HÚSVÉTI MEGLEPETÉS

Ki az, aki egyszerre két tapsifülest is tart egy alig hatvannégy négyemeletes lakásban?! Természetesen ez is úgy kezdődött, mint a legtöbb húsvéti, vagy ünnepi alkalom, amikor a félig még öntudatlan, és játékos örömöket dédelgető kisgyerekek felteszik az anyuknak a kikerülhetetlen kérdést, miszerint: Lehet-e egy igazi nyuszit hazavinni, hogy ti. ne maradjanak magányosak az adott állatkereskedés kivilágított kirakatában?!
Erre a kérdésre annál nehezebb válaszolni, minél kisebb egy gyerkőc, mert képtelenség elfogadni, hogy másoknak miért van, és miért lehet, ők pedig miért nem engedhetik meg maguknak. Így hát az egyedülálló, húszas évei végén járó anyuka, aki szándékosan szakított a kisfiú apukájával, mert az – idő közben –, már egy másik szintén elvált és gyerekes fiatalasszonyt vigasztalt bemegy az állatkereskedésbe, és a boltostól egyszerre két ugrifülest is választ. Mindkettő alapszíne törtfehér, és mindkettő egyik szemén éktelenkedik egy tetszetős, közepesméretű foltocska, mintha egyszerre viselnének monoklit.
A fiatalos, karakán anyuka repdeső, és kicsit önelégült boldogsággal viszi két nagyobbacska ketrecben haza az ugrifüleseket, akik folyamatosan igyekeznek mozogni, mert nem érthetik, hogy miként működik a tömegközlekedés csínja-bínja és akkor még ehhez hozzájön a legtöbb utas különös, és kíváncsi érdeklődése a két nyúl iránt:
– Mondja, kedveském?! Kinek lesznek ezek a szép jószágok?! – kérdezi máris egy filigán, és meglepően mozgékony öregasszony a fiatal anyukát, mert majd meghal ott helyben a kíváncsiságtól, mely pletykálkodásra adhat felkínált alkalmat.
– A kisfiamnak! – jelenti ki meglepő büszkeséggel a fiatal anyuka, majd amint a busz megáll egy jócskán forgalmas megálló előtt, és rengetegen le, vagy csak átszállnak egy másik járatra az anyuka sem teketóriázik sokat; fogja magát, és azonnal leül egy páros ülésre a két vaskos ketrecben mozgó jószágokat pedig megpróbálja úgy elhelyezni, hogy ne okozzanak túlzottan sok galibát. Nem tudni, hogy vajon a nyulak, mint állatok milyen kategóriába esnek a tömegközlekedési szabályokat tekintve, mind esetre a buszsofőrön látszik, hogy vén motoros, aki már – minden bizonnyal –, láthatott egy-két furcsaságot évtizedes pályafutása során, ezért egészen nyugodtan hagyja, hogy a ketrecben lévő állatok mocorogjanak.
Amint az anyuka hazaér a ketrecekkel egy meglepően fárasztóra sikeredett munkanap után a kisfiúért még azért nem ártana elrohanni az óvodába, és hazahozni. Így autóba vágja magát, és alig tizenöt perc múltán már oda-vissza megjárja a távolságot.
– Különleges meglepetésem van számodra fiam! – közli, amint beértek a bejárati ajtóból, és mindketten kibújtak utcai ruháikból.
– De szuper! – lelkesedik a kisfiú. – És micsoda?!
– Néz szét a szobában és mindjárt meglátod! – közli vele ravaszkás mosoly kíséretében az anyja.
A kisfiú, mint akit szabályosan egy puskagolyóból lőttek ki máris mohó, és kíváncsi felfedezőútra indul, és a szobák, és helyiségek minden részletét alaposan átkutatja. Végül a tágas nappaliban egy abrosszal letakarva felfedezi a két vaskos ketrecet benne egy kíváncsian néző két tapsifülessel, és ujjongva örömében azonnal jó hangosan felkiált:
– Nyuszikák! Két igazi nyuszika!
– Bizony ám! De neked kell gondjukat viselni, míg meg nem nőnek!
– Szeretném… megsimogathatom őket? – kuncsorog a kisgyerek egyetlen kérdése még függeszkedik a levegőben.
– Igen, szabad! De előbb vasazzunk meg, és csak utána! – ad egyértelmű utasítást az anyuka, hiszen tisztába van vele, hogy minél kisebb egy gyerek, annál konkrétabb, és leegyszerűsíthető szabályokra és rendszerességre van szüksége. A kisfiú betotyog a gyerekszobába, és kissé ügyetlenül felráncigálja magára a pizsamáját anélkül, hogy elment volna fürdeni. Holott pontosan tudja, hogy csupán csak vacsora után fogja anyukája megfürdetni őt, majd visszatér a nappaliba.
– Hát, te?! – lepődik meg megmosolyogva imádnivaló kisfia reakcióját az anyuka. – Te kis butuska. Előbb vacsi, aztán fürdés, és csupán csak azután a pizsi. A gyerek egy kissé bosszús, és haragszik, elsősorban saját magára, amiért nem volt eléggé körültekintő, és nem figyelt, majd segítségkérő, nagy szemeket meresztve anyjára néz megerősítés gyanánt, hogy akkor most ebben a kissé faramuci, kényes helyzetben mit csináljon? Az anyuka kedveskedve odamegy hozzá; lehajol, megsimogatja buksi fejét, biztatva ezzel is, hogy nem történt egetrengető katasztrófa, majd leveti a pizsamát és ráadja az otthoni pólót, és nadrágot, és leülnek vacsorázni. A kisfiú falánk mohósággal esik neki az ennivalónak. Valósággal azonnal belapátolja aprócska szájába az egész főtt ételt, anélkül, hogy megrágná. Anyukája nem győzi figyelmeztetni, hogy fájni fog a hasa, ha nem eszik rendesen, ám a kisfiú – látszólag –, ez egy csöppet sem zavarja. Amikor mindketten végeznek, és az anyuka kiviszi a tányérokat a kiskonyhába. Kézen fogja a kisfiút és végre a hőn áhított nyúlketrecekhez vezeti. Óvatosan kinyitja a ketrecet, és néhány fonnyadásnak indult káposztalevelet csúsztat a két tapsifüles kis műanyag tálkájába.
– Látod, édesem! Aranyosak, barátságosak! De gondoskodni kell róluk! – magyarázza a kisfiúnak.
A kisfiú is megfog egy fonnyadt káposztalevelet és óvatosan a nyulaknak adja. Látszik, hogy hálásak neki, hiszen engedelmesen tűrik, hogy párszor megsimogathasa őket, majd az anyuka visszazárja a ketrecek pántos ajtaját, és lefürdeti rendesen a fiúcskát. Nemsokára elkövetkezik az esti mese, és az esti lefekvés ideje.
– Anyu? Biztos megtarthatjuk a nyuszikat?! – kérdezi kisebb kétségbeeséssel a hangjában a kisgyerek, mint aki pontosan tudja, hogy minden jó dolognak előbb-utóbb véget kell érnie.
– Húsvét után ezek a nyuszik már nagy nyuszik lesznek, és kinővik hamar a ketreceiket. De a nagymamánál talán akadna számukra is hely, elvégre hatalmas kertesháza van. Valamit majd biztosan kitalálunk. – biztatja a gyereket, hogy nem szabad azonnal a rossz dolgokat összevenni, és meglátni.
Az anyuka kinyitja a mesekönyvet, és folytatja a tegnapi varázslatos mesét valósággal zseniális hangutánzó képességgel megáldva. A gyerek szeme fokozatosan lecsukódik. Érezhető, hogy ma egy kicsit fárasztó napja volt, mint tegnap, de holnap mégiscsak jobb lesz, mint volt. A mese vége felé az anyuka óvatosan leteszi a mesekönyvet a kiságy melletti polcra, majd lekapcsolja a kislámpát is. Mindjárt eszébe is jut, hogy még pár éve kisfia valósággal rettegett a szörnyektől és a különös lényegtől, amik – állítólag –, megeszik a cipőit, de szerencsére pár hét alatt ennek ma már nyoma sincs, mert kinőte.
Óvatosan kisettenkedik a gyerekszobából, és résnyire becsukva hagyja maga mögött az ajtót, arra az esetre, ha az éjszaka folyamán történne valami probléma, amit még meg kell oldania. Óvatos lépésekkel lemegy a fürdőszobába, és engedi, hogy a kellemesen forró zuhany bizsergesse bőrének pórusait, majd hálóruhába bújik, és bemegy a hálóba, hogy megpróbálja kipihenni magát a kissé húzósra sikeredett, zaklatott munkanap után.
Szinte azonnal elalszik. Másnap mégis már reggel hat óra magasságában kipattan a szeme, mert tudatosítja magában, hogy nutellás kenyeret kell kennie kisfiának, amit mindketten rajongásig szeretnek. Úgy tűnik a gyerek örökölhette anyukája édesszájúságát is. A kisfiú kitotyog, akár egy kis pingvin, majd azonnal kis székére ül az étkező kuckóban, és engedelmesen megvárja, míg anyukája elkészíti számára a reggelit. Szerencsére az anyuka mindenre igyekszik körültekintő alapossággal figyelni, így – remélhetőleg –, semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Isteni lett ez a nutellás kenyér! Jó étvágyakat kincsem! – rakja a megpakolt kistányért fia orra elé, majd élvezettel ő is kóstolgatni, eszegetni kezd.
A kisfiú máris kicsit összemaszatolja pirospizsgás arcocskáját, de úgy, hogy öröm nézni, hogy kicsit összekente magát. Anyukája azonnal segítségére siet, és egy benedvesített zsebkendővel igyekszik eltűntetni a ragadós, de nagyon finom csokimasszafoltokat fia arcocskájáról.
Amikor a reggelivel végeztek az anyuka a nappaliban lévő, letakart ketrecekhez megy, hogy megnézze rendesen viselkedtek-e tegnap este óta az ugrifülesek. Semmi mozgást, mocorgást nem hall. Ezek szerint a nyulak még édesded álmaikat alusszák. Visszalépked az étkezőkuckóba, ahol kisfia már izgatottan várja a legújabb fejleményeket.
– Ne izgulj drágám! A nyuszikák még javában alszanak! – nyugtatja meg a fiút, aki azonnal megnyugszik, hogy kedvenc állataival nem történt semmi baj. – Édesem! Öltözzünk fel gyorsan, el ne késsünk az oviból!
A gyerek egy aprócska szalvétával gondosan igyekszik megtörölni szájacskáját, majd lekászálódik kis székéről, és máris beviharzik gyerekszobájába, hogy a kikészített utcai holmiját felvegye. A gondos anyuka részletesen segít neki, és ellenőrzi, hogy minden megfelelően álljon a gyerekén. Aztán mindent gondosan lezárnak, eloltanak, és ellenőrizik, hogy semmit nem hagytak-e otthon, és csupán csak ekkor lépnek ki minketten az ajtón túli előtérbe, ahol az anyuka máris lehajol, hogy tépőzáras cipőit ráadja kisfia lábaira.
,,A fűzős cipő azért még korai lenne” – ismeri be elsősorban önmagának, majd, amikor bezárja kulccsal a bejárati ajtót, elindulnak a lifttel lefelé, aztán az autóparkolóhoz. Gondosan beszíjazza a gyereket a gyerekülésbe.
– Szeretnél kicsit tévét nézni míg az oviba megyünk?
A gyerek nemet int a fejével. Érződik rajta, hogy számtalan kérdése lehet, így gyakorlatilag míg az ovódába mennek az anyuka igyekszik szóval tartani, és szórakoztatni kisfiát.
– Vannak barátaid az oviban? – jön egy furcsa kérdés.
– Hát a Tomi rendes, de van néhány lány, aki csúnyákat szokott mondani… - közli kissé szomorkás kedvvel.
– Ne foglalkozz velük! Te mindig csak maradj önmagad, és próbálj meg barátkozni. – ad egy jótanácsot gyerekének.
Amikor beérnek a pár kerülettel arrébb található, szépen felújított óvodába az anyuka bekíséri kisfiát a megfelelő terembe, és cuppanós puszit ad neki, majd közli vele, hogy a szokott időpontban délután fél háromkor jön érte. A kisfiú hátramegy máris kedvenc játékaival barátaihoz, akik már várják, hogy együtt beszélgethessenek, és nyüzsöghessenek.
Az anyuka odamegy az egyik dadushoz, és kedvesen érdeklődik, hogy kisfia miként viselkedik, ha nincs mellette?
– Nagyon rendes, udvarias, barátkozós, és aranyos kislegény! – jelenti ki a dadus. – Csak a legtöbb gyerek kicsit idegenkedik tőle, mert előfordul, hogy olyan… felnőttesen viselkedik.
– Ó, értem! Ez az én hibám. Többet kellett volna a saját korosztályával ismerkednie, de sajnos így alakult a helyzet.
– Egyébként minden a legnagyobb rendben drága asszonyom! Igazán nincs miért aggódnia! – közli megnyugtatásképpen a dadus.
– Nos ennek igazán örülök! – még egy utolsó pillantást vett fiára, aki most nagyon el van foglalva a Transformers-robotok fantasztikus játékával, és ügyet sem vett környezetére. A látszólagos búcsú kicsit minden szülőt megviseli, és ez alól a filigrán anyuka sem lehet kivétel.
– Akkor jövők érte pontosan fél három magasságában! – közli a dadussal, mert biztosan tudhatja, hogy később ezt az információt a dadus máris tovább fogja adni az óvónőnek.
– Kellemes napot asszonyom, és ne aggódjék semmi miatt! – búcsúzik tőle a dadus.
A fiatal, energikus anyuka mégis kisebbfajta lelkiismeret-furdalás kíséretében lép ki az óvoda kapuján, majd megy vissza autójába és indul el a csúcsforgalom közepette munkahelyére.
,,A nyusziknak előző éjjel bekészítette a tápszert, és jó sok folyadékot! – tisztázza le magában. Mi baj történhet?!”
Megtalálja kedvenc 80-90-es slágereket adó rádióadóját és megpróbálja élvezni a zenét, mintha csak újból tinédzser lenne, amíg a munkahelyére nem ér.

KÖZÖS SORSOK, KÖZTES LÁZADÁSOK

Lakótelepünkön megvolt mindenkinek a maga ,,banda-klikkje.” Aki be akart vágódni a vagány, menő srácoknál, vagy egész egyszerűen csak új, tartós ismeretségeket, vagy – ne adj ’isten –, barátságokat keresett magának annak előbb-utóbb döntésre kellett jutnia, és muszáj volt elhatároznia magát, hogy kikhez akar csatlakozni, mert az idő drága kincsnek számított szinte minden történelmi időben, és aki sokat váratott magára azt előbb-utóbb kiközösítették, vagy száműzték. Egyik sem volt éppen túl kellemes, és komfortos megoldás.
Gábortól – legalább is kezdetben –, mindenki kicsit tartott és félt. Elvégre nem sok kamaszodásban lévő fiú mondhatta el magáról, hogy már tizenkét éves kora körül több mint száznyolcvanhét centi a magassága, és hozzá legalább kilencven kiló többletsúllyal rendelkezik. És ehhez vesszük vikingeket is bátran megszégyenítő vöröses, rövid haját, és szeplős arcát, albínófehér bőrét, akkor az ember egészen nyugodtan nézhette valami skandináv, vagy ír-féle embernek.
Gábortól azért is illett ám óvakodni, mert Negró nevezetű hollófekete, beidomított egyszerre hamis, és brutálisan agresszív, drótszőrű izmos, és nagyon testes kutyája bármit bármikor könnyedén széttépett, márha a gazdája bármire haragudni kezdett, vagy csak pikkelt. A nagyszünetben például azzal szórakoztak a nagyobb fiúk, hogy észrevétlenül kilógtak az iskolaudvar homokos földjét kibányászva a kerítésen túlra, egy félig elhagyatott, és lakatlan játszótérre cigit színi, vagy sörözni, és le kis pisizezték azokat, akik nem mertek velük tartani.
Ahogy teltek-múltak az általános iskolai évek, és végül felső tagozatosok lettünk 95-ben Gábort egyre ritkábban, vagy kevésbé lehetett látni az iskola patinás falai között. Kérdezgettük is egymást mohón és kíváncsian, hogy tud-e bárki bármit róla, vagy hogy mi történhetett vele?! Néhányan bennfentes információk alapján egyenesen azt állították, hogy Gábor a fiatalkorúak javítóintézetébe került, mert kis híján agyonverte szemétláda, folyamatosan a fiát verő apját, és nyolc-kilenc hónapot is leült ott. Míg mások arról pusmogtak, hogy állítólag amikor tizennyolc éves nagykorú lett lesittelték, és amikor hat év múltán jó magaviselettel kiszabadult a közterületfelügyeletnél kapott valami kulis, alkalmi állást.
Egyszer éppen mentem az egyetemre, amikor mit ad isten a buszmegállóban egymás melle sodort bennünket az élet.
– Szevasz, pajti! Hát te?! – köszönt, amikor kezet ráztunk csak úgy régimódian.
– Szevasz! Éppen megyek a gyerekeket tanítani, mert ha diplomát kapok töri tanár leszek! Ha minden igaz! – jelentettem ki, de csak úgy félszeg-nyeglén, mert a büszkeséghez nem volt semmi kedvem.
– Hú, azt a mindenit! Te aztán feltörtél hapsikám! Hát nagyon gratulálok! – dicsért agyba-főbe. – És hogy állsz a prinkó csajokkal? Van már barátnőd?!
– Hát mondjuk azt, hogy van valakim, és szeretném hinni, hogy komoly a dolog!
– Hát ez kurvajó! Bezzeg amikor pisis, állandóan magad alá vizelő, meg kakáló kissrác voltál! Mennyit változtunk azóta, mi?! – kérdezett vissza, mintha ez csak egy újabb jó vicc lenne.
– Hogy is felejthetném el?! Mintha ma lenne! – vágtam vissza.
Megérkezett a nyikorgó, rozsdásodásnak indult csuklósbuszunk, melyre mindketten egyszerre szálltunk fel. Én bevallom mindig jobb szerettem egyedül üldögélni, ám Gábor – ismerve habitusát –, egyetlen percre sem hagyott egyedül, így belementem, hogy a leghátsó kettes ülésre kuporogjunk, és dumáljunk, ameddig tart az utazás.
– Az általános után valósággal összezuhantam… - kezdte. – Az öregem egy szemétláda rohadék volt, aki állandóan vert, mint a taknyot. Egy normális mondatot, vagy dicsértetett, kedves szót se hallottam tőle egész életemben, így amikor nagy lettem jócskán összevertem, és sajnos utána bedugtak valami isten háta mögötti nevelőotthonba. De így visszagondolva egész biztos sok mindent másként csinálnék. Hát te?! – fordult felém bizalmaskodva.
– Én nyolcadik után paráztam igazán be, mert sulit kellett választani, és semmi ötletünk nem volt. Végül Czigler ikrek sulijába mentem. És angol-német nyelvű gimibe kerültem.
– Piszok egy mázlista vagy hapsikám! – jegyezte meg lezseren.
– Á, ne hidd! A gimiben is voltak díjnyertes seggfejek ám, akik főként az első pár hónapban jócskán borsot törtek az ember orra alá, márha nem vigyázott eléggé.
– …De azért mégiscsak jobban boldogultál, mint azok, akiknek csak nyolc osztályuk van!
– Hát nézd csak! Ez változó, mert ha megnézzük a mostani világot. Nem a szakképzettség, vagy a diploma számít, hanem a megfelelő protekciós kapcsolatok, és ez az igazán nagy szemétség. – látszott őszinte-igaz szavaim mélyen elgondolkodtatták, mert sokáig csak kibámult az ablakon, és jó pár méteren nem szólt hozzám.
– És mondd csak?! Sokat csajoztál remélem! Nem hoztál szégyent a férfiak társadalmára! – kérdezte egy kis idő múltán.
– Hú! Hát most lebuktam! Megfogtál! Volt valakim a gimiben is, de mire érettségire került sor a hölgyemény azt mondta, hogy próbáljuk meg külön utakon. Az érettségi banketten szerettem volna feltárni előtte legbensőbb érzéseimet, de – sajnos –, ez sem úgy sikeredett, ahogy elvártam magamtól.
– Hát öreg! Ezen előbb-utóbb úgy is át kellett volna esned. Aztán mi történt?!
– Jött az egyetem! Magyar-töri szakpár. Rengeteg izgalmasnak mondott lehetőség, kihívások egész sorozata, és sajnos a tanárok szemétkedései, megalázásai is.
– De azért ott is feltaláltad magad, nem igaz?!
– Hát… igen is meg nem is! Igen, mert muszáj volt, rá voltunk kényszerítve, hogy boldoguljunk, másrészről viszont, akik okosabbak, és rátermettebbek voltak egy-egy irigykedő, féltékeny tanárnál azok a vizsgák alkalmával nem sok jóra számíthattak.
– Ismerős a szitu! Én a köztisztaságiakhoz kerültem. Már az első néhány napban bedugtak a valóságos mélyvízbe, és szó szerint könyékig kellett turkálnom a fekáliakupacokban, de aztán néhány hónap múltán már úgy voltam vele, hogy csak fizessen ki a többit meg elviselem.
– Te és nem lett volna más lehetőség esetleg?! – érdeklődtem.
– Nyolc osztállyal kispajtás?! – lepődött meg. – És mégis hol?!
– Ne haragudj, nem úgy értettem! – kértem bocsánatot.
– Semmi gáz, haver! De amúgy tökre igazad van, meg minden! – próbálta továbbra is megerősíteni saját igazságát.
A csuklósbusz időközben komótos tunyasággal hagyta el a Bach-csomópontot, majd kanyarodott rá a Gellérthegyi víztározó irányába, aztán fel az Erzsébet-hídra.
– Egyébként, hogy megy az suli?
– Hát vannak húzós tantárgyak annyi szent! De ez van! Nem lehet kikerülni, vagy változtatni! – igyekeztem kevésbé sanyarú ábrázatot vágni.
– Szerintem a tanárok akkora idióták, amiket még hátán nem hordott ez a nyavalyás föld. Szerintem nem tudnak semmit az életről. Mindig csak egy bizonyos nézőpontot vizsgálnak, meg hetet-havat összehordanak arról, hogy a dolgokat különböző szempontok szerint kell vizsgálni. Totál agyrész szerintem! A dolgokat egyféleképp lehet nézni öreg haver! Vagy van lóvé a zsebedben, vagy nincs! Ha totál le vagy égve, hát akkor az tökre ciki, mert akkor a kutya se fog ám rajtad segíteni.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a barátságok megszűntek?! – lettem hirtelen nagyon komoly.
– Figyel, én megértem! Megértem azokat a kiskölyköket, akiknek annak idején kurva kevés barátjuk volt, meg minden, de sajnos be kell látni, hogy most kurvára más lett ez az átkozott világ. Ma a pénz számít. Ha az van, akkor van minden, ha meg nincs, akkor mindenki lehúzhatja magát a vécén. Már megbocsáts!
Vaskos, nyers gyémántra jellemző őszintesége – így a hosszú évek múltával –, sem változott valami sokat, mégis nagyon megérintett, ha valaki ennyire másként gondolkodik a való életről.
A busz lassított az Astoria metróállomásnál, ahol bizonyos szép számmal szálltak le a szerelvényekről az egyetemisták, és fiatalabb felnőttek, és szaporán máris igyekezni kezdtek, akár a nyüzsgő evilági hangyák a felszíni kijárat irányába.
A busz is lassított, majd fékezett.
– Figyelj, öreg! Én itt leszállok, mert órára kell mennem, de örülök neked, hogy kicsit eldumálhattunk! – zártam vele kezet.
– Nincs mit hapsikám! Aztán nekem csak határozottan, és karakán csávó legyél, mert ha nem tökön rúglak ám! – búcsúzott különös, kamaszos, ravaszkás mosolyával, amint a busz megint bezárta önműködő ajtóit, én pedig még szerencsésen az utolsó pillanatban kászálódtam le.
Amikor bementem a Múzeum körúti egyetem leghátsó F-épületébe – ahol a legtöbb töri órát tartották –, újsütetű egyetemi barátaimmal találkoztam, és egy pillanat erejéig úgy éreztem fellélegezhettem.
– Sziasztok! Elkezdődött már az óra?! – érdeklődtem, mint aki örökösen elfelejt idejében elindulni.
– Semmi hézag kedves Robikám! A tanár úr még nem érkezett meg! – vetette könnyedén oda az egyik ügyeletes rendkívül művelt hölgyemény.
Nemsokkal később megérkezett a nagytekintélyű történész nagyság, és közvetlen módon érdeklődött, hogy rá várunk-e?
Mindannyian bólogattunk hevesen, mire a nyugdíjaskorú ,,álomszuszék” ahogyan diákszájakon forgott a neve ti. minden egyes óráján, és később a vizsgáinkon is hajlamos volt szó szerint bealudni, és elszunyókálni, lajhárlassúság mellett kinyitotta az egyik ütött-kopott paktánylyukforma terem ajtaját, és mi beözönlöttünk. Az órából már így is jócskán eltelt húsz-huszonöt perc, mégis kicsit mindannyian hálásak voltunk az öreg veteránnak, hogy kifújhatjuk magunkat, és kicsit ejtőzhetünk, mielőtt Konstantinápoly ostroma helyett – szokásos módon –, elő nem vezeti, hogy a hetvenes évek szocialista Magyarországán menyire nehézkes és körülmények volt típus módosítással egy jó állapotban lévő Trabant gépkocsihoz hozzájutni, hát még venni egyet. kedves kolleganőnk Eszter azonnal felpattant:
– Bocsánatot kérek, tanárnő, de egész órán a Trabantgyártás lesz a téma?! – kérdezte bátran, míg mi karót nyeltünk, hogy vajon miként fog erre az öreg reagálni. De nagyon úgy tűnt, hogy az öreg középkorászt ez egy cseppet sem zavarta, mert továbbra is csak mondta, és darálta a sallangszöveget. Eszternél – úgy tűnt –, jócskán betelt a pohár, mert összecsomagolta tankönyveit, és felszerelését, majd halkan elbúcsúzott tőlünk, és kifáradt a teremből. sokáig néztünk utána, hogy bizony gondolatban máris ezerszer megátkoztunk önmagunkat, hogy talán ildomos lett volna nekünk is ezt cselekednünk, ahelyett, hogy a Trabantok gyártást kelljen hallgatni még legalább ötven kerek percen keresztül.
Amikor végül kiszabadultunk az óráról a tanárúr természetesen mindannyiunk lelkére kötötte, hogy a vizsga és később a szigorlat is rendkívül brutálkemény lesz, úgyhogy tanuljunk, trenírozzunk szorgalmasan, mert ez élet-halál mérkőzés lesz, ahogy a nagyok módják.
Később ténylegesen elérkezett a nyári vizsgaidőszak ideje alatt mind a vizsga, és később a szigorlat is, ám mi ebből az egészből csupán csak annyit vettünk észre, hogy a tanárúr már megint bealudt, miközben mindenki szabályosan vért izzadt bőséges verejtékezéssel azért, hogy bármi áron megoszlhassuk Konstantinápoly ostromát.
Amikor később lediplomáztunk, és hellyel-közzel mindenki a munka világában szeretett volna elhelyezkedni üzenet jött Gábortól. Azt írta, hogy külföldre költözött Európán kívülre. Gyönyörű trópusi származású feleséget sikerült találni, és van három fantasztikus gyereke. Szörfleckéket ad jó pénzért főként a turisták számára, és állítólag szépen keres is vele, mert van haszna bőven. Az üzenet úgy végződött, hogy mindenképp muszáj lesz egyszer nyár folyamán, amikor az ember szabsdságot vehet ki meglátogatnom őt és kedves, szimpatikus családját. Kicsit mindig csalódtam, amikor újra és újra beköszöntött hirtelen a nyári szünidő ideje, és Gábortól újfent semmi üzenet sem jött, hogy akkor most menjek-e vagy maradjak. Lehetséges, hogy ez is csupán egy ősrégi tréfa, vagy átvágós trükk volt, amit kiemelt a tarsolyából csupán csak azért, hogy ne érezze magát kellemetlenül, amiért én egyetemre mentem, ő pedig számos iskolából kimaradt? Ki tudja?! Mindenestre az élet váratlan, néhol furcsa, és meghökkentő szituációi is rengeteget segítettek abban, hogy kicsit közelebb kerüljek egy adott ember személyiségéhez, és megpróbáljam megérteni a reakcióját, és viselkedése módozatait.

KIRAKAT-VISSZHANGOK

Bűneid kirakatával talán
már rég belaktad
szerénykedő otthonod;
kihalt, idilli lábnyomaid
mintázzák kishitűséged,
szánalmas ürességeid.

Elhagynak előbb csupán
csak jóbarátaid,
rokonaid, végül idegennek
tetszett ismerőseid,
mert felismerik benned
a félsz szemfényvesztéseit.

Minden céltalanságod
gyerekes-naiv terhe mellett
aligha találhatsz már
magadnak biztos menedék-kikötőt,
vagy segítő kezet.
Önmagad csapdájában
vagy kénytelen vergődni,
akár egy örök lúzer-vesztes
a hiány vásárpiacán;
kérdőjelek fogasa függeszkedik
életed felett,
melyeknek még most se
tudhatod biztos megfejtését.
Közömbös ritkán maradhatsz
a mérlegek megmérettetésében.

Tested félrevert
ösztön-harangjaiban
mintha még hullámzana
valami eltitkolt elmúlás,
vagy gyászmenet;
mocsarak felé húzza
kiszolgáltatottá lett
akarat-tetteid
az állandóan kérdező folytonosság.

Mert immár – rég tudhatod –,
kicsinyes, manipulatív
közhelyek lakmározzák
a felszínt s benne a valódibb lényeget.
Koldusként közlekedik
az emberek közt a mérgező enyészet is,
összesöpörni ritkán
lehetséges megváltó emberi irgalmakat.

kardokkal kikövezett
Golgota-járásokon katakombák
vakondok-mélye leselkedik terád,
hogy csapdába ejtsen;
még nem sejtheted,
de önző stigma-sebezhetőségeid
dobpergései méltómód
figyelmeztetni szándékoznak arra,
ami önmagadhoz köthető
hűségedben igazán fontos s lényeges.

Mert most még úgy állsz tétován,
hogy már csak muszájból is közel kell,
hogy engedd magadhoz
a tudatos következményeket,
gyötrődések földöntúli súlya
húzna a végesült mélységek felé…

Nemléted szigetén hány
embert ismerhettél,
ki önszántából mentőövet
dobott volna szerencsétlenül-járt,
viharvert Robinson-fizimiskád felé?!
Mert vesztőhellyé lett
mostan a puszta túlélés is,
mindennapok egyre
kesevesebb megélhetősége.

Szavak kihűlt ígéreteit
még Hamlet-módszerrel megőrzöd,
de egyre többször
kérdezed vallatón: Minek?!

BARÁTSÁG, ÉS TÚLÉLŐCSOMAG

– Édes fiam most aztán felkötheted a kisgatyádat! – szólt rám anyai nagyanyám. – Mindig tanuld és jegyezd meg, hogy sosincs semmi ingyen, és hogy az átkozott pénzt foggal-körömmel fogni kell, mert különben hamar kicsúszik a kezed közül. – Utolsó bölcselkedő szavai igazándiból már fenyegetésbe burkolt utasításoknak tetszettek, melyeket folyamatosan irányításmániás lénye leadott.
– …És akkor most mit kell csinálnom nagymama?! – tettem fel tétova, félszeg, kissé félős kérdésemet, mert bevalom tudatosan féltem nagyanyám régivágású, karakán, és talpraesett hozzáállásától, melyet édesanyám is megörökölt.
– Tudsz számolni, igaz-e?! – sóhajtott egy mélyet, mert általában – ha nem tudott személyesen meglátogatni –, akkor már csupán a vezetékes telefon maradhatott, mint a kapcsolattartás egyrtlen, biztospontú eszköze.
– Ha szükséges… - vetettem fel, hiszen örülhettem, hogy matek érettségin fantasztikusan híres tanárom megértette én elsősorban irodalom párti vagyok, és semmi közöm a reáltantárgyak mocsári világához.
– Jaj, édes fiam! Ne értetlenkedj, meg butáskodj itt nekem! Tessék azonnal elővenni a számológépet, és kiszámolni, hogy mennyit lehet elkölteni úgy, hogy jusson, és maradjon is! Okos fiatalember vagy te! Old meg a problémádat! – adott egy keresetlen jótanácsot újra és újra.
– De mama… – még nagyon szerettem volna kicsit elbeszélgetni, hogy legalább a lelki biztonság morzsáit érezhesse sebezhető lelkiismeretem, de addigra már imádott nagyanyám régen lerakta a kagylót, és visszatért mindennapi teendőihez.
Így történt, hogy sajnos kénytelen-kelletlen egyedül voltam kénytelen lemenni nagybevásárolni, ami – bár azt mondják sokan –, nem egy akkora ördöngősség, ám aki alapból introvertált személyiség annak sajnos bőségesen elegendő már a puszta gondolatai is annak, hogy miként fognak viselkedni vele a többiek. Egyáltalában hogyan fog hozzá viszonyulni a legtöbb közértben, vagy szupermarketben vásároló, állandóan rohanó, munkába igyekvő embertömeg.
Még szerencse, hogy a mi családunkban – kivételek nélkül –, valósággal szinte mindenki koránkelőnek számít.
Elindultam másnap kora reggel, és mivel a lakásunkhoz közeli bolt háromnegyed hét magasságában nyitja ki vásárlói előtt kapuit erős volt bennem a tartós gyanús, hogy amikor besétáltam a szupermarketbe, hogy néháy szigorúan csupán alapvető élelmiszert és tisztítószert vásároljak az ott lévő alkalmazottak nem igazán voltak feldobva tőle, hogy van aki már a tyúkokkal kell, és nem hajlandó veszteg maradni a fenekén.
– Jó reggelt kívánok! Parancsol?! – kérdezte a húsospult mögött álló, fejhálót, és orvosi hófehér sebészkesztyűt viselő, harmincas hölgy.
– Jó reggelt! Igen! Kérnék szépen húsz deka párizsit, paprikás szalámit és ha volna egy közepes csirkemell is azt megköszönném.
– Hogyne természetesen! A filigrán kis nő tüstént úgy kezdett serénykedve sürögni-forogni, mintha – legalább is –, rendkívül fontos személy, vagy közéleti személyiség volnék. Alig hat perc múltán már minden becsomagolva állt a húsospult tetején fizetésre készen.
– Ötezer hatszáz forint lesz! – közölte. – Parancsol még valamit?! – nézett vissza rám, mint aki alapból megerősítést vár.
– Nem, köszönöm! Ennyi elég is lesz! Minden jót, viszlát! – búcsúztam gyorsan, és máris tovább gallopoztam a pékárukkal frissen megrakott standhoz, mert azért nem ártott volna korgó gyomromra néminemű reggelit is néznem.
A friss pékáruknál – ki tudja miért –, mintha állandóan hömpölygő sor állt volna tétován. Mintha mindenkit a friss kakaóscsiga, a pizzás szeletek, vagy – adott esetben –, a forró olvasztott sajtos stanglik látványa ejtett volna valósággal azonnal rabul.
Egy huazas éveiben járó, leginkább kamasznak kinéző fiatal lány pakolta ki a frissen sültött sajtos, és tepertős pogácsákat, majd már ment is volna vissza a helyére, amikor megállítottam:
– Jó reggelt! Elnézsét kérek… csak azt szeretném megkérdezni, hogy a kódot minden esetben be kell-e gépelni a digitális terminálon?
– Igen, természetesen! Különben hogy akarnál vásárolni?! – jött a meglepett válasz ráadásul máris egy tegezéssel kezdődött az egész szóváltás, amint világ életemben utáltam, mégis kénytelen voltam lenyelni ellenvéleményemet, ha azt akartam, hogy előrébb jussak.
– Nagyon köszönöm! Tetszik tudni ez a mostani az első vásárlásom… - jegyeztem meg szabadkozva, mint olyasvalaki, aki legalább is díjat, vagy kitüntetésre számít ezért a valóban csekélyke kis részinformációért.
– Nagyszerű! – vetette oda félvállról a fiatal lány, és már el is tűnt a stand mögötti raktárban, mint akinek milliónál is több dolga van annál, minthogy engem pátyolgasson.
A pénztárnál kisebb kígyozó sor kezdett sebtében kialakulni, mely azért is volt kellemetlen, mert voltak olyan főként nyugdíjaskorú idősebb emberkék, akik kétkerekű kocsikat húztak maguk után, melyet jócskán megtömtek mindenfajta finomsággal, persze anélkül, hogy ebből bármit is kifizettek volna, és mikor a fekete ,,futószalagra” rátették a kefírből és két kifliből álló szerzeményeiket voltak páran, akik az orruk alatt pusmogva meg is jegyezték, hogy de jó dolguk is van a nyugdíjasoknak.
Jól láttam, hogy az életunt középkorú pénztáros nő automata gép módjára villámsebességgel húzza le a vásárolt holmik vonalkódját digitális kijelzőjével, majd várja hogy a digitális pénztárgép kiállítsa a számlát.
– Hatezer kilencszáz forint lesz! – közölte tárgyilagosan, mint akinek a szájában is azonnal megalszik a tej.
– Használhatok kártyát kérem?! – kérdeztem.
– Csak érintse oda a terminálhoz! – szólt.
Elővettem a zsebem üregéből egyik ritkán használatos kártyámat, és máris odaérintettem az autómata terminálhoz, mely pityegő hanggal adta tudtomra, hogy a tranzakció sikeres volt, tehát digitális körülmények között ki is sikeredett fizetnem vásárolt holmimat.
– Köszönöm, minden jót! Viszlát! – köszöntem el az életunt nőtől, aki már másnak a vásárlásával bajlódott, és fel se nézett a pultból.
Amikor szerzeményeimmel megindultam egy bevásárlókocsik lerakatához, hiszen ott volt egy kis mélyedés, ahol – átmenetileg –, kényelmesen bepakolhattam a dolgokat néhány szatyorba, majd fel is öltözködtem, hiszen odakint még csupán csak január végét írtunk, mikor mindennel elkészültem kicsit meglepődve konstatáltam, hogy – bár csupán alig múltam negyvenkét éves –, mégis szervezetem jelzett, hogy kifárasztotta a tartós igénybevétel. ,,Bezzeg – gondoltam magamban. Tiz-tizenöt évvel ezelőtt olyan fürge voltam akár egy bolha, vagy szöcske, és mindent és mindenkit lehagytam volna. De hát változnak az idők!”
Cammogva ballagtam a buszmegálló felé abéli hiú, és kissé nevetséges reményemben, hogy a csuklósbusz sofőrje majd segítőkész lesz, és megvár amíg odasietek az első ajtóhoz, ahol hétvége lévén volt a felszállás.
– Várjon már meg! A hétszentségit! – üvöltöttem, amikor a vezető pofátlan szemétséggel azonnal kitűzött a megállóból, és esze ágában se volt belepillantani abba a tetves visszapillantó tükrébe, hogy hátha valaki még fel akarna szállni a buszára.
Így történt, hogy bár a bérletem nálam volt – sokszor elfelejtem magammal vinni –, nem szállhattam fel a buszra. Őszintén szólva egyáltalán nem szándékoztam még húsz, keserves, és viharvert percet arra elfecsérelni, hogy várjak egy következő járatot.
Nyakamba vettem szatyraimat, és akár valami málhás szamár máris ballagva elindultam az egész lakótelepen átvágva keresztül-kasul otthonom irányába.
Így is legalább fél órámat vette igénybe mire kinyithattam kissé megfáradtan bejárati ajtómat.
Szomszédasszonyom mint afféle home office-os mintha csak megsejtette volna titkon, hogy éppen kulcsaimmal babrálok a zárban, és próbálnék végre bejutni rögtön kinyitotta saját bejárati ajtaját, és mintha szándékosan provokálni szeretett volna csupán csak azzal, hogy szokásos ,,hogy s mint vagyok?” bevezető kérdéseit igyekszik feltenni:
– Szia, reggelt! Hát te?! Hogyhogy ilyen korán? Máris bevásároltál?! – játszotta el a meglepettet, pedig barna szilvaalakú szemei sokatsejtetően személtek.
– Hát, tudod hogy koránkelő vagyok! – igyekeztem tűrhetően kimenteni magamat, hiszen voltak sajnos olyan napszakok, amikor bizonyos emberek társaságától totálisan kivert a veríték is sugárban.
– Azért az mégsem akkora baj, mintha mondjuk délelőtt tíz órakor mennél el vásárolni.
– Teljesen igazad van Zsuzsikám!
– Szükséged van bármire? Csak mindig szólj, vagy kopog be. Itthon vagyok egész álló héten.
– Köszönöm, nagyon rendes, tüneményes vagy! Most ha megbocsátasz ezeket a dolgokat muszáj elpakolnom mielőtt megromlanak. – igyekeztem gyorsított ütemben búcsúzkodni tudván, hogy szomszédasszonyom szeret csacsogni, trécselni, és ha egyszer elkezdi akkor megállás nélkül, folyékonyan önlik majd belőle a szó.
– Hogyne természetesen! Akkor… legyen szép napod! – búcsúzott, és máris visszament a lakásba valósággal villámgyorsan, mint aki valamit zokon vett, vagy épp csak tudatosan megsértődött.
Gyorsan beráncigáltam a földről a bevásárlásom zsákmányait. Még épp időben, mert időközben megint csak megcsörrent a vezetékes telefon.
– Halló… tessék…
– Szia, na hogy ment?! – kérdezte ismételten örökösen kíváncsi nagyanyám.
– Minden rendben volt, csak kicsit fárasztó az egész! – vallottam be, és még nagy levegőt is vettem hozzá, hogy a mama érzékelje erőfeszítéseimet, hogy nem volt ez az egész hiábavalóság.
– Hát édes fiacskám! Ez van! Most már hozzá kell majd szoknod az ilyesmihez, elvégre felnőtt érett ember vagy!
– Hát az egyszer már biztos.
– Van még ennivalód?
– Persze! Vettem egy csomó finomságot! Jól megleszek! – füllentettem, mert jó lett volna egy kis csípős szecsúáni szósz, vagy egy kis bolognai hússzószos alappor, de sajnos kiment a fejemből mire végigszánkáztam a sorok között bevásárlókocsimmal.
– Majd viszek neked egy kis krumplistésztát, meg májashurkát is.
– Az remek lesz, köszönöm!
– Sajnos nem tudom megmondani édes fiam, hogy mikor tudlak meglátogatni, mert beteg öregasszony vagyok, akinek már állandóan fájnak az ízületei. – vallotta be megtört, sírásra hajló hangon.
– Nem lesz semmi baj, mama! Örülök, ha beszélhetünk telefonon is… - igyekeztem úgy ahogy megnyugtatni.
– Akkor eszegess ebédre pár falatot, és később még délután felhívlak! – válaszolta, majd le is rakta a kagylót, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Gyorsan átöltöztem otthoni jóval kényelmesebb melegítőmbe, majd gyorsan elpakoltam mindent, amit sikerült megvennem, aztán kezdődhetett a továbbfejlesztett főzési tudományom. Forró, sós lobogó vízbe ki kellett főzzek egy kis tésztát, majd hozzáadni néhány fűszert és szószt a tegnapról megmaradt pörköltalapból, hiszen a jelszó: nem szabad semmit sem elpocsékolni, mert drága már az alapanyag is. Nem telt el tízenöt perc sem, és máris készen volt a továbbfejlesztett, kicsit felturbósított pörköltestészta. Tehát az ebéddel már meg is voltam. Aztán jöhetett egy kis takarítás egy villámgyors kiadós porszívózás és portörölgetés kíséretében. Azokat az átkozott bakapelyheket valósággal képtelenségnek tűnt hatékonyan eltűntetni, de azért minden tisztítószer praktikát igyekeztem bevetni. Végül, amikor már úgy ítélhettem meg, hogy rendes és tisztaság uralkodik, és nincs az az átható porszag kicsit megpihentem, és pihenésképp levittem a szemeteskukát, majd ellenőriztem a postaládát is – csupán a biztonság kedvéért –, hátha hivatalos irat, vagy számlák érkeztek. Sose lehet tudni.
Néhány órával később régi gyerekkori ismerősöm látogatott meg, aki már két gyerkőc büszke anyukája is volt egyben.
– Szia, drágám! – ölelt magához, mintha sose akarna elengedni.
– De régen is találkoztunk, igaz-e?!
– Hát bizony, bizony! Megvan már húsz éve is!
– Hogy repül az idő, nem igaz?! – csodálkozott el.
– De te fantasztikusan sugárzó vagy, mint mindig! – igyekeztem bókolni.
– Ó, hát nagyon köszi! – cuppanós puszit adott pufók arcomra, miközben folyamatosan mosolygott legalább háromszázezer forintba kerülő fogkrémreklám-mosolyával.
– De ez így van! S ha jól hallottam két fantasztikus gyerkőcöd is lett időközben!
– Igen, tudod megbeszéltük a párommal, hogy szeretnék gyereket, és mikor kiderült, hogy kétpetéjű ikrekről van szó mi voltunk a legboldogabb emberek. – dicsekedett, majd levette márkáns csizmáit, és belépett szerény hajlékomba.
– Ehhez őszintén gratulálok!
– …És veled mi a nagy harci helyzet?! – érdeklődött kíváncsian, miközben kihúztam előtte gavallér módján a széket, hogy helyet foglalhasson.
– Hú, hát tudod sajnos nekem nem alakult valami fényesen az életem. A barátnőm is szakított velem, mert szerinte csóró vagyok, és az is maradok, és hát január végén édesanyámat is elveszítettem… - vallottam be.
– Jaj, te drága! Ez szörnyű! – azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg, és ölelgetni, vigasztalni, meg babusgatni kezdett. – De hát drágám miért nem szóltál nekem azonnal?! – kérdezte enyhe váddal hangjában.
– Tudod jobb volt így, mert az emberek többsége azt gondolná, hogy csak sajnáltatni akarom magamat, hogy súlyos veszteség ért!
– Ha nem veszed zokon szívecském, ezen sürgősen változtatni fogunk! Szépen most mindjárt felírjuk, hogy mire van pontosan szükséged, és bevásárolunk neked!
– Hát… igazán nem kellene… - gyerekes szabadkozásommal sosem tudtam zöldágra vergődni.
– Semmi de! – utasított. – Neked most minden segítségre szükséged lesz! És különben is! Mire valók a régi jóbarátok?!
– Hát igaz, ami igaz!
Máris macskakaparásszerű körmölésével sebtében lefirkálta azokat a dolgokat, amire még szükségem lehetett, majd amikor végzett a cetlit gondosan összehajtogatta és eltette kis retikül táskájába megígérve, hogy a héten bevásárol, és el is hozza a vásárolt dolgokat.
– De most aztán kiadósan vesézzük ám ki a dolgokat, mert mindent tudni szeretnék rólad mióta nem találkoztunk! – azzal megint helyet foglalt. Sharon Stone módján hosszú, szupermodeleket megszégyenítő karcsú lábait keresztbe fonta, és sokat sejtető, vesébe látó kék szemeivel máris csüngött minden kimondott szavamon, amit viharvert életemről csak elmeséltem. Így telt el gyakorlatilag bő négy és fél óra, mire besötétedett.
– Azt hiszem lassacskán mennem kell, mert a gyerkőceim is már hazajöhettek a suliból, és hiányozhatok nekik is! – emelkedett fel ültéből.
– Hát persze! Ne haragudj, hogy feltartottalak! Köszönöm, hogy itt voltál, és rengeteg sok lelkierőt adtál. És legalább kiadósan kibeszélgethettük magunkat.
– Ugyan ne butáskodj, drágám! Ez csak természetes! De azért néhány gimis barátnőmet majd jól leszidom, hogy még mindig elfelejtettek megltáogatni téged, akinek nagyon sokkal tartoznak.
Kikisértem a bejárati ajtóig, majd újból szorosan magához ölelt, és arcon is puszilt jó párszor.
– Szegény kis drágám! Annyira aggódom érted és féltelek! – vallotta be remegő hangon, amikor liftbe szállt, és én is lekísértem az épület bejáratáig.
– Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, csak ez most egy nehéz helyezet lesz… - mondtam ki azt amit már ő is milliószor lepergetett magában.
– Akkor a héten megveszem, amire szükséged van, és újból eljövök hozzád drágám! Addig is fel a fejjel, és kitartás! – búcsúzott, amint beszállt a négykerék meghajtású terepjáróba, ami egy kisebb vagyont kóstált.
Visszaentem a lakásba, és megint rámtört egy kissé különös viszolyogtató érzés, mondván; már megint egyedül maradtam zsongó gondolataimmal.

KÖNYVJELZŐK A SZÍVBEN

Nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom egyenesen utáltam, és hányingerem volt az egyetem délután, és kora estébe nyúló foglalkozásaitól és unalmas előadásaitól.
Délelőtt viszonylag az ember teljesen biztonságosan tudhatta, hogyha az órái egymást követik, és minden flottul, és rizikómentesen megy, akkor legkésőbb déli egy óra körül szabadulhat a – sok esetben –, idegőrlő robottól.
– Na, mi a pálya csajok?! – köszönt vagányul Anna a nagyon szexis, koktélruhájában, mely szívdöglesztően sejtetni engedte a finom ruhaanyag alatt megbújó körteformái melleit, és a rugalmas popsiját a többi lány legnagyobb irigységére, akiket a genetika sajnos nem ajándékozott meg ennyire jó testi adottságokkal.
– Te most szórakozol, vagy csak hülyíteni akarsz édesem?! – förmedt rá félig viccesen, félig csipkelődve bosszúsan Gizus, akiről tudni lehetett, hogy kicsit mindent komolyabban vett, mint kellett volna, és míg egyetemisták voltunk hajlamos volt úgy viselkedni, mint aki tartósan képtelen a lazításra.
– Mondjátok, hogy nem totál szívás az, hogy este fél hétre tette az az átkozott banya a piszchológia zárthelyit?! – vetette fel, majd mindenkin végigtekintett.
– Na, most mondd meg! Ezt a pofátlanságot! De ismervén Klárika nénit az alkoholistáknak való répavörös fejével még be is hajtja. – vágta rá a számítógépzseni pápaszemes Eszter, akinek fotografikus memóriája segítségével másodpercek alatt képes volt kiolvasni, és meg is jegyezni Tolsztoj Háború és békéjét, amihez három év is kevés lett volna.
Én kómotos kedvvel elővettem válltáskámból rántotthúsos szendvicsemet, melyet nagy gondosággal hajnalok hajnalán jó anyám csomagolt, és eszegetni kezdtem. Egyrészt kiadósan korogni kezdett a gyomrom a tartós éhségérzettől, másrészt úgy voltam vele, hogy jobb a semlegesség pártján állni, semmint egyik, vagy másik csoporthoz, vagy véleményhez csatlakozni. A hölgyek persze rafináltan azonnal kiszúrták, hogy lapítok egyéni meggyőződésemmel, és akár a csicsergő kiscsibék máris körbevettek, és a nagyalakú aula összes valamirevaló, nagyon kényelmes orvosifehér puffos foteljét a saját fotelem közelébe húzták-tolták, hiszen legyőzte őket a kíváncsiság, hogy vajon személy szerint én, mint gondolok néhány dologgal kapcsolatosan?
– És te Kornélka? Mit gondolsz?! – kérdezte Kata, akibe titkon halálosan belezúgtam, de eddig jobbára a kapcsolattartás romantikus szabadversek formájában merült ki, melyek mind elolvasott, és jókat derült, nevetett, vagy kuncogott rajta.
Még egy csók se csattant el soha kettőnk között, pedig akkor már két és fél éve gyakorlatilag intenzíven ismertük egymás gyengepontjait.
– Őszinte választ vársz édesem, vagy füllentsek?! – kérdeztem rá félig nyíltan, félig viccesen, mert tudtam, hogy valósággal beleborzong már a gondolatba is, ha ,,édesemnek” szólítom.
– Az őszinte válasz bőségesen elég lesz drágám! – vetette lezser hanyagsággal oda.
– Nos, hát akkor… - mély levegőt vettem. – Szerintem brutál genyóság az egész. Nekem kora este már az agyam sem fog, nemhogy komplett dogát írjak valami eszement fejlődéslélektani krízisről. – vallottam be.
– Látod drága Kornélka! Pontosan így szeretlek! Légy mindig őszinte és talpraesett! – sugárzóan elmosolyodott, de úgy, hogy arra a legtöbb férfi ösztöne és vérméséklete valósággal azonnal bezsongott.
– Na, csajok? Akkor ki miként tervezi eltölteni a hátralévő délutáni órákat? – kérdezte Kriszta, aki úgy döntött – legalább is egyelőre –, hogy visszamegy az albérletébe, hogy tanulgasson, készülgessen még egy kicsit. Egyébként is egy ázott, lestrapált verébre hasonlított egész fizimiskája.
– Szerintem mi addig talán beülhetnénk a könyvtárba tanulgatni, elmélkedni kicsit… - vetette fel jó ötlet gyanánt Eszter.
– Oké! Akkor tapizunk pontosan este fél hétkor. Senki se késsen, mert tudjátok milyen Klári néni?! – búcsúzott a társaságtól estig Kriszta, és már szedte is a lábát, hiszen semmi kedve sem volt lekésni a buszt.
A vegyesre sikeredett társaság többi csajos tagja kisebb klikkeket alkotva egymás között máris bevette magát a tágasan felújított könyvtárba, és a felső emeleti rész hátsó kuckójába kvártélyozták el magukat. Mi ellenben kilógtunk a Rákóczi úton lévő jópofa kínai büfébe kajolni egy jót, mert néhány hölgyemény kissé megéhezett. Sosem értettem azokat, akik alig voltak ötven kilók vasággyal együtt miért kell golgotai kálváriák kínjaival sanyargatniuk, kínozniuk saját észbontóan bombázó testüket?!
Vettünk tofus, szójaszósszal jócskán nyakon öntött tésztakülönlegességeket, egy kis zöldborsós ízesítésű zöldséges rizottót, mert Katáról kiderült – alig két év múltán –, hogy vega étrendet követ, és persze ki nem állhatja a húst. Aztán komótosan a Wesselényi utcán át visszaandalogtunk a Kazinczy utcai aulába, hogy elfogyasszuk közösen szerzett zsákmányainkat. Valósággal gasztronómiai, és egyúttal kulináris élvezet volt nézni, és bámulni, hogy hogyan esznek, falatoznak, rágcsálnak, csipegetnek a hölgyek. Mintha a testük, arcuk, és szájuk is egyfajta különleges ritmikus táncmozgást követett volna, amire csak a nők képesek. S miközben jóízűen falatozgattak kuncogva fel-felnevettek kisfiús naiv zavaraimon.
– Na mi van Kornélka?! Még sosem láttál nőket kajálni?! – kérdezte Gizus, akinek szójaszószos lett enyhén telt ajka, de csöppet sem zavartatta magát, mert szerinte ez is hozzátartozott az élményhez.
Az este hamar leereszkedett. Nem tudni, hogy vajon azért-e, mert főként a téli, őszi időszakban hamar esteledik, vagy csupán csak azért, mert nagyon is élveztük egymás sziporkázóan önfeledt, és szellemes társaságát, végül a pszchológiai zárthelyi dolgozat megírására az aula egyik háromszáz férőhelyes nagyelőadójában került sor közvetlenül a portásfülke mellett, ahol kettőzött műszakban váltották egymást a portások.
Klári néni már megint úgy festett, mint egy tipikus alkoholista. Répavörös arccal, táskák kialvatlan szemekkel tétován bámult ki a vakvilágba. Egy rövid szakmai ismertetést követően máris osztogatni kezdte egyenként az A/4-es méretű nagyon hivatalosnak látszó teszteket, melyeket kötelezően kékszínű tollal illett kitölteni.
– Hölgyek és Urak! Őszintén remélem, hogy készen állnak a feladatra és sikerült kicsit felturbózni az agytekervényeiket. – jelentette ki.
– Kornél kedves! Maga, hogy készült?! – fordult közvetlenül felém.
– Hát tanárnő… az attól függ, hogy mihez képest?! – lehetséges, hogy ez volt a baj, mert egy hallgató nem felelhet kérdésre kérdéssel.
– Nem mondjon ekkora szamárságot kedves uram! – szólított fel, majd lerakta a padsor szélére a tesztemet, és visszament a visszhangos előadóterem leghátsó részéhez a nagyméretű, tekintélyparancsoló tanári asztalhoz.
– Erre a tesztre van összesen negyvenöt percük! Nem szükséges sietni, kapkodni! Ismerősek lesznek a kérdések! Mindenkinek sok sikert! Óra indul! Kezdhetik! – adta ki az általános vezényszót.
Az egész társaságon valósággal totálisan úrrá lett a holtfáradtság, és még a legbriliánsabb koponyákon is, mint a számítástechnikai guru Eszter, vagy a bölcsész Kriszta jócskán mutatkoztak az egyetemes levertség, tunyaság, és tartós álmosság jelei. Alig bírtuk a szemeinket nyitva tartani ily kései órán, nemhogy még egy részletes és összefoglaló dolgozatot írjunk meg.
Mint az később kiderült Klári néninek is megvoltak a maga ún. személyes kedvencei, akik mézes-mázos szavakkal beférkőztek bizalmába, és ezáltal kiváltságokat élvezhettek. Volt egy rásózta frizurás, fejpántot viselő provokatívan fekete ruhát viselő hölgy, aki már alig tíz perc múltán beadta dolgozatát, és később ki is derült, hogy négyes alát sikerült összehoznia mindenki megdöbbenésére.
Társaságunk tagjai csak ültünk méla, bamba szemekkel, és gondolatban már egy pihe-puha ágyról álmodoztunk, ahova a fáradt napszak végén lehajthatjuk fejeinket aludni. Végül aztán Klári néni rozsdás fazékhangja térített azonnal magához:
– Hölgyek és Urak! Az idő vészesen fogy! Még tíz percen át dolgozhatnak!
Esküszöm olyan volt az öreglány mintha egy kiképző őrmester lett volna, akinél a kudarc egyenlő a valóságos vereséggel, és az embernek még véletlenül sincsen második esélye, hogy kijavítsa saját hibáit.
Végül kénytelen-kelletlen beadtuk a hibásan kitöltött zárthelyi teszteket, amiket Klári néni már másnapra hozott kijavítva, és rendkívül bosszús, mérges volt, mert szinte egy-két nyalizógépen kívül mindenki elégtelent írt. Persze a következő alkalomra délelőtt fél kilenckor került sor. Ott négyesek, és hármasok voltak túlsúlyban.
Mondtuk is magunkban sokat emlegetve eztán, ha egy nyavalyás nappal később kellett volna dolgozatot írni, mennyivel előbbre tartanánk.

SZÉLHÁMOS TÁNC-PARADOXON

Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.

Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapaszkodnak;
mintha rágcsálóként máris
egyszerűbb volna e mostani hitvány,
mihasznáknak való élet.

Rigolyák s nyavalyák hálóiban
vergődve, kalimpálva,
hétköznapok pofonjai közt
botladozva szívós
s konok igyekezettel,
akár a gyűrűs állat kellene
előrébb furakodni,
míg csak lehet a lehetetlenségben
is még reménykedve
legalább egy kis ideig.

Visszahúzódtek immár
önző-önös peremvidékeik
mögé a csönd határai;
céltalan vergődések háborgatják
az egyszerű átlag álmait,
terveit, akár a testet öltött,
fájó Hiány, melyhez foggal-körömmel
ragaszkodni illik, még tán akkor is,
mikor tudható:
csakis önmagunkban bízhatunk.

A ki-nem-érdemelt boldogság
és öröm dohszagú áradása,
amit – általánosságban –,
tudatos, gyors bűntudat
s megbánás is követhet,
torz hétköznapok szent
zűrzavarában alaktalanul
kavarog egy-egy gyámoltalan,
árva gyermeki vallomás,
ami a többséget azonnal megrendíti,
s tán el is gondolkoztatja
tettek s cselekvések nélkül.

Mintha egyre nélkölözhetetlenebbé
válnának a megszokott,
önmagukat megismétlő,
rutinszagú feladatok;
lekicsinyelt, bagatell semmiségek,
melyek még szilárd támpontokkal,
lelki biztonságokkal szolgálhatnak
a felbolydúlt, hiéna-Világban.

Kicsinyes önzéseink bármában
botladozva kisstílű,
szánalmas önigazolások
színpadán ripacskodnak
meglepően sokan.

A sárkányölő hősök régóta kipusztultak,
már csak lúzer-balekek,
celeb-pancserek maradtak
az emberek nyakán,
akár a szélhámosok,
akik bármiáron
érvényesülni s túlélni akarnak.

Az egyidejűleg becsapott,
alkalmi hóhér-statiszták se biztos,
hogy elvállalják a rájuk
kirótt szerepet, hiszen
az ún. szátgázsik is
folyamatosan megélhet
éssel küszködnek.

KRUMPLIPÜRÉ ÉS KENYÉRILLAT

Nagyon szerettem volna végre kristálytisztán, csupán a logikai összefüggésekre hagyatkozva megértetni imádnivaló, ugyanakkor nagyon karakán, és vehemens anyai nagymamámmal miért is olyan nehéz és fáradtságos dolog hat teljes kerületet az embernek négyszeri átszállással megközelítenie. Arról már nem is beszélve, hogy az ugyancsak kellőképp megterhelő visszaút alkalmával a nagymama egészen biztosan pakol egy kisebbfajta ételcsomagot, mely akár bátran kenterbe veri a népélelmezési szakosztályt is.
Mindent százszor ellenőrzők, egész egyszerűen azért, mert csöppet sem kedvelem a váratlan meglepetésszerű helyzetet, amikor az emberrel – nagy általánosságban –, csupán csak megtörténnek bizonyos dolgok. Előbb felkapaszkodok a matuzsálem-járatra elkeresztelt, rozoga csuklósbuszra, melyet jó volna a kicserélnének, de hát az önkormányzatnak szinte sosincs pénze, majd a Déli pályaudvar hömpölygő embertengerében találom hirtelen magam, mely szó szerint valósággal máris elsodor magával. Egy-két kéregető, vagy tajt részeg hajléktalan szófoszlányai ütik meg rendre fülemet:
– Hé, öcsi? Nincsen ezer forintod?! – kérdezi az egyik, akinek már most így hajnal felé borvirágos az arca, tehát totál be van állva. Rá se hederítek, és megyek tovább, hiszen megvan nekem a saját magam dolga.
A kettesmetró mozgólépcsős alagútja előtt két marcona, tagbaszakadt, gorilla külsejű biztonsági jegyellenőr kéri a bérleteket és a jegyeket. Nagy nehezen előkaparom a megfelelő utasbérletet, mely minden esetben egy bő hónapig érvényes. Az egyik odanéz és int, hogy mozgólépcsőre léphetek, mely valósággal azonnal a mélybe visz, ahol a szerelvény baljóslatú csikorgással máris fékezni fog pillanatokon belül.
Gyerekkoromtól kezdve valósággal rettegtek az alagútszerű, szűkös járatoktól. Nem mintha klausztrofóbiás lettem volna. Egész egyszerűen csupán csak így alakult. Beleszagolok az égetett gumiabroncs levegőbe. Olcsó cigibűz csapja meg az orromat, majd arcomat az alagút torkából áramló húzat kólintja fejbe. A szerelvény csikorgón megérkezik. Mintha én volnék Zsivágó doktor, aki éppen most kelt át az orosz sztyeppék dűnéin, hogy Larához rohanjon. Ugyanakkor állandóan a Volt egyszer egy vadnyugat c. westerneposz harmónia-dala szól a fejemben. Talán nekem is el kellett volna hoznom hazulról a szájharmonikámat. Nem is tudom, hogy tíz év alatt hova tehettem?
A szerelvény kinyitja automatizált ajtóit, majd belépek, és egy kevésbé gyanús ülőhelyet igyekszem választani magamnak, hiszen így is több mint tizenkét megállót vagyok kénytelen utazni keresztül-kasul a városon, és egy csepp kedvem sincs állni. A Deák-téren aztán egyszerre csak irdatlan, változatos embertömeg tolakodik be az utasfülkébe, mintha elkéstek volna, vagy épp lemaradnának valamiről.
Jönnek bő szoknyában a Tóth asszonyok, akik a Bosnyák-térre igyekezhetnek, hogy eladják már eredetileg is kiszuperált, kissé ócskának, és lepusztultnak kinéző lepedőiket. Két nagymamakorú hölgyemény mintha szándékosan csupán azért foglalt volna helyet közvetlen mellettem, mert már évtizedek alatt megszokhatták, hogy nekik saját ülőhelyük van, és akárcsak a zsémbes kotlósok egy tyúkólban abban a percben, hogy leültek máris nyilvános, szándékosan kekeckedő traccspartit tartanak amiatt, hogy én egyáltalán, hogy mertem venni a bátorságot, hogy oda üljek, ahová általában ez a két matrónaság szokott ülni.
– Látod Borikám! Ezek a mai fiatalok! Bezzeg mi az ő idejükben! Harminc kilométert kellett gyalogolni, ha faluhelyen akartunk friss ivóvizet! – így az egyik öregasszony.
– Ugyan már Margitkám! Ne is törődj vele! – inti le barátnéját a másik idős asszonyság.
Miután később sem szándékozom elmozdulni a helyemről, és a metró is legalább három-négy megállót haladt folyamatosan így a két öregasszony megelégeli ezt az egészet, és inkább úgy dönt, hogy felállnak, ahol eddig ültek, és átszállnak egy másik szerelvényre, mely ugyancsak az Örs Vezér tere felé közlekedik.
Aztán jön egy csapat suhancképű egyetemista. A fiatal felnőttek lelkes, kreatív kis társasága egyszerre meghitt, békekorabeli emlékeket idéz fel. Két álomszép fiatal, felnőtt hölgy is a társaság tagja, akik mintha megsejtenék, hogy én is ott vagyok. Tüstént a hétköznapi témákat is igyekeznek megfűszerezve valami pikáns kis anekdotázással.
– …És akkor képzeljétek csak el, hogy Ádám mennyire nagyszerű pasi! Még rózsacsokrot is vett, meg színházba is elmentünk. Gyertyafényes vacsora, miegymás. – lelkesedett nagyokat sóhajtozva a szőkehajú bombázó.
– Egy nagy szart vitt téged bárhova is! Micsoda baromság ez már! – torkolja le barátnőjét a barnahajú szépség. – Mikor tanulod már meg végre csajszi, hogy minden seggfej pasi elsősorban a farkával gondolkodik, és az eszét más napra tartogatja!
– Persze ezt most csak azért mondod Dorka, mert te szakítottál a Gáborral!
– Ennek ehhez semmi köze! És különben is! Felnőtt, önálló nő vagyok! Azzal élek, akivel csak akarok! Gáborka nem állt éppen a helyzet magaslatán.
Az egyetemisták közül a fiatal férfiak – látszólag –, egymással vannak elfoglalva.
Néhány megállóval később komótosan leszállnak, miközben a szőke bombázó félreérthetetlenül szempilláját rebegteti felém, majd küld nekem egy puszit a levegőn át, aztán leugrik az indulni készülő szerelvényről.
Néhány megállóval később megint csak alig vannak az utasfülkében. Olyan helygazdagsággal rendelkezem, ha ezt – annak idején –, tudhattam volna, míg egyetemista voltam, akkor pénzt szedtem volna minden ülőhelyért.
Később a pillangó utcánál felszáll egy rossz, részegeskedő hajléktalan alak, és naná, hogy engem pécézett ki magának:
– Szevasz, öreg! Mondd csak, van egy fölös cigid?! – kérdez rá, holott semmi sem bizonyítja azt, hogy valaha is láncdohányos volnék. Annyira gombásak, piszkosak, retkesek a körmei, hogy valósággal azonnal hatalmába került a tartós hányinger, émelygés és undor.
– Jó napot! Bocsásson meg, de sajnos nem dohányzom! – jegyzem meg félszegen, mert a legtöbb hajléktalan, ha nem kapja meg amit szeretne sajnos hajlamos kicsit erőszakosabban, és agresszívebben nyomulni, és viselkedni.
– Semmi gond! Én is kifogytam pajtás! – huppan le közvetlenül a velem szemben lévő tágasabb ülések egyikére, és sasszemekkel végig igyekszik szemmel tartani.
Így zötykölődünk, míg a metró bennem visz bennünket az Örs vezér téri végállomásra, ahol rendszeresen leszoktam volt késni az induló buszjáratot, mely kivisz egészen Rákoskeresztúr irányába.
Így sajnos kénytelen vagyok jó húsz, esetleg harminc percet várni – hétvége lévén –, mire foghatok egy járatot. Amikor végre valahára nagy nehezen begördül a csuklósbusz a végállomásra az embertömeg már olyan mérvűvé dagadt, akár egy nyúlós, ragadós massza, ami csupán csak egyetlen csörhe egységként képes létezni. Mondom is magamnak mintegy lélekbátorítás gyanánt: ,,Hát köszönöm, de én ebből nem kérek!” Így aztán alaposan szemügyreveszem az ülőhelyek számát, és végül úgy döntök, hogy a hátsó részen fogok berendezkedni, elvégre mire kiérek az isten háta mögé a legtöbb barátságtalan, és kellőképp kellemetlenkedő utas úgy is szétunja magát, vagy pedig hamar leszáll.
A buszvezető sem igen zavartatja magát. Miért is tenné?! Elvégre neki aztán nem oszt, és nem is szoroz, hogy valójában mikor is indul el? Kötött munkaideje leszabályoz szinte mindent. Így a végső pillanatban – ehhez nagyon értenek ám –, csönget a vészcsengővel, majd csukja be egyetlen gombnyomással az automatizált ajtókat.
Az idő után jócskán irritáló, gépi szintetizátor hang monotón hanggal – minden esetben –, következetesen bemondja a megállók neveit.
Később amikor kiérek Rákoskeresztúri városköznpont betonplaccterére, ahol egyetlen növény, vagy árnyékot adó, lombos fa sem igen található, és mindenütt a zárt, szigorú formavilág az egyeduralkodó, gyorsan leszállok a buszról, hogy még idejében eltudjam kapni a másik szoló járatot, mely végül is nagymamám kertvárosi utcája előtt tesz le. Onnét még jó tíz-tizenöt perces séta.
Gyorsan digitális karórámra nézek, melyen reggel negyed nyolc múlt. Őszintén remélem eléggé villámgyor voltam a mamának, mert később koránt sem szeretném majd visszahallani, miszerint: ,,Édes fiacskám! Korábban is felkelhettél volna!”
Szépen, komotos kedvvel kezdek besétálni a keskeny kertvárosias jellegű utcába. A sarki vegyesboltos már kinyitott, de MASZEK lévén olyan méregdrágán adja a dolgait, hogy inkább nem nála fogok elkölteni az egyébként is nehezen megkeresett pénzemet.
Lustán baktatok fel a leaszfaltozott úton, melyet három-négy éve újítottak fel, ki tudja kinek a kérésére, hiszen az itt élő – jobbára –, nyugdíjas, idős lakók többsége sosem szokott egy árva szót sem szólni szinte semmilyen ügyben sem.
Tíz perc múltán már fel is tűnik az egyik minden lében kanál, kotnyeles és persze nagyon is kíváncsi szomszéd, nyugdíjas úr, János bácsi.
– Szép jó reggelt! – mondom neki hangosan.
– Jó reggelt! Hogy hogy itt?! – lepődik meg, mert mostanság sajnos nem volt időm, hogy kilátogassak a várostól ennyire messzire.
– Tetszik tudni most volt egy kis szabadidőm, hogy meglátogassam a nagymamát. – felelem lehorgasztott fejjel, mint aki tananyagot mond fel, és nem biztos, hogy jól tanulta meg.
Nemsokkal később imádott anyai nagyanyám is kicsoszog jó téliesített mamuszcípőjében, mely szerinte a legkényelmesebb viselet, és persze pufajkás kabátot is visel, melyet – cipzár híján –, egy cukorspárgamaradékkal kötözött meg a gyomránál.
– Szervusz édes fiam! Hosszú ideig jöttél! – jegyzi meg, és bár a megjegyzése kissé cinikusra sikeredik, lelkemet valami belső nyugalom járja át.
– Igen… tudom… bocsánatot kérek, amiért ennyi időt vett igénybe… de hát a közlekedés… - mentegetőzöm, és nem is szándékozom megmásítani véleményemet. Bemegyek a rozsdásodásnak indult kerítéskapun, melyet jó volna rozsdaálló festékkel lefesteni, de hát mikor és kivel, amikor ez sem egy egynapos munka?! Filozok magamba.
Rögtön a nyári konyhába megyünk, ahol valóságos terülj-terülj asztalka fogad. A mama sütött hurkát, amit imádok, még akkor is, ha tocsog a zsírban, és ezzel jócskán megnő az érelmeszesedés és egyéb testi, krónikus hibák zavara. Tejes, vajas krumplipüré van hozzá, melyet szintén bőségesen nyakonöntött sült zsíros szósszal.
S bár még csak kora reggel felé jár az idő a tegnapról kisütött sültcsirke zsírját máris két vastag karéjos kenyérre pacsmagolja, és szeretettel kínálja, hogy egyeb legalább már most pár falatot.
– Hát… nem bánom… - azzal jóízűen állva nyelem le falásokként a jóízű zsíros parasztkenyeret, ami a gyormomnak különösképp jólesik.
Később átöltözöm utcai ruhámból tréningruhába, és máris munkához látok, de csakis kizáróan azt, amit a mama mond. Aztán jöhet a főzés ideje. Amikor asztalhoz ülnénk egyik unokabátyám vetődik ide, aki gyakorlatilag olyan mintha ezer állása lenne, és mindenhez ért. Műszaki Macgyvernek hívom a háta mögött, meg ne sértődjön.
– Szevasz pajtás! – rázunk kezet, akár a régi ismerősök. – Hát mi újság veled?! – kérdezi, majd ő is leül, mert valósággal korog a nyomra. Hajlamos étlen, szomjan elmenni hazulról, hogy pénzt keressen.
– Volt egy kis szabadidőm, és gondoltam meglátogatom a mamát. – felelem.
– Nagyon helyes! Azt remekül teszed! – bólogat helyeslően. – Miért nem kocsival jöttél?!
– Ez most vicc akart lenni, ugye?! Te is tudod, hogy nincs jogsim! – magyarázom el neki, mint egy kisiskolásnak, de észreveszem, hogy csak ugratni akart.
Asztalhoz ülünk, és az ínycsiklandóan finom gőzölgő ételek látványtól könny szökik a szemembe. Már milyen régóta nem tudtam egy megfelelő, házias kaja után nézni, pedig – mama jóvoltából –, bátran állíthatom, hogy elbodogulok, és fel is találom magamat akármelyik konyhában.
Egyszer csak észreveszem, hogy az idő meglepően gyorsan sötétedik, és már délután három óra felé koromsötét borul az egész kertvárosias vidékre. Ettől beparázok, és be is pánikolok, majd megpróbálok egy elfogadható történetet kitalálni arról, hogy igazándiból miért is kell sietve, és sürgősen hazamennem.
– De hát édes fiam! Csak éppen most érkeztél! Máris hajt a tatár?! – lepődik meg a mama, holott ő is tisztában van a lelke mélyén azzal, hogy már kora reggel óta itt vagyok, és muszáj idejében elindulnom, különben koromsötétben bumlizhatok végig az egész városon.
– Sajnos muszáj, mert különben az életben nem érek haza.
Mama azonnal lázas sürgőlődős pakolgatásokba kezd; elővesz egy közepesméretű acélszínű csomagolófóliát és az összes sülthústól kezdve a hurkán át egészen a műanyag tálba tett krumplipüréig mindent gondos alaposággal becsomagol. Alig hat-nyolc percet vesz az egész igénybe.
– Tessék, édes fiam! Nekem aztán egyél rendesen, és ne koplalj! – szólít fel, mintha egyben már utasítást is adna.
– Igyekszem, mama!
Amikor mindennel elkészülünk a nap utolsó haldokló sugarai kezdik lassú monotóniával bevilágítani a szürke és kopár táj egykedvűségét. A mama bicegő, fájós térdekkel kikísér a bejárati kerítésig, majd egy újabb kicsit hosszantartó érzelmes búcsúperc következik:
– Mikor tudsz újból eljönni édes fiam?! – kérdez rá kertelés nélkül, nyíltan.
– Hát azt sajnos nem tudom megmondani… – vallom be, és érzem hogy megint elönt egy kisebbfajta szégyennel egybekötött bűntudat.
Unokabátyám jelenik meg lopakodva titokban a hátam mögött.
– Várj csak, pajtás! Elviszlek egy darabon, ha nem bánod! – ajánlja fel, aki roppant hasznos, tekintettel a csomagolt kaják kilójának is azért kiadós súlya van.
– Azt megköszönném!
Megpuszilom, megölelgetem nagyanyámat. Aprócska, örökké nyughatatlan, kíváncsin érdeklődő gombszemeiben látom a meghatottság általános jeleit, melyeket csupán csak ritkán szokott kimutatni.
– Megígérem, hogy amint lehetséges újból eljövök! – búcsúzom tőle, majd beszállok unokabátyám kisteherautójába, melyet folyton felújít, csinosítgat, de igazándiból jó volna, ha újat venne helyette. Egyik pillanatról a másikra gázt ad, és a teherautó villámgyorsan vágódik ki a nyugodt kertvárosias utcából.

KÖNYVTÁROS A HATALOM ÁRNYÉKÁBAN

Nagyméretű, mahagóniborítású íróasztalnál üldögélt. Mint általában szinte a hét minden egyes napján, amikor munkaidőben volt. Odakint már megint zimankós, borús viharfellegek takarták el a kristálytisztának éppen nem nevezhető január végi égboltot. A könyvtár felújított, patinás falai közt a könyvtárosnak valahogy nem akart megyegetni a munka. Egész egyszerűen, ha megfeszül sem tudott összpontosítani a feladatra.
Arra gondol, hogy bárcsak jobb kapcsolatai lennének, akikre ténylegesen lehet számítani, és akik, ha megígértek ezt-azt akkor igenis segítenek mindenben, és tesznek az emberért.
Nemrég megint hoztam valahonnét egyszerre régi, antikvár típusú, fejgerinces kötetek mellett vadonatújnak tetsző könyveket is. Ahogy kiveszi a nagyméretű kartondobozokból és találomra felüti egy-egy helyen ujjbegyei valósággal megérzik a kellemes tapintású lapokon a betűk titkos titkait…
Hoppá! Ha jól látja, akkor egy tizenötödik századi kódex kerül éppen a keze ügyébe. Ide már bizony elkél a hófehér kesztyű, hiszen értékes, kultúrtörténeti kincsről van szó, mely felbecsülhetetlen érték. A nagyméretű kódex fedőlapán egy fekete holló díszeleg. A holló csőrében egy arany karikagyűrűt tart, és jól ki lehet venni, egy aprócska királysági címert is. Tehát nincs kizárva, hogy az adott könyv Mátyás király korából való.
Hirtelen megcsörren a telefon. Szinte alig akad olyan ember, aki ne utálná valóságosan is, ha zavarják a munkahelyén, vagy épp munkája közben. Hát még ő.
– Róbikám! Végeztél már a kódexgyűjteményel, mert nagyszabású kiállítást készülünk nyélbe ütni, és jönnek a pénzes emberek, meg a befektetők, tehát hibázni nem lehet. – közli vele – egyelőre –, kimérten az igazgató.
– Ö… sajnos csak most kezdtem meg a kipakolást a kartondobozokból… - szabadkozik, de hamar rájön, hogy az igazgató egy csöppet sem erre a véleményére kíváncsi.
– Hát… kicsit turbózd fel magad Robikám, mert ennek a dolognak még a héten meg kell lenni, ha a fene fenét eszik, akkor is! –,, Ellentmondásnak helye nincs!” – gondolja magában, ahogy visszateszi a vonalas telefont a helyére, és visszatér eredeti munkájához.
Néhány keresetlen órával később megint jön egy könyvtároskollega.
– Szevasz Robi! Figyelj csak! Az van, hogy változott a terv! Figyelj! Tudom te sem repesel az örömtől, de ez van! Nemsokára jön majd egy tuti csajszi, valami fejesnek a lánya, és kicsit körbe kellene vezetni, meg ilyesmi! Persze csak, ha megoldható! Tudod, hogy gondolom! Ha megcsinálod ezt a kis melót esküszöm anyám életére, hogy kérhetsz tőlem bármit! – ígérget fűt-fát a kollega, majd, mint aki jólvégezte dolgát, már tovább is áll.
,,Na persze!” – gondolja Róbert, és fokozatos émelygést produkáló hasgörcséből máris érzi, hogy totálisan elege volt már most a mai napból. Valamivel délelőtt tízenegy körül, amikor – általában Róbert ebédelni szokott -, és most is az ételfutár érkezését várja, mert már korog a gyomra betipeg magas tűsarkú cipőcskében egy amolyan típikus csinibaba, aki csupán egyetlen dologhoz ért, nevezettesen: költeni apuci folyószámlakártyára rápakolt pénzét, és jóformán a shoppongolás és a csajos barátnőkkel való traccsparti jelentik életének egyetlen, lehetséges fénypontját.
– Bocsika, hogy késtem… - igyekszik bánbánó arckifejezést ölteni, miközben hányavetin mentegetőzésbe kezd.
– Már ne haragudjon, de azért bizonyos szabályokat azért nem ártana betartani! – fakad ki Róbert, méghozzá teljesen jogosan. Elvégre nem ő késett, hanem ez a Mona Lisa alkatú ostoba liba.
– Hát… én… nem is tudom… – szabadkozik még egy sort, majd úgy tesz, mint akit leforráztak az imént hallott kioktató szavak, és már köpni-nyelni sem tud.
– Nézze kérem… - változtatott hangnemet a férfi, mert látta, hogy a fiatal nő sajnos nem áll éppen a helyzet magaslatán. – Miért nem próbál meg más elfoglaltságot talál magának?! Mihez volna kedve?! Csinálja azt, amihez a legjobban ért! – javasolta. De azért biztos, ami biztos körbevezette a könyvtár egyes részlegein, miközben igyekezett néhány bevezető kérdést feltenni, úgymint: szakvégzettség, emeltszintű érettségi és egyebek.
– Hát… az érettségit tavaly előtt elhasaltam, de apukám azt mondta, hogy aki olyan társadalmi státuszban van, mint mi, azoknak felesleges egy újabb papír! – jelentette ki, mintha erre a tényre, hogy megbuktatták kicsit talán még büszke is volna.
– Nos… értem! – vakarta meg a fejét a férfi. – Ha nincsen további kérdése, akkor a tárlatvezetés ennyi lett volna. Szóljon odalent a recepción valamelyik kollegának, akik készséggel állnak rendelkezésre. További kellemes napot! – Az igazság sajnos az, hogy alig várta már, hogy megszabaduljon egy igazán butuska fruskától, aki apuci pénzétől, és befolyásától függ.
,,Miért van az, hogy a világon mégis az ehhez hasonló higagyú, ostoba libák kaszálják a legtöbb pénzt, és érvényesülnek a társadalmi ranglétrán?!”– morfondírozott magában míg elfogyasztotta ételfutár által hozatott aznapi petrezselymes tört krumpliból, és mélyhütőtt halrudakból álló szerény ebédjét.
Éppen már végzett volna ebédjével, amikor újból megcsörrent a vezetékes telefon íróasztalán:
– Halló… tessék…
– Szevasz Róbikám! Hát hol is kezdjem?!
– Mondjuk az elején, esetleg?
– Micsoda mókamester vagy! Ez tetszik! Szóval a hölgyike akit kicsit pátyolgattál bemószerolt téged a fejes apjánál, akit úgy felidegesített az egész eset, hogy azonnali hatállyal ki akar téged rugatni. Ugye te is érted, hogy ez mit is jelent?!
Nem volt kérdéses, hogy most nagyon is rezgett a lába alatt a léc. Ha elfűrészelik az utolsó gallyat is a lábai alatt, akkor fel is út, meg le is út.
– Ezzel mire akarsz célozni, ha szabad kérdenem?! – tért azonnal a tárgyra.
– Semmire sem akarok célozgatni, csupán szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a nagyfőnök holnap benéz hozzád, és egy kicsit elfog beszélgetni. Talán még egy enje-benyje is kitetszik majd tőle, márha érted, hogy miről beszélek.
– Nagyon is értem! Köszönöm, hogy tájékoztattál! Kellemes napot!
– Várj el kicsit! Én tényleg sajnálom, hogy így alakult… – fogadkozott a másik az őszinteség hangjaira appelálva.
– Hát, köszönöm… - tette vissza a kagylót a helyére.
Egész éjjel alig-alig jött álom a szemére. Minden második órában felkelt az ágyából, járkált párszor, majd újból megpróbált lefeküdni, és elaludni. Végül éjjel kettő óra magasságában úgy érezte, hogy megette a fene az egészet, mert ez sehogy sem fog összejönni, és inkább kiment a kiskonyhába kávét főzni. Ivott egy jó zsongító tejeskávét cukor nélkül, majd készített magának egy forrócsokis kapszolás finomságot, javíthatatlanul érdesszájú volt.
Később megnézte emailjeit, és üzeneteit, majd reggelizett valamit, és pontban fél kilenckor bement dolgozni a Kálvin téri fiókkönyvtár neobarokkos patinás épületegyüttesébe. Közérzete kicsit rossz hangulatú volt, elvégre az állása forgott kockán, de úgy volt vele, hogy történtek már vele sokkal rosszabb dolgok is az életben. Fölösleges bepánikolnia, amikor még semmi sem biztos.
Kicsivel délelőtt háromnegyed tíz körül kopogtattak irodája ajtaján. A nagyfőnök személyesen kereste.
– Üdvözlöm kedves Róbert! Remélem jól van a tegnapi kis fiaskó után! – jött be úgy, mintha az egész hely az övé volna, majd zokszó nélkül helyet foglalt az egyik széken.
– Főnök úr! Én bevallom őszintén nem is értem, hogy hogy történhetett… - jegyezte meg, és megpróbálta lélekben hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy – könnyen meglehet –, hogy ez a nap lesz majd az utolsó munkanapja.
– Nos, hát… igen! Azért meg kell adni, a hölgyike apjának befolyásos ismerősei vannak… állítólag te őszintén közölted a hölggyel, hogy inkább olyasmit csináljon, amit szeret, és ő ennek a hatására mindent bevallott az apjának.
– Tehát akkor ez azt jelenti, hogy azonnali hatállyal felmondanak nekem tisztelt Főnök úr?! – tért ugyancsak nagyon hamar a lényegre.
– Sajnálnám, ha egy ilyen semmitmondó, bagatell hiba miatt kellene elveszítenem, egy minden szempontból remek munkaerőt, mint Ön Róbert! De sajnos nem tehetek magáért semmit, hiszen amint tapasztalja az én kezem is sajnos megvan kötve! – tárta szét tanácstalanul mindkét kezét.
– Ó… megértem!
– Nézze! Mondok valamit! Ön kíválló szakember, és olyan képesítese, és iskolái vannak, amivel biztos vagyok benne, hogy pár hónap alatt ismét talpra fog állni! Csupán önbizalom, és meggyőződés kérdése az egész! Addig meg csak elrendeződnek a dolgok! – állt fel a székéből, majd kezetrázott a megszeppent férfival, és távozott a piciny irodából.
,,Hát akkor ez most mi volt?! – vallatta önmagát. Felmondás? Kirúgás? Vagy egyszerűen csupán egy burkolt fenyegetésféleség, aminek se füle, se farka?”– bárhogy is töprengett nem tudott rájönni. A munkanap hátralévő része tartós, masszív bizonytalanságban telt el, és amikor végzett a munkájával, és késő este az összes lámpát lekapcsolta, mindent bezárt, majd hazabuszozott, még mindig ott motoszkált ismerős mumusként fejében a gondolat, hogy mi is történt.
Másnap aztán délelőtt tíz óra volt halálpontosan. Hívatták a nagyfőnök igazgatósági irodájába, ahol – többek közt –, jelen voltak még a fruska szupermodel hölgy, aki befolyásos és természetesen nagyhatalmú apjával érkezett, továbbá néhány ember, aki most mintha egyenesen vizslatni akarta volna a legcsekélyebb mozdulatait, amint ide betette a lábát.
– Jó napot, kedves Róbert! – köszöntötték. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan befáradt. – Kér egy kávét, üdítőt, vagy valami mást?! – kérdezték elsőre tőle.
A férfi nemmel felelt.
– Mint azt Ön is tudja azért kérettük ide magát, mert a napokban volt egy feladata, melyet el is végzett, és kicsit talán még túl is teljesített! – jelentette ki a nagyfőnök. A férfi alig akart hinni a fülének, tévedésnek gondolta.
– Az ifjú hölgy mindenbe beavatta üzletember édesapját, és elmesélte, hogy mennyire érdekesnek, és inspirálónak tartotta nagyon sok kérdésben vaskos, de mindig őszinte véleményét, és szívesen beletanulna a könyvtárosi szakma rejtelmeibe, és kizárólag magát kérte fel afféle mentornak.
,,Na ez szép! Szóval akkor ráadásul a munkája mellett még bébicsőszködhet is egy ostoba liba felett! Ezt a pechszériát” – gondolta.
– Ha jól végzi a feladatát, amiben nem kételkedem esetleg megfontoljuk a további karrierelőléptetését, és fizetésemeléssel kapcsolatos kérelmeit. Tehát, mi a válasza?! Számíthatunk magára?!
A férfi köpni-nyelni nem tudott. Úgy érezte muszj volna legalább egy-két nap haladékot kapnia, hogy minden lehetőséget maximálisan megtudjon vizsgálni.
– Kaphatnék… haladékot tisztelt főnök úr…? – jött ki később a torkán.
– Természetesen, de azért ne gondolkodjon kedves Róbert annyira sokáig, hiszen az idő – mint maga is tudja –, drága kincs.
– Hogyne! Terémszetesen! Köszönöm a bizalmat! – óvatosan meghajtotta magát, majd visszatért irodája magányos falai közé.
,,Most akkor el is húzták előtte a nemlétező mézesmadzagot, meg nem is!”– igyekezett levonni mély konzekvenciát.

HÉTKÖZNAPI ÁLSZENT LOGIKÁK BILINCSEI

Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.

Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú partokon,
a négy égtáj leláncolt kapuin túlra,
követve a delejes látomást,
– ne kelljen már szótlan
eltűrnie megalkuvók,
összeesküvők vad,
ádáz rohamát.

Tétova előkészületek,
egyhangú monológok,
lankadatlan, gyerekeskedő
szorgalom mint egyfajta
folyamatosan szorongó
készenlét maradhatott vele csupán.

Mert ugyan kihez
is fordulhatna itt és most,
aki eldöntötte: soha
meg-nem-alkuszik?!
Ki a nyilvános, ünnepélyes
melldöngetéseket szándékosan elkerüli?

Az ember körül mostan
már egyre inkább gyanakvó
szolgalelkűség feszül;
egyszerre ólálkodás és szimatolás,
hogy ki mennyit
lejmolhat szégyentelenül.

A magány egyre nyirkosabb,
dohszagú, áporodott vermei,
mintha a bőr pórusai alá
is befészkelték volna magukat.
Az igaz-őszinte barátságokat
is egyre inkább a föld nyelte el.

A szánalom fojtogató gyűrűi
is egyre szorosabban fogják
a nehézkes hétköznapok súlyát.
Az ember botladozva,
hátraarccal kénytelen hátrálni,
márha túl akarja élni
a sok szenny-mocskot,
ami egyszerre a nyakába szakadt.

Előbb-utóbb tökéletes ponttá,
porszemekké való zsugodorásban
is egyedül marad
szinte minden társaslény.
A belső bizonytalanság,
akárcsak a tanácstalan,
tétova ácsorgás egyre
szembetűnőbb, nyilvánvalóbb.

Ti. hogy nem lehet már
helyezkedni az átlagnak
sehova sem.
Kisodródik ideiglenes
kényszerpályákon egyensúlyozva,
akár egy imbolygó kötéltáncos,
hiszen mást – segítség nélkül –,
már aligha tehetne.

Fölfalfa őt szőröstül-bőröstül
e mostani digitális Hiéna-évtized,
ahol tartós közönyösság uralkodik.

KIKÉNYSZERÍTETT VENDÉGMUSTRA

Nem igazán rajongott a vendégekért. Mintha mindig is úgy érezte volna magát, mintha szándékosan is betolakodnának az ő privát életébe, melyet muszáj volt bármi áron megóvnia nem csupán az ún. szándékosan kíváncsiskodóktól, vagy a pletykaéhes emberektől, de az olyan baráti, ismerősi, vagy rokoni kapcsolatoktól, melyek – sok esetben –, inkább koloncok, vagy púpok az ember hátán, és semmi esetre, sem rendes emberek.
Kínosnak érezte az olyan elcsépeltnek ható, már-már általános és közhelyes kérdéseket, mint hogy mikor látogatták meg utoljára a nagymamát, hogy az öccsének a gyerekei testékszereket lövettek be bizonyos testrészeikbe, vagy hogy éppen az ő kamaszkort lassacskán maga mögött hagyó fiacskája vajon mi lesz, ha nagy lesz? Egyáltalán mit akarhat ténylegesen az életével kezdeni?!
Egyszer csak azt érezte, hogy senkihez sem tartozik, hiszen örökösen lázadó típus volt, akit a legkisebb visszautasítás, a dolgok, és összefüggések sokszor érthetetlen, kúsza halmaza is másodpercek alatt kiboríthatott, és atombombahangulatú dühkitörésekre ragadtatott.
,,Talán jobb volna, ha a gyerekek felnőnének gyorsan! Hátha addigra mindenki véleménye megváltozik, és nem kell a körülményeket sem megváltoztatni!” – vélekedett magában.
Talán túlzottan is szigorúan ítélte meg nagyfiát, akire hallatlanul büszke volt, de képtelen volt saját érzéseit is kimutatni, és viszonozni, így, ha akart vagy szeretett volna valamit akkor azokból rendszerint meglehetősen nagy orkán erejű, ordítozós perpatvarok, és kisebb-nagyobb csetepaték sültek ki. Míg a felnőttes, komoly, alig barátkozós fiatalember – senkinek sem merte volna bevallani –, de számos alkalommal neheztelt az apjára, és rettegett is tőle, hiszen apja mivel hadilábon állt érzelmi világával, előszeretettel szégyenítette meg fiát társaságban, vagy épp mások előtt.
Alkoholista apjára nagyon neheztelt, mert viharvert, nagyon szegényes gyerekkorában nemhogy egyetlen jó szót, de még csak egy ölelést, vagy bíztatást nem kaphatott. Anyjára pedig azért neheztelt, és haragudott, mert a béke és a kompromisszum kedvéért férjét jóformán minden egyes alkalommal leitatta, csakhogy látszat békesség uralkodhasson a kis szétesőfélben lévő családjukban.
Ha vendégek jöttek – ami meg kell jegyezni –, az utóbbi időben meglehetősen ritkán fordult elő mivel a férfinek volt egy társasági oldala is ezért megkövetelte valósággal mindenkitől, hogy egyedül csakis rá figyeljenek, és abban a pillanatban, hogy bárki a kimondott véleményével szemben esetleg egy másik véleményt fogalmazott meg a férfi valósággal úgy érezhette magát, mint akit támadás ért saját személye ellen, és röpke másodpercek alatt felborulni látszott, az egyébként is illabilis status quo.
– Szerintem bontsunk fel egy jóféle orosz pezsgőt! – ajánlotta vendéglátó gavallér módján a férfi.
– Misi! Légy szíves! Ne marháskodj! – igyekezett ledorgálni mindig pedáns, filigrán, csinos felesége.
– Jaj, anyukám! De hát buli van! Vendégeink vannak! Majd veszünk holnap egy másikat, ha ez ennyire zavar! – A családfő észre se vette, de kimondott szavai tüskeként fúródtak a gyönyörű asszony szívébe és lelkébe.
– Én csak azt szeretném, hogy mindenki elégedett legyen mindennel! – mentegetőzött az asszony, majd kikészített egy kis üdítőt, sós és édes ropogtatni valót a nappaliban lévő aprócska dohányzóasztalra, arra az esetre, ha a gyerekek is megéheznének.
– Bízd csak rám drágám! Nem lesz itt semmi gond! – A férfi talán még magának sem merte volna bevallani, de hajlamos volt az általános bepánikolásra, és szorongó stresszre, melyet nem múló agresszivitással, és szőrszálhasogató, pikírt modorosággal vélt ellensúlyozni.
Szinte minden vendégségre jellemző volt, hogy mindenkor akadt egy pont, amikor bizonyos emberek társaságát már nem lehetett tovább elviselni, vagy kibírni. Ilyen esetekben a családfő és házigazda udvariasan elnézését kért, és mindig kiügyeskedje, hogy csendben elsomfordálhasson a nappaliba, vagy épp a hálószobába tévét nézni, vagy újságot olvasni.
– Hadd nézzem ezt a nyakkendőt! Mutasd csak, hogy áll?! – a feleség máris alaposan szemügyre vette férje szinte minden esetben csálén, vagy féloldalasan álló nyakkendőjét, hogy normális első benyomást kelthessen.
– Szerintem pont így jó! Én legalább is így szeretem! – vágott vissza egy-egy fullánkos megjegyzéssel, arra az esetre, ha az asszonynak kedve támadna kóstolgatni őt.
– Igen, szívem! Értem, de azért legyen formája és fazonja a ruhadarabnak! – vallotta gyakorlatias bölcsességgel a filigrán, mindig pedáns eleganciát tükröző fiatalasszony.
– Na, mikor jönnek már ezek?! – nézett fel a mennyezetre, mintha hirtelen máris észrevett volna ott valami éktelenkedő foltot, miközben mélyet sóhajtott.
– Nemsokára biztos megérkeznek drágám! Te csak ne izgulj, és idegeskedj semmi miatt!
Szinte minden egyes kisebb-nagyobb vendégség előtt a fiatal házaspár gyakorlatilag kölcsönösen jócskán felidegesítette és ki is fárasztotta saját magát, hiszen sehogy sem tudták lelkük mélyén – néha tomboló feszültségeket mérsékelni, és megszüntetni.
Váratlan meglepetéssel csörrent meg a csengő.
– Drágám, jó volna, ha kinyitnád, elvégre te volnál a házigazda! – szólt ki a kiskonyhából az asszony, ahol éppen vendégváró finomságokkal foglalatoskodott.
– Jól van na! Megyek! Látom, ezt is nekem kell megcsinálni! – A férfit minduntalan elfogta valami szőrszálhasogató házsártosság-érzés afelett, hogy ha kell, ha nem neki kellett mennie, intézkednie. Mintha életét totálisan átjárta volna a megrögzött irányításmánia.
– Szevasztok! Bújjatok csak be! Kicsi feleségem most éppen foglalatoskodik valamivel, de ti csak egészen nyugodtan ne zavartassátok magatokat, és adjátok ide kabátot, miegyebet, és huppanjatok le a nappaliban! – invitálta furcsa, torz mosolyt erőltetve magára, ahogy szokta.
– Ne haragudj, hogy csak így váratlanul betörtünk, de csak most tudtunk elszabadulni, mert kicsit messzi laktok, és hát tudjátok… közlekedés… - kezdett mentegetőzésbe a másik házaspár feleség tagja.
– Ugyan már! Nem történt semmi! Elvégre családtagok volnánk, vagy mifene.
– Hát látod, az már igaz!
Míg a családfő elvette mindenkitől a kabátját és felakasztotta az előszobában árválkodó méretes fogasra, addig a filigán feleség is megjelent, és kedves közvetlenséggel igyekezett üdvözölni mindenkit:
– Szervusztok! De jó, hogy meglátogattatok minket! Mit isztok? Kértek egy kis harapnivalót, süteményt, vagy ilyesmit?
– Én kérnék egy kis kólát, üdítőt! – szólalt egy kisnövésű gyerek göndör fekete hajjal.
– Máris megnézem, mint tehetek az ügyben! – A csinos feleség ismét kiviharzott a konyhába, hogy egy szándékosan műanyag pohárban, mely nem törik el kólát vigyen a kisnövésű gyereknek.
– Tessék kicsim! Egészségedre! – nyújtotta oda pöttömnyi kezei közé. A gyerek egy húzásra kiitta az egészet, mint akinek meg se kottyan az ilyesmi. Látszott, hogy nagyon szomjas lehetett.
– Krisztián légy szíves és legközelebb apró kortyokban idd a kóládat, mert állandóan mehetsz majd pisilni! – igyekezett megmagyarázni a dolgokat kisebbik fiának a másik anyuka.
Nemsokkal később a gyerekszobából a családfő fia is előkerült, aki inkább egyfajta kínzó kötelességteljesítésként élte át a vendégségesdit.
– Nocsak! Megjött a mi díjnyertes eminens tanulónk! – üdvözölte teátrálisan a családfő fiát, aki utálta, ha apja ennyire más hangnemet üt meg vele szemben, mint az átlagos megszokott.
– Szia! Hogy te mekkorát nőttél! Elsőre alig akartalak megismerni! Ugye mennyit fejlődött? – kérdezte a másik feleség, majd arcon puszilta a megilletődött fiút.
A másik feleség is visszajött a konyhából, és máris körbe kínálta a vendégváró falatokat, míg a családfő tömény szeszt vett ki az üvegezett vitrinből, mintha egyfajta kötelező szertartás végezne el.
Hangosan, egymás szavába vágva kezdtek máris belevágva a mondandók sűrűjébe társalogni egymással, míg a két gyerek úgy volt vele, hogy azonnal lekuporodtak a nappali szőnyegére és egy játékkonzollal Super Mario broszt kezdtek játszani. Persze az idősebb fiú valahogy mindig megengedte, hogy a kisebbik gyerek nyerjen, mert utálta a felesleges konfliktusokat és a bonyodalmakat.
Később a csinos feleség mindenkinek gesztenyepürét vitt jó sok tejszínhabbal, amit a kisebbik fiú Krisztián máris behabzsolt, de úgy, hogy valósággal szinte mindene ragadt a tejszínhabtól, és anyának azonnal le kellett csutakolnia fiát, ha a szobatisztaságát megakarta őrizni.
– Jaj, édes kicsi fiám! Hát megint, hogy nézel ki?! – bosszankodott.
– Semmi baj! Majd én kitisztítom! – A gondos másik feleség kedvesen, megértőn kezén fogta a tejszínhabtól totálisan ragadó kisfiút, és bevezette őt a fürdőszobába, hogy gondosan kezelésre vegye. Nem telt el nyolc perc sem, mire a fiúcska makulátlan tisztaságnak örvendet.
– A gyerekekkel kapcsolatban nem árt, ha az ember mindenre igyekszik felkészülni! – vallotta a fiatalasszony, míg a másik nő helyeslőn bólogatott.
A családfő fia kicsit unatkozni kezdett a játékkonzollal, ám a világért sem vallotta volna be. Megszokta, hogy ő valamiféle pótlék, akire csak nagyritkán figyelnek, ha éppen nagyon muszáj.
A családfő – mivel imádott egy-egy társaság központi figurája lenni –, ekkor volt csak igazán elemében. Különféle vicces anekdotákkal igyekezett szórakoztatni, akár egy átmeneti poéngyáros a kedves vendégeit.
– …És arra ki emlékszik, amikor Áron elköltötte a Lada Szamarát?! Majdnem nekiment a kerítésnek! Rohanok az utcára, hát a gyerekem egyedül beindította négyévesen az autót, aztán neki a szomszéd kerítésének. Még szerencse, hogy tudta hol a fék! Nemhiába! Mégiscsak buszvezető az örege. – jelentette ki nem kis büszkeséggel.
– Hát, igen! Az ilyesmi szinte már mindennapos! – jegyezte meg a másik rokon.
A családfőnek valósággal szinte minden helyzetben viszketett a tenyere – főként akkor, ha nem övé lehetett az utolsó szó a dologban.
– Azért talpraesett és tökös egy fiacskám van, nem igaz?! – vonta le saját mélyenszántó következtetéseit, mire a többiek bőszen bólogattak.
– Drágám, azért kérlek válogasd meg a szavaidat, ha a fiunkról van szó! – A fiatalasszonynak nem ártott meglehetősen gyakran kissé feledékeny férjét emlékeztetnie arra, hogy azért illem, és jómodor is volna a nagyvilágon, nem csupán csak a megfellebbezhetetlennek tűnő, egyénieskedő akarat.
– Látjátok az én cicukám mindig eléri, amit csak szeretne! – látványosan magához ragadta az asszonyt, nem túl durván, és cuppanós puszit adott annak arcára.
– …És mondjátok csak?! Mi lesz a fiatalember, ha nagy lesz?! – érdeklődtek a vendégek, hátha a témaválasztás a családfőnek még jót is tehet.
– Azt szerintem nehéz lenne még megítélni, de szerintem elvont dolgok érdeklik. Én az ő korában valósággal faltam az életet. Míg ő egész álló nap csak a szobájában kuksol olvasgat, meg számítógépezik meg ilyesmi. Szóval nem igazán életrevaló. – jött ki önkéntelenül is a száján, mire felesége azonnal le is reagálta:
– Misikém! Ez egy szemét beszólás volt! – állt fel, hogy egy kicsit megpróbálja kiszellőztetni a fejét.
– Ugyan már drágám! Most mit kell neked állandóan ennyire magadra venned a dolgokat, mi?! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! – mentegetőzött, de alighanem pontosan sejthette, hogy ennyivel még nem fogja jóvá tenni kimondott zsigeri véleményét.
– Szerintem tanácsos volna előbb a fejedet is használni, mielőtt beszélsz! – fonta támadóállásban maga előtt keresztbe a karját a csinos fiatalasszony, és látszott, hogy valósággal ott helyben megtépné férje haját, de igyekszik minden lelkierejével türtőztetni magát.
Váltottak még néhány jópofa történetet a vendégekkel. Érdeklődtek, hogy kinek miként és hogy megyeget a sora, majd arra hivatkozva, hogy nagyon hirtelen elszaladt az idő a családfő és egyben házigazda férfi máris úgy terelgette, irányítgatta az események sorát, hogy a vendégeknek távozniuk kelljen önként.
– Hát nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, és ténylegesen egy kicsit kidumálhattuk magunkat! Legközelebb megígérhetem, hogy majd mi kellünk útra, hogy meglátogassunk benneteket! Addig is vigyázzatok magatokra. Ki ne törjétek a nyakatokat, a gyereknek is minden jót! – búcsúzkodott meglepően sietősen, mint akit sürget valaki, vagy valami.
Amikor a vendégek elhajtottak kocsikujon a családfő visszasüppedt egy jelentős pillanatra a nappaliban lévő kényelmes, komfortos kedvenc kanapéjába; felsóhajtott, miközben alaposan szemügyre vette a mennyezetet, mintha onnét várna visszaigazolást és egyben megerősítést, és csupán csak annyit mondott:
– Na végre már, hogy ezek is lekoptak! Most végre megint csend van, és nyugalom!