ÖRÖKÖS MANIPULÁCIÓK, MEGALKUVÁSOK ÁRNYÉKÁBAN

Akár a sanda ígéret még
egyre ott sutyorog alamuszi,
spicliskedő kedvvel
egy-egy álszerény ígéret
a kifeszített kézfogások,
vagy szavak pitvarában,
mert semmitmondó,
köszvényes akaratok
hetvenkedtek hivalkodón
gőgös cselekedetekben is.

Megszaporodott ám
jócskán főként mostanság
a kézmosó Pilátusok társasága,
akik rendre vétkekkel házalnak,
hiszen úgy hihetik rájuk
már nem vonatkozik
az olcsó bűnbocsánat;
mert már mindent befed
a tudatos megalkuvás
s manipuláció árnya,
melyhez – úgy látszik –,
az egyszerű ember is
hamar hozzászokott.

Távolságok s Idő egyre
inkább kihangsúlyozzák
a hajótörötté lett kisember viszontagságait,
hisz visszamondott halandóságok
állomása vár egyszer majd mindenkire,
ki csak itt ragadt.

Miért kell, hogy a szőkő Idővel
még a jószándék is kivesszen egyesekből?!
Sorsszerű lassított állapotok
börtönébe bezártan köröttünk
maga ellen fordul a minden,
hisz változtatni, beletörődni
sem igen tud jelenek zavarába.

Pedig de jó is volna,
ha a Mindenséggel
mérhetné kicsinyeskedő
statiszta életeit.
Közönybe beágyazott
tartós önhittség manapság
igazán ezek fertőznek
s sorvasztanak; megtartó
angyali csodákba jó volna
akár még tíz körömmel
megkapaszkodni
– ösztönmélyekben ritkán
kaphatóak látszat-örömök.

Mostan már egyre inkább
gyarló önzéseik nyomában
rohannak ha tetszik,
ha nem; hisz mást aligha
tehetnek, mert halk zsongássá
tompult immár
a belső igazságérzet, részvét,
emberség alig hallhatja bárki is,
az adott szavak megszeghető ígéretét
ma inkább megszegve átverik,
csakhogy segíteni ne kelljen,
mert milliónál is több áthallást
hazug-talmi önvádat hordoz
magában most e ideiglenes Lét,
ha nincs aki
kézenfogva átvezetné.

DOLCE VITA WARTBURGGAL

– Hát kérem… - öreg, nyugdíjaskorú, szódás szifonos szemüveget viselő, totyogó ember nézett be közvetlenül a Wartburg alá. – operálunk, vagy temetünk?! Tudniillik a kardántengely lehet a ludas… - mondta ki a végső szót.
A családfő amolyan igazi melós féle, harmincas évei derekán járó bajszos ember volt. Mintha a kilencvenes években egy egyszerű bajszusnak lehetne egyáltalán bármiféle tekintélye, míg felesége hetyke, filigrán az öltözködésre – egyesek szerint –, nagyon is sokat költő, igényes, modern nő, aki sosem engedte meg, hogy beleszóljanak az életébe, és erre titkon még kicsit büszke is volt. Az épp kamaszodásnak kezdő fiú is nem lehetett több tizenkettő-tizenháromévesnél.
– Anyus! Hol a francba vagy már szívem?! – mérgeskedett újfent a családfő, miközben a sokadik cigarettára gyújtott rá. Láncdohányos lévén napi két doboz volt az adagja, és valóságos szentségtörésnek számított, ha ezt nem kaphatta meg.
A filigrán, csinos feleség kis idő múltán felbukkant:
– Valami gond van?! – kérdezte naiv gyerekeséggel, mint aki semmit sem sejt az egészből.
– Hát bizony ám, kicsi szívecském! – kezdett bókolni előbb férje, mert mindig tudta, így sokkal könnyebben célhoz ér, mint dühkitörésekkel és acsarkodó beszéddel, mely mindig is – sajnos –, jellemezte.
– Mennyi lesz az összeg?! – érdeklődött a fiatalasszony, ezúttal odalépve a nyakig olajos aggastyán autószerelőhöz.
– Hát nagysád… hogy is mondjam… nem lesz olcsó… - közölte kissé vakargatva galambőszes üstökét. – De megteszünk mindent, hogy a kicsike üzemképes legyen. Igaz kollega úr?! – szólt kollegájának, aki most a motorháztető bensejében úgy tett, mintha halaszthatatlanul sok dolga volna, csakhogy a környező emberekkel még véletlenségből se kelljen beszélnie.
– De ugye estére legkésőbb készen lesz?! – igyekezett kissé megsürgetni a dolgokat az asszony.
– Megtesszük, ami tőlünk telik, de isteni csoda kellene, hogy ezt a motort bárki is életre tudja kelteni! – Ennél egyszerűbben, és lényegre törőbben már nem is fogalmazhatott volna az öreg szerelő.
– Ó, megértem! Reméljük a legjobbakat… - válaszolta az asszony, majd elállt az útból, hogy tovább már ne akadályozhassa a munkát.
– Azt én is nagyon remélem! – közölte az öreg, majd újból a Wartburg alá feküdt, és megpróbálta kicserélni a meghibásodott alkatrészeket.
– Pedig én azt hittem, hogy a Tóni mindent átvizsgált. Elvégre neki is autószerelő a szakmája van nem?! – kiáltott fel az asszony.
– Drága kicsi szívem! Szerintem a te Tónikád eltette a maga ki tudja mennyi százalékát és szart mindenbe bele! Mert ha nem így volna, semmi baja se lett volna a motornak, se a kardántengelynek! – A családfő vörösödött, majd lilulni kezdett. Látszólag majd föltudott volna robbanni a pulykaméregtől, hogy képesek voltak külföldi nyaralásuk jelentős megtakarítását egy botcsinálta mekk mester szerelőre költeniük, most pedig ehetik a kefét annak tudatlansága miatt.
– Ez is pontosan mind miattad van anyukám! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a családfő.
– Már miért is volna az én hibám, amikor én csak jót akartam, hogy mindennel készen legyünk! – csodálkozott el döbbenten férje kijelentése hallatán.
– Na jó, nem kell itt megjátszanod magad! Nagyon is jól ismerlek már drágám! Ha nem sikerül megjavítani fingom sincs, hogy akarsz te Olaszországba menni! – szögezte le, majd ismét egy újabb cigi következett.
– Jaj, ugyan már Apikám! – igyekezett valamicskét még csitítgatni is a csinos feleség urát, hogy ne idegeskedjék feleslegesen.
– Jó, nem kell itt a széptevés. Menyi pénzünk maradt?! Inkább arról beszélj! – kezdett követelőzésbe a férfi, és az semmi jót nem jelentett.
– Ne izgasd magadat apukám! Van bőven! Mindig arra van, amire éppen szükséges! – igyekezett megnyugtatni az asszony, majd kamaszfiát is szemrevételezte, hogy van-e bármire szüksége?
– Kisfiam, valamit szeretnél-e? – kérdezte a srácot, aki szemmel láthatóan némán ücsörgött az autószerelő műhely egyik padján, és bámulta a környezetét, nem tudni, hogy mi járhatott a fejében.
– Köszönöm, minden rendben! – a kezébe nyomott, kinyitott dobozos kólát kortyolgatva.
– Nem vagy se éhes? nem kell vécére se menned?! – érdeklődött tovább az anyuka.
– De anyu! Én már nagyfiú vagyok! – szögezte le kicsit úgy, mint akit megsértettek.
– Igaz, igaz! Bocsánat, csak tudod szeretem, ha rendben mennek a dolgok! – válaszolta, majd visszatért a műhelybe, ahol Wartburgjukat gyakorlatilag totálisan kibelezte az aggastyán autószerelő, és néhány segédje. Így is több mint négy és fél órát vett igénybe, míg az összes szükséges alkatrész – nagyjából –, a helyére került. Amint az öreg kifelejtett azt egy kissé koszos, közepesméretű kartondobozkába tette arra az esetre, ha még szükségük lenne rá a hosszú út során.
– Mit mondtak, merre is mennek?! – érdeklődött kíváncsian az öreg miközben szerelt.
– Azt terveztük, hogy Olaszországba, egy kis Bibione kitérővel! – felelte büszkén a családfő.
– Az nagyon szép utazás! Ifjú koromban én is voltam az asszonnyal igaz nem itt, hanem Csehszlovákiában, de vadregényes tájakat láthattunk legalább.
– Hát az is szép! – nyugtázta a családfő. Érezhetően kezdett már elege lenni a jópofizgatásból egy látszólag teljesen vadidegen emberrel. Nem sok embernek engedte meg a bizalmaskodást, pedig közösségi ember hírében állt.
– Nagyjából négy és fél óra múlva megnézzük, hogy egyáltalán betudjuk-e indítani a köhögő motort! De ne aggódjanak semmi miatt! Húsz évig szereltem ilyen kasznikat. Hol Trabantokat, hol Wartburgokat. Már szakértőnek számítok.
– Ez igazán megnyugtató! – szívta el utolsó szál cigijét a családfő, és legszívesebben még sok cigire rá is gyújtott volna, ám felesége szigorúan fogta fejadagját, hiszen gondolni kell a jövőre is.
Időközben a feleség kivette a kocsi csomagtartójából néhány szendvicset – elvégre mégiscsak fél tizenkettőre járt, és hajnal óta jóformán alig ettek bármit is. A kamasz srác és anyukája jóízűen eszegetni kezdtek, míg a kissé ideges, és zabos családfő fel-alá járkált a műhelyben, mint valami főnök, aki utasításokat osztogat, és irányításmániás is.
– Apikám, te nem szeretnél esetleg enni valamit? – kérdezett rá a biztonság kedvéért az asszony.
– Ne idegesíts fel még jobban anyus! – ripakodott rá nem éppen a legfinomabb hangnemben a férfi, és továbbra is serényen, akár egy sportoló rótta tovább saját köreit.
Hamar délután három óra lett mire az öreg nyugdíjaskorú szerelő végül az utolsó csavart is a helyére illesztette a régi autóban, majd szólt az egyik fiatal kollegájának, hogy a motort be lehet indítani.
– No, most ugrik a majom! – kiáltott fel, amikor a makacskodó autómotor néhány betegeskedő, füstölő köhécselést követően életre kelt, és jobban duruzsolt, mint újkorában.
– Heuréka, hölgyeim és uraim! – kiáltott fel ujjongva kisebb örömében. – Látják ezeknek az autóknak még minden alkatrészük látszik, nem úgy, mint a modernebb nyugati autócsodáknak.
– Mennyivel tartozunk kedves uram? – kérdezte elsőre a családfő, és már ott volt, hogy készítette is pénztárcáját, hátha fizetésre kerül sor.
– Tudják mit? Van egy ötletem! Mivel ilyen autókhoz már alig kapni alkatrészeket, csak a szerelési díjat számítom fel maguknak! Na? Mit szólnak hozzá?! A családfőnek szinte azonnal felderült az arca, ám csinos felesége kétkedő, gyanakvó arcot vágott.
– Az nagyszerű lesz! – válaszolták szinte egyszerre.
– Örülök, ha segíthettem egy ennyire rokonszenves családnak! Jó utazást kívánok! És csak semmi stressz és idegeskedés, mert az hamar elronthatja a hangulatot. A családfő és az öreg szerelő kezet ráztak, majd a kis háromtagú család máris beült az üzembiztos Wartburgba és a családfő azonnal gázt adva kikanyarodott a műhelyből egyenesen az autópályára nevezetű útra, hogy tovább folytathassák megkezdett, majd hirtelen félbeszakadt utazásukat.
A családfő vezetés közben fogyasztotta el régen dédelgetett szendvicsét.
– Látod szívem, ez rendes pasas volt, nem úgy, mint a többiek! A legtöbb szerelő, akár még egy kisebb vagyont is elkért volna sok kis pitiáner dologért. Ez a régi öreg legalább megmondta merre hány méter. Az ilyen embereket nagyon tudom ám becsülni! – jelentette ki kicsit furcsa hangsúllyal a családfő, miközben már átértek az osztrák határon és erdők, fenyvesek, és alagutak közt vezetett az útjuk.
– Igen, drágám! De azért nem árt óvatosnak lenni, mert az autónk most még működik, de ki tudja vajon meddig?! – kérdezett rá nyíltan a feleség. Ezzel persze már megint jócskán felpaprikázta urát, aki nem győzte valahogy elfojtani robbanni kész indulatait. Hat órával később még mindig Ausztria területén autóztak, és vacsorára ismét szendvics volt a menü. Egy hangulatos faházas fogadó mellett parkoltak le, ahol reszelt krumpliból burgonyafánkokat lehetett enni, de úgy gondolták kicsit spórolnak, mert nem voltak tisztában az olasz árakkal, és ráadásul nem ártana a márkájukat is jutányosan átváltaniuk majd olasz lírára.
Végül egy hatalmas alagúton kellett átmenniük, melyet egy hatalmas hegy gyomrába vágtak, és mely legalább fél óra volt a teljes sötétségben, ezért a fényszórókat is tanácsos volt bekapcsolni.
Végül aztán átértek Olaszországba. Késő estefelé érkeztek meg, és a kamasz fiú elszundított az autó hátsó ülésén, így szülei igyekeztek halkan, és bizalmasan suttogva beszélgetni egymás között.
Később legalább ötször eltévedtek mire sikerült megtalálniuk az adott utcát, ahol a feleség kibérelt egy teljes hétre egy megfizethető árú apartmant. A családfő máris beállt a kocsifelhajtóra az autóval, és kicsit még büszke is volt, hogy egy Wartburg is képes olyasfajta dolgokra, mint egy nyugati autó.
Gyorsan elfoglalták a szállást. A feleség egy rezsón felmelegítette a nagyméretű, főtt marhahússzeletes konzervsóletet a vacsorához, majd, amikor komótosan megvacsoráztak mindhárman letussoltak, és elmentek lefeküdni.
Egészen másnap késő délelőttig igyekeztek jócskán kipihenni a hosszúra sikeredett utazás fáradalmait, majd, amikor a szendvicses reggelivel is mindenki végzett máris előkerültek a felfújható gumimatracok, és búvárszemüvegek, és lementek a tengerhez fürdeni egy kicsit.
Így is kéő este lett mire visszatértek az apartmanba, és elkészítették közös vacsorájukat. A családfő ragaszkodott hozzá, hogy mindenhova együtt menjenek, és mindent együtt csináljanak, ahogyan azt – általánosságban –, a családtagok szokták, mégis a feleség szerette volna felfedezni az olasz várost, és nem csupán csak a tengerpart környékét, így azt tanácsolta a két legfontosabb férfinak az életében, hogy menjenek csak együtt fürdeni, addig ő kicsit széjjel néz a városban.
– Anyus, arról szó sem lehet! Mi is megyünk a gyerekkel együtt! A végén még eltévedsz itt nekem, mert nem beszéled se az angolt, se az olaszt. – vetette logikus következtetésként fel az aggodalmaskodó férfi, és máris farmernadrágot, és tiszta rövidujjú inget vett a közös városnéző túra tiszteletére.
A feleség kénytelen-kelletlen sóhajtott egy nagyot, hiszen más választása aligha volt, ha azt akarta hogy a családi békesség meglegyen. Ő is kicsit ráerősített a kompromisszumok gyakorlására.
Így történt, hogy miután bőséges konzervekből jóllaktak vacsorára a három fős kis családi társaság tagjai elindultak az itáliai éjszakába, és jóformán az összes csillogó-villogó kirakatot, butikot, és üzletet kiadósan végignézték, és meg is bámulták.
A csinos feleséget valósággal lenyűgözte, és kicsit meg is babonázta az olasz modern divat. Elvégre ilyesfajta exkluzív, finom ruhaanyagokat odahaza még egyáltalán nem lehetett kapni. Úgy döntött tüstént bemegy az egyik márkáns ruhaboltba és kézzel-lábbal megérteti magát. Végül kijött egy stílusosan merész szoknyával, és felső kosztümmel.
– Anyukám, te normális vagy, azt mondd meg nekem?! – fortyogott a méregtől a családfő, hiszen minden kiadást közösen beszéltek meg, és most kérdéses volt, hogy egyáltalán még mennyi pénz áll rendelkezésükre a családi kasszában.
– Igen, tökéletesen! Csupán csak húszezer líráról van szó. Nem egy akkora összeg! – jelentette ki, mintha gazdag ember lenne, akinek ez aprópénz.
– Hogy micsoda??? – döbbent meg a férfi úgy, hogy alig kapott levegőt, és már lilult a feje. – Amikor minden kiadást muszáj megbeszélnünk, és akkor erre te azonnal költekezésbe kezdessz!
– Apukám! Akkor most elmondom neked, hogy húszezer líra átszámítva körülbelül négy-ötezer forint. Ennyi azért igazán nem sok. – vélekedett az asszony.
– Akkor jó, csak mert nagyon megijedtem… - törölte meg verejétkező homlokát a férfi, és hogy megkönnyebbüljön hullámzó idegállapota rágyújtott egy cigire.
– Kincsem, te is szeretnél valamit?! – fordult kamaszfia felé a csinos anyuka.
Mivel a kamasz srác még nem igazán tudta, hogy mit is szeretne, de viszont látott a közelben egy játéktermet, ahol játékgépek is voltak azt válaszolta, hogy szeretne egy olyanba bemenni.
– Semmi akadálya drágám! Máris mehetünk! – A csinos feleség kézenfogta fiát, majd a mérgeskedő családfőt kinthagyva a nyílt utcán betértek a játékterembe, ahol a kamasz srác mintha azonnal otthon érezte volna magát azonnal leült az egyik játékgéphez; kért néminemű aprópénzt kölcsönbe az egyik olasz fiútól, aki közvetlenül mellette egy autós szimulációs játékkal bajlódott, majd amikor a pénzt bedobta a játékgépbe máris kezdődhetett a meccs. Egy piros autót kellett vezetnie, méghozzá eredeti kuplungváltóval, de ezzel nehezen boldogult. A fiatal olasz fiúcska megérezte ezt, és segített váltani a sebességváltóval, majd amikor lejárt a pénz a kamasz srác kezetrázott vele, és megköszönte a segítséget.
A háromtagú család ezt követően még sétált egyet a balzsamos, tengeri szellő estében, majd visszatértek az apartman házukba, és azonnal elaludtak.
A következő napok az önfeledt mókázás, kölcsönös viccelődések, heccelődések jegyében teltek el. Mindhárman annyira kicserélődve, jól érezték magukat, mintha soha többet nem kellene hazamenniük. Amikor eljött az utolsó nap mintha hallgatólagosan, és egyúttal kölcsönösen meg is fogadták volna, hogy ha törik, ha szakad, de egyszer még egész biztosan visszatérnek ebbe a rejtett, elzárt paradicsomi környezetbe.
Így esett, hogy az utolsó napon még megmártották lábaikat a földközi tenger habjaiban, aztán szandált húztak, bekapkolták cuccaikat a Wartburgba, és máris készen álltak a visszautazásra. Abban a percben, hogy sikeresen maguk mögött hagyták a varázslatos olasz tájat, és a határt is, és újfent átértek Ausztria területére mintha a mindennapok problémafelhői is baljóslatúan, kissé kiábrándultan gyülekezni kezdtek volna fejük felett.
Amikor végül a késő éjjeli órában ismét lakótelepi lakásukra megérkeztek, és szabályosan holtfáradtan ledőltek ki-ki a maga saját ágyába aludni úgy vélték még nagyon hosszú idő fog eltelni addig, ameddig újra külföldi utazást tervezhetnek közösen.

KAMASZ CSÁBÍTÁSOK KOCKÁZATA

Három vagány húszas éveiben járó srác biciklizett egy építési terület közelében, ahová idegeneknek szigorúan tilos volt a belépés, mint azt egy hatalmas figyelmeztetőtábla jelezte.
A három fiatal – látszólag –, ügyet sem igen vetett a tiltásra, mert számukra szinte minden a kihívások és a játék hajszolása között oszlott meg.
Tehát ha valamit tiltottak, korlátoztak, vagy egész egyszerűen csak mások szemében veszélyes volt, azt ennek a három belevaló fiatal felnőttnek mindenképp muszáj volt zsigerileg megtapasztalnia. Hogy adrenalinfüggők lettek volna? Lehetséges.
Az azonban tény és való, hogy közülük a középső vadóc, lázadó ifjú hölgy volt, akinek – sajnos –, már több alkalommal is jócskán meggyűlt a baja a rendőrökkel, és mindig úgy kellett a fiatalkorúak bíróságán ügyeskednie, mintha ő lenne a világ legtüneményesebb, legbájosabb fiatal lánya, aki az ég egyadta világon semmiről sem tehet.
– Ne tököljünk már annyit! Lássuk azt a kurva halálugrást! – az egyik felnőtt sportos fiú máris kiadta a vezényszót. Mindhárman teljes erőbedobással rohamozták meg szupercsúcstechnikájú biciklijükkel az egyik dombszerű magaslatot, melynek alján luxus úszómedence épülgetett, és telis tele volt rámpaszerű csúszdaféleségekkel, melyekről eszméletlen és extrém ugrásokat lehetett végrehajtani. Ezt a területet – többek között –, még a gördeszkások, és a görkorisok is kinézték maguknak, így volt egy kis ,,területi affér” afelett, hogy kinek van itt joga garázdálkodni, és megszegni a törvényt.
– Na akkor húzzatok innét a picsába! Mi voltunk itt előbb kis genyák! – válaszolta egy másik fiatal srác az egyik gördeszkás fiúnak, aki olyan jófiús külsővel áldott meg az ég, és – látszólag –, semmi rosszat sem akart.
– De mi is szeretnénk kipróbálni a rámpákat! Kurva jól lehet innét ugrálni! – vallották be egyszerre többen.
– Engem meg kurvára nem izgat! De tudjátok mit? Versenyezzünk! Akinek sikerül úgy ugrania, hogy nem töri össze azonnal magát a földet éréskor az maradhat! Mit szóltok?! – tette fel a kérdést a fiatal felnőtt férfi.
– Részünkről áll az alku! – szót sem vesztegettek többet és az összes gördeszkás egyszerre zúdult le a magaslatról, majd felugrattak egészen a műanyag rámpákig. Volt, aki már a levegőben úgy elhasalt akár egy nagyobbacska, magatehetetlen liszteszsák, míg a többség a földet érés pillanatában szenvedett kisebb-nagyobb ficamokat, zúzódásokat.
A vadóc, kamasz, felnőtt lány valósággal csak úgy szelte biciklijével a levegőt, akár egy vérprofi kötéltáncos; szaltóktól kezdve a leghajmeresztőbb tornamutatványokkal kísérletezett, és szinte semmi félelem, vagy gátlás sem volt benne, hogy bármi baja eshet. Sajnos az egyik nagy pontosságot igénylő ugrást eltévesztette és szabályosan egész testével átzuhant egy nagyalakú panorámaüvegen az egyik kétszintes házban, mire – balszerencsére –, megszólalt vijjogó hanggal a riasztó berendezés.
Nem kellett sok hozzá, hogy máris két-három járőrautó feltűnjön, mire az egyik fiatalabb srác máris elrikkantotta magát: - Itt vannak a zsaruk! Mindenki olajra!
Szinte az összes fiatalkorú srác azonnal elszelelt a környékről. Kivétel a három lázadó barát, akik közül az első kettő azonnal megnézte a vadóc lány sérüléseit és zúzódásait.
– Még szerencse csajszi, hogy a lábadnak semmi baja! – nyugtázta az egyik.
– Fogjátok be! Inkább segítsetek fel, és húzzunk innen, mert mindjárt itt lesznek! – azzal megpróbált máris feltápászkodni, ahogy csak bírt, és ruhájából kirázni az összes felesleges, tűhegyes, összetört virágcserepet, melyet sikeresen összetört.
A három rendőrautó pontosan a riasztás irányába kanyarodott be, így életbevágó tervé vált őket kikerülni. Átmásztak a fából tákolt kerítésen, majd átvágtak sűrű, kicsit szúrós bozótok tömbkelegén mire kilyukadtak egy csendes mellékutcába. Ruháiktól igyekeztek egy nejlonszatyor segítségével megszabadulni, hogy ne keltsenek se gyanút, se felesleges feltűnést.
Az egyik járőrautó azonban kiszúrta őket, és vijjogó szirénával máris fékevesztett üldözésbe kezdett. A két felnőttes férfi – úgy tűnik –, sokkal gyorsabb volt, mint a magára hagyott kamaszos lány, akit a rendőrök elfogtak, és azonnal a fogdába vittek.
A kamasz lány szülei elvált emberek voltak, és ki nem állhatták egymást. Az anyuka most is tartásdíjat követelt az éjszakákat végiggüriző apukától, és még a fiatalkorúak bíróságán sem volt egészen tiszta a képlet, hogy miként kerülhetett össze két ennyire utálatos, nagyon különböző ember?!
– Kérem, hogy a fiatal hölgy álljon fel! – szólt a bírónő a kamasz lánynak, aki keresztbe font kezekkel – egyelőre –, továbbra is a székén maradt, és ügyet sem vetett a hozzá intézett felszólításra.
– Daniella! Légy szíves! – szólt rá kínos helyzetben a hátsó széken helyét foglaló anyja, aki mindig megbotránkozott lánya karakán makacságán.
A kamasz lány végre kinyújtózkodott, akár egy vadmacska és azonnal felpattant, mintha bolha csípte volna meg.
– Váradi Daniella! Amint látom már többször meggyúlt a baja a hatóságokkal, és a törvénnyel, de ismérvén a lázadó kamaszkort kap tőlem egy újabb lehetőséget, amennyiben él vele úgy nem kerül a fiatalkorúak intézetébe, ha nem akkor sajnos további retorziók következnek. Tudomásul vette a szavaimat?! – most nézett rá először a bírónő a papírjaiból.
– Igen, értek mindent! – szólalt meg.
– Nagyszerű! Két olyan oktatási intézmény is van, mely a speciális igényű fiatalkorúakkal foglalkozik. Mind a kettőt átadtam az ügyvédnőnek. Ő fogja majd tájékoztatni, hogy melyik fogadja. De figyelmeztetem, ha ott is minősíthetetlen, rendbontó magatartást produkál, akkor már nem leszek magácskával ennyire elnéző! Megértette?!
– Igen, megértettem!
A bírónő lesújtott fából készült kalapácsával a pulpitusra, ezzel a tárgyalást berekesztette. A kirendelt ügyvédnő máris beavatta Daniellát a dolgokba, és odaaadta neki a két iskola címét, ahol majd jelentkeznie kell. Még kérdéses, hogy melyiket fogja választani.
– Nem lesz semmi baj kincsem! Apu mindenben támogat és segít! – máris megpróbálta támogatottságáról biztosítani lányát az apuka, míg az anyuka majdnem összeveszett vele, hogy lázadó lánya egyedül csak önmagának köszönheti a bajt.
– Muszáj neked mindig az ő pártját fognod?! – fakadt ki élesen.
– Még szép! Elvégre ő az én lányom is! – válaszolt vissza.
– Na jó! Nekem ebből elegem van! Megyek, mert más dolgom is van! Vigyázz magadra édesem, és ha egy mód van rá ne keveredj többet ekkora bajba! – se egy ölelés vagy egy puszit nem adott az anyuka, aki úgy vonult ki az épületből, akár egy győztes hadvezér.
Az ügyvédnő amint részletesen beavatta a kamaszt lányt részletes utasításokat is mondott:
– A következő hétfőn már muszáj az adott iskolában lenned, mert ezt most nagyon szigorúan veszik! – kötötte a lelkére. – Ha bármi egyéb kérdésed lenne csak szólj!
– Ami azt illeti… meddig kell ezt a szarságot csinálom?!
– Ameddig a bírónő azt nem mondja, hogy elégedett a magaviseleteddel és a hozzáállásoddal! Minden jót, és sok szerencsét! – Az ügyvédnő bekattintotta aktatáskáját és kisétált a teremből.
Apuka és vadóc lánya együtt mentek a kocsijukhoz, majd egész úton hazáig jóformán alig szóltak egymáshoz.
A következő héten Daniellának már hétfőn meg kellett jelennie a két iskola közül az egyikben, mely problémás kamaszokkal foglalkozott. Apja segítőkészen felajánlotta, hogy elviszi autóval, ám a kamasz, karakán lány úgy döntött kiszellőzteti a fejét, és inkább tömegközlekedést vesz igénybe.
– Aztán ha bármi baj lenne kicsim nyugodtan telefonálj! – szólt az apja, mikor dolgozni ment.
– Rendben! Szép napot! – köszönt el tőle.
A két felnőttes kamasz barátja, akiknek sikerült sikeresen meglépniük a rendőrök orra elől elkísérte őt az iskolába, melynek épülete úgy festett szürke garfitszíneivel, akár egy börtön.
– Hú, apám! Ez volna a suli?! – lepődtek meg mindketten.
– Hát… nagyon úgy fest! – vette vállára hátizsákját Daniella, majd elköszönt két legjobb barátjától, és belépett a főbejáraton.
Úgy tűnik az iskolában már várták az érkezését, mert pontosan tudták a nevét, és hogy milyen problémával került ebbe az oktatási intézménybe.
Pillanatokon belül megjelent egy nyugdíjaskorú, szemüveges pedagógus, és felkísérte az osztályterembe.
– Szervusz, Daniella! Már vártuk az érkezésedet! Kérlek fáradj velem! – invitálta közvetlen barátsággal. A vadóc, kamasz lánynak kissé inába is szállt a merészsége és bátorsága. Ilyen bánásmódra nem számított. Talán nem is volt igazán rá felkészülve.
– Hát… köszönöm… örülök, hogy itt lehetek… - felelte. ,,Micsoda egy eget rengető baromság már! Micsoda idióta szöveg az, hogy örül, hogy itt lehet, amikor legszívesebben azonnal itt hagyna ezt az egész szarságot!”– morfondírozott magában, de lelkiismeretesen követte a komótost lassúsággal az emeletre felcaflató, idősebb tanárt. Végül elérkeztek egy osztályteremhez, ahol már javában ment a nagy nyüzsgés, és ricsajozás, lármázás.
– Itt is volnánk! Ne feledd! Ne engedd, hogy beléd kössenek, és csak semmi balhé! – kötötte a lelkére az öreg, majd egy szívélyes mosoly keretében magára is hagyta a megszeppent fiatal felnőtt lányt.
,,Muszáj bemenni, különben a végén még hihetik, hogy kis pisis kislány vagyok!” – igyekezett magát megemberelni, még jókor, mert nem sokkal később egy középkorú, még mindig csinos, de szigorútekintető tanárnő igyekezett éppen hozzá és a teremhez.
– Szia, reggelt! Te volnál az új lány, igaz?! – kérdezte amint kezet nyújtva azonnal bemutatkozott.
– Sajnos…
– Azért nem annyira szörnyű hely ez, mint azt sokan rebesgetik! Már voltál bent az osztályban, vagy csak most gyűjtöd a lelkierőd?! – tapintott azonnal a lényegre a tanárnő.
– Hát valahogy úgy… - válaszolta nagyokat nyelve bátortalanul.
– Akkor indulás! Én majd segítek neked mindenben! – azzal már nyitotta is ki az ütött-kopott, jobb napokat is látott ajtót, és együtt léptek be a terembe, ahol továbbra is folyt a hangos zsinatolás, mintha egy bebúvásába csöppentek volna bele.
– Jó reggelt nektek srácok és lányok! – köszönt a tanárnő. – Hadd mutassam be nektek új társatokat Daniellát, aki már alig várja, hogy új barátokat szerezzen! – közölte fennhangon, mire Daniella lépett egy nagyot előre, hogy mindenki jól szemügyre vehesse, és felemelt kézzel mindenkinek sziát köszönt.
– Hú, kisanyám! Te aztán nem vagy semmi! Formásak a virgácsaid is! – kezdett máris kekeckedésbe az osztály csóró szívtiprója Renátó, akit ecstasy birtoklásáért hoztak ide jó pár évvel ezelőtt.
– Renátó! Ha megkérhetlek a romantikát és a szívügyeket kérlek hagyd a nagyszünetre, oké?!
– Igenis, hölgyem! – elővett a zsebéből egy félig elszívott cigit, és jelképesen úgy csinált, mintha rágyújtott volna. Pontosan tudta, hogy az osztályban tilos a dohányzás, de ezzel is fel akart vágni az új lány előtt.
Aztán jöttek a problémás lányok is, akik sajnos zűrös balhékba keveredtek bele.
– Nyugodtan foglalj helyet, ahol csak szeretnél Daniella és nézzük miről is fogunk tanulni! – javasolta a tanárnő, mire a vadóc kamasz lány határozottan, felemelt fejjel és tartással masírozott át társai között szinte majdnem a hátsó padsorba, hogy még véletlenül se kelljen ismerkednie.
– Tanárnő, lehet egy kérdésem?! – nyújtotta magasba a kezét az egyik problémás kamasz lány.
– Tessék Niki! Mit szeretnél?
– Az új lány azt hiszi, hogy az ő szára nem bűdös?! Csak mert mindenkitől annyira távol ült! – kérdése egyszerre váltott ki heves, üdvrivalgást, és röhögő tetszést.
– Hagyjátok békén gyerekek! Daniellának ez az első napja! Legyetek vele megértőek, és elnézőek! – szögezte le a tanárnő, majd, hogy időt már ne vesztegessen máris belefogott az adott tananyag részletes, és kissé unalmas ismertetésébe.
Daniella úgy érezte magát egész álló nap, mintha egy örökkévalóságig kellene itt maradnia, és nem tudna innét kijutni. Részletesen megnézte az iskolaudvar, és magának az iskola épületének minden egyes négyzetcentijét, mert fejébe vette, hogy egyszer – ha törik, ha szabad –, de meg fog innét szökni, és akkor majd mindenki leshet.
A nagyszünetben főként a balhés lányok közül többen köréje gyűltek, és máris elkezdtek vele kekeckedni, meg szemétkedni, de Daniella sem hagyta magát. Vadóc énje szinte valósággal azonnal felszínre tört; az egyik kekeckedő lánynak, aki elvette a kajáját úgy meghúzta loboncos haját, hogy kis híján kitépte tövestül, míg a mások lánynak visszakézből kiosztott néhány pofont. Vele senki ne szórakozzon, és ne kekeckedjen, mert megkeserüli.
Így mentek a dolgok öt-hat hónapig, aztán a bíróság újabb tárgyalást tűzött ki, és nagyon úgy tűnt, hogy Daniellának – bár igyekezett minden balhét, összezördülést elkerülni –, kissé rosszul állt a szénája.
Végül a bíróság beszámított sok kisebb, de jó cselekedetet, és úgy ítélte meg, hogy Daniella elhagyhatja a fiatalkorúak intézetét. De ha ismét bajba keveredik akkor már súlyosabb büntetésben lesz része. Így Daniellát két jó pasi barátja várta, akikkel továbbra is együtt lógott, hiszen a legjobb barátai voltak, viszont semmi zűrbe, vagy bajba nem keveredett bele, még akkor sem, ha tudta, hogy nagy volt a csábítás kockázata.

SZÁNDÉKOK SZÁLKÁIN LÉPKEDVE

Örök hiányosság, mint
egy félreértett, néma dekoráció
az ember bőrén megtapad;
szándékok feszülnek egymásnak
majd a megmaradás esélyein;
várható s váratlanok tartós
kiszolgáltatottságába mélán
balek-mód beletörődik,
hisz mást már aligha tehet.

A nyitott kapuk törvénye
az egyszerű emberre nem lehet érvényes.
Talán jobb volna ha végleg
elköszönne a meg-nem-értett
számonkérő hangulatoktól,
a bekövetkezett következmények
sorakozó zárójeleitől,
amik mintha mindig is
megsejtettek volna
valami benső lényeget.

A beletörődés terheit
már így is egymagának
kell Sziszifusz módján
cipelnie szüntelen.
A tartósnak mondható
veszteségekben önző birtokló
nyugalmát áldozza naponta fel,
mert a megfoghatatlan foglya lett
egy személyben; tetteket
számonkérő mozzanatok,
manipulációk már általánosak.

Muszáj olykor még
a szánalmas gyávaságot
is szándékos kedvvel
tartósan letagadni,
ha félünk
a bizonytalan végkimeneteltől.

Szembenézések helyett tán
jobb lesz a fejelfordítás is.
Megközelíthető lemondások
lehetőségeit sem ajánlják fel
– mostanság akárkinek.
Mert most babérokat arat magának
a tartós jellemtelenség,
a tolakodók kegyvesztett paradicsoma,
törvények avatott kijátszói
egymás közt még kedvükre
elcsicsergik egyénieskedő
játékszabályaikat.

Minden megérkezés egyben
számonkérés is az élettől:
megmaradás s kizárás közt félúton.
A hogyanok s miértek
bizonytalansága is
– észre is alig veszik –,
tartósan megvesztegetve
fertőzi naiv-gyanútlan áldozatait.

Bizonytalan s váratlan közt
omlanak megromlott hétköznapjai.
A Hóhér-Idő már minden
esetben felfüggeszti
reménykedő várakozásaik súlyát,
mert a visszatérő kifogásokat
is egymagában őrizgeti.

A MINDENES

A töpörödött özvegy öregasszony – iszákos férje halála után –, egy szigorúan MASZEK péségben kapott afféle ,,mindenes” állást valahol Rákoscsaba vonzáskörzetében.
Szinte nem telt úgy a nap, hogy a mindenki által imádnivaló, és közkedvelt Bözsi néni nem jelent volna már meg ideje korán hajnali virradóra a kis bolthelyiségben, és ne tüstént kiadós felmosással, és takarítással kezdte volna adott műszakját, miközben imitt-amott nagyon szívesen a pékeknek is besegített. Ha kellett kenyeret, cipót, kifliféleségeket dagasztott, és sokszor olyan lisztes volt egész fizimiskája, hogyha nem ismerhették volna őt, akár a rossz pénzt még bátran ráfoghatták volna, hogy vadidegen.
Egy időben a kis pékségnek hihetetlenül nagy volt a forgalma, hiszen minőségi, friss, ropogó pékárut árultak mondhatni ,,megfizethető árakon” de amióta egyre több és több multi üzletlánc és pálza igyekezett magukhoz csábítani kedves vásárlóit rendkívül gyors ütemben mélyült a kereslet-kínálat színvonala, és ez bizony a kedves öregasszony fizetésén is jócskán meglátszott.
– Hát drága Bözske néni! Nézze csak, az van, hogy most egy kicsit kevesebb pénzt tudunk magának adni, mert ilyen a pénzügyi piac, de meglátjuk, hogy három-négy hónap múltán milyen lesz a lehetséges felhozatal! – igyekezett vigasztalni körmönfont, kupecvérű főnöke, aki egyben a tulajdonos szerepét is magáénak mondhatta.
– Ugyan, ugyan kedves főnök úr! Szó se róla! Kibírom én! Ha kell, akár még a jég hátán is bármikor megélek! – fogadkozott az öregasszony, holott a világért se ismerte volna be, miszerint sosem értett a pénzhez, és a legtöbb esetben minden megkuporgatott jólcsengő forint valami titokzatos módon menten kihullott lyukas kezei közül.
– Drága Bözske néni! Nagyon köszönjük, hogy megérti, és ennyire támogat és segít bennünket! – A tulajdonos alig egy hét múltán már nem is mert az öregasszonynak arról szólni, hogy kevesebb fizetést vihetett haza. Sőt voltak napok, amikor kiflikkel, kenyérmaradékkal, és egyéb pékúruval igyekeztek megfizetni Bözske néni fáradozásait. Három unokája volt, akikre vegyesen tekintett. Az első kettő a közelben Rákoscsabán lakott, tehát adva volt egy otthoni közeg, míg a harmadik legidősebb unoka Budán élet szüleivel. Ő mintha egyfajta különös mostohasággal vert volna a sor; egyszereűn kiszorult bizonyos ,,kiváltságokkal” kecsegtető körökből.
Egyszer aztán, amikor hajnalba dolgozni ment különös kéréssel fordult az egyik pékhez: Azt kérte, hadd gyúrhassa ő kicsit a tésztát, hogy érezze az otthoniság, és a közösségi érzést. Az adott pék bizony furcsának is találta Böske néni kérését, és jócskán csóválta is a fejét, de végül aztán beadta a derekát, és az idős asszonyság otthonkára vetkőzve nekiállt két kézzel egy vaskos teknőben kenyér és egyéb péktésztákat dagasztani, amit aztán már olyannyira jól csinált, hogy ez a fejlemény a főnök fülébe jutott, aki értelemszerűen megijedt attól, hogy akkor most az öregasszonynak is – meglehet –, majd dupla bért kellene adnia. Be is hívatta az irodájába egy amolyan baráti elbeszélgetésre, hogy kipuhatolja a szándékait. Böske néni ettől kissé megijedt, mert azonnal letisztította tökéletesen liszttel beborított, ragadós, nyúlós kezeit, és egész arcát, és hajhálós fejét, majd amikor úgy érezte elfogadható formában van bement a főnökhöz:
– Tessék, főnök úr! Valami gond van?! – kérdezte gyerekes naivsággal. Kicsit még rá is játszott erre az egészre.
– Nem drága kedves Bözske néni! Az Ön munkabírására és munkakedvére sosincs panasz. Viszont a fizetésével kapcsolatosan. Mint bizonyára tudja cégünknek az utóbbi időben kicsit rosszabbul megyeget, és hát… örülünk, ha az alkalmazottainkat ki tudjuk fizetni… - puhatolózott finoman, hátha az öregasszony megérti a finomkodó célzást, ám miután látszott, hogy Bözske néninek fogalma sincs mit akarhat a főnök a főember nem kertelt és kimondta, ami a lelkét nyomasztotta:
– Drága Bözsike néni! A következő havi fizetését nem biztos, hogy oda tudom adni! Még így is tetszik akkor dolgozni?! – érdeklődött mézes-mázosan.
– Ez csak természetes drága főnök úr! Mi mást is csinálhatnék! Valamivel muszáj elfoglalnom magamat! – jelentette ki.
Így történt, hogy a következő kissé nehézkes hónapokban is Bözske néni már jó kora hajnalban bement dolgozni a pékműhelybe, és a taarítástól kezdve egészen a dagasztáson át, és a sütési folyamatokig mindent átvett, ellenőrzött, végrehajtott, akár egyetlen egyszemélyes üzem.
Amikor aztán reggel felé Bözske néni végzett munkáival jókedvűen ballagtott a közelben lévő buszmegállóhoz; köszönt a sofőrnek, majd telepedett le az első, kényelmesebbik ülésre, hogy hazamehessen. Hasznosnak érezte magát. Elvégre volt munkája, nem is egy, és úgy érezte kölcsönösen mindenki megbecsüli az utolsó szál emberig. Igaz, ami igaz több pénznek azért mindig nagyon örült volna, de hát ilyen volt az adott világ, és ezt tudomásul kellett vennie.
Otthon aztán gyakorta előfordult, hogy az egész utca Böske nénihez hordta a totyogós csecsemőkorú gyerekeiket, és Böske néni magától értetődő természetességgel vigyázott rájuk, tisztába tette, amelyik babákat kellett, míg a legtöbb gyerekre is maradt ideje. Mondogatták is elég sokszor a kíváncsiskodásban élen járó kotnyeles szomszédok, hogy Böske néni könnyedén nyithatna akár egy óvodát is, és még pénzt is kérhetne a bébiszitterségért, ám ekkor az öregasszony mindig úgy nézett az adott illetőre, mint aki – legalább is –, szentségtörést követett volna el, hogy egyáltalán ilyesmit szóba mert hozni.
Aztán megérkeztek – jobbára hétvégenként –, valódi kamaszodásnak induló unokái. Előbb a közelben lakó kettő, később általában vasárnapon a budán lakó idősebb unoka. Ilyenkor felnőtt fiai és menyei is gyakorta felbukkantak.
– Csókolom mama! – köszöntötték. – Hogy tetszik lenni?
– Mikor hogy! Van munkám, és nekem ennyi elég is! Nem vagyok nagy igényű! – vallotta be, és még ki is húzta magát, mintha büszke volna elért érdemeire.
Aztán ebédhez ültek mindannyian, és miközben a családtagok jóízűen kóstolgatták és eszegették a rántottcsirkét friss uborkasalátával, és vajas, sós krumplipürével az asszonyság felnőtt fia nem győzték figyelmeztetni anyjukat, hogy azért legyen résen, és vigyázzon az emberekkel, mert nagyon megváltozott ám a világ. Az öregasszony nem tudhatta, hogy vajon elmesélje-e azt, hogy már vagy három-négy hónapja is van már, hogy alig kapott fizetést, és jóformán majdnem teljesen ingyen dolgozik az adott MASZEK-péknek? Így csak trelmesen, és csendesen hallgatott, ami a budai mennyének szinte rögtön feltűnt, és mikor végeztek az ebéddel, és a két unokája családostul hazament a budai menye szóvá is tette ezt:
– …De hát drága mama! Nyugodtan megmondhatta volna, ha pénzre, vagy bármire van szüksége! Azért vagyunk, hogy segítsünk! – korholta rendesen, mert sajnos anyósa keze közül kifojt a pénz, és nyugdíj is.
– De hát édes lányom! Van ám nekem sok pénzem, ha csak az kell! – hárított következetesen, majd szándékosan megpróbálta másra terelni a beszélgetést, ám aggodó menye egy borítékot adott át neki, hogy bizonyos költségek mégiscsak fedezve legyenek, ha arra kerülne a sor.
Aztán idősebbik felnőtt fia és annak családja is hazamentek, így az özvegy öregasszony megint csak kicsit úgy érezhette magát, mint akit tökéletesen elszigetelt, és magára hagyott a tartós magánytudat.
Később aztán új hét kezdődött megint, és az öregasszony megint valóságos élvezettel vetette bele magát a munka sűrűjébe. Mintha egyenesen beszippantotta volna a pékműhely. A környéken lakók bizony a csodájára jártak, hogy ki készíthet olyan omlós, foszlós kalácsot, kakaóscsigát és ínycsiklandó nyalánkságokat, amiktől összefacsarodik a nyál az ember szájában is, ha csak rá gondol, és többen egyenesen csak azért tértek be a kis pékboltba, hogy láthassák az öregasszonyt, amit egyik lábát a másik után téve sürög-forog kedvére sertepertél az egész helyiségben.
Később aztán – ki tudja miért –, az öregasszony egyszer csak mellkasi nyomásra és fájdalmakra panaszkodott. Sürgősségi mentő szállította be a közeli kórházba, ahol megállapították az orvosok, hogy szervei közül a legnagyobb tartós terhesélnek örökösen a szíve volt kitéve, ami miatt pacemaker-készüléket kellett beültetni mellkasába sürgősségi műtéttel.
Az asszonyt alig öt napon belül már haza is engedték, és való igaz a mellkasába beültetett kis elektronikus eszköztől újból úgy érezte magát, mint aki – legalább is –, évtizedeket fiatalodott. A próbléma akkor jelentkezett, amikor kontroll ellrnőrző vizsgálatokra kellett mennie egy Klinikára, mert előtte mintha nyengének, levertnek, és halálosan fáradtnak érezte volna magát. Egyre nehezebben vette a levegőt, sokszor fulladt, és rosszabodott általános közérzete is. Végül aztán egyik munkanapján azt mondta a pékség vezető tulajdonosának, hogy sajnos most már az orvosok is azt tanácsolták, hogy muszáj pihennie, lassítania, mert különben még nagy bajok lehetnek. A pékműhely tulaja nagyon a szívébe zárta az öregasszonyt, és persze nagyon sajnálta, hogy elveszít egy ennyire talpraesett és megbízható munkaerőt, akinek persze alig-alig fizetett valamennyit.
Az özvegy öregasszony így tehát egy hétköznap délelőtt hazament a munkából. Leheveredett a hálószobai bevetett ágyára. Eredetileg csupán csak azt tervezte, hogy pihenget, és szúnyokál pár könnyed órácskát, míg unokái, vagy a szomszédok átjönnek, ám aztán három-négy óra múltán örökre elaludt.

NŐI BARÁTSÁGOK, TEQUILA-TITKOK

A négy legjobb csajos, egyetemista barátnő annyira jól passzolt egymáshoz, mintha – legalább is –, négyes édestestvérekről lenne szó. Éppen a Dózsa György úton lévő szocialista építészet letűnt kollégiumában kaptak szinte mindannyian szállást, és a legtöbb esetben ide is tértek haza minden este hullafáradtan egy-egy fölöttébb halálosan unalmasnak ígérkező nyelvészeti előadás után. Merthát aki magyar szakos sajnos jobb ha azonnal beveszi az agyába, hogy az irodalom egyetemes szeretete mellett – nem túlzás, ha azt mondjuk –, brutálkeményen ráfekszenek a magyar nyelvészeti rendszer alapjaira, és akinek már az első szemeszterben ez nem sikerül, vagy csukán csak bukdácsol, aztán később már kivághatják, mint macskát szarni.
A négy csajos barátnő név szerint: Kata, Gizus, Timi, és Kriszta most úgy döntenek, hgy mégha jelképes keretek közt is, de mindenképp és persze feltétlenül kezükbe veszik sorsukat, és a maguk szerencséjének kovácsai lesznek. Valaki előhúz a magával cipelt hátizsákjából egy egész üveg tequilát, majd elővesz hozzá egy limeot, és félbevágott citromot és sót is hoz a konyhából, mert valamelyik kissé gagyi amerikai filmben azt látta, hogy a többség így fogyassza a szeszt főként Mexikó területén.
– Csajok, ezt talán nem kellene! Holnap mégiscsak nem állíthatunk be a Bodicsek tanár úrhoz tajt részegen! – szabadkozik Kata, akinek minden élethelyzetben megvan a magához való esze. Ezért is nevezik a háta mögött gúnynéven földhöz ragadt realistának.
– Ugyan már csajszi! Ne legyél már ennyire kis tuyimutyi kislány! Felnőtt, karakán csaj vagy az ég áldjon meg! Hány pasid volt eddig is?! Sázmoljunk csak! – Kriszta a kelleténél kicsit jócskábban Kata lelkébe gázolt, és ez meg is látszik a barátnőn, akinek azonnal szomorúságba vált át egész arckifejezése. – Jaj, a franc egye meg! Nem úgy akartam mondani! Bocs a beszólásért! – Krisztának mintha mindig is nehézséget okozott volna a nyíltszíni bocsánatkérés, holott valamikor a régi gimis időkben még ő is úgy volt vele, hogy vérbeli színésznő lesz, aki nem csupán a világot jelentő deszákok fogja megváltani a világot.
– Na, akkor most megkóstoljuk a tequilát vagy mi lesz?! – vált át villámgyors sürgetésbe Timi, mint aki a Szaharából, vagy a sivatagból érkezett, és most totálisan ki van száradva a torka, holott erről igazándiból még szó sincs.
– Ne sürgess bennünket édesem! – inti le bölcsen Gizus, aki máris elveszi az asztalon árválkodó közepesméretű tetszetős üveget, majd műanyag poharakba tölti a szeszt. – Az első korty most Katát illeti. – S máris az egyik színes műanyag poharat tétova barátnője kezébe adja, mondván; kóstolja csak meg egészen nyugodtan. Nem lesz tőle semmi baja.
Kata eleinte csak forgatja finom, hosszú ujjai között a poharat, majd egy rövid időre eszébe jut, hogy a izmos, sportos, és vadítóan szexis pasija Anti mennyire kihasználta és átverte, amikor csupán egy görbe éjszaka erejéig lefektette, de más közöttük nem történt, aztán még azon a héten duplán meg is csalta valami kis tizenhét éves csitrivel. Most viszont rajta lenne a sor, hogy méltó elégtételt vehessen. Enyhén telt ajkaihoz emeli a műanyag poharát, majd előbb csak kisebb, később már mintha egyenesen egyre mohóbb kortyokban nyelné az egész lényét bizsergető, és felpezsdítő szeszt.
– Na látod, csajszi! Ez a beszéd! Így kell ezt! – helyeselnek, gratulálnak a többiek, miközben a tetszetős üveg körbe-körbe jár, míg végül teljesen ki is ürül. Valahonnét előkerül egy fél üveg vodka, ami most olyan hatást kelt, mintha az ember egyenesen folyékony benzint inna, amit aztán a nyelvén meggyújtottak, hogy égjen szabadon.
Katának egyre hullámzóbbá válik egész kedélyállapota. Először csak rötyörészik, nevetgél, akár egy butuska fruska, később már nyíltan határozott és bátran merész lesz:
– Most mondjátok már meg, csajok?! Mi a baj velem?! Miért nem akar engem igazán senki?! Mindig bunkó seggfejekbe kell belebotlanom?! – mondatai nem zagyvaságok, sőt, meglehetősen nagy bennünk a logikai párhuzam.
– Ugyan már csajszi! Miket fecsegsz te itt össze?! Nem láttad, hogy a kis Bencuska valósággal él-hal érted. És milyen sok szerelmes, romantikus verset írt, csakis a te kedvedért. Azért szerintem ez kurvára sokat jelent. – vélekedik Kriszta, aki maga is nagy irodalmár hírében áll.
– Valakinek megvan a mobilszáma?! – kérdezi kotyagos fejjel Kata.
– Nekem megvan! Akarsz vele beszélni?! – kérdezi Gizus.
– Még szép, hogy akarok! – Kata akár egy amazon-istennő háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal azonnal kitépi barátnője telefonját annak kezéből, és máris gyorshívás gombot nyom meg. Így is beletelik három kőkemény elveszett percbe, mire a vonal túlsó végén egy ismerős férfihang beleszól:
– Halló… tessék!
– Szia drágám… én vagyok az… - szól bele Kata. – Figyelj csak! Nagyon sokat jelent, hogy verseket írsz nekem, meg minden, és szeretném mélyíteni a kapcsolatunkat… - a háttérben masszív, de elfojtott vihorászás, nevetések visszhangzanak.
– Ó, Kata te vagy az?! – kérdez rá bizonytalanul az egyetemi csoporttárs.
– Hát persze, hogy én! Miféle idióta kérdés ez?! – kissé temeperamentusom a benyakalt szesz hatására.
– Ez nagyon jólesik, de talán jobb, ha majd az egyetem aulájában megdumáljuk a dolgokat. Mit szólsz?! – Bence szinte rögtön megérzi Kata válaszain, hogy valami nem stimmel akadozó, néhol összefolyó szövegelésével, és olyan furcsákat is mondd.
– Édesem… tényleg nagyon hiányzol nekem, és tudod, hogy rajongásig imádlak és szeretlek… - mint kimondta a számára legfontosabb mondatot máris elfogja a hirtelen jött tartós émelygés és hányinger és felkavarodott hasával azonnal felugrik, mint akit bolha csípett meg, hogy egy szemeteskuka, vagy vécékagyló után nézzen, és veszettül rohangálni kezd, míg a vécére nem ér.
– Halló… Kata…? Jól vagy?! – hallatszik a kagylóból, de mivel Bence választ már nem kap, tanácsosnak véli, ha vonalat bont, és lerakja a telefont.
Másnap aztán a négy csajos barátnő kiadós, agyathasogató fejfájással megy be zárthelyi dolgozatot írni szociolingvisztikából, és kicsit még csodálkoznak is, hogy nem pánikolnak meg a dolgozatírás kapcsán, mint az színjózan állapotukban néhányszor bizony már előfordult.
– Csajok, készültetek?! – teszi fel a közismert kérdést Kriszta, akin meg se látszik a másnaposság traumatikus élménye, legfeljebb csupán annyira, hogy táskás szemei felettébb érzékenyen reagálnak a szűrt, éles fényekhatásokra.
– Ennél idiótább kérdésed nincs?! – nyögi be egy másik csoportból átjött lány.
– De szép számmal! Kösz, hogy szóltál! – igyekszik visszavágni, amennyire csak tőle telik.
A boglyas, göndör barna hajat, kerek szemüveget viselő, ajkát szinte – kivétel nélkül –, csúcsürítő peckesen lábait járás közben felrántó tanár kifogástalan világosbarna zakóban, és farmernadrágban érkezik, majd érdekes hangján máris megszólal:
– Hölgyeim, csendesedjenek gyorsan el, mert nem az én időmet rabolják, sokkal inkább a magukét! Osszák ki gyorsan a teszteket! Kapnak rá fél órát!
,,Hogy micsoda?! Mit jelentsen az, hogy fél óra?! Ehhez még két óra is kevés volna! Ezt a szemétséget!”– hömpölyög szinte végig mindenki agyában a felismerés, hogy ez a dolgozat is szívás lesz, és egyben kemény menet. Aki megkapta a teszét máris mohó körmölésbe kezd, lévén soványka harminc perc már így is vészesen fogy.
A kérdések zöme egyszerű. Célszerű, ha előbb ezekkel kezdenek, hogy maradjon idő a fajsúlyosabb, kifejtősebb kérdésekre is. Bence érzi egyre nehezebben boldogul. Pedig jószerivel bemagolta az egész könyvet, mégsem tudja a gyakorlatba átültetni, amit otthoni tanulómagányában megtanult. Kata kedvesen segít neki, amiben csak tud, pedig tegnap jócskán berúgott, és már csak a balhé kedvéért is felöntött a garatra. A tanár mintha gonosz módszerekkel kísérletezne velük. Körbe-körbe jár, mintha ezzel akarná a puskázást végérvényesen megszakítani.
– Jó! Elég volt! Tollakat le lehet tenni hölgyek! – már kapja is ki főként azon hallgatók kezéből a teszteket, akik még folyamatosan írnak.
– Gondolom nem fognak meglepetést okozni nekem! – jegyzi meg cinikus, fitymálással a hangjában, amitől a többségnek óhatatlanul is hányingere, és émelygése támad. ,,Miért kell ennyire elleenszenves, rohadék szemétládának lenni, amikor ők mindent megtettek, amit ez a szarházi seggfej parancsolt?!”- igyekeznek faggatni magukat, amikor a tanár tüstént kiviharzik a teremből, de választ nem kapnak.
– Na, hogy ment csajszik?! – érdeklődik mindenki nevében Kriszta, aki a hippik tipikus laza, lezser hozzáállásával igykszik megközelíteni a dolgokat.
– Mégis szerinted hogy a fenébe sikerülhetett te idióta?! – vágja rá megkeseredett, dühös vehemenciával egy másik csoportból jött hölgyemény, akin látszik, hogy stílust fog teremteni krokodilbőrszerű csizmájával, és máris extravagáns megjelenésével.
– Hékás! Nyugi van! Nem kell mindjárt letépned a fejemet! Csak dumálunk, és kész! – próbálja hátítani józan ésszel az indulatok tetőzését Kriszta, ám az adott hölgy totál be van paprikázva, így zokszó nélkül utat tör magának a csajos társaság tagjai között, aztán ő is elviharzik valamerre, még odamondgatva a csajoknak:
– Le vagytok ti mindanyian szarva!
Bence szerelmesen bámulja Katát, és most Kata se tudja megállni, hogy néhány epiruló, bizsergő, futó pillantást ne válthasson azzal a különös, különc sráccal, aki valahogy az utóbbi két évben nagy hatással volt rá, és bárhogy is szeretné titkolni valami hozzávonza, akár a mágnest.
– Na, hogy ment édesem?! – érdeklődik Bence.
– Hát volt néhány rizikós feladat! És neked?
– Hát… szerintem azonnali bukta ismervén a tanár urat! – vágja rá kapásból.
– Azért csak nem olyan rémes! Mit szólnál egy jó kis kajához. Vehetnénk valamit a büfében és közösen elfogyasztanánk! – Kata nem hisz saját fülének. Tényleg jól hallotta? Ténylegesen randit kért egy furán jópofa és imádnivaló férfitól? A jelek szerint igen.
Bence töpreng egy kicsit, mint akinek szinte mindig több időbe kerül, mire elhatározásra jut, majd belemegy a dologba:
– Az remekül hangzik! – segítőkészen ráadja a kabátot Kata karcsú vállalira, melyek a fiatalember érintésétől valósággal máris megreszketnek, akár a nyárfalevél. Ám ez most nagyon kellemes, zsongító reszketés. Ha annak idején Gergő is ennyire gavallér és udvarias férfi lett volna, mint most Bence talán hozzáment volna feleségül. Így utolag jócskán megrágva a dolgot talán jobb is, hogy szakítottak, mert valamit nem lehet elégszer megbocsátani! – fut át agya tekerényei között. Majd kisebb birtokló stílus kiséretében karonfogja a megszeppent férfit, és együtt lépnek ki az egyetem Kazinczy utcai épületegyütteséből.

SENKIFÖLDJE-ISZONY

Mintha csak a kettő közötti
Senkiföldjén tétován téblábolna
az ember.
Nem lehet elégszer
gyerekesen kíváncsi önmagára;
a volt-előtti tudatos másodpercekbe
talán már kár is volna
méltón belekapaszkodni.

A tudatos parttalanság
peremvidékéig csupán csak
meglehetősen kevesen,
ha elúsznak.
A végső kátyúk fekália-kupacaiból
aligha lehet bizton kijutni.

Az érzelmek masszív tartósága
helyett a mohó, birtoklás,
mint a megszerzés egyedüli
lehetséges vágya lép
előtérbe irányítva
az összes többi összefüggések
szilárdnak mondott vetületét.

A lehetetlenségek
Valóság-tornyába belekapaszkodva
a lét-bukfenceket mindenkinek
egymagának célszerű végrehajtania.

Mert az ember Sorsa
tán születésétől kezdve
régóta megvalósult s kőbe vésett;
széthullása ráncaiból igyekezne
még életében megformálni
a tudatos alaktalant.
A meg-nem-értett miccenő
mozzanatok körülzsongják,
akár a méhek.

Cselekvések s tettek
dzsungelében szükséges
lábujjhegyen járni, lopakodva,
hogy másokat meg ne bántson.
Felnőtt vágyaikban örökösen
társtalan bolyongó,
kit előbb-utóbb még utolérhet
a végső, földi pillanat.

Miért kell a végső csendben
is egyre csak várni
sültgalambok hívó szavára?!
Az énnéválás miért csupán
csak kotyvasztva készül,
s vajon az elmúlás
miért örökérvényű?

Bosszantó sziszifuszi
semmiségek súlya bárkit
lenyomhat, ki is készíthet,
mielőtt végleg kihűli látszana
már minden kíváncsiság.
A múltba való pontos-precíz
visszacsúsztatást már nem
kellene folyvást megkérdőjelezni.

Mert most – úgy tűnik –,
egyhelyben megállni lett
mindenki számára
a végső s egyetlen cél.
A mából holnapok töredékei lesznek,
melyek felejtett Sorsokat élnek.

HÚSVÉTI MEGLEPETÉS

Ki az, aki egyszerre két tapsifülest is tart egy alig hatvannégy négyemeletes lakásban?! Természetesen ez is úgy kezdődött, mint a legtöbb húsvéti, vagy ünnepi alkalom, amikor a félig még öntudatlan, és játékos örömöket dédelgető kisgyerekek felteszik az anyuknak a kikerülhetetlen kérdést, miszerint: Lehet-e egy igazi nyuszit hazavinni, hogy ti. ne maradjanak magányosak az adott állatkereskedés kivilágított kirakatában?!
Erre a kérdésre annál nehezebb válaszolni, minél kisebb egy gyerkőc, mert képtelenség elfogadni, hogy másoknak miért van, és miért lehet, ők pedig miért nem engedhetik meg maguknak. Így hát az egyedülálló, húszas évei végén járó anyuka, aki szándékosan szakított a kisfiú apukájával, mert az – idő közben –, már egy másik szintén elvált és gyerekes fiatalasszonyt vigasztalt bemegy az állatkereskedésbe, és a boltostól egyszerre két ugrifülest is választ. Mindkettő alapszíne törtfehér, és mindkettő egyik szemén éktelenkedik egy tetszetős, közepesméretű foltocska, mintha egyszerre viselnének monoklit.
A fiatalos, karakán anyuka repdeső, és kicsit önelégült boldogsággal viszi két nagyobbacska ketrecben haza az ugrifüleseket, akik folyamatosan igyekeznek mozogni, mert nem érthetik, hogy miként működik a tömegközlekedés csínja-bínja és akkor még ehhez hozzájön a legtöbb utas különös, és kíváncsi érdeklődése a két nyúl iránt:
– Mondja, kedveském?! Kinek lesznek ezek a szép jószágok?! – kérdezi máris egy filigán, és meglepően mozgékony öregasszony a fiatal anyukát, mert majd meghal ott helyben a kíváncsiságtól, mely pletykálkodásra adhat felkínált alkalmat.
– A kisfiamnak! – jelenti ki meglepő büszkeséggel a fiatal anyuka, majd amint a busz megáll egy jócskán forgalmas megálló előtt, és rengetegen le, vagy csak átszállnak egy másik járatra az anyuka sem teketóriázik sokat; fogja magát, és azonnal leül egy páros ülésre a két vaskos ketrecben mozgó jószágokat pedig megpróbálja úgy elhelyezni, hogy ne okozzanak túlzottan sok galibát. Nem tudni, hogy vajon a nyulak, mint állatok milyen kategóriába esnek a tömegközlekedési szabályokat tekintve, mind esetre a buszsofőrön látszik, hogy vén motoros, aki már – minden bizonnyal –, láthatott egy-két furcsaságot évtizedes pályafutása során, ezért egészen nyugodtan hagyja, hogy a ketrecben lévő állatok mocorogjanak.
Amint az anyuka hazaér a ketrecekkel egy meglepően fárasztóra sikeredett munkanap után a kisfiúért még azért nem ártana elrohanni az óvodába, és hazahozni. Így autóba vágja magát, és alig tizenöt perc múltán már oda-vissza megjárja a távolságot.
– Különleges meglepetésem van számodra fiam! – közli, amint beértek a bejárati ajtóból, és mindketten kibújtak utcai ruháikból.
– De szuper! – lelkesedik a kisfiú. – És micsoda?!
– Néz szét a szobában és mindjárt meglátod! – közli vele ravaszkás mosoly kíséretében az anyja.
A kisfiú, mint akit szabályosan egy puskagolyóból lőttek ki máris mohó, és kíváncsi felfedezőútra indul, és a szobák, és helyiségek minden részletét alaposan átkutatja. Végül a tágas nappaliban egy abrosszal letakarva felfedezi a két vaskos ketrecet benne egy kíváncsian néző két tapsifülessel, és ujjongva örömében azonnal jó hangosan felkiált:
– Nyuszikák! Két igazi nyuszika!
– Bizony ám! De neked kell gondjukat viselni, míg meg nem nőnek!
– Szeretném… megsimogathatom őket? – kuncsorog a kisgyerek egyetlen kérdése még függeszkedik a levegőben.
– Igen, szabad! De előbb vasazzunk meg, és csak utána! – ad egyértelmű utasítást az anyuka, hiszen tisztába van vele, hogy minél kisebb egy gyerek, annál konkrétabb, és leegyszerűsíthető szabályokra és rendszerességre van szüksége. A kisfiú betotyog a gyerekszobába, és kissé ügyetlenül felráncigálja magára a pizsamáját anélkül, hogy elment volna fürdeni. Holott pontosan tudja, hogy csupán csak vacsora után fogja anyukája megfürdetni őt, majd visszatér a nappaliba.
– Hát, te?! – lepődik meg megmosolyogva imádnivaló kisfia reakcióját az anyuka. – Te kis butuska. Előbb vacsi, aztán fürdés, és csupán csak azután a pizsi. A gyerek egy kissé bosszús, és haragszik, elsősorban saját magára, amiért nem volt eléggé körültekintő, és nem figyelt, majd segítségkérő, nagy szemeket meresztve anyjára néz megerősítés gyanánt, hogy akkor most ebben a kissé faramuci, kényes helyzetben mit csináljon? Az anyuka kedveskedve odamegy hozzá; lehajol, megsimogatja buksi fejét, biztatva ezzel is, hogy nem történt egetrengető katasztrófa, majd leveti a pizsamát és ráadja az otthoni pólót, és nadrágot, és leülnek vacsorázni. A kisfiú falánk mohósággal esik neki az ennivalónak. Valósággal azonnal belapátolja aprócska szájába az egész főtt ételt, anélkül, hogy megrágná. Anyukája nem győzi figyelmeztetni, hogy fájni fog a hasa, ha nem eszik rendesen, ám a kisfiú – látszólag –, ez egy csöppet sem zavarja. Amikor mindketten végeznek, és az anyuka kiviszi a tányérokat a kiskonyhába. Kézen fogja a kisfiút és végre a hőn áhított nyúlketrecekhez vezeti. Óvatosan kinyitja a ketrecet, és néhány fonnyadásnak indult káposztalevelet csúsztat a két tapsifüles kis műanyag tálkájába.
– Látod, édesem! Aranyosak, barátságosak! De gondoskodni kell róluk! – magyarázza a kisfiúnak.
A kisfiú is megfog egy fonnyadt káposztalevelet és óvatosan a nyulaknak adja. Látszik, hogy hálásak neki, hiszen engedelmesen tűrik, hogy párszor megsimogathasa őket, majd az anyuka visszazárja a ketrecek pántos ajtaját, és lefürdeti rendesen a fiúcskát. Nemsokára elkövetkezik az esti mese, és az esti lefekvés ideje.
– Anyu? Biztos megtarthatjuk a nyuszikat?! – kérdezi kisebb kétségbeeséssel a hangjában a kisgyerek, mint aki pontosan tudja, hogy minden jó dolognak előbb-utóbb véget kell érnie.
– Húsvét után ezek a nyuszik már nagy nyuszik lesznek, és kinővik hamar a ketreceiket. De a nagymamánál talán akadna számukra is hely, elvégre hatalmas kertesháza van. Valamit majd biztosan kitalálunk. – biztatja a gyereket, hogy nem szabad azonnal a rossz dolgokat összevenni, és meglátni.
Az anyuka kinyitja a mesekönyvet, és folytatja a tegnapi varázslatos mesét valósággal zseniális hangutánzó képességgel megáldva. A gyerek szeme fokozatosan lecsukódik. Érezhető, hogy ma egy kicsit fárasztó napja volt, mint tegnap, de holnap mégiscsak jobb lesz, mint volt. A mese vége felé az anyuka óvatosan leteszi a mesekönyvet a kiságy melletti polcra, majd lekapcsolja a kislámpát is. Mindjárt eszébe is jut, hogy még pár éve kisfia valósággal rettegett a szörnyektől és a különös lényegtől, amik – állítólag –, megeszik a cipőit, de szerencsére pár hét alatt ennek ma már nyoma sincs, mert kinőte.
Óvatosan kisettenkedik a gyerekszobából, és résnyire becsukva hagyja maga mögött az ajtót, arra az esetre, ha az éjszaka folyamán történne valami probléma, amit még meg kell oldania. Óvatos lépésekkel lemegy a fürdőszobába, és engedi, hogy a kellemesen forró zuhany bizsergesse bőrének pórusait, majd hálóruhába bújik, és bemegy a hálóba, hogy megpróbálja kipihenni magát a kissé húzósra sikeredett, zaklatott munkanap után.
Szinte azonnal elalszik. Másnap mégis már reggel hat óra magasságában kipattan a szeme, mert tudatosítja magában, hogy nutellás kenyeret kell kennie kisfiának, amit mindketten rajongásig szeretnek. Úgy tűnik a gyerek örökölhette anyukája édesszájúságát is. A kisfiú kitotyog, akár egy kis pingvin, majd azonnal kis székére ül az étkező kuckóban, és engedelmesen megvárja, míg anyukája elkészíti számára a reggelit. Szerencsére az anyuka mindenre igyekszik körültekintő alapossággal figyelni, így – remélhetőleg –, semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Isteni lett ez a nutellás kenyér! Jó étvágyakat kincsem! – rakja a megpakolt kistányért fia orra elé, majd élvezettel ő is kóstolgatni, eszegetni kezd.
A kisfiú máris kicsit összemaszatolja pirospizsgás arcocskáját, de úgy, hogy öröm nézni, hogy kicsit összekente magát. Anyukája azonnal segítségére siet, és egy benedvesített zsebkendővel igyekszik eltűntetni a ragadós, de nagyon finom csokimasszafoltokat fia arcocskájáról.
Amikor a reggelivel végeztek az anyuka a nappaliban lévő, letakart ketrecekhez megy, hogy megnézze rendesen viselkedtek-e tegnap este óta az ugrifülesek. Semmi mozgást, mocorgást nem hall. Ezek szerint a nyulak még édesded álmaikat alusszák. Visszalépked az étkezőkuckóba, ahol kisfia már izgatottan várja a legújabb fejleményeket.
– Ne izgulj drágám! A nyuszikák még javában alszanak! – nyugtatja meg a fiút, aki azonnal megnyugszik, hogy kedvenc állataival nem történt semmi baj. – Édesem! Öltözzünk fel gyorsan, el ne késsünk az oviból!
A gyerek egy aprócska szalvétával gondosan igyekszik megtörölni szájacskáját, majd lekászálódik kis székéről, és máris beviharzik gyerekszobájába, hogy a kikészített utcai holmiját felvegye. A gondos anyuka részletesen segít neki, és ellenőrzi, hogy minden megfelelően álljon a gyerekén. Aztán mindent gondosan lezárnak, eloltanak, és ellenőrizik, hogy semmit nem hagytak-e otthon, és csupán csak ekkor lépnek ki minketten az ajtón túli előtérbe, ahol az anyuka máris lehajol, hogy tépőzáras cipőit ráadja kisfia lábaira.
,,A fűzős cipő azért még korai lenne” – ismeri be elsősorban önmagának, majd, amikor bezárja kulccsal a bejárati ajtót, elindulnak a lifttel lefelé, aztán az autóparkolóhoz. Gondosan beszíjazza a gyereket a gyerekülésbe.
– Szeretnél kicsit tévét nézni míg az oviba megyünk?
A gyerek nemet int a fejével. Érződik rajta, hogy számtalan kérdése lehet, így gyakorlatilag míg az ovódába mennek az anyuka igyekszik szóval tartani, és szórakoztatni kisfiát.
– Vannak barátaid az oviban? – jön egy furcsa kérdés.
– Hát a Tomi rendes, de van néhány lány, aki csúnyákat szokott mondani… - közli kissé szomorkás kedvvel.
– Ne foglalkozz velük! Te mindig csak maradj önmagad, és próbálj meg barátkozni. – ad egy jótanácsot gyerekének.
Amikor beérnek a pár kerülettel arrébb található, szépen felújított óvodába az anyuka bekíséri kisfiát a megfelelő terembe, és cuppanós puszit ad neki, majd közli vele, hogy a szokott időpontban délután fél háromkor jön érte. A kisfiú hátramegy máris kedvenc játékaival barátaihoz, akik már várják, hogy együtt beszélgethessenek, és nyüzsöghessenek.
Az anyuka odamegy az egyik dadushoz, és kedvesen érdeklődik, hogy kisfia miként viselkedik, ha nincs mellette?
– Nagyon rendes, udvarias, barátkozós, és aranyos kislegény! – jelenti ki a dadus. – Csak a legtöbb gyerek kicsit idegenkedik tőle, mert előfordul, hogy olyan… felnőttesen viselkedik.
– Ó, értem! Ez az én hibám. Többet kellett volna a saját korosztályával ismerkednie, de sajnos így alakult a helyzet.
– Egyébként minden a legnagyobb rendben drága asszonyom! Igazán nincs miért aggódnia! – közli megnyugtatásképpen a dadus.
– Nos ennek igazán örülök! – még egy utolsó pillantást vett fiára, aki most nagyon el van foglalva a Transformers-robotok fantasztikus játékával, és ügyet sem vett környezetére. A látszólagos búcsú kicsit minden szülőt megviseli, és ez alól a filigrán anyuka sem lehet kivétel.
– Akkor jövők érte pontosan fél három magasságában! – közli a dadussal, mert biztosan tudhatja, hogy később ezt az információt a dadus máris tovább fogja adni az óvónőnek.
– Kellemes napot asszonyom, és ne aggódjék semmi miatt! – búcsúzik tőle a dadus.
A fiatal, energikus anyuka mégis kisebbfajta lelkiismeret-furdalás kíséretében lép ki az óvoda kapuján, majd megy vissza autójába és indul el a csúcsforgalom közepette munkahelyére.
,,A nyusziknak előző éjjel bekészítette a tápszert, és jó sok folyadékot! – tisztázza le magában. Mi baj történhet?!”
Megtalálja kedvenc 80-90-es slágereket adó rádióadóját és megpróbálja élvezni a zenét, mintha csak újból tinédzser lenne, amíg a munkahelyére nem ér.

KÖZÖS SORSOK, KÖZTES LÁZADÁSOK

Lakótelepünkön megvolt mindenkinek a maga ,,banda-klikkje.” Aki be akart vágódni a vagány, menő srácoknál, vagy egész egyszerűen csak új, tartós ismeretségeket, vagy – ne adj ’isten –, barátságokat keresett magának annak előbb-utóbb döntésre kellett jutnia, és muszáj volt elhatároznia magát, hogy kikhez akar csatlakozni, mert az idő drága kincsnek számított szinte minden történelmi időben, és aki sokat váratott magára azt előbb-utóbb kiközösítették, vagy száműzték. Egyik sem volt éppen túl kellemes, és komfortos megoldás.
Gábortól – legalább is kezdetben –, mindenki kicsit tartott és félt. Elvégre nem sok kamaszodásban lévő fiú mondhatta el magáról, hogy már tizenkét éves kora körül több mint száznyolcvanhét centi a magassága, és hozzá legalább kilencven kiló többletsúllyal rendelkezik. És ehhez vesszük vikingeket is bátran megszégyenítő vöröses, rövid haját, és szeplős arcát, albínófehér bőrét, akkor az ember egészen nyugodtan nézhette valami skandináv, vagy ír-féle embernek.
Gábortól azért is illett ám óvakodni, mert Negró nevezetű hollófekete, beidomított egyszerre hamis, és brutálisan agresszív, drótszőrű izmos, és nagyon testes kutyája bármit bármikor könnyedén széttépett, márha a gazdája bármire haragudni kezdett, vagy csak pikkelt. A nagyszünetben például azzal szórakoztak a nagyobb fiúk, hogy észrevétlenül kilógtak az iskolaudvar homokos földjét kibányászva a kerítésen túlra, egy félig elhagyatott, és lakatlan játszótérre cigit színi, vagy sörözni, és le kis pisizezték azokat, akik nem mertek velük tartani.
Ahogy teltek-múltak az általános iskolai évek, és végül felső tagozatosok lettünk 95-ben Gábort egyre ritkábban, vagy kevésbé lehetett látni az iskola patinás falai között. Kérdezgettük is egymást mohón és kíváncsian, hogy tud-e bárki bármit róla, vagy hogy mi történhetett vele?! Néhányan bennfentes információk alapján egyenesen azt állították, hogy Gábor a fiatalkorúak javítóintézetébe került, mert kis híján agyonverte szemétláda, folyamatosan a fiát verő apját, és nyolc-kilenc hónapot is leült ott. Míg mások arról pusmogtak, hogy állítólag amikor tizennyolc éves nagykorú lett lesittelték, és amikor hat év múltán jó magaviselettel kiszabadult a közterületfelügyeletnél kapott valami kulis, alkalmi állást.
Egyszer éppen mentem az egyetemre, amikor mit ad isten a buszmegállóban egymás melle sodort bennünket az élet.
– Szevasz, pajti! Hát te?! – köszönt, amikor kezet ráztunk csak úgy régimódian.
– Szevasz! Éppen megyek a gyerekeket tanítani, mert ha diplomát kapok töri tanár leszek! Ha minden igaz! – jelentettem ki, de csak úgy félszeg-nyeglén, mert a büszkeséghez nem volt semmi kedvem.
– Hú, azt a mindenit! Te aztán feltörtél hapsikám! Hát nagyon gratulálok! – dicsért agyba-főbe. – És hogy állsz a prinkó csajokkal? Van már barátnőd?!
– Hát mondjuk azt, hogy van valakim, és szeretném hinni, hogy komoly a dolog!
– Hát ez kurvajó! Bezzeg amikor pisis, állandóan magad alá vizelő, meg kakáló kissrác voltál! Mennyit változtunk azóta, mi?! – kérdezett vissza, mintha ez csak egy újabb jó vicc lenne.
– Hogy is felejthetném el?! Mintha ma lenne! – vágtam vissza.
Megérkezett a nyikorgó, rozsdásodásnak indult csuklósbuszunk, melyre mindketten egyszerre szálltunk fel. Én bevallom mindig jobb szerettem egyedül üldögélni, ám Gábor – ismerve habitusát –, egyetlen percre sem hagyott egyedül, így belementem, hogy a leghátsó kettes ülésre kuporogjunk, és dumáljunk, ameddig tart az utazás.
– Az általános után valósággal összezuhantam… - kezdte. – Az öregem egy szemétláda rohadék volt, aki állandóan vert, mint a taknyot. Egy normális mondatot, vagy dicsértetett, kedves szót se hallottam tőle egész életemben, így amikor nagy lettem jócskán összevertem, és sajnos utána bedugtak valami isten háta mögötti nevelőotthonba. De így visszagondolva egész biztos sok mindent másként csinálnék. Hát te?! – fordult felém bizalmaskodva.
– Én nyolcadik után paráztam igazán be, mert sulit kellett választani, és semmi ötletünk nem volt. Végül Czigler ikrek sulijába mentem. És angol-német nyelvű gimibe kerültem.
– Piszok egy mázlista vagy hapsikám! – jegyezte meg lezseren.
– Á, ne hidd! A gimiben is voltak díjnyertes seggfejek ám, akik főként az első pár hónapban jócskán borsot törtek az ember orra alá, márha nem vigyázott eléggé.
– …De azért mégiscsak jobban boldogultál, mint azok, akiknek csak nyolc osztályuk van!
– Hát nézd csak! Ez változó, mert ha megnézzük a mostani világot. Nem a szakképzettség, vagy a diploma számít, hanem a megfelelő protekciós kapcsolatok, és ez az igazán nagy szemétség. – látszott őszinte-igaz szavaim mélyen elgondolkodtatták, mert sokáig csak kibámult az ablakon, és jó pár méteren nem szólt hozzám.
– És mondd csak?! Sokat csajoztál remélem! Nem hoztál szégyent a férfiak társadalmára! – kérdezte egy kis idő múltán.
– Hú! Hát most lebuktam! Megfogtál! Volt valakim a gimiben is, de mire érettségire került sor a hölgyemény azt mondta, hogy próbáljuk meg külön utakon. Az érettségi banketten szerettem volna feltárni előtte legbensőbb érzéseimet, de – sajnos –, ez sem úgy sikeredett, ahogy elvártam magamtól.
– Hát öreg! Ezen előbb-utóbb úgy is át kellett volna esned. Aztán mi történt?!
– Jött az egyetem! Magyar-töri szakpár. Rengeteg izgalmasnak mondott lehetőség, kihívások egész sorozata, és sajnos a tanárok szemétkedései, megalázásai is.
– De azért ott is feltaláltad magad, nem igaz?!
– Hát… igen is meg nem is! Igen, mert muszáj volt, rá voltunk kényszerítve, hogy boldoguljunk, másrészről viszont, akik okosabbak, és rátermettebbek voltak egy-egy irigykedő, féltékeny tanárnál azok a vizsgák alkalmával nem sok jóra számíthattak.
– Ismerős a szitu! Én a köztisztaságiakhoz kerültem. Már az első néhány napban bedugtak a valóságos mélyvízbe, és szó szerint könyékig kellett turkálnom a fekáliakupacokban, de aztán néhány hónap múltán már úgy voltam vele, hogy csak fizessen ki a többit meg elviselem.
– Te és nem lett volna más lehetőség esetleg?! – érdeklődtem.
– Nyolc osztállyal kispajtás?! – lepődött meg. – És mégis hol?!
– Ne haragudj, nem úgy értettem! – kértem bocsánatot.
– Semmi gáz, haver! De amúgy tökre igazad van, meg minden! – próbálta továbbra is megerősíteni saját igazságát.
A csuklósbusz időközben komótos tunyasággal hagyta el a Bach-csomópontot, majd kanyarodott rá a Gellérthegyi víztározó irányába, aztán fel az Erzsébet-hídra.
– Egyébként, hogy megy az suli?
– Hát vannak húzós tantárgyak annyi szent! De ez van! Nem lehet kikerülni, vagy változtatni! – igyekeztem kevésbé sanyarú ábrázatot vágni.
– Szerintem a tanárok akkora idióták, amiket még hátán nem hordott ez a nyavalyás föld. Szerintem nem tudnak semmit az életről. Mindig csak egy bizonyos nézőpontot vizsgálnak, meg hetet-havat összehordanak arról, hogy a dolgokat különböző szempontok szerint kell vizsgálni. Totál agyrész szerintem! A dolgokat egyféleképp lehet nézni öreg haver! Vagy van lóvé a zsebedben, vagy nincs! Ha totál le vagy égve, hát akkor az tökre ciki, mert akkor a kutya se fog ám rajtad segíteni.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a barátságok megszűntek?! – lettem hirtelen nagyon komoly.
– Figyel, én megértem! Megértem azokat a kiskölyköket, akiknek annak idején kurva kevés barátjuk volt, meg minden, de sajnos be kell látni, hogy most kurvára más lett ez az átkozott világ. Ma a pénz számít. Ha az van, akkor van minden, ha meg nincs, akkor mindenki lehúzhatja magát a vécén. Már megbocsáts!
Vaskos, nyers gyémántra jellemző őszintesége – így a hosszú évek múltával –, sem változott valami sokat, mégis nagyon megérintett, ha valaki ennyire másként gondolkodik a való életről.
A busz lassított az Astoria metróállomásnál, ahol bizonyos szép számmal szálltak le a szerelvényekről az egyetemisták, és fiatalabb felnőttek, és szaporán máris igyekezni kezdtek, akár a nyüzsgő evilági hangyák a felszíni kijárat irányába.
A busz is lassított, majd fékezett.
– Figyelj, öreg! Én itt leszállok, mert órára kell mennem, de örülök neked, hogy kicsit eldumálhattunk! – zártam vele kezet.
– Nincs mit hapsikám! Aztán nekem csak határozottan, és karakán csávó legyél, mert ha nem tökön rúglak ám! – búcsúzott különös, kamaszos, ravaszkás mosolyával, amint a busz megint bezárta önműködő ajtóit, én pedig még szerencsésen az utolsó pillanatban kászálódtam le.
Amikor bementem a Múzeum körúti egyetem leghátsó F-épületébe – ahol a legtöbb töri órát tartották –, újsütetű egyetemi barátaimmal találkoztam, és egy pillanat erejéig úgy éreztem fellélegezhettem.
– Sziasztok! Elkezdődött már az óra?! – érdeklődtem, mint aki örökösen elfelejt idejében elindulni.
– Semmi hézag kedves Robikám! A tanár úr még nem érkezett meg! – vetette könnyedén oda az egyik ügyeletes rendkívül művelt hölgyemény.
Nemsokkal később megérkezett a nagytekintélyű történész nagyság, és közvetlen módon érdeklődött, hogy rá várunk-e?
Mindannyian bólogattunk hevesen, mire a nyugdíjaskorú ,,álomszuszék” ahogyan diákszájakon forgott a neve ti. minden egyes óráján, és később a vizsgáinkon is hajlamos volt szó szerint bealudni, és elszunyókálni, lajhárlassúság mellett kinyitotta az egyik ütött-kopott paktánylyukforma terem ajtaját, és mi beözönlöttünk. Az órából már így is jócskán eltelt húsz-huszonöt perc, mégis kicsit mindannyian hálásak voltunk az öreg veteránnak, hogy kifújhatjuk magunkat, és kicsit ejtőzhetünk, mielőtt Konstantinápoly ostroma helyett – szokásos módon –, elő nem vezeti, hogy a hetvenes évek szocialista Magyarországán menyire nehézkes és körülmények volt típus módosítással egy jó állapotban lévő Trabant gépkocsihoz hozzájutni, hát még venni egyet. kedves kolleganőnk Eszter azonnal felpattant:
– Bocsánatot kérek, tanárnő, de egész órán a Trabantgyártás lesz a téma?! – kérdezte bátran, míg mi karót nyeltünk, hogy vajon miként fog erre az öreg reagálni. De nagyon úgy tűnt, hogy az öreg középkorászt ez egy cseppet sem zavarta, mert továbbra is csak mondta, és darálta a sallangszöveget. Eszternél – úgy tűnt –, jócskán betelt a pohár, mert összecsomagolta tankönyveit, és felszerelését, majd halkan elbúcsúzott tőlünk, és kifáradt a teremből. sokáig néztünk utána, hogy bizony gondolatban máris ezerszer megátkoztunk önmagunkat, hogy talán ildomos lett volna nekünk is ezt cselekednünk, ahelyett, hogy a Trabantok gyártást kelljen hallgatni még legalább ötven kerek percen keresztül.
Amikor végül kiszabadultunk az óráról a tanárúr természetesen mindannyiunk lelkére kötötte, hogy a vizsga és később a szigorlat is rendkívül brutálkemény lesz, úgyhogy tanuljunk, trenírozzunk szorgalmasan, mert ez élet-halál mérkőzés lesz, ahogy a nagyok módják.
Később ténylegesen elérkezett a nyári vizsgaidőszak ideje alatt mind a vizsga, és később a szigorlat is, ám mi ebből az egészből csupán csak annyit vettünk észre, hogy a tanárúr már megint bealudt, miközben mindenki szabályosan vért izzadt bőséges verejtékezéssel azért, hogy bármi áron megoszlhassuk Konstantinápoly ostromát.
Amikor később lediplomáztunk, és hellyel-közzel mindenki a munka világában szeretett volna elhelyezkedni üzenet jött Gábortól. Azt írta, hogy külföldre költözött Európán kívülre. Gyönyörű trópusi származású feleséget sikerült találni, és van három fantasztikus gyereke. Szörfleckéket ad jó pénzért főként a turisták számára, és állítólag szépen keres is vele, mert van haszna bőven. Az üzenet úgy végződött, hogy mindenképp muszáj lesz egyszer nyár folyamán, amikor az ember szabsdságot vehet ki meglátogatnom őt és kedves, szimpatikus családját. Kicsit mindig csalódtam, amikor újra és újra beköszöntött hirtelen a nyári szünidő ideje, és Gábortól újfent semmi üzenet sem jött, hogy akkor most menjek-e vagy maradjak. Lehetséges, hogy ez is csupán egy ősrégi tréfa, vagy átvágós trükk volt, amit kiemelt a tarsolyából csupán csak azért, hogy ne érezze magát kellemetlenül, amiért én egyetemre mentem, ő pedig számos iskolából kimaradt? Ki tudja?! Mindenestre az élet váratlan, néhol furcsa, és meghökkentő szituációi is rengeteget segítettek abban, hogy kicsit közelebb kerüljek egy adott ember személyiségéhez, és megpróbáljam megérteni a reakcióját, és viselkedése módozatait.

KIRAKAT-VISSZHANGOK

Bűneid kirakatával talán
már rég belaktad
szerénykedő otthonod;
kihalt, idilli lábnyomaid
mintázzák kishitűséged,
szánalmas ürességeid.

Elhagynak előbb csupán
csak jóbarátaid,
rokonaid, végül idegennek
tetszett ismerőseid,
mert felismerik benned
a félsz szemfényvesztéseit.

Minden céltalanságod
gyerekes-naiv terhe mellett
aligha találhatsz már
magadnak biztos menedék-kikötőt,
vagy segítő kezet.
Önmagad csapdájában
vagy kénytelen vergődni,
akár egy örök lúzer-vesztes
a hiány vásárpiacán;
kérdőjelek fogasa függeszkedik
életed felett,
melyeknek még most se
tudhatod biztos megfejtését.
Közömbös ritkán maradhatsz
a mérlegek megmérettetésében.

Tested félrevert
ösztön-harangjaiban
mintha még hullámzana
valami eltitkolt elmúlás,
vagy gyászmenet;
mocsarak felé húzza
kiszolgáltatottá lett
akarat-tetteid
az állandóan kérdező folytonosság.

Mert immár – rég tudhatod –,
kicsinyes, manipulatív
közhelyek lakmározzák
a felszínt s benne a valódibb lényeget.
Koldusként közlekedik
az emberek közt a mérgező enyészet is,
összesöpörni ritkán
lehetséges megváltó emberi irgalmakat.

kardokkal kikövezett
Golgota-járásokon katakombák
vakondok-mélye leselkedik terád,
hogy csapdába ejtsen;
még nem sejtheted,
de önző stigma-sebezhetőségeid
dobpergései méltómód
figyelmeztetni szándékoznak arra,
ami önmagadhoz köthető
hűségedben igazán fontos s lényeges.

Mert most még úgy állsz tétován,
hogy már csak muszájból is közel kell,
hogy engedd magadhoz
a tudatos következményeket,
gyötrődések földöntúli súlya
húzna a végesült mélységek felé…

Nemléted szigetén hány
embert ismerhettél,
ki önszántából mentőövet
dobott volna szerencsétlenül-járt,
viharvert Robinson-fizimiskád felé?!
Mert vesztőhellyé lett
mostan a puszta túlélés is,
mindennapok egyre
kesevesebb megélhetősége.

Szavak kihűlt ígéreteit
még Hamlet-módszerrel megőrzöd,
de egyre többször
kérdezed vallatón: Minek?!