IZOMLÁZ, SÚLYZÓK, SZERELMES VALLOMÁSOK



,,Amikor a tengerparton ültünk a homokban, alkonyati fényben, mintha azonnal megszűnt volna az egész világ, s csupán csak az egymásért való, mindig őszinte-hűséges szerelem és mindenség létezett…” – Alinda – bár valósággal utálta a nyálasan csöpögős romantikus filmeket, mégis ragaszkodva szerette volna elhinni ezeket a tetszetős, idillikus üzeneteket, melyek okostelefonján jóformán a nagy huszonnégy órájában megjelentek.
A szerelemmel egyetlen probléma van: nevezetesen, ha csupán csak egyetlen illető érzi azt, míg a másik ember totálisan közömbös, vagy éppen tipikusan hányingerkeltő undorodik a másiktól, ami miatt a két ember közötti kommunikációs csatorna már alapból ideje korán eldugulni látszik.
,,Istenem! Milyen jó volna, ha végre az ő hullámvasútnak tűnő, kissé zaklatott életében is végre valahára megérkezne a hőn áhított szőke, kékszemű herceg!” – sóvárgott, miközben igyekezett egymás után meghatározott pontossággal elvégezni azokat a nyújtós, súlyzós gyakorlatokat, melyeket személyre szabott edzője tanácsolt, és persze el is várt egy felkapott, belvárosi konditeremben.
– Alinda nem ér csalni! Szépen, rendesen végezd el a gyakorlatokat! Figyeld csak meg a tested később még agyon hálás lesz a befektetett munkáért! – vetette oda széles fogpasztareklám kíséretében a sportos, kissé kigyúrt személyi edzője, majd a többi törzsvendéget is igyekezett ellenőrizni.
– Igen Tomikám… ahogy parancsolod Joda… - jegyezte meg cinikus hangon, miközben már most valósággal úgy érezte verejtékben tocsogva, mintha egy mázsás elefánt tapicskolna egész hasán és felső testén.
Aztán egyszer csak váratlanul betoppant a konditerembe egy molett, de nagyon is jópofa alak, akinek recsegő, basahasán szinte látszottak az általános elhanyagoltság jelei, és amikor megpróbált használni egy-egy kondigépet sajnos minden botcsinálta próbálkozása kudarcba fulladt, és a legtöbb világszépe, szupermodell-alkatú hölgyemény, akit szintén a közelében edzettek nem győzték valahogy leplezni, és takargatni vihogó nevetésüket, amiért a szerencsétlen pasi így pórul járt.
– Figyelj majd én segítek neked… – Máris segítőkészen, készségesen lépett oda a kissé elkeseredett molett pasihoz, és annyira bűbájosan, kedvesen, és őszintén mosolygott rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ha nagy súlyokkal erősítesz, akkor nem árt, ha fáslit kötsz a megterhelt részekre, mert különben könnyen kimehet a derekad vagy a térded stb. Szerintem kezdhetnél tíz percet a futópadon alacsony fokozattal. A legfontosabb, hogy a testet fokozatosan szabad terhelni, és nem azonnal a legbrutálisabb gyakorlatokkal kezdeni. – szó nélkül mellé állt a futópadon, beállított egy kezdő programot, és komótosan máris sétálgatni kezdett a férfival, akinek már ez az aprócska erőfeszítés is milliónál több izzadtságcseppet eredményezett hófehér atlétatrikóján.
Amikor a tíz perc letelt Alinda segítőkészen egy másik kondigéphez terelgette, aminek két karja volt, és ahogy az ember két lábbal ráállt a csúszásmentes lábtartókra gyakorlatilag az egész testét átmozgatta ától-cettig.
– Ö… nagyon szépen köszönöm a segítséget… – köszönte meg borzasztóan zavarban érezve magát a molett, jópofa pasi. – Balázs vagyok… – igyekezett szabadidőnadrágjába beletörölni izzad kezét, miközben kézfogás reményében kezet adott.
– Nagyon örülök a találkozásnak Balázs! – fogadta el a kézfogást, és szinte azonnal megszállta valamiféle jóleső, bizsergető érzés, mely aztán teljesen átjárta egész testét. – Remélem azért még jössz majd edzeni? – kérdezte
– Ö… feltétlenül… ki ne hagynám… – A pufók, jópofa pasi valósággal azonnal távozott a konditeremből, amint letelt a kiszabott idő. Mintha puskából lőtték volna ki. Alinda pontosan megértette zavarban lévő, és frusztrált viselkedését, hiszen kamaszkorában számos problémával neki is szembesülnie kellett.
A következő héten Balázs újból felbukkant a konditeremben, és tétován, kisfiús ábrázattal toporgott a gépek mellett, hogy valaki foglalkozzék már vele.
– Segíthetek valamiben kedves uram?! – kérdezte egy személyi edző.
– Ö… nem… ízé… köszönöm… várok valakire… – jelentette ki félszegen.
Alinda aznap egy kissé késésben volt, mert a munkahelyén is muszáj volt helyt állnia, így magától érthető, ha a konditerembe is csak úgy beesett.
– Üdvözlöm Balázs… de jó, hogy újra láthatom… – jegyezte meg kipirult arccal, huncut mosolya kíséretében, amitől csak még babonázóbbnak, és szexisebbnek látszott. Már megint az a jóleső, kellemes, bizsergető érzés járta át egész testét, amit a múltkor is érzett.
,,Ez bizonyára nem lehet véletlen dolog! – gondolhatta. A legfontosabb dolog, hogy semmit sem szabad a véletlenre bíznia, vagy elkapkodnia. És különben is van ebben a pasiban valami, ami, mint a mágnes vonzza hozzá.”– szögezte le magában, és miután átvette az edzőruháját, és felszerelkezett máris odasietett a pasihoz, és együtt kezdtek edzeni, közben pedig a legkülönfélébb témákról, és gyerekkori édes-bús emlékekről is szót ejtettek.
– A legrosszabb a nyarak voltak… rajongásig imádom a nagyimat, de húzós, és nyomasztó volt kislányként, amikor rászoktattak a következetességre… – vallotta be. Az eszét se tudta mikor vallott nyíltan, őszintén szint egy vadidegen embernek, mert voltak olyan kapcsolatai is, amikor szabályosan lelki sebekkel megégette magát.
– Ó… nagyon sajnálom… tényleg… komolyan… - bukott ki a száján. Balázs korrekt, egyenes ember volt, és nem különösképp kedvelte a titkokat. Alinda viszont mivel már volt pár rossz tapasztalata valahogy természetesnek érezte, ha – legalább is –, egyelőre kicsit távolságtartó marad, még akkor is ha kiönti a szívét-lelkét.
– Hát… ami azt illeti én is… – vallotta sokkal inkább magának, azt, hogy abban az időben szinte semmi sem sikerülhetett az életében, hiszen molett dagadék volt, akit kiadós és tartós kisebbrendűségi, és egyéb komplexusok kísértettek, és terrorizáltak. Aztán később a szalagavató bálra mintha megnyúlt, lefogyott, és karcsúsodásnak indult volna. Valósággal mintha olvadtak volna róla a barátságtalanul kellemetlenkedő, röcögős zsírpárnák; eltűnt tokája, és szépen gömbölyödő, körteformájú mellei mellett, és olyan fokhagymafeneke, melyért a legtöbb diétát tartó szupermodell is az egész karrierjét sutba dobta volna.
Észre se vették, és megint egy tartalmas napot töltöttek egymás társaságában. Alindát valósággal lenyűgözte Balázs széleskörű irodalmi intellektusa. Amikor ő alig bírta átvergődni saját magát az irodalmi érettségin.
– Én is nagyon szeretem a verseket… tényleg… - vallotta be. – Csupán azzal állok hadilábon, amikor felteszik a visszatérő kérdést, miszerint: mire is gondolhatott a költő, amikor halhatatlan sorait a papírra vetette?
– Hát, igen… ez mindenkinek mást jelent… – kontrázott a pasi.
– Hát nem ez volna a cél, hogy mindenki saját egyéni véleményét mondhassa el legyen az egy vizsga, vagy maga az érettségi?! – kérdezett vissza mire Balázs csak szerényen bólintott, és hümmögött párat.
– Figyelj arra gondoltam… persze ha nem akarod, akkor nem kell… mit szólnál egy randihoz…?! – végre valahára megkérdezte. Még sosem izgult ennyire reszkető térdekkel, és jócskán liftező gyomoridegével, mert hiszen mi van akkor, ha a pasi annyira be van rezelve, hogy kezdeményezni sem tud. Ezért türelmet igyekezett erőltetni magára, miközben együtt sétáltak vissza a konditerem öltözőhelyiségéig.
Alinda a női öltözőbe ment, míg Balázs a férfiaknak fenntartott helyiségbe, és jó tíz perc múltán immáron utcai ruhában álltak meg egymás előtt.
– Miért is ne! – egyezett be a pasi, és Alinda szívéről egy hatalmas sziklaméretű kődarab esett le ott nyomban, és olyan sugárzó, boldog kiegyensúlyozottság és megelégedettség járta át tetőtől-talpig, amire még sosem volt példa eddigi zaklatott életstílusában.
– Hát ez remek! Akkor mit szólnál, ha a lakásomon taliznánk! Mindjárt meg is adom a címemet! Itt van a telód?!
– Azt hiszem… otthon maradt… – szégyenlősködött a pasi, mert egy drága okostelefon mégsem játékszer.
– Semmi vész! – Alinda tüstént belekotort hátizsákjába, és előkapott egy cetlit, majd ráfirkantotta tetszetős macskakaparásszerű írásképével otthoni címét.
– Tessék! Akkor mit szólnál a szombat délelőtthöz?!
– Az nagyon remek lesz…
– Akkor várni foglak sok szeretettel… – gyöngéden egészen a pasi pufók arcához hajolt, és megpuszilta, de valami olyan elragadó, élvezettel, hogy Balázs is úgy érezte itt most azonnal kicsúszik a lába alól a talaj.
A következő héten Alinda olyan volt, akár egy megszállott. Tüzetesen, és a lehető legnagyobb alapossággal takarította ki modern, és komfortos lakása minden aprócska négyzetcentijét, és alapos nagybevásárlást rendezett egy jófej csajos barátnője kíséretében. Minden ínyencségből vásároltak, hiszen nem tudhatta, hogy Balázs mit szeret, és mit nem. Az ilyesmire sajnos még nem sikerült kitérni.
A szombati randira Alinda igyekezett egyszerű, lezser, mégis nagyon kényelmes, elegáns ruhát választani. Úgy volt vele, ha kiöltözik, és kihangsúlyozza nőies eleganciáját azzal – meglehet –, hogy azonnal elriassza magától az amúgy is félszeg, és kissé csetlő-botló, imádnivaló pasit. Inkább úgy döntött, hogy megmarad valami egyszerűségre törekvő, letisztult formavilágú ruha mellett. Melleit sem szükséges a kelleténél kihívóbban és provokatívabban kihangsúlyoznia.
Már délelőtt nyolc órakor csöngettek társasházi lakása kaputelefonján. Szokatlan volt, hogy egy randi ennyire korai időpontban veszi kezdetét, ám Alinda valósággal ujjongott, mert így legalább úgy volt vele, hogy mindenre marad elegendő idő.
– Szia Balázs… búj csak be… - üdvözölte, majd megnyomta a kapunyitó gombot.
Még egy utolsó tökéletességre törekvő sminkigazítás az egészalakos előszobai tükör előtt, majd fürge gazellaszökkenéssel máris kinyitotta a bejárati ajtót, hogy mire megszeppent lovagja felér a hatodikra ő lehessen az első, akit megpillant. És nem is tévedett. Amint kinyílt a liftajtó, és kilépett belőle az öltönyt, nyakkendőt, és tetszetős cserepesnövényt, és pralinét szorongató pasi Alinda valósággal megint úgy érezte magát, mint kamaszkorában, amikor először lehetett igazán szerelmes.
– Hát eljöttél… - mérte tetőtől-talpig végig, és magában el is könyvelte, hogy azért mégiscsak jóképű ez a férfi enyhe súlyfeleslege ellenére is. Vajon milyen lenne vele a szex?! – jött egy újabb kérdés, mely valósággal azonnal befészkelte magát agya fogaskerekei közé. De ne szaladjunk még ennyire előre. – De gyönyörű ez a kis… növény… – pillantott Balázs markában szorongatott cserepes növényre.
– Ö… fogad sok szeretettel… - nyújtotta át szerénykedve a növényt. – Tudod a virágcsokor hamar elszárad és szerettelek volna valami… tartóssal meglepni… – mondta meg az igazat.
– Igazán figyelmes és kedves gesztus! De gyere csak be nyugodtan!
Balázs illemtudó ember lévén azonnal levette cipőit, és az ajtó mellé rakta katonás sorrendben, majd zokniban tett néhány bizonytalan lépést a szobákig.
Alinda máris hozott egy méretes kalucsniszerű papucsot, hogy a férfi fel ne fázzon, hiszen az egész lakásban a padlón mindenütt olasz csempék sorakoztak, mert azokat sokkal könnyebb tisztán tartani, mint a gusztustalan padlószőnyegeket.
– Hoztam neked egy papucsot, hogy fel ne fázz! – adta oda a férfi kezébe a papucsokat, amit hálás szívvel el is fogadott, és máris zoknis lábára vett.
– Nagyon köszönöm! Tudod gyerekkorom óta tropa volt az immunrendszerem! – vallotta be.
– Remélem éhes vagy már, mert rengeteg sok finomságot készítettem! – ujjongva mondta ezt, akár egy gyerek, aki nagyon büszke el nem hanyagolható teljesítményére, és most kicsit még hencegni is szeretne vele.
– Hát… szeretek finomakat enni…
– Akkor a vacsi után akár nyugodtan meg is kérheted majd a kezemet… – pirult el egészen a lábujjáig, és ez most különösen bizsergető érzésnek bizonyult. Mintha szíve folyamatosan súgott volna fülének, hogy mit mondjon, vagy épp valljon be.
Alinda külön a randi-alkalomra ünnepi étkészlettel terített meg, és még méregdrága asztali szalvétákat is vett. Bár az origamihajtogatás még nem ment neki tökéletesen, de igyekezett rendkívül igényes ízlésességgel és stílusos esztétikával megteríteni a nagyméretű, többszemélyes ebédlőasztalt.
– Segíthetek valamit…?!
– Igazán felesleges… nyugodtan ülj csak le, mindjárt hozom a vacsit! – hárított angyali tüneményességgel, és már be is viharzott az amerikai stílusú, nagyméretű konyhába, ahol masszív, ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben. Kinyitotta a sütőt, és kivette a készre pirult fűszeres csirkefalatokat, a hasábburgonyát, a burgonyasalátát, és megpróbált két kézzel úgy zsonglőrködni, hogy az összes ételvariációt egyben az asztalra szervírozza. Balázs rögtön felállt és segítségére sietett. Még szerencse, különben a paradicsomos lasagne hússzószos darabját egyenesen ripityára törtek volna a csempézett padlón.
– Jaj, nagyon köszönöm… igazán aranyos vagy…
Alinda ragaszkodott a formaságokhoz, és hogy ő szolgálja ki különleges vendégét.
– Fenséges lakoma! Gratulálok! – Balázs még életében nem evett ennyire ízletesen gusztusos falatokat, és persze módjával igyekezett mindent végig kóstolni. – Úgy hiszem ezentúl a kondibérletet kell majd vennem. – vicces, kicsit groteszk, fekete humora mindig kéznél volt egy-egy furcsán alakult élethelyzetben.
– Ez nagyon frappáns mondás volt! De köszönöm! Tudod egyik jófej barátnőm segített a menü összeállításában… - Alinda kicsit elcsúsztatta az igazságot, hiszen ha bevallja, hogy még sajnos nemigazán tud főzni-sütni, lehetséges, hogy rosszpontokat kap a pasi talpraesettség skáláján, és minek elrontani egy kellemes napot, amikor csak egymásra figyelhetnek.
Miután elfogyasztották a bőséges vacsorát és még volt egy kis csokis parfé is desszert gyanánt azonnal letelepedtek a kanapéra, ahol Alinda máris gyerekkori fényképeket kezdett mutogatni Balázsnak.
Alinda úgy érezte magát, mintha – legalább is –, már ezer év óta ismerte volna Balázst. Még sosem találkozott ennyire őszinte, és ugyanakkor nyílt, és egyenes emberrel, aki mindig kimondja, amire éppen gondol.
– Tudod az életem eddig egy kész hullámvasút volt, és most nagyon jó volna végre egy működő párkapcsolat… – jegyezte meg kellő bizalmassággal. Balázs pontosan értette a célzás valódibb értelmét. Furcsán, különösen elmosolyodott, és csupán annyit felelt:
– Szívesen megpróbálnám…   

 
 
   
         
  
       

A POSZTMODERN JELEN KÜSZÖBÉN

Az elme – már sok esetben –,
manipulált értelem,
ami kicsinyes alkukra,
megvesztegetésekre játszik;
csömör-undorokban
térden csúszik immár
a tűrhetetlenné kihazudott Jelen,
mert egyre inkább tartaroszivá lett
e mostani felszínes,
híg posztmodern korszak.

A megkötözni vélt tartósnak
tetszett történelmi homályból
ritkán maradt kivezető egérút;
dönteni nem szükséges,
inkább rabszolga-módban
továbbra is tűrve szolgálni
a sok nyerészkedni vágyó ostobát.

Tíz deka álmot, félkilónyi vágyat
– annyi se sok –,
amit naponta betermel
egy-egy csenevész
ígéret-bújtógató.
Neve-nincs bánatok
még rendre visszaperelnék
kiszámítható örökségeiket.
Tetszhalálból mintha
még vissza-visszaintegetne
a biztosra hívó Létezés.

Lepecsételt titkainkat
felisszák legbensőbb ösztöneink;
mert e nagyvilágban
most dögevők járkálnak.
Szánalmak kicsinyeskedő
kígyómarásai, akárcsak
önsajnálatok frázisai már
régóta a lélekbe beleégtek.

Jó volna agymosott idióták,
s tudatlanságok közt még
kikövetelni kultúrák,
s autodidakta könyvek
által a gondolkodó értelem
jogát az összefüggések
bonyodalmas meglátására.

Mert most már régóta
érdemmé lett minden fölösleges,
alamuszi vétek.
Ki tegnapok ormán még jóbarát,
testvér lehetett a bajban,
ha inkább átállt cselszövő
gazemberek táborába,
s téged is magával ránt.

Mások örömére,
boldogságára most
meglepően sokan
irigykednek féltékenyen.
Gőzölgő lócitromot keleszt
tészta gyanánt egy sántikáló
nyugdíjas nénike, mondván:
„az is jól lehet még valamire!"

– Hiszen most az átlag
is egyre inkább hallgatag,
s tudatosan gyanakvó
állattá ajlasodik.
Félő a Semmiből egyre
kevésbé tornázza fel,
gyűri ki magát
a puszta akarat s Lét.

Disztribünökön most
bálványok, olcsójánosok
tülekednek, nyomakodnak
míg az őszinteség is
több stigma-sebből vérzik…

NYÁRI BETOPPANÁS

Brigivel – bármennyire is nehéznek tűnhet elhinni –, az ovi óta jóformán alig-alig tudtam találkozni. Persze minden esetben szóba kerültek a hangzatos, jólcsengő ígéretekben megbújó, rejtett utalások arról, hogy majd meglátogatjuk a másikat, de az igazság az volt, hogy egy ember a gyerekkor óta rengeteg mindenben megváltozik, és – nagyon sok esetben –, ezek a változások; legyenek lelki vagy testi minden tekintetben hatással lesznek folyamatosan alakulófélben lévő személyiségére.
Én előbb két tannyelvű gimibe jártam. Ott is inkább angol fakultációs csoportba, mert az valamivel könnyebbnek tűnt, mint a nagyon kezdő német nyelvű csoport, míg Brigi állítólag valamely jobbnevű, és természetesen nagy dicsőséges múltra visszatekintő elitgimi diákja lett a belváros valamelyik impozáns kerületében. Később az egyik gimis osztálytársam mintha megemlítette volna, hogy az egyik régi ,,barátnőm” érdeklődik irántam, én viszont halálosan bele voltam zúgva egy Kriszta nevű lázadó, bohém, provokatív kamasz csajba, és nem láttam, és hallottam semmit a rózsaszín felhőkön kívül. Később magyar-töris bölcsész lettem sajnos barátnő nélkül. Meg is kaptam érte a fejmosós feketelevest főként azoktól, akik már jócskán megismerhettek. Sajnos az egyetemen is már a legelső nap halálosan, és visszavonhatatlanul szerelmes lettem, és titokban lánykérést, jegygyűrűt, és családot terveztem magamnak. Amikor hét év múltán végül átvettem a diplomámat – igaz nem ünnepélyes keretek közt –, amire számítottak volna még azon a pokolian kánikulai nyáron, amikor imádott szüleim közül mindketten még munkahelyen dolgoztak, és csupán én voltam otthon egyedül egy rekkenő július közepi napon a délelőtti órák környékén csöngettek a kaputelefonunkon.
– Na, mi lesz te tökfej?! Engedj már be! – követelte a nagyon is ismerős, és ellenállhatatlannak tetsző női hang.
– Bocsánat, de honnan ismerjük mi egymást?! – kérdeztem vissza annyi előzékeny, objektív udvariassággal amennyire csak tőlem tellett.
– Jaj, ezek a férfiak! – hallottam, hogy enyhén bosszankodik a kaputelefonba. – Kiskorunkban együtt játszottunk, és te nagyon féltél a sötétben! – idézett fel egy édes-bús gyerekkori emléket, melytől évtizedekig sem bírtam megszabadulni.
– Brigi tényleg te vagy az?! – meglepetésemben dörömbölni kezdett sebezhető szívem. Az egyetemista kapcsolatom sebeit igyekeztem éppen nyalogatva gyógyítgatni főként masszív önsajnálatom keretében.
– Igen, te nagy melák! Kérlek szépen engedj be! – kérte bűbájos, flörtölő hangon.
,,De már kész felnőtt nő lehet! – kezdett máris kattogni az agyam. Igaz már kislányként se volt csúnya, vagy rút kiskacsa! Ám akkor egészen más szempontok játszottak egy kevés baráttal rendelkező kiskölyöknél közre.”
Semmi vész öreghaver! – igyekeztem hangosan az előszobai tükör előtt tétován álldogálva bátorítani, bíztatni magamat. Elvégre nem egy vadidegennel fogsz diskurzust, és párbeszédet folytatni, hanem egy gyerekkori barátoddal, aki legalább annyira jól ismerhet téged, mint te őt. De hát annyi minden megváltozott azóta, nem igaz?!
Hosszas töprengésembe került mire megnyomtam végül a kis piros gombot, ami a beengedést eszköze volt. A vonal túlsó végén hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és valószínűleg már a liftben lehet, ami felhozza a kívánt emeletre.
Annyira veszettül dobogott a szívem, és kiélesedett minden érzékszervem, és valósággal tomboltak az ösztöneim, mintha már megint egy idióta süldő kamasz lennék, aki legelső randijára készül egy valódi, bombázó álomnővel. Amikor kinyílt alig hat perc után a lift ajtaja kilépett rajta egy száznyolcvan centi, karcsú, eszméletlenül szexis, és egzotikus, lebarnult, rövid szőke hajú istennő, és máris sugárzóan mosolygott rám. Mintha már ezer év óta ismertük volna egymást, és most egyedül csakis engem akart látni.
– Hát szia édesem! – borult nagyon szexis, sokat sejtető, virágmintás ruhácskájával azonnal a nyakamba, és hosszasan átölelt, miközben pufók arcomra milliósok puszit adott csókálló rúzsával.
– Ö… Brigi… tényleg te vagy…?! – döbbentem meg, hiszen ehhez fogható üdvözlésre nem voltam felkészülve, és az egész dolog meglehetősen váratlanul ért.
– Olyan butuska vagy, mint kissrác korodban! De látom, hogy azért egész szép szál pasi lett belőled! – kibontakozott az ölelésből, és tetőtől-talpig amolyan ,,pasimustrát” tartott, ami a nők egyik titkos eszközének számított, ha a pasik fizikális testi jegyeit tüzetesen, és nagyon is aprólékosan felmérhessék. – De az arcod mintha már nem volna ugyanaz drágám! – jegyezte meg bölcs előrelátással, mintha azonnal kiszúrta, vagy – legalább is –, rögtön megérezte volna, hogy viharvert, összetört belső lelkemben az utóbbi időben bizony jócskán volt sötét folt.
– Kicsit sok volt a gondom, és bajom! – válaszoltam objektíven. – De nem szeretnélek ilyen dolgokkal fárasztani…
– Jaj, annyira aranyos és kedves vagy, mint mindig! Semmit se változtál! De azért vagyok itt, mert mindent tudni akarok rólad! – csicsergő, kellemesen dallamos hanghordozásában szinte nem lehetett félreérteni a birtokló követelőzés hangjait.
– Hát akkor nincs más hátra, mint fáradj be szerény hajlékomba kérlek… - mutattam az utat előre, és még egy kis sámlit is kipakoltam az előtérbe a cipősszekrény mellé, hogy Brigi kényelmesen levethesse sarus szandál lábbelijét. Már az, ahogy nekivetkőzött tele volt a nőies finom elegancia, és erotika összes kelléktárával. Állandó kacsintani vágyó mennyország-mosolya semmi kétséget sem hagyott bennem affelől, hogy bizonyára én is nagyon hiányoztam ennek a bombázó, felnőtt nőnek.
Aztán belépett a lakásba, mely félig agglegény érzést, félig a kánikulai nyári évszak áporodott, és sivár szagát árasztotta.
– De rég jártam itt utoljára! – kiáltott fel, aztán akár egy mohó, nagyon is kíváncsi, ujjongó kislány valósággal minden szobába beszabadult, és mindent megfogott, mintha saját gyerekkorának emlékeit akarná újra átélni.
– Emlékszel még erre?! – kérdezte a moncsicsi-babát szorosan kezébe fogva.
– Hát lehet azt egyáltalán elfelejteni?! – kérdeztem vissza, és persze azonnal mosolyt csalt az arcomra az emlék varázslata.
– De sok idő eltelt azóta… el se hiszem, hogy már több mint húsz egynehány éve… - töprengett fennhangon.
Aztán a nappaliba telepedtünk le, és mindjárt bekérdeztem nem inna-e esetleg valami hűsítő üdítőféleséget a nagy melegre való tekintettel.
– Az most nagyon is jól esne! Köszi! – foglalt sokat sejtetően helyet azzal a flörtölő szándékkal, hogy minél több egzotikus részletet megmutathasson bombázó, sportos, karcsú teste domborodó körvonalaiból.
Azonnal kirohantam a kiskonyhába, és szerencsére a két literes kólát még tegnap előre jól behűtöttem, így jócskán hideg lett mire elővettem egy poharat, és kitöltöttem a buborékos italt, majd visszagaloppoztam a nappaliba, ahol a gyönyörű gyerekkori ismerősöm már látványosan keresztbe rakta a lábát…
– Igazán köszönöm… - vette el a kólát, majd azonnal nagy mohó kortyokkal inni kezdett. – Már nagyon hiányzott.
Ahogy a kezünk összeért, mintha elektromos áram járta volna át egész belsőmet; bizseregni kezdett az ujjbegyem, és biztos voltam benne, hogy ő is így érez, hiszen vágyakozó, félreérthetetlen pillantásokat küldött felém.
– De most aztán ki vele! – parancsolt rám néhány perccel később. – Lett-e barátnőd, vagy feleséged, vagy…? – érezni lehetett, hogy kotnyeles kíváncsisága mögött egy mélyebb, egy rejtettebb érzelmi hullám húzódik meg. Egy szexis, bombázó nő, akinek titkai lehetnek, de most arra vár, hogy először én tegyem meg a kezdeményező lépést, ezzel is felfedve saját leleplezésemet.
– Az egyetemen volt egy tartós, hosszú kapcsolatom, és hát… szóval… sajnos nem jött össze…
– Szegény édesem… annyira szerettem volna melletted állni, mert biztos nagyon nehéz lehetett neked… - azonnal kinyújtotta finom, hosszú kezét, és valósággal vágyott rá, hogy fogjam meg, és mikor ez bekövetkezett mintha kezeink szavak nélkül is pontosan megértették volna mennyi kérdés zajlik most összetett lelkeinkben.
– Hát… mi tagadás… nehéz volt, de muszáj volt felállni, és tovább menni, és tenni a dolgomat… - magamat is megleptem, hogy hárítok. Mintha nem akartam volna egyből Brigi gyönyörű mogyoróbarna szemei közé vágni az igazságot, mert tartottam volna a megszégyenüléstől.
– Drágám… én nem is tudom, hogy mit mondjak erre…annyira sajnálom, hogy át kellett ezt élned… - igyekezett őszinte támogatásáról, együttérzéséről biztosítani.
– De mi a helyzet veled?! – próbáltam témát váltani, bár – meglehet –, hogy kissé rosszul tehettem, mert gyerekkori barátnőm tekintete szomorkás és nagyon levert lett.
– Szóval… ennyire rossz a helyzet…?! – érdeklődtem óvatosan, mire vett egy nagy levegőt, és elkezdte gyakorlatilag egész életének történetét onnantól, hogy gyerekkorunk után nem találkoztunk.
– …Aztán amikor kamasz lettem egyik pillanatról a másikra minden megváltozott… képzeld felfedezett egy modellügynökség már a tengerparton, ahol a szüleimmel voltam nyaralni Spanyolországba. És szóval… bár rajongok a spanyol folklór gitárzenéért, csak angolul gatyaráztam, és a kezdeti nehézségek után betettek egy tévéshowba is, ahol főként spanyol ajkú szappanoperasztárokat kellett meginterjúvolnom. Itt találkoztam egy macsó, sportos pasival, és valósággal a fellegekben éreztem magam tőle. Ha azt mondja bárki is, hogy a spanyol pasik nem akkora szoknyapecérek, mint mondjuk az olaszok, akkor fatálisan téved. Egyik nap is jöttem haza a munkahelyemről, és a pasim – később kiderült –, rögtön ágyba bújt az egyik külföldi barátnőmmel. Persze a pasim még a csillagokat is megígérte az égről, ha adok neki még egy utolsó esélyt. Végül egy napot kapott, hogy végleg szedje a sátorfáját, és elköltözzék tőlem. – szavaiból egy olyan talpraesett, karakán, és minden tekintetben határozott és modern, európai nőt ismerhettem meg, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit szeretne, és a céljait, és a vágyait maradéktalanul valóra is váltotta.
– Tudod spanyolban rengeteg ünnepnap van, és amikor szerettem volna házfelújítást a lakásomban végeztetni néhány mesterember kijelentette, hogy nem dolgoznak, mert a szent akárkinek lesz az ünnepe, és az fontosabb, mint a munkavégzés! Hát képzelheted! Akkora balhét, és patáliát csaptam, akár egy celeb hiszti-királynő, vagy egy díva. Ez valószínűleg észhez térítette őket, mert az idősebb főnök spanyolul közölte a melósaival, hogy bizony addig el nem mennek, amíg a senora házát rendbe nem hozzák. Így egész álló éjjel, egy viharlámpa segítségével dolgoztak, maltert kevertek, kőművesmunkákat végeztek, és mikor kora reggel felébredtem minden valósággal ragyogott, és olyan lett az otthonom, mint egy luxus kastély. – itt előkapta méregdrága nyárias jellegű táskájából az okostelefonját és máris egy egész rakás fantasztikus képet mutatott otthonáról.
– Álomszép helyen laksz! – bevallom kicsit még irigykedtem is, hogy valaki ennyire szerencsés lehet.
- Nagyon köszönöm! Most jut eszembe! Nagyon szeretném, ha eljönnél velem Spanyolországba és ott töltenél pár napot! Nálam bőven akad férőhely, ha csak ez a gond! – hívott meg nagyon aranyosan, kedvesen, miközben folyton flörtölni látszott velem, amitől egyszerre izgultam fel, és pirultam is el jócskán.
– Az tényleg fantasztikus volna… – értettem egyet vele, miközben agyam fogaskerekei közt máris megszólalt a vészcsengő: ,,Vigyázz! Ez már totális szerelem!”
– Anyud, apud hogy érzi magát?! – jött még egy kérdés.
– Hú! Hát sajnos apámat elvesztettük kétezertizenhétben, míg anyukámnál is daganatot találtak és…
– Ez borzasztó drágám! – azonnal felállt, és szó nélkül hosszantartón magához ölelt, hogy valósággal éreztem bombázó testének, körteformájú, rugalmas melleinek minden rezdülését. – Annyira rossz lehetett neked szívem…
– Hát… nem volt éppen kellemes… - jegyeztem meg nagysokára.
Valamivel később Brigi már javában csacsogni kezdett főként a spanyol kultúra, és életstílus szépségeiről. Az emberek ott rendkívül tapintatosak, kedvesek, udvariasak, és egyáltalán nem jellemző az a fajta tahó, bunkó, ,,mindenkit lenyomok” hozzáállás, ami a magyarokat – mostanság –, sajnos nagyon is jellemzi.
– Van egy nagyon imádnivaló, kedves, nyugdíjaskorú nagymama, aki tényleg olyan, mintha a nagymamám lenne, és össze-vissza csókolgatjuk egymást, és csak úgy könnyezik a szeme, ha boldog. Persze legalább nyolc unokája is van, akikre – annak idején –, én is rendszeresen bébiszitterkedtem, és nagyon jó kapcsolatba kerültem az egész családdal. Mondd csak, édesem? Láttál igazi narancsfa ültetvényt?
Fejemet ráztam.
– Nos csak azt mondhatom életem, hogy fantasztikus élmény. Már a babonázó illatokról nem is szólva.
– Hát azt meghiszem.
Valamivel később mindketten ebédhez ültünk le, és Brigi ragaszkodott hozzá, hogy akárcsak egy vérbeli, gondoskodó feleség, vagy háziasszony szedjen a tegnapról megmaradt húsos spagettiből a tányéromra.
– Így ni! Jó étvágyakat minekünk drágám! – tette le elém a tányért, majd ő is helyet foglalt anélkül, hogy akárcsak egyetlen eltévedt gyűrődést ejtett volna szexis, virágmintás, sokat sejtető nyárias jellegű ruháján.
– Neked is! – Szándékosan megpróbáltam malac-zabálás nélkül, nagyon óvatosan eszegetni, ám elnézve barátnő paradicsomos szószos, gyönyörű arcát mintha csak az adott vicces-bájos helyzet megkívánta volna, hogy önmagamból is egyfajta tipikus bohócot csináljak.
– Valami baj van, drágám?! – nézett rám azokkal a mindent látó barna, vesékbe látó szemeivel.
– Nem szívem, csak… egy kicsit szószos lett a arcocskád… - vetettem oda, és máris egy tiszta zsebkendővel óvatosan, gyöngéden letöröltem enyhén telt szája széléről az ottmaradt bazsalikomos, kakukkfüves, oregánós szószt.
– Nagyon köszi… – valósággal elpirult és ekkor volt számomra a leggyönyörűségesebb, ti. hogy engedte kimutatni esendő sebezhetőségét, melyet – különösen a mai modern, rohanó világ –, mintha szervesen megtiltott volna.
– Ugyan, nincs mit…
Amikor kész voltunk az ebéddel, és újfent betelepedtünk a nappaliba, úgy érezhettünk magunkat, mint akik már vagy egy egész örökkévalóságig csak egymással vannak elfoglalva, és jóformán átbeszélgettek cirka, kiesett harminc évet életükből. Amikor estefelé aztán különös, érzelmesre sikeredett búcsúzásra került sor:
– Egy belvárosi szállodában is vettem ki egy lakosztályt… holnap visszarepülők Barcelonába. Annyira… nagyon fogsz hiányozni nekem édesem… - közölte, majd romantikusan, és szenvedélyesen megcsókolt. Valósággal éreztem hevesen dobbanó szíve lüktetését, és bombázó teste remegéseit.
– Figyelj csak! Nagyon szeretnélek kikísérni a reptérig, ha szabad… - vetettem fel, bár ebben a helyzetben kissé olcsó, hatásvadász ötletnek tűnt.
– Az kicsit fájdalmas lenne… - válaszolta, és láttam egy eltévedt könnycseppet is szeme sarkában, melyet szándékosan titkolni akart.
– Márpedig ragaszkodom hozzá! – kötöttem az ebet a karóhoz, mire szomorkásan bólintott, és megpróbáltam óvatosan átölelve megvigasztalni ezt a nagyon különleges, fantasztikus nőt.
Másnap taxiba pattantunk, és irányt a Liszt Ferenc reptér, ahol még alig lézengtek páran a váróterminálban, mert reggel hat órakor – úgy tűnt –, kevesen ébredtek fel az utazáshoz. Aprólékosan megfigyeltem Brigit minden nőies, elegáns mozdulatát. Ahogy fekete napszemüvegét könnyed, légies mozdulattal a hajába tűzte, amikor sikeresen becsekkolt, és segítettem gurulós utazóbőröndjét feltenni a koromfekete, önműködő szalagra. Aztán következett a legnehezebb feladat a búcsúzkodás:
– Kérlek, ha tudsz azonnal látogass meg, mert nagyon rövidnek tűnik ez a nyár is… - baljóslatú szavai valósággal rögtön bogarat ültettek a fülembe, és el is gondolkoztattak.
– Mindenképp…
Szorosan, hosszú percekig öleltük egymást, majd Brigi szándékosan sietős léptekkel máris bevonult bőröndjei társaságában a repülőgép beszállódokkjába, és vissza se nézett. Vegyes érzések kavarogtak benne! Ennyire egyszerűen nem lett volna szabad elengednem őt.
Még azon a héten egyik régi jó haverom segített repülőjegyet vásárolni, és elintézni a szükséges otthoni dolgaimat, majd én is repülőre pattantam, és alig két és fél óra után leszálltam a katalán fővárosban. Még szerencse, hogy a mobilom nálam volt, amibe – tuttomon kívül –, Brigi beírta az otthoni számát, így máris kikereshettem a soványka névjegyzékből, és kihangosítva máris felcsörgettem.
– Olá, mi amor! – köszönt spanyolul.
– Szia Brigi! Na, ki vagyok?!
- Hogy kerülsz ide?! – annyira boldog lett, hogy üvöltözni kezdett a telefonba. Majd megsüketült tőle az ember.
– Nemrég szálltam le. Most itt vagyok a reptér várójában! Ha esetleg ráérsz, kicsit segíthetnél… - vetettem fel csipkelődve.
– El ne mozdulj onnét életem! – üvöltötte a telefonba.
Bő harminc perc múltán autón érkezett és azonnal a karomba vetette magát, és hosszas megcsókolt.
– Annyira jó, hogy itt vagy drágám! Meddig tudsz maradni?! – kérdezte máris, miközben autócsodája felé lépkedtünk olyan kamaszos szerelmes boldogsággal, és megelégedettséggel, mint akiket régóta nem ért ekkora váratlan szerencse.
– Hát, jó hogy kérdezed! Most például nincsen semmi dolgom!
Huncut, pajkosan, kicsit rafináltan nézett rám, egy olyan szerelmes, szexis, igéző nő vágyakozó tekintetével, ami kétséget sem hagy afelől, hogy egészen biztosan lehetséges kettőnk között a közös jövő.

MÁSODIK ESÉLY A VALÓDI BOLDOGSÁGRA

– Tudom, hogy különösebben nem rajongsz a meglepikért, de megvettem… - titokzatoskodott a férfi, miközben a nagyméretű ágyban mellette feküdt élete egyetlen szerelme. Méghozza totálisan meztelenül, ami miatt a férfi – kicsit tagadta –, rendkívül zavarban érezte magát.
– Annyira boldog vagyok melletted édesem… - simult hozzá az egzotikus vonásokkal rendelkező, sportos nő. Titkolni sem próbálta mennyire élvezi a férfi három-négy napos csiklandozásra ingerlő borostáit, mackós, kissé lomha termetét, és különleges személyiségét.
Persze ki hitte volna, hogy amikor legelőször bemutatták őket egymásnak a gyönyörű, fiatal nő hasogató fejfájásra, és migrénes rohamokra panaszkodott, és kicsit duli-fuli kiállhatatlannak tetszett karakán, talpraesett természete, ami kissé meg is ijesztette a tétován félszeg férfit.
Először egy kávézóval egybekötött étteremben volt a személyes ,,pofavizit” ahol főként a nő volt az, aki később pletykálkodásra hajlamos csajos barátnőinek titokban elkotyogta, hogyha ez a férfi volna az utolsó ember a földön akkor se kezdene vele semmit, párkapcsolatot pedig végképp nem. A második alkalom pedig a férfi egyik legjobb gyerekkori ismerősének esküvője volt, ahol a gyönyörű nőt – sok más partnerével együtt –, felkérték koszorúslánynak, akit valósággal rühellt, és ki nem állhatott, mégis foghúzósan elvállalt, merthát a menyasszony mégiscsak egyik gimis barátnője volt, és hát egy barát valahogy mindenkor barát. Nem igaz?!
– Szia! Csak nem téged is meghívtak ide?! – lepődött meg jócskán, amikor a násznép összezsúfolt tömegéből szándékosan kivált, hogy végre valahára egy kis friss, és nélkülözhetetlen levegőhöz jusson. Ekkor vette észre az egyik hófehér terítővel feldíszített asztalnál az ismerős férfit, aki – látszólag –, karót nyelten, és tökéletes magányban egyedül üldögélt.
– Ó, üdvözölek! Fantasztikusan elegáns és csinos vagy! – igyekezett folyamatosan bókolni, mert valakitől azt hallotta, hogy ezt értékelik a valódi hús-vér nők.
– Hát… igazán köszönöm… - szabadkozott máris elpirultan az álomszép nő. Mintha teljesen kicserélődött volna – legalább is –, lelkiekben a különc férfi bókoló szavaitól. Sajnos élete sokkal inkább egy állandó hullámvasút szindrómához hasonlított, semmint egy egészséges egyensúlyban lévő, élvezhető léthez, és hazudott volna önmagának, ha nem ismeri el, hogy valami az utóbbi öt-tíz évben mintha elrobogott, elsikkadt volna mellette.
– Ne haragudj rám, ha túl idiótának, vagy durván lekezelőnek tűntem volna… - próbált bocsánatot kérni több-kevesebb sikerrel. – Tudod kicsit rossz napom volt, és még nem dolgoztam fel teljesen, és hát szóval… rajtad csattant az a bizonyos ostor… márha érted, hogy miről süketelek? – Egyre jobban dobogni, lüktetni kezdett a vér az ereiben, és ha létezik a nők titkos megérzése, akkor most a szíve mintha folyamatosan megsúgta volna neki, hogy ne merészelje akárcsak egyetlen pillanatra se magára hagyni ezt a férfit, mert megfogja bánni, ha most újfent hátat fordít egy felkínált lehetőségnek.
,,De hát nemsokára harminc lesz, és egyébként is veszettül ketyeg az a bizonyos biológiai órája! Ez sem egy elhanyagolható szempont!” – töprengett, és megpróbálta átgondolni flörtölési, behálózó stratégiáját.
– Nem történt semmi… - vetette oda félvállról, kicsit macsós utóérzéssel a szomorkás férfi.
– Már megbocsáss, de azért ennyivel nem fogod megúszni! – jelentette ki kerekperec keresztbe font karokkal a gyönyörű nő, mint aki máris támadásra készül.
A férfi látszólag mintha ügyet se vetett volna a harcias amazonra továbbra is méla szemekkel bámulta maga előtt a gyönyörű virágkompozíció az díszes asztal kellős közepén.
– Hékás, szépfiú! Hozzád beszélek! Megkukultál?! – kelt ki újfent magából a nő, mert azt hihette nyomatékos szavaira a kutya se kíváncsi.
– Bocsáss meg… mi a probléma?! – fordult most feléje zöldesbarna szemeivel a férfi, és a nő érezte, hogy valósággal fel-le liftezni kezd a gyomra, remegni kezd a térde, míg ösztönei is valósággal a falnak mentek ennek az embernek a tekintetétől. A nő most azonnal kihúzott egy széket, és közvetlenül leült a férfi mellé, aki máris úriember lévén felpattant, mert az illem így kívánta.
– Mit kell folyton udvariaskodnod?! – dorgálta meg enyhe bosszúsággal. Mégis szíve mélyén egyre jobban kezdte kedvelni a férfi rejtett, apróbb figyelmességeit, romantikus gesztusait.
– Elnézést kérek, ha… - szabadkozott.
– …És légy szíves ne kérj bocsánatot! Ha nem tudnád az minden esetben a gyengeség jele! – jelentette ki pisze orrocskáját annyira fensőbbségesen feltolva, akár egy dívaszerű pávamadár.
– Megint csak ne haragudj…
Beszélgetni kezdtek, és egyre inkább szó-szót követett, míg végül hamar rájuk esteledett, és a férfi barátai taxit hívtak, mert a férfinek – ki tudja miért –, nem volt jogsija.
– Úgy döntöttem én is veled megyek! Erről nem nyitok vitát! – közölte a gyönyörű nő, majd szó nélkül a megilletődött férfibe karolt, és együtt ültek be a taxi hátsó ülésére. A taxis azt hihette, hogy fiatal, romantikus párról lehet szó.
Amikor a taxi a férfi társasházi lakására ért, és mindketten kiszálltak, egy jelentős percig tétován toporogtak az épület előtt.
– Most akkor behívsz egy kicsit magadhoz, vagy mi lesz?! – kérdezte követelőző hangnemben a nő.
– Bocsáss meg… azt gondoltam jó éjszakát mondok neked…
– Hogy mit csinálsz?! – lepődött meg a nő.
– Semmit! Szeretnél esetleg feljönni?! – kérdezett rá.
– Miért is ne!
Mindketten beszálltak a földszinten veszteglő liftbe, mely felvitte őket a férfi lakásáig. A férfi olyan halkan illesztette be lakáskulcsait a zárba mintha – legalább is –, lopakodó betörő, vagy tolvaj lenne, aki zsákmány után kutat, és persze szándékosan lehalkította a hangját, és suttogva igyekezett beszélni.
– Sosem értettem, hogy az ember saját házában miért kell úgy lépkednie, mintha szigorúan titkos hadműveletről volna szó?! – jegyezte meg elmésen a nő, bár – nagyon úgy tűnt –, hogy egyelőre csupán ő találja elmésnek ezt a tényt.
A férfi máris kihozott számára egy sámliféleséget, amire leülhetett, hogy a magassarkú cipőjétől megszabadulhasson. Majd bementek a hangulatos kis lakásba.
A nő mindenre kíváncsi volt, mégis úgy gondolta talán hibát követett el, hogy már megint ennyire vehemensen, és temperamentusan belső ösztöneire hagyatkozott, amikor erre a férfire erőltette egész akaratát.
– Milyen kellemes és otthonos lakás… - gratulált, majd minden szóbába aprólékosan benézett, mintha keresne valakit, vagy valamit. Végül a nappali szobában telepedett le.
Átbeszélgették az egész éjszakát. Illetve a nő volt az aki folyamatosan szóval tartotta a már jócskán elfáradt férfit, és hajnali három körül végül arcra puszival búcsúzott tőle.
– Szép álmokat, szépfiú!
A következő héten – ki tudja miként, és hogyan –, de a nőnek sikerült megtudnia, hogy hol dolgozik a férfi, és egy nap leforgása alatt egyszer-kétszer felcsörgette a mobilján, megkérdezve, hogy hogy érzi magát, és milyen napja van. A végső kérdést persze a hét közepére tartogatta:
– Szeretnélek bemutatni a szüleimnek, ha lehet! – jelentette ki megint csak ellentmondást nem tűrően, mintha sürgetné valaki.
Nem csoda, ha a férfi a hét hátralévő pár napjában egyszerre volt borzasztóan ideges, frusztrált, és ezek hatásos lelki kombinációja. Végül eljött a bemutatkozós vacsora szombaton este fél nyolc körül. A nő ment érte saját autóján. S míg vidékre utaztak olyan gyorsan és kiszámíthatatlan sebességgel szedte a kanyarokat, akár egy öngyilkosjelölt kamikáze. Végül háromnegyed órányira a fővárostól Pilisvörösváron kötöttek ki egy kétszintes, tetszetős családi háznál, ahol a nő sznob szülei laktak. Persze három kutyás is tartottak, melyeket valahogy el kellett csalogatni egy zárt térbe, mert a férfi halálosan rettegett gyerekkorára hivatkozva az állatoktól.
– Úgy hallottam, hogy home office munkakörben tevékenykedik. – Gyanakvó, szúrós, kérdő tekintettel kezdte kóstolgatni, vizslatni a jócskán beijedt férfit, aki még nem ismerhette a játékszabályokat.
– Csak szerénykedik az én kismackóm! Igaz?! – kérdezte azonnal cuppanós puszit adva a férfi frissen borotvált, halottfehér, elsápadt arcára a gyönyörű nő.
– Kislányom, tud ő beszélni! – torkolta le a szigorú családfő.
– Biztosan csak kimerült, elvége már este van… - jegyezte meg a családfő filigrán, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, csinos felesége.
– Az igazság egyébként az, hogy írogatok… - jegyezte meg végül. Igyekezett megfontolt, bölcs lassúsággal beszélni, mert mintha megérezte volna, hogy itt mindenki gyanakszik rá, és az általában rosszat jelent.
– …És mit írogat tisztelt uram, ha szabad megkérdezni?!
– Hát… romantikus regényt, novellákat, verseket meg ilyesmit…
– Nagyon érdekes… – jegyezte meg a családfő, mintha csak azt felelte volna ez mennyire szánalmas és megalázó, hogy egyetlen gyönyörűséges felnőtt lánya egy ilyen szánalmas, vesztes alakot választott élete párjául.
– Képzeld apucikám! Marci olyan tehetséges, hogy már be is adta több helyre az irodalmi pályázatait, és most várja a kedvező eredményeket. – csicseregte elbűvölő mézes-mázos kanárihangon a nő.
– Ez… nos… remek… - vetette oda foghegyről, majd megkérte lányát, hogy kicsit menjen ki, és nézze meg a három kutyussal mi a helyzet? Kell-e nekik ennivaló, vagy víz.
Abban a percben, hogy a családfő lánya kiment a nyugdíjaskorú, nagyhatalmú férfi szinte azonnal támadó stratégiába ment át:
– Nézze tisztelt uram! Meglehet, hogy a kislányomnak kitűnő ízlése van az emberek terén, mégis úgy hiszem, hogy maga nem felel meg ,,bizonyos feltételeknek” – jelentette ki, és a feltételek szót szándékosan nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy éreztesse a másik férfival szavai megkérdőjelezhetetlenségét.
– …Nézze nem tehet róla! Az én kislányomnak úrnői kötelezettségei, és igényei vannak, melyeket maga soha ebben az életben nem lesz képes teljesíteni. A most még szerelemnek érzett ún. kölcsönös függőségi érzés figyelje csak meg pár nap alatt szertefoszlik, és el is párolog. – fogalmazott komolyan, és egyértelműen. Itt nem volt mellébeszélés. Mást szánt a lányának.
A gyönyörű nő alig tíz perc múltán tért vissza miután kutyaeledelt, és vizet vitt a három csintalan, és szeszélyes természetű négylábú házi kedvencnek. Valósággal egészséges pirospozsgás pírtől sugárzott az arca, és úgy érezte majd szétveti a megelégedett öröm, és boldogság. Mégis valósággal szinte azonnal megérezte, hogy a tágas nappaliszobában kissé dermesztő, és fagyos hangulat uralkodott el.
– Na, hogy s mint érzik magukat a komolykodó férfiak egymás között?! – igyekezett megkérdezni, miközben letelepedett közéjük.
– Mi csupán tisztáztunk néhány jövőre vonatkozó lényeges kérdést drága kislányom! – közölte a családfő, és megint úgy nézett álomszép felnőtt lányára, mint aki nem győzi figyelmeztetni családtagját, hogy amíg ebben a házban tartózkodik addig az önző játékszabályok ugyanúgy rá is tartoznak, mint bárki másra.
Az este hátralévő részében a férfi olyan halottsápadt lett a családfő kijelentéseitől, mint akit szándékosan megfélemlítettek, és már csupán egyetlen lépés válassza el a totális kivégzéstől. A gyönyörű nőnek persze azonnal feltűnt, és mikor hosszasan búcsúzkodásra került sor a családi ház díszes, kovácsoltvas kerítésénél, a férfi kissé vonakodva rázott kezet a családfővel, aki már akkor lenézte őt.
Az uton hazafelé a nő egyszer csak váratlanul leállította középkategóriás autóját az egyik parkolónál; elfordította a slusszkulcsot, majd amikor a kocsi megállt jelentőségteljesen az anyósülésen kuporgó férfira nézett:
– Nyögd már ki végre, hogy mi a baj?! – kérdezte, ami igazándiból inkább követelésnek hangzott.
– Hát… apád… szóval… azt akarja, hogy szakítsunk… - valotta be.
– Várjál, ne mondd meg! Neked is azt mondta, hogy nem felelsz meg bizonyos luxus, társadalmi követelményeknek? És hogy nekem mást szán? – kérdezett vissza.
– Hát… úgy valahogy…
– Ne kell foglalkozni vele! És különben is felnőtt, modern nő vagyok, már nem irányíthatja az életemet. Nem igaz?! – sokkal inkább önmagától várt volna el megerősítést, semmint a férfitól. Elfordította az indítókulcsot, mire a hathengeres motor felbőgött, akár egy nyughatatlan vadállat, és gázt adva máris visszakanyarodtak a főútvonalra, hogy hazamenjenek.
Odahaza a gyönyörű nő máris látványosan vetkőzni kezdett, mintha csak egy élő sztriptíz-műsort szeretne minél látványosabb szexualitással improvizálni, és máris valósággal az összes nőies, szexis praktikáit bevetette, hogy magába bolondítsa a férfit, akinek az agya még mindig folyamatosan azon kattogott, hogy szakítson-e a gyönyörű álomnővel, vagy továbbra is tűrne a nő apjának sértéseit.
– Na, szépfiú? Hogy tetszem?! – kérdezte incselkedve, miközben már csak egy csipkés melltartó, és bugyi volt egész sportos, babonázó testén. Szándékosan lassan körbefordult, mintha élvezné a nyálcsorgató hatást, amit – általánosságban –, főként az Alfa-hímekre gyakorolt.
– Nem tartom jó ötletnek! – nyögte ki végül.
– Te most szórakozol velem, szépfiú?! Itt állok előtted pucéron, és eddig nem akadt egyetlen farokcsóváló sem, aki nemet mert nekem mondani! – hökkent meg jócskán a most ellenségesen, kezét keskeny csípőjére tevő nő.
A férfi bezárkózott amilyen gyorsan csak tudott a fürdőszoba végett magányába, és csupán órák múlva jött ki, amikor a nő már rég lefeküdt a hálószobába. Úgy döntött inkább a nappali kanapéján fogja átvészelni az éjszakát.
Másnap kora hajnalban – koránkelő lévén –, már fennt volt, és egyre csak töprengett, és marcangolta magát. ,,Tulajdonképpen még csak most kezdik felfedezni, és megismerni egymást. Mi rossz dolog van ebben?!” – faggatta magát, miközben lefőzött egy tekintélyes mennyiségű feketekávét, és kiadós előremelegített tejjel felhörpintette a bögréje tartalmát.
A gyönyörű nő valamivel nyolc órakor ébredt, és álmosan, kóválygó tekintettel tipegett a konyhába. A férfi zokszó nélkül töltött neki egy kis kávét, majd megvárta, hogy magához térjen. A nőn jócskán meglátszott, hogy furdalja a lelkiismeret amiért szexelni akart, és azt akarta, hogy közösen veszítsék el a fejüket, miközben kényeztetik egymás testét, és ösztöneiket.
– Én… őszintén bocsánatot kérek, ha olyan mondtam, vagy tettem, amivel zavarba hoztalak… - vallotta be, és most bájosabb, és kislányosabbnak tűnt, mint valaha. – Tudod mit?! Ezentúl nem fogunk rohanni! Szépen, kényelmesen fogjuk egymást megismerni, és amikor már csak milliméterre leszünk egymástól testben, és lélekben csupán csak akkor fogunk egymással lefeküdni. Persze, ha te is akarod? – nézett rá kérdő, mosolyogni próbáló arckifejezéssel.
A férfi csupán tétován bólintott párat, jelezve, hogy pontosan megértette, mire gondolhatott a másik, majd felpattant ülőhelyéből, és kiviharzott a másik szobába, mint aki elfelejtett valami nagyon fontos, lényeges dolgot.
Egy kis kockaszerű dobozkával tért vissza, és óvatosan a gyönyörű nő kinyújtott tenyerébe tette.
– Ez nem ér… - úgy volt, hogy lassítunk egy kicsit, vagy nem?! – szándékosan megjátszotta a duli-fulit, miközben lelkébe valódi ujjongó boldogság költözött. – Én húzzam fel, vagy segítesz, nagyfiú?! – kuncogott, miközben a férfi kissé ügyetlenül, nagyon gyengéden, és persze túlzásba vitt óvatosság mellett húzta fel a nő gyűrűsujjára a karikagyűrűt. Most már egymáshoz tartoztak, és mindketten érezték, hogy életük egy másik – ezúttal közös úton fog elindulni, és talán révbe érkezni.
A férfi még azon a héten polgári szertartáson hivatalosan is házasságot kötött a gyönyörű nővel. Aki felvette a férfi nevét, de lánykori nevét is megtartotta, mintha nem szerette volna elfelejteni, hogy honnan jött, és hova érkezett meg, miközben teljes, katartikus lelki átalakulást mondhatott a magáénak. Nem sokkal később a gyönyörű nő terhes lett, és végre mintha sikerült volna kicsit megfékeznie azt a fajta lélekből táplálkozó, feszítő, benső nyughatatlanságot, melyet anno, mikor még elkényeztetett, bulizós nő volt figyelmen kívül hagyott. Amikor a férjére nézett már egyszerre tudott szívből jövőn mosolyogni, és meghatottságában pár könnycseppet is ejteni.

INKVIZICIÓS KISSTÍLŰSÉG MŰVÉSZETE

A konok erőfeszítés,
melyet csupán csak
az ember saját maga
érthet meg;
szándékok kicsinyeskedő
törvényszerűsége,
inkvíziciós bába-közönyösség,
mely mostanság
– valami miatt –,
már az életre is
bőven rátelepszik;
olcsó sikereknek,
díjaknak sem volna
szabad felelőtlen
módon csábítaniuk.

Fogaskerék-rendszerek
kicsinyes, könyörtelen
logikája rakosgatja ide-oda
az egyszerű átlagot,
szót emelni is egyre
ritkábban lehet.
A befolyásosabbak mintha
már szándékosan nem
tűrnék el
a kisstílű végleteket,
melyekben azért
néhanapján még jó
volna megkapaszkodni kissé.

Hasznos hazugságok,
féligazságok útvesztői közt
egyre kevésbé lehet
rátalálni egy-egy őszinte
szándék vezérelte
tett-cselekedetre.
Mert most még egyre
inkább öklendezve
böfög a tartós idiótaság
masszív, iszamos iszaptava,
míg köröskörül
a neo-barbárság
primitív tornyai komorlanak.

Az Idők ólomketrecében
a modernkori ember
mintha csak
hánykolódni tudna,
akár a lekötözött.

Egy kiherélt nemzedék
még most is dáridózva
cirkuszol s henyél,
mert nem találja helyét.
Rejtett utakon kelepcékbe
csalják álmaikat is
a nyerészkedni vágyó
kupec-vállalkozók.
A naponként szándékosan
elszenvedett tűszúrások,
mint olcsó kis vereségek,
a törtetők s fontoskodók
szánalmas, már-már
élvhajhász packázásai,
ti. hogy kit lehet még
átverni, kiadósan
megkopasztani?

A cinikus sakkhúzásokba
beleoltott baljóslatú
intőjelek, melyre
senki sem lehet eléggé kíváncsi.
Az emberi kapcsolatok
velejéig poshadt
vízű szenny-sodra
véglegesen elsöpör mindenkit.

Gácstalan elismerésről
ábrándozik a Celeb-sztár
éppen úgy, akárcsak
az ötperc-hírneves emberke,
aki lábát a bulvármédiába
ilyen-olyan
megfontolásokból betette.

Hígfejű vérszívó pojácákat
dícsérget sután
e mostani posztmodern század.
Nyüzsgő sakál-törtetőkkel
szemben hol maradnak
el bölcselkedni vágyó,
könyvtáros próféták?!
Mintha már mindenkit
egyszerre zabálna fel
az élet hústengere!

TÜKRÖK ÉS MASZKOK MÖGÖTT

Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeresítette az, ami a közösségi médiában folyik.
Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek, és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska, és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valaminek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni, és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét, gyökereit, és valószínűleg még megoldást is kínálnak rá.
Ugyanakkor a legtöbb celebsztár mintha egyenesen alanyi jogon tartotta volna fenn saját magának azt a kivételességszámba menő kiváltságot, hogy egyedül csakis olyan követőknek írnak vissza egy-egy szellemesen kifejező, vagy – adott esetben –, kellőképp frappáns kommentet, akiket a szimpatikusság alapszabálya alapján kedvezően ítélnek meg.
A múlkori szülinapi fényképek is kellőképpen mesterkéltekre sikeredtek. Tökéletes mesterfodrász által elkészített pompázatos, tupírozott, melírozott frizuraköltemény, kifogástalan smink, amibe vittek egy kis egyiptomi stílust, hogy olyan igazi uralkodói hangulatot árasszon, ha az ember akárcsak egy eltévedt pillantást is vett rá, és ott volt az a csillogó-villogó ezüstszínű filterekkel megspékelt valószínűleg méregdrága ruhakollekció, melyet a legtöbb ún. átlagember soha ebben a nyomorúságos életben képtelen lenne saját zsebéből kifizetni. És természetesen a hozzávaló előnyös, szexis, és roppant elegáns kiegészítő kellékek egész sora.
Sosem érthette, hogy vajon az emberek az utóbbi öt-tíz évben, amikor is a világháló ennyire életük szerves részévé vált miért titkolják, kendőzik, mismákolják el a valódi groteszk valóságot, amikor számos olyan összetett helyzetet szükséges valahogy megoldani, melyben bőven akadhatnak gondok, és bajok, és akkor már miért nem lehetne az őszinteség, és az igazság az egyetlen, lehetséges út?!
Most is ahogy egyik kedvenc színésznője Facebook oldalát végig görgette – nem csupán a kíváncsi szenzációhajhász csámcsogás, intrikák, és titkok okán –, látta, hogy a puccos, álomszép dekorációk, és amerikai stílusú, zöldövezetben lévő társasházi otthona mellett mennyire lestrapált, halálosan fáradtnak tűnik az illető nő, akiért egykor akár még a Himaláját is bátran elvontatta volna.
Az illető színésznő épp a szokásos bejáratott, semmitmondó kérdéseket igyekezett feltenni szépségápolási posztjaiban, melyek valósággal hemzsegőn máris ellepték az oldalát. Nem tudni, hogy rendszergazdai jogosultságot is igénybe vett, mert a férfi egyszer csak azt vette észre, hogy a színésznő válaszol az ő hozzászólására:
,,Ez felettébb érdekes, és izgalmas válasz kedves uram! Nagyon szívesen találkoznék Önnel egy nem túl felkapott nyilvános helyen a többit majd SMS-ben” – hangzott a komment.
,,De hát mégis hogyan kell egy ilyen üzenetet egyáltalán értelmezni?! – töprengett magában, és a kérdés fajsúlyosságára értendő aznap mintha már semmi másra sem tudott volna koncentrálni száz százalékosan. Lehetséges, hogy esetleg valaki más nevében vagy épp megbízásából írt a gyönyörű színésznő? Ki tudja?!
A férfi egész álló héten alig bírt idegességében, frusztrációjában aludni. Aztán később már logikusan igyekezett önmagát meggyőzni, hogy semmi baj sem történhet. Elvégre ő is egy átlagos ember, és a művésznő is egy tipikusan jófejnek beállított kedves, közvetlen ember, aki nincs elszállva saját magától, és szuperszonikus képességeitől, és akivel bizonyára már a legelső személyes találkozás alkalmával remekül megfogják érteni egymást. ,,Talán jó volna egy csokor virágféleség, vagy inkább cserepes növény legyen az ideális választás?! Az mégiscsak hosszantűrőbb, mint mondjuk a virág, mely úgy is elszárad előbb-utóbb. Végül vett egy törpecserepes cuki dísznövényt az egyik lakásához közeli még pénztárcabarát virágárusnál, aki még régóta ismerte őt, tehát árengedményt is biztosított neki.
– …És mondja csak, drága kollega úr? Csinos a kicsike? – érdeklődött kíváncsian kacsintgatva, és bizalmasan szándékosan lehalkítva feltenni kérdéseit.
– Hát… híres színésznő… – közölte szerénykedve.
– Á! Hát ez remek, kollega úr! Engedje meg, hogy szívből gratuláljak! – azzal már baráti szeretettel párszor meg is rázta a férfi verejtékezésre hajlamos kezét.
– Hát igen… nagyon köszönöm… - búcsúzott az eladótól, és kicsit kiegyensúlyozottabban, és helykén indult hazafelé, hogy felkészülhessen a személyes találkozóra.
,,Talán jobb lenne, ha egy üveg, jobb minőségi pezsgőt is vinne magával, vagy az már túlzás lenne?!” – vélekedett megint, mert folyamatosan elfogta a kínzó bűntudat, hogy ezt az egyszeri, különleges és kivételes alkalmat is egészen biztosan totálisan el fogja rontani.
Borotválkozni talán még maradt ideje! Villámgyorsan beviharzott a fürdőszobába; vastagon bemázolta magát a kellőnél még több borotvahabbal, és máris húzni kezdte magáról az alig három-négy napos férfiasságot kölcsönző borostát abbéli reményében, hogy talán markánsabb, és jobbképűbb lehet.
A fene vigye el! – mérgelődött magában. Hát nem elfelejtette egy kis ajándékcsomagot összeállítani! Sebaj! Legfeljebb két vaskos határidőnaplóját viszi majd el gondos körülmények közt becsomagolva, amikbe prózaverseit firkálgatta leginkább. Sportzakót vett inggel, és még nyakkendőkötéssel is megpróbálkozott, bár szembe fordulva saját tükörképével a látvány enyhén szólva is kívánni hagyót hagyott maga után.
A találkozót egy bevásárlóközpontban beszélték meg annak is egy nyugodtabb, félreeső kávézós részében, ahol azért még lehetett csendesen beszélgetni egymással. Kiderült, hogy a férfi érkezett elsőként, és annyira tombolt, dübörgött egész testében az adrenalin, hogy alig hallotta amit az ott lebzselő tinédzserkorú előadó hölgyemények kuncogva kérdeztek tőle:
– Mit parancsol kedves uram?! – kérdezgették tőle kuncogva.
– Köszönöm szépen! Várok valakit… - jegyezte meg, és hogy több galibát már ne okozzon úgy döntött a legtávolabbi boxba fog leülni.
A művésznő – szinte mint mindig –, sajnos késésben volt, de egyetlen SMS-üzenetet, vagy mobilhívást sem eresztett meg az izgatott férfi számára, aki valósággal már tűkön ült a kétségbeesett izgatottságtól. Feszengett ülőhelyén. Aztán egyszer csak bő negyvenöt perc múlva feltűnt a színen maga a híres, fiatalos színésznő akinek kislányos, babaarca volt, és aki karrierje kezdetén csupán csak naivákat alakíthatott néhány színházi, és filmes felkérés erejéig.
A férfi valósággal máris talpra pattant, hogy üdvözölhesse. Amikor a színésznő először meglátta önmagának is kicsit félt beismerni, de kellemesen csalódott, mert egy tipikus paraszt, vagy vadbunkó kőkorszaki ősemberre számított, és nem egy rendesen zakót vett, és látszólag rendkívül intelligens emberre, aki egy cserepesnövényt szorongatott kisfiús elvesztettségben egyik kezében, míg a másikban egy nejlonszatyorban lévő csomagot.
– Üdvözlöm! – köszöntötte a színésznő arcra puszival! – Bocsásson meg nekem, hogy késtem, de tudja hogy megy ez. A közlekedés kész katasztrófa, főleg ha az embernek a Ferenc József-hídon kell a forgalmi dugóban egyensúlyoznia egyik sávból be, másikba ki. – igyekezett részletesen megmagyarázni késése okát. Sötétbarna haját egyszerű befőttesgumival könnyed, laza lófarokba fogta, ami szinte máris különlegesen kiemelte szívalakú, babaarcát. Mogyoróbarna szemei valósággal felragyogtak, akár a csillagok, amikor beszélni kezdett.
– Remélem nem történt semmi baj? – érdeklődött őszinte aggodalommal hangjában a férfi.
– Jaj, de kedves, és figyelmes! Szerencsére semmi, bár az ember egyre ritkábban képes megőrizni az objektív higgadtságát, ha ordítozós autósok közé keveredik. – szellemes beszólása kicsit elgondolkoztatta a férfit.
A színésznő sötétkék farmert, és pulóvert viselt, amint kibontakozott puffos télikabátja fogságából, és helyet foglalt, majd a férfinek is biccentett, hogy végre leülhet.
– Rendeljünk-e esetleg valamit? – kérdezte.
– Ahogy jónak látja… - hagyta rá.
A művésznő máris leintett egy nyurga, fiatal srácot, aki a kávézóban dolgozhatott:
– Légy szíves, bocsánat… egy tejeskávét szeretnék… - jelentőségteljesen a férfihez fordult: – Mit szeretne inni?
– Ö… hát talán egy kóla is megteszi… - félszegsége mosolyra ingerelte a gyönyörű nőt, de persze igyekezett ezt véka alá rejteni.
A fiatal srác felvette a rendelést, majd hátrébb vonult a kiszolgáló pult belsejében felállított nagy teljesítményű kávégéphez, hogy a kért dolgokat összekészíthesse. Alig tíz percen belül már hozta is a tejeskávét a művésznőnek, és a férfinek egy kólát jégkockák nélkül, mert ugyebár mégiscsak hideg évszakban járunk.
– Köszönjük szépen! – vette el a sráctól az italokat. Önmagában kicsit még hálás is volt, amiért a nyurga srác vélhetően nem tudta, hogy híres ember, és nem ismerte fel.
– Ha bármiben segíthetek csak szóljatok! – közölte, majd visszatért a pulthoz, mert időközben azért jöttek emberek.
– Annyira ismerősnek tűnik nekem… - töprengett a művésznő hangosan. – Találkoztunk már valahol?
– Ö… nem tudok róla… - hárított.
– Megvan! Az egyik színházak éjszakáján, vagy a Pozsonyi pikniken? – kezdett találgatni, mintha találós kérdésre kellene válaszolnia.
– Sajnos nem! A közösségi médiában valószínűbb, de Ön egyetlen kommentemre sem válaszolt. – most a férfin volt a sor, hogy kissé megsértődjék.
– Tudja nem igazán követem a közösségi médiát, mert annyira felszínes valóságot tár az emberek szeme elé, ami vegyes illúzió, és hazugságok tartós keveréke. Ettől függetlenül néhány érdekes és elgondolkodtató versét olvastam magam is. Ön nagyon tehetséges! Nem gondolt még rá, hogy meg kellene próbálnia kiadni ezeket a fantasztikus költeményeket?
– A kérdés már felvetődött bennem, de sajnos pénz, és kapcsolatok híján labdába se rúghatok… – vallotta be.
– Igen, ez valóban gondot jelent, de azért csak létezik valami lehetőség.
– Nézze kérem, mondok egy példát! – fordította kisé komolyra a szót a férfi, mint aki már túlságosan is sokat tapasztalt a valódi életből, és csömöre támadt. – Ha Ön ír például egy könyvet, akkor az értelemszerűen sikeres, és bestszeller lesz, csupán csak azért, mert Önnek már van neve a szakmában, és a kutyát sem igazán érdekli, hogy a könyvét mondjuk szereti-e a szűkebben vett olvasóközönség. Másrészt én eddig legalább harminckilenc kötetet próbáltam saját pénzen publikálni, és az ég egyadta világon nem kaptam semmi lehetőséget, hogy akárcsak egy kisebb nyomda, vagy kiadó felkarolt volna, és kiadták volna a kézirataimat. – hangja megtörtségről, és nagy szomorúságról árulkodott.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom… - belekortyolt a még kellemesen meleg tejeskávéba, és elgondolkodott a hallottakon. – Mondták már Önnek, hogy túlzottan is önmarcangoló, és örök pesszimista?
– Gyerekkorom óta kellő rendszerességgel, de hát nézzünk csak körbe! Mi is folyik mostanság a világban? A nagy halak megeszik a kisebbeket. Egymás után fuccsolnak be, mennek csődbe kis és középvállalkozások csak mert a hatalommal, és befolyással bírok nyerészkedni, meg lejmolni akarnak, és bármit eltaposnak, hogy célba érjenek. A munkaerő piac sem mutat különösebb változást. Ha az ember egy jól fizető állást szeretne gyakorlatilag jobban jár, ha külföldre megy, hiszen a munkaadó célja hogy ugyanazt az állást kevesebb pénzért elvégeztetni olcsó munkaerőkkel!
– Érdekesen, szabatosan fogalmaz… – eresztett meg egy bizalmas mosolyt, mint aki pontosan tisztában van vele miként működik a sokszor zavaros, és összetett világ. – Eredetileg mi a végzettsége? – tért át egy valamivel kellemesebb témára.
– Általános iskolai tanár voltam. Igaz csupán öt és fél évig, mert elbocsátottak. De nehogy azt higgye, hogy minden álmom az volt, hogy tanítsak.
– Mert valójában a Színművészetire szeretett volna bekerülni, de oda már az első rosta után kiesett.
– Pontosan, de honnan tudja ezt?! – lepődött meg jócskán, hogy egy gyakorlatilag vadidegen ember ennyire jól képes átlátni egy-egy ember életének összefüggéseit.
– Tudja csak megpróbáltam összerakni az ún. mozaikmorzsákat. Már a legelső szembetűnő sajátosság, ahogyan az irodalomról beszélt, tehát a humán tantárgyak sokkal jobban érdekelték, mint bármi más. Másrészt a legtöbb ún. átlagember nem éppen a tanári pályán képzeli el a nyugdíjas éveit, hiszen jól tudjuk, hogy – főként mostanság –, egyre nehezebb itt is fennt maradni a rostán. – hangja egyszerre volt mély és bölcs, mint aki hasonló cípőben járhatott, amikor anno karrierjét elkezdte.
– Hát ebben igaza van…
– Ugyan már kedves uram, le legyen annyira letörve! Biztosan sikerülhet valami, nem igaz?! – a művésznő – ki tudja miért? mintha máris megsajnálta, vagy legalább is tartós rokonszenvet érzett volna a szimpatikus, mackós férfi iránt. – Megkérdezhetem, hogy van-e valaki az életében, esetleg?
– Volt… egyetem után úgy terveztem elveszem feleségül, és már a jegygyűrűket is kiválasztottuk. Sajnos utóbb kiderült, hogy neki az anyagi jólét többet jelentett, mint az őszinte, ember érzések, így ő volt az, aki mondta, hogy vége. Aztán azóta is megesik sajnos, hogy nem találom a helyemet. – vallotta be.
– Ez nagyon… szomorú… a kedves szüleivel mi a helyzet?
– Apám infarktusban hagyott itt bennünket. Édesanyámnak rákja volt. Két betegeskedő imádott nagymamám is hamar elment… ezek után brutálisan nehéz dolog egyáltalán egy teljes napot megélni úgy, hogy az ember ne kezdjen egyből azon agyalni, hogy minden az ő egyedüli hibája, és felelőssége.
A színésznő minél jobban hallgatta a férfi különös, furcsa élettörténetét maga is alig akarta elhinni, de egyre inkább mély, bensőséges sajnálatot, rokonszenvet, és szeretetet érzett. Már csupán egy halványka vonal választotta el tőle, hogy végzetszerűen bele ne szeressen ebbe az emberbe.
– Gondolom apjával való kapcsolata lehetett a dominásabb, és nehezebb?! – kérdezett rá, nem is sejtve, hogy a fején találta a szöget.
– Félek megkérdezni, de miből jött rá?!
– Pofon egyszerű kedves uram! Édesanyjáról, és nagyszüleiről mindig rajongó szeretettel mesélt, míg apját csak néha említette meg. Azért ebből már le lehet vonni bizonyos mélyreható következtetéseket.
– Az is igaz! És Önnel mi a helyzet? Mármint a magánemberrel, ha szabad kérdezni?
– Hát… az a tipikusan vidéki kislány vagyok, aki egy szép napon Budapestre tévedt, aztán itt ragadt, és most már szervesen beilleszkedtem, de azért a vidéki nyugalom, és felszabadultság még most nagyon tud hiányozni, és természetesen a házikoszt.
– Olvastam egyik interjújában, hogy nagyon szereti a házi somlói galuskát.
– hát ami azt illeti valósággal mániákusa tudok lenni, és bár imádok sütni-főzni valahogy mindezidáig ez szervesen kimaradt az életemből.
– Van nekem egy imádnivaló nagymamám, aki fantasztikusan képes bármit megsütni, és főzni, és elmondja, vagy leírja nekem, hogy mit szeret enni, és akkor a következő találkozásunkkor elhozom Önnek az ételt, és a desszertet.
– Ez nagyon aranyos és kedves Öntől.
Időközben megcsörrent a színésznő okostelefonja. Mint az a beszélgetésből hamar kiderült munkahelyéről keresték, ahol is az egyik esti előadásbeni kolleganőjének beteg lett a kisgyereke, és sürgősen beugrót kellett találni.
– Igen… hát… ez most pillanatnyilag nem volt betervezve… nézd adj nekem egy órát, és máris ott vagyok… – rezgőre állította az okostelefont.
– Elnézést kérek Öntől! Sajnos úgy tűnik, hogy estére munkám akadt, mert az egyik kolleganőm gyereke influenzás lett, és be kell ugronom a helyére, bár fogalmam sincs hogyan lehetne ennyire rövid idő alatt ától-cettig betanulni egy kígyó hosszúságú szövegkönyvet. – kifújta a levegőt. – Ha van kedve hozzá elkísérhet a munkahelyemre menet a Nagymező utca környékére.
Bár a férfinek ez eddig meg sem fordult a fejében, de most kapva kapott a felkínált alkalmon, és azonnal ráállt a dologra. Még a nő télikabátját is segített felvenni, amivel kellemes meglepetést okozott a művésznőnek.
Miközben a Nagymező utca felé bandukoltak kissé sietős lépésekkel – elvégre a színésznőnek fontos munkája akadt, és helyettesítenie kellett a partnernőjét az esti előadáson –, a férfi alig vette észre, hogy miközben sétálva jót beszélgettek a színésznő váratlanul belekarolt, és mintha csak egy pár lennének lépkedtek végig a felújított díszburkolatú utcaköveken.
Végül elérkeztek a színház bejáratáig.
– Köszönöm ezt az igen-igen tartalmas önismereti beszélgetést. Nagyon örülök, hogy megismerhettem.
– Hoztam Önnek valamit! – A férfi benyúlt táskájába, és tüstént két határidőnaplót halászott elő, melyben kézzel írott prózaversei voltak, és szerénykedve, mintha ajándék volna átnyújtotta a jócskán megilletődött művésznőnek, aki valószínűleg még életében nem kapott ennél személyesebb, és különlegesebb ajándékot.
– Mindenképp felfogom csörgetni, hogy ismételten egy tartalmasat beszélgessünk! – búcsúzott tőle arcra puszival.
– Nagy kalappalt a szövegkönyvhöz, és az esti előadáshoz! – válaszolta a férfi, kicsit meghajolva.
A művésznő ragyogó fogpasztareklámmosolyt küldött feléje, de ez most szerelemmel volt megspékelve…

TALÁLKOZÁS-SZIKRÁK, ÉLETBÖLCSESSÉGEK

 Sohasem tanultam meg igazán boldogan, és önfeledtem örülni az örömöknek, vagy a boldogságnak, hiszen a tartós, és stabil önbizalommal – kivétel nélkül –, mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában, vagy kockahasamban.
Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmiszintű alapelveit, játékszabályait, ehelyett – nagyon sokáig –, gyakorlatilag tartósan földönkívüli kunta-kinte hülyegyerekként kezeltek, és viszonyultak hozzám főként azok, akik igenis vették volna a nagy fáradtságot, hogy teljesen és őszintén megismerjenek. Bár erre azt gondolom sosem kerülhetett sor teljesen.
Rendszerint az volt a helyzet, ha tartósan zsúfolt, tömegszintű társaságba keveredtem a sors kiszámíthatatlan akaratának engedelmeskedve, hogy megkerestem mindenkitől jó messzire a lehető legtávolabbi pontot, és ott rendszerint elbújtam vagy egy jól megtermett szobanövény mögé, melynek valósággal embermagasságú, polipalakú csápos tűlevelei voltak, ami kiváló búvóhelynek tűnt a tartósan magukat szándékosan alulértékelő gátlások emberek számára, vagy kinéztem magamnak egy hatalmas méretekkel rendelkező főként a színházakban használt mély bordó függönyt, és beálltam mögé hogy onnét vegyem szemügyre, és kellő tisztes távolságon át pásztázhassam az egybegyűlt, előszeretettel nyüzsgő embereket.
A legtöbb társasági rendezvényt – utólag jött a keserű, sztoikus felismerés –, főként a társadalom bizonyos befolyásos, és felsőbb osztályú rétegeinek szervezik, és köztünk legyen szólva egy munkanélküli volt történelem tanár nem sok vizet zavar. Volt egy-két olyan haverom, akik előszeretettel kakaskodtak, és melldöngetve kérkedtek vele, hogy néhány igazán menő, felkapott, nívós helyre is bármikor be tudják juttatni az embert, így mondjuk engem is.
Amikor úgy istenigazán felidegesítettem és nekiduráltam magam a ténynek, hogy most már azért ténylegesen sem ártana végre emberek közé mennem. Így történt, hogy egyik alkalommal megcsörrent a mobilom, és haverom valósággal játékos formában könyörgött nekem, hogy egy afféle ,,isteni jó buli” van kilátásban méghozzá eredeti ropogós szupermodell macák felhoztalával, amin még a hülye is nyerhet, hát még akkor mi, nem igaz?!
– Öreg haver! Egyszerűen rejtély vagy előttem! – közölte értetlenkedve forgatva fejét, miközben lakásomra jött értem vadiúj, spéci, felturbózott autócsodájával, melynek illett a vadiúj bőrüléseire gondoskodva vigyáznom.
– Elnézést, ha bárkinek is gondot okoznék… - igyekeztem hatásos módszerrel szabadkozni, mint akit ténylegesen még tán azt is megbánta, hogy a föld nevű bolygóra született.
– Ugyan már öreg haver, ne marháskodj! Olyan bombázó csajok közé viszlek, hogy megnyalod majd a tíz ujjadat is! – Vezetési stílusa enyhén szólva is kívánni hagyott hagyott maga után, míg én az anyósülésen egyszerre reszkettem, és imát is mormoltam magamban, holott sosem tartottam magam igazán vallásosnak.
A rendezvény helyszíne olyan felkapott és elegáns helynek számított, ahol a legtöbb meghívott vendég alapból szmokingot, fekete öltönyt, míg az álomszép hölgyek kis és nagyestélyi jellegű ruhakollekciókban feszítetek, és az egész hely kisebb baljóslatú hangulatot árasztott magából, miszerint: ha elegendő pénzzel, és befolyással rendelkezel, akkor akár még sztár, és befolyásos emberke is lehet, csupán csak minden esetben a megfelelő emberekkel szükséges megismerkedni, és persze tartósan gyümölcsöző jellegű kapcsolatok kiépíteni.
– Haverom! Te csak nyugodtan bízd magad a vadászösztöneidre! – vetette be magát barátom. – Ha megtetszik valamelyik bige ne tétovázz, meg ne kezdj el idióta módon a sanyarú gyerekkori sztorikat nyomatni, hanem inkább vesd be magad és próbáld meghódítani a kiszemelt zsákmányaidat. – ajánlotta, majd azonnal leemelt egy épp arra cirkuláló pincér ezüsttálcájáról egy kristálypohárnyi, rendkívül jóminőségű buborékos pezsgőt és máris gyarmatosító, felfedező vadásztra indult, akárcsak az olyan tipikusan Alfa-hímek többsége, akik valósággal képtelenek akár öt perc erejéig is a szerszámukat a nadrágjuk fogságában tartani.
Tehát megint ott álltam tétován, gyerekesen egyedül, akár egy karót nyelt tohonya dagadék balek lúzer. S miközben ment az egymással folytatott manipuláció, flört, és a kölcsönös megtévesztésen, és behálózáson alapuló színjátékok egész vegyes felhozatala máris találtam egy számomra viszonylag biztonságos helyet egy falra szerelt vérpiros tűzoltókészülék tartós társaságában. Arra gondoltam, ez éppen megfelelő lesz, hogy mindenki levegőnek nézzen, és én láthatatlanná váljak – legalább is addig –, amíg haverom kegyeskedik kimenteni ebből a faramuci szorult helyzetből, melybe önkéntelenül belekeveredtem.
– Élvezi a rendezvényt?! – váratlanul a fülnek nagyon kellemes, babonázó, enyhén dallamos női hang lepett meg.
– Ö… bocsásson meg… senkit sem akartam bántani… - már megint szándékosan az örök gyerekes egom mögé akartam elbújni, szándékosan háttérbe szorítva ezzel a tényleges felnőtt harmincas éveimben járó férfiúi mivoltomat. Az igéző, és gyönyörű hölgyön estélyi ruha volt. Mintha csak ráöntötték volna, vagy külön neki készítették volna a menő divattervezők. Fogkrémreklámmosolya valósággal szinte azonnal megbabonázta és egy füst alatt meg is dobogtatta szívemet. Utoljára az egyetemen szerettem volna feleségül kérni egyik csoporttársamat, aki hangsúlyozottan testvéries jellegű szereteten kívül bimbózó szerelmet egyáltalán nem érzett irántam, miközben én fülig, és persze halálosan beleestem. És most itt állt alig pár milliméterre tőlem egy igéző végzet asszonya.
– Nincs miért bocsánatot kérnie! Szerintem is halálosan unalmas, és felszínes ez a rendezvény. Mintha mindenki annyira… átlátszóan, és szándékosan manipulatív módszerekkel viselkedne. Semmi ember nincs a beszélgetésükben… - olyasfajta egyetemet végzett, kellőképp nagyon intelligens, és művelt nőnek tűnt, akinek alapból választékos viselkedése és kifejezőeszköze előre feltételezi a társadalmi etikett és szokásokban való jártasságát.
– Jaj, ne haragudjon rám, még be sem mutatkoztam… - mintha rögtön elpirulni látszott volna, ahogy tornyos, kontyba tett frziurájából kiszabaduló, elkószált hajtincsét a füle mögé simította, akár egy megszeppent kislány. – Dr. Annamari vagyok… – nyújtott kedves közvetlenséggel kezet. – És Ön?!
Olyan babonázó, szugerálló volt kék gyémántnak tűnő szeme, mintha egyenesen az ember lelkébe látott volna, hogy ott rögvest kipuhatolhassa szánalmas, vagy épp kicsinyes titkait.
– Ö… András… kezét csókolom… – majdnem nem jutott eszembe hogy is hívnak. Elvégre az ember nem mindennap beszélgethet egy hús-vér bombázóval.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves András… Ha nem bánja szeretnék beszélgetni egy kicsit! – meg se várta félszeg, csetlő-botló válaszomat nőiességének halhatatlan kecsességével, és szexis eleganciájával máris belém karolt, mintha csak valódi barátnőm lenne, és máris egy félreeső asztalhoz kísért, amin aprócska teamécsesek világítottak biztosítva a romantikus hangulatot.
Hogy meg ne feledkezzem az illemről gyorsan kihúztam előtte a széket, és valósággal szinte azonnal felismertem, hogy egyszerre jócskán meg volt lepődve, másrészt nagyon is imponált neki a gondolat, hogy végre valaki ismeri, és tudja a megfelelő viselkedési és illemszabályokat. A pincérek közben vendégváró falatos ezüsttálcákkal, és pezsgőkkel grasszáltak, és a hölgyemény máris leintett egyet-egyet és néhány vendégváró falatkát máris a díszszalvétára tett, mely kifinomult origamik módján volt igényességgel, és profizmussal dekorálva az asztalon.
– Ne haragudjék kedves András, de ma még egy árva falatot sem ettem… - szabadkozott, majd nem zavartatva magát az egyik tökéletességről árulkodó falatot máris hallatlan eleganciával, és nőiességének minden bájával tüntette el szájacskájában. – Hmmm. nagyon finom… – ízlelgette. – Megkínálhatom, esetleg? – fordult felém azokkal az ártatlannak tűnő, mégis rendkívül vesékbe látó szemeivel.
– Köszönöm szépen, most inkább nem… – szabadkozva hárítottam, akárcsak egy kisgyerek, aki idegen társaságba tévedve folyamatosan gyanakszik.
– Mindig újra és újra az év vége felé közeledve partik, és halálosan unalmas díjátadó, szakmai gálák. – kezdte történetét. – Mintha – legalább is –, az embertől egyenesen megkövetelnék, hogy haladéktalanul részt kell vennie a gálaesteken különben elbúcsúzhat az esedékes fizetésemelésekről, véren kívüli juttatásoktól, és kiadós prémiumoktól. Szerintem ez egyáltalán nem fairplay játssza, és nem is túlzottan szép dolog. – kérdőn rámnézett, mint aki igenis őszintén kíváncsi a másik véleményére.
– Hát… ö… azt hiszem… teljes mértékben igazat kell, hogy adjak… - olyan nehezen tudtam megszólalni, mintha gombóc lett volna a torkomban, mely akadályozta volna a szabad levegőáramlás biológiai folyamatát.
– Látja kedves Balázs! Pontosan erről beszéltem! Vegyük példának okáért engem! Sikeres, jó nevű, megbízható szakembernek tartom magamat, és mégis ha közlöm az üzletfeleimmel, és a befektetőkkel a feltételeimet, akkor szinte már a második percben jön egyfajta tartós megrökönyödés és tartós kiábrándulás, mondván; mit képzelek magamról, hogy nekem játékszabályaim, és ugyanakkor feltételeim is vannak! Hát most mondja meg kérem, hogy ki hibázott?! – hangja egyszerre tűnt temperamentumosnak, karakán határozottnak, és természetesen érződött rajta az, hogy ennek a kivételesen különleges modern nővel nem érdemes szórakozni, packázni, vagy átverni, mert akkor lesz ne mulass.
– Hát… kedves Annamari… kérdésre több gondolat miatt is összetetten lehet csupán csak válaszolni… – feleltem, mert egyrészt ha megvallom az igazat – meglehet –, hogy rögtön feláll az asztal mellől, és itthagy magamra, másrészt ha elmondom, hogy szerintem mit gondolok az adott témával kapcsolatosan az bizony megint csak egy null a hölgy javára.
– Kifejtené kicsit pontosabban legyen szíves! – kérte, de ezt is annyira vonzó, bájos, és szexis módon kérte, hogy annak szinte aligha lehetett volna ellenállni.
– Hát kérem… sajnos groteszk, abszurd, nonszensz világunk egyértelműen a totális csőd szélén egyensúlyozik, akár egy részegeskedő kötéltáncos… - kezdtem hitvány magabiztosságot erőltetve szavaimra, és úgy tűnt, hogy valósággal issza minden szavamat. – Sajnos én úgy látom, hogy egy átlagos ember örül, ha be tudja fizetni a közüzemi számláit, mert másra már aligha futhatja éhbérszintű fizetéséből…
Annamari titokzatoskodva, majd kicsit összehúzott szemöldökkel, méregetőn, vizslatón nézett rám, ami nem sok jót ígért, tekintettel már volt bőven tapasztalatom ehhez hasonlatos szituációkban, aminek rendre minden esetben én ittam meg a levét. Majd mintha máris szándékosan megenyhült volna a tekintete, lágyabbak lettek vonásai. Úgy tűnt pontosan átlátja az összefüggéseket.
– Nagyon érdekesen fogalmaz kedves András… Én is nagyon sajnálom, ha az ember vért izzad a munkahelyén, és képtelen rendesen pénzt keresni, mert a munkáltatóknak egyetlen érdekük van, hogy olcsóbb munkaerőt vegyenek és alkalmazzanak kevesebbért. Emellett szerintem az embernek mégiscsak meg kellene próbálnia váltania, hogy elérhesse céljait, és álmait. – kicsit gyerekes rizsaszövegre sikeredett mondókájának a vége, mégsem lehetett rá neheztelni ilyesmi miatt.
– Így is van…
– Megkérdezhetem, hogy kivel jött ide?! – mintha témát akarna váltani. Igaz nem lehetett pontosan tudni, hogy kíváncsiság, vagy más gondolatok miatt.
– Egyik jóbarátommal érkeztem! Bár úgy tűnik, hogy ő most éppen nagyon jól elvan, és feltalálta önmagát.
– Ó, értem! Biztosan hallotta már a kifejezést, de ahogy Önnel beszélgetek, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást! – elpirult, és úgy érezte tetőtől-talpig jólesőn bizseregni kezd egész teste.
– Elképzelhető… lehetséges…
Időközben visszatért András barátja és kissé felvágósan megjátszva a nagymenőt máris kérkedni kezdett saját férfias dominanciájával:
– Szevasz öreg haver, ismét! Na, milyen a felhozatal?! – érdeklődött, és ekkor pillantotta meg az igéző, gyönyörű nőt, aki rosszalló pillantást vetett rá alapból, hiszen egy igen érdekes és tartalmas beszélgetést szakított félbe.
– Ne haragudjon, de Ön éppen félbeszakított egy nagyon fontos beszélgetést… – kérte ki.
– Ó, ezer bocsánat, csak arra gondoltam megkukkantom, hogy van a legjobb haverom, akit már pöcsös kölyök korunk óta ismerek! – vágta rá a férfi.
– Nagyra értékelem, ha ennyire fontos a barátság, de legyen kedves és még kibírni legalább fél órát, mert Andrással éppen a közepén tartottunk valaminek!
– Jaj, persze, bocs haver! Azonnal lekoptam! – A férfi máris elment az asztaluktól, miközben magában szinte azonnal megeresztett egy kifejező, ravaszkás mosolyt, miszerint: öreg haverja végre becsajozott, és az is előfordulhat, hogy a gyönyörű csaj lakására mennek. Ennek őszintén, szívből megörült, és vett még egy pohárka pezsgőt az egyik ezüsttálcáról.
Andris és Annamari még legalább két teljes órán át beszélgettek jóformán minden lehetséges témáról, és András minél inkább úgy érezte, hogy van egy fantasztikus ember mellette, aki igenis figyel rám, és érdeklődik élete felől annál jobban megnyitotta lelke kapuit, ahová eddig nem sok embert engedett be.
Amikor azt est már a végéhez közeledett, és hajnali egyre járt az idő Annamari óvatosan benyúlt ridiküljébe, és kivett egy hivatalosnak látszó, dombornyomásos névjegykártyát, amire ráírta otthoni elérhetőségeit, és Andrásnak a lelkére kötötte, hogy a következő hét folyamán mindenképp hívja fel, hogy személyesen is tudjanak találkozni.
Amikor András barátja visszasettenkedett az asztalhoz, még jócskán látta, hogy András kezet csókol a kivételes, és álomgyönyörű nőnek, akivel megismerkedett.
– Hú, öregem! Te aztán tényleg nem vesztegetted a drága időt! Micsoda formás bige! Apám! Mondd csak?! Mi a titkod, hapsikám?! – kezdte faggatni, mire András széttárta karját, és tanácstalanul olyan arcot vágott, mint akinek fogalma sincs az egészről. András haverja András lakása előtt állt meg a kocsijával.
– Hát, haver! Kösz szépen ezt a frenetikus estét! Remélem azért nem volt annyira rossz, és jól érezted magad! Akkor majd rádcsörgök, ha lesz valami esedékes! Szevasz! – kezetráztak, majd a férfi gázt adott és kivágódott a közforgalomba.
Andrásnak még így is jócskán fejtörést okozott, hogy vajon melyik napon hívja fel Annamarit, hogy lefixálhassák a randijukat. Végül úgy gondolta a hét közepe mégiscsak megfelelőnek tűnt.
Annamarinak rengeteg sok munkája volt, és egy fáradtságos, zsúfolt délelőttöt tudhatott már maga mögött, amikor megcsörrent az okostelefonja. Mégis amikor meghallotta András hangját, mintha végzetszerűen, és jólesően megdobbant volna szíve. Alig akarta bevallani magának, hogy újra rátalált a szerelem, és nagyon szerette volna elhinni azt, hogy ezúttal sikerülni fog neki is.     

LÁZADÁS LUXUSKIVÁLTSÁGOK ELLEN

Melindát a szülei – hogy úgy fogalmazzunk –, amolyan úrinőnek nevelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy példának okáért nem volt szabad szóba állnia munkás, melós, vagy –adott esetben –, középosztálybeli emberek gyerekeivel.
Miután belvárosi nagy patinás, dicső múltra visszatekintő gimnáziumban járt, ahol aztán sikeres emeltszintű érettégit tett természetesen maximális pontszámmal büszkélkedve azonnal megnyíltak előtte az ország, és a főváros jobb nevű egyetemei.
Melinda viszont – ki tudja, hogy miért –, csavart ezen a helyzeten, és szándékosan ellentmondott folyamatosan a sikeres, és gazdag életről prédikáló sznob szüleinek.
– Jaj, anyu! Tizennyolc múltam! Nem gondoljátok, hogy most már végre szeretnék kicsit a saját lábamon is megállni?! – tette fel a kérdést.
– De hát kicsim, mi apáddal csak a te boldogulásodat szeretnénk, hogy ne kelljen annyit szenvednek, és küszködnöd, mint a nagyszüleidnek! Légy jó, és csináld azt, amit mondunk. – kérlelte aggodalmas anyja, aki életében még egyetlen napot sem dolgozott, hiszen gazdag, és sikeres férje gyakorlatilag a saját tenyerén hordozta.
– Igen, anyukám! Én ezt mind nagyra értékelem, de szeretnék önálló, modern nőként cselekedni, és viszonyulni a világ ügyes-bajos dolgaihoz! – válaszolt vissza kapásból Melinda, mire az anyja kissé megsértődve máris inkább a tágas nappaliba vonult, hogy néhány divatmagazint lapozgasson. Melinda legszívesebben megvigasztalta volna anyját, de mivel nagyon jól ismerte már a manipulációk művészetét könnyen átláthatott a szitán, miszerint: valójában anyja csupán hatásosan, és érzékletesen eljátssza azt, hogy meg van sértve, mintsem, hogy ténylegesen kinyilvánítaná őszinte érzelmeit afelett, mennyire gyerekes elképzelésnek és ötletnek tartja ,,kislánya” függetlenedési törekvéseit.
Melinda így a belvárosba költözött át – persze az apja pénzén –, aki szabályosan ragaszkodott hozzá, sőt elvárta, hogyha bármire szüksége lenne, csak szóljon, vagy hívja őt. Melinda a kezdeti időkben kissé furcsán-különösen boldogult. Mivel nem tudott se főzni, se sütni, amire egy anyuka azért igazán megtaníthatná lányát, ezért maradt az ételfutárral történő ételrendelés, a mirelit, gyorsfagyasztott ételek széles választéka, és vagy egy sor olyan ennivaló, amit az ember általánosságban inkább olyankor fogyaszt el szükség szerint, amikor időhíján van, és másra nem futja értékes perceiből.
– Hatezer ötszáz forintot kérek szépen! – közölte vele az a szimpatikus, pufók, pirospozsgás srác, aki kiszállította Melindának az ételt a hét gyakorlatilag mind a hét napján. Ez alól persze kivételnek számított, amikor egy hónapban két-három alkalommal igyekezett meglátogatni imádott szüleit. Ilyen esetekben általában Pazar, nyolc fogásos lakomákat csaptak, és persze házukba csődítettek néhány ingyenélő vendéget is.
Melinda kezdetben egy kereskedelmi ügynökségnél kezdett el dolgozni, mint valami ismeretlen nevű koordinációs manager.
Manapság mivel már mindenki ezzel a jeles titulussal büszkélkedhet ezért Melinda – legalább is –, a kezdeti időkben el nem tudta képzelni, hogy javarészt mi lesz majd a feladata. Aztán, ahogyan az lenni szokott szépen, fokozatosan beletanult valósággal mindenbe, amit csak rábíztak. Nem volt olyan szakterület, mely nem érdekelte volna. Valósággal magába szívott minden lényeges, vagy lényegtelennek tűnő információt, ami csak átment rajta.
Nem tudni, hogy vajon tudott-e róla, de befolyásos kapcsolatokkal rendelkező üzletember apja napi rendszerességgel felhívta munkahelyén a főnököket, és igazgatókat, és bizalmas, részletes tájékoztatást kért arra vonatkozóan, hogy vajon miként, és hogyan fejlődik egy szem lánya ,,karrierje”?
Melinda még a nagy év végi bulikat, és összejöveteleket is inkább kihagyta, mondván mivel az utóbbi időben kissé megfeledkezett, és elhanyagolta csajos barátnőit ezért inkább úgy gondolta, hogy mi lenne, ha kisebb partit szervezne a számukra. Szerencsére már voltak nagyon jó nevű partis cégek, akik bulik szervezésével, kivitelezésével foglalkoztak, és miután a pénz sosem volt akadály Melinda megeresztett pár telefont.
Így máris megszervezett barátnői számára egy amolyan zártkörű, tehát kizárólag csajos összejövetelt, ahol lelkes, kamaszok módján máris csacsogni kezdtek szinte mindenféléről, és persze a legtöbb barátnőnek máris egyetlen kérdés motoszkált mohó kíváncsisága mögött: Melindának miért nincs pasija?!
– Jaj, csajok! Olyanok tudtok lenni! – dorgálta meg őket kedvesen, de érezhetően el is vörösödött, mert elkotyogta, hogy van egy ételfutár dundi srác, aki valamiért egyre jobban szimpatikusnak látszik, és akárcsak találkoznak a hét minden napján mindig akad egy-egy belsőséges pillanat, amikor mindketten úgy érezhetik, hogy végzetesen megdobbant a szívük.
– Hé, csajszi! Én a helyedben nem vacakolnék annyit, mert hátha az a jó fej srác, akit áradozva emlegetsz előbb-utóbb beadja a derekát valaki másnak, és mondjuk boldog vőlegény lesz! – ültették el szándékos tréfa gyanánt a bogarat szegény barátnőjük fülébe, aki a csajos összejövetelt követő éjszakán ide-oda hánykolódott a méretes franciaágyban, vagy a plafont bámulta átszellemülten, s miután képtelen volt elaludni inkább kiment amerikai stílusú konyhájába, hogy átgondolja mit is kellene tennie.
Másnap a dundi, pufók futár srác újból hozta a megrendelt ennivalót, és amikor csöngetett Melinda valósággal lázban égett, és úgy kipirult, akár egy túlérett vadalma. Tüstént vagy egy tucatszor ellenőrizte mindig tökéletes, és kifogástalan sminkjét, és rúzsát, még szájfényt is használt a ,,különleges alkalomhoz” így amikor ajtót nyitott a pufók srácnak szabályosan majdnem leesett az álla, hogy egy valódi csúcsbombázóval néz farkasszemet, és persze hogy alig bírt megszólalni:
– Ö… szia… hoztam… a rendelést… – hebegte.
– Szia! Nagyon köszönöm! – ellenállhatatlanul mosolygott. Több volt ez egyetlen, ártatlan mosolynál. Ez konkrét felhívás volt egy szerelmeskedésre, ám a pufók srác mintha kissé bepánikolt volna, mert zöldesbarna szemei mintha aggodalmat, és félelmet fejeztek volna ki. Melinda nőies ösztöneivel azonnal megérezte ezt, és persze azonnal kérdőre vonta a srácot:
– Minden rendben van?! hogy érzed magad?!
– Köszönöm, már minden oké! – hebegett-habogott. Tétován egyensúlyozott egyik lábáról a másikra.
– Figyelj csak! Arra gondoltam, ha lenne kedved hozzá, akkor dumálhatnánk egy kicsit, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Mit szólsz?! – most viszont láthatóan Melinda volt nagy zavarban, és azt sem igazán tudhatta, hogy miként is leplezhetné kellő hatékonysággal nőies zavarát, és hezitálását.
– Ö… ez nagyon jól hangzik… – szabadkozott a srác. Mintha csak gyerekes tréfának vélné az előbb hallottakat.
– Ez remek! Akkor mit szólnál mondjuk a szombati naphoz? – kérdezett csillogó, vágyakozó szemekkel vissza.
– Hú! Akkor éppen ráérek! Ö… hány órakor lenne?
– Nem is tudom pontosan… Mondjuk délelőtt kilenc túl korán van?!
A pufók srác megeresztett egy halvány mosolyt, hiszen Melinda megint csak hajlamos volt kihagyni a számításból, hogy egy dolgozó ember délelőtt kilenc felé bizony már javában gyűri az ipart.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezett vissza megszeppenten.
– Nem, tényleg nem… csak tudod reggel kilenc már a délelőtt szerves része, és vannak olyanok is, akik akkor már régen dolgoznak. – közölte tárgyilagosan.
– Ó, értem! Akkor várlak szeretettel… - tétován még toporgott előtte, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi az illendő szokás, majd úgy döntött, hogy kicsit közelebb lép, és inkább kezet fog a jócskán megszeppent futár sráccal.
– Igazán örülök, hogy találkozni fogunk! – rázott vele kezet.
– Ö… én is… akkor szép napot neked! – búcsúzott tőle, amint visszaszállt a felvonóba.
Melinda becsukta a bejárati ajtót, és úgy érezte végzetesen nagyot dobbant a szíve. Persze voltak férfias barátai. És volt egy nagy-nagy szerelme, aki állandóan hitegette, hogy majd feleségül veszi, és gyerekeik lesznek, aztán boldogan élnek, míg csak meg nem halnak, ám Melinda hamar átlátott a szitán, és előbb a megcsalás megfellebbezhetetlen tényét, később pedig már a nyílt konfrontációt sem akarta expasijának megbocsátani, így gyakorlatilag szakítás lett a vége a dolognak. És most itt volt ez a valóságosan is új, és izgalmasan érzéki helyzet, amitől úgy érezte, hogy minden sejtje, és molekulája mintha máris különálló életre kellet volna, és úgy érezte talán most pontosan erre volt szüksége.
Amikor a hét folyamán meglátogatta imádott sznob szüleit, és egy könnyed ebéddel egybekötött beszélgetés alkalmával – merő véletlenségből –, elejtette, hogy talán újra szerelmes lett felfuvalkodott szülei egyszerűen alig találtak megfelelő szavakat:
– Édes kislányom! Mikor tanulod már meg végre, hogy a te társadalmi helyzetedben a legtöbb ember csupán csak ki akar téged használni, hogy minél előnyösebb pozíciókat tudjon kicsikarni magának! – vélekedett fennhangon a befolyásos apuka, míg felesége továbbra is lelkesen bólogatva egyetértett minden egyes szavával.
– A mi befolyásos családunkban nem árt mindig óvatosabbnak lenni! – szögezte le. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy egyszerűen csak az érzéseink irányítsák az életünket. Az eszünk is legalább annyira fontos kell, hogy legyen, és a mérleglés művészete.
Bár apja szinte sosem fejtette ki pontosan, részletesen, hogy valójában mit is érthet a ,,mérleglés művészetén.”
– Felnőtt, önálló, kereső nő vagyok apu! Szeretnék önállóan cselekedni! – vágott vissza, kerül, amibe kerül. Kislánykorában minden egyes visszafeleselés átmeneti szobafogsággal járt játékokkal teletömött gyerekszobában, mely leginkább egy palotára emlékeztetett.
– Jól van drága kislányom! Ha ezt szeretnéd, ám legyen! – adta be látszólagosan kissé morcos kedvvel derekát az aggodalmaskodó apa, mire Melinda azonnal felpattant a székről, és cuppanós puszikkal árasztotta el apja kopasz feje búbját.
– Nagyon köszönöm, apukám! Ez nagyon sokat jelent!
Amikor véget ért az ünnepi ebéd és még beszélgettek bő három és fél órát Melinda nyugodt kiegyensúlyozottsággal a szívében hagyta el a szülői házat és ment haza belvárosi lakásába azzal a tudattal, hogy szüleitől megkapta a régen áhított randi jóváhagyást.
A szombati nap túlságosan is hamar előtt, és Melinda annyira ideges és izgatott volt, mint akit teljesen kicseréltek. Képtelen volt logikusan, ész érvekkel gondolkodni, helyette úgy érezte mintha folyamatosan suttogott volna hevesen dobogó szíve. S minél inkább teltek-múltak az percek, és órák s Melinda úgy érezte, hogy alig bírja kivárni, míg a pufók srác megérkezik. Mégis szándékosan visszafogott, ám gyönyörű, és roppant elegáns ruhakölteményt vett fel. Talán csak karácsonyra, és a szilveszterre szokott így felöltözni. Most mégis úgy volt vele, hogy adjuk meg a módját. Erőteljes rúzs helyett maradjunk csak a jól bevált szájfénynél. Szolid smink, és egy kis alapozópúder éppen megteszi.
A pufók sráchoz valósággal órát lehetett volna igazítani. Délelőtt kilenc órakor pontosan megjelent Melinda lakása előtt, és felcsöngetett a kaputelefonon, mintha csak ételt hozott volna. Melinda azonnal felengedte és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy nehogy leleplezze saját érzéseit, vagy ami kissé abszurdnak hatott szegény srácot ne támadja le azonnal felhasználva nőies, szexis csábítási eszköztárának szinte minden praktikáit.
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtál jönni… – válaszolta anélkül, hogy a srác akárcsak bármit is mondott volna.
– Hú… fantasztikusan gyönyörű vagy… – nyögte ki nagy nehezen, hiszen nem szokott hozzá, hogy elsőosztályú szupermodelekkel randizik majd.
– Hát nagyon köszönöm… pirult el jólesően. – Te is remekül nézel ki.
A pufók srác egy kissé elhasznált, és viseletes sportzakót, barna kord farmert, és inget vett fel, még kissé csálén megpróbált nyakkendőt is kötni. De hát ugyebár a jószándék a fontos.
Melinda kedvesen közelebb lépett és két pirospozsgás pufók arcára puszit adott. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna enyhén telt ajkait is, de tűrtőztette magát, mert nem akarta elijeszteni a srácot.
– Ö… izé… ezt neked hoztam… – máris átadott egy rózsaszín szirmú, kisebbfajta cserepes növényt. Úgy gondolta a virágcsokor hamar elszárad, és tönkremegy.
– Ez igazán nagyon kedves… nagyon szép! Mi a virágnak a neve?
– Rózsaszín jácint! Tudod ez volt édesanyám kedvenc virága… – közölte kisebb büszkeséggel.
– Nagyon tetszik! Sokat kell öntözni?
– Szerintem apránként, de ha túl sok az már baj!
– Értem! Nem szeretnél végre bejönni?! – sóvárgóan nézett rá.
– Ö… de nagyon szívesen… – a srác kicsit csetlő-botlón vetette le cipőjét, és hogy ne kelljen zokniban mászkálnia a nagyobbrészt díszes csempékkel kirakott padlón Melinda máris adott neki egy mamuszféleséget, amiben kényelmesen ellehet.
– Nagyon köszönöm! – bújt bele a kényelmes mamuszba a srác.
– Nagyon szívesen! Megmutatom neked a lakásomat! – azzal máris mintha késésben lenne szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a férfit egyik szobából a másikba, hogy mindent a lehető legaprólékosabban megmutathasson.
A hálószobát nem merte megmutatni, hiszen úgy gondolhatta az még – legalább is –, egyelőre intim helynek számít. Így a tágas nappaliban telepedtek le, ahogy embermagasságú könyvespolcokon milliónál is több könyv, és DVD-film volt megtalálható, és egy hatalmas plazmatévé is.
Számos témáról, és dologról csapongva, fesztelen lezserséggel beszélgettek. Melinda szabályosan úgy viselkedett mint egy mindenre kíváncsi, ujjongó kislány, aki még csupán csak most fedezi fel a valódi élet játékszabályait, és titkos mozgatórúgóit.
– Veled minden annyira más! – közölte a pufók sráccal.
– Hát… köszönöm…
Már jócskán este lett, amikor mindketten úgy érezték, talán jobb ha nem terhelik le egymást, pedig úgy érezték lelkük mélyén, hogy igenis muszáj volna folytatni a megkezdett eszmecserét.
– Figyelj csak! Az a helyzet… hogy sokat jelentesz nekem, és ha te is benne vagy szeretném, ha alakulna kettőnk között valami… – kéztördelések között vallotta meg féltett érzéseit Melinda.
– Igen… az szerintem is nagyon jó volna…
Melinda megvárta, amíg a lift az emeleti lakása elé érkezik, majd óvatosan közelebb lépett és romantikusan megcsókolta a jócskán megilletődött, félszeg srácot.

HOLTVÁGÁNYOK, ÜRESJÁRATOK CSELSZÖVÉSE

Az értelmetlen erők
kicsinyes cselszövése
– bizony –, mostanság
is jócskán tetten érhető.
Az álruhás bajok még
így is túlélnek
mindent s mindenkit.

Mert hányan lebzselnek
lejmolva itt jogokat formálva
immár az Egészre,
hogy ti. kufár fémjelzi immár
a szorgos haszonlesőt,
célba soha az életbe
nem fut a nyeretlen.

Latrok közt még
a cinkos is gyáva.
Éjjeleink zavaros
álom-nyoszályáin kicsinyes
félelmeink üldöző zsákbafutása
visszhangzik…
A holnapok mocskait is
mintha át meg átfonná
egy-egy tudattalan,
hitvány ösztön.

Még az örök barátságok
is alkalmi mementókká váltak.
Miért szükséges immár
egyszerre többször
farkas-szemezni a vak
s bizonytalan Jövővel,
ami – elviekben –,
még hátra van?!

A Lélek tán megsejt
odabent minden tévutat;
mindenki őrlődik
már otthona s munkája között.
Néma tetthelyek vádolják
szüntelen azt,
ki semmit el nem követett;
társ-ösztönök együttes sóhaját
nehéz megérteni,
főként a hangzavarrá torlódtak
kicsinyes gesztusaink is.

Míg egyesek csak fészkelődnek
magukban tömény
lelki-világukat fel nem hígíthatják
– de szükségképp akiknek
igazán fontosak, szeretni valóak
még el is rejtik szaporán.

Önpusztító sors-kérdésekre
bújt fel a komiszkodó Jelen is,
sok-sok hogyan tovább?!
kérdéstörmelékivel.
Önemésztő, tökéletes
rabság szánja védtelen
áldozatait cella-mélyre.

Sanda bűntudatok
ólálkodva rágják esztelen
azokat főként,
akiknek nincs
joga védekezni.

Csupa holtvágány-titkok,
mennyi üresjárat feszül
immár régóta naponként
egymásnak, hogy még
a seggig-csúszók,
vagy a porban csúszók is
legszívesebben
megkövezték volna egymást.

S míg jövő-kételyek
immár percekként lefoszlanak
az ember pólusairól,
akár a kitinrétegek
a mindennapok már nem
lehetnek megoldható
, zavaros egyenletek.

LÁZADÁS LUXUSKIVÁLTSÁGOK ELLEN

Melindát a szülei – hogy úgy fogalmazzunk –, amolyan úrinőnek nevelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy példának okáért nem volt szabad szóba állnia munkás, melós, vagy –adott esetben –, középosztálybeli emberek gyerekeivel.
Miután belvárosi nagy patinás, dicső múltra visszatekintő gimnáziumban járt, ahol aztán sikeres emeltszintű érettégit tett természetesen maximális pontszámmal büszkélkedve azonnal megnyíltak előtte az ország, és a főváros jobb nevű egyetemei.
Melinda viszont – ki tudja, hogy miért –, csavart ezen a helyzeten, és szándékosan ellentmondott folyamatosan a sikeres, és gazdag életről prédikáló sznob szüleinek.
– Jaj, anyu! Tizennyolc múltam! Nem gondoljátok, hogy most már végre szeretnék kicsit a saját lábamon is megállni?! – tette fel a kérdést.
– De hát kicsim, mi apáddal csak a te boldogulásodat szeretnénk, hogy ne kelljen annyit szenvednek, és küszködnöd, mint a nagyszüleidnek! Légy jó, és csináld azt, amit mondunk. – kérlelte aggodalmas anyja, aki életében még egyetlen napot sem dolgozott, hiszen gazdag, és sikeres férje gyakorlatilag a saját tenyerén hordozta.
– Igen, anyukám! Én ezt mind nagyra értékelem, de szeretnék önnálló, modern nőként cselekedni, és viszonulni a világ ügyes-bajos dolgaihoz! – válaszolt vissza kapásból Melinda, mire az anyja kissé megsértődve máris inkább a tágas nappaliba vonult, hogy néhány divatmagazint lapozgasson. Melinda legszívesebben megvigasztalta volna anyját, de mivel nagyon jól ismerte már a manipulációk művészetét könnyen átláthatott a szitán, miszerint: valójában anyja csupán hatásosan, és érzékletesen eljátsza azt, hogy meg van sértve, minthsem, hogy ténylegesen kinyilvánítaná őszinte érzelmeit afelett, mennyire gyerekes elképzelésnek és ötletnek tartja ,,kislánya” függetlenedési törekvéseit.
Melinda így a belvárosba költözött át – persze az apja pénzén –, aki szabályosan ragaszkodott hozzá, sőt elvárta, hogyha bármire szüksége lenne, csak szóljon, vagy hívja őt. Melinda a kezdeti időkben kissé furcsán-különösen boldogult. Mivel nem tudott se főzni, se sütni, amire egy anyuka azért igazán megtaníthatná lányát, ezért maradt az ételfutárral történő ételrendelés, a mirelit, gyorsfagyasztott ételek széles választéka, és vagy egy sor olyan ennivaló, amit az ember általánosságban inkább olyankor fogyaszt el szükségszerint, amikor időhíján van, és másra nem futja értékes perceiből.
– Hatezer ötszáz forintot kérek szépen! – közölte vele az a szimpatikus, pufók, pirospozsgás srác, aki kiszálította Melindának az ételt a hét gyakorlatilag mind a hét napján. Ez alól persze kivételnek számított, amikor egy hónapban két-három alkalommal igyekezett meglátogatni imádott szüleit. Ilyen esetekben általában Pazar, nyolcfogásos lakomákat csaptak, és persze házukba csődítettek néhány ingyenélő vendéget is.
Melinda kezdetben egy kereskedelmi ügynökségnél kezdett el dolgozni, mint valami ismeretlen nevű koodinációs manager.
Manapság mivel már mindenki ezzel a jeles titulussal büszkélkedhet ezért Melinda – legalább is –, a kezdeti időkben el nem tudta képzelni, hogy javarészt mi lesz majd a feladata. Aztán, ahogyan az lenni szokott szépen, fokozatosan beletanult valósággal mindenbe, amit csak rábíztak. Nem volt olyan szakterület, mely nem érdekelte volna. Valósággal magába szívott minden lényeges, vagy lényegtelennek tűnő információt, ami csak átment rajta.
Nem tudni, hogy vajon tudott-e róla, de befolyásos kapcsolatokkal rendelkező üzletember apja napi rendszerességgel felhívta munkahelyén a főnököket, és igazgatókat, és bizalmas, részletes tájékoztatást kért arra vonatkozóan, hogy vajon miként, és hogyan fejlődik egyszem lánya ,,karrierje”?
Melinda még a nagy év végi bulikat, és összejöveteleket is inkább kihagyta, mondván mivel az utóbbi időben kissé megfeledkezett, és elhanyagolta csajos barátnőit ezért inkább úgy gondolta, hogy mi lenne, ha kisebb partit szervezne a számukra. Szerencsére már voltak nagyon jó nevű partis cégek, akik bulik szervezésével, kivitelezésével foglalkoztak, és miután a pénz sosem volt akadály Melinda megeresztett pár telefont.
Így máris megszervezett barátnői számára egy amolyan zártkörű, tehát kizárólag csajos összejövetelt, ahol lelkes, kamaszok módján máris csacsogni kezdtek szinte mindenféléről, és persze a legtöbb barátnőnek máris egyetlen kérdés motoszkált mohó kíváncsisága mögött: Melindának miért nincs pasija?!
– Jaj, csajok! Olyanok tudtok lenni! – dorgálta meg őket kedvesen, de érezhetően el is vörösödött, mert elkotyogta, hogy van egy ételfutár dundi srác, aki valamiért egyre jobban szimpatikusnak látszik, és akárcsak találkoznak a hét minden napján mindig akad egy-egy belsőséges pillanat, amikor mindketten úgy érezhetik, hogy végzetesen megdobbant a szívük.
– Hé, csajszi! Én a helyedben nem vacakolnék annyit, mert hátha az a jófej srác, akit áradozva emlegetsz előbb-utóbb beadja a derekát valaki másnak, és mondjuk boldog vőlegény lesz! – ültették el szándékos tréfa gyanánt a bogarat szegény barátnőjük fülébe, aki a csajos összejövetelt követő éjszakán ide-oda hánykolódott a méretes franciaágyban, vagy a plafont bámulta átszellemülten, s miután képtelen volt elaludni inkább kiment amerikai stílusú konyhájába, hogy átgondolja mit is kellene tennie.
Másnap a dundi, pufók futár srác újból hozta a megrendelt ennivalót, és amikor csöngetett Melinda valósággal lázban égett, és úgy kipirult, akár egy túlérett vadalma. Tüstént vagy egy tucatszor ellenőrizte mindig tökéletes, és kifogástalan sminkjét, és rúzsát, még szájfényt is használt a ,,különleges alkalomhoz” így amikor ajtót nyitott a pufók srácnak szabályosan majdnem leesett az álla, hogy egy valódi csúcsbombázóval néz farkasszemet, és persze hogy alig bírt megszólalni:
– Ö… szia… hoztam… a rendelést… – hebegte.
– Szia! Nagyon köszönöm! – ellenállhatatlanul mosolygott. Több volt ez egyetlen, ártatlan mosolynál. Ez konkrét felhívás volt egy szerelmeskedésre, ám a pufók srác mintha kissé bepánikolt volna, mert zöldesbarna szemei mintha aggodalmat, és félelmet fejeztek volna ki. Melinda nőies ösztöneivel azonnal megérezte ezt, és persze azonnal kérdőre vonta a srácot:
– Minden rendben van?! hogy érzed magad?!
– Köszönöm, már minden oké! – hebegett-habogott. Tétován egyensúlyozott egyik lábáról a másikra.
– Figyelj csak! Arra gondoltam, ha lenne kedved hozzá, akkor dumálhatnnák egy kicsit, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Mit szólsz?! – most viszont láthatóan Melinda volt nagy zavarban, és azt sem igazán tudhatta, hogy miként is leplezhetné kellő hatékonysággal nőies zavarát, és hezitálását.
– Ö… ez nagyon jól hangzik… – szabadkozott a srác. Mintha csak gyerekes tréfának vélné az előbb hallottakat.
– Ez remek! Akkor mit szólnál mondjuk a szombati naphoz? – kérdezett csillogó, vágyakozó szemekkel vissza.
– Hú! Akkor éppen ráérek! Ö… hány órakor lenne?
– Nem is tudom pontosan… Mondjuk délelőtt kilenc túl korán van?!
A pufók srác megeresztett egy halvány mosolyt, hiszen Melinda megint csak hajlamos volt kihagyni a számításból, hogy egy dolgozó ember délelőtt kilenc felé bizony már javában gyűri az ipart.
– Valami vicceset mondtam? – kérdezett vissza megszeppenten.
– Nem, tényleg nem… csak tudod reggel kilenc már a délelőtt szerves része, és vannak olyanok is, akik akkor már régen dolgoznak. – közölte tárgyilagosan.
– Ó, értem! Akkor várlak szeretettel… - tétován még toporgott előtte, mert nem tudta, hogy ilyenkor mi az illendő szokás, majd úgy döntött, hogy kicsit közelebb lép, és inkább kezet fog a jócskán megszeppent futár sráccal.
– Igazán örülök, hogy találkozni fogunk! – rázott vele kezet.
– Ö… én is… akkor szép napot neked! – búcsúzott tőle, amint visszaszállt a felvonóba.
Melinda becsukta a bejárati ajtót, és úgy érezte végzetesen nagyot dobbant a szíve. Persze voltak férfias barátai. És volt egy nagy-nagy szerelme, aki állandóan hitegette, hogy majd feleségül veszi, és gyerekeik lesznek, aztán boldogan élnek, míg csak meg nem halnak, ám Melinda hamar átlátott a szitán, és előbb a megcsalás megfellebbezhetetlen tényét, később pedig már a nyílt konforntációt sem akarta expasijának megbocsátani, így gyakorlatilag szakítás lett a vége a dolognak. És most itt volt ez a valóságosan is új, és izgalmasan érzéki helyzet, amitől úgy érezte, hogy minden sejtje, és molekulája mintha máris különálló életre kellt volna, és úgy érezte talán most pontosan erre volt szüksége.
Amikor a hét folyamán meglátogatta imádott sznob szüleit, és egy könnyed ebéddel egybekötött beszélgetés alkalmával – merő véletlenségből –, elejtette, hogy talán újra szerelmes lett felfuvalkodott szülei egyszerűen alig találtak megfelelő szavakat:
– Édes kislányom! Mikor tanulod már meg végre, hogy a te társadalmi helyzetedben a legtöbb ember csupán csak ki akar téged használni, hogy minél előnyösebb pozíciókat tudjon kicsikarni magának! – vélekedett fennhangon a befolyásos apuka, míg felesége továbbra is lelkesen bólogatva egyetértett minden egyes szavával.
– A mi befolyásos családunkban nem árt mindig óvatosabbnak lenni! – szögezte le. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy egyszerűen csak az érzéseink irányítsák az életünket. Az eszünk is legalább annyira fontos kell, hogy legyen, és a mérleglés művészete.
Bár apja szinte sosem fejtette ki pontosan, részletesen, hogy valójában mit is érthet a ,,mérleglés művészetén.”
– Felnőtt, önálló, kereső nő vagyok apu! Szeretnék önállóan cselekedni! – vágott vissza, kerül, amibe kerül. Kislánykorában minden egyes visszafeleselés átmeneti szobafogsággal járt játékokkal teletömött gyerekszobában, mely leginkább egy palotára emlékeztetett.
– Jól van drága kislányom! Ha ezt szeretnéd, ám legyen! – adta be látszólagosan kissé morcos kedvvel derekát az aggodalmaskodó apa, mire Melinda azonnal felpattant a székről, és cuppanós puszikkal árasztotta el apja kopasz feje búbját.
– Nagyon köszönöm, apukám! Ez nagyon sokat jelent!
Amikor végetért az ünnepi ebéd és még beszélgettek bő három és fél órát Melinda nyugodt kiegyensúlyozottsággal a szívében hagyta el a szülői házat és ment haza belvárosi lakásába azzal a tudattal, hogy szüleitől megkapta a régen áhított randi jóváhagyást.
A szombati nap túlságosan is hamar előtt, és Melinda annyira ideges és izgatott volt, mint akit teljesen kicseréltek. Képtelen volt logikusan, észérvekkel gondolkodni, helyette úgy érezte mintha folyamatosan suttogott volna hevesen dobogó szíve. S minél inkább teltek-múltak az percek, és órák s Melinda úgy érezte, hogy alig bírja kivárni, míg a pufók srác megérkezik. Mégis szándékosan visszafogott, ám gyönyörű, és roppant elegáns ruhakölteményt vett fel. Talán csak karácsonyra, és a szilveszterre szokott így felöltözni. Most mégis úgy volt vele, hogy adjuk meg a módját. Erőteljes rúzs helyett maradjunk csak a jól bevált szájfénynél. Szolid smink, és egy kis alapozópuder éppen megteszi.
A pufók sráchoz valósággal órát lehetett volna igazítani. Délelőtt kilenc órakor pontosan megjelent Melinda lakása előtt, és felcsöngetett a kaputelefonon, mintha csak ételt hozott volna. Melinda azonnal felengedte és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy nehogy leleplezze saját érzéseit, vagy ami kissé abszurdnak hatott szegény srácot ne támadja le azonnal felhasználva nőies, szexis csábítási eszköztárának szinte minden praktikáit.
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtál jönni… – válaszolta anélkül, hogy a srác akárcsak bármit is mondott volna.
– Hú… fantasztikusan gyönyörű vagy… – nyögte ki nagy nehezen, hiszen nem szokott hozzá, hogy elsőosztályú szupermodelekkel randizik majd.
– Hát nagyon köszönöm… pirult el jólesően. – Te is remekül nézel ki.
A pufók srác egy kissé elhasznált, és viseletes sportzakót, barna kord farmert, és inget vett fel, még kissé csálén megpróbált nyakkendőt is kötni. De hát ugyebár a jószándék a fontos.
Melinda kedvesen közelebb lépett és két pirospozsgás pufók arcára puszit adott. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna enyhén telt ajkait is, de tűrtőztette magát, mert nem akarta elijeszteni a srácot.
– Ö… izé… ezt neked hoztam… – máris átadott egy rózsaszín szirmú, kisebbfajta cserepes növényt. Úgy gondolta a virágcsokor hamar elszárad, és tönkremegy.
– Ez igazán nagyon kedves… nagyon szép! Mi a virágnak a neve?
– Rózsaszín jácint! Tudod ez volt édesanyám kedvenc virága… – közölte kisebb büszkeséggel.
– Nagyon tetszik! Sokat kell öntözni?
– Szerintem apránként, de ha túl sok az már baj!
– Értem! Nem szeretnél végre bejönni?! – sóvárgóan nézett rá.
– Ö… de nagyon szívesen… – a srác kicsit csetlő-botlón vetette le cipőjét, és hogy ne kelljen zokniban mászkálnia a nagyobbrészt díszes csempékkel kirakott padlón Melinda máris adott neki egy mamuszféleséget, amiben kényelmesen ellehet.
– Nagyon köszönöm! – bújt bele a kényelmes mamuszba a srác.
– Nagyon szívesen! Megmutatom neked a lakásomat! – azzal máris mintha késésben lenne szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a férfit egyik szobából a másikba, hogy mindent a lehető legaprólékosabban megmutathasson.
A hálószobát nem merte megmutatni, hiszen úgy gondolhatta az még – legalább is –, egyelőre intim helynek számít. Így a tágas nappaliban telepedtek le, ahogy embermagasságú könyvespolcokon milliónál is több könyv, és DVD-film volt megtalálható, és egy hatalmas plazmatévé is.
Számos témáról, és dologról csapongva, fesztelen lezserséggel beszélgettek. Melinda szabályosan úgy viselkedett mint egy mindenre kíváncsi, ujjongó kislány, aki még csupán csak most fedezi fel a valódi élet játékszabályait, és titkos mozgatórúgóit.
– Veled minden annyira más! – közölte a pufók sráccal.
– Hát… köszönöm…
Már jócskán este lett, amikor mindketten úgy érezték, talán jobb ha nem terhelik le egymást, pedig úgy érezték lelkük mélyén, hogy igenis muszáj volna folytatni a megkezdett eszmecserét.
– Figyelj csak! Az a helyzet… hogy sokat jelentesz nekem, és ha te is benne vagy szeretném, ha alakulna kettőnk között valami… – kéztördelések között vallotta meg féltett érzéseit Melinda.
– Igen… az szerintem is nagyon jó volna…
Melinda megvárta, amíg a lift az emeleti lakása elé érkezik, majd óvatosan közelebb lépett és romantikusan megcsókolta a jócskán megilletődött, félszeg srácot.