PÁCBAN A MENNYASSZONY

– Oké, csajok! Ez tényleg tökre gáz! – kiáltott ki Heléna az öltözőfülkéből, ahonnét jóformán egymás után repült ki egy-egy tetszetős ruhadarab, vagy csipkés, hófehér melltartó.
A két másik csajos barátnő, akik már gimi óta benne voltak akár még a legnagyobb, falrengetőbb balhékban is most kicsit már kimerültnek tűntek, kókadozva felsóhajtottak, majd székükre huppantak.
– Édes kicsi szívem! Három teljes órája is ezt mondtad! – jegyezte meg zsőrtölődve Viki. Lerúgta tetszetős, méregdrága tűsarkúját, és máris masszírozni kezdte bedagadásra ítéltetett bokáit.
– Ne haragudjatok… most esküszöm, hogy tényleg frankó szuper lesz… - fáradt, elcsigázott, kicsit idegeskedő volt a hangja, mint aki még igazándiból nem is döntötte el, hogy ténylegesen férjhez akar-e menni, vagy csupán csak eljátszik egy adandó gondolattal.
– Hé, álomszuszék! Föld hívja Berniet! Bernie, jelentkezz! – próbálta keltegetni a másik dögös bombázót Viki, aki kezdte megelégelni az egész felhajtással együttjáró hercehurcát.
Miután megígérték a legjobb barátnőjüknek, hogy hűséges koszorúslányai lesznek esküvőjén teljesen természetesen vette ki magát, ha az összes esküvői szalonba elkísérték Pesten, és minden márkás üzletbe benéztek, mely csak a hivalkodó eleganciát tolmácsolta az egyszerű átlagemberek felé.
Bármennyire is szerették, és csípték barátnőjüket a két csajos barátnőnek kezdett kicsit az agyára menni ez a felállás. Ráadásul az újdonsült ara vőlegénye valami befolyásos üzletember volt, akinek jachja volt a Horvát-tenger partján, és vett is ott egy kisebbfajta szigetet, hogy nyáron legyen hol vakációznia kicsit.
– Jújj! Ez kurva jó! Csajok, megtaláltam! – ordította magából kikelve valósággal.
– Figyelj szívem! Ha még egy bombajó ruhát fog mutatni nekünk Kriszta, én mindenre megesküszöm, hogy kiugrom egy magas toronyház tetejéről! – súgta bizslmasan Bernie másik barátnőjének.
– Ugyan, menj már! Azért csak nem olyan vészes! – igyekezett csillapítani a maga módján a nem túl rózsás hangulatingadozásokat, és savanyú kedélyeket.
– Na? Felékszültetek, csajszik?! – kiáltott ki a tetszetős próbafülkéből Kriszta.
– Igen, hát hogyne. Mint mindig. – sóhajtotta Bernie.
– Itt is vagyok! Kérlek legyetek nagyon őszinték! Oké?! – kérlelte őket, mint egy ujjongó kislány.
Mind a két csajos barátnőnek valósággal azonnal elakadt a szava, az álomszép, valósággal habkönnyű, tört-fehér ruhaköltemény láttán.
– Hölgyeim! A barátnőjüknek kitűnő eleganciája, és ízlése van! – nyugtázta dicséretét a bolti eladó, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy főként az ún. pénzes kuncsaftokat virágzó, nagymenő üzletébe csábítsa.
– Ugyan már kedves Uram! Ha még nem vette volna észre, minden ruhánál ugyanez volt a felállás! – közölte a bolti eladóval észrevételeit ezúttal Viki.
– Szerinted Kriszta szereti-e a majom vőlegényét, vagy inkább a luxus életmódra fáj a foga?! – súgta nagyon halkan Viki fülébe Bernie.
– Hát… ez egy nehéz kérdés… - töprengett el Viki egy pillanatra. – Ha valóban, hangsúlyozottan őszintén szerelmesek egymásba, akkor miért is ne?!
– Ezt még te se gondolod komolyan! Te háromdiplomás!
– Miről sutyorogtok csajszik?! – kérdezte kíváncsian Kriszta.
– Hát hogy mennyire észbontóan szívdöglesztő bombázó vagy drágám!
Viki kicsit felhúzta a szemöldökét, amitől arca máris enyhén torz grimaszt vett fel, és úgy nézett Bernire.
– Tényleg?! Őszintén beszéltek?! Szerintetek is vadítóan gyönyörűszép ez a ruha?! – kérdezte gyanakodva Kriszta.
– Igen, szívem! Egyszerűen csúcsszuper! – jelentette ki minden lelkesedés nélkül Bernie.
– Egészen biztos csajszi?!
– Jaj, hányszor mondjam még, hogy biztos! Anyám életére esküszöm!
– Szerintetek Ádám is odalesz a gyönyörűségtől, amikor az anyakönyvezetőhöz fogok vonulni ebben a különleges ruhában?! – Krisztina szupermodelleket megszégyenítő máris lépett egy párat, és olyan kifinomult, nőies eleganciával pipiskedve lépkedett, hogyha bárki is látja nyomban beleszeret.
– Szerintetek nem túl drága csajok?!
– Ha engem kérdezel a vőlegényed már így is valósággal a tenyerén hordoz téged! Mi a jó francot akarsz még tőle?! – kérdezte kissé ingerlékeny hangnemben Bernie.
– Szerintem el kéne mennem egy kis szoláriumos kezelésre, hogy legalább valami kellemesen barnás alapszínem legyen, mert így annyira kókadtfehérnek tűnök. Nem?! – vizsgálgatni kezdte fehér, szinte albínó karját, és körteformájú melleit.
– Hát ha engem kérdezel, akár még a fokhagymaalakú, gusztusos kis popsidból is lefaraghatnál pár felesleges zsírpacát, hogy feszesebb és szexisebb legyél! – válaszolta Viki.
– Tehát akkor szerintetek megvegyem?!
– Figyelj, édesem! Nem a ruha teszi az embert, ha nem az ember a ruhát! Ha jól érzed magad benne, akkor vedd meg, de ha kényelmetlen, akkor meg mi a francért pocsékolod a vőlegényed pénzét?! – kérdezett rá Bernie nyíltan ,,ami a szívén”, az a száján mentalitással.
– Figyelj, Kris! Mivel már nagyon régóta vagyunk barátnők szeretnék veled őszinte lenni! – komolyodott el jócskán Viki hangja, ami nem igazán volt jellemző rá.
– Megrémisztett csajszi! Csak nincs valami gond?! – kapta fel a fejét azonnal Kriszta.
– Figyelj, bocs, hogy kinyirom a hangulatot! Inkább jobban teszem, ha kussolok, és szép csendben félreállok! – igyekezett valahogy kiigazítani magát, de tudta, hogy barátnője ennyivel egész bizttosan nem fogja majd beérni.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! – tette most csípőre mindkét kezét. – Áruld el, de most rögtön, hogy mi az ördög folyik itt?! Légy őszinte! – követelte szúrós, gyanakvó szemmel.
– Figyelj, szívem… Szóval… Ádám szerintem egy igazi pöcs, és nem való hozzád! Tudom, hogy téged most totálisan elfakít a kurva nagy szerelem, és a fellegekben jársz, hogy Ádámnak van mit a tejbe aprítania, de ő nem szeret téged, csupán kihasznál! Csak ennyit szerettem volna elmondani! Akarod, hogy lelépjek innét?! – kérdezett vissza, mint aki pontosan tudja, hogy ezek után a kijelentés után a helyzet már korántsem lesz majd annyira békés, és harmónikus.
– Hogy értetted azt, hogy nem szeret, és kihasznál?! – kérdezett rá nyíltan.
– Ez azt jelenti csajszi – vette át a szót bajba került barátnőjétől Bernie –, hogy Ádám egy igazi seggfej, akinek lehet, hogy méretes a dákója, és mennyországot művel a nőkkel az ágyban, de egy csöppet se szereti őket.
– Ha annyi eszetek van, akkor ezt miért pont most mondjátok?! – vágta rá sértődötten a mennyasszony.
– Azért, mert jóban-rosszban mindig is a legjobb barátnők voltunk egész álló életünkben, és nem volna fair a részünkről, ha életed egyik legnagyobb baklövését követnéd el! Innét már nincs visszaút! – mondták szinte egyszerre mind a ketten.
Krisztán meglátszott, hogy jócskán viaskodik önmagával és legbizalmasabb gondolataival is. Tulajdonképp rengeteg intő jel igyeezett őt figyelmeztetni, melyekről szemet hunyt, csakmert nagyon belevolt szerelmesedve vőlegényébe. Nem is lehet ezen igazándiból csodálkozni. Elvégre Ádám veszettül, szívdobogtatóan jóképű, kisfiús mosollyal, és szenzációs sportos, hasizmos testtel, és a szex is frenetikus vele. Mégis, semmi közös hullámhossz, vagy épp fogodzópont nincs a párkapcsolatukban, és ez viszont később gondot okozhat.
– Talán igazatok van… - töprengett el mélyen a hallottakon. Mintha az elmúlt időben egy rózsaszín szirupos álomvilágban élte volna mindennapjait. Mégis úgy érezte legbelül önmagát, mint aki ksebbfajta lelki összeomlás szélére került a tökéletes precízséggel megtervezett életével. Ugyanis Kriszta napról-napra, hónapró-évre megtervezte saját életét, és egyetlen megbocsátható hibát, vagy akadályt nem tűrt el, abban a pillanatba robbant, hogy a valódi élet, valódi, kőkemény pofonokkal válaszolt.
– Hé, nyugi csajszim! Nincs vége a világnak! Mi itt vagyunk, és imádunk téged! Ugye te is tudod?
– Igen, szívem! Mi mindenben támogatunk! A döntés a te kezedben van! – kontrázott Viki.
Most Krisztán volt a sor, hogy életét a lehető legapróbb, bagatell, jelenéktelennek tűnő részletekig tüzetesen végiggondolja.
Elsősorban számba kellett vennie homlokegyenest különböző személyiségük mellett a karrierépítésüket is, hiszen vőlegénye – ahogy mondani szokták –, gátlástalan hímsoviniszta törtetéssel nyomult előre az üzleti szisztémák szintjein, és bármit megtett, hogy elsősorban önös érdekei érvényesülhessenek maradéktalan, míg Kriszta úgy gondolkodott, hogy mindenkinek joga lenne egy rendes, becsületes karriert felépítenie önerőből, nem károsítva meg, vagy pusztítva el senkit. Máris egy hibapont Ádám hátrányára.
És ha ez még nem volna elég, akkor Ádám állandóan törölgeti, suvickolja, na meg autómosóba viszi, és forró viaszozza vadiúj, méregdrága sportkocsiját, mert szerinte a luxus az egy színvonal, melyet egyes egyedül csupán csak az arra kiválasztottak birtokolhatnak. Kriszta nagyon csípi az középkategóriás autókat is; a szedánokkal, és a cupékkal sincsen semmi baja. Ellentétben vőlegényével, akinek szent meggyőződése, hogy középkategóriás autókkal csupán csak az átlagos, tahó csóringerek furikáznak.
Emellett Ádám sajnos gyilkosan féltékeny típus is. A minap is végre találkozott egy kévézó-étteremben az egyik régi gimis osztálytársával, akin megesett a szíve, amikor állandóan bántották, meg csúfolták, és az érettségin közösen mentek át, és gyengéd száll fűzte őket egymáshoz, de aztán jött az egyetem, és még később a nagybetűs felnőtt élet, ami miatt sajnos eltávolodtak egymástól. És persze, amikor Ádám ezt megtudta valósággal majdnem felrobbant a gyilkos indulattól, hogy egy amolyan ,,seggarc” ahogyan Kriszta ismerőseit sajnos előszeretettel nevezte leakarta nyúlni a csaját, holott csupán csak nagyon közeli jóbarátok voltak mindig is.
– Kriszta! Halló… itt vagy még…?! – kérdezte most a két csajos barátnő, akik kíváncsian, aggódva vették körbe.
– Igen… hogyne… csak igyekeztem átgondolni az életemet… - közölte. – Azt hiszem mára elég is lesz az esküvői ruhákból! Inkább dobjunk be valami finom kaját. – Mintha mi sem történt volna Kriszta egyenesen a megdöbbent eladóhoz ment, aki azt hitte valami nagy hibát követett el, és persze nem győzött bocsánatot kérni, ha bármilyen esetleges kellemetlenség valaha is felmerült.
– Annyira sajnálom kedves hölgyem! De reméljük, hogy ez nem veszi el a kedvét, és nem csorbítja boltunk iránt a bizalmát! Köszönjük, hogy megtisztelt minket! – válaszolta mézes-mázosan.
– Én köszönöm, hogy megmutatták ezeket a fantasztikus ruhakölteményeket! – mondott köszönetet, majd barátnői társaságában karonfogva kisétáltak felemelt fejjel az üzletből. Amint kiértek az utcára szinte másodpercre pontosan már meg is csörrent Kriszta mobilja. A vőlegénye volt az, aki tudni akart minden felmerülő részletet.
– Szia ciccám! Na, hogy ment a vásárlás?! Biztos bombázó leszel! – szólt bele a mobilba.
– Szia, Ádám! Figyelj csak… az van, hogy a csajokkal elugrunk kajálni és a többit majd megdumáljuk, ha nem gond! – szabadkozott, mint aki szándékosan kifogásokat gyárt, mert fél a következményektől.
– Ó, megértelek! Biztosan nehéz lehet! De azért vegyél magadnak valai szépet! Akkor vacsoránál találkozunk! Legyen szép napod! – köszönt el tőle, mire Kriszta is kinyomta az okostelefont.
– Farkaséhes vagyok csajszik! Egy egész marhasültet is könnyedén betudnék nyomni zsírban tocsogó rosebnikkel. – Krisztának ténylegesen kopogott a szeme az éhségtől, hiszen kora reggel óta jóformán csak zsírszegény tejeskávét és egy kis nullkalóriás müzlit evett, semmi egyebet.
– Hát akkor ezt sürgősen pótolnunk kell! Kövesetek! Tudok egy isteni, szigorúan pénztárcabarát helyet! – Mind a hárman Bernie Mini Morrisába huppantak és alig öt saroknyira már találtak is egy hangulatosan felújított romkocsmát, ahol az ember akár még pukkadásig is ehette magát.
Miközben ettek a két kíváncsi bartnő árgus szemekkel mindvégig mintha sakkban tartotta volna Krisztát.
– Tudom ám, hogy mi jár abban a fenenagy eszetekben! Higyjétek el, tudom mit csinálok! Még sosem láttam ennyire tisztán! – azzal beleharapott a villájára tűzött hasábburgonyákba és kiadós sülthússzeletet igyekezett késével kanyarítani. – Hmmm…. ez mennyei… - ízlelgette a sok finomságot.
– Szerintem sokkal többször kellene így hármasban kimozdulnunk! – javasolták barátnői.
– Látjátok ebben tökéletesen igazatok van!
Amikor végeztek az evéssel, és hosszas, érzelmes, kislányos búcsúzkodásba kezdtek Kriszta szándékosan úgy viselkedett, mintha bizonytalanságba tartaná barátnőit. Nem mintha nem bízott volna meg bennük teljes bizonyossággal, de úgy vélte, hogy vannak olyan fontos, bizalmas dolgok, melyek csak és kizáróan csak rá tartoznak.
– Akkor csajok! Hálásan köszönök nektek mindent, és hogy eljötteket annyi ruhát felpróbálni! Fantasztikus koszorúslányok lesztek, ezt nem is kétlem! Találkozunk az esküvőn! Kérlek a kedvemért legyetek halálpontosak! – kötötte a lelkükre Kriszta, majd mintha kiment volna a fejéből, hogy kocsiját otthon hagyta, így inkább leintett egy taxit, ami egyenesen hazavitte.
Az esküvőn több mint kétszáz vendég volt jelen. Számos barát, közeli ismerős, és a családtagok mellett feltűntek az üzleti élet befolyásos cápái, és persze nagykutyái is, akik csupán vásári cirkuszi hangulat miatt tévedtek ide.
Krisztát édesanyja segítette mennyasszonyi ruhájába felöltözni.
– Istenem drága kicsim! Annyira fantasztikusan sugárzó vagy! Bárcsak szegény apád is megérhette volna ezt a napot! Szívesen kísért volna oltárhoz! – hatódott meg anyja, aki nem győzte óvatosan törölgetni könnyeit, nehogy tökéletesen elkészített sminkjét elmaszatolja.
– Anyu… most egy nagyon fontos döntést kell meghoznom, és kérlek szépen ne haragudj rám… - Kriszta méltóságteljesen, mint egy hercegnő vonult végig kétméters igazgönyökkel feldíszített uszályával a kis kápolnában, ahol már zsibongva duruzsoltak a meeghívott vendégek, és persze mindenki azt találgatta magában, hogy mire is készülhet a káprázatosan gyönyörű ara?
– Sok szeretettel üdvözlök minden kedves vendéget és jelenlévőt az esküvőnk napján! – köszöntött diplomatikusan mindenkit. – A magam nevében őszintén megköszönöm, hogy eljöttek a ceremóniára, és higgyjék el nekem, hogy bár nem így terveztem ezt a fantasztikus napot, mégis a szívemre kell, hogy hallgassak, amikor kijelentem, hogy az esküvő elmarad!
A nagyalakú termen döbbent, hosszantartó sóhajtások hallatszottak… Mintha egyszerre megdermedt volna a halotti, néma levegő. Valósággal mindent magábaburkolt a csend, és döbbenet. A vőlegény szülei valósággal meghökkentek, hogy ilyen beszédet kell, hogy halljanak.
A füligérő vidámságú, nagyon csinos, és nagyon jóképű vőlegény arcáról is azonnal lehervadt a bizalmat sugárzó mosoly.
– Van neked fogalmad arról, hogy miket beszélsz?! – fordult oda menyasszonyához Ádám.
– Még sose voltam ennyire tudatában a saját életemnek! – válaszolt vissza. – Figyelj, Ádám! Megértelek, hogy most nagyon mérges és dühös vagy, de semmi közös nincs bennünk! Te megszállott karrierista vagy, és mindenkit eltaposol, és kihasználsz, míg én inkább szeretném megélni tartalmasan az életet, és kisbabát is szeretnék egyszer, míg neked szabatos fogalmaid vannak a gyereknevelésről! Sajnálom… - lehúzta újjáról a méregdrága fehérarany gyűrűjét, és vőlegénye kezébe tette, majd fogta magát, mint akinek a lelkéről irdatlan nagy kősziklák estek le, és felemelt fejjel, nőies méltósággal sétált ki a kápolnából, míg koszorúslányoknak öltözött barátnői követték őt, és végre fizikálisan, és lelkiekben is tökéletesen szabadnak érezte magát. Bár kicsit furcsa látványt nyújthatott azonnal bevágta magát autójába, és elhajtott volt gimis osztálytársa lakásához, gondolván ad magának egy második esélyt a boldogság felé vezető úton…

A MOTOROS LÁNY ÉS A KÜLÖNC NAGYBÁCSI

Nagy köbcenti teljesítményű, fekete kroszmotorbicikli fékezett le a nyolcavas években épült társasházi ingatlan előtt.
Fekete bőzsekit, és fekete szöges bakancsot viselő, huszas éveiben járó bukósisakot viselő, karcsú lány barna hajú szállt le a motorról, és hátizsákjával egyenesen a kaputelefonhoz lépett határozottan.
– Halló… Jó napot! Csomagküldeményt hoztam! – hazudta.
– Igen, természetesen! Máris beengedtem! – A vonal túlsó végén középkorúságát elhagyó, reszelős, rekedtes aggastyánhang hallatszott, aki benyomta a gombot, így az ismeretlen lány gond nélkül bejuthatott az épületbe. Megnyomta a liftgombot is, mely felvitte villámgyorsan a kívánt emeletre, és mikor kiszállt egy fürdőköntöst vett, mamuszban csuszogó, kissé viharvert négynapos borostát viselő ember fogadta.
– Jó napot! – köszönt a férfinak, jócskán megilletődve, hiszen most először találkozott egy olyan emberrel, akiről azt mondták, hogy a nagybátyja.
– Üdvözlöm…
– Bocsásson meg… szóval én… nem mondtam igazat… – kezdte kissé kislányos tétovasággal, mintha felelne egy tanár előtt. Bukósisakját egyik kezéből a másikba tette át, mint aki hezitál.
– Valami baj történt?! – kérdezett rá a biztonság kedvéért a férfi.
– Igazság szerint… nincs semmi baj… azazhoz… talán… nem is kellett volna ide jönnöm… – marcangolta önmagát a csinos lány.
– Talán valami probléma van a csomagokkal…?! – érdeklődött megértőn, barátságosan a középkorú férfi.
– Hát… szóval… szeretném elmondani, hogy igazából miért is jöttem… – kezdett neki tartós húzavona után.
A középkorú férfi kissé méregetve, gyanakodva nézett végig a csinos, barnahajú, jócskán provokatív, és lázadó természetű lányon, és első látásra nem igazán hitte, hogy bármi jó sülhet ki a dologból, ezért tüstént tett néhány tétova, védekező lépést szándékosan hátrafelé.
– Az apám mindig nagy tisztelettel, és szeretettel mesélt különc, furcsa unokabátyáról… Valósággal a példaképének tekintette Önt… Anyukámtól sajnos hamar elváltak, mert szerintem már az elején tudták, hogy csupán csak mi gyerekek tarthatjuk ideig-óráig össze egyébként is ingatag lábakon álló párkapcsolatukat…
A középkorú férfi még mindig furcsán méregette a vadóc lányt, ám időközben megpróbált emlékezetében kutatni, hogy vajon honnan is ismerhetik egymást?!
– …A húgom itt volt pár éve egyik karácsony után a kora délutáni órák környékén, és állítólag Ön csupán csak akkor merészkedett elő a dolgozószobájából mikor már búcsúzkodtak az apám és élettrársa.
– Bocsásson meg hölgyem, de sajnos még mindig nem világos, hogy mit szeretne?! – tárta szét kicsit kétségbeesetten a kezeit.
– Az apámat Borkai Krisztiánnak hívják, és a nagyobbik lánya vagyok a legelső házasságából! – jelentette ki nem kis büszkeséggel a hangjában, majd kezet nyújtott:
– Lívia vagyok, de tessék csak egész nyugodtan Liának szólítani.
A férfi kicsit tétován rázott kezet a fiatal, felnőtt, határozott vadóc lánnyal.
– Ó, hát mi tagadás te aztán jócskán felnőtt lettél, hallod-e! Emlékszem, amikor utoljára láttalak a nagymama fényképein úgy körülbelül öt-hat éves lehettél…
– Hát az már jó régen volt… Kérem szépen, ha lenne rám egy kis ideje dumálhatnánk inkább odabent?! – kérdezte szomorkásan kérlelve a férfit.
– Persze, természetes dolog. – nyitotta ki lakása ajtaját, hogy beengedje a ritka vendéget.
– Ha nem gond akkor inkább levenném a bakancsomat…
– Természetesen. Várj csak! – A férfi máris visszament a lakásba, és kihozott egy háromlábú széket, amire a csinos, fiatal lány könnyedén lehuppanhatott.
Így legalább nem volt szükséges erőlködnie.
– Ez nagyon rendes Öntől! Köszönöm szépen. – hálálkodott, és még egy furcsa mosolyféleséget is sikerült megeresztenie, amitől csak még kifejezőbb, még intenzívebb lett arcának keresztmetszete.
– Csak egészen nyugodtan. Úgy se rohanunk sehova.
Amikor a fiatal vadóc lány végre sikeresen kikötözte, majd levette a bakancsát, és fekete zokniában belépett a lakásba már rögtön az ajtó meletti kis dolgozószoba kuckón akadt be a szeme, és persze a rengeteg sok könyvöm, melyek az évtizedek során felhalmozódtak. Mintha az ember – legalább is –, egy létező könyvtárba, és nem otthonba lépett volna be.
– Hú, és én még mennyire utáltam a Kőszívű ember fiaiból olvasónaplót írni hatodikban! – jegyezte be szellemeskedve.
– Hát… pedig úgy vélem az ember rendkívül sokat tanulhat a könyvekből. Bár kétségtelen, hogy a mostani posztmodern világ nem kedvez éppen a kiművelt emberfőknek.
– Sajnos… – értett egyet minden szavával.
– De nyugodtan foglalj helyet a nappaliban, vagy néz kicsit körbe! Érezd otthon magad! – invitálta kedvesen. Érződött a férfin, hogy valóságosan is felcsigázta a tudat, hogy egy rég nem látott rokonának felnőtt lányáról van szó.
– Köszönöm szépen… – felelte félszegen, majd előbb a nappalit vette szemügyre, aztán lépésben végighaladt a hatvannégy négyzetméteres lakás jóformán minden aprócska szegletén.
Annyira kíváncsi volt erre a különös, különc remetére, akiről valóságos furcsa legendák keringtek szűkebben vett családja körében, hogy muszáj volt óhatatlanul is tüzetesen szemügyre vennie minden aprócska részletet, vagy tárgyat, melyek kifejezték a férfi hangulatát, személyiségét, és jellemét.
Miközben bement a hálószobába – ahol szintén egy mennyezetig ágaskodó, mahagóniborítású könyvespolc roskadozott főként szépirodalmi, és történelmi könyvekből figyelmét megragadta, hogy itt bizony mindennek megvolt a maga helye.
A kötetek – kivétel nélkül –, mind egy szálig ábécé sorrendben lettek kategórizálva, és egyetlen aprócska bakapehely vagy por nem látszódott sehol, pedig jószerivel voltak itt antikvár kötetek is, melyeket vélhetően anno pár száz forintokért vehetett vevőjük.
Találomra leemelt egy kötetet, és csak úgy szórakozásból úgy csinált, mintha olvasgatna.
A férfi visszajött a kiskonyhából, és észrevétlen szemmel tartotta a lányt, arra az esetre, ha felülkerekedne benne a kisördög, és ne adj’ isten bármit is eltulajdonítana. Ti. történt már ilyesmi azokkal, akiknek bizalmat szavazott, aztán rutul, és galád módon becsapták őt.
– Megkínálhatlak esetleg egy kis csipkebogyó teával, vagy üdítővel?! – kérdezte.
– Köszönöm a tea most jó lesz…
– Máris hozom… - azzal újból visszament a konyhába, hogy egy adagot megmelegítsen a mikroban.
– Tessék parancsolni! Kedves egészségedre! – nyújtotta át a porcelánbögrét a gőzölgő itallal.
A vadóc lány azonnal egy hatalmasat kortyolt, de kis híján majdnem az egészet a földre köpte, mert a férfi elfelejtette figyelmeztetni, hogy a teát kicsit forróbbra melegítette a megszokottnál.
– Hú… ez aztán forró… - kezdte fújni, majd egy nagyon szépen rendbehozott, és igényes dohányzóasztalkára tette a nappaliban, amikor ott letelepedtek, hogy beszélgessenek kicsit, és ismerkedjenek.
– Ne haragudj… tudod a mikrohullámú sütő folyton vacakol, pedig alig három éve vettem újként… – szabadkozott a férfi, mint aki őszintén megbánta tettének következményeit.
A vadóc lány mégis különös mosollyal nézett rá, mint aki kedvét leli benne, ha valaki őszintén, és bizalmasan fordul feléje.
– Nem, ez is tökéletesen szuper lesz… – foglalt helyet a nappali szobában, és érződött rajta, hogy nagyon sok fontos témát, és dolgot szeretne elmesélni életére vonatkozóan, és mindennél jobban szeretné, ha a furcsa férfi végighalgatná, ezért igykezett türelmes lenni, amíg a férfi is helyet foglal magának.
– …Kislánykoromtól kezdve gyakorlatilag tipikus lázadó, fiús lány voltam… – kezdte mondókáját. – Inkább autókkal, és szuperhős figurákkal játszottam, semmint Barbie-babákkal, és éltem-haltam volna, ha egy fiús banda tagja lehetek, persze ez szinte sosem jött össze. – kisebb vegyes szomorúság jelent meg hangszínében, ahogy igyekezett emlékei közt kutatni. – Aztán ott voltam a szülinapi zsúrok is, amikor a nagyiék jöttek, vagy mi mentünk az apámal a vidámparkba, mégis éreztem, hogy a lelkük mélyén lappang valami titkos érzés, amit nem akarnak a gyerekek előtt elmondani. Aztán később elváltam a szüleim, és megint egy vegyes állapot jött létre. Egy hetet anyunál voltunk, egyet pedig apám szüleinél. Szerintem anyukám nem különösebben szeretett engem, mert mindig szóvá tette, hogy tisztára apámra hasonlítok, és ez mély szálka volt mindig is a szívem mélyén… – hangja ismét fájdalmasan csengett, majd jó nagyot kortyolt az időközben kihűlt csipkebogyó teába.
– Végül az én döntésem volt, hogy amit betöltöttem a tizennyolcat abban a pillanatban hátatfordítsak egész addigi életemnek, és megpróbáljak önállóan is boldogulni! Anyám totálisan sík idegbeteg lett, ellentétben apámmal, aki nagyon büszke volt rám, és gyakorlatilag hagyta, hogy mindig a saját fejem után menjek, persze józan paraszti eszemmel! – most nézett rá először a középkorú, borostás férfira, aki némán bólintott párat, mint akit pontosan tudomásul vette a másik emberben dúló kisebbfajta érzelmi viharokat.
– Aztán hamar húsz éves lettem, és pár csajos barátnőmmel jócskán berúgtunk, és majdnem sitre is kerültünk, de mégis úgy érzem, az embernek minden életkorban muszáj lenne számítania bárkire, akiben feltétlenül megbízik, és aki nem veri át, és nem csapja be… – kicsit elhallgatott, hogy a férfi megemészthesse az eddigi hallottakat.
A férfi is kortyolt saját bögréjéből, majd néhány percig izgett-mozgott, akár egy nyughatatlan örökmozgó kényelmes foteljében, amíg eltalálta a kívánt kényelmi pozíciót. Lia csupán csak ezután folytatta.
– Életem legelső fizetéséből vettem egy használt kroszmotort, és élvezem minden percét, még akkor is, ha sokak szemében egy nőhöz nem illik, hogy motorozzon, amikor ott van az autó, de úg érzem, hogy most per pillanat a motor fejezi legjobban az egyéniségemet! Aztán később néhány barátnőm tanácsának engedve pasiztam, de mindig igyekeztem megtartani a három lépés távolságot, és aki túlzásba vitte a nyomulást, vagy csak gerincre akart vágni azt egy kiadós tökönrúgás keretében azonnal dobtam. Később elkezdtem a közgáz szakot az egyik nívósabb egyetemen, de alig másfél év után egész egyszereűn otthagytam a fenébe, mert genyók voltak a tanáraim. Most jelenleg egy csomagfutár cégnél melozok, és már nem valami nagy meló, azért jó volna valamilyen másik munka, ahol kibontakozhatok, persze még fogalmam sincs, hogy mi, de hát az ember ne nagyon válogasson különösen a mostani szemétláda világban, ahol megint a protekció és a sógor-koma-jóbarát triumvirátus divatozik. Nem igaz?!
A középkorú férfi helyeslőn bólogatott párat.
– Hát… szóval egyit gondoltam saját életemből elmesélni… – udvarias felszólításnak tetszett, hogyha már egyszer mesélt bizalmasan saját életéről, most a férfi is tehetne egy kis engedményt és bevonhatná életébe.
– Ez nagyon érdekes kedves Lia… Ha visszagondolok az én életemre, hát bizony-bizony nálam is jócskán előfordultak kisebb-nagyobb kalandok, mégis úgy hiszem az embert minden egyes esetben formálják az események, szociális kapcsolatai, és a szűkebben vett környezete is, mert minden mindennel összefügg.
– Igen, szerintem is. – helyeselt.
– Jó lett volna, ha a diplomaosztóm után megkérhetem a barátnőm kezét, de sajnos ő mást választott, mert később kiderült utálta a szegénységet és a csoró életmódot, ami szerinte engem mindig is meghatározott. Aztán nem is tudom… próbáltam ismerkedni, de az már nem volt ugyanaz, így végül kicsit arról is lemondtam, hogy párkapcsolatom, és családom legyen. – most a férfin volt a sor, hogy saját érzelmi viharaival szembenézhessen.
– Ezt őszintén sajnálom… és azóta nem volt senki, aki ezt a mérhetetlen nagy űrt betölthette volna?! – kérdezett rá nyíltan, egyenesen, őszintén.
– Nézz csak nyugodtan körbe! – mutatott az ágaskodó tonnányi könyvespolcokra, melyek szinte bástyaként vették őket körbe. – Igyekeztem folyamatosan tágítani kulturális, és persze főként irodalmi szintű műveltségemet, de hát az se pótolhat mindent, nem igaz?!
Lia mélyen elgondolkozott a hallottakon.
– Az igazság az, hogy szeretnék külföldre menni, csakhogy megtudjam, hogy milyen is ott az élet, egyáltalában lehetséges-e ott boldogulni, és hasonlók, de nagyon aggódom amiatt, ha elmegyek rögtön történik majd valami szörnyű sorstragédia, és én nem leszek ott, hogy segítsek az adott helyzeten…
– Nincs mit szégyellni, ha az ember fél! Ez egy természetes emberi reakció! Gyakorlatilag az ember saját félelmeivel igyekszik pszichológiailag védekezni a külvilág sokszor irritáló, és veszélyesnek tűnő válaszaival szemben. Ugyanakkor sosem szabadna félnünk sem a változásról, sem a változtatásról, vagy az újrakezdés lehetőségétől, mert idővel saját magunkat fosszuk meg a boldogságtól, és a további esetleges lehetségektől! – nagyon komolykodón, és persze rendkívüli bölcsességgel beszélt, amire óhatatlanul is muszáj volt odafigyelni.
Végül olyan jól elbeszélgettek, hogy időközben ebédidő lett, és a férfi meghívta Liát ebédeljen vele.
Maradt még jóféle bolognai spagetti egy kis reszelt trappista sajttal.
– Jaj, nem szeretnék kellemetlenséget okozni… – szabadkozott Lia, mert önkéntelenül is nagyon hamar megkedvelte a különcködő férfit, és valahogy gyerekes szeretet alakult ki benne.
– Van bőven ennivalóm kedves Lia! Egy-két falat még nem a világ! Meglátod sokkal jobban fogod magad érezni utána!
A férfi megterítette az asztalt szépen; még szalvétát is rakott az evőeszközök alá, és két kristályszerű poharat. Majd felmelegítette a spagetti, húsos szószos tésztát, és kivitte a reszelt sajtot is hozzá.
Asztalhoz ültek, és Lia ragaszkodott hozzá, hogy ő maga szedhessen magának, és a férfinak is, aztán nyugodt körülmények közt enni kezdtek. Lia időnként önkéntelenül is fel-felpilantott a férfira, aki viszont jobbára a saját tányérját bámulta, és inkább az evésre koncentrált. Később Lia ragaszkodott hozzá, hogy a kiskonyhában elmosogathasson.
Talán így próbálta kifejezni, mennyire jólesik zaklatott, kissé viharvert lelkének az a fajta különös gondoskodás és szeretet, melyet a férfival beszélgetve megtapasztalt. Végül az járt a fejében, hogy vajon szülei, és rokonai miért nem meséltek soha erről a férfiról, aki – ha a rokonsági terminológiát vesszük –, szegről-végről a nagybátya is egyben. Persze a válaszokat ezúttal sem tudta megtalálni, mégis valahogy egyre hálásabb lett, és szerencsésnek érezhette magát, hogy egy ennyire különleges, és kivételes emberrel összeismerkedhetett, és kicsit talán még barátságot is kötött.
Már késő este volt, amikor úgy döntött most már ideje indulnia, mert már így is jócskán elrabolta a férfi idejét. A valódi ok persze az volt, hogy olyan mérvű érzelmi telítettség tört váratlanul rá, amit egyedül csakis a magányban, és a négy fal között volt képes rendbe rakni. Vette a sötét bukósisakját, megköszönte a férfi idejét és türelmét, majd kezetfogott nagybátyával és leliftezve a földszintre felpattant motorjára és hazament.
Amikor hazaért nagytestű kutyája engedelmes hűséggel várta őt a bejárati ajtónál. Azonnal megsimogatta, megvakargatta füle tövét, majd megetette, mert az állat kora délelőtt óta nem igazán evett semmit, bár kivolt neki készítve szinte minden, ami egy állat gondozásához elengedhetetlenül szükséges. Lia gyorsan bedobta magáról fekete bőrcuccait, és motoros felszerelését is gondosan berakta az egyik nagyméretű szekrénybe. Kényelmes melegítőt és pólot vett fel, barna haját befűttesgumival lófarokba kötötte, majd lekuporodott a nappalijában, és felkapcsolta kisebbméretű olvasólámpáját miközben igyekezett tüzetesen végiggondolni nagybátyával történt megismerkedését.
Később rendszeresen vissza-visszajárt a különc férfihoz, aki idővel igazi családtagként kezdett viselkedni vele. Liának valósággal életmentőnek bizonyoult ez a sorsdöntő találkozás, hogy jobb, és nemesebb emberré válhasson.

MEZÍTLÁB HOFFMAN VIRÁGCSEREPEIN

Csak lélegzetnyi rés légy,
ahova csak ímmel-ámmal juthat
majd be néhány keresetlen,
kedves szó, ha az érintés,
vagy a Mindenség-mozdulatok
már megszűnni látszottak,
karéj-holdként féltőn
óvd Kedvesed életét,
míg csak megteheted.

Törött Hoffman-cserepeken
kell meztelen lábujjakon
lépkednek, hogy ne törődhess
kicsinyes, kisstílű rágalmakkal,
melyeket a kinti Világ
szór naponta rád.

Mintha nem csupán
önző-makacs Halálod,
de még élő életedet is
másokra vonatkoztatva
élnéd át, csak hogy
ne kelljen szembesülni,
hogy ne csupán széllel
kibélelt ember-roncs
maradj halálodig
– de hallgató csöndek
szájpadlására már
ne ragasszon hiábavaló,
értelmetlen
prédikációt
a hazug-hitvány beszéd.

Vigyázz magadra.
Ne kelljen másoknak
összekaparni,
ha sirályvonalban
zuhanórepülésbe
kezdesz s nem nyílik
ki ejtőernyőd félúton;
tudhatod szánalmas
félelmeid akkor szakadtak rád,
mikor megszülettél,
s kolonc Atlaszi súlyok
húztak volna vissza
placenta-gödrök még
dédelgetni kész sejt-burkai közé,
mert ha egy keveset-élet
üstökös-csillag lezuhan
a Lét peremvidékéről
mindenki értetlenkedve
álldogál s vallatón kérdezgeti:
,,Vajon miért tehette?!”

Arcok hazug-hamis
vásznain szélhámos
csalások völgyét még
megszemlélheted,
persze ezt is csak úgy,
hogy megállítsd önmagadban
a hanyatt-homlok
menekülő kisembert,
aki vacogva retteg
a manipulálható,
megalkuvó érdek-szándékoktól.

Nem az önmagadhoz való
hűség törvénye terít le,
vagy mondd ellent tudatos,
kigondolt érveidre
– de a kezdeményezések
melyekre sosem volt
elegendő kamasz-kedved.

IDEGŐRLÓ KÉTSÉGBEESÉSTŐL A SZÜLETÉSI CSODÁIG

Öt évvel ezelőtt már legalább három magzatát veszítette el. Három kicsi emberkét, akik kapaszkodtak volna az életbe, de még csak öntudatra sem tudtak eszmélni, mielőtt végleg megfosztották őket biológiai uton attól, hogy emberekké váljanak.
Első babáját még akkor veszítette el, mikor egyetemista korában úgy érezte hihetetlenül nagy nyomás alatt áll, és ha nem produkál legalább jó, vagy jeles zárthelyi és szakdolgozatot, akkor a későbbi karrierközpontú élete is könnyedén romba dőlhet. Arról már nem is beszélve, mikor az éppen aktuális napszemüveget viselő, sportos, kigyúrt pasija meghallotta, hogy kisbabát szeretne, csak annyit felelt rá az a vadbarom:
- Eszem ágában sincs, hogy még egy koloncot a nyakamba vegyek! Mit képzelsz bébi?! Nekem bőségesen elegendő vagy te is a hülye idióta ötleteiddel!
Ekkor érezte végleg, hogy betelt a pohár, és még aznap szakított ezzel a jócskán vadbarom idiótával, aki napjai jelentős részét a konditeremben töltötte, és kihasznált jóformán bárkit, akivel valaha is kapcsolata volt.
Mikor elment a kisbabája, mintha szívének egy jelentős részét veszítette volna el. Nem győzte állandó jelleggel, önmarnacoló indulatok közepette vádolni önmagát, és egyre több megválaszolatlan kérdés tornyosult fel agyában: vajon ő hibázott a túlzásba vitt pörgős életvitelével, vagy saját biológiai teste fordult végképp ellene.
– Ne aggódjék ifjú hölgyem! Magácska még nagyon fiatal! Meglássa annyi gyereke lehet még, mint égen a csillag! – mondogatta aggastyánképű nőgyógyásza, mikor a rendelőintézetbe bejelentkezett. Legszívesebben ott helyen megfojtotta volna ezt a folyamatosan jótanácsokkal traktáló, apáskodó embert. Mégis mit gondol?! Elvégre nemsokára harminc éves, és ha nem találja meg az igazi szerelmet, és nem sikerül kisbabát szülnie, akkor majd egész életében nem fogja győzni hallgatni nagyanyja, és anyja sírámait is az élet igazságtalanságairól. Azt már nem! Semmiképp!
A második trimeszter felénél járt a következő embriónál, és úgy érezte ezt most sikerülni fog. Annyira felszabadító, valósággal sugárzó anyai örömök szállták meg, mintha egy védőangyal irányította volna nőiességét, mely folyamatosan azt suttogta lelkének: ,,Nem lesz semmi baj, meglásd! Gyönyörű kisbabát fogsz nemsokára szülni!” A legszarabb érzés mégis az volt, hogy fogalma sem volt, hogy mitől vetélt el ismét. Arra gondolt inkbb kedvesebb, szimpatikusabb nőgyógyászt vált, és megpróbál egy termékenységi klinikára bejelentkezni, hátha a szakemberek csak kitudják deríteni igazándiból miért is ekkora lúzer csődtömeg?!
Volt néhány alkalom, amikor egyenesen valóságos féltékenységi, és irigységi roham tört rá – főként csajos barátnőivel kapcsolatban, akiknek már volt legalább egy-két gyerkőce.
A nagyobb, jelesebb ünepekkel is hadilábon állt, mert amikor közeli családtagjai nem figyeltek oda kiment a fürdőszobába, vagy ráült a vécére és hogy senki se vegye észre alaposan kisírta magát, mint akinek máris rendetlenkednek neuraszténiás hormonháztartása.
– Kicsim? Minden rendben van?! Úgy eltűntél a vacsoránál, csak nem vesztél össze a hogy is hívják barátoddal?! – kérdezte aggodó anyja, aki nem állhatta meg, és még lánya felnőttkorába is szervesen bele-beleszólt, ha megtehette.
– Nem… köszi… anyu… már minden rendben… nemsokára visszamegyek… - válaszolta ilyen esetekben, ami – sajnos az utóbbi időkben –, meglehetősen sokszor előfordult.
Aztán amikor ellenőrizte a szárnyas betétjét érezte, hogy alul jócskán vérzik. ,,Talán valami baj van! A kurva életbe!” – hirtelen olyan ideges és feszült lett, hogy valósággal csillagokat látott a szemei előtt. Mindenkitől elnézését kért és máris rohant be az adott rendelőintézetbe, hogy sokkal kedvesebb, és közvetlenebb nógógyásza semügyre vehesse a megtörtént problémát. Sohasem volt valami vallásos, de magában vagy millioszor imádkozott egy felsőbb hatalomhoz, hogy kímélj meg magzata életét, mert már párat elveszített, és ha így folytatja tovább egyetlen fikarcnyi, pisla reménye sem marad.
– Akkor lássuk csak! – kezdte a harminc év körüli nőgyógyász doktornő a vizsgálatot. – Mikor kezdődött a vérzés?!
– Azt hiszem a karácsonyi vacsora körül… - válaszolta bizonytalanul, mert már semmiben sem lehetett eléggé biztos.
– Akkor most óvatosan megkukkoljuk a magzatot! – A doktornő egy jó hosszú, leginkább egy műpéniszre hasonlító tárgyat kent be valami ismeretlen eredetű hideg zselés krémmel, és máris feldugta a mészájba.
– Lássuk csak a monitorképet! – igyekezet nagyon koncentráltan, nagyon figyelmesen megpusmogni a fekete-fehér felvételeket. – Úgy látom, hogy egyelőre minden rendben van! Gondolom jócskán Önre hozta a frászt! Ugye?! – kérdezett vissza.
– Az nem kifejezés, doktornő… - nem volt örök optimista, és minden szót úgy kellett kinyögnie, mintha bármiféle értelmük volna.
Még most is eszémbe jutott, mikor egymaga üldögélt a rendszerint szándékosan elsütétített szobájában otthon, amikor az egyik unokatesója kislánya elfújta a születésnapi gyertyáit, és felszeletelték a tortát. Amikor a tündéri, imádnivaló, lenszőke hajú kislány elfújta aprócska szájával a gyertyákat és ujjongó boldogsággal hallgatta a szokásos köszöntő dalocskát úgy érezte menten megszakad a szíve, és újfent könnyzáporban tört ki, de úgy hogy unokabátyának, és unokanővérének legalább három és fél órába került mire úgy ahogy megnyugtatták kissé egyébként is hullámzó, és labilis érzelmi kedélyét. Torkig volt már az ismerős alaphelyzettel, miszerint kollegáitól kezdve, barátaikon át egészen az egyszerű átlagemberekig mindenki azt kérdezgette: – Mikor lesz már gyereked? Miért nem vagy határozottabb, vagányabb, temperamentusobb, hiszen szereted a szexet! Aztán egyik sikertelen beavatkozás követte a másikat, míg az anyagi erőforrások egyáltalán megengedték, míg végül úgy érezte muszáj valami értelmet találnia az életének, elvégre csaknem töltheti azzal, hogy állandóan a születésen, kisbabákon és a boldogságon jártatja az eszét.
Aztán egyik alkalommal egy csajos karaoké bulin, ahová igazság szerint egyáltalán nem is szándékozott elmenni az egyik régi barátnője bemutatta egy félénk, félszeg, de annál kisfiúsan jóképű pasinak, akivel mintha azonnal egy hullámhosszon lettek volna, és valósággal egymás szavába vágva igyekeztek az este folyamán egymást túllicitálni a történetek mesélésében, hogy amikor a karaokezás véget ért, és mindenki hazafelé vette az irányt ő és az ismertlen jóképű pasi, mintha nem akartak volna szétvállni.
– Szeretnéd, hogy hívjak neked egy taxit? – érdeklődött kedvesen, mire a Pasi tétován egyik lábáról a másikra állva jócskán hezitált, hogy elfogadja-e a szívélyességet, vagy inkább megoldja saját maga, végül úgy döntött elfogadja.
– Miért is ne!
Beültek a taxiba, mely négyszáznegyven forintos fuvardíjjal kulminálta fix tarifáit, és amíg tartott az út be nem állt a szájuk, annyira, hogy amikor a taxi megállt a nő lakása előtt a nő jelentőségteljesen odafordult a pasi felé:
– Figyelj, tudom, hogy ez meglep, de érzek valami fontosat veled kapcsolatban, és bár nem szokásom, de szeretném, ha feljönnél a lakásomra egy kicsit! Persze csak, ha te se bánod! – annyira jólesett ezt kimondania, mintha egy mázsás terhet szakított volna le mostanság nagyon szomorú, zaklatott és dühös szívéről.
– Ahogy akarod! – A pasi követte őt fel a liften a megfelelő emeletig, majd egyszer csak azt vette észre, hogy lábujjhegyre áll pipeskedve, hogy az alig százhatvannégy centis magasságával megtalálja a pasi félig telt alsó ajkait és szenvedélyesen, kiéhezetten megcsókolhassa. Aztán a dolgok mintha egyik pillanatról a másikra csak úgy megtörténtek volna és már mindketten hevesen vetkőzni kezdtek, és a hálószobán kötöttek ki, ahol szenvedélyesen szeretkeztek.
Később máris furdalni kezdte a lelkiismeret, és persze a tartós bűntudat: ,,Mit képzelt magáról, hogy az első útjába kerülő, vaditóan jóképű férfival máris szexuális kapcsolatot létesít?! Talán tényleg lehet a természet törvényeiben valami, amivel a gondolkodó ember ritkán veheti fel a versenyt!” – töprengett miközben hajnal felé némán bámulta a mennyezetet, mert képtelen volt tovább aludni. Amikor beköszöntött a reggel és friss kávét főzött a férfi nem győzött bocsánatot, és elnézést kérni, ami tegnap éjszaka történt.
– Nézd csak! Én rettenetesen sajnálom, ami kettőnk közt megtörtént, de… fantasztikus volt… - bökte ki.
– Szerintem pedig nem volna szabad szégyenkeznünk olyasmi miatt, ami csak a felnőttekre tartozik! – jelentette ki néminemű furcsa, szokatlan éllel a hangjában, amitől úgy festett a dolog, mintha teljesen szokványos mozzanata lenne ez az egyébként is felnőtt, normális életének.
– Figyelj csak! Nekem most melóznom kellene… úgyhogy… maradjunk annyiban, hogy majd keressük a másikat… – szabadkozott, akár egy megszeppent kisgyerek, mert időközben bevetette minden körmönfont csábos nőies trükkjét, hogy megvillanthassa babonázó szexis testét a lenge női pizsama alatt.
– Biztos, hogy menned kell már szépfiú?
– Jaj, kérlek… ne nézz így rám, mert kezdek beléd szeretni… – szabadkozott tovább, de már fel is ötözött sebtében tegnap levetett ruháiba, felhúzta fél olaszbőr cipőit, és azonnal sietve elment a lakásból.
– Hát ez eléggé gyorsan ment, akárcsak a hálószobai szex! – nyugtázta ezúttal hangosan.
Később észrevette, hogy nem jött meg a havi vérzése, amitől megint csak kisebbfokú, tartós pánikhangulat lett rajta urrá.
,,Jaj ne! Már megint újra megfog történni vele az, ami már eddig is mindannyiszor megtörtént?! És persze lehetséges, hogy már megint elfogja veszíteni azt, amit mindennél jobban szeretne ezen a világon?!” – Aztán, amikor azonnal berohant a klinikára, hogy a doktornő megvizsgálja kiderült, hogy végre megfogant az embrió.
– Nemsokára kisbabád lesz! – közölte vele a fiatalos, energikus doktornő, és hihetetlenül nagy kő esett le a szívéről. Végre valahára láthatatlan fohászkodása úgy érezte meghallgatásra talált, és kegyesek voltak hozzá az égi hatalmak.
– Most még a kezdeti stádiumban vagy. Egyelőre haladjunk csak szépen fokozatosan, és remélhetőleg semmi görcsölés, stressz, vagy rúlizgulás. Minden olyasmi, ami árthat a fejlődésben lévő magzatnak.
– Igen, megértem! Talán jó lenne kivenni pár nap szabadságot a munkahelyemről… – javasolta mintegy spontán saját magának.
– Igen, az nem fog megártani. Kapcsolódj ki nyugodtan, és azért ehetnél valami jó kis hízlaló kaját, mert most már két ember helyett kell majd enned! – hívta fel figyelmét az alapos doktornő.
– Természetesen! Az nagyon jó lesz… - könnyel telt meg kifejező, mogyoróbarna szeme, és úgy érezhette, hogy csak ritkán tud parancsolni feltóduló, jócskán hullámzó érzelmeink.
– Akkor várlak sok szeretettel a következő esedékes vizsgálaton! És kérlek csak semmi fölösleges stressz, vagy egyéb lelki-fizikai megterhelés. – hívta fel nyomatékosan a figyelmét a közvetlen, és nagyon is szimpatikus doktornő, mikor kiment a rendelőhelyiségből. Még be kellett úgy is ugronia a munkahelyére, hogy közölje a vezetőséggel, hogy muszáj szabadságra mennie, mert hirtelen sorsdöntő dolgok történtek, melyeket rendbe kell tennie. Isten ments, hogy megemlítse, hogy végre anyai örömök elé fog nézni, hiszen legkivált mostanság kivétel nélkül minden multicég előszeretettel vállt meg főként azoktól az alkalmazottaitól, akikről kiderült, hogy kismamák, vagy boldog családanyák. Ki tudja miért?!
– Csak nincs valami bajod Lindám?! – érdeklődtek egyszerre többen is a cég munkatársai közül, ám ő udvariasan igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy csupán csak több pihenésre, és feltöltődésre van szüksége, hogy később megújjult energiákkal újra munkába állhasson.
Arra gondolt, hogy azt a jófej, kisfiús arcú pasinak is szólnia kellene, hogy terhes, elvégre ő volna születőfélben lévő gyerekének az apja. Így felhívta csajos barátnőjét, aki eredetileg a bulit tartotta, és ahol – anno –, ők ketten jócskán összemelegedtek.
– Szia Szandikám! Hogy s mint vagy! Ne haragudj, hogy zavarlak, de megtudnád adni annak a nagyon jóképű, kisfiúsarcú pasinak az elérhetőségeit, akivel a bulin találkozhattam?! – hangja kicsit reszketővé vált, mint aki nagyon izgul a válasz miatt.
– Szia drágám! Persze, semmi vész! Már dobom is át neked SMS-ben az elérhetőségeit! Jól vagy szívem?! Olyan furcsa a hangod! – kérdezett rá. Mivel legjobb barátnőjéről volt szó óvatosan megemlítette, hogy nemsokára történni fog valami eddig hányatott, és persze totálisan viharvert életében, ami után egészen más szemmel fog saját és mások életére is tekinteni.
– Csak nem terhes vagy???? – csodálkozott.
– De ez hétpecsétes titok! Top secret! Érted?! Egy szót se senkinek! Nem akarom, hogy világgá kürtöljük, mert az eddigi terhességeim nem végződtek valami jól!
– Ó, persze bocs! Megértelek! De hadd gratuláljak nagyon őszintén!
– Kösz, nagyra értékelem! – Köszönte meg miközben máris pityegett az okostelefonja és SMS-üzenetben megkapta a jóképű, kisfiús pasi összes elérhetőségét. – Meg is jött az üzenet! Akkor majd még dumálunk! Addig is légy jó, és szép napot! – köszönt el sebtében.
Máris bepötyögte a telefonba a pasi számát, és türelmet erőltetve magára várta, hogy valaki felvegye. Végül öt kemény percbe telt mire az ismerős, kellemes hangú férfihang beleszólt a telefonba:
– Halló… tessék… ki az?!
– Halló… szia! Biztosan már nem emlékszel rám! Tudod én vagyok az a jópofa csaj, akivel lefeküdtél… - kezdte nem mindennapi beszámolóját.
– Szó sincs róla! Emlékszem! És, hogy vagy?! Minden rendben?! – érdeklődött barátilag.
– Hát… szóval… az a helyzet… ne borulj ki… terhes vagyok… és csak szeretném, ha tudnád… hát ennyi…
Mintha megszakadt volna a hívás, mert a vonal túlsó végén dermedt, néma csend volt halható.
– Halló? Ott vagy még?! – kérdezett rá a biztonság kedvéért.
– Ö… persze… hogyne… Ez fantasztikus, hadd gratulálok gyorsan! És szeretném, ha tudnád, hogy bármire amire szükséged van előteremtem csak szólj nyugodtan…
– Nos, ami azt illeti! Amennyiben akad egy-két szabad perced az életedből egészen nyugodtan elkísérhetnél majd terhességi vizsgálatokra, terhes tornára, és persze ha majd elfolyik a magzatvíz akkor bevihetnél a kórházba is! Vagy ez túl sok egyszerre?!
– Nem, dehogy is! Épp ellenkezőleg! Őszintén örülnék neki! – a pasi hangján valami lélektani belső nyugalom áradt szét, mely kellemesen, bizsergetően hatott Lindára is.
– Hát akkor majd felhívlak még mikor kell mennem a következő szűrő vizsgálatra. Addig is legyen szép napod! – búcsúzott tőle!
A férfi még nagyon szeretett volna mondani valami jólcsengő, biztató szöveget, de Linda addigra már kinyomta az okostelefonját, és megpróbált kicsit ellazilni, elvégre az utóbbi öt-tíz évben nem igazán jutott ideje jóformán semmire sem, hát még önmagára. Most valósággal mámorosan belerészegedett a pillanatba, hogy bátran berakhat a DVD-lejátszóba egyszerre akár öt romantikus filmet is, persze egymás után, és kedvére nassolhat kedvenc csokis és egyéb csemegéi közül, mert a kutya se figyeli olyankor a hirtelen, és könnyedén felszaladó kalóriákat, ha egy nő terhes, és anyai örömök elé néz.
A következő vizsgálat alig három hét múltán jött el, és Linda felhívta születendő babája apukáját, hogy volna-e kedve elkísérni őt.
– Szia! Lenne kedved elkísérni a dokihoz?! – érdeklődött.
– Természetesen! Csak mondd, hogy hol lesz a találkozó, és máris repülök!
– A címet elküldtem SMS-ben, könnyedén odatalálsz, ha a belvárosban vagy!
– Én arra gondoltam nagyon szívesen elvinnélek autóval, ha nem jelent gondot!
– Nekem az is megfelel! A dunapart közelében lakom! Tudod vannak azok a modern, környezetbarát társasházi ingatlanok!
– Igen, tudom, hol van! Akkor adj nekem huszonöt percet, és máris ott vagyok! – a férfi kikapcsolta okostelefonját, autóba vágta magát és már száguldott is nőhöz, aki gyerekét várta.
Kettesben mentek szürővizsgálatra, és miközben Lindát újfent megkukkolták egy műpéniszre emlékeztető, hosszú, acélszínű tárggyal, úgy fogták, szorongatták egymás kezét, mint a kamasz szerelmesek.
Így mentek a dolgok mind a kilenc hónapon át, majd amikor elfojt Linda magzatvize, és megindult a tulajdonképpeni szülés, alig öt és fél órával később egy makkegészséges, több mint háromkiló ötven dekás kislányt sikerült világra hozniuk.
Linda újfent jócskán meghatódott. Boldogságának könnyei nem csupán a kisbabájának szóltak, de talán mindenkinek, és mindennek, ami eddig valaha is történt vele, és bár meglehetősen viszontagságosra és fájdalmas kálváriákra hasonlított az út mejen végigment immáron végre nem volt egyedül, mert rátalált az őszinte, és igazi szerelmi érzés.

SPONTÁN FOGADALMAK

Még mielőtt bármi is történhetett volna az adott színpadon később kiderült, hogy a tulajdonképpeni előadás már javában elkezdődött. A legtöbb színész friss egyetemista volt, akik tojáshéjjal még a seggükön lavírozta a sűrűn tömött széksorok közt, mert – mint később kiderült –, ez egy kísérleti jellegű előadás volt, aminél lényeges szempont, hogy a színészek mintegy kvázi a kedves közönség tagjait is rendre bevonják az előadás folyamatába, ami bizalmasan, és köztünk legyen szólva oltári nagy hiba, hiszen főként a magyar nézők többsége kellemes közönyösített tunyaságban, és álomkorral a szemén szenved végig egy-egy fergetegesnek beharagozott előadást, és mindenhez annyi köze sincs, mintha őt magát érné ilyen-olyan kisebbfajta inzultus.
Máté és Rita éppen úgy középtájt foglaltak helyet, és mindketten rendkívül izgultak. Persze Máté kicsit mindig igyekezett túlreagálni bizonyos dolgokat, melyek a legtöbb átlagember számára merő természetességgel hatottak. Nem véletlenül, mert Máté mikor bátorkodott megemlíteni az örökösen cserfes, szókimondó, és persze rendkívül kíváncsiskodó Ritának, hogy annak idején 2002-ben sikertelen felvételi vizsgát tett az SZFÉ-n Rita valósággal nem hitt a saját fülének, hogy egy annyira tutyimutyiskodó, és furcsán különc pasi, mint Máté egyáltalán hajlandónak mutatkozott megpróbálkozni a színészi pályával.
Aztán mintha a színészek egyenesen kiszurták volna őket. Talán a közvetlen szimpatikusságuk kelthette fel ,,egyeseknek” a figyelmét, mert az egyik fiatal, és persze zsiniálisan tehetséges színésznő máris tett egy meglehetősen furcsa fél fordulatot, és szabályosan kiragadta az éppen tartalmas eszmecserét folytató Mátét a széksorból, aki – mondani sem kell –, olyannyira megrémült az ismeretlen, új szituáció okán, hogy hosszú percekig mintha katatón állapotba került volna.
– …És akkor kedves közönség most pedig egy eredeti drámai monólogot hallgathatnak meg… - a szépséges, fiatal színésznő egy kartonból ragasztott mikrofont dugott Máté orra alá, mintha abba kellene beszélnie, és miután Máté meg se mert szólalni a döbbenettől a színésző máris feltalálta magát: – Úritök uraság párbeszéde következik! – jelentette be ünnepélyes meghitséggel, majd a már így is jócskán patakzó verejtékben úszó Mátét felcipelte magával a színpadra, ahol mintha mindenki csak erre a váratlan reakcióra lett volna elkészülve.
– Tehát akkor! Úritök uraság azt képzeli, hogy a világ szép és jó hely, és hogy a valóság csupán csak látszat és illúziók összessége? Eltaláltam?! – kezdett nyilvános faggatózásba a csinos színésznő.
Máté érezte, hogy muszáj volna mondania, vagy felelnie valamit, legyen az akár még egetrengető, szánalmas idiótaság, mert így ismételten a nyilvános megszégyenítést fogja kockáztatni, amit viszont már kisgyerek kora óta mélységesen elítélt, és egyenesen utált.
– Ö… abszolút… - csúszott ki a száján kissé féloldalas félszeg nyegleséggel, mint aki máris karót nyelt.
– Tehát akkor kedves Úritök uraság abban azért egyetértünk, hogy maga is csupán egy a sokból, aki minden bizonnyal eljár dolgozni, és igyekszik szorgalmas munkával megkeresni a napi kenyérre valót, de mégis úgy érzi soha az életben nem lehet teljes, tökéletes a szánalmas élete, hiszen az alapvető élelmiszerek is négyszeresébe kerülnek immár, és ha hól látom – itt tett egy színpadias mozdulatot, és mintha csak megakarta volna mérni a férfi derékbőségét egy mérőszalaggal máris méricsékélni kezdte derekát. – Húha! – fordult a közönséghez. – Itt bizony elkellene egy kisebbfajta nullkalóriás, zsírszegény diéta!
Úgy tűnt az első nyilvános megalázás révbe ért, mert a hahotázó, röhögcsikélő közönség valósággal tombolt és valóságos taksvihar alakult ki a fiatal színésznő jócskán próvokatív, és számító megjegyzéseire. Mint akinek ténylegesen az volt a célja, hogy a közönség egy tagjából komplett, totálisan kegyvesztett lúzer-idiótát varázsoljon.
Máté szerencsétlenségére érezte, hogy egyre szomorúbb lesz, és már nem is tűnt olyan jópofa tréfának, és viccnek ez az egész.
– Úritök uraság szerint az élet egy romantikus ábránd, ahol mindenki boldog lehet, és persze az életnek van értelme is, és egyetlen fizetésből bőségesen elegendő elvegetálgatni egészen a nyugdíjig, vagy még tovább, ha a lehetőségek úgy hozzák! Eltaláltam?! – már megint azt a gyerekes kartonból készült mikrofont sikeredett az orra alá dugnia, holott már így is sík ideg volt.
Egy másik fiatal színész, minthacsak a sors akarta volna Ritát hívta fel a színpadra, így Máté végre kicsit fellélegezhetett.
– Kedves közönség jómagam elhoztam Úritök uraság kedves feleségét, aki a fogyókúra után meglehetősen csinosra és dögösen szexire vette a figurát. Legszívesebben én is bebújnék az ágyikójába! – nyalta meg élvezettel az ajkait a színészficsúr, mire Rita kissé vegyesen, furcsán nézett rá, mint akit valósággal sokkolt az információ, bár nagyon is valószínű, hogy az eredeti darabnak is a tartós, váratlan meghökkenés volt az eredeti célja.
– Akkor tehát kedves Úritökék! Megkérjük Önöket, hogy házastársakként üdvözöljék egymást egy tetszetős, aprócska romantikus csók formájában! – szólította fel őket szabályosan a színész, mire Rita gyöngéden simogatni kezdte párja arcát, majd egy alkalmas pillanatban megcsókolta.
– Elég lesz ám drága Úritökné! – szólította fel most a fiatal színésznő Ritát. – Hagyjon másnak is lehetőséget! – most úgy tett, mintha szándékosan lependerítené Ritát a színpad egyik sötétebb végébe, majd ő is kezelésbe vette Máté ajkait, és egy álcsókot adott a jócskán megszeppent Máténak, aki persze nem tudta mire vélni a dolgokat, így a nézők számára igencsak hatásos volt a csattanó.
– Hú! kedves Úritök uraság! Ezt nevezem! – bontakozott ki a színésznő az álcsókjelenetből. – Nem is tudtam, hogy dolgozó átlagember létére ennyire jól ismeri a női lélek rejtett titkait. – majd a közöség felé fordultában azonnal meg is jegyezte: – Viszont sürgősen vegyen magának mentolos cukorkát, mert meglehetősen büdös a szája, és engem anyám úrilánynak nevelt!
Máté egyszerre volt leforrázva megszégyenítésében, és ugyanakkor az előadás további részében, mint valami emberi robot csupán csak tengett-lengett. Ellentétben Ritával, aki megpróbálta kielégíteni a közönség igényeit, és persze minden ujdonságra és kísérlezetésre kapható volt, így amikor az előadás cirka tizenöt perc után végetért, mert még más párokat is meg kellett invitálni egy kis mókázásra Máté és Rita kéz a kézben vonult le, miközben Máté mindvégig lehajtott fejjel igyekezett titkolni szomorúságát és könnyeit a nézők előtt.
Amikor ismét helyet foglaltak Rita folyamatosan babusgatta, simogatta párját, és igyekezett tréfálkozni, meg viccelődni vele, de sajnos hasztalan, mert Máté most úgy festett, mint akit ebben a percben totálisan bedarált egy mérhetetlenül megalázó, és szánalmas élethelyzet, és ezt – előbb-utóbb –, Rita is könnyedén észrevehette.
– Édesem, nem történt semmi baj! Nézz rám! Imádlak, és szeretlek, és felejtsd el, hogy felhívtak a színpadra! Próbáld úgy felfogni, hogy jó kis tréfa volt!
– Biztos említettem már, hogy annak idején én is színésznek készültem eredetileg, aztán a mostoha élet sajnos másfele sodort… – hangja egyszerre volt megtört, szomorú, és gyerekesen naiv, mint aki még szeretne hinni a csodákban.
– Igen drágám! Már többször is hallottam tőled! Mit tegyek, hogy kicsit megvigasztalhassalak, és jobb kedved legyen, mint azelőtt?! – kérdezte párját, amint a ruhatár felé lépkedtek, majd amikor átvették ruháikat és elkészültek kiléptek a színház impozáns épületéből, hogy aztán megkeressék Rita parkolóban felejtett autóját, mert Máténak kicsit szálka volt a szemében, hogy így negyven éves fejjel még mindig nincs jogosítványa.
– Tudod mit, szívem?! Most hazamegyünk, és főzök neked valami isteni finomat, utána pedig huncutkodunk, és szerelmeskedünk! – jelentette ki az álomszép, felnőtt nő, és karakán határozottságát dicséri, hogy Máténak – bár sosem vallotta volna be –, még nagyon is imponált az ajánlat.
Az alig fál órás út alatt csupán a 80-as 90-es évek nagy világslágereit hallgatták az autósrádióban, és Rita még dalra is fakadt, csakhogy párja minél jobban feloldódhasson, és elfelejthesse a színházban történteket. Aztán amikor végül nagyjából este háromnegyed tizenkettő körül hazértek már annyira kimerültek voltak, hogy jobbnak látták gyorsan letussolni, és bebújni az ágyba, hogy egy kiadósat és hosszút pihenhessenek.
Másnap aztán mivel Máté mindig is koránkelőnek számított óvatosan lefejtette mellkasáról a még szuszogó párját, hogy felrakhassa az aznapi kávéadagját, és talán még magának is csinálhasson egy Dolce Gusto kapszulás forró csokoládét.
Később háromnegyed hét körül kómás, enyhén csipás szemekkel, és szerteszét álló, szalmaboglyaszerű hajával, fürdőköntösben párja is megjelent a kiskonyhában.
– Szia drágám, jó reggelt! Hogy sikerült az alvás? – érdeklődött még enyhén álmosan, de kedvesen s miközben jóízűen kávéadagját kortyolgatta Máté is forró csokiját hörpintgette.
– Köszönöm kérdésed édesem! Hát… vegyes felvágott… igazság szerint nagyon nehezen tudtam csak lenyugodni, mert hát… az adrenalin valósággal tombolt a testemben… - vallotta be lehajtott fejjel, mint aki valami nagy rosszaságot művelt, és rajtakapták.
– Szegénykém! Meglásd a mai nap fantasztikus lesz, majd meglátod! – titokzatoskodott sokat sejtetően a nő.
– Hát… talán igazad lehet… Együtt indulunk, vagy inkább szeretnél egyedül menni…?!
– Ne butáskodj! Van még az autóba elegendő benzin, majd én beviszlek! És nem nyitok eről vitát!
– Rendben van! szeretnél reggelizni?
– Farkaséhes vagyok! Talán egy könnyű omlett megteszi!
Máté már ütötte is fel az elviekben tanyasi tojásokat, melyeket egy szupermarket polcairól vásároltak. Azt mondják, hogy minél alkonyszínűbb a tojássárgája annál ízletesebb a tojás, ám most kókadt halványnapsárga színűek voltak a tojások, ami arra utalt, hogy a tyúkokat, melyek ezeket a tojásokat tojták tápszerekkel, és mesterségesen hízlalták fel, hogy minél több profithoz jussanak a őstermelők.
– Két tojás elég lesz?
– Az remek lesz!
Máté tüstént felütötte a serpenyőbe a két tojást és élvezettel bámulta, hogy sercegve, enyhén pattogva máris sülni kezdtek. Enyhén megsózta, megborsozta, nem nagyon, mert Rita nem túlzottan rajongott a fűszeres ételekért ellentétben Mátéval, aki jó fűszeresen szerette az ennivalókat, mert szentül vallotta, hogy minden ételnek egyedül csak így lesz igazán íze.
Amikor mindketten végeztek a reggelivel Rita pillanatokon belül csinosan, és elegánsan felöltözködött, míg Máté szokásos farmer, ing, és zakó összeállítást választotta, elvégre most csupán csak a munkahelyen kellett megjelenni, és nem valamilyen ünnepi, vagy – adott esetben –, formális összejövetelen.
– Várj édesem! Megigazítom a nyakkendődet! – Rita lábujjhegyre állt, hiszen Máté százkilencvennyolc centijével legalább kétszer akkora volt, mint ő, és pipikedve megigazította neki a félrecsúszott nyakkendőjét.
– Így már fantasztikusan nézel ki! – cuppanós puszit adott, és még szerencse, hogy csókálló rúzst használt, különben Máté égett volna, mint a sülttök.
– Köszönöm, drágám! Te is szenzációs bombázó vagy!
– Tudod nekem mindig nagyon jó, és kifimomult ízlésem volt, szinte minden területen! – jelentette ki büszkén.
– Hát azt nem is kétlem!
Mindketten beültek Rita kocsijába és elmentek munkahelyeikre.
A nap meglehetősen gyorsan elrepülni látszott. Rita az ebédszünetben felhívta egyik kedvenc csajos ismerősét, aki egy esküvői szalonban dolgozott, és remek dolgokat volt képes akár pillanatok alatt elkészíteni. Rita esküvői ruhát próbált, és mivel csajos barátnője pontosan kiismerte ízlését már el is készült azzal a sugárzóan álomszép hófehér ruhával, melyet Rita viselni szándékozott. Amikor mindennel készen állt felhívta párját, hogy jöjjön a munkahelyére. Máté kissé megijedt, hogy tán valami baja esett barátnőjének, és villámgyorsan a metrón elment Rita munkahelyére, ahol legnagyobb megdöbbenésében Rita menyasszonyi ruhájában fogadja őt.
– Készen állsz édesem?! – kérdezte tőle, és nem volt nála boldogabb ara, és nő a földön.
– Ö… azt hiszem… - nyelt egy nagyot, mert jócskán váratlanul érte a dolog.
Aztán úgy ahogy voltam átmentek az egyik közeli anyakönyvezetőhöz, és bejelentkeztek polgári szertartásra. Amikor egymás ujjára húzták a két darab, tetszetős, törtarany karikagyűrűt mintha valósággal máris új értelmezést nyert volna eddigi párkapcsolatuk. Ritának egyik barátnője volt a tanúja, míg Máté elhívta egyik gyerekkori barátját. Később már férj és feleségként léptek ki az épületből, és legelső útjuk kávézó étterembe vezetett, ahol jócskán megbámulták a vendégek, és jóformán mindenki Ritát menyasszonyi ruhájában. Persze az étteremtulajdonos is azonnal előjött a semmiből, és rögtön ünnepi lakomát készítetett a számukra, elvégre micsoda egy frenetikus reklám, hogy az ifjú pár éppen az ő éttermét nézte ki magának, hogy csapjanak egy kis esküvői vacsorát.
– Az ifjú pár természetesen a ház vendége! – kötötte minden felszolgáló, és pincér lelkére, míg a legtöbb vadidegen vendég, – akik között –, azért szép számmal akadtak külföldi turisták is előszeretettel gratuláltak az ifjú párnak, és sok boldogságot kívántak nekik.
Máté talán életében nem volt még ennyire boldog és elégedett, és talán kezdte végre felfogni, ha az ember olyasféle lelkitársat talál, aki igazán szereti, az a világ minden kincsénél többet ér.

VAKOND-LELKEK KAPARÁSZÁSA

Most mindenki tudhatja:
iszap bénít meg,
s tartósnak becézett homály.
Szent sáska-révületben kell,
hogy kivilágos kivirradtig,
nullától huszonnégy óráig
eszement hangyaboly-dáridókban
nyüzsögjön a sok agymosott
tömeg-ember, tátott fűrészes
cápafogak vicsorítnak
halálos versengés gyanánt
egymásra ha kell szüntelen.

Dobbanó szívekben
rendre szükséges volna
bizonyos kút-felismerés;
most alibit szükséges
biztosítani minden még
manipulálható megalkuvónak.

Ránk szakad zokogtató
szahara-sivárság,
mely már egyébként
is régóta sajátunk volt,
szakadékok s homlokzatok
csattannak össze,
akár különcködő
Kolombusz-tojások
keringő lelkiismeretek tavában;
mert alig vehető észre
immár a testekbe
fúródott mihaszna
Jelen segítségkérése.

Sokan inkább úgy vannak vele,
hogy inkább megmaradva
a kaptafánál inkább
hallgatások tornyai felé
veszik az egyetemes irányt.
Megváltások vihar-nyelvén
szólít mindenkit tett
s alamuszi cselekvés,
miután a nemesebb
alázatot régen elfeledték.

A Lét nyíló-csapódó
bezárt ajtain, mint
szorgalmas vakondokok
titkos alagútakon át
még átfurakszik
egy-egy szőrszálhasogató,
karakán hazugság-gyáros.
Most mint akasztott
áruló ide-oda felakasztja
észérveit empátia-tolerancia;
miféle tátongó
Kharübdisz-gödrök
peremén szükséges
az embernek még
egyensúlyoznia egyáltalán,
hogy önmaga valódi
hely-értelmét meglelje itt?!

Didergő révületben
gubbasztanak csontváz-karmú
fák tetején büszke hollók.
Lucskos homokdűnék
közé bekúsznak csúszómászó
férgei tékozló múltnak.

S míg odafönt arany pazarlás,
dőzsölés füstölög
a lélek barlangmélységébe
súlytalan hullik
vissza a szándékosan
elfelejtett igazi értelem
s gondolat becsülete.
Mert most még egyre
inkább jócskán illatozik,
mint valami tetszetős
trágyakupac
a tartós rothadás.

ELVARRATLAN SZÁLAK

Apjához való kapcsolata – mondjon, vagy higgyjen bármit is a világ –, örökké sebezhető, és törékeny marad. Hat éves volt, amikor imádott anyukája örökre lelépett ebből a kapcsolatból. Csak arra lett figyelmes, hogy egyre több alkalommal küldik be a gyerekszoba hihiénikusan elzárt, totális sötét magányába, és persze egyre többször veszekedtek meglehetősen sokszor akár még bagatell dolgokon is.
– Apuci! Ma anyunak kellene óviba vinnie! – jelentette ki a korai reggelinél, mert az egész család koránkelő volt, és ez előbb-utóbb természetes módon rá is átragadt.
– Anyunak most nagyon sok dolga akadt, és be kellett mennie a dolgozóba! Emlékszel kicsim, hogy megbeszéltük, hogy a felnőtteknek sokszor vannak halaszthatatlan, és nagyon fontos dolgaik, de ez még nem jelenti azt, hogy nem imádunk téged! – Apja érezte saját szavain, hogy hárítja a valódi igazságot, azonban mégse merte kislányának ezt megmondani.
– Ma én viszlek az óviba, és ha jó kislány leszel hazafelé kapsz egy szép ajándékot! Na, mit szólsz?!
Egyelőre bólintott, és mert szeretett jó kislány lenni, aki szót fogad, és ezért mindig dicséretben, vagy épp jutalomban részesült nem szólt semmit. Engedelmesen tűrte, hogy apja betegye őt a hátsó ülésen lévő gyerekülésbe, majd miután gondosan, és alaposan becsatolta autóval elvitte a közelben lévő óvódába.
Kora délután aztán a kislány máris gyanakodni kezdett, és a világért el nem mozdult volna az épület ajtaja elől, mert nagyon hiányzott már neki az anyukája, és megakarta várni őt. Még a csendes pihenő ideje alatt is szándékosan úgy csinált mintha csak épek hogy behunyta volna a szemét, mert képtelen volt megnyugodni.
,,Biztosan történt anyuval valami – gondolta. Csupán csak a felnőttek nem hajlandók megmondani, hogy mi lehet a baj!” – töprengett.
Aztán kora délután fél három magasságában megint az apja jött érte, és kedvesen elbeszélgetett az ovónénikkel, és a dadusokkal is, majd kéz a kézben sétáltak ki az ovodából, és elmentek egy menő játékboltba, ahol olyan játékot választhatott, amilyet csak akart, mert apja így szerette volna jóvá tenni azt a bűnét, amiért anyukája már nem jött vissza többé.
– Anyunak nagyon sok dolga lehet… - jegyezte meg csupán csak halkan, egérkehangon a hazafelé vezető úton.
– Sajnálom kisangyalom! Anyuci megígérte, hogy amint lehet telefonál, de most tényleg nagyon sok munkája van! – nézett bele vigasztalón a visszapillantótükörbe az apuka, és vette óvatosan titokban szemügyre kislányát. – De rajongásig imád és szeret téged, és ezt sose felejtsd el!
Később lefekvésnél, és esti mese olvasásnál hamar elaludt. Mintha a fokozatos idegesség és nyugtalanságra való hajlam kiszívta volna aprócska szervezetéből a lelki energiákat is. Mély álomba merült, és csak remélte, hogy holnap újra megpillanthatja majd imádott anyukáját.
De sajnos holnap sem bukkant fel anyukája, és aztán a napokból hetek, majd hónapok lettek, majd pedig hosszú, kissé kacifántos évek, és valahogy tudatosodott benne, hogy csakis saját magára számíthat. Így senkit sem lepett meg, hogy fiatal kora ellenére hamar az önállósodás útjára lépett. Már egyedül is megtudta példának okáért melegíteni a gyorsfagyasztott krumplit és előre bepanírozott fasírozottat a mikrohullámú sütőben, vagy mirelit pizzafalatkákat sütött, és mire apja délután hazaért munkahelyéről elég szépen elboldogult sok mindennel.
Aztán nyolc évvel később, amikor betöltötte a tizennégyet és amolyan igazi vagány, vadóc, lázadó típus lett belőle, aki barátságaira nagy súlyt fektet, és megvédi azt, akik a barátai, és már a fiúk felé is kacsintgatni kezdett édesanyja hagyott egy telefonhívást az apjának, hogy szeretné látni ,,kislányát” és hogy hol és mikor találkozhatnának. Végül a gimi előtti kiseb téren jött létre a személyes találka és a mindig csinos, és még mindig fiatalos asszonynak valóban leesett az álla amint végigmérte lányát, akiből hihetetlenül karakán, és temperamentumos kamasz lány lett.
– Szervusz kicsim! Ugye tudod, hogy ki vagyok?! – kérdezte félve, hátha az eltelt évek kitörölték lánya emlékei közül.
– Igen… szia… anyu… - rebegte félénken, mintha egy másik vadidegen emberrel kellene beszélgetnie.
– Fantasztikusan csinos vagy! Hogy megnőttél! Nahát! – lelkesedett anyja és érződött, hogy őszintén, és komolyan is gondolja, amit mondd.
– Ahogy látom te viszont semmit sem változtál! – jegyezte meg píkírt, gyilkos iróniával hangjában a kamaszlány.
– Édesem… tudod… sajnos apáddal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, és… egyszereűn már nem bírtam tovább… megérted?! – nézett óceánkék szemeivel valósággal könyörgő tekintettel, hogy lánya igenis értse meg a dolgok bonyolult összefüggéseit.
– Miért mentél el se szó, se beszéd?! Tudod, hogy mennyire rettegtem, és féltem éjszakákon át, hogy mi bajod történhetett?! – Egyszerre zúdította rá minden haragját, ellenállását, megmaradt lelkében gondosan elzárt sebezhető fájdalmát.
– Kicsim… hidd el, hogy… nem volt választásom… de ha lehetett volna magammal viszlek… - próbálkozott, de hasztalan, mert a haragos kamasz lány maga előtt keresztbe tette a kezét, és nagyon úgy tűnt, mint aki támadásra készülődik.
– Tudod mit, anyu?! Már lezártam életem ezt a fejezetét! Most mennék a dolgomra, ha megengeded! – azzal már indult volna is, hogy kiszellőztesse a fejét egy kiadós lakótelepi gyaloglással, amíg a gimiből lakásukig hazaér.
– Édesem, drágám! Nemsokára kész felnőtt leszel, és… ne tégy semmit, amit később majd meg kell bánnod… - fogalmazott kissé rejtélyesen, és titokzatosan.
A kamaszlány lelassította határozott, kimért lépteit, majd hátrafordult:
– Tudod mit?! Igazad van! Inkább nem mondok semmit! Legyen szép napod, szia! – búcsúzott tőle, majd elindult gyalogolva, és otthagyta az anyját hadd rágódjon csak egészen nyugodt szívvel azon, hogy miért pont így kellett indítania egy meghittnek gondolt beszélgetést kamasz lányával.
Először úgy tervezte, hogy gyorsan rejtekutakon menve átvág az egész lakótelepen, és – ha szerencséje van –, sikeresen kikerülheti a fölösleges leszólításokat, mert azért meglehetősen nagy rajongótáborra, és ismerősökre sikerült szert tennie, különösen az utóbbi pár évben, amikor egy szedán autó lassított mellette:
– Marianna! Most azonnal szállj be az autóba! – követelte tőle az anyja, ám a mérges kamasz lány ügyet sem vetett rá, és baktatott tovább bakancsát és a főként a földet bámulva.
– Kérlek szépen… ne lökj el még jobban magadtól… - hangzott a nagyon szomorú, és megviselt kérés, és erre már muszáj volt valamit lépnie. Megállt, kinyitotta az anyósülés felüli oldalt, és beült az ülésre, majd becsukta az ajtót, mire anyja gázt adott.
– Minden oké a gimiben?! – próbálkozott anyja egy kis idő után egy ártatlannak tetsző kérdéssel.
– Ha esetleg arra gondolsz, hogy tetszik-e bárki is, akkor az a válaszom, hogy igen tetszik egy fantasztikus srác, és igen vannak csajos barátnőim! Most boldog vagy?! – hangjában még mindig ellenérzés és haragos fájdalom bújkált az elvesztegetett évekért.
– De hát ez fantasztikus dolog! Nagyon büszke vagyok rád! Tudom, hogy most fel vagy dúlva, és valószínűleg a pokolba kívánnál, de biztos vagyok benne, hogy számtalan kérdésed van, amire szeretnél választ kapni! – nézett rá, miközben igyekezett a vezetésre is koncentrálni.
– Ha már kérdezed igen! Tudom, hogy a felnőttek dolgai bonyolultak. Erre akkor jöttem rá, miután a másnap is apu jött értem az ovódába, és nem te. Tudod vádoltam, és elsősorban önmagamra haragudtam, mert azt hittem miattam történt, hogy te kiléptél az életükből… Aztán ahogy egyre nagyobb lettem rájöttem, hogy neked is megvoltak a maga féltett titkai, és hogy a párkapcsolatod tönkre ment. Számos olyan barátnőm van, akinek szintén elváltak az ősei, de a szülő-gyerek kapcsolatot egy pillanatra se vágták el, vagy szakították meg! – hangja nagyon mélyről, sebzett lelkéből tört elő, mintha számon akarta volna kérni anyától a tetteit.
– Ebben teljesen igazad van… annyira sajnálom… szeretnék változtatni rajta, persze csak, ha te is akarod… - próbálkozott.
– Az majd még kialakul! – vágott gyilkos daccal vissza, mint akinek ehhez minden joga megvan.
Elérkeztek a lakótelepi lakás utcácskájába, ahol még mindig laktak, hiszen nem volt módjuk és lehetőségük tovább költözni.
Marianna kiszállt a kocsiból, majd jelentőségteljesen visszafordult:
– Nincs kedved üdvözölni aput?! – kérdezte.
– Édesem… talán nem kellene… - szabadkozott az anyja. Érződött remegő, hezitáló hangján, hogy megviselték a múlt eseményei.
– Ahogy gondolod! Akkor… szia! – Marianna fogta magát, előkeresve lakáskulcsait lépett be a társasházba, miközben az anya gázt adott és máris elhajtott.
Legközelebb az érettségit megelőző ballagáson tűnt fel, amikor Marianna nagyon elegáns ruhát kapott az apjától, aki egyfolytában a videokamerával szerencsétlenkedett, hogy immáron felnőtt lányát minél előnyösebb pillanatokba sikerüljön lencsevégre kapnia.
Amikor a nagytekintélyű igazgató minden végzős diáknak gratulált Marianna és csajos barátnői összeálltak a bájos csoportképhez, és a kamasz lány ekkor fedezte fel anyja autóját, mely mindvégig ott várakozott az iskola parkolójában.
– Figyuztuk csajok! Menjetek csak nyugodtan előre! Nekem valami fontosat el kell intéznem! – válaszolta barátnőinek, akikért tűzbe ment volna. Megindult hatalmas ballagási virágcsokorral, és vállán fityegő tarisznyájával a parkoló felé. Anyja persze rögtön kiszúrta, hogy egyenesen felé közelít. Legszívesebben rögtön beletaposott volna a pedálba, hogy még csak ne is találkozzanak, de hát hogy nézett volna ki, hogy a saját, fantasztikus nagylányát nem üdvözli.
– Szia anyu! Hogy s mint vagy?! – kérdezte tőle, amint bekukucskált a félig lehúzott autóablakon.
– Szia drágám! Sokszor gratulálok! Fantasztikusan csinosan áll rajtad ez a ruha! Nagyon megható volt, hogy ennyien szeretnek…
– Hát… nagyon köszönöm… te is egészen nyugodtan odajöhettél volna, de ha nem akarsz! Mindenesetre nagyon örülnék neki, ha most felugranál kicsit, mert lesz egy estebédféleség. Olyan ünnepségféle!
– Ez nagyon jól hangzik… - szabadkozott, aztán látva lánya esengő, és vágyakozó arcát mégiscsak meggondolta magát és elfogadta a meghívást.
Amikor kettesben autóval hazamentek és végre az anyuka is felment lányával az emeletre, Marianna apja jócskán megdöbbent, hogy újra látja feleségét.
– Sziasztok! – üdvözölte őket, majd feleségéhez fordult: – Te hogy kerülsz ide?!
– A felnőtt lányunk hívott meg, de el is mehetek! – jelentette ki.
– Jaj, apu! Muszáj nektek ilyenkor is veszekedni! Bírjatok már magatokkal az ég szerelmére! – intette le őket, hiszen ez volt életének egy fontos mérföldköve.
– Igazad van kicsim! Ne haragudj! Akkor gyerünk be, mert már lehet is asztalhoz ülni!
A lakást Marianna csajos barátnői is segítettek kissé puccosan, és sikkesen feldíszíteni.
– Nahát! Ezt nevezem! Fantasztikusan néz ki a lakás! – lelkesedett.
– Azért a barátnőidnek is volt hozzá köze! – jegyezte meg az apuka.
– Igaz is! majd megköszönöm nekik!
– Azzal ráérsz! Most pedig együnk egy kicsit! Farkaséhes vagyok! – azzal már vette is ki a sütőből az ízletes pulyka és csirkesültet, vajas, tejszínes krumplipürét, ami Marianna egyik kedvence volt, és persze sok más finomságot.
Jóízűen eszegettek, majd amikor végeztek az anyuka bizalmasan félrehívta lányát. Együtt lementek a parkolóba, mert az asszony is készült egy kisebbfajta ballagási ajándékkal, amit autójában hagyott.
– Ezt neked vettem! Remélem tetszik majd! – nyújtotta át a kis dobozkát.
– Anyu… ez egy vagyonba kerülhetett! – nézte meg alaposan a kis dobozt, amiben egy tetszetős aranynyaklánc volt, rajta egy medállal.
– Ezt így illik! És te mindent megérdemelsz! Fantasztikus nő lettél!
Marianna reszkető kézzel vette ki a kis dobozból az aranyékszert, majd hagyta, hogy anyja a nyakába akassza. Meghatottan ölelték meg egymást, majd váratlanul az anyja valami bagatell elfoglaltságra hívatkozva beszállt az autóba és elment. Marianna azt se tudta, hogy mire vélje anyja meglehetősen szokatlan viselkedését.
Később kisebb fejtörést okozott, mert egyszerre három egyetemre is szeretett volna jelentkezni. Az egyik volt a közgazdagságtudományi kar, míg a másik egy divattervezéssel foglalkozó iskola, míg a harmadik a színművészeti, ahol dramaturg és filmkészítést szeretett volna tanulni. De hová is menjen?! Egyáltalán hogyan fogjon neki?! – töprengett magában.
Amikor a postás végül a nyár vége felé bedobta a három felvételi értesítőt Marianna szíve majdnem kiugrott a helyéről. Kiderült, hogy mind a három helyre felvették, már csak tőle függött, hogy hova szeretne majd menni.
Legjobb csajos barátnőivel ült le kicsit dumcsizni, hogy megvitassák maguk közt a kényes dolgokat, végül aztán Marianna a filmkészítés mellett döntött, ugyanis csajos barátnői is – akárcsak az apja –, előszeretettel tanácsolták neki, hogy hallgasson mindig a szívére, és akkor nem lesz semmi baj. Később dokumentum, és művészfilmeket is készített vizsgaanyag gyanánt, és minden tanára megvolt vele elégedve. Amikor átvehette a diplomáját anyja újból felbukkant az életében, és hajszál pontosan ugyanaz a jelenet játszódott le, mint a ballagása alkalmával.
– Szia kicsim! Nagyon büszke vagyok rád!
– Szia anyu! Nagyon köszönöm!
– Kicsim! Szeretnék bemutatni neked valakit! Kérlek légy megértő, és kedves! – Az anyuka egy negyven év körüli férfit mutatott be, akinek szokatlanul furcsa gyerekes mosolya volt, és meglepően udvariasan viselkedett, mert kezetcsókolt, amikor Mariannát üdvözölte: – Nagyon örülök a találkozásnak kedves Marianna! És sokszor gratulálok!
– Hát… nagyon köszönöm…
– Ó, bocsánat! Dr. Acsay Roland vagyok! Ügyvéd! – mutatkozott be.
,,Így már minden világos volt! Szóval anyja lecserélte apját egy menő ügyvédre, csakmert az többet hozhat a konyhára!” – gondolhatta, aztán amikor alaposan megnézte mind a két ember arckifejezését, hogy mennyire sugárzó, őszinte, bizalmas szeretettel, és kedvességgel fordulnak egymás felé könnyen kitalálhatta, hogy anyja végre révbe érhetett és megtalálta az igazi boldogságot, ami apjával – úgy tűnt –, nem jött össze.

SZIESZTA AZ ISMERETLENBEN

Valahogy immel-ámmal vettem tudomásul, hogy nincs rá szükség. Ti. hogy feleslegessé vált nem csupán az eredeti szakmájában, mint gépész-lakatos, de sajnos a magánéletében is, mert imádott, kissé házsártossá lett felesége az utóbbi öt-tíz évben mintha megkövetelte volna, hogy egy évben minimum három-négy alkalommal vigye el őket nyaralni. És persze hogy nem a méregdrága kacsausztatónak elkeresztelt magyar tengerre gondolt, vagy a Margit-szigetre – de egyenesen a Maldív, vagy valami egzotikus Fülöp-szigetekre, ahol az ember naphosszat akár kedvére heverészhet a tágas, széles napernyők árnyékában, és a dús levelű pálmafák alatt, anélkül, hogy bárki leszólná, hogy miért nem dolgozik.
– Egész álló évben csak idehaza tespedünk, és nem megyünk sehova! – bosszankodott mérgében az asszony. Mostanság bőségesen elegendőnek bizonyult cirka öt másodperc is, hogy valami kiadósan kihozza őt a labilis, és kellőképp ingatag béketűréséből. – Bezzeg a Baloghék! Ők nemrég vettek új Lexus RB terepjárót, és megjavítatták az egész tetőt. Te pedig arra is képtelen vagy, hogy kérj a főnöködtől egy kis előrehozott fizetésemelést! – most már az asszony odáig ment, hogy széles csípőjére tette a lapát kezét, és egyre szúrósabb, vadabb szemekkel kezdte méregetni kissé meghunyászkodó, gyáva, tutyimutyiskodó férjét. – Pedig szegény anyám mindig mondogatta nekem, hogy miért nem inkább orvos, üzletember, vagy ügyvédhez mentem inkább feleségül. Ehelyett éppen téged kellett, hogy kifogjalak! De ennek most vége! Itthagylak, és felölem azt csinálsz magaddal, amit csak akarsz! Megyek anyámhoz! Még jó hogy nem született gyerekünk! Most őt is megviselné ez a lelki tortúra. – jelentette ki karakán magabiztossággal, és meg se várta, hogy férje megpróbálja megmagyarázni a helyzetet, miszerint: éppen ma rúgták ki általános költségkímélés, és hatékonyság miatt állásából a felbűszített asszonyság fogta tetszetős, gurulós utazóbőröndjeit, és kiköltözött abból a kis egérlyukszerű önkormányzati lakásból, melyet a kilencvenes évek derekán kaptam a helyi önkormányzattól.
– De hát… édes kis kagylócskám… - próbált a férfi felesége lelkére beszélni, ám minden maradék próbálkozása totális kudarcra volt ítélve. Aztán egyik külföldön kamionozó cimborája – aki most történetesen ideiglenesen hazalátogatott felhívta telefonon, és szólt, hogy estefelé felugrik pár órácskára, hogy egy kiadósat dumáljanak.
Az este hamar leszállt, ősz közepe lévén.
– Szevasz Tónikám! – fogott kezet egyik barátjával. – Mi újság? Feleséged hogy s mint van?! – kérdezte, amint cipő nélkül belépett a lakásba, mert nagyon jól tudta, hogy a pedáns tisztaságra mindig is kényes volt régi ismerőse.
– Szervusz Ákos! Jaj, ne is kérdezd! Itthagyott, és azt mondta már Hétfőn elakar válni, amint kinyit az a nyüves hivatal. Hát most ezt add össze!
– Hát öreghaver! Őszintén sajnállak! De hát csodálkozom, hisz annyira szuperül megvoltatok, és rajongásig imádtátok egymást! Mi az ördög történhetett?! – tárta szét mindkét kezét a barát.
– Szerintem egy idő után már csak azért jártam haza, hogy a fizetésemmel neki elszámoljak! Szerintem megutálta azt, hogy sosem leszek képes a karrieremben előrrébbjutni, és most tessék! Ott vagyok, ahol a part szakad, mert képzeld csak azt mondták, hogy leépítések várhatóak, és inkább most rúgnak ki, semmint majd később!
– Hú, basszus! – eresztett meg egy káromkodást, amit elfogadottnak itélt a mostani nagyon is kritikus helyzetben. – Ez azért kurvára gázos ügy!
– Nekem mondod! Most fogalmam sincs, hogy mi a jó büdös fenét kellene kezdenem az életemmel, meg hogy egyáltalán mit kellene csinálnom! Van ötleted?! – nézett rá kíváncsi, kérdő tekintettel.
– Figyel öreg! Én most kamionozom már egy ideje! Nyugodtan mondhatom, hogy megjártam főként Nyugar-Európát! Ha gondolod szívesen elviszlek bárhova! Legalább egy kicsit kimozdulsz, és világot láthatsz! Öregem! El se hinnéd, de az olasz és a spanyol csajok csak úgy méregetik, meg rebegtetik is az egzotikus szempilláikat az emberre!
– Hát azt elhiszem! – sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolhatott volna, aztán alighanem úgy volt vele, hogy miért is ne.
– Vágjunk bele! Elvégre mit veszíthetek?! Nyomorultabb már nem lehet az életem! – szögezte le!
– Pajtás! Nem szabadna ennyire magadra venned a történteket! Élj szívből, és persze fél vállról! Annyit mondok, ahogy nekem még a héten van egy kis dolgom, de ha neked megfelel Szerdán indulok vissza külföldre! Addig szeggy össze néhány ruhát, meg dolgot, amit magaddal szeretnél hozni!
– Hú! Hát nagyon köszönöm a segítséget! Ez most tényleg nagyon jól jött! – valósággal bensőségesen rázott kezet régi jó barátjával, mert úgy érezte, hogy az életét menti meg.
Mire szerda hajnal lett Tóni minden szükséges holmit összecsomagolt egy nagyméretű sporttáskába, majd egyesével elbúcsúzott egész lakásától, mondván; ki tudhatja egyáltalán meddig is lesz majd távol. Ákos egyetlen perccel sem késett. A hatalmas monstrumszerű kamion csikorgó kerekekkel fékezett le a lakótelep autóparkolójánál, és úgy tűnt prüszkölt is egyet, amikor Ákos kiengedte a légszivattyút.
Antal gondos alapossággal ellenőrizte, hogy lakása áramtalanítva van-e, és hogy a vízvezetékek elvannak zárva, hiszen a legkevésbé sem szeretett volna ebből a fejére még egy újabb kiadós galibát örökösen házsártos szomszédai részéről, majd lement lifttel a földszintre, és kilépett az épületből, ahol jóformán egész gyerekkorát, kamaszéveit, majd fiatal felnőttéveit is töltötte.
– Jó reggelt!
– Szevasz öreg! Hát te aztán jó felpakoltál hapsikám! – viccelődött máris Ákos, aztán alig egy kézzel megfogta a súlyos sporttáskát, majd behajította az egészet a kamion utastere mögé, ahol neki is volt egy amolyan háló, pihenő kuckója.
– Pattanj be az anyósülésre öreg, és máris tűzünk, mint a vadlibák, mert sok meló vár ma még ránk! – szabott rövid határidőt a nosztalgiázásra barátja, mire Antalt sem kellett félteni, mert pufók teste ellenére valósággal légiesen szökkent fel a méretes kamion belső ülésére és első dolga volt, hogy a biztonsági övet jó szorosan magára kösse.
– Indulhatunk pajtás?! – ült be Ákos is, és máris megnyomta előbb a piros gombot, majd elfordította a slusszkulcsot, mire a böhöm nagy, termetes járgány valósággal felbőgött, akár egy vadállat, akit a legszebb álmaiban zavartak fel.
– Előbb Ausztriában kipakoljuk a cuccokat, és felszedjünk a következő rakományt, aztán jöhet egy kis olaszország, és az uticél most Madrid lesz! – közölte, majd máris egy elegáns kanyarral kikanyarodtak az autóparkolóból.
– Remélem elkerüljük a dugókat, mielőtt totálisan hazavágnák a közúti közlekedést! – fogalmazott egyértelműen. Szerencsére profi sofőr volt, aki pontosan ismerte a főváros hatékony kerülőútvonalait, hogy a forgalmasabb helyeket szándékosan kikerülje, így nagyjából cirka negyven percet vett igénybe, mire elhagyták a főváros határát, és rákanyarodhattak a Bécs felé menő autópályára.
– Még szerencse, hogy feltankoltam autópályamatricákból! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel. – Szerintem ez is csak fölösleges pénzbeszedés és egyedül csak arra jó, hogy lenyúzhassák az autósokról még a bőrt is.
– Igen, ebben lehet valami… – töprengett el egy pillanatra Tóni, amint a villámsebességgel elsuhanó fákat és természetet figyelte az ablakból. Még csak épek hogy pirkadt, amikor a kamion már vagy száznyolcvan kilométerrel rákanyarodott az autópályára.
– Meglásd drága barátom! Tudok jó pár helyet, amitől máris sokkalta jobb kedved lesz, és a hölgyek is nagyon rendesek! – kacsintott feléje ravaszkásan mosolyogva Ákos, mint aki már szakértője bizonyos dolgoknak.
Így is több mint öt és fél órába telt mire elérték az osztrák-magyar határt. A határőr jó haverja volt Ákosnak, így kölcsönösen kezetráztak, váltottak pár odvarias, formális szót saját családtagjaikról, majd minden jót kívánva egymásnak a határőr továbbengedte őket.
– Látod pajtás! Így kell ezt! Semmi kecó, csak haver-komaság! Nincs értelme tökölni, meg germózni az egyszerű emberekkel! Igaz-e?! – fordult egy másik jóval tágasabb, és felszereltebb autópályára rá, mely egyenesen olaszok felé vitte őket.
A dimbes-dombos, fantasztikusan vadregényes táj Tóniban valósággal honvágyat ébresztett. Bár néhány évvel ezelőtt szó volt róla, hogy mi lenne, ha ő is külföldön vállalna munkát, akkor még azt gondolhatta hogy főnökei majd valami kompenzáció néven felajánlanak majd neki egy kiegészítő munkakört, amivel szépen lehet keresni. Aztán hamar rá kellett döbbenie, hogy ez jóformán merő lehetetlenség.
– Nem vagy éhes, pajtás?! Én most majd megdöglenék gy szaftos, szalonnás hambugerért! Talán Klagenfurtnál megállhatnánk harapni valamit! – javasolta.
– Jó ötlet! De hoztam szendvicseket is kérsz, esetleg! – azzal máris belekotort egyik szatyrába, melyet kezében szorongatott és kihalászott belőle két fonnyadt, szalámis-sajtos szendvicset, melyből egyet máris barátja felé nyújtott.
– Nagyon kösz haver! Ezzel legalább kihúzom pár órát! – Ákos nem zavartatta magát, máris egy akkorát harapott a kissé összement szendvicsbe, mint aki valósággal ki van éhezve, és mohó étvágyával alig három másodperc alatt az utolsó morzsáig elpusztította, majd fogott egy kétliteres ásványvizes palackot és egyet hajtásra kiitta az üveg majdnem háromnegyed részét.
Nemsokára elérték az olasz Alpokat, aztán kicsit megálltak, hogy ejtőzzenek, és kifújják magukat. Ákosnak néhány árut kellett átvennie, majd a kamion vagonjába pakolnia. Tóni máris segítségére sietett, mert úgy gondolta ennyivel tartozik, és mert ez a legkevesebb.
– Nagyon kösz haver! Már készen is vagyunk! Ez a cucc megy szépen Spanyolországba. – zárta be gondosan a konténert, majd mindketten visszaszálltak az utastérbe, és újból nekiiramodtak a kilométerfaló autópályáknak.
Végül több mint tizenkét-tizenhárom óra múlva érkeztek meg Barcelonába, és Ákos máris átvette bermudanadrágját, mely afféle fürdőöltözetként is funkciónált, majd kiszállt a kamionból, és akár egy ujjongó kisgyerek máris eszevezett iramban szaladni kezdett a tenger felé, hogy csobbanhasson egyet a fárasztó út után.
Tóni kicsit tartott tőle, hogy azért biztos, ami biztos alapon mégiscsak jobb lett volna bezárni a kamiont, elvégre bűnözők, és tolvajok bárhol előfordulhatnak. Így sporttáskával kezében ő is kiszállt, majd komotosan átvette fürdéshez használt rövidnadrágját és szép komotosan megindult a tengerpart felé. Míg Ákos vigan lubickolt, és akár egy nagytestű bálna szájából prüszkölte a levegőbe háton fekve a vizet, addig Tóni megelégedett a tenger nyaldosó hullámaival is, mert azt vallotta semmit sem szabad túlzásba vinni, mindent csupán csak mértékkel illik.
Időközben a levegő hőmérséklete egyre hamarabb, és radikálisabb ütemben felemelkedett harminckilenc-negyven fok közelében, amitől Tóni valósággal úgy érezhette, hogy egész pufók uszógumis teste egy hatalmas, izzó vaskályhába pácolódik, ahonnét nincs kiút.
Ákos kijött a tengerbőr, és azonnal leheveredett a perzselő aranyhomokba.
– Ez isteni volt Tónikám! Egész nyugodtan csobbanhattál volna egyet! De ha nem, nem erőszak a disznótor!
– Azért így is pompás és lenyügőző látványt nyújt! Jó volna itt élni, ahol minden sokkalta másképp van mint odahaza.
– Hát pajtás! Meghiszem azt! – helyeselt barátja. – Ismerek egy-két fantasztikus helyet, amit szeretnék megmutatni. Előbb leadjuk a fuvart a városban, aztán máris belevetjük magunkat az ereszd el a hajamat bulizásba! – javasolta.
Mivel már jócskán késő délre járt az idő, és Tóni is kezdett megéhezni azt javasolta, hogy előbb üljenek be egy amolyan pénztárcabarát étterembe, ahol olcsó, de kiadós adagokat adnak a turistáknak. Ákos szerencsére ismert ilyen helyeket.
Gyorsan beültek egy büféféleségbe a tengerpart közelében, ahol remek sült halakat, tengeri herkentyüket, és tarisznyarákot is lehetett kapni. Sültkrumplit és rákfasírtot rendelt Ákos.
– Öreg tudom, hogy te a magyar kajákhoz vagy szoktatva, de ha megkóstoltad ezt a gusztosos rákfasírtot mást már nem is akarsz majd enni! Kóstold csak meg! – ínycsiklandó illatok terjengtek már így is a sós tengeri levegővel elvegyülten. Tóni azonnal megkóstolta és valósággal élvezte az idegen ízeket.
– Ez tényleg nagyon finom!
Volt még a büfé körül két bronzbarna bikinis bombázó, akik mintha egyenesen flörtölni szerettek volna velük, mert mind a két hölgyemény szempilláikat rebegtetve úgy mosolygott, mint a vadalmák. Ákost sem kellett félteni. Mint később kiderült jó pár embert ismert a helyiek közül, így nem volt meglepő, hogy máris felpattant az asztaltól, és odament a hölgyek asztalához, hogy üdvözölje őket, és hogy kicsit elbeszélgessenek. Az angol és a spanyol keveréknyelven folyt a társalgás, majd Ákos intett Tóninak is, hogy tápászkodjon fel, és üdvözölje legalább a gyönyörű nőket.
– Kedves barátom! Ezek itt Izabella, és Florencia! Mondjad nekik, hogy Olá! Ez annyit tesz sziasztok!
Tóni mind a két nő felé meghajtotta magát úriemberek módján, majd mindegyiket Olával üdvözölte. S míg Ákos vitte a szót a társalgásban a gyönyörű szexis nők le nem vették volna a szemüket Tóniról.
Később Ákos mindjárt megbeszélt egy villámrandit velük a következő napok egyikére. A két álomgyönyörű hölgy mintha kicsit még kérette is volna magát, hogy külföldiekkel randizhatnak.
Amikor végeztek a könnyed tengeri ebéddel úgy döntöttek sétálnak egyet, és Ákos legalább megmutathatta kedvenc helyeit.
Antal rengetegszer igyekezett átgondolni magában, hogy vajon mi volna a jobb megoldás?! Tovább menni, vagy maradni? Esetleg valamilyen munkalehetőség, vagy elfoglaltság után nézni. Végül úgy határozott, hogy megbeszéli az egész dolgot legjobb barátjával Ákossal; nem mintha egyszál maga képtelennek bizonyult volna döntést hozni.
– Hát öreg haver! Én csak egyet mondhatok! Vágj nyugodtan bele az új, ismeretlen dolgokba. Elvégre veszíteni, már nem veszíthetsz. És különben is, lehetséges, hogy pont spanyolhon lesz majd az az ország, ahol sikeresen sikerül elindítanod valamit, ami meghatároz téged. Láttad azt a két gyönyörű nőt ugye?! Biztos vagyok benne, hogy egyik sem tud ellenállni a te kissé furcsán különc udvarlási szokásaidnak.
Így történt, hogy a megbeszélt randi találkára a két jóbarát együtt érkezett, és Ákos volt az, aki furcsa angol-spanyol-magyar keveréknyelven igyekezett tolmácsolni azt, hogy Antal mit szeretne majd itt csinálni. S bár a két álomszép nő – kezdetben legalább is –, jókat derült, és nevetett a dolgokon, mégis egyre érdeklődöbbek, kíváncsibbak, és fogékonyabbak lettek a kibontakozófélben lévő ötlet hallatán.
Így történt, hogy Antal új életre rendezkedett be Spanyolországban, és megpóbált nem csupán boldogulni a szürkének nevezett hétköznapjain, de szerencsés úton még a szerelem, és egy új párkapcsolat is rátalált.

VAKOND-LELKEK KAPARÁSZÁSA

Most mindenki tudhatja:
iszap bénít meg,
s tartósnak becézett homály.
Szent sáska-révületben kell,
hogy kivilágos kivirradtig,
nullától huszonnégy óráig
eszement hangyaboly-dáridókban
nyüzsögjön a sok agymosott
tömeg-ember, tátott fűrészes
cápafogak vicsorítanak
halálos versengés gyanánt
egymásra ha kell szüntelen.

Dobbanó szívekben
rendre szükséges volna
bizonyos kút-felismerés;
most alibit szükséges
biztosítani minden még
manipulálható megalkuvónak.

Ránk szakad zokogtató
szahara-sivárság,
mely már egyébként is
régóta sajátunk volt,
szakadékok s homlokzatok
csattannak össze,
akár különcködő
Kolumbusz-tojások
keringő lelkiismeretek tavában;
mert alig vehető észre
immár a testekbe
fúródott mihaszna
Jelen segítségkérése.

Sokan inkább úgy vannak vele,
hogy inkább megmaradva
a kaptafánál inkább
hallgatások tornyai felé veszik
az egyetemes irányt.
Megváltások vihar-nyelvén
szólít mindenkit tett
s alamuszi cselekvés,
miután a nemesebb
alázatot régen elfeledték.

A Lét nyíló-csapódó bezárt ajtain,
mint szorgalmas vakondokok
titkos alagutakon át
még átfurakszik
egy-egy szőrszálhasogató,
karakán hazugság-gyáros.
Most mint akasztott áruló
ide-oda felakasztja észérveit
empátia-tolerancia;
miféle tátongó Kharübdisz-gödrök
peremén szükséges
az embernek még egyensúlyoznia
egyáltalán, hogy önmaga valódi
hely-értelmét meglelje itt?!

Didergő révületben
gubbasztanak csontváz-karmú
fák tetején büszke hollók.
Lucskos homokdűnék közé
bekúsznak csúszómászó
férgei tékozló múltnak.

S míg odafönt arany pazarlás,
dőzsölés füstölög
a lélek barlangmélységébe
súlytalan hullik vissza
a szándékosan elfelejtett
igazi értelem s gondolat becsülete.
Mert most még egyre
inkább jócskán illatozik,
mint valami tetszetős
trágyakupac a tartós rothadás.

BARÁTI BIZALOM ÁLOMRANDIVAL

Felült az ágyból. Végtagjai zsibbadásából már jól tudhatta, hogy aznap is kissé nehézkes, és viszontagságos hajnalnak néz elébe. Bár még csupán csak hanjali három volt sosem szeretett későn kelni. Mintha ezzel is szándékosan megfosztotta volna szervezetét attól, ami hozzátartozott volna a pihenéshez, feltöltődésnek, vagy a teljes regenerálódáshoz.
Nagy nehezen felcsatolta jobb lábcsonkjára műprotézisét, melyet egy gyerekkori autóbaleset okozott még a kilencvenes évek közepén. Felállt, és megpróbálta egyenesen megtartani egyensúlyát. A bevált módszer az volt, hogy előbb szükségképp csak az egészséges lábára nehezedik súlyával, hogy később a félig amputált lába is érezze a súlyelosztást.
Amikor érezte, hogy egyensúlya stabil egyszerre mind a két lábával nehezedett rá óvatosan végtagjaira.
,,Hát ma is el kellene kezdeni dolgozgatni egy kicsit!”- gondolta, és tüstént a kiskonyhába ment, hogy kifőzze a friss pörköltkávét sok tejjel, majd mivel még azért jócskán korai volt az időpont úgy gondolhatta, hogy később megereszt egy mobilhívást, hogy egyik régi barátja autóval bevigye a munkahelyére.
Amióta a felnőtt hétköznapokat kezdte élni valahogy mindig is tudta, és érezte, hogy egyáltalán nem úgy képzelte az életét, hogy gyakorlatilag napestig robotol ráadásul nem csekély, éhbérre sem elegendő fizetésekért, miközben az EU többi tagállamaiban rendre nyolc-kilencszeres fizetéseket vittek haza azok, akik ott kezdtek új, élhetőbb életet. Gyakorta sajnáltatta kicsit magát, és meg is dorgálta lelkét, hogy ő miért nem volt soha bátrabb, karakánabb, vagy csupán csak rámenősebb, ha az ún. állásokról, karrierépítésekről, vagy életben való boldogulásokról volt szó.
Már az egyetem utolsó diploma előtti évében a legtöbb tanára bizakodva tekintett jövője felé. Nem győzték bátorítani, és vigasztalni, miszerint: rendkívül tehetséges és persze nagyon is intelligens, és meglátja a munkaerőpiacon pontosan az ennyire felkészült, precíz szakemberekre van szükség. Aztán alighanem, amikor behívták egy-két kissé furcsán sikeredő állásinterjúra, meetingre, castingra kissé megkeseredett szomorúság lett rajta úrrá, hogy elsősorban olyan képzetlen, tanúlatlan, semmihez sem értő embereket vettek fel az adott vállalathoz, és cégcsoporthoz, akik jóformán azt sem igen tudták, hogy mi fán terem a valódi eredményes munkvégzés, nemhogy még egy-egy project, vagy munkafolyamat ütőképes és szakszerűen pontos, részletes kidolgozása.
Aztán voltak persze olyan napok is, amikor egyetlen nap leforgása alatt legalább négy állásinterjút is megjárt, és az utolsó egyikén már olyannyira elege volt abból a felszínes, semmitmondó, hamis-hazug hozzáállásból, melyet az adott világ közvetít, hogy egyenesen kifakadt, és a szemébe mondta annak a tejfölösdzájú, huszas éveiben járó szupermodell szépségnek, akinek jóformán fogalma sem volt arról, hogy minek ül ott a székben, hogy nincs igaza senkinek, aki azt állítja, hogy e mostani világban előre lehet jutni a szimpla szakképzettség, és a megfelelő szaktudás várományosaként.
– Hát kedves Uram! Őszintén sajnálom a problémáját, de amint jól láthatja ez nem jótékonysági intézmény! – közölte vele jócskán pikírt hangnemben a szépség, és úgy nézett vele egyenesen, tántoríthatatlanul farkasszemet, mintha máris támadni készülne, csakmert a másik ellenvéleményt fogalmazott meg.
– Igen… azt gondolom, hogy Önnek ennyi sem kellett volna! A viszontlátásra! – állt fel kissé nehézkesen, fájdalmában fogait csikorgatva a székből, és kilépett a tágas kongó visszhangú irodából.
Későbbi exmennyasszonyával egy szórakozóhelyen ismerkedett össze, ami azért volt rendkívül furcsa, mert soha az életben be nem tette volna a lábát egy szórakozóhelyre. Nagy általánosságban elmondható volt, hogy nem kedvelte a zsúfolt tömegnyomorban szenvedő tereket. Persze nem mintha klausztrófóbiás lett volna, inkább úgy érezhette, hogy a legtöbb méhkasként nyüzsgő ember hajlamos megfeledkezni az emberi empátia-tolerancia egyetemes szabályairól, így hát inkább biztos, ami biztos mégiscsak otthon maradt egy jó, tartalmas könyvvel, és néhány DVD-film társaságában.
Egyik barátja addig-addig nyaggatta, és kellőképp noszogatta, amíg végül kénytelen-kelletlen be nem adta a derekát, és egy pólóing, és zakó vegyespáros összhatásaként el nem ment egy felkapott, és éppen nem pénztárcakímélő, belvárosi szórakozóhelyre, ami már jócskán kezdett megtelni. Mivel nagyon nehezen tűrte, és viselte el a hangzavart úgy volt vele, hogy barátja menjen csak egészen nyugodtan szórakozni, ő pedig addig meghúzza magát egy jóval csendesebb, és meghittebb zúgban, ahol persze a kutya se figyel majd rá.
– Ne izgulj pajtás! A csajokat ma én szállítom neked! – Akkorát füttyentett mutató és hüvelyikujjával, hogy azt a város bármelyik pontján meglehetett volna hallani, még azoknak is akik totál süketek. Tüstént három nagyon szexi, szuperdögös, álomszép nő jelent meg a boxuknál, és mint a kíváncsi, érdeklődő kanárimadarak azonnal csicseregve beszélgetni kezdtek:
– Sziasztok srácok! Mi a pálya?! Milyen a buli?
– Nem rossz cicám! De persze ha az ember téged meglát azonnal felpezsdül a szikkadt vére is. – próbált idétlenül bókolgatni a férfi barátja.
– A barátod talán néma, vagy csak nem szeret beszélni? – kérdezték.
– Ugyan már! Micsoda egetrengető baromság! – intette le őket hamar. – Hát persze, hogy tud beszélni! Mi az hogy! Lyukat beszél bármelyikőtök hasába! Úgy ám! – kérkedett.
– Akkor lássuk szépfiú! – fordult oda hozzá egy klasszikus szőke svéd beütéses szépség. – Mi a foglalkozásod, és persze a legfontosabb: mennyit hozol a konyhára?!
A férfi most valósággal elképedt. ,,Tényleg ennyire megváltozott volna ez az egyébként is groteszk, abszurd világ, hogy már mindenkit, aki ismerkedni szeretne egyedül csak a szánalmas anyagi javak érdekelhetik?!” – tette fel magának a kérdést.
– Ne féljetek madárkáim! Keres ő annyit, amennyiből akár még élete végéig is elvegetálhatna! – sietett gyorsan a segítségére legjobb barátja.
– Nocsak! – lepődtek meg az asztal körül ölő szépségek mindannyian. – Akkor ezek szerint vállalkozó, üzletember, cégtulajdonos, ügyvéd, vagy netán politikus?! – sorolták fel egymás után a nagyon is jól jövedelmező foglalkozásokat, amik csak eszükbe jutottak.
– Hát… nos… nem egészen… A barátom történelemtanár volt, és emellett igyekszik rendszeresen bekapcsolódni a kortárs irodalmi kultúra vérkeringésébe. El sem tudjátok képzelni bogárkáim, hogy milyen piszok kemény meló is ez.
– Csóró, szánalmas, kis lúzer-pojácák vagytok hapsikáim! Kezetfoghattok egymással lúzerségetek terén! – jelentette ki az előbbi svéd szőkeség, mire a többi gyönyörű hölgy is megeresztett egy kifejező, egyetértő hümmögést.
A férfi most nagyon szomorú lett, hiszen eszébe jutottak viharvert gyerekkorának jócskán meghatározó, nyilvános megaláztatásai, hisszen, ha valaki megaláz valakit, akkor az illető lelke valósággal azonnal darabokra törik, és olyanfokú bizalomvesztés áll be, ami gyakorlatilag meggátolja a további komunikációt azok között, akiknek az ember bizalmat szavazott. Akit megaláznak, azok minden esetben gyanakodva, kételkedve fognak a világban az emberekre tekinteni, és senkiben sem fognak megbízni. Most is hasonló jellegű szituáció körvonalai kezdtek kibontakozni, melyekből a férfi nem kért. Jóbarátja felismerte, hogy nem stimmel valami, és laza természetességgel megpróbálta elboronálni a nézetkülömbségeket.
– No, de drága szépséges hölgyeim! Csak nem hagyjuk, hogy bizonyos különbségek ennyire közénk állhassanak? Vagy igen?! – kérdezte mindenkihez odafordulva, mire a négy nő máris elgondolkozott, és nagyon úgy tűnhetett, hogy máris lázasan tanakodni kezdtek egymás között. Végül alig négy-öt perc múltán a svéd szőkeség volt az, aki elsőként állt fel az asztaltól; fogta a koktélját és máris búcsút intett nekik, aztán később még egy-két hölgyemény is hasonlóképp ezt cselekedte. Végül csupán csak egy egzotikus, barnahajú szépség maradt, akin meglátszott, hogy nagyon megeshetett a szíve a látszólag rendkívül szomorú férfin.
– Jaj de hogy, hogy te legalább itt maradtál! – lelkesedett a férfi barátja. – Hogy is hívnak gyönyörűségem?
– Gabi vagyok! És benneteket? – nézett egyikről a másikra.
– Én Ákos vagyok, és ő itt a legjobb gyerekkori haverom Robi!
– Örülök, hogy végre összeismerkedtünk, és persze ezer bocs a sokszor idióta barátnőim miatt! Tudjátok ők tényleg jófejek, de olyan sok sületlenséggel tömködik a fejüket, hogy borzalmasan óvatosakká, és gyanakvókká váltak, főként mostanság. – kért elnézését a többiek nevében is.
– Én is nagyon örülök a találkozásnak… – nyügte ki végül Robi, aki egész este alatt most először szólalt meg legendás félszeg halkszavúságával.
– Szóval törit tanítottál, ha jól értettem, és gondolom írsz is rendszeresen? – kérdezte érdeklődve.
– Ami azt illeti igen! De nem mondhatnám, hogy túl sok eredményt értem volna el vele!
– Hát, igen! A mostani könyvespiac nem kedvez sem az elsőkötetes szerzőknek, sem az ismeretlenség homályában lévőknek. De azért valamit csak kilehetne találni.
– Az a baj, hogy minden pénz, és kapcsolat kérdése. – jelentette ki tárgyilagosan.
– Igen, sajnos ez most nagyon jellemző! – gondolkodott el a gyönyörű nő, miközben tekintetével mintha folyamatosan szemmel akarta volna tartani ezt a különös férfit.
– Tudom, hogy bizonyára izgalmas a beszélgetés, de azért még én is itt vagyok! – jegyezte meg kissé duli-fuli üzemmódban a legjobb barát.
– Ó, bocsánatot kérek… - szólt Robi.
– Nem nagy ügy hapsikám! Majd később találkozunk! Én most bevetem férfias csábítási trükkjeim legjavát! – felállt eltökélt határozottsággal az asztaltól, és máris egyenes, határozott lépésekkel célba vett egy hölgytársaságot az egyik asztalnál.
– A barátod mindig ennyire… beképzelt és rámenős…? – kérdezte Gabi.
– Ilyen a stílusa! Azt hiszem, hogy ő is más embernek szereti mutatni magát pontosan azért, nehogy összetörjön a személyisége.
– Pontos, precíz megfogalmazás! Egyszer nagyon szívesen elolvasnám a szövegeidet, és a munkáidat! És hogy tervezed az életedet?!
– Hú! Nehéz kérdés! Most jelenleg home office-ban vagyok, és szeretem csinálni, mert nem kell bebumliznom a legképtelenebb forgalmi dúgók kellős közepén a belvárosba, de sajnos keveset fizet, mert egyik céggel sem vagyok szervesen alkalmazásba. Mindent magamnak kell kigazdálkodnia. – Robi érezte fokozatosan megnyílk ennek a gyönyörű, és roppant intelligens, szimpatikus nőnek. – És te? Mivel foglalkozol?
– Hát… változó. Nemrég volt egy kisebb reklámfotozásom, emellett egy reklámfilmes cégnek is vállalok szépségipari termékek bemutatását, de jó volna valami egészen mást csinálni, amitől az ember úgy érezheti lerakott valami értékes dolgot az asztalra. – annyira magabiztos, komoly, és ugyanakkor előrelátó jövőkép volt ebben az egy mondatban, hogy Robi megkerülhetetlenül érezni kezdett valami benső bizsergést szíve környékén.
– Hát… sokszor gratulálok! Nehéz szakma annyi bizonyos! – jegyezte meg.
– Azért nem akarok panaszkodni, de kiugrási lehetőségnek sem haszontalan. Tudod gyerekkoromban hercegnő, vagy baletttáncos szerettem volna lenni, amikor beütött a problémás kamaszkor a zenei pálya felé szerettem volna fordulni, mert azt mondták kifejező, és szép hangom van, de sajnos minden állásra, és szakmára jellemző – legkivált mostanság –, ha nincs az embernek bizalmi kapcsolata akkor a szaktudása nem sokat ér. – lágy, kellemes hangja szomorúsággal keveredett.
– Igen, ez sajnos így igaz!
Az este folyamán Robi és Gabi még sokat beszélgettek, majd hajnali három óra is elmúlt, amikor Gabi úgy érezte jobb ha hazamegy. Így Robi is szólt legjobb barátjának, aki már kezdett egészen otthonosan mozogni a gyönyörű hölgykoszorú társaságában, és persze jó pár mobilszám is gazdát cserélt.
– Jövök haver! Máris mehetünk!
Robi udvarias kézfogás kíséretében szeretett volna elköszönni, míg Gabi úgy ítélte meg, hogy egy arcrapusziból igazán nem történhet semmi rossz, és persze elérhetőséget is cseréltek, és mindjárt megbeszéltek egy közös első randilehetőséget.
– Akkor kellemes estét, és nagyon örültem a találkozásnak! – búcsúzott tőle Robi.
Ákos hazavitte barátját annak a lakására, majd úgy döntött, hogy ő is hazamegy.
– Ha kell valami öreg harcos tudod hol találsz meg!
– Igen, köszi szépen! Mindent!
– Mire valók a legjobb haverok, igaz-e?! – kezet ráztak, majd Ákos csikorgó hirtelen gázzal vágódott ki az országútra, hogy hazamenjen.
Robi aznap hajnalban – bár holtfáradt volt –, mégis úgy érezte folyamatosan kattogó agyával, és dobogó szívével képtelen elaludni. Hosszú órákig üldögélt a sötétben a kiskonyhában, végül hajnali öt lett, és feltett egy újabb kávéadagmennyiséget.
Délelőtt fél tíz is elmúlt már, amikor okostelefonja pityegve üzenet, hogy nem fogadott hívása volt. Benyomta a gyorstárcsázást, és várt egy kicsit. Kellemes, lágy női hang szólt bele a telefonba:
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtalak érni! Gabi vagyok! Mit szólnál, ha még a héten megejtenénk a randit?! – érdeklődött kedvesen.
– Az remek lenne! – Mintha egyszerre visszatért volna belé az élet. Most nagyon megörült a hívásnak.
– Te mikor érnél rá?!
– Hát gyakorlatilag egész héten!
– Az nagyon jó! Akkor tudod mit szerdán találkozhatnánk!
– Az remek lesz! Hol és mikor?
– Legyen mondjuk délelőtt fél tízkor mondjuk a Margit szigeten, ha megfelel?!
– Az remek lesz! Akkor találkozunk! Legyen szép napod!
– Neked is szia!
Mindketten új reményekkel, és heves szívdobbanásokkal kapcsolták ki készülékeiket.