kinyitotta saját bejárati ajtaját, és mintha szándékosan provokálni szeretett volna csupán csak azzal, hogy szokásos ,,hogy s mint vagyok?” bevezető kérdéseit igyekszik feltenni:
– Szia, reggelt! Hát te?! Hogyhogy ilyen korán? Máris bevásároltál?! – játszotta el a meglepettet, pedig barna szilvaalakú szemei sokatsejtetően személtek.
– Hát, tudod hogy koránkelő vagyok! – igyekeztem tűrhetően kimenteni magamat, hiszen voltak sajnos olyan napszakok, amikor bizonyos emberek társaságától totálisan kivert a veríték is sugárban.
– Azért az mégsem akkora baj, mintha mondjuk délelőtt tíz órakor mennél el vásárolni.
– Teljesen igazad van Zsuzsikám!
– Szükséged van bármire? Csak mindig szólj, vagy kopog be. Itthon vagyok egész álló héten.
– Köszönöm, nagyon rendes, tüneményes vagy! Most ha megbocsátasz ezeket a dolgokat muszáj elpakolnom mielőtt megromlanak. – igyekeztem gyorsított ütemben búcsúzkodni tudván, hogy szomszédasszonyom szeret csacsogni, trécselni, és ha egyszer elkezdi akkor megállás nélkül, folyékonyan önlik majd belőle a szó.
– Hogyne természetesen! Akkor… legyen szép napod! – búcsúzott, és máris visszament a lakásba valósággal villámgyorsan, mint aki valamit zokon vett, vagy épp csak tudatosan megsértődött.
Gyorsan beráncigáltam a földről a bevásárlásom zsákmányait. Még épp időben, mert időközben megint csak megcsörrent a vezetékes telefon.
– Halló… tessék…
– Szia, na hogy ment?! – kérdezte ismételten örökösen kíváncsi nagyanyám.
– Minden rendben volt, csak kicsit fárasztó az egész! – vallottam be, és még nagy levegőt is vettem hozzá, hogy a mama érzékelje erőfeszítéseimet, hogy nem volt ez az egész hiábavalóság.
– Hát édes fiacskám! Ez van! Most már hozzá kell majd szoknod az ilyesmihez, elvégre felnőtt érett ember vagy!
– Hát az egyszer már biztos.
– Van még ennivalód?
– Persze! Vettem egy csomó finomságot! Jól megleszek! – füllentettem, mert jó lett volna egy kis csípős szecsúáni szósz, vagy egy kis bolognai hússzószos alappor, de sajnos kiment a fejemből mire végigszánkáztam a sorok között bevásárlókocsimmal.
– Majd viszek neked egy kis krumplistésztát, meg májashurkát is.
– Az remek lesz, köszönöm!
– Sajnos nem tudom megmondani édes fiam, hogy mikor tudlak meglátogatni, mert beteg öregasszony vagyok, akinek már állandóan fájnak az ízületei. – vallotta be megtört, sírásra hajló hangon.
– Nem lesz semmi baj, mama! Örülök, ha beszélhetünk telefonon is… - igyekeztem úgy ahogy megnyugtatni.
– Akkor eszegess ebédre pár falatot, és később még délután felhívlak! – válaszolta, majd le is rakta a kagylót, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Gyorsan átöltöztem otthoni jóval kényelmesebb melegítőmbe, majd gyorsan elpakoltam mindent, amit sikerült megvennem, aztán kezdődhetett a továbbfejlesztett főzési tudományom. Forró, sós lobogó vízbe ki kellett főzzek egy kis tésztát, majd hozzáadni néhány fűszert és szószt a tegnapról megmaradt pörköltalapból, hiszen a jelszó: nem szabad semmit sem elpocsékolni, mert drága már az alapanyag is. Nem telt el tízenöt perc sem, és máris készen volt a továbbfejlesztett, kicsit felturbósított pörköltestészta. Tehát az ebéddel már meg is voltam. Aztán jöhetett egy kis takarítás egy villámgyors kiadós porszívózás és portörölgetés kíséretében. Azokat az átkozott bakapelyheket valósággal képtelenségnek tűnt hatékonyan eltűntetni, de azért minden tisztítószer praktikát igyekeztem bevetni. Végül, amikor már úgy ítélhettem meg, hogy rendes és tisztaság uralkodik, és nincs az az átható porszag kicsit megpihentem, és pihenésképp levittem a szemeteskukát, majd ellenőriztem a postaládát is – csupán a biztonság kedvéért –, hátha hivatalos irat, vagy számlák érkeztek. Sose lehet tudni.
Néhány órával később régi gyerekkori ismerősöm látogatott meg, aki már két gyerkőc büszke anyukája is volt egyben.
– Szia, drágám! – ölelt magához, mintha sose akarna elengedni.
– De régen is találkoztunk, igaz-e?!
– Hát bizony, bizony! Megvan már húsz éve is!
– Hogy repül az idő, nem igaz?! – csodálkozott el.
– De te fantasztikusan sugárzó vagy, mint mindig! – igyekeztem bókolni.
– Ó, hát nagyon köszi! – cuppanós puszit adott pufók arcomra, miközben folyamatosan mosolygott legalább háromszázezer forintba kerülő fogkrémreklám-mosolyával.
– De ez így van! S ha jól hallottam két fantasztikus gyerkőcöd is lett időközben!
– Igen, tudod megbeszéltük a párommal, hogy szeretnék gyereket, és mikor kiderült, hogy kétpetéjű ikrekről van szó mi voltunk a legboldogabb emberek. – dicsekedett, majd levette márkáns csizmáit, és belépett szerény hajlékomba.
– Ehhez őszintén gratulálok!
– …És veled mi a nagy harci helyzet?! – érdeklődött kíváncsian, miközben kihúztam előtte gavallér módján a széket, hogy helyet foglalhasson.
– Hú, hát tudod sajnos nekem nem alakult valami fényesen az életem. A barátnőm is szakított velem, mert szerinte csóró vagyok, és az is maradok, és hát január végén édesanyámat is elveszítettem… - vallottam be.
– Jaj, te drága! Ez szörnyű! – azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg, és ölelgetni, vigasztalni, meg babusgatni kezdett. – De hát drágám miért nem szóltál nekem azonnal?! – kérdezte enyhe váddal hangjában.
– Tudod jobb volt így, mert az emberek többsége azt gondolná, hogy csak sajnáltatni akarom magamat, hogy súlyos veszteség ért!
– Ha nem veszed zokon szívecském, ezen sürgősen változtatni fogunk! Szépen most mindjárt felírjuk, hogy mire van pontosan szükséged, és bevásárolunk neked!
– Hát… igazán nem kellene… - gyerekes szabadkozásommal sosem tudtam zöldágra vergődni.
– Semmi de! – utasított. – Neked most minden segítségre szükséged lesz! És különben is! Mire valók a régi jóbarátok?!
– Hát igaz, ami igaz!
Máris macskakaparásszerű körmölésével sebtében lefirkálta azokat a dolgokat, amire még szükségem lehetett, majd amikor végzett a cetlit gondosan összehajtogatta és eltette kis retikül táskájába megígérve, hogy a héten bevásárol, és el is hozza a vásárolt dolgokat.
– De most aztán kiadósan vesézzük ám ki a dolgokat, mert mindent tudni szeretnék rólad mióta nem találkoztunk! – azzal megint helyet foglalt. Sharon Stone módján hosszú, szupermodeleket megszégyenítő karcsú lábait keresztbe fonta, és sokat sejtető, vesébe látó kék szemeivel máris csüngött minden kimondott szavamon, amit viharvert életemről csak elmeséltem. Így telt el gyakorlatilag bő négy és fél óra, mire besötétedett.
– Azt hiszem lassacskán mennem kell, mert a gyerkőceim is már hazajöhettek a suliból, és hiányozhatok nekik is! – emelkedett fel ültéből.
– Hát persze! Ne haragudj, hogy feltartottalak! Köszönöm, hogy itt voltál, és rengeteg sok lelkierőt adtál. És legalább kiadósan kibeszélgethettük magunkat.
– Ugyan ne butáskodj, drágám! Ez csak természetes! De azért néhány gimis barátnőmet majd jól leszidom, hogy még mindig elfelejtettek megltáogatni téged, akinek nagyon sokkal tartoznak.
Kikisértem a bejárati ajtóig, majd újból szorosan magához ölelt, és arcon is puszilt jó párszor.
– Szegény kis drágám! Annyira aggódom érted és féltelek! – vallotta be remegő hangon, amikor liftbe szállt, és én is lekísértem az épület bejáratáig.
– Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, csak ez most egy nehéz helyezet lesz… - mondtam ki azt amit már ő is milliószor lepergetett magában.
– Akkor a héten megveszem, amire szükséged van, és újból eljövök hozzád drágám! Addig is fel a fejjel, és kitartás! – búcsúzott, amint beszállt a négykerék meghajtású terepjáróba, ami egy kisebb vagyont kóstált.
Visszaentem a lakásba, és megint rámtört egy kissé különös viszolyogtató érzés, mondván; már megint egyedül maradtam zsongó gondolataimmal.

KÖNYVJELZŐK A SZÍVBEN

Nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom egyenesen utáltam, és hányingerem volt az egyetem délután, és kora estébe nyúló foglalkozásaitól és unalmas előadásaitól.
Délelőtt viszonylag az ember teljesen biztonságosan tudhatta, hogyha az órái egymást követik, és minden flottul, és rizikómentesen megy, akkor legkésőbb déli egy óra körül szabadulhat a – sok esetben –, idegőrlő robottól.
– Na, mi a pálya csajok?! – köszönt vagányul Anna a nagyon szexis, koktélruhájában, mely szívdöglesztően sejtetni engedte a finom ruhaanyag alatt megbújó körteformái melleit, és a rugalmas popsiját a többi lány legnagyobb irigységére, akiket a genetika sajnos nem ajándékozott meg ennyire jó testi adottságokkal.
– Te most szórakozol, vagy csak hülyíteni akarsz édesem?! – förmedt rá félig viccesen, félig csipkelődve bosszúsan Gizus, akiről tudni lehetett, hogy kicsit mindent komolyabban vett, mint kellett volna, és míg egyetemisták voltunk hajlamos volt úgy viselkedni, mint aki tartósan képtelen a lazításra.
– Mondjátok, hogy nem totál szívás az, hogy este fél hétre tette az az átkozott banya a piszchológia zárthelyit?! – vetette fel, majd mindenkin végigtekintett.
– Na, most mondd meg! Ezt a pofátlanságot! De ismervén Klárika nénit az alkoholistáknak való répavörös fejével még be is hajtja. – vágta rá a számítógépzseni pápaszemes Eszter, akinek fotografikus memóriája segítségével másodpercek alatt képes volt kiolvasni, és meg is jegyezni Tolsztoj Háború és békéjét, amihez három év is kevés lett volna.
Én kómotos kedvvel elővettem válltáskámból rántotthúsos szendvicsemet, melyet nagy gondosággal hajnalok hajnalán jó anyám csomagolt, és eszegetni kezdtem. Egyrészt kiadósan korogni kezdett a gyomrom a tartós éhségérzettől, másrészt úgy voltam vele, hogy jobb a semlegesség pártján állni, semmint egyik, vagy másik csoporthoz, vagy véleményhez csatlakozni. A hölgyek persze rafináltan azonnal kiszúrták, hogy lapítok egyéni meggyőződésemmel, és akár a csicsergő kiscsibék máris körbevettek, és a nagyalakú aula összes valamirevaló, nagyon kényelmes orvosifehér puffos foteljét a saját fotelem közelébe húzták-tolták, hiszen legyőzte őket a kíváncsiság, hogy vajon személy szerint én, mint gondolok néhány dologgal kapcsolatosan?
– És te Kornélka? Mit gondolsz?! – kérdezte Kata, akibe titkon halálosan belezúgtam, de eddig jobbára a kapcsolattartás romantikus szabadversek formájában merült ki, melyek mind elolvasott, és jókat derült, nevetett, vagy kuncogott rajta.
Még egy csók se csattant el soha kettőnk között, pedig akkor már két és fél éve gyakorlatilag intenzíven ismertük egymás gyengepontjait.
– Őszinte választ vársz édesem, vagy füllentsek?! – kérdeztem rá félig nyíltan, félig viccesen, mert tudtam, hogy valósággal beleborzong már a gondolatba is, ha ,,édesemnek” szólítom.
– Az őszinte válasz bőségesen elég lesz drágám! – vetette lezser hanyagsággal oda.
– Nos, hát akkor… - mély levegőt vettem. – Szerintem brutál genyóság az egész. Nekem kora este már az agyam sem fog, nemhogy komplett dogát írjak valami eszement fejlődéslélektani krízisről. – vallottam be.
– Látod drága Kornélka! Pontosan így szeretlek! Légy mindig őszinte és talpraesett! – sugárzóan elmosolyodott, de úgy, hogy arra a legtöbb férfi ösztöne és vérméséklete valósággal azonnal bezsongott.
– Na, csajok? Akkor ki miként tervezi eltölteni a hátralévő délutáni órákat? – kérdezte Kriszta, aki úgy döntött – legalább is egyelőre –, hogy visszamegy az albérletébe, hogy tanulgasson, készülgessen még egy kicsit. Egyébként is egy ázott, lestrapált verébre hasonlított egész fizimiskája.
– Szerintem mi addig talán beülhetnénk a könyvtárba tanulgatni, elmélkedni kicsit… - vetette fel jó ötlet gyanánt Eszter.
– Oké! Akkor tapizunk pontosan este fél hétkor. Senki se késsen, mert tudjátok milyen Klári néni?! – búcsúzott a társaságtól estig Kriszta, és már szedte is a lábát, hiszen semmi kedve sem volt lekésni a buszt.
A vegyesre sikeredett társaság többi csajos tagja kisebb klikkeket alkotva egymás között máris bevette magát a tágasan felújított könyvtárba, és a felső emeleti rész hátsó kuckójába kvártélyozták el magukat. Mi ellenben kilógtunk a Rákóczi úton lévő jópofa kínai büfébe kajolni egy jót, mert néhány hölgyemény kissé megéhezett. Sosem értettem azokat, akik alig voltak ötven kilók vasággyal együtt miért kell golgotai kálváriák kínjaival sanyargatniuk, kínozniuk saját észbontóan bombázó testüket?!
Vettünk tofus, szójaszósszal jócskán nyakon öntött tésztakülönlegességeket, egy kis zöldborsós ízesítésű zöldséges rizottót, mert Katáról kiderült – alig két év múltán –, hogy vega étrendet követ, és persze ki nem állhatja a húst. Aztán komótosan a Wesselényi utcán át visszaandalogtunk a Kazinczy utcai aulába, hogy elfogyasszuk közösen szerzett zsákmányainkat. Valósággal gasztronómiai, és egyúttal kulináris élvezet volt nézni, és bámulni, hogy hogyan esznek, falatoznak, rágcsálnak, csipegetnek a hölgyek. Mintha a testük, arcuk, és szájuk is egyfajta különleges ritmikus táncmozgást követett volna, amire csak a nők képesek. S miközben jóízűen falatozgattak kuncogva fel-felnevettek kisfiús naiv zavaraimon.
– Na mi van Kornélka?! Még sosem láttál nőket kajálni?! – kérdezte Gizus, akinek szójaszószos lett enyhén telt ajka, de csöppet sem zavartatta magát, mert szerinte ez is hozzátartozott az élményhez.
Az este hamar leereszkedett. Nem tudni, hogy vajon azért-e, mert főként a téli, őszi időszakban hamar esteledik, vagy csupán csak azért, mert nagyon is élveztük egymás sziporkázóan önfeledt, és szellemes társaságát, végül a pszchológiai zárthelyi dolgozat megírására az aula egyik háromszáz férőhelyes nagyelőadójában került sor közvetlenül a portásfülke mellett, ahol kettőzött műszakban váltották egymást a portások.
Klári néni már megint úgy festett, mint egy tipikus alkoholista. Répavörös arccal, táskák kialvatlan szemekkel tétován bámult ki a vakvilágba. Egy rövid szakmai ismertetést követően máris osztogatni kezdte egyenként az A/4-es méretű nagyon hivatalosnak látszó teszteket, melyeket kötelezően kékszínű tollal illett kitölteni.
– Hölgyek és Urak! Őszintén remélem, hogy készen állnak a feladatra és sikerült kicsit felturbózni az agytekervényeiket. – jelentette ki.
– Kornél kedves! Maga, hogy készült?! – fordult közvetlenül felém.
– Hát tanárnő… az attól függ, hogy mihez képest?! – lehetséges, hogy ez volt a baj, mert egy hallgató nem felelhet kérdésre kérdéssel.
– Nem mondjon ekkora szamárságot kedves uram! – szólított fel, majd lerakta a padsor szélére a tesztemet, és visszament a visszhangos előadóterem leghátsó részéhez a nagyméretű, tekintélyparancsoló tanári asztalhoz.
– Erre a tesztre van összesen negyvenöt percük! Nem szükséges sietni, kapkodni! Ismerősek lesznek a kérdések! Mindenkinek sok sikert! Óra indul! Kezdhetik! – adta ki az általános vezényszót.
Az egész társaságon valósággal totálisan úrrá lett a holtfáradtság, és még a legbriliánsabb koponyákon is, mint a számítástechnikai guru Eszter, vagy a bölcsész Kriszta jócskán mutatkoztak az egyetemes levertség, tunyaság, és tartós álmosság jelei. Alig bírtuk a szemeinket nyitva tartani ily kései órán, nemhogy még egy részletes és összefoglaló dolgozatot írjunk meg.
Mint az később kiderült Klári néninek is megvoltak a maga ún. személyes kedvencei, akik mézes-mázos szavakkal beférkőztek bizalmába, és ezáltal kiváltságokat élvezhettek. Volt egy rásózta frizurás, fejpántot viselő provokatívan fekete ruhát viselő hölgy, aki már alig tíz perc múltán beadta dolgozatát, és később ki is derült, hogy négyes alát sikerült összehoznia mindenki megdöbbenésére.
Társaságunk tagjai csak ültünk méla, bamba szemekkel, és gondolatban már egy pihe-puha ágyról álmodoztunk, ahova a fáradt napszak végén lehajthatjuk fejeinket aludni. Végül aztán Klári néni rozsdás fazékhangja térített azonnal magához:
– Hölgyek és Urak! Az idő vészesen fogy! Még tíz percen át dolgozhatnak!
Esküszöm olyan volt az öreglány mintha egy kiképző őrmester lett volna, akinél a kudarc egyenlő a valóságos vereséggel, és az embernek még véletlenül sincsen második esélye, hogy kijavítsa saját hibáit.
Végül kénytelen-kelletlen beadtuk a hibásan kitöltött zárthelyi teszteket, amiket Klári néni már másnapra hozott kijavítva, és rendkívül bosszús, mérges volt, mert szinte egy-két nyalizógépen kívül mindenki elégtelent írt. Persze a következő alkalomra délelőtt fél kilenckor került sor. Ott négyesek, és hármasok voltak túlsúlyban.
Mondtuk is magunkban sokat emlegetve eztán, ha egy nyavalyás nappal később kellett volna dolgozatot írni, mennyivel előbbre tartanánk.

SZÉLHÁMOS TÁNC-PARADOXON

Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.

Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapaszkodnak;
mintha rágcsálóként máris
egyszerűbb volna e mostani hitvány,
mihasznáknak való élet.

Rigolyák s nyavalyák hálóiban
vergődve, kalimpálva,
hétköznapok pofonjai közt
botladozva szívós
s konok igyekezettel,
akár a gyűrűs állat kellene
előrébb furakodni,
míg csak lehet a lehetetlenségben
is még reménykedve
legalább egy kis ideig.

Visszahúzódtek immár
önző-önös peremvidékeik
mögé a csönd határai;
céltalan vergődések háborgatják
az egyszerű átlag álmait,
terveit, akár a testet öltött,
fájó Hiány, melyhez foggal-körömmel
ragaszkodni illik, még tán akkor is,
mikor tudható:
csakis önmagunkban bízhatunk.

A ki-nem-érdemelt boldogság
és öröm dohszagú áradása,
amit – általánosságban –,
tudatos, gyors bűntudat
s megbánás is követhet,
torz hétköznapok szent
zűrzavarában alaktalanul
kavarog egy-egy gyámoltalan,
árva gyermeki vallomás,
ami a többséget azonnal megrendíti,
s tán el is gondolkoztatja
tettek s cselekvések nélkül.

Mintha egyre nélkölözhetetlenebbé
válnának a megszokott,
önmagukat megismétlő,
rutinszagú feladatok;
lekicsinyelt, bagatell semmiségek,
melyek még szilárd támpontokkal,
lelki biztonságokkal szolgálhatnak
a felbolydúlt, hiéna-Világban.

Kicsinyes önzéseink bármában
botladozva kisstílű,
szánalmas önigazolások
színpadán ripacskodnak
meglepően sokan.

A sárkányölő hősök régóta kipusztultak,
már csak lúzer-balekek,
celeb-pancserek maradtak
az emberek nyakán,
akár a szélhámosok,
akik bármiáron
érvényesülni s túlélni akarnak.

Az egyidejűleg becsapott,
alkalmi hóhér-statiszták se biztos,
hogy elvállalják a rájuk
kirótt szerepet, hiszen
az ún. szátgázsik is
folyamatosan megélhet
éssel küszködnek.

KRUMPLIPÜRÉ ÉS KENYÉRILLAT

Nagyon szerettem volna végre kristálytisztán, csupán a logikai összefüggésekre hagyatkozva megértetni imádnivaló, ugyanakkor nagyon karakán, és vehemens anyai nagymamámmal miért is olyan nehéz és fáradtságos dolog hat teljes kerületet az embernek négyszeri átszállással megközelítenie. Arról már nem is beszélve, hogy az ugyancsak kellőképp megterhelő visszaút alkalmával a nagymama egészen biztosan pakol egy kisebbfajta ételcsomagot, mely akár bátran kenterbe veri a népélelmezési szakosztályt is.
Mindent százszor ellenőrzők, egész egyszerűen azért, mert csöppet sem kedvelem a váratlan meglepetésszerű helyzetet, amikor az emberrel – nagy általánosságban –, csupán csak megtörténnek bizonyos dolgok. Előbb felkapaszkodok a matuzsálem-járatra elkeresztelt, rozoga csuklósbuszra, melyet jó volna a kicserélnének, de hát az önkormányzatnak szinte sosincs pénze, majd a Déli pályaudvar hömpölygő embertengerében találom hirtelen magam, mely szó szerint valósággal máris elsodor magával. Egy-két kéregető, vagy tajt részeg hajléktalan szófoszlányai ütik meg rendre fülemet:
– Hé, öcsi? Nincsen ezer forintod?! – kérdezi az egyik, akinek már most így hajnal felé borvirágos az arca, tehát totál be van állva. Rá se hederítek, és megyek tovább, hiszen megvan nekem a saját magam dolga.
A kettesmetró mozgólépcsős alagútja előtt két marcona, tagbaszakadt, gorilla külsejű biztonsági jegyellenőr kéri a bérleteket és a jegyeket. Nagy nehezen előkaparom a megfelelő utasbérletet, mely minden esetben egy bő hónapig érvényes. Az egyik odanéz és int, hogy mozgólépcsőre léphetek, mely valósággal azonnal a mélybe visz, ahol a szerelvény baljóslatú csikorgással máris fékezni fog pillanatokon belül.
Gyerekkoromtól kezdve valósággal rettegtek az alagútszerű, szűkös járatoktól. Nem mintha klausztrofóbiás lettem volna. Egész egyszerűen csupán csak így alakult. Beleszagolok az égetett gumiabroncs levegőbe. Olcsó cigibűz csapja meg az orromat, majd arcomat az alagút torkából áramló húzat kólintja fejbe. A szerelvény csikorgón megérkezik. Mintha én volnék Zsivágó doktor, aki éppen most kelt át az orosz sztyeppék dűnéin, hogy Larához rohanjon. Ugyanakkor állandóan a Volt egyszer egy vadnyugat c. westerneposz harmónia-dala szól a fejemben. Talán nekem is el kellett volna hoznom hazulról a szájharmonikámat. Nem is tudom, hogy tíz év alatt hova tehettem?
A szerelvény kinyitja automatizált ajtóit, majd belépek, és egy kevésbé gyanús ülőhelyet igyekszem választani magamnak, hiszen így is több mint tizenkét megállót vagyok kénytelen utazni keresztül-kasul a városon, és egy csepp kedvem sincs állni. A Deák-téren aztán egyszerre csak irdatlan, változatos embertömeg tolakodik be az utasfülkébe, mintha elkéstek volna, vagy épp lemaradnának valamiről.
Jönnek bő szoknyában a Tóth asszonyok, akik a Bosnyák-térre igyekezhetnek, hogy eladják már eredetileg is kiszuperált, kissé ócskának, és lepusztultnak kinéző lepedőiket. Két nagymamakorú hölgyemény mintha szándékosan csupán azért foglalt volna helyet közvetlen mellettem, mert már évtizedek alatt megszokhatták, hogy nekik saját ülőhelyük van, és akárcsak a zsémbes kotlósok egy tyúkólban abban a percben, hogy leültek máris nyilvános, szándékosan kekeckedő traccspartit tartanak amiatt, hogy én egyáltalán, hogy mertem venni a bátorságot, hogy oda üljek, ahová általában ez a két matrónaság szokott ülni.
– Látod Borikám! Ezek a mai fiatalok! Bezzeg mi az ő idejükben! Harminc kilométert kellett gyalogolni, ha faluhelyen akartunk friss ivóvizet! – így az egyik öregasszony.
– Ugyan már Margitkám! Ne is törődj vele! – inti le barátnéját a másik idős asszonyság.
Miután később sem szándékozom elmozdulni a helyemről, és a metró is legalább három-négy megállót haladt folyamatosan így a két öregasszony megelégeli ezt az egészet, és inkább úgy dönt, hogy felállnak, ahol eddig ültek, és átszállnak egy másik szerelvényre, mely ugyancsak az Örs Vezér tere felé közlekedik.
Aztán jön egy csapat suhancképű egyetemista. A fiatal felnőttek lelkes, kreatív kis társasága egyszerre meghitt, békekorabeli emlékeket idéz fel. Két álomszép fiatal, felnőtt hölgy is a társaság tagja, akik mintha megsejtenék, hogy én is ott vagyok. Tüstént a hétköznapi témákat is igyekeznek megfűszerezve valami pikáns kis anekdotázással.
– …És akkor képzeljétek csak el, hogy Ádám mennyire nagyszerű pasi! Még rózsacsokrot is vett, meg színházba is elmentünk. Gyertyafényes vacsora, miegymás. – lelkesedett nagyokat sóhajtozva a szőkehajú bombázó.
– Egy nagy szart vitt téged bárhova is! Micsoda baromság ez már! – torkolja le barátnőjét a barnahajú szépség. – Mikor tanulod már meg végre csajszi, hogy minden seggfej pasi elsősorban a farkával gondolkodik, és az eszét más napra tartogatja!
– Persze ezt most csak azért mondod Dorka, mert te szakítottál a Gáborral!
– Ennek ehhez semmi köze! És különben is! Felnőtt, önálló nő vagyok! Azzal élek, akivel csak akarok! Gáborka nem állt éppen a helyzet magaslatán.
Az egyetemisták közül a fiatal férfiak – látszólag –, egymással vannak elfoglalva.
Néhány megállóval később komótosan leszállnak, miközben a szőke bombázó félreérthetetlenül szempilláját rebegteti felém, majd küld nekem egy puszit a levegőn át, aztán leugrik az indulni készülő szerelvényről.
Néhány megállóval később megint csak alig vannak az utasfülkében. Olyan helygazdagsággal rendelkezem, ha ezt – annak idején –, tudhattam volna, míg egyetemista voltam, akkor pénzt szedtem volna minden ülőhelyért.
Később a pillangó utcánál felszáll egy rossz, részegeskedő hajléktalan alak, és naná, hogy engem pécézett ki magának:
– Szevasz, öreg! Mondd csak, van egy fölös cigid?! – kérdez rá, holott semmi sem bizonyítja azt, hogy valaha is láncdohányos volnék. Annyira gombásak, piszkosak, retkesek a körmei, hogy valósággal azonnal hatalmába került a tartós hányinger, émelygés és undor.
– Jó napot! Bocsásson meg, de sajnos nem dohányzom! – jegyzem meg félszegen, mert a legtöbb hajléktalan, ha nem kapja meg amit szeretne sajnos hajlamos kicsit erőszakosabban, és agresszívebben nyomulni, és viselkedni.
– Semmi gond! Én is kifogytam pajtás! – huppan le közvetlenül a velem szemben lévő tágasabb ülések egyikére, és sasszemekkel végig igyekszik szemmel tartani.
Így zötykölődünk, míg a metró bennem visz bennünket az Örs vezér téri végállomásra, ahol rendszeresen leszoktam volt késni az induló buszjáratot, mely kivisz egészen Rákoskeresztúr irányába.
Így sajnos kénytelen vagyok jó húsz, esetleg harminc percet várni – hétvége lévén –, mire foghatok egy járatot. Amikor végre valahára nagy nehezen begördül a csuklósbusz a végállomásra az embertömeg már olyan mérvűvé dagadt, akár egy nyúlós, ragadós massza, ami csupán csak egyetlen csörhe egységként képes létezni. Mondom is magamnak mintegy lélekbátorítás gyanánt: ,,Hát köszönöm, de én ebből nem kérek!” Így aztán alaposan szemügyreveszem az ülőhelyek számát, és végül úgy döntök, hogy a hátsó részen fogok berendezkedni, elvégre mire kiérek az isten háta mögé a legtöbb barátságtalan, és kellőképp kellemetlenkedő utas úgy is szétunja magát, vagy pedig hamar leszáll.
A buszvezető sem igen zavartatja magát. Miért is tenné?! Elvégre neki aztán nem oszt, és nem is szoroz, hogy valójában mikor is indul el? Kötött munkaideje leszabályoz szinte mindent. Így a végső pillanatban – ehhez nagyon értenek ám –, csönget a vészcsengővel, majd csukja be egyetlen gombnyomással az automatizált ajtókat.
Az idő után jócskán irritáló, gépi szintetizátor hang monotón hanggal – minden esetben –, következetesen bemondja a megállók neveit.
Később amikor kiérek Rákoskeresztúri városköznpont betonplaccterére, ahol egyetlen növény, vagy árnyékot adó, lombos fa sem igen található, és mindenütt a zárt, szigorú formavilág az egyeduralkodó, gyorsan leszállok a buszról, hogy még idejében eltudjam kapni a másik szoló járatot, mely végül is nagymamám kertvárosi utcája előtt tesz le. Onnét még jó tíz-tizenöt perces séta.
Gyorsan digitális karórámra nézek, melyen reggel negyed nyolc múlt. Őszintén remélem eléggé villámgyor voltam a mamának, mert később koránt sem szeretném majd visszahallani, miszerint: ,,Édes fiacskám! Korábban is felkelhettél volna!”
Szépen, komotos kedvvel kezdek besétálni a keskeny kertvárosias jellegű utcába. A sarki vegyesboltos már kinyitott, de MASZEK lévén olyan méregdrágán adja a dolgait, hogy inkább nem nála fogok elkölteni az egyébként is nehezen megkeresett pénzemet.
Lustán baktatok fel a leaszfaltozott úton, melyet három-négy éve újítottak fel, ki tudja kinek a kérésére, hiszen az itt élő – jobbára –, nyugdíjas, idős lakók többsége sosem szokott egy árva szót sem szólni szinte semmilyen ügyben sem.
Tíz perc múltán már fel is tűnik az egyik minden lében kanál, kotnyeles és persze nagyon is kíváncsi szomszéd, nyugdíjas úr, János bácsi.
– Szép jó reggelt! – mondom neki hangosan.
– Jó reggelt! Hogy hogy itt?! – lepődik meg, mert mostanság sajnos nem volt időm, hogy kilátogassak a várostól ennyire messzire.
– Tetszik tudni most volt egy kis szabadidőm, hogy meglátogassam a nagymamát. – felelem lehorgasztott fejjel, mint aki tananyagot mond fel, és nem biztos, hogy jól tanulta meg.
Nemsokkal később imádott anyai nagyanyám is kicsoszog jó téliesített mamuszcípőjében, mely szerinte a legkényelmesebb viselet, és persze pufajkás kabátot is visel, melyet – cipzár híján –, egy cukorspárgamaradékkal kötözött meg a gyomránál.
– Szervusz édes fiam! Hosszú ideig jöttél! – jegyzi meg, és bár a megjegyzése kissé cinikusra sikeredik, lelkemet valami belső nyugalom járja át.
– Igen… tudom… bocsánatot kérek, amiért ennyi időt vett igénybe… de hát a közlekedés… - mentegetőzöm, és nem is szándékozom megmásítani véleményemet. Bemegyek a rozsdásodásnak indult kerítéskapun, melyet jó volna rozsdaálló festékkel lefesteni, de hát mikor és kivel, amikor ez sem egy egynapos munka?! Filozok magamba.
Rögtön a nyári konyhába megyünk, ahol valóságos terülj-terülj asztalka fogad. A mama sütött hurkát, amit imádok, még akkor is, ha tocsog a zsírban, és ezzel jócskán megnő az érelmeszesedés és egyéb testi, krónikus hibák zavara. Tejes, vajas krumplipüré van hozzá, melyet szintén bőségesen nyakonöntött sült zsíros szósszal.
S bár még csak kora reggel felé jár az idő a tegnapról kisütött sültcsirke zsírját máris két vastag karéjos kenyérre pacsmagolja, és szeretettel kínálja, hogy egyeb legalább már most pár falatot.
– Hát… nem bánom… - azzal jóízűen állva nyelem le falásokként a jóízű zsíros parasztkenyeret, ami a gyormomnak különösképp jólesik.
Később átöltözöm utcai ruhámból tréningruhába, és máris munkához látok, de csakis kizáróan azt, amit a mama mond. Aztán jöhet a főzés ideje. Amikor asztalhoz ülnénk egyik unokabátyám vetődik ide, aki gyakorlatilag olyan mintha ezer állása lenne, és mindenhez ért. Műszaki Macgyvernek hívom a háta mögött, meg ne sértődjön.
– Szevasz pajtás! – rázunk kezet, akár a régi ismerősök. – Hát mi újság veled?! – kérdezi, majd ő is leül, mert valósággal korog a nyomra. Hajlamos étlen, szomjan elmenni hazulról, hogy pénzt keressen.
– Volt egy kis szabadidőm, és gondoltam meglátogatom a mamát. – felelem.
– Nagyon helyes! Azt remekül teszed! – bólogat helyeslően. – Miért nem kocsival jöttél?!
– Ez most vicc akart lenni, ugye?! Te is tudod, hogy nincs jogsim! – magyarázom el neki, mint egy kisiskolásnak, de észreveszem, hogy csak ugratni akart.
Asztalhoz ülünk, és az ínycsiklandóan finom gőzölgő ételek látványtól könny szökik a szemembe. Már milyen régóta nem tudtam egy megfelelő, házias kaja után nézni, pedig – mama jóvoltából –, bátran állíthatom, hogy elbodogulok, és fel is találom magamat akármelyik konyhában.
Egyszer csak észreveszem, hogy az idő meglepően gyorsan sötétedik, és már délután három óra felé koromsötét borul az egész kertvárosias vidékre. Ettől beparázok, és be is pánikolok, majd megpróbálok egy elfogadható történetet kitalálni arról, hogy igazándiból miért is kell sietve, és sürgősen hazamennem.
– De hát édes fiam! Csak éppen most érkeztél! Máris hajt a tatár?! – lepődik meg a mama, holott ő is tisztában van a lelke mélyén azzal, hogy már kora reggel óta itt vagyok, és muszáj idejében elindulnom, különben koromsötétben bumlizhatok végig az egész városon.
– Sajnos muszáj, mert különben az életben nem érek haza.
Mama azonnal lázas sürgőlődős pakolgatásokba kezd; elővesz egy közepesméretű acélszínű csomagolófóliát és az összes sülthústól kezdve a hurkán át egészen a műanyag tálba tett krumplipüréig mindent gondos alaposággal becsomagol. Alig hat-nyolc percet vesz az egész igénybe.
– Tessék, édes fiam! Nekem aztán egyél rendesen, és ne koplalj! – szólít fel, mintha egyben már utasítást is adna.
– Igyekszem, mama!
Amikor mindennel elkészülünk a nap utolsó haldokló sugarai kezdik lassú monotóniával bevilágítani a szürke és kopár táj egykedvűségét. A mama bicegő, fájós térdekkel kikísér a bejárati kerítésig, majd egy újabb kicsit hosszantartó érzelmes búcsúperc következik:
– Mikor tudsz újból eljönni édes fiam?! – kérdez rá kertelés nélkül, nyíltan.
– Hát azt sajnos nem tudom megmondani… – vallom be, és érzem hogy megint elönt egy kisebbfajta szégyennel egybekötött bűntudat.
Unokabátyám jelenik meg lopakodva titokban a hátam mögött.
– Várj csak, pajtás! Elviszlek egy darabon, ha nem bánod! – ajánlja fel, aki roppant hasznos, tekintettel a csomagolt kaják kilójának is azért kiadós súlya van.
– Azt megköszönném!
Megpuszilom, megölelgetem nagyanyámat. Aprócska, örökké nyughatatlan, kíváncsin érdeklődő gombszemeiben látom a meghatottság általános jeleit, melyeket csupán csak ritkán szokott kimutatni.
– Megígérem, hogy amint lehetséges újból eljövök! – búcsúzom tőle, majd beszállok unokabátyám kisteherautójába, melyet folyton felújít, csinosítgat, de igazándiból jó volna, ha újat venne helyette. Egyik pillanatról a másikra gázt ad, és a teherautó villámgyorsan vágódik ki a nyugodt kertvárosias utcából.

KÖNYVTÁROS A HATALOM ÁRNYÉKÁBAN

Nagyméretű, mahagóniborítású íróasztalnál üldögélt. Mint általában szinte a hét minden egyes napján, amikor munkaidőben volt. Odakint már megint zimankós, borús viharfellegek takarták el a kristálytisztának éppen nem nevezhető január végi égboltot. A könyvtár felújított, patinás falai közt a könyvtárosnak valahogy nem akart megyegetni a munka. Egész egyszerűen, ha megfeszül sem tudott összpontosítani a feladatra.
Arra gondol, hogy bárcsak jobb kapcsolatai lennének, akikre ténylegesen lehet számítani, és akik, ha megígértek ezt-azt akkor igenis segítenek mindenben, és tesznek az emberért.
Nemrég megint hoztam valahonnét egyszerre régi, antikvár típusú, fejgerinces kötetek mellett vadonatújnak tetsző könyveket is. Ahogy kiveszi a nagyméretű kartondobozokból és találomra felüti egy-egy helyen ujjbegyei valósággal megérzik a kellemes tapintású lapokon a betűk titkos titkait…
Hoppá! Ha jól látja, akkor egy tizenötödik századi kódex kerül éppen a keze ügyébe. Ide már bizony elkél a hófehér kesztyű, hiszen értékes, kultúrtörténeti kincsről van szó, mely felbecsülhetetlen érték. A nagyméretű kódex fedőlapán egy fekete holló díszeleg. A holló csőrében egy arany karikagyűrűt tart, és jól ki lehet venni, egy aprócska királysági címert is. Tehát nincs kizárva, hogy az adott könyv Mátyás király korából való.
Hirtelen megcsörren a telefon. Szinte alig akad olyan ember, aki ne utálná valóságosan is, ha zavarják a munkahelyén, vagy épp munkája közben. Hát még ő.
– Róbikám! Végeztél már a kódexgyűjteményel, mert nagyszabású kiállítást készülünk nyélbe ütni, és jönnek a pénzes emberek, meg a befektetők, tehát hibázni nem lehet. – közli vele – egyelőre –, kimérten az igazgató.
– Ö… sajnos csak most kezdtem meg a kipakolást a kartondobozokból… - szabadkozik, de hamar rájön, hogy az igazgató egy csöppet sem erre a véleményére kíváncsi.
– Hát… kicsit turbózd fel magad Robikám, mert ennek a dolognak még a héten meg kell lenni, ha a fene fenét eszik, akkor is! –,, Ellentmondásnak helye nincs!” – gondolja magában, ahogy visszateszi a vonalas telefont a helyére, és visszatér eredeti munkájához.
Néhány keresetlen órával később megint jön egy könyvtároskollega.
– Szevasz Robi! Figyelj csak! Az van, hogy változott a terv! Figyelj! Tudom te sem repesel az örömtől, de ez van! Nemsokára jön majd egy tuti csajszi, valami fejesnek a lánya, és kicsit körbe kellene vezetni, meg ilyesmi! Persze csak, ha megoldható! Tudod, hogy gondolom! Ha megcsinálod ezt a kis melót esküszöm anyám életére, hogy kérhetsz tőlem bármit! – ígérget fűt-fát a kollega, majd, mint aki jólvégezte dolgát, már tovább is áll.
,,Na persze!” – gondolja Róbert, és fokozatos émelygést produkáló hasgörcséből máris érzi, hogy totálisan elege volt már most a mai napból. Valamivel délelőtt tízenegy körül, amikor – általában Róbert ebédelni szokott -, és most is az ételfutár érkezését várja, mert már korog a gyomra betipeg magas tűsarkú cipőcskében egy amolyan típikus csinibaba, aki csupán egyetlen dologhoz ért, nevezettesen: költeni apuci folyószámlakártyára rápakolt pénzét, és jóformán a shoppongolás és a csajos barátnőkkel való traccsparti jelentik életének egyetlen, lehetséges fénypontját.
– Bocsika, hogy késtem… - igyekszik bánbánó arckifejezést ölteni, miközben hányavetin mentegetőzésbe kezd.
– Már ne haragudjon, de azért bizonyos szabályokat azért nem ártana betartani! – fakad ki Róbert, méghozzá teljesen jogosan. Elvégre nem ő késett, hanem ez a Mona Lisa alkatú ostoba liba.
– Hát… én… nem is tudom… – szabadkozik még egy sort, majd úgy tesz, mint akit leforráztak az imént hallott kioktató szavak, és már köpni-nyelni sem tud.
– Nézze kérem… - változtatott hangnemet a férfi, mert látta, hogy a fiatal nő sajnos nem áll éppen a helyzet magaslatán. – Miért nem próbál meg más elfoglaltságot talál magának?! Mihez volna kedve?! Csinálja azt, amihez a legjobban ért! – javasolta. De azért biztos, ami biztos körbevezette a könyvtár egyes részlegein, miközben igyekezett néhány bevezető kérdést feltenni, úgymint: szakvégzettség, emeltszintű érettségi és egyebek.
– Hát… az érettségit tavaly előtt elhasaltam, de apukám azt mondta, hogy aki olyan társadalmi státuszban van, mint mi, azoknak felesleges egy újabb papír! – jelentette ki, mintha erre a tényre, hogy megbuktatták kicsit talán még büszke is volna.
– Nos… értem! – vakarta meg a fejét a férfi. – Ha nincsen további kérdése, akkor a tárlatvezetés ennyi lett volna. Szóljon odalent a recepción valamelyik kollegának, akik készséggel állnak rendelkezésre. További kellemes napot! – Az igazság sajnos az, hogy alig várta már, hogy megszabaduljon egy igazán butuska fruskától, aki apuci pénzétől, és befolyásától függ.
,,Miért van az, hogy a világon mégis az ehhez hasonló higagyú, ostoba libák kaszálják a legtöbb pénzt, és érvényesülnek a társadalmi ranglétrán?!”– morfondírozott magában míg elfogyasztotta ételfutár által hozatott aznapi petrezselymes tört krumpliból, és mélyhütőtt halrudakból álló szerény ebédjét.
Éppen már végzett volna ebédjével, amikor újból megcsörrent a vezetékes telefon íróasztalán:
– Halló… tessék…
– Szevasz Róbikám! Hát hol is kezdjem?!
– Mondjuk az elején, esetleg?
– Micsoda mókamester vagy! Ez tetszik! Szóval a hölgyike akit kicsit pátyolgattál bemószerolt téged a fejes apjánál, akit úgy felidegesített az egész eset, hogy azonnali hatállyal ki akar téged rugatni. Ugye te is érted, hogy ez mit is jelent?!
Nem volt kérdéses, hogy most nagyon is rezgett a lába alatt a léc. Ha elfűrészelik az utolsó gallyat is a lábai alatt, akkor fel is út, meg le is út.
– Ezzel mire akarsz célozni, ha szabad kérdenem?! – tért azonnal a tárgyra.
– Semmire sem akarok célozgatni, csupán szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a nagyfőnök holnap benéz hozzád, és egy kicsit elfog beszélgetni. Talán még egy enje-benyje is kitetszik majd tőle, márha érted, hogy miről beszélek.
– Nagyon is értem! Köszönöm, hogy tájékoztattál! Kellemes napot!
– Várj el kicsit! Én tényleg sajnálom, hogy így alakult… – fogadkozott a másik az őszinteség hangjaira appelálva.
– Hát, köszönöm… - tette vissza a kagylót a helyére.
Egész éjjel alig-alig jött álom a szemére. Minden második órában felkelt az ágyából, járkált párszor, majd újból megpróbált lefeküdni, és elaludni. Végül éjjel kettő óra magasságában úgy érezte, hogy megette a fene az egészet, mert ez sehogy sem fog összejönni, és inkább kiment a kiskonyhába kávét főzni. Ivott egy jó zsongító tejeskávét cukor nélkül, majd készített magának egy forrócsokis kapszolás finomságot, javíthatatlanul érdesszájú volt.
Később megnézte emailjeit, és üzeneteit, majd reggelizett valamit, és pontban fél kilenckor bement dolgozni a Kálvin téri fiókkönyvtár neobarokkos patinás épületegyüttesébe. Közérzete kicsit rossz hangulatú volt, elvégre az állása forgott kockán, de úgy volt vele, hogy történtek már vele sokkal rosszabb dolgok is az életben. Fölösleges bepánikolnia, amikor még semmi sem biztos.
Kicsivel délelőtt háromnegyed tíz körül kopogtattak irodája ajtaján. A nagyfőnök személyesen kereste.
– Üdvözlöm kedves Róbert! Remélem jól van a tegnapi kis fiaskó után! – jött be úgy, mintha az egész hely az övé volna, majd zokszó nélkül helyet foglalt az egyik széken.
– Főnök úr! Én bevallom őszintén nem is értem, hogy hogy történhetett… - jegyezte meg, és megpróbálta lélekben hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy – könnyen meglehet –, hogy ez a nap lesz majd az utolsó munkanapja.
– Nos, hát… igen! Azért meg kell adni, a hölgyike apjának befolyásos ismerősei vannak… állítólag te őszintén közölted a hölggyel, hogy inkább olyasmit csináljon, amit szeret, és ő ennek a hatására mindent bevallott az apjának.
– Tehát akkor ez azt jelenti, hogy azonnali hatállyal felmondanak nekem tisztelt Főnök úr?! – tért ugyancsak nagyon hamar a lényegre.
– Sajnálnám, ha egy ilyen semmitmondó, bagatell hiba miatt kellene elveszítenem, egy minden szempontból remek munkaerőt, mint Ön Róbert! De sajnos nem tehetek magáért semmit, hiszen amint tapasztalja az én kezem is sajnos megvan kötve! – tárta szét tanácstalanul mindkét kezét.
– Ó… megértem!
– Nézze! Mondok valamit! Ön kíválló szakember, és olyan képesítese, és iskolái vannak, amivel biztos vagyok benne, hogy pár hónap alatt ismét talpra fog állni! Csupán önbizalom, és meggyőződés kérdése az egész! Addig meg csak elrendeződnek a dolgok! – állt fel a székéből, majd kezetrázott a megszeppent férfival, és távozott a piciny irodából.
,,Hát akkor ez most mi volt?! – vallatta önmagát. Felmondás? Kirúgás? Vagy egyszerűen csupán egy burkolt fenyegetésféleség, aminek se füle, se farka?”– bárhogy is töprengett nem tudott rájönni. A munkanap hátralévő része tartós, masszív bizonytalanságban telt el, és amikor végzett a munkájával, és késő este az összes lámpát lekapcsolta, mindent bezárt, majd hazabuszozott, még mindig ott motoszkált ismerős mumusként fejében a gondolat, hogy mi is történt.
Másnap aztán délelőtt tíz óra volt halálpontosan. Hívatták a nagyfőnök igazgatósági irodájába, ahol – többek közt –, jelen voltak még a fruska szupermodel hölgy, aki befolyásos és természetesen nagyhatalmú apjával érkezett, továbbá néhány ember, aki most mintha egyenesen vizslatni akarta volna a legcsekélyebb mozdulatait, amint ide betette a lábát.
– Jó napot, kedves Róbert! – köszöntötték. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan befáradt. – Kér egy kávét, üdítőt, vagy valami mást?! – kérdezték elsőre tőle.
A férfi nemmel felelt.
– Mint azt Ön is tudja azért kérettük ide magát, mert a napokban volt egy feladata, melyet el is végzett, és kicsit talán még túl is teljesített! – jelentette ki a nagyfőnök. A férfi alig akart hinni a fülének, tévedésnek gondolta.
– Az ifjú hölgy mindenbe beavatta üzletember édesapját, és elmesélte, hogy mennyire érdekesnek, és inspirálónak tartotta nagyon sok kérdésben vaskos, de mindig őszinte véleményét, és szívesen beletanulna a könyvtárosi szakma rejtelmeibe, és kizárólag magát kérte fel afféle mentornak.
,,Na ez szép! Szóval akkor ráadásul a munkája mellett még bébicsőszködhet is egy ostoba liba felett! Ezt a pechszériát” – gondolta.
– Ha jól végzi a feladatát, amiben nem kételkedem esetleg megfontoljuk a további karrierelőléptetését, és fizetésemeléssel kapcsolatos kérelmeit. Tehát, mi a válasza?! Számíthatunk magára?!
A férfi köpni-nyelni nem tudott. Úgy érezte muszj volna legalább egy-két nap haladékot kapnia, hogy minden lehetőséget maximálisan megtudjon vizsgálni.
– Kaphatnék… haladékot tisztelt főnök úr…? – jött ki később a torkán.
– Természetesen, de azért ne gondolkodjon kedves Róbert annyira sokáig, hiszen az idő – mint maga is tudja –, drága kincs.
– Hogyne! Terémszetesen! Köszönöm a bizalmat! – óvatosan meghajtotta magát, majd visszatért irodája magányos falai közé.
,,Most akkor el is húzták előtte a nemlétező mézesmadzagot, meg nem is!”– igyekezett levonni mély konzekvenciát.

HÉTKÖZNAPI ÁLSZENT LOGIKÁK BILINCSEI

Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.

Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú partokon,
a négy égtáj leláncolt kapuin túlra,
követve a delejes látomást,
– ne kelljen már szótlan
eltűrnie megalkuvók,
összeesküvők vad,
ádáz rohamát.

Tétova előkészületek,
egyhangú monológok,
lankadatlan, gyerekeskedő
szorgalom mint egyfajta
folyamatosan szorongó
készenlét maradhatott vele csupán.

Mert ugyan kihez
is fordulhatna itt és most,
aki eldöntötte: soha
meg-nem-alkuszik?!
Ki a nyilvános, ünnepélyes
melldöngetéseket szándékosan elkerüli?

Az ember körül mostan
már egyre inkább gyanakvó
szolgalelkűség feszül;
egyszerre ólálkodás és szimatolás,
hogy ki mennyit
lejmolhat szégyentelenül.

A magány egyre nyirkosabb,
dohszagú, áporodott vermei,
mintha a bőr pórusai alá
is befészkelték volna magukat.
Az igaz-őszinte barátságokat
is egyre inkább a föld nyelte el.

A szánalom fojtogató gyűrűi
is egyre szorosabban fogják
a nehézkes hétköznapok súlyát.
Az ember botladozva,
hátraarccal kénytelen hátrálni,
márha túl akarja élni
a sok szenny-mocskot,
ami egyszerre a nyakába szakadt.

Előbb-utóbb tökéletes ponttá,
porszemekké való zsugodorásban
is egyedül marad
szinte minden társaslény.
A belső bizonytalanság,
akárcsak a tanácstalan,
tétova ácsorgás egyre
szembetűnőbb, nyilvánvalóbb.

Ti. hogy nem lehet már
helyezkedni az átlagnak
sehova sem.
Kisodródik ideiglenes
kényszerpályákon egyensúlyozva,
akár egy imbolygó kötéltáncos,
hiszen mást – segítség nélkül –,
már aligha tehetne.

Fölfalfa őt szőröstül-bőröstül
e mostani digitális Hiéna-évtized,
ahol tartós közönyösság uralkodik.

KIKÉNYSZERÍTETT VENDÉGMUSTRA

Nem igazán rajongott a vendégekért. Mintha mindig is úgy érezte volna magát, mintha szándékosan is betolakodnának az ő privát életébe, melyet muszáj volt bármi áron megóvnia nem csupán az ún. szándékosan kíváncsiskodóktól, vagy a pletykaéhes emberektől, de az olyan baráti, ismerősi, vagy rokoni kapcsolatoktól, melyek – sok esetben –, inkább koloncok, vagy púpok az ember hátán, és semmi esetre, sem rendes emberek.
Kínosnak érezte az olyan elcsépeltnek ható, már-már általános és közhelyes kérdéseket, mint hogy mikor látogatták meg utoljára a nagymamát, hogy az öccsének a gyerekei testékszereket lövettek be bizonyos testrészeikbe, vagy hogy éppen az ő kamaszkort lassacskán maga mögött hagyó fiacskája vajon mi lesz, ha nagy lesz? Egyáltalán mit akarhat ténylegesen az életével kezdeni?!
Egyszer csak azt érezte, hogy senkihez sem tartozik, hiszen örökösen lázadó típus volt, akit a legkisebb visszautasítás, a dolgok, és összefüggések sokszor érthetetlen, kúsza halmaza is másodpercek alatt kiboríthatott, és atombombahangulatú dühkitörésekre ragadtatott.
,,Talán jobb volna, ha a gyerekek felnőnének gyorsan! Hátha addigra mindenki véleménye megváltozik, és nem kell a körülményeket sem megváltoztatni!” – vélekedett magában.
Talán túlzottan is szigorúan ítélte meg nagyfiát, akire hallatlanul büszke volt, de képtelen volt saját érzéseit is kimutatni, és viszonozni, így, ha akart vagy szeretett volna valamit akkor azokból rendszerint meglehetősen nagy orkán erejű, ordítozós perpatvarok, és kisebb-nagyobb csetepaték sültek ki. Míg a felnőttes, komoly, alig barátkozós fiatalember – senkinek sem merte volna bevallani –, de számos alkalommal neheztelt az apjára, és rettegett is tőle, hiszen apja mivel hadilábon állt érzelmi világával, előszeretettel szégyenítette meg fiát társaságban, vagy épp mások előtt.
Alkoholista apjára nagyon neheztelt, mert viharvert, nagyon szegényes gyerekkorában nemhogy egyetlen jó szót, de még csak egy ölelést, vagy bíztatást nem kaphatott. Anyjára pedig azért neheztelt, és haragudott, mert a béke és a kompromisszum kedvéért férjét jóformán minden egyes alkalommal leitatta, csakhogy látszat békesség uralkodhasson a kis szétesőfélben lévő családjukban.
Ha vendégek jöttek – ami meg kell jegyezni –, az utóbbi időben meglehetősen ritkán fordult elő mivel a férfinek volt egy társasági oldala is ezért megkövetelte valósággal mindenkitől, hogy egyedül csakis rá figyeljenek, és abban a pillanatban, hogy bárki a kimondott véleményével szemben esetleg egy másik véleményt fogalmazott meg a férfi valósággal úgy érezhette magát, mint akit támadás ért saját személye ellen, és röpke másodpercek alatt felborulni látszott, az egyébként is illabilis status quo.
– Szerintem bontsunk fel egy jóféle orosz pezsgőt! – ajánlotta vendéglátó gavallér módján a férfi.
– Misi! Légy szíves! Ne marháskodj! – igyekezett ledorgálni mindig pedáns, filigrán, csinos felesége.
– Jaj, anyukám! De hát buli van! Vendégeink vannak! Majd veszünk holnap egy másikat, ha ez ennyire zavar! – A családfő észre se vette, de kimondott szavai tüskeként fúródtak a gyönyörű asszony szívébe és lelkébe.
– Én csak azt szeretném, hogy mindenki elégedett legyen mindennel! – mentegetőzött az asszony, majd kikészített egy kis üdítőt, sós és édes ropogtatni valót a nappaliban lévő aprócska dohányzóasztalra, arra az esetre, ha a gyerekek is megéheznének.
– Bízd csak rám drágám! Nem lesz itt semmi gond! – A férfi talán még magának sem merte volna bevallani, de hajlamos volt az általános bepánikolásra, és szorongó stresszre, melyet nem múló agresszivitással, és szőrszálhasogató, pikírt modorosággal vélt ellensúlyozni.
Szinte minden vendégségre jellemző volt, hogy mindenkor akadt egy pont, amikor bizonyos emberek társaságát már nem lehetett tovább elviselni, vagy kibírni. Ilyen esetekben a családfő és házigazda udvariasan elnézését kért, és mindig kiügyeskedje, hogy csendben elsomfordálhasson a nappaliba, vagy épp a hálószobába tévét nézni, vagy újságot olvasni.
– Hadd nézzem ezt a nyakkendőt! Mutasd csak, hogy áll?! – a feleség máris alaposan szemügyre vette férje szinte minden esetben csálén, vagy féloldalasan álló nyakkendőjét, hogy normális első benyomást kelthessen.
– Szerintem pont így jó! Én legalább is így szeretem! – vágott vissza egy-egy fullánkos megjegyzéssel, arra az esetre, ha az asszonynak kedve támadna kóstolgatni őt.
– Igen, szívem! Értem, de azért legyen formája és fazonja a ruhadarabnak! – vallotta gyakorlatias bölcsességgel a filigrán, mindig pedáns eleganciát tükröző fiatalasszony.
– Na, mikor jönnek már ezek?! – nézett fel a mennyezetre, mintha hirtelen máris észrevett volna ott valami éktelenkedő foltot, miközben mélyet sóhajtott.
– Nemsokára biztos megérkeznek drágám! Te csak ne izgulj, és idegeskedj semmi miatt!
Szinte minden egyes kisebb-nagyobb vendégség előtt a fiatal házaspár gyakorlatilag kölcsönösen jócskán felidegesítette és ki is fárasztotta saját magát, hiszen sehogy sem tudták lelkük mélyén – néha tomboló feszültségeket mérsékelni, és megszüntetni.
Váratlan meglepetéssel csörrent meg a csengő.
– Drágám, jó volna, ha kinyitnád, elvégre te volnál a házigazda! – szólt ki a kiskonyhából az asszony, ahol éppen vendégváró finomságokkal foglalatoskodott.
– Jól van na! Megyek! Látom, ezt is nekem kell megcsinálni! – A férfit minduntalan elfogta valami szőrszálhasogató házsártosság-érzés afelett, hogy ha kell, ha nem neki kellett mennie, intézkednie. Mintha életét totálisan átjárta volna a megrögzött irányításmánia.
– Szevasztok! Bújjatok csak be! Kicsi feleségem most éppen foglalatoskodik valamivel, de ti csak egészen nyugodtan ne zavartassátok magatokat, és adjátok ide kabátot, miegyebet, és huppanjatok le a nappaliban! – invitálta furcsa, torz mosolyt erőltetve magára, ahogy szokta.
– Ne haragudj, hogy csak így váratlanul betörtünk, de csak most tudtunk elszabadulni, mert kicsit messzi laktok, és hát tudjátok… közlekedés… - kezdett mentegetőzésbe a másik házaspár feleség tagja.
– Ugyan már! Nem történt semmi! Elvégre családtagok volnánk, vagy mifene.
– Hát látod, az már igaz!
Míg a családfő elvette mindenkitől a kabátját és felakasztotta az előszobában árválkodó méretes fogasra, addig a filigán feleség is megjelent, és kedves közvetlenséggel igyekezett üdvözölni mindenkit:
– Szervusztok! De jó, hogy meglátogattatok minket! Mit isztok? Kértek egy kis harapnivalót, süteményt, vagy ilyesmit?
– Én kérnék egy kis kólát, üdítőt! – szólalt egy kisnövésű gyerek göndör fekete hajjal.
– Máris megnézem, mint tehetek az ügyben! – A csinos feleség ismét kiviharzott a konyhába, hogy egy szándékosan műanyag pohárban, mely nem törik el kólát vigyen a kisnövésű gyereknek.
– Tessék kicsim! Egészségedre! – nyújtotta oda pöttömnyi kezei közé. A gyerek egy húzásra kiitta az egészet, mint akinek meg se kottyan az ilyesmi. Látszott, hogy nagyon szomjas lehetett.
– Krisztián légy szíves és legközelebb apró kortyokban idd a kóládat, mert állandóan mehetsz majd pisilni! – igyekezett megmagyarázni a dolgokat kisebbik fiának a másik anyuka.
Nemsokkal később a gyerekszobából a családfő fia is előkerült, aki inkább egyfajta kínzó kötelességteljesítésként élte át a vendégségesdit.
– Nocsak! Megjött a mi díjnyertes eminens tanulónk! – üdvözölte teátrálisan a családfő fiát, aki utálta, ha apja ennyire más hangnemet üt meg vele szemben, mint az átlagos megszokott.
– Szia! Hogy te mekkorát nőttél! Elsőre alig akartalak megismerni! Ugye mennyit fejlődött? – kérdezte a másik feleség, majd arcon puszilta a megilletődött fiút.
A másik feleség is visszajött a konyhából, és máris körbe kínálta a vendégváró falatokat, míg a családfő tömény szeszt vett ki az üvegezett vitrinből, mintha egyfajta kötelező szertartás végezne el.
Hangosan, egymás szavába vágva kezdtek máris belevágva a mondandók sűrűjébe társalogni egymással, míg a két gyerek úgy volt vele, hogy azonnal lekuporodtak a nappali szőnyegére és egy játékkonzollal Super Mario broszt kezdtek játszani. Persze az idősebb fiú valahogy mindig megengedte, hogy a kisebbik gyerek nyerjen, mert utálta a felesleges konfliktusokat és a bonyodalmakat.
Később a csinos feleség mindenkinek gesztenyepürét vitt jó sok tejszínhabbal, amit a kisebbik fiú Krisztián máris behabzsolt, de úgy, hogy valósággal szinte mindene ragadt a tejszínhabtól, és anyának azonnal le kellett csutakolnia fiát, ha a szobatisztaságát megakarta őrizni.
– Jaj, édes kicsi fiám! Hát megint, hogy nézel ki?! – bosszankodott.
– Semmi baj! Majd én kitisztítom! – A gondos másik feleség kedvesen, megértőn kezén fogta a tejszínhabtól totálisan ragadó kisfiút, és bevezette őt a fürdőszobába, hogy gondosan kezelésre vegye. Nem telt el nyolc perc sem, mire a fiúcska makulátlan tisztaságnak örvendet.
– A gyerekekkel kapcsolatban nem árt, ha az ember mindenre igyekszik felkészülni! – vallotta a fiatalasszony, míg a másik nő helyeslőn bólogatott.
A családfő fia kicsit unatkozni kezdett a játékkonzollal, ám a világért sem vallotta volna be. Megszokta, hogy ő valamiféle pótlék, akire csak nagyritkán figyelnek, ha éppen nagyon muszáj.
A családfő – mivel imádott egy-egy társaság központi figurája lenni –, ekkor volt csak igazán elemében. Különféle vicces anekdotákkal igyekezett szórakoztatni, akár egy átmeneti poéngyáros a kedves vendégeit.
– …És arra ki emlékszik, amikor Áron elköltötte a Lada Szamarát?! Majdnem nekiment a kerítésnek! Rohanok az utcára, hát a gyerekem egyedül beindította négyévesen az autót, aztán neki a szomszéd kerítésének. Még szerencse, hogy tudta hol a fék! Nemhiába! Mégiscsak buszvezető az örege. – jelentette ki nem kis büszkeséggel.
– Hát, igen! Az ilyesmi szinte már mindennapos! – jegyezte meg a másik rokon.
A családfőnek valósággal szinte minden helyzetben viszketett a tenyere – főként akkor, ha nem övé lehetett az utolsó szó a dologban.
– Azért talpraesett és tökös egy fiacskám van, nem igaz?! – vonta le saját mélyenszántó következtetéseit, mire a többiek bőszen bólogattak.
– Drágám, azért kérlek válogasd meg a szavaidat, ha a fiunkról van szó! – A fiatalasszonynak nem ártott meglehetősen gyakran kissé feledékeny férjét emlékeztetnie arra, hogy azért illem, és jómodor is volna a nagyvilágon, nem csupán csak a megfellebbezhetetlennek tűnő, egyénieskedő akarat.
– Látjátok az én cicukám mindig eléri, amit csak szeretne! – látványosan magához ragadta az asszonyt, nem túl durván, és cuppanós puszit adott annak arcára.
– …És mondjátok csak?! Mi lesz a fiatalember, ha nagy lesz?! – érdeklődtek a vendégek, hátha a témaválasztás a családfőnek még jót is tehet.
– Azt szerintem nehéz lenne még megítélni, de szerintem elvont dolgok érdeklik. Én az ő korában valósággal faltam az életet. Míg ő egész álló nap csak a szobájában kuksol olvasgat, meg számítógépezik meg ilyesmi. Szóval nem igazán életrevaló. – jött ki önkéntelenül is a száján, mire felesége azonnal le is reagálta:
– Misikém! Ez egy szemét beszólás volt! – állt fel, hogy egy kicsit megpróbálja kiszellőztetni a fejét.
– Ugyan már drágám! Most mit kell neked állandóan ennyire magadra venned a dolgokat, mi?! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! – mentegetőzött, de alighanem pontosan sejthette, hogy ennyivel még nem fogja jóvá tenni kimondott zsigeri véleményét.
– Szerintem tanácsos volna előbb a fejedet is használni, mielőtt beszélsz! – fonta támadóállásban maga előtt keresztbe a karját a csinos fiatalasszony, és látszott, hogy valósággal ott helyben megtépné férje haját, de igyekszik minden lelkierejével türtőztetni magát.
Váltottak még néhány jópofa történetet a vendégekkel. Érdeklődtek, hogy kinek miként és hogy megyeget a sora, majd arra hivatkozva, hogy nagyon hirtelen elszaladt az idő a családfő és egyben házigazda férfi máris úgy terelgette, irányítgatta az események sorát, hogy a vendégeknek távozniuk kelljen önként.
– Hát nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, és ténylegesen egy kicsit kidumálhattuk magunkat! Legközelebb megígérhetem, hogy majd mi kellünk útra, hogy meglátogassunk benneteket! Addig is vigyázzatok magatokra. Ki ne törjétek a nyakatokat, a gyereknek is minden jót! – búcsúzkodott meglepően sietősen, mint akit sürget valaki, vagy valami.
Amikor a vendégek elhajtottak kocsikujon a családfő visszasüppedt egy jelentős pillanatra a nappaliban lévő kényelmes, komfortos kedvenc kanapéjába; felsóhajtott, miközben alaposan szemügyre vette a mennyezetet, mintha onnét várna visszaigazolást és egyben megerősítést, és csupán csak annyit mondott:
– Na végre már, hogy ezek is lekoptak! Most végre megint csend van, és nyugalom!

VISSZATÁNCOLÁS A SZAKADÉK SZÉLÉRŐL

– Bocsánat, elnézését kérek… figyelne egy perce, ha kérhetem! – magas, kissé görbehátú, negyvenes férfi állt meg a húszas éveiben lévő, lázadó típusú rockerlány előtt a ruhaboltban.
– Ö… segíthetek valamiben…?! – nézett fel a lány összehúzott, bosszús szemöldökkel, mint akit rendkívül fontos munkájában zavart meg egy illetéktelen személy.
– Ne haragudjon, de talán tudna segíteni. Hosszúujjú férfiinget keresnék… – említi meg újfent kissé szabadkozva, félszegen, mint aki már előre sajnálkozik olyasmin, amit igazándiból még el sem követett.
– Kettes sor vége! A kolleganő majd mindenben segít! – közli félvállról, és inkább hátramegy a raktárba, csakhogy az illető férfival soha többet kommunikálnia se kelljen.
A férfi lehajtott, búsuló fejjel megy a kettes sor végére, ahol nagy, sóhajtó megkönnyebbülésére talál egy három XL-es méretű hófehér férfiinget és most csak 4999-ft akciósan. Óvatosan leemeli a karfáról, és beviharzik vele a szűkös, egérlyukra emlékeztető tükrös próbafülkébe. Az egyetlen esélye az a talált ing, mert máshol a városban horribilis összegeket is felszoktak ám számolni.
Gondosan leveszi a vállfáról. Vetkőzni kezd, majd felpróbálja. Precízen ellenőrzi, hogy kényelmes, komfortos érzetet kelt-e a viselése, mert másként miért fizetne érte ennyit. Alig nyolc perc múltán újra felölti utcai ruháját és télies kabátját az inget és a hitelkártyáját magával viszi a pénzsztárhoz, ahol egy másik szintén húszas éveiben járó, sportos, csinos hölgyike szolgálja ki.
– Ha esetleg gond lenne az inggel kérem őrizze meg a blokkot és a bilétát és harminc napon belül ki tudjuk cserélni! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Szép napot! – ,,Ez a fiatal, szép lány mégiscsak kedvesebbnek, közvetlenebbnek tűnik, mint néhány perccel ezelőtti kolleganője.” – töpreng magában, majd elköszön, minden jót kíván, és kilép nagy levegőt szívva a ruhaüzletből, hogy hazafelé vegye útját.
A hosszúujjú, hófehérnem kinéző inget imádott édesanyja temetésére kellett megvennie, mert – utóbb kiderült –, minden ingjének lába kelt valamilyen titokzatos okból, amikor édesanyja még életben volt.
Nemsokkal később okostelefonjára megérkezik a várva várt üzenet, miszerint: két kedves, imádnivaló volt egyetemi csoporttársnője mindenképp meg fogja őt látogatni, hogy egy kicsit vigasztalják, pátyolgassák a szerencsétlenül járt férfit.
– Mindenképp telefonálok Andriska! Addig fel a fejjel, és kitartás! – búcsúzik tőle a már jól ismert, kellemes, csicsergő női hang, akibe valósággal már az első találkozás alkalmával halálosan belezúgott, ám mégsem mert kezdeményezni, és a hölgy egy másik férfi felesége lett, most két kamaszfiú sportos, vagány anyukája. ,,Ez az én balszerencsém!” – gondolja magában.
Valamivel délután fél három előtt pár perccel újból pityeg okostelefonja. A két egyetemi hölgy a Nyugatihoz érkezik vonattal, és onnét jönnek kettes metróval és busszal hozzá. Jaj, csak tényleg jönnének, és ne legyen semmi kamu vagy jó hecc, esetleg átverés, mert az nagyon megviselné. Egyébként is magas a vérnyomása és kicsit szúr a szíve is. Nem mindig persze, de azért megesik, hogy előfordul.
Két volt egyetemista felnőtt nő, akik – időközben –, mindketten magyartanárok lettek, fürge szöcskeszökkenéssel ugranak le fiatalos sportossággal a lomha lajhármódra közlekedő csuklósbuszról pontosan délután három órakor. Egyetlen másodperc eltérést sem tévednek, és ez nagyon jól van így, hiszen felkészültséget, és precizitást takar.
– Hát szervus drága Andriska! – állnak meg előtte mindketten fülig erő szájjal, holott szomorú dolog miatt találkoztak most húsz évvel később.
– Szervusztok! De jó látni benneteket! – Köszön meghajolva a szomorúarcú férfi. – Elnézéseteket kérem, hogy ide citáltalak benneteket, de hát a jelenlegi helyzetben… - fogja el a mentegetőzés, mire a két kedves nő máris félbeszakítja:
– Szóra sem érdemes kedves barátunk! Ez így természetes! Elvégre mire is valók a jóbarátok?!
Hármasban indulnak a férfi lakótelepi lakása felé, és a férfiből már a kezdet kezdetén megállíthatatlan zubogó vízesés formájában törnek fel a megkeseredett, tragikus szavak:
– Mint azt tudjátok január végén drága édesanyám elaludt örökre álmában… Most brutális romokban hever az életem… a legszomorúbb dolog, hogy rengeteg barátom, ismerősöm van, és egy se látogatna meg… – szavait nem lehet csupán csak egyszerű panaszkodásoknak címezi, kivált azok számára, akik már jól megismerték a hosszú évek alatt. A két csajos barátnő azonnal karon fogja, és simogatni kezdi enyhén görnyedt hátát, mert a férfi bizony-bizony jócskán közel áll a rázkódó, hüppögő síráshoz, és az bizony senkinek sem használ, kivált a nyílt utcán, ahol mindenki kíváncsi és mindent láthat.
– Andriska drágám! Nagyon tragikus és nagyon szomorú, ami veled történt, de látod eljöttünk hozzád, és most egy kicsit itt is maradunk! – válaszolja a fitt, sportosalkatú, két kamaszfiú anyukája, aki még mindig olyan fiatalos, és babaarcú, mintha nem hagytak volna rajta nyomot az évek.
– Igen, Andris! Most muszáj összeszednek magad! De mi majd segítünk! – kontrázik Gizus is, akárcsak az egyetemen, mert semmiből sem akar kimaradni.
Miközben ballagnak szép, csöndesen a férfi lakása felé a férfinak be nem áll a szája. Minden lényeges, fontos információt megoszt a két régi jóbaráttal, akik megértőn, és türelmesen hallgatják, hiszen érzik mennyire sokat jelent ez barátjuk számára.
– …És hát… szerda hajnali egy és kettő között örökre elaludt drága édesanyám… – sírás fojtogatta.
– Megértjük, és együttérzünk veled Andris! – kontráztak mind a ketten, miközben a szomorú férfi kinyitotta a panelház bejárati ajtaját, és bementek. Lifttel felmentek a kívánt emeletre, majd Kata ragaszkodott hozzá, hogy mindketten levegyék a cipőiket.
– Megkínálhatlak benneteket egy… teával… van kávé, és forrócsoki is… – kérdezte mindkettőt.
Kata valósággal élt-halt a forrócsokiért – utóbb ki is derült –, de most részvét miatt udvariasan visszautasította, hiszen láthatta jóbarátja mennyire maga alatt van.
– Én egy kis teát szeretnék… - vallotta be Gizus.
– Igen… az most jól fog esni! – Inkább Kata is úgy volt vele, hogy most a legfontosabb a higgadtság és a nyugalom mindenkori megőrzése.
A férfi azonnal kiviharzott a kiskonyhába, hiszen végre kapott egy feladatot, melyet meg kellett oldania, és – nem mellesleg –, legalább addig is kicsit elterelte a figyelmét gondjairól és bajairól. Kicsit megmelegítette mind a két pohár teát a mikróban, majd cukortartóval.
– Köszönjük szépen! – hálálkodott a két hölgyemény, mikor átnyújtotta neki poharas teáikat a cukorral, és maga is helyet foglalt az egyik fotelben.
– Ez a sok DVD-t mind te vásároltad?! – kérdezte csodálkozva Gizus.
– Igen… természetesen… tudjátok szeretem a filmeket, és filmrendező is szerettem volna lenni, de nem vettek fel az SZFÉ-re.
– Ja, tényleg! Anno erről rengeteget beszéltél, ugye?!
A férfi hevesen bólintott párat.
– Andriskám! Azért vagyunk itt, hogy lelkierőt öntsünk beléd, és hogy természetesen támogassunk, amiben csak tudunk! Mondd csak ki bátran, mire van szükséged?! – kérdezte Kata, miközben nagyot kortyolt a kellemesen gőzölgő italból.
– Nekem már az is rendkívül sokat jelent, hogy megtisztelteket a látogatásotokkal, mert sajnos eddig egyik barátom sem látogatott meg engem.
– Ezt őszintén sajnáljuk… – válaszolták mindketten. – És a rokonaid, vagy a többi családtagod?
– Hát… bennünk sajnos nem bízom meg. Apámnak – igaz -, vagy egy öccse, de ő nem igazán rendes ember. Nekem mindig azt tanította anyai nagyanyám, hogy tragikus esetekben a családnak igenis össze kellene tartani, nem pedig mindenkinek széthúznia, de hát… látjátok egyedül vagyok, akár a kisujjam… - tárta a szét a karját.
– Van azért némi megtakarított pénzed, igaz?! – kérdezte gyakorlatias éllel Gizus.
– Persze… de hát tetemes, amit az embernek ilyenkor muszáj kifizetnie.
A két egyetemi jóbarát zokszó nélkül benyúlt a táskájába; kivettek egy kissé gyűrött, viseletes fehér borítékot, és zokszó nélkül beleszámolták azt az összeget, melyet nélkülözni tudtak.
– Ezt a pénzt szeretnék neked adni Andriska! – tették le a borítékot az üvegezett dohányzóasztal egyik sarkára.
– Hát… én nem is tudom… hogy mit is mondhatnék… – szabadkozott. – Nektek is annyi minden összejöhetett… igazán nem szabad elfogadnom…
– De tedd csak el nyugodtan! Neked most minden segítség jól jöhet. – értettek ebben egyet mind a ketten.
– Valami állást kellene majd keresned. Tehát tanítani már nem szeretnél?
– Abból elegem volt! – vallotta be.
– Akkor, lássuk csak! Raktáros, árufeltöltő, vagy valami hasonló… esetleg Home Office munkakör? – találgattak a hölgyek.
– A Home Office jól hangzik, de hát protekció és kapcsolat nélkül ez elég necces.
– Hát akkor nincs más hátra drága barátom, minthogy ezen a területen kellene jó alaposan széjjel nézni.
– Nem szeretnék senkit se megbántani, vagy idegesíteni, de ahhoz, hogy az átlagember egy jó állást kaphasson bizalmi és egyéb jellegű kapcsolatok kellenek. – vallotta be félszegen.
– Talán nem olyan rossz a helyzet. Vagy igen?! – kérdezett rá Kata. A férfi csak bólintott.
– Meg az a baj… - szólt közbe kontrázva Gizus is –, hogy csupa-csupa önértékelészavaros, negatív dumát löketsz! Nincs önbizalmad! – mondta ki meggyőződését.
Andrisnak ez nagyon rosszul esett, de megpróbált uralkodni és még egyelőre kordában tartani ingatag érzéseit.
– Biztos, hogy nem kértek esetleg egy kis forrócsokit? Adok nagyon szívesen… - kisebb megrendültség vett erőt rajta, és már megfogalmazott kérdéseit sem merte olyan sorrendben feltenni, mint azelőtt.
– Jaj, annyira aranyos és drága vagy Andris! Most nem, de nagyon köszi! – válaszolta Kata.
– Ahogy látom neked előbb valami szakember kellene, hogy feldolgozd a vesztegeséget, és önbizalomra tehess szert.
– Jaj, Gizus! Nem látod, hogy Andriska lelke romokban hever?! Most pátyolgatásra, babusgatásra lenne szüksége, nem pedig kioktató szövegekre, aminek semmi értelme. – utasította kicsit rendre barátilag barátnőjét Kata.
– Igaz, igazad van! Elnézését kérek! És mi a helyzet a többiekkel?! – kérdezett rá.
– Sajnos az az igazság, hogy eddig csupán csak ti ketten tiszteltetek meg látogatásotokkal.
– Hát ahhoz képest, hogy kiterjedt baráti körrel rendelkezel, ez azért szerintem tökre gázos! – vallott színt Gizus.
– Szegénykém! Figyelj csak! Megígérjük ünnepélyesen, hogy mostantól kezdve minden hónapban meglátogatunk, és ha mást nem is lelkierőt, és önbizalmat nyújtunk megtört lelkednek! – Kata talán még sosem volt ennyire határozott, és talpraesett, felnőtt kétgyerekes asszony, mint amikor ezeket a szavakat kimondta.
Később hamar beesteledett, lévén még csak február első hetét írták a naptárak.
– Húha! De elszaladt az idő! – nézett karórájára Gizus, ösztönözve Katát, hogy most már el kellene indulni, ha elakarják érni a visszainduló vonatjáratot a Nyugatiból.
– Nem szeretnél velünk jönni Andris! Kajálhatnánk együtt! – ajánlotta fel kedveskedő gesztus gyanánt Kata.
– Ez igazán kedves, de azt hiszem jobb, ha itthon maradok. Különben is nincs vonaljegyem, sem bérletem, és a helyszíni bírság is huszonhatezer. – vallotta be gyakorlatiasan.
– Hoppá! Tényleg! Ezt elszúrtam! – dorgálta meg magát Kata, majd a téglalapalakú, kissé szűkös előszobába ment, hogy téliesített kabátját felvegye barátnőjével együtt.
– Kikísérlek bennetek a buszmegállóig, ha nem gond?! – azzal Andris is serényen öltözködni kezdett. Legalább addig is elfoglalta zsinatoló gondolatait.
– Az nagyszerű lesz! Köszi szépen!
Amikor a két csinos, felnőtt nő végzett együtt léptek ki a panellakás ajtaján, majd lifttel lementek a földszintre és onnét átvágta a sötétségbe borult lakótelepen, ahol ilyen időtájt kutyások szokták sétáltatni kedvenc négylábú házi kedvenceiket.
Miközben a buszmegállóhoz sétáltak folyamatosan a régmúlt, egyetemista időkről beszélgettek, amikor minden annyira egyszerűnek, és világosnak tűnt, mint a mostani helyenként nagyon is zavaros világ.
– A tanárnővel is beszélgettem… - jegyezte meg Andris. – Annyira tüneményes, kedves volt. Rengeteget segített.
– Hát igen. Én is szerettem volna, ha a magyar zárótanításomra eljön, de szerintem annyi felkérését, megkeresést kapott, hogy sajnos képtelen volt elszakadni. – vallotta be kissé szomorúan Kata.
– Amikor a professzor úrhoz írtad a szakdogádat nagyon szomorúnak tűntél…
– Tényleg, ezt el is felejtettem… Min is dolgoztam akkor?
– Tolnai Lajos: Sötét világ c. regénye volt a témád, és halálosan ideges voltál, és nagyon feszült. – jegyezte meg Andris.
– Fantasztikus memóriád van, hallod-e!
– Tehát akkor el ne felejtsd Andriskám! Nemokára újra meglátogatunk, addig pedig igenis tessék a magad lábára állni, és egy kicsit összeszedni magadat!
A csuklós, zörgő, matuzsálemnek kinéző sötétkékszínű busz pontosan érkezett. A két csajos barátnő kedvesen megsimogatta Andris hátát; megölelgették, megpuszilgatták arcát, majd felugrottak az indulásra kész buszra, és még sokáig integettek a férfinek, aki úgy érezte ebben a nagyon tragikus, viszontagságos, tanácstalan helyzetben is muszáj, hogy barátaira támaszkodhasson.

VONATKOZÁSI RENDSZEREK TARTÓS HAZUGSÁGAI

Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az ebihal-populáció
a tenger fenekén vergődve,
mert a repedésekből
előbb-utóbb már előkúszik
egy-egy kísrérleti egércincogás-suttogás,
mint a tartós nyomasztó jelenléte
már egy megtörtént,
visszafordíthatatlan életmódnak.

Fojtogató közelségek
katlanába szorultan
az ember újfent
megégeti önmagát.
Mert a befelé omló falak
közt már mintha egyre
kevésbé lehetne
tartósan várakozni is.

Szikrázó orsóként egy
helyben jár-forog
a Nirvána-káosz
s a tudatos Semmi.
Testetlen káprázatok
patakzó árnyai lebegnek,
mint amorf alakzatok kipárolgásai.

A tartós szégyenérzet
velőtrázó ölelése-szorítása
csupán csak egyetlen
karnyújtásnyira van.
A vonatkozási rendszerek hazugságai,
riadt vergődéseit
egyre nehezebb észrevenni;
hirtelen már a barbár horda
is előbb-utóbb megpihenni látszik.
Mikor távolodik az
ember már önmagától is?!
Mert minden szökevényt,
osztály-idegent előbb-utóbb
eltesznek láb alól.

Létet-horzsoló cápafogsorok
közt az életbenmaradási esély zéró.
A sovány ebek is
marakodnak mócsingos koncaikon.
Puha meztelncsiga-emberek
vándorolnak innen oda,
míg megpróbálnák
a biztos élhetőség lehetségeit,
– igaz, de minek?!

Szolgalelkű kutyahűséggel
kényurakat szolgálni!
Ez a mostani posztmodern
század netovábbja.
Mert megértést – hiába is kérne –,
talán már sehol sem találtat,
hurkot vetettek élőkre is,
s már régóta nem segíthet rágalom,
kapkodás, vagy más egyéb.
Sorakoznak egyre fűrészpor-ízű,
olcsó-ócska nappalok,
amikor muszáj volna
önmagunkat felráncigálni
puha ágyaink békéltető,
jótékony fogságából.

KOLESZ-VÁGYAK, EGYETEMI SZERELMEK

Amikor Aliz beköltözött a Dózsa György úton lévő lepukkadt, szocialista realizmus építészeti irányzatot közvetítő kollégiumba egyelőre azt tudta, hogy végre csajos barátnői, és szobatársai is lesznek majd, és végre – legalább –, nem marad egyedül.
Szeretett volna elsőként ágyat választani, mint annak idején –, vidéken kislánykorában, amikor idősebb nővére volt számára a bálvány, és a mindenkori mérték, ám egy nagyon segítőkész, tündéri, duci csaj Timi kicsit megelőzte:
– Szia csajszi! Timi vagyok! – rázott vele kedves közvetlenséggel kezet. – Figyu! Ha nem okoz gondot nekem nagyon bejön az ablak melletti ágy! Lestoppolhatom?! – kérdezte kuncsorogva. Mivel Aliz sosem volt egy irigykedő, vagy féltékeny természet, azonnal átadta neki:
– Persze, csak tessék!
– Jaj, nagyon köszi csajszi! Kicsit mindig olyan klausztrofóbiás leszek az új helyektől! Te nem?! – kérdezett vissza.
– Hát… eddig nem volt jellemző… – töprengett el az első bevezető kérdéseken.
Aliz lefekvés előtt gondosan tanulmányozni kezdte a főváros térképét, és persze a fontosabb épületeket. Úgy, mint a közkönyvtárak, egyetem épülete, illetve a kajáldák, és étkezdék, hiszen ezentúl már ő is a teljesjogú, fiatal felnőttek élbolyát fogja erősíteni, és ez bizonyos felelősségteljes kötelezettségekkel bír. Színes ragasztószalaggal látta el a fontosabb busz, metróvonalakat; ti., hogy hol kell le és felszállni, illetve hogyan lehet átszállni a legfontosabb kereszteződési pontokon, mint például a Deák-téren?
Elhatározta, hogy nem bíz semmit a véletlenre, mert a nyári felvételi vizsgán is úgy eltévedt, hogy kis híján lement a térképről, és a szóbeli vizsgáról is jócskán késett több mint huszonöt kemény, vaskos percet.
A szomszéd szobában a kollégiumos csajok valami házavató buliféleséget tartottak, mert úgy üvöltötték a rockot, és a heavy metált, és a Metallica együttest, hogy valósággal csak úgy remegtek a falak belé. Így viszont képtelenség lesz nyugodtan álomba szenderülni, így Aliz két vattapamacsot dugott füleibe, és szabályosan az arcára húzta a párnát, hogy a barátságtalan hangokat kiszűrje, ám még így is hajnali kettő-három óráig is eltartott a bulidáridó, mire a legtöbb lány kifáradt és lefeküdt.
Aliz legelső hete a főváros aszfalt és betondzsungelében az útkeresésről, és a tájékozódásról szólt. Alig vette észre, és a város vérkeringése máris beszippantotta. A kellemetlen húgy és fekáliaszagú aluljárókban koldulgató hajléktalanok látványa kissé megrémisztette, és bár kevés pénze volt, mégis számos olyan alkalom volt, amikor elfogta valamiféle megmagyarázhatatlan, és önmarcangoló lelkiismeretfurdalás a szegények istápolása végett. Ilyenkor adott egy kis pénzt egy-két jólszituált hajléktalannak, aki megköszönte neki a kedves figyelmességet. Az Astoria sarkán meglátott egy kilencven év körüli anyókát, aki néhány fonnyadt virágszálat árult, és elmesélte, hogy beteg negyvenéves ,,kisfiának” szeretne valahogy pénzt gyűjteni, mert nagyon kevés az amúgy is alamizsna nyugdíja.
– Tessék csak nyugodtan eltenni a pénzt! – hárított gyengéden, nagyon kedvesen Aliz. – Önöknek úgy is nagyobb szükségük van rá.
– Jaj, kisasszonyka! A Jóisten fizesse meg a kedvességét! – borult majdnem zokogva Aliz vállaira az idős anyókaszerű nénike. Aliz is meghatódva megvigasztalta, majd tovább ment az egyetem felé, ahol legtöbb órái voltak.
A kollégium folyósón egyetlen nap leforgása alatt annyi háztartási, és egyéb szeméthulladék halmozódott fel, hogy akár mindennap lehetett volna külön – csak a kollégium részére –, köztisztasági kukásautókat hívatni.
A következő hétfő délután szobatársa Timi áthívott két jófej egyetemista srácot, hogy kicsit pasizzanak, és bulizzanak már, hiszen mindenkinek kijár kicsit a lazítás.
– Nem értelek Aliz! Tökre szuperek ezek a pasik! Az egyik olyan kis gyámoltalan, félős! Őt neked szántam! Csak kicsit jópofizgatsz, bedobod magad, és elbeszélgetsz vele! Mi ebben olyan nehéz?! – kérdezett vissza, miközben megérkeztek a fiatalemberek.
– Az Timi, hogy én nem vagyok olyan lány… engem nem úgy neveltek… - szabadkozott Aliz, de igyekezett magából kierőszakolni egy őszintének ritkán nevezhető bájvigyort.
– Sziasztok, srácok! Én Timi vagyok, mint azt bizonyára már tudjátok, és ez az angyali szépség itt egyik legjobb barátnőm Aliz! – mutatott be mindenkit egymásnak.
A két fiatal srác elmosolyodott, míg a félszeg udvariasan meghajolt, és kezet nyújtott, amint elősre Timi rázott meg férfiasan. Amikor Aliz is megfogta a félszeg srác izzadékony kezét úgy érezhette, mintha bizsergető mágnesesség járta volna át egész testét. A feje tetejétől egészen a lábujjáig úgy elpirult, akár egy érett, piros alma, és kicsit szégyellte is emiatt magát.
– Sziasztok csajszik! – köszönt a macsótípusú srác. – Jómagam Tibi vagyok. A karót nyelt fickót pedig Bencének hívják. – mutatotta be saját magukat a két lánynak.
– Ez szuper! Van egy kis házi diópálinkám srácok! Megszeretnétek esetleg kóstolni?! – Timi már futott is a kis szekrényhez, ahol az alkalmi dugi égetett szeszt tartotta és máris előkapart valahonnét két Macdonaldsos papírkávéspoharat, melybe kitöltötte a húzós szeszt.
– Akkor, egészségünkre! – Timi egyből felhajtotta a maga poharát, mire a vagányabb macsó srác is hasonlóképp cselekedett. Aliz és Bence tétován, elfogódottan toporgott a szoba másik végében, és tanácstalanul bámultak a két jómadárra.
– Na, mi lesz gyerekek?! Hát ti nem kértek semmi piát?! – kérdezte a macsó srác.
– Nem köszönöm! Tudod apám apja alkoholista volt… - jegyezte meg szabadkozva Bence.
– Ha nem gond én se kérnék… - jelentette ki még mindig pirospozsgás arccal Aliz.
– Hát, gyerekek! Ti tudjátok! – Azzal Timi és Tibi kellemesen italozgatásokba kezdtek, és persze kölcsönösen azonnal rástartoltak egymásra.
Aliz nagyon szimpatikusnak találta Bencét, és a srácon is látszott, hogy nagyon bejön neki Aliz angyali szépsége.
A dolog vége az lett, hogy Timi és Tibi jócskán eláztak a 85%-os jóféle diópálinkától, míg Aliz és Bence csupán csak udvariassági kérdésekkel igyekeztek egymás gyanakvó bizalmába férkőzni egész álló este. Valamivel éjfél is elmúlt, amikor a csatakrészeg Tibi Bence vállaira támaszkodva megköszönte gurgulázó hangon a szívélyes vendéglátását, mire a két fiatalember lelépett a szobából, és Timi is azonnal ágynak esett, és benyomta a szunyát az alkoholtól. Aliz pedig még hosszan bámulta a mennyezetet, mintha eleve képtelen lenne kiverni a fejéből ezt a nagyon félszeg, és udvarias, jóképű srácot, akire annyira hevesen megdobbant érzékeny szíve.
Másnap Aliz kivételével – hiszen ő múlt este nem fogyasztott alkoholt –, szinte mindenki kínzó, hasogató fejfájással és totális másnapossággal ébredt, közöttük Timi is.
– Jó reggelt csajszi! Olyan vagyok, mint a mosott szar! Mint a lócitrom, amit kiadósan kifacsartak, mielőtt visszaadtak az anyatermészetnek! – vallotta be, és legalább fél kancsó, bitangerős feketekávéval kezdte az aznapi reggelt, hogy kiadósan kitudjon józanodni.
– Hát, te aztán szépen elintézted magad barátnőm, annyi szent! – jegyezte meg kimérten.
– De látom drágám, hogy te annál inkább visszafogtad magad, pedig úgy vettem észre halálosan belezúgtál Bencébe! Valld csak be egészen nyugodtan! – felelte nagyméretű porcelánkávésbörgével a kezében.
– Annyira undok tudsz lenni! De kétségtelen van a srácban valami, ami nagyon megfogott!
– Na ugye! Kár is letagadnod csajszi! És elcsattant már az első csók?! – igyekezett faggatózni tovább.
– Ne siess annyira előre! Ott még nem tartunk! – vallotta be, és érezte megint rátör a heves, megállíthatatlan szívdobbanás. Timi pedig rögtön rohant is már rókázni a vécébe, hiszen – magának se vallotta be –, de nem bírta a nagyon tömény szeszes italok világát.
Később mindketten kissé megkésve estek be az egyik halálosan unalmas középkori egyetemes szemináriumra, ahol Konstantinápoly ostroma helyett a szocialista autógyártás örömeiről idézett meg nosztalgiába burkolódzó emlékeket a szemüveges, nyugdíjas professzor.
– Maguk, hol tekeregtek eddig drága hölgyeim?! – pillantott fel emlékeiből az öreg, mintha időközben megzavarta volna őt valami.
– Ne tessék haragudni drága tanár úr, de éppen kortárs irodalomóránk volt, és a tanárnő sajnos nem tudott idejében elengedni mindkettőnket. Ezért késtünk! Őszintén sajnáljuk. – szabadkozott színésznői vénával Timi, miközben Aliz és a többi csajos csoporttársnak valósággal alig sikeredett egy kuncogó, jóízű nevetést visszafojtania.
– Nos… ez érthető, de felhívnám szíves figyelmüket és ez mindenkinek szól ám! – fordult körbe a legalább háromszáz férőhelyes, visszhangos előadóteremben –, hogy akit sűrűn nem fogok látni az óráimon annak a leckekönyvét nem fogom aláírni, aztán tőlem mehet, ahova akar, mert akkor se vizsgán, és szigorlaton sem megy át! Remélem, világos voltam?!
– Teljes mértékben drága tanárúr! – kontrázott megjátszott halálos komolysággal Timi, akiben egy őstehetség veszett el.
A tanárember továbbra is folytatta saját idillikus emlékeit, miközben a csajos barátnők a padban sutyorogni, halkan duruzsolni kezdtek:
– Timikém! Hát annyit mondok neked csajszi, hogy le a kalappal! Neked az SZFÉ-n volna a helyed, vagy valamelyik drámatáborban! – mondogatták neki többen is.
– Bocsi, csajok, de van már programon! És különben is az SZFÉ-re csupa olyan emberke kerül, akinek protekciós kapcsolata van, és ez viszont már nekem egyáltalán nem pálya! – igyekezett rövidre zárni az adott beszélgetés menetét.
Amikor a halálosan unalmas történelemórának nagy nehezen végé szakadt az összes egyetemista csaj lement a raktár melletti falatozó-büfébe kajolni valamit. Lehetett ott nagyon finom, és ízletes rántotthúsos szendvicseket venni, extra adag majonézes salátával. Persze az ember szinte sosem tudhatta, hogy valóban friss-e az a saláta, vagy épp hányadik napja fonnyasztják az üvegbura alatt?
Miközben komótosan rágcsálni kezdték szendvicseiket a tegnapi két pasi is betoppant. Igaz a félszegebb Bence még így is – valami oknál fogva –, udvariasan inkább az ajtóban állt meg tétován.
– Sziasztok csajok! Na, mi a pálya?! Kiadós hányinger, émelygés, fejfájás, másnap megvolt?! – kérdezte a macsó Tibi.
– Jaj, öreg harcos! Dugulj már egy könyörgöm! Nem vagyunk most vevők a szarkasztikus humorodra. – válaszolta Timi.
Aliz azonnal kiszúrta Bencét, és már megint az a jóleső, bizsergető érzés fészkelte be magát hevesen dobogó szívébe, akárcsak tegnap, amikor először találkoztak. Most eldöntötte, hogy ő fogva meglépni a legelső lépést. Kerül, amibe kerül. Valósággal azonnal felugrott műanyag székéről, és már a megszeppent fiatalember előtt termett:
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – dobogott egyre hevesebben a szíve.
– Hát… köszönöm… szép napot neked is! – válaszolta tétován.
– Mit szólnál hozzá, ha a Rákóczi úti megállóhoz közel van egy jó kis kínai kifőzde. Volna kedved beszélgetni kicsit?
Bence kicsit még megfontolta a romantikus ajánlatot, mielőtt igent mondott volna, de miután haverja a macsó Tibi hevesen gesztikulált, és biccentett a fejével, és persze ugyan így tett Timi is Aliznak így nem volt más hátra, mint egy bizonytalan ,,igent” válaszolni.
– Ez nagyszerű! Akkor azt hiszem mehetünk is! – Aliz felöltözködött, és az összes cuccát válltáskájába gyömöszölte, majd igyekezett megtörölni száját, ha esetleg Bence – ne adj’ isten –, mégiscsak megakarná csókolni, akkor ne okozzon kellemetlenséget számára ez az egész. Aztán amikor még a kedvenc sapkáját is felvette kedvesen belekarolt a meglepett fiatalemberbe, és sétálgatva megindultak a Kazinczy utca irányából a Rákóczi úton lévő kínai kifőzde felé.
Aliz még sosem találkozott első látásra ennyire különös, furcsa fiatalemberrel, és abban a pillanatban, hogy kicsit egymás szavába vágva beszélgetni kezdtek hamar rájöhetett, hogy ez a kapcsolat biztos alapokra fog épülni a közeljövőben, és lesz tartóssági alapja.