Új Novella

GÉPHIBA, KARRIERZUHANÁS
A nap rosszabbul talán már nem is kezdődhetett volna. Előbb a vízvezetékcső kezdett szívárogni a zuhanykabin mellett a fürdőszobában, később az ún. ,,kék képernyős halál” jelent meg a win 10-en, így a történelem, és irodalomtanár összes digitális dolgozata, melyet – kötelező érvénnyel –, a gyerekekkel szükségből megíratott gyakorlatilag majdhogynem kárba vesztek.
– Üdvözlöm Ildi néni! Megtudná mondani az Igazgató úrnak kérem, hogy most egészen biztosan késni fogok, mert számítástechnikai szervízbe kell vinnem a számítógépet, amin a gyerekek dolgozatai voltak! – kérte az iskolatitkárt.
– Hát… kedves kollega, én megmondhatom, de tudja, hogy ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel nálunk! – figyelmeztette kimért cinikus hangnemben a nő.
– Mindenkitől elnézését kérek, és amiyen gyorsan csak lehet megyek az iskolába! – azzal már ki is nyomta a mobilját.
A számítástechnikai szerviz – még így is –, kilenc előtt pár perccel nyitott, és miután háromnegyed nyolckor kezdődött az iskolában az első óra most már teljesen biztos, hogy képtelenség beérnie.
,,A franc egye meg! – mérgeskedett magában. Miért nincs nekem sose szerencsém?!”– kérdezgette hangosan magától, miközben megpróbálta kisakkozni gondolatban, hogy a szívárgó vízvezetéket is ildomos volna megnézetnie, és egyúttal meg is javíttatnia. Azonnal felhívott egy megbízható szakembert, aki a nagymamája családi házánál végzett kisebb-nagyobb munkálatokat, és megfizethető árkategóriába tartozott.
– Jó reggelt! Elnézését kérem, hogy a korai órákban zavarom, de szükségem lenne a segítségére és a szakértelmére… - kezdte, mert az úri szerelők délelőtt tíz óránál előbb teljesen kizárt, hogy elvállaltak volna bárminemű munkát, vagy megbízást.
– Üdvözlöm, miben segíthetek?! – érdeklődött a szerelő.
– A fürdőszobában a zuhanykabin mellett enyhén szivárog egy műanyag PVC-s cső, és kezdjek-e aggódni?!
– Mióta tart a szivárgás? – tért a tárgyra. Érezhetően nem vesztegette fölöslegesen senki idejét.
– Sajnos fogalmam sincs! Esetleg ide tudna jönni a nap folyamán, és szemügyre venné?! – hangjában jócskán tartós kétségbeesés vegyült.
– Hú… hát nézze kedves uram… a helyzet az, hogy rengeteg sok munkám gyűlt össze, de amint tudok majd megnézem… Önnek mikor lenne jó?!
– Mondjuk a mai nap egész délelőtt itthon vagyok! – ajánlkozott.
– Hát… körülbelül háromnegyed tízenegy tájban oda tudok menni! Hol is lakik Ön?!
– Budaörsön! A nagymamámat már ismerheti!
– Ó, hát persze! Akkor háromnegyed tizenegyre ott vagyok, és megnézzük mit lehet tenni! Viszhall! – tette le a mobilt.
,,Gondoltam, hogy tízegynél előbb kizárt, hogy bárki is idedúgja az orrát!”– mérgelődött magában, majd igyekezett mindennapi teendőire koncentrálni. Meglocsolta a szobanövényeit, elolvasta közösségi média híreit, és néhány megjegyzős, velős hozzászólást is sikerült írnia egy némelyik kissé arrogáns és beképzeltnek ítélt influenszer posztja alá.
Később délelőtt nyolc óra felé arra gondolt, hogy legalább kézzel kijavítja azokat a dolgozatokat, melyeket még nem vitt meg a számítógépbe, mert az igazgatónak mostanában kedvenc elfoglaltságává vált, hogy haladni kell a korral, és az adott oktatási intézményt is minél előbb szükséges felzárkóztatni a modern kor digitalizációs körülményeihez.
Miközben a nappaliban igyekezett precíz pontossággal elrendezni, és kijavítani a stócszerű dolgozathalmokat, mely nagyjából három-négy osztálynak az írása volt nagyon sok dolgozathoz főként szóbeli megjegyzést, és írásos összefoglaló jegyzeteket igyekezett biggyeszteni, hogy tanítványai értésék, hogy miért kaptak olyan érdemjegyet, melyet muszáj volt kiosztani.
Amikor végzett már fél kilencre járt az idő. Gyorsan evett egy kis falatka vajkrémes kenyeret, és ivott egy nagy bögre tejeskávét, majd irány a számítástechnikai szerviz, mely alig ötszáz méterre volt, de miután november közepe volt az idő olyannyira változékonyra, és mostohácskára sikeredett, hogy jócskán fel kellett öltözködnie az embernek, ha ki akart merészkedni lakásából. A tanárember sapkát, sálat, télies jellegű kabátot, és cipőt vett, majd számítógépe házát egy sporttáskába gyömöszölte – persze alaposan becsomagolva –, és minden szükséges eszközt, ami hozzá való volt, majd útra kelt, hogy megjavítsák számítógépét, és lementsék egyáltalán megmaradt digitális adatait.
Már nyitásra ott toporgott a vasrácsokkal védett üzlet előtt, és kissé türelmetlenül nézte meg minden ötödik másodpercben órája számlapját, hogy vajon mikor kegyeskednek munkanapon kinyitni az átkozott ajtókat. Végül nem sokkal kilenc előtt már ki is nyitottak, és egy húszas éveiben járó, raszta-frizurás, pánkos, kecskeszakállas srác kissé meglepődve vette szemügyre a szemlátomást kétségbeesett férfit:
– Na, mi a pálya hapsikám?! Nem tudsz aludni, vagy mi?!
– Jó reggelt kívánok! Sajnos a számítógépemnél kék képernyős halál jelent meg, és attól félek, hogy minden adatom el fog veszni, vagy már elveszett! Segítene, legyen oly kedves?! – érdeklődött kétségbeesetten, mint akinek már egyébként is tele van az egész hóbelevanca az egész nappal.
– Hát, öreg harcos, az kurva nagy szíves! Na, gyere be! Megnézzük, hogy mit tehetünk! – a srác kitárta a nagyalakú ajtókat, hogy a tanárember kényelesebben beférjen a böhöm nagy sporttáskát cipelve egyik kezében, majd máris a szemközti pulthoz ment, és óvatosan kibontotta a gondosan becsomagolt, meghibásodott gépházat.
A raszta-frizurás srác most hátra szólt néhány szintén nagyon fiatal kollegájának a műhely hátsó részében, hogy lesz egy kis meló.
– Hé, skacok! Meló van! Toljátok ide a seggeteket de gyorsan!
Tüstént három fiatal számítástechnikai kocka-guru is megjelent, akik szemüveges arcukról valósággal máris ordított, hogy a műszaki tudományokban kellő szakértelemmel vannak felvértezve, és tüstént vizsgálgatni kezdték a gépházat, miközben saját kábeleiket dugosták a meghibásodott gépház megfelelő egységeibe.
– Tehát azt mondja, hogy a windows 10 egyszer csak bemondta az unalmast, mert kék képernyő jelent meg a képernyőjén, és aztán sötét lett minden?!
– Valahogy úgy…
– Igen… hát ez szívás! De megnézzük, hogy a kollegák mit tudnak tenni! – A raszta-frizurás fiatal srác most nyomkodott valamit a számítógépén, és máris kinyomtatott egy árajánlatot, hogy a tanárember képbe kerülhessen mennyibe fog ez a szerencsétlen baleset neki kerülni. Amikor a srác odaadta neki a kinyomtatott oldalt, és a tanár alaposan átfutotta kissé megdöbbent az összegen.
– Ö… most szükséges fizetni, vagy majd ha készen lesznek?! – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést.
– Amikor gondolja, pajtás! De minél előbb! – válaszolta a srác. – A héten tutti biztos, hogy készen lesz, és ha az adatokat igyekszünk megmenteni, de persze nem ígérek semmi biztosat! Renicsek?!
– Az nagyon jó lesz! Köszönöm a segítséget! További szép napot! – köszönt el, majd lépett ki az üzletből, és ha már így alakult kénytelen-kelletlen be kellett mennie az általános iskolába, hogy közölje főnökével milyen szerencsétlen baleset érte.
Hazament gyorsan, és megvárta amíg a vízvezetékszerelő pontban háromnegyed tizenegyre megérkezik, és alaposan szemügyre nem veszi csempézett, makulátlanul tiszta fürdőszobájában a vezeték szívárgást.
– Hát… tisztelt uram… nem fogok hazudni… itt bizony gondok vannak! – közölte vele.
– Mekkora a baj?! – tért rögtön a lényegre.
– Hát lássuk csak! Szét kellene bontani az egész csövet, hogy megtalálhassuk a hiba forrását, és ha azt kiiktattuk mindent új csövekkel kellene helyettesíteni, és pótolni.
– Mennyi a végösszeg?!
– Hú… hát munkadíjjal és egyebekkel legalább nyolcvankilencezerből már meglenne.
– Mikor szeretne hozzáfogni?!
– Hát kedves uram… sajnos ez nem ennyire egyszerű, de talán a jövőhéten, ha akad egy-két szabad percem, és a szükséges csövet megrendelem.
– Köszönöm, hogy idefáradt! – szívélyességet igyekezett magára erőltetni, mikor kiismérte a szerelőt, ám a valóságban majd felrobbant a tehetetlen indulattól, ami most újfent a nyakába szakadt.
Bár volt jogosítványa, mégis úgy érezte a tömegközlekedés csak hasznára lesz, mert legalább addig is segít részletesen átgondolni a teendőit, és mondandóját.
Nagyon is jól tudta, hogy a legtöbb arrogáns, autokrata felső vezető beosztásban lévő embert a legkevésbé sem érdeklik az emberek személyes dolgai, de minden szempontból megkövetelik a munkát.
Így történt, hogy buszra szállt, majd a Déli pályaudvaron felpattant a kettes metróra, mely elvitte egészen a Deák-térig, ahonnét hármas metró következett egészen a Határ útig, és aztán az ötvenes villamossal majdnem kilenc megálló, míg beért munkahelyére.
Éppen nagyszünet volt, és zsibongó gyerekseregekkel kellett farkasszemet néznie. A legtöbb diákja máris rajongó szeretettel vette körbe, hiszen furcsálták, hogy nem tartott órát. A tanárember közvetlen kedveséggel hárított, és sürgős teendőire hivatkozva egyenesen az igazgatói irodák felé vette az irányt trappolva. Így is már majdnem déli tízenkettő múlt mire végre kopogott hármat a nagytekintélyű igazgató ajtaján.
– Elnézést kérek… Igazgató úr… - fújta ki magát, mert rohant egészen idáig. – Sajnos rossz híreket hoztam!
– Jó napot kollega úr! Mi történt magával?! – mérte tetőtől-talpig végig az arrogáns, és lekezelő ember beosztottját.
– Sajnos a számítógépem tropára ment, és a diákok dolgozatai is rajta voltak… - szabadkozott, mert nem tudta, hogy még mit mondhatna, hogy helyzetét jobb színben tüntesse fel.
– Hát… ez igen-igen sajnálatos kedves kollega úr… - közölte az igazgató, majd néhány hivatalos formanyomtatványt látott el kézírásával, és próbált úgy tűnni, mint aki rettentően elfoglalt.
– Igazgató úr kérem… a gépem már a szervízben van, és igyekszem mindent megpróbálni, hogy a diákjaimnak se kelljen a dolgozatot megismételni…
– Nos… értem! Köszönöm, hogy szólt! További szép napot! – zárta meglepően rövidre a megkezdett, alig öt perces megbeszélését az igazgató.
– Viszontlátásra… – csukta be maga mögött óvatosan, és nagyon halkan az iroda ajtaját a tanárember, majd úgy döntött beszélnie kellene tanítványaival, hogy legalább megmagyarázza a kialakult helyzetet.
Bement az osztályterembe, ahol éppen földrajzórára készülődtek a gyerekek.
– Figyelem, mindenki! – szólt hangosan. – Szeretném megmagyarázni a késésem okát! – fordult osztálya felé, mire a gyerekek nagy körbe tömörülten koörbe vették.
– Sajnos a számítógépem meghibásodott, így a dolgozataitokat sem tudtam még átnézni, csupán az írásbeliket, de azok szép teljesítményt mutatnak… - kezdte mondandóját. – Nem ígérek semmit gyerekek, de lehetséges, hogy sajnos a dolgozatokat meg kell ismételni, mert a digitális adatok megsemmisültek. – ahogy kimondta a mondatokat kicsit árulónak érezte magát, mintha visszaélt volna a gyerekek befektetett bizalmával.
Az osztályon nagy sóhajtások hömpölyögtek végig, aztán váratlanul csend lett, mert a földrajztanárnő betoppant a terembe, és persze mindenki felállt.
– Üdvözlöm tanár úr! Talán… megszakítottam valamit…? – kérdezte gyanakodva kollegáját a filigrán, és csinos tanárnő.
– Nem! Csupán szerettem volna néhány dolgot tisztázni az osztályommal, de már megyek is! Legyetek jók, gyerekek! Szép napot mindenkinek! – köszönt el.
Úgy gondolta, hogy miután a legtöbb tanórája alapvetően délelőttre koncentrálódott, így talán jobb ha hazafelé veszi az irányt.
Otthon evett valamit, majd ellenőrizte emailjeit, és elolvasott néhány irodalmi, és történelmi cikket, hogy mindig tájékozott tudjon maradni. Délután fél három körül csörgött a mobilja. A számítástechnikai szervízből keresték, hogy elkészültek megjavított gépével, és nyugodtan érte jöhet.
,,Vajon képesek voltak-e a digitális adatok többségét megmenteni?!” – morfondírozott magában, és kicsit gyomorforgató, rossz előérzettel öltözött megint télikabátjába és húzta fel cipőjét, hogy átvágjon a lakásához közeli fás parkon, míg a szerízüzletbe ér.
– Jó napot kívánok! – nyitotta ki az üzletajtaját, majd rögtön be is csukta, hogy ne szökjön ki a meleg.
– Helló, haver! A gépedért jöttél, igaz-?! – kérdezte a raszta-frizurás.
A tanárember bólintott, és tétován toporogni kezdett párat, míg a raszta-frizurás srác hátra ment a raktárhelyiségbe, és kihúzta a feketeszínű gépházat, és minden szükséges eszközt hozzá.
– Hát rendbe hoztuk a gépedet öreg harcos! Sajnos az adataidnak csupán harminc-harmincöt százalékát sikerült visszanyernünk! Ha van egy biztonsági mentésed a felhőben, akkor onnét talán vissza lehetne tölteni! – ajánlotta készségesen a srác.
– Sajnos nincs! – válaszolta szomorúan a tanár.
– Hát az szívás, öreg haver! A végösszeg ötvenezer!
A tanár kivette pénztárcáját és készpénzben kifizette a kért összeget, majd eltette a kinyomtatott, szerviz által hivatalosan is lepecséltelt formanyomtatvány-igazolást.
– Köszönjük, hogy nálunk vásároltál és stb. – darálta el a srác a szokásos reklámszöveget, amit ilyen esetekben megkövetelnek az eladóktól.
– Köszönöm szépen, kellemes napot! – A tanárember óvatosan bepakolta a számítógépe gépházát a sporttáska feneketlennek tűnő, tágas mélyére, és eszközeit, majd óvatosan kisomfordált az üzletből, és hazament, hogy beüzemelje vadiúj gépét.
Jól sejtette, hogy sajnos a gyerekek dolgozataiból legalább a háromnegyed rész hiányzott, és mivel fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi fán is teremhez a felhő alkalmazás, így biztonsági mentést is elfelejtett legalább egy pendrive-ra készíteni.
,,Hát most mihez is kezdjek?!” – töprengett magában, majd úgy döntött, hogy másnap újra bemegy az iskolába, és beszél az igazgatóval, hogy megmagyarázza a helyzetet.
Így hát másnap újfent megjelent munkahelyén, és az igazgatói irodába rohant, ahol az igazgató egy jegyzőkönyvet, és szerződésének hivatalos dokumentumát tolta orra elé.
– Kedves kollega úr! Nagyon sajnálom, de egyéb okokból kifolyólag kénytelen vagyok Önt meneszteni az állásából azonnali hatállyal! Higgye el kérem, ez nem személyes ügy, de a vezetőség úgy érzi, hogy így sokkal könnyebb lesz, mind nekünk, mind magának! – jött a sablonszöveggel.
A tanárember úgy érezte, mintha egy komplett világ dőlt volna össze benne. Bár őszintén szólva mindig is számított rá, hogy előbb-utóbb mennie kell, egészen egyszerűen azért mert most ilyen hitvány világ van. Aláírta a hivatalos formanyomtatványokat, majd elbúcsúzott kedvenc kollegáitól, akik háta veregették, páran még kezet is fogtak vele, és biztosították szívélyes együttérzésükről. A tanár visszament osztályához, és elmagyarázta az érdeklődő, kíváncsi diákjainak, hogy sajnos többet már nem taníthat nekik, de maradjanak rendes emberek, és ha úgy hozná az élet, előbb-utóbb még bizonyára találkozni fognak. Amint kilépett az iskolaépület kapuján tanítványai nyitott ablakokon keresztül integettek neki…








