Kortárs ponyva

2020.sze.23.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új Novella




CSAJ-TURPISSÁG




A sorsfordító, korszakváltás – sok tekintetben -, a Millennium éve hozta el számomra. Másodikos gimnazista koromban elsőként történt meg újra velem, hogy megcsapott Cupido nyílvesszője, és én visszafordíthatatlan módon szerelembe estem. Magam sem tudtam, hogy vajon miért, vagy mi okból történhetett ilyesmi, amikor bizonyos tabu-érzéseket szándékosan igyekeztem elnyomni, vagy kiiktatni éltemből.
Az illető sugárzóan extravagáns, és talpraesett hölgyemény egy derűs, nyárias októberi napon állított be folyamatosan hangyabolyként nyüzsgő osztályunkba, és szinte azonnal barátokat sikerült gyűjtenie önmaga köré. Mintha egy bizalmas, ám annál empatikusabb varázslégkört árasztott volna magából, mely szinte felszippantotta az embereket, és mindenkivel azt éreztette, hogy jó a társasága tagjának lenni. Külön megtiszteltetésszámba ment még az is, ha ismeretlen emberekre megvillantotta millió forintos, amolyan hamisíthatatlan szempilla rebegtetős csábmosolyát.
A legtöbb esetben az emberek többsége ilyenkor kín keservesen igyekszik a lehető legjobb benyomást tenni. Valaki ezt úgy éri el, hogy minden eszközt megragad, hogy vonzó, és elragadó, ugyanakkor szellemes és humoros legyen, hiszen valakinél az a nyerő, míg mások az „érzékenyebbek” főként kívülállóságukkal tüntetnek, és majdnem totális elszigetelődésükkel, melyet egyszerű mindennapi üdvözlésekben, és formális megnyilatkozásokban nyilvánulnak meg.
Már nem emlékszem, hogy hogyan is kerültünk mi isten igazán először össze. Az ember emlékezete hajlamos sokszor tréfák, kisebb viccet űzni, amikor méltó módon emlékezni illik. Egyszer csak osztályfényképezést kellett tartani, mert akkori kissé provokatív megjelenésű, és túlzásba vitt önbizalmú osztályfőnökünk Kati néni mindenképpen azt akarta, hogy legyen egy olyan „mókás kép” ahol mindenki kedvére bolondozhat, és ahol igazán meglátszik, hogy alig egy év alatt igazi osztályközösséggé kovácsolódtunk.
– Fiatalok! Figyelem! Most fényképezkedni fogunk! Az első képen mindenki tűnjön megfontoltnak, bölcsnek, és komolynak, de a másik képen beleadhat mindenki apait-anyait, ami csak belefér! – adta ki a mindenki számára világos jelszót.
Az adott fényképész már javában benne volt az iskolaudvaron felállított állványai között a kisebb-nagyobb beállítási munkálatokban, hiszen egy-egy jól sikerült, minőségi fénykép többet elmond minden fölösleges szónál. Aznap azonban valamelyik reál tantárgyból sikeresen begyűjtöttem egy újabb barátságtalan elégtelent, ami miatt a kedvem már korántsem lehetett sem rózsás, sem vidám. Így lehorgasztott búsa fejjel, mint valami komor bölcs, akit éppen akasztani visznek vonultam a többiekkel ki a verőfényes délelőtti napsütésbe ki az udvarra.
A fényképész szinte azonnal utasításokba kezdett, ki merre és hova álljon, ki maradjon a helyén, és kik húzódjanak kicsit közelebb egymáshoz, hogy mind a harmincketten rajta legyünk ezen az emlékidéző osztálytablón.
– Egy kicsit közelebb! Még közelebb! Igen, igen! Köszönöm! Elég! Az a búskomor fiatalember egy picit emelje fel a fejét, és próbáljon meg mosolyogni! – célzott szinte azonnal rám, mintha egy afrikai elefántvadász volna én pedig a szomorú bébielefánt, aki anyja iránt ácsingózik.
Egyik kedves osztálytársam Fűrész Marci volt az, aki szinte megpróbált mindent elkövetni, hogy jobb kedvre derítsem, de valahogy sehogyan sem jött össze a dolog. A fénykép mégis úgy készült el, hogy két vaskos, puffadt karomat megragadva az égbe próbálja emelni kezeimet, miközben én kifordított végtagokkal úgy evickélek egy kifacsart, groteszk pózban, mint Szent Sebestyén.
– Hé, öregfiú! Légy már egy kicsit vidámabb! Buli van! Ne szomorkodj! – éles szemű tapasztalata mindent azonnal észrevett. – Figyuzz csak! Láttad azt a szőke hajú kis csajt, aki nemrég az osztályba jött! Szerintem nagyon bejössz neki, mert mióta itt vagy folyton téged bámul! Ez csak egy dolgot jelenthet! – magában röhögcsikélt, mintha valami díjnyertes viccet mondott volna.
– Köszönöm a biztatást, de megint egyest kaptam matekból! – szomorkodtam magamban.
– Rá se ránts! Majd lesz jobb is! Inkább szemezzünk, és rendezzünk pislogó versenyt a csajokkal! Na? Benne vagy?!
Először merült fel bennem annak a lehetősége, hogy Marinak talán tényleg igaza lehet. A rendkívül bájos, és igéző, őszikeszemű angyali szépség úgy nézett, miközben rejtetten, lopakodva gyakorlatilag mindenütt a nyomomban volt egész álló nap, mintha bennem meglátott volna valami igen-igen fontos, és különleges, egyedi személyiségtulajdonságot, melyre a legtöbb ember esetében is legalább évtizedeket kell várni, mire valamit igazán megismernek.
Egyik nap aztán már végképp nem bírt magával, mert az egyik legjobb barátnőjét kérte fel, hogy segítsen neki rejtetten megismerni.
– Szia Petike! Figyelj csak! Hozzál már nekünk a büféből rántott húsos szendvicseket! Adok pénzt, és ha ügyes leszel még akár az aprót is megtarthatod! – csábos szempilla rebegtetés és angyali, körmönfont mosolyával a mi derék Annánk mindig elérte amit csak akart.
Bár sokan talpnyaló, gennyes kis kukacnak tartottak, aki bármit elkövetett, csakhogy felhívja magára a figyelmet valójában inkább olyan elveszett és hajótörött embernek képzeltem magamat, akinek az ilyes kis szolgalelkű csicska-alkalmak az egyetlen lehetőségei arra, hogy barátkozzon, vagy hogy új emberekkel ismerkedhessen meg.
Anna már nyújtotta is hosszú, finom, selymes, mégis határozott ujjacskáit és rakta bele a pénzt markos tenyerembe. Tehát kicsit el is várta, hogy kiszolgáljam!
Így azonnal lerohantam a földszinti aularészlegen lévő büfébe, ahol szépen kígyózó sor ácsingózott, és beálltam a sorba, mint mindenki más. Majdnem a becsengetésnél kerültem sorba, így sietnem illett, de nem bántam. Úgy éreztem magam, mint egy titkos ügynök, vagy éppen szuperhős, akinek fontos feladata van, hogy elnyerhesse a barátságot, és ezzel ne legyen szomorú, és magányra ítélt.
Mikor visszaértem a terembe a legtöbben már réges régen elfoglalták helyüket, hiszen kezdődött a következő végletekig unalmas matekóra, ami senkit sem érdekelt, még az eminensek nagy részét sem.
– Á! Péter kedves! – nézett rám SZTK-keretes hórihorgas szemeivel a szintén különc matektanár. – Jó hogy befáradtál! Kérlek maradj a táblánál, és láss hozzá az egyenlet megoldásához!
Mit tehettem volna! Közvetlenül a középső padsor legelső padjában ültem, mint valami szerencsétlen kis stréber, így óvatosan letettem a szendvicseket és némi aprót az asztalomra, és visszasompolyogtam a táblához. Az osztály többi tagja igyekezett röhögés, vagy kuncogás nélkül megállni, mert valami miatt a személyem mindig derültséget okozott, mintha legalább is stand up komikus lennék.
Miközben görcsöltem, és nyűglődtem a táblánál, hogy vajon mi lehet az egyenlet pontos megoldása a legtöbb hölgyemény a hátsó padsorban elismerő, és szerelmes pillantásokat vetett rám, és nem győztek csücsöríteni, és puszit adni szájukkal a levegőbe, mintha csak kifejezetten nagyra értékelnék a gesztust, hogy hoztam nekik ennivalót a büféből.
A tanár tizenöt perc elteltével helyemre küldött, és valamit firkált az osztálynaplóba:
– Hát Péter kedves ez így nem lesz jó! Mindenképpen gyakorolj, hiszen két év múlva itt van az érettségi vizsga! – nézett rám komoly, barna szemeivel. Bár aznap csupán szöveges értékelést kaptam szüleimet figyelmeztették a szokásos évértékelő szülő értekezleten, hogy harmatgyenge vagyok a reáltárgyakból.
Mikor meghallottuk a jelző csengőt mindenki virgoncan, ujjongva, felszabadult a nyűgös rabigából, és máris padom köré sereglettek, mint a csicsergő verebek, vagy madarak.
– Hát öregem! Te aztán nem vagy semmi pajtás! – gratulált jóleső kézszorítások kíséretében Marci. – Valósággal megfingattad az öreget! Komolyan mondom egyszer elárulhatnád, hogy hogy csinálod?!
És akkor egy váratlan pillanatban a nyüzsgő, és pajkos tömegből hirtelen mintha angyal, vagy hattyú volna kiemelkedett a világ leggyönyörűbb hölgyeménye Kriszta.
Akkoriban vállig érő, dús, aranykalászos hajat viselt, mely rendkívül jól megmutatta izzó, mégis barátságos őzikeszemét, és hamvas arcának metszetét. Rám nézett, és hirtelen szemünk kíváncsi méregető pillantása találkozott, és úgy tűnt összeszikrázunk…
Bizonyára minden emberrel megtörtént már, hogy egy váratlan pillanatban elsőre az jut eszébe, már annyira régi ismerőse egy vadidegen embernek, mintha születésétől kezdve a barátja, vagy a testvére lenne.
– Szia, örvendek! – nyújtott kezét, miközben el nem mulasztott volna megvillantani fesztelen, könnyed mosolyát. – Mi még nem találkoztunk!
Persze a pillanatok halhatatlan idillikus voltát kissé így is feszélyezte Anna mint legjobb barátnő tolakodó természete, aki látván a rántott húsos, gusztusos szendvicseket máris elvette asztalomról mind a kettőt az apróval együtt; gondolván ehhez neki joga van!
– Szi… szi… szia… - halk sóhaj, és romantikával megfűszerezett epekedés. Később úgy gondoltam vissza erre a jelentős, életemet minden szempontból befolyásoló pillanatra, mint a vágyakozás, ábrándozás netovábbjára, ami egy emberrel csak megtörténhet. Miért nem voltam kicsit bátrabb, vagy rámenősebb?
– Bocsi, de nem hallottam a nevedet? – hajolt annyira közel, hogy szinte tapintani lehetett a köztünk lévő kellemes, bizsergő feszültséget, és persze szokásos módon máris veszélybe került a jelképes komfortzónám.
– Én… én… szóval… - gyökeret eresztett a nyelvem, mert még senki sem nézett úgy rám, annyira őszintén, és ugyanakkor vesébe látón, mint ez a fantasztikus földi tünemény.
– A neve Bogárdi Péter, és rendkívül szégyenlős! – adta meg nem sokat teketóriázva a kegyelemdöfést Anna, aki – ha veszélyben érezte -, saját pozícióját, vagy éppenséggel megszerzett javait, szinte nem sok kivétel akadt, hogy ne lendülhessen máris ellentámadásba.
– Köszi Annám! Nem is tudom, hogy mit kezdhetnénk nélküled? – cinikusra sikeredett megjegyzés mögött valójában egy udvarias felszólítás, vagy csajos kérés állt, miszerint: „Soha többet ne szakíts félbe egy megkezdett beszélgetést, és ne avatkozz bele a dolgaimba!” – mint később kiderült Kriszta ezt annyira komolyan vette saját magával szemben, ha szűkebben vett barátnői közül bárki is szabályt sértett annak legalább két álló hétig tilos volt egyáltalán beszélnie, vagy szólnia is, amennyiben erre nem kapott engedélyt.
Rövid, romantikus pillanatunknak az irritáló, fület sértő jelzőcsengő vetett véget, mely szinte azonnal meggátolta, hogy idő előtt közelebb kerülhessünk egymáshoz.
– Nagyon örülök, hogy ennyire romantikus fiúk is járnak ide! – vallotta be szinte suttogva, egyedül csak nekem, amikor visszatért hátsó sorban helyet foglaló padjához, hogy csajos bandájával lehessen.
Egy másik szinte már kultikus alkalom az volt, amikor valamelyik csajszi kitalálta, hogy fogadásból ki mer valami egészen hajmeresztő dolgot cselekedni. Ide olyan megbocsátható, könnyebb vétségek tartoztak, mint mondjuk a mindig szarkasztikus humorú, cingár tornatanár órájának ellopása, mely aztán rövid időn belül természetesen megkerült, vagy a konditerem kifestése grafitikkel, mely olyannyira neoavantgarde stílusban sikeredett, hogy végül az iskolavezetőség egyhangú döntése alapján maradhattak a futurisztikus figurák, hogy az egyhangú, és bágyasztó falakat díszíthessék.
Anna és bandája kitalálta, hogy valami egészen hajmeresztő dolgot kellene csinálni, csakhogy kissé felrázzák a már így is álló, és posványos állóvizet, mely gimnáziumunkat a millennium évében körbe lengte.
A terv hajmeresztőnek tűnt, de annál logikusabban volt megkomponálva. Ha valaki megtudná szerezni a minden lében kanál ofőnek a Suzuki autójának slusszkulcsait, és elkötné a verdát, már csak a poén kedvéért, azt egyenesen hősként tisztelnék, és állandó baráti és egyéb szeretetféleséggel halmoznák el. Igen ám, de ki legyen az a bátor, és talpraesett egyén, aki megmer cselekedni ilyen törvénysértést?!
– Petike? Figyuz csak! Mit szólnál hozzá, ha észrevétlen bemennél a tanári szobába, és egy óvatlan pillanatban lenyúlnád az ofő kocsikulcsait? – mézesmázos hanggal közeledett felém Annácska, és ilyen helyzetekben olyan volt akár egy körmét élesítő vadmacska; az ember sosem tudhatta, hogy mire számítson a következő percekben.
– Én… nem hiszem hogy… jó ötlet lenne… - nyögtem ki, mohó, nagy kortyokban szedve tüdömben rekedt lélegzetemet.
Anna ezen elgondolkozott, és látszott rajta, hogy töpreng; erősen töri az agyát. Majd egyszer csak kibukott belőle:
–Tudom ám, amit tudok! Kis haver! Te nagyon belehúztál Krisztába, és mindenáron le akarod őt nyűgözni! Hát akkor rajta! Senki sem állít meg! Itt a lehetőség! Vagy olyan kis majrés vagy, aki menten összepisili magát, ha az élet keményebb lapokat osztogat?!
– Én… nem úgy… - nyögtem, de máris érkezett egy váratlan percben az életmentő segítség.
– Hagyjátok békén! Majd én megteszem! – vette át a szót Kriszta, és onnantól kezdve, mintha csak közös megegyezés született volna a csajos társaság összes tagja hallgatólagosan megválasztotta őt vezéregyéniségnek.
A terv egyszerűnek tűnt. Valakinek el kellene terelnie a figyelmét az osztályfőnöknek, hogy addig Kriszti kicsempézhesse a slusszkulcsokat a tanári szobából, ahova a pedagógusok egy-egy óra végeztével visszavonultak. De ki legyen az?
– …És mit szólnátok Marcihoz! A mi jó öreg, derék fenegyerekünk egészen biztosan nem ódzkodik annyira a feladattól, mint Petike! – itt egy jelentőségteljes percig mindenki rám nézett komor baljóslatúsággal. Marci minden balhéban nagyon szívesen benne volt. Mintha az adrenalin, és a veszélyzónák tartották volna benne a megtörhetetlen bátorság lángját. Persze azonnal igent mondott.
Közvetlenül a nagyszünetben rejtélyes hang hívta fel mobiltelefonon az osztályfőnököt és közölte vele, hogy sürgősen menjen az iskolai büfé elé, mert az egyik gyerek nagyon rosszul érzi magát, és fogja a hasát a fájdalomtól.
Az ofő természetesen azonnal lesietett, hátha segíthet bármiben, és ez a töredéknyi – alig tíz perces időkorlát -, bőségesnek bizonyult, hogy Kriszta észrevétlenül lenyúlja a kocsikulcsokat, hogy aztán a titkos akció részeként elvigye egy körre a verdát.
A legtöbb csaj bandatag –mint hűséges emberek -, őrt álltak engedelmesen a tanári iroda ajtaja előtt. Jelezvén esetleg, ha bárki is felbukkanna.
Krisztának öt és fél percre volt szüksége, hogy észrevétlen benyúljon az osztályfőnök kabátjába és kivegye a kocsikulcsokat, majd remélhetőleg a helységben mindent mozdíthatatlanul hagyjon.
Néhány perccel később azonban a küldetés veszélybe került, mert az ofő rájött a kicsinyes tréfára, és máris elindult felfelé a márványlépcsőkön, hogy kézre kerítse azokat az elkövetőket, akik csúfot űztek belőle.
– Hé gyerekek! Jó lesz sietni, mert a sárkánylady jócskán megindult felfelé, és nemsokára itt lesz! – szólt be Marci az irodaajtón.
Kriszta mindent visszatett, ahogy a helyén volt eredetileg, majd gyorsan kisurrant a többiekkel karöltve a helységből, és azonnal bemenekültek az angol szertárba, hiszen voltak napok, amikor ott nem tartottak órákat.
– Hát ez kurva jól ment, szerintem! – lelkendezett Marci, és úgy viselkedett akár egy hős macsó, aki vigyázott a hölgyekre, mint valami különleges védangyal.
– Remélem még idejében vissza tudjuk csempészni a kulcsokat, mielőtt bármit is észrevesz ez a szipirtyó! – Krisztának különleges képessége volt hozzá, hogy azonnal, kapásból megmondta egy-egy emberről, hogy jó, vagy gonosz. Így amikor elsőként mutatták be neki az osztályfőnökünket szinte rögtön leszögezte magában, hogy nem jó ember Kati néni.
– Most pedig, ha senkinek sincs ellenvetése elviszem az egész bandát kocsikázni!
– Oké, kis anyám! Te vagy a főnök!
– Ugye engedsz vezetni egy kicsit? – esedezett Anna, mert imádta a dögös, sportos kocsikat, és a száguldó sebességet.
– Mivel nincs jogosítványod ezt a javaslatot még meggondolom!
– Jaj, ne legyél már ilyen dög! Hisz neked sincs, mégis vezetsz!
– Ez látod igaz! Mit javasolsz? Sorsoljunk, és elvesztegessük az időt, vagy inkább csapjunk bele a mókába?
– Én a mókára szavaznék! – vágott közbe Marci, aki idő közben megindult.
– Jól van, te győztél! – jelentette ki. – De ha végeztél én is megyek a kocsival legalább egy kört!
Azzal mindhárman elindultak kocsikázni, méghozzá az ofő nemrégiben vásárolt szinte vadi új Suzuki háromajtós kis bevásárlókocsijával, ami a hátsó ülések tekintetében nem volt éppen kényelmes a két méter magasságot is megközelítő emberek számára, így Marcinak jócskán illett összehúznia magát.
A kis tűzpiros színű autócsoda nem okozott csalódást. Kriszta gázt adott, és hirtelen engedte fel a kuplungot, ami miatt a kocsi füstölgő kerekekkel máris kilőtt az utcából.
Az osztály többi tagja persze el sem tudta képzelni, hogy hová tűnhettek a bajkeverő csajok, de mindenkinek volt egy sejtése.
A baj szinte mindig abból következett, ha van egy-két rosszakaró, akik megirigylik a sikeresség és a hírnév mámorító érzését másoktól. Így történhetett, hogy a másik osztályból egy-két diák – akiket az ofő tanított németre -, megirigyelvén, hogy az ofő kocsijával rendeztek gyorsulási versenyt máris hanyadt-homlok rohantak az osztályfőnökhöz és számoltak be nekik a kínos incidensről.
A dolgok vége az lett, hogy a csajok bandáját a továbbiakban feloszlatták, és nyilvánosan mindenkitől bocsánatot kellett kérniük, ám Kriszta így sem vesztette el a fogadást, hiszen másnap lila színű hajjal jelent meg, ami hihetetlenül extravagáns külsőt kölcsönzött vad, és provokatív, lázadó stílusának. Azóta sajnos egyre ritkábban találkozhatunk, de ha az interneten emailezünk, vagy összejövünk mindig annyira örülünk egymásnak, mintha a legjobb testvérek, és barátok volnánk.  

Új vers

 

 

ÁL-ARCOK KÖZÖTT



Hatásvadász, becsalogató udvarlások, szívdöglesztő romantikák oltárán már minden megszokott s hagyományos. Csicsergő, topmodell-barátnőket nem érdekelheti széptevő, udvarlós szöveg csupán csilingelő zsetonokra hajtanak. Mindenkit ott helyben végképp el kell törölni, vagy tönkre kell tenni – nem vehetnek egyetlen, tétova, esendő pillantást gyilkos vetélytársak préda-trófea húsára, melyek mögött számító s körmönfont, ördögi stratégia lakik?


Zörgések, exhibicionista-némaságok semmijével parolázva száz év múlva tán pészmékeres protkó-mániások álmaiban újra egymásra találhat az igaz szerelem. Sérülékeny, esendő, szépségben ugyan ki is emlékezne bármire?! Gondos önzések egyedüli hordozója gyermeki naivság. Ha babonázó szemek pitvarából végképp kitisztul a hályog. Hamuk alatt lapuló, bújó parázzsal, riasztó szent lángolással kellene a halhatatlan Mindenséget megtisztelni, hogy őszinte érzelmeket átélhessen az önmagát is eladó emberi hús-test.

Hirtelen jönnek majd rájuk rontva akár őrjöngő, galád fenevadak emlékei a megszépített múltnak mikor még mindenki kedves, közvetlen, toleráns volt s nem hitték oly elszántan karrierek törtető háborúiban. Cingár, naiv elme – sok esetben -, már maga is tehetetlen érdek-kapcsolatok, számító ösztönök lépre csaló csapdái ellen, napok falaiba ütközötten többszörösen kihasználhatóvá váltak a jobb élet megszépíthető reményei is; mert a mindentudó Hűség is már ennyire semmi, jobb volna mindent elfeledni s visszatérni valami háborítatlan, kristálytiszta, könnyed nagyszerűséghez. A Lét nagyobb szégyene, hogy furfanggal csábítja az embert; fenntartani akaró, túlélő árulót!

Új Novella




KULISSZATITOK ÉS HATÁRSÁV


Mindenütt ugyanazokat az arcokat látta. Reggel, és este. Sok arc megfordult a munkahelyén. Az emberek általánosságban vagy tartózkodóak voltak, ami annyit tesz: nem teregették ki szűkebben ismeretes magánéletüket. Vagy adott esetben megpróbáltak hajszálvékony határvonalon egyensúlyozni önző magánéletük, és karriermohóságuk között, ami gyakorlatilag sehogy sem sikerült nekik.
Szinte mindig megborzongott, ha csak egyvalaki is leült mellé, miközben éppen munkába ment, vagy hazafelé a buszon, vagy metrón. Talán a külvilágban nyílt erőszakoskodás és brutalista szellem az mely magától értetődően megvadította a legtöbb, amúgy teljesen normális ember lelkét.
Ha esténként kinyitotta a tévét szinte nem talált olyan jellegű elfogadhatónak mondható, kortárs irodalmi, vagy kulturális műsort, mely elsősorban az értékekre, és a külvilágban létrehozott kreatív, elgondolkodtató kreativitásokra mutatott volna rá. A legtöbb esetben ezek a műsorok is belesüllyedtek valami radikálisan lebutított, túlzásba vitt naivitást, hülyéskedést, és gyerekesség kategóriájába tartozó, elviselhetetlenül nyálas, szirupos masszába, melytől a legtöbb embernek már az első öt perc után egészséges hányingere támad.
Már legalább tíz kemény éve sorrendben mindig ugyan azok a pofák, partiképes modellek, szépségkirálynők tűntek fel, vagy éppen cserélődtek a képernyőn, és az adások egyhangú skáláján, akik valami különleges okból – meglehet pont azért, mert híres személyiségek voltak -, máris menő, jól fizető műsor vezetői állások egyszemélyes birtokosai lettek, így teljesen természetes, hogy lenézték azokat az „átlag embereket” akik sajnos már nem lehettek ennyire szerencsések.
Sosem értette meg azt, hogy egy befutott, és méltán hírhedt színésznőcske akit már jóformán minden partiképes agglegénnyel, vagy nyolcvanéves aggastyánokkal is hírbe hoztak miként rendezhet saját, önálló játékfilmet egy látszólag totálisan elcsépelt, B-kategóriás, romantikus darabból, mely egészen biztos, hogy nem csupán azonnal megragadta kicsinyke, szerénykedő fantáziáját, de több mint valószínű, hogy az adott producerek, és filmgyártóknak is kellő mértékben felkelthette szakmai, arrogáns kíváncsiságát? És ráadásul ehhez jöttek még olyan bedobott slágerszintű nevek, akiket valósággal felzabáltak a filmkritikákat írogató egyszerű média szakemberek, vagy filmguruk.
„Miként válhat valaki filmguruvá?” – töprengett. Egyáltalán a pénzen kívül milyen más hatalom, szakképzettség, vagy bármi más szükségeltetik ahhoz, hogy valaki kipróbálhassa magát rendezőként saját alternatív forgatókönyvvel? Miért nem gyártanak a filmstúdiók végre elfogadható, elgondolkodtató történeteket, hogy ha a néző – adott esetben -, mondjuk megveszi az adott film DVD-változatát 5.1-es Dolby sorround hangzással, ne azon kelljen intenzíven, joga pózban máris meditálnia két teljes órán keresztül miközben a képernyő valósággal máris felrobban a szándékosan felturbósított akció és szexjelentektől, hogy vajon ki lehet a jó, és ki a rossz szereplő?
Később a Google Hangouts alkalmazás jelzett, hogy üzenete érkezett, ami meglehetősen különös volt, mert a legtöbb híresség, és világsztár nem ereszkedett azért le olyan könnyen az egyszerű, földön járó, emberi halandók világába.
Egy éppen ügyeletes üdvöske érdeklődött, hogy hogy érzi magát éppen, és hogy éppen milyen filmes projecten töri a fejét, mert jó volna végre dűlőre jutniuk bizonyos szakmai, és egyéb kérdésekben.
– Nem vagyok semminek sem az elrontója, de sajnos munkanélküli vagyok, így nem tudok saját költségvetésből várat építeni! – közölte kimérten, tartózkodóan, de azért udvariasan. Mire az adott produkciós cég, - melyet állítólag valami seggfej nagyágyú igazgatott -, közölte vele, hogy amennyiben nem fizet be a számlájukra kerek ötszáz dollár induló összeget úgy a kutya se fogja komolyan venni őt, pláne nem rendezőként, aki filmeket szeretne készíteni.
Egy másik üzenet is jött. Mint később kiderült egy frissen Oscar-díjat nyert kis színésznőcske, aki korban közelebb volt a harminchoz, tehát kortársak is voltak egyben. Kiderült, hogy valahogy a keze ügyébe került a zseniálisnak bélyegzett forgatókönyv, és hetet-havat összehordott a lehetséges együttműködésről, és a filmes szerződésről, de miután saját cégére és alapítványára is illett gondolnia, majd még át kell gondolnia, hogy megéri-e számára, ha egy ismeretlen, de annál tehetségesebb rendezővel dolgozik együtt.
Persze mondanunk sem kell, hogy az adott Oscar-díjas üdvöske soha az életben nem kereste meg őt újra.
Néhány héttel később szándékosan felidegesítette magát, mert valami miatt ilyenkor szinte minden kétsége, és reményvesztettsége azonnal elillant. Hóna alá csapta az aktatáskáját, benne egy jó forgatókönyvvel és elhatározta, hogyha a fene fenét eszik is, de filmet fog csinálni, valakikkel, akiket még nem fertőzött meg a show buisness provokatív, fertőző szennyvilága.
Reggel fél tízre volt találkozója valami filmmogullal, aki – ki tudja miért -, kiadósan szeretett ebédelni, és elvárta mindenkitől, hogy azért egyen egy pár falatot, ha már rápocsékolta túlzásba vitt drága idejét.
– Kóstolja csak meg ezt a croissant! Szerintem mennyei! És hozzá a tejeskávé! Mintha az ember egy másik dimenzióba repülne úgy, miközben mind a két lábával a földön jár.
– Igen… szerintem is bomba jó… de… még nagyon sok dolgot… - szavára nem különösebben figyelt oda a befolyásos filmes. Mintha az étterem környező zaja, vagy az utcai forgalom is közrejátszott volna a bizonytalan sorssal, hogy minden ellene volt. Úgy érezte, mintha minden gátolná abban, hogy elismerést, vagy kisebb sikereket vívhasson ki. Már pedig sikeres motiváció nélkül élet, és létezés sincs.
A filmes mogul alig tíz perc körforgása alatt be is fejezte a kiadós reggelit, és mintha már semmi közük nem lenne egymáshoz szavak nélkül, egyszerűen faképnél hagyta a jócskán kiábrándult forgatókönyvest, akit a szokásos sablonszöveggel igyekezett leszerelni, miszerint, ha megadja telefonszámát, és egyéb elérhetőségeit a titkárnőjének, akit valamiért személyi asszisztens kategóriába sorolt néhány hónapon belül esetleg felvehetik vele a kapcsolatot. De hát ez kész téboly! Néhány hónap?! Még mit nem! Most vagy soha!
Egyáltalán nem értette, hogy egyesek attól, mert befolyásosak, hírhedtek a szakmájukban, és kellő presztízzsel rendelkeznek bárkit zokszó nélkül levegőnek nézhetnek.
Gondolt egyet, felállt az asztaltól mielőtt a jócskán dühöngő pincér egyáltalán követelhette volna tőle a reggeliért járó borravalós számlát, majd egy jól irányzott, kisebbfajta ugrással a fekete üveges limuzin tetejére ugrott szánalmas kis élete kockáztatásával, és remélhetően bízván abban, hogy előbb-utóbb végre csak meghallgatja valaki. A járókelők, és nézők többsége persze veszettül kattogtatni kezdte főként okos telefonját, és már töltötték is is a legújabb élőképes fényképeket, vagy videókat a nagyobb közösségi megosztó oldalakra. A filmiparban az emberek számára szinte mindennapos ténnyé vált, hogy egy-két bevállalós színész a kaszkadőrt, és dublőrét is hátrahagyva nagyon is szeret villogni, és megmutatni, hogy nem a semmiért ő az egyik legjobb, no és persze hogy vérprofi.
– Nézzétek csak! – kiáltott fel az egyik gyors éttermi láncból kijött kövér, és testes, szemüveges srác. – Kurvára hasonlít az ürge valamelyik akciósztárhoz! Csak most hirtelen nem jut eszembe, hogy is hívják!
A fekete ablakos limuzin továbbra is komótosan haladt a fő sugárúton, míg egyre több lelkes ember verődött az utcán össze, hogy vélhetően a legújabb szuper produció aktív részeseinek érezhessék magukat – igaz, még ha csupán csak pillanatokra is. A legtöbb ember valósággal euforikus transzba esett, hogy ennyire testközelből tapasztalhatja meg a tulajdonképpeni filmforgatás minden egyes zsigeri pillanatát. Egy-két járókelő kapásból elájult, vagy a fiatalabbak hangos füttyszóval, vagy hangos sikoltozásba kezdtek, hogy így biztassák az ebben a pillanatban újabb halálfélelmet átélő, szerencsétlenül járt forgatókönyvírót, aki nem elég, hogy rendesen megtaposott az élet, de még extra veszélyes helyzeteket is illett bevállalnia, hogy komolyan vegyék.
A limuzin elhaladt az útba eső nagyobb filmstúdiók rangos, és patinás kapui előtt, majd hirtelen egy akkorát fékezett, hogy szegény fiatal filmes máris szabályosan bebukfencezett a tetőről. Később maga is elismerte, hogy eredetileg jobb lett volna egy karatés vetődés, vagy valami egészen meghökkentő performance-alakítás, ami a ninja és a bushidó elemeit is kombinálta volna, és amin termesztésen nem fogott volna a gravitáció törvénye.
Amikor a filmes mogul sötét napszemüvegben kiszállt a nagyméretű autóból valósággal meghökkent, amikor a sofőr közölte vele, hogy valaki fekszik a motorháztető alatt.
A sofőr, és egy gorilla testőr persze segítőkészen máris feltámogatta az enyhe sérüléseket, és karcolásokat szenvedett kissé meghökkent filmest, aki ebben a percben ténylegesen nem tudta, hogy melyik hihető történettel is rukkolhatna elő, hogy végre igazán komolyan vegyék.
– Látom kölyök nem vagy majrés! Ez tetszik! Van kedved nekem dolgozni?! – barátságos kézszorítás és hatba veregetés következett miután átlépték közösen az adott filmgyár impozáns, pálmafás kapuját, és a fiatal filmes – bár hosszú, kimerítő, és göröngyös volt az útja -, mégis elérte, hogy kisebb megbecsülést vívhasson ki a szakmájában.        
  

Új Novella




DERÉKBA TÖRT ÁLMOK ÚTJÁN


A világklasszis alig harmincnégy éves autóversenyző már elért mindent, amit ebben a kimagasló sportágban egyáltalán valaha is el lehetett érni. Állandóan álomgyönyörű szupermodell hölgyek zsongták körbe, és bárhova is ment szinte biztos lehetett benne, hogy ő lesz az adott este, vagy tévéműsor meghívott, magas rangú sztárvendége.
Gyomrot szorító, feszült idegeskedéssel vágott át legalább egy tucatnyi nagyméretű teherautó, és kamion között, melyek főként autó alkatrészeket, és különböző egyszerű emberek számára is felfoghatatlan mennyiségű technikai felszerelést, és modern technológiát szállítottak egy-egy versenyre, hiszen mindenkinek csupán egyetlen cél lebegett lelki szeme előtt győzni bármilyen áron, és bármilyen feltételekkel.
Az autóversenyzőről dőlt az izzadság. Ténylegesen úgy érezte magát, akár azok az űrhajósok, akik itt a földön készülnek fel arra, hogy odakint a világűr tágas terében sétát tehessenek igaz csupán csak pár percre, hogy megtapasztalhassák kicsit a súlytalanság érzése mellett a tiszavirágéletű halhatatlanság érzését is, amikor az ember meghódította a világűrt is.
Néhány rajongó várakozott rá csöndes alázattal, mert mindenki tudta róla, hogy az utóbbi időben hihetetlenül nagy lelki nyomás alatt áll, és az adott istállója, és főnökei mindenáron győzelmet akartak kicsikarni belőle.
– Jó reggelt! Bocsásson meg kérem… aláírná? A kislányom rajongásig szereti Önt! – egy lelkes apuka szaladt oda hozzá, mert azt gondolta sietve faképnél hagyhatja, és akkor ugrott az autogram.
– Reggelt! – köszönt, mert hirtelen megfájdult a feje. Ezt mindig előre érzékelte, mintha egy titkos időjárási antennával lenne felszerelve, mely előre megjósolhatja a közelgő időjárási frontokat. –Nagyon örülök, hogy kisebb rajongóim is akadnak! Hogy hívják a lányát? – vette el szinte automatikusan a nagyméretű plakátposztert a remegő kezű apukától.
– Izabellának és nemrég múlt öt éves!
A pilóta máris szignózta macskakaparásszerű nevét a plakátra és egy sapkát is küldött a kislány nevével ellátva, majd sietve ment is tovább. Nemsokára mindent eldöntő nagydíjon kell újra bebizonyítania, hogy méltán háromszoros világbajnok klasszisa adott sportágának.
„Vajon milyen gyerekei lettek volna?” – morfondírozott el csöndesen, míg az istállóba ment fantasztikusan computerizált technológiával felszerelt versenyautójához, mely most mint egy engedelmes, vagy lapuló állat csöndesen gazdájára várakozott. Az egyik technikai munkatárs barátságosan nyújtotta jobb kezét és adta oda sárga színű bukósisakját, mert régóta ismerte, hogy a pilótánál a rajt előtti kritikus percek egyben a tudatosan burok magány kikényszerített percei is. Ilyenkor a legtöbb versenyző nem igazán kedveli, ha bárki is megzavarja a koncentrációját.
A pilóta egy lepke mozgékonyságával ugrott be a fénykaszniba, és máris becsatolta magát tetőtől-talpig; fejére tette sárga színű sisakját, mintha egy ősi rituálé részese lenne, és csöndes meditációban aprólékosan végig gondolta az adott pálya minden szakaszait; hol kell maximálisan nyomnia a gázt, és melyik hajtűkanyarnál kell koncentráltan úgy fordulnia, hogy ki ne csússzon a pályáról.
Hirtelen érezte éveinek a súlyát. Mintha tudatosan tudta volna, hogy a sportolók talán azért öregszenek hipergyorsabban, vagy négyszeres gyorsasággal, mint az átlagemberek, mert hihetetlen sok lelki és fizikális energiákat égetnek el egy-egy verseny, vagy éppen nagydíjra való felkészüléssel, így talán kicsit meg is fosztják magukat attól, hogy igazán tudják értékelni az élet egyszerűbb, boldogabb pillanatait. Pedig megfogadta szüleinek, ha világbajnok lesz, és végre dobogóra állhat, akár a legnagyobbak egyike akkor abbahagyja a versenyzést, és új életet kezd. Szupermodell barátnőjével valósággal imádták egymást, és úgy tűnt családi életre szeretnék fordítani az időt.
De a győzelem mámoros, totális metamorfózisa pillanatok töredéke alatt megváltoztatott mindent. Mert ha az ember egy idő után hozzászokik az állandóan készenlétben tartott adrenalinfüggőséghez, hogy két végéről muszáj a gyertyát égetnie, akkor azt veszi észre, hogy egész személyiségét alárendeli egy felsőbbrendű, magasztosabb eszme, és cél érdekében. Így a normális, tehát hétköznapi élet biztos tudata hamarabb elpárolgott, mint egy hűsítő nyári zivatar emléke.
Még jócskán emlékezett, hogy tizenéves korában gokártozással kezdte el a sportolást, és szinte örömujjongásban történt ki, valóságos önkívületben, hogy a nézőközönség máris örömittasan mindenünnen a nevét kezdte skandálni. Még jól emlékezett előrelátó, gyakorlatias apja bölcs tanácsára:
– Édes fiam! Azért kérlek téged a tanulásról se feledkezzél meg! – mert szülei megkövetelték tőle, hogy tanulmányaiban is mindig a maximumra törekedjen. Ezért a tanórákon mindig erősebben koncentráltabban figyelt, mint egykorú társai, mert utána minden szabadidejét a gokartnak szentelte, melyet később felváltott a versenyautók világa.
– Rendben vagy öreg? Mehet?! – még egy utolsó technikai ellenőrzés a technikusoktól, és mikor meghallotta rádión a jelet, máris elegánsan kikanyarodott vadonatúj autójával a versenyboxból.
Legalább vagy ötven versenyautó zsúfolódott össze a pályán. A mérhetetlenül elviselhetetlen dübörgő motorok bömbölő zaját legfeljebb a közönség euforikus ujjongó hangjai tudták felülmúlni. Még néhány pillanat, és amint a vörös fény hirtelen zöldre vált ismét egy újabb halált megvető élet-halál küzdelemnek lehetnek szemtanúi azok, akik kint vannak az adott futamon, és a tévé képernyők elé tapasztották tekintetüket.
Vigyázz! Kész! Rajt! S mint a puskából kilőtt villámgyors golyóbis a versenyautók vijjogó süvöltéssel, mintha csak olyan földi repülőgépek volnának, melyek csak szándékosan nem szállnak fel máris egymással is ütközve, lökdösődve, mint a dodzsemek, máris nekiindultak, hogy meghódítsák a pályát.
A versenyzőknek százszázalékosan kellett a toppon lenniük, és úgy koncentrálniuk, mintha az életükkel játszanának. És talán valamelyen titokzatos módon ezért is csinálták, mert élvezték.
A sárga sisakos versenyző klasszis talán életében nem vezetett ennyire gördülékenyen, és precíz pontossággal. Óránként meghaladta a háromszázhúszas sebességet, és egyedül abban bízhatott, hogy mindig stramm, és minőségi autógumijai bírni fogják a súrlódást, mint a tapadás elsődleges feltételét, és nem forrósodnak fel ideje korán, mert akkor hamarabb instabillá válhat az egész versenykaszni.
Az első helyen száguldott most, és úgy érezte gép és ember ennél tökéletesebb harmonikus összhangban talán már nem is lehetett volna.
Már a harmadik körnél járt, amikor hirtelen megpillantotta a végzetesnek bizonyuló tragédiát. Az egyik versenyautó irtózatos hangsebesség mellett beleszáguldott az egyik kanyarban lévő betonfalba, majd a levegőben megpördülve fejjel lefelé ért földet, és szinte azonnal lángoló pokollá változott. Nem lehetett tudni, hogy a pilóta vajon életben van-e még, mert a segítségére siető mentősök, és ápoló személyzet csak azt vette észre, miközben próbáltak rajta segíteni, hogy a pilóta sötétkék színű sisakja egyszer csak lehanyatlik, mintha búcsút mondana a világnak…
A versenyző semmivel, és senkivel se foglalkozva rögtön átlátta a helyzetet, mérlegelte esélyeit, és nagydíj ide, egy újabb örömittas győzelem oda azonnal félreállt a versenyautóval, és villámgyorsan kiugorva kocsijából megpróbálta amint csak lehet a mentősök előtt kihúzni az égő roncsok törmeléke alól az élettelen testet.
A verseny további részében a tévés sportriporterek, és szakkommentátorok persze az egekig dicsőítették a legendás versenyzőt, aki élete kockáztatásával mentette ki egyik bajba jutott csapattársát a roncsok fogságából.
A versenyző már csak arra eszmélt, hogy barátja élettelen, nyakmerevítős testét máris berakják a helikopterbe, mely közvetlenül a pályán szállt le, hogy minél hamarabb kórházba vigyék.
Pokoli, kibírhatatlan, elviselhetetlen percek következtek. Élet és halál másodpercekként változott a versenyzők tudatában. Mindenki, aki valaha is ismerte a fiatal, alig huszonnégy éves osztrák pilótát most egy emberként csöndben azon imádkozott, hogy ne történhessen nagy baj, és az életét sikerüljön a gyors beavatkozással megmenteni.
A sárga sisakos világklasszis lejött a pályáról. Akik látták azt mondták később, mintha teljesen kicserélték volna aznap. Amikor levette sisakját és láthatták, hogy szikár, markáns arcán csontig hatolón belevájt a fájdalom, mintha már nem is az a mindig jó kedélyű, közvetlen, barátságos ember lett volna, akinek a külvilág számára mutatta önmagát. Mintha titokban megértette volna az egyetemes igazságot: ha egy ember minden egyes nap kénytelen újra és újra legyőzni önmagát, hogy aztán mint a főnix újjá szülessen kicsit talán mindig is a halál árnyékában kell járnia…  
A versenyző olyan lassan sétált végig a pálya – külvilág számára szinte teljesen elzárt szakaszán -, mintha egyben tiszavirág életű életét is szeretné átgondolni. Aznap csupán csak egyszer ment egy megbeszélésre vissza a versenyistállóba, a nap hátralévő részét a pihenőkocsijában töltötte, és minden órában felhívta a kórházat, hogy érdeklődhessen barátja és csapattársa állapota felül. Később már maga sem bírta ki, és kora délután rászánta magát, hogy a családtagok, és barátok mellett ő is a kórházban szurkoljon barátja életéért. Ránézett az ügyeletes orvosra, akivel már jó ideje ismerték egymást. Egymásra néztek, és elég volt egy lemondó fejbiccentés, hogy a harmincnégy éves sportlegenda megértse csapattársa már nincs többé.
Nem telt bele alig pár hónap, és ugyanabban az évben a világklasszis sárga sisakos versenyző is életét vesztette. 
  

Új vers




ÉRDEMES LENNE?!

Esztelen érvekkel észbontón akár naponta kizökken a Világ ócska kereke. Romlékony enyészetben hatékonyan fel lehet használni sokrétű, kis törtetőket, kisstílű perc-emberkéit a jelennek. Nyughatatlan menekülésbe torkollik minden kétségbeesett menekülés. Ember-manipulálta dologban jobb nem részt venni, vagy hasznot visszakövetelni. Karrier-gyökereket eresztenek egyszerű kisemberek világaiba Összegubancolódott, érzelmi hínárok vájtak maguknak üresjáratú darázsfészkeket.


Mennyire jobb volna tán, ha tömegesítetten eltahósított vadbarmok is, mind belülről láthatnák a Létezés hihetően egyszerűn alapigazságait. Olló, kés, vagy gyilok – manapság minden percben előbb húst, majd csontot s szívet érhet; ötperces orvosi segítség is rendre késik. – Piramis-hierarchiák minden látszati létrafokán látszódni engedték tartós kacatokat, lejárt szavatosságú érzelmek között.

Már nem tud begyógyulni a mindig hegedésre álló seb; növekednek csöndesen szakadék-közök, melyek határán áramütéseket szenvedhet tartósan az emlékezet is. Sohasem-pótolható hiányokat sem képes meggyógyítani a méreg, mely áthatja egészben az élet nyilvános részeit. Szuverén birtoklási kényszer hatalmasodhat el, melynek mocska nincs – de átható formalin-konzervszaga annál illatosabb. Vékonyít, tompít a brutalitásként kezelt kín, kényszer mindennapok górcső-gondja.

Simán elvezetgetnek mindenkit ál-érdekek míg érzéketlen arccá válik a vágyak szimmetriájában az őszinte érzelem. Nehéz agóniaként visszhangzik, koppan a lélek belső vásznán a megpróbált leckék sora; irgalmatlan, csikorgató hasgörcsök dúlják fel azt aki ember próbált maradni fekáliák szennyében!

Új Novella




KÜLÖNLEGES ALKALOM



Negyvenedik születésnapjára barátnője szerette volna valami egészen különlegessel meglepni. Vett kettejük számára egy-egy repülőjegyet, mert romantikus, hosszú hétvégét tervezett szerelmével eltölteni egy tengerparti helyen, ahol viszonylag kevés hemzsegő turista fordul meg, és azok is azonnal elmennek, amint a nyári szezonnak vége. Főként az apartmanos megoldásokat kedvelték. Ilyenkor az ember – ha összeadták rá a pénzt -, kényelmesen, komfortosan kibérelhetett egy egész üdülőt, és tengerpart melletti kalyibát, ahol csak maguk lehettek, és jóformán azt csinálhattak egész nap, amihez csak kedvük van. Gábor hosszú napokig valahogy ódzkodott az utazástól. Bár szüleivel jóformán végiglátogatta az európai kontinens fontosabb városait mindig úgy érezte magát, mintha minden földrészen idegen volna, aki csak látogató jöhet, és nem maradhat, hiszen hat, vagy hét nap múlva szükségképpen tovább kell állnia.
Különösen a görögországi utazások emlékei nyugtalanították. Apja el nem felejtette mindig az orra alá dörgölni, hogy olyan puhány, hogy nem bírja az éjszakai életet, pedig a mediterrán országokban – tudva levő -, hogy éjjel kezdődik csak az igazi ramazúri.
– Édes fiam! Neked mindig bajod van! Te ha új földrészeket fedeznél fel elhappolnák előled a dicsőséget, mert mindig lehangolt, vagy fáradt vagy! Csinálj amit akarsz! – mondogatta egy-egy út alkalmával szőrszálhasogató öregje.
Úgy emlékezett vissza ezekre a régi, boldogabb időkre, mintha megsebezték, vagy szándékosan megbántották volna. Persze jóakarattal.
Szívében érezte, hogy romantikus, álmodozó vágyai árulták el, melyeket leleplezett az égető, szerelmi honvágy egy akkori osztálytársa iránt, akivel az egyetemen ismerkedett össze, és aki látszólag cseppet sem mutatott érdeklődést iránta. Talán túlzottan is vágyott valami békesség, vagy megállapodottságfélére, mely leginkább a gyökeret eresztésre hasonlított.
Gábort egyke gyerek lévén valósággal teljesen elkényeztették, mégis sebezhető, folyamatosan rettegő, és szerény lénye mégsem vált arrogánssá, és túlontúl beképzeltté. Talán mert világ életével súlyproblémákkal küszködött, és ezért kiközösítetté vált a szűkebben vett társadalmi miliőből meglehetősen korlátozottan tehetett csupán szert igazi, és őszinte barátokra. Hiszen, aki egy megfélemlített helyzetből lép át egy másik szintig, és nem tanulhatta meg az ismerkedés, barátkozás szabályait egy egész életen keresztül szenvedni, és gyötrődni fog miatta.
Mégis az egyetem utolsó évében úgy határozott, hogy jó volna megkérnie csoporttársa kezét, és szerény szertartással elkezdeni az új közös életüket. A kiszemelt hölgy – bár rokonszenvezett a romantikus fiatalemberrel -, és szimpatikus is volt számára, mégis mást választott. A fiatalember a hír hallatán megpróbálkozott az öngyilkosság gondolatával. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy egy olyan kozmikus szerelem, mint amilyen az övé volt egy ennyire egyszerű ténnyel érhessen véget. Még szerencse, hogy anyai nagyanya elment a lakására, és szabályosan felpofozta őt, mondván: – Fiam! Az élethez ragaszkodni illik, ráérsz te még arra, hogy a temetőben pihengess!
Ez a bölcs figyelmeztetés később is olyan elementáris hatással volt rá, hogy ha életében nehezebb helyzetek harapófogójába keveredett, vagy döntéshelyzetbe került elég volt agyában felidéznie az ismerős, öreges, reszelős hangot, és egyszerre csak megjött minden bátorsága. Félt a szeretettől, mert félt attól, hogy kihasználhatóvá, és ezáltal lecsupaszította, és védtelenné válhat.
Végül az internet segítségével rátalálhatott valakire, aki – úgy tűnt -, pontosan megérti és át is érzi érzékeny lelkének tehertételét, felelősségét, és súlypontjait. Aki pontosan úgy fogadta el, amilyen volt, és valósággal rajongott pesszimista, és búskomor melankóliát árasztó költészetéért. Később úgy fogalmazott, hogy verseiben mindig volt valami ami egyszerre emlékeztette Walt Whitman, Rilke, és Füst Milán életfilozófiájára. A sokszor fekete, és negatív társadalomkritikákkal átitatott versekből kétségtelen, hogy minden napfény, madárcsicsergés és boldogság teljesen hiányzott. Mégis akadt egy valaki, aki pontosan átérezte ennek a végtelenül érzékeny embernek a belső kálváriáját, mely kicsit az önsajnálatra hasonlított – az egyszerűbb kívülállók szemében -, mégsem lehetett egy kalap alá venni a totális sajnálattal.
Most ketten utaztak el. „Ugye ez az utazás most más lesz, mint amit gyerekként el kellett tűrni!” – s ahogy álomszerű barátnője sugárzó boldogsággal megfogta nagy, szőrös mancsait mintha a sokat szenvedett múltból visszakapta volna azokat a jelentékeny, de értékes boldog perceket, melyekért talán érdemes volt életben maradni.
– Nem lesz semmi baj drágám! Meglátod! Kicsit kikapcsolódunk, és meglásd istenien fogjuk magunkat érezni! – meggyőződéses bölcs előrelátással mondta ki barátnője ezeket a szavakat, és Gábor jóleső, lenyugodott lelki világgal kapaszkodott bele a szavakba, mert érezte, hogy értékes ember, és azzal lehet, aki rendkívül fontos, nélkülözhetetlen számára. Annak idején sokan megkérdőjelezték a hozzáállását egy-egy új kapcsolathoz. Voltak ugyanis, akik egyenesen azzal vádolták, hogy túlságosan is előnyben részesíti főként az olyan karizmatikus, temperamentumos, ha tetszik tűzről pattant hölgyek társaságát, akik erélyesen tartják őt, és szeretnek parancsolgatni, kvázi kicsit ki is használják őt. „Hozd ide a kávéfőzőt! Takaríts ki! Készíts vacsorát” stb.
Gábornak – mivel sohasem lehetett tapasztalata -, minden okozati, és logikai összefüggését szülei társas együttéléséből próbált meg levezetni. Vagy sikerült, vagy nem. De hát az ember az érzelmek terén mégsem fog logikai talajra helyezkedni, nem igaz?!
Fapados járattal utaztak. Gábor kisebb lelkiismeret-furdalást érzett, amikor a hatalmas óriás get magasba emelkedett, akár egy kecses, szárnyas hölgy, és szinte testközelből láthatta a felhők vattacukor süvegeit. Minden pillanatban az ablakhoz tapadt, hiszen a látvány önmagáért beszélt. Barátnője rágógumit adott neki, mert gyakorta előfordult, hogy füle nem bírta a nyomáskülönbséget, így folyamatosan pattogó hangot hallott. A leggyönyörűbb pillanat akkor jött el, mikor egymás fejének támaszkodva próbáltak meg aludni kicsit, mert az időeltolódás miatt szervezetük még képtelennek mutatkozott az átállásra.
Bő három és fél órát repültek, majd leszálltak egy szubtrópusi szigeten. A helyi lakosok rendkívül szívélyesek, közvetlenek, és kedvesek voltak a legtöbb turistával. Gábor kicsit még meg is botránkozott, hiszen voltak hölgyek bőven, akik jóformán az egyszerű fűszoknyán kívül mást nem igazán viseltek. Ez minden egyes európai ember számára kisebb megbotránkozást keltett. De hát, ha Rómában vagy viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Gábor jelentős percekig azon morfondírozott, hogy vajon hogyan szerethetett bele egy igazi, földre szállt angyal, a barátnője pont belé, amikor viszonylag átlagos és szinte egykedvű életet élt, és sohasem járt el szórakozni, vagy nagyobb baráti társasággal megbeszélni élete történetét. Sokszor arra gondolt, amit prédikálásra hajlamos apja mindig mondogatott neki: – Édes fiam! Ha harminc éves korodig nem nősülsz meg, akkor már hiába törőd magad! Magadra maradsz! – Bezzeg ha most láthatná ezt a hihetetlenül sugárzó egzotikus csillagot, aki békésen sétálgat vele, és szinte issza irodalmi jellegű mondatait, egészen biztosan leesne az álla.
Most életében talán először érezhette a vissza nem térő szabadság és függetlenség tapintható valóságát. Végre kilépett a komfortzónából, és – hála barátnőjének -, nem esett semmi baja. Különben is, mi a fenének kell állandóan aggodalmaskodnia? 
Amikor elérkezett a bűvös novemberi születésnapi dátum, és barátnője csokoládés kókusztortát vett sok tejszínhabbal a különleges alkalomra, amikor a tökéletes vérvörös naplementében, egy pálmafa árnyékában kettesben csemegézni kezdték a tortát csak úgy szabad kézzel, Gábor úgy érezte, mintha viszontagságos élete most kezdődhetett volna el egészen. Úgy érezte megtalálta önmagát. Kiegyensúlyozott és erős lett. Talán már nem szükséges, hogy bocsánatot, és mindenért újabb mentségeket keressen. Élete megtelt egy addig nem ismert különleges tartalommal: a boldogsággal. Amit – meglehet -, csupán csak olyan emberek mellett érezhetünk igazán, akik nem veszik el tőlünk személyiségünket, de hihetetlenül sok mindent képesek hozzátenni, hogy lelki, emberi fejlődésünket garantálhassák, és biztosíthassák.
Hirtelen lement a nap, Gábor és barátnője megmártózott a hűsítő habokban, majd szárítkozás közben az angyali hölgy megszólalt:
– Mit szólnál, ha mondanék neked egy örömhírt? – kicsit pironkodva, szégyenlősen nézett rá, mint aki valóban alig várja, hogy elmondhassa mi nyomja szívét. Kellemesen bronz barna arca még gyönyörűbb volt így.
Gábor ránézett, és szavak nélkül is annyira érezte a másikat, hogy ennél boldogabbá ritkán tehetnek egy embert, aki olyan hosszú ideig tudatosan kereste a boldogságot. Gyöngéden a hölgy ölébe hajtotta a fejét, és mintha ismeretlen, telepatikus hangokat hallgatna óvatosan simogatni kezdte a barátnője hasát, miközben adakozó tekintetében egyetlen mondat volt: „Köszönöm, hogy gyereket adtál nekem!”
Gábor minden születésnapi ajándéka közül talán ez volt a legdrágább, a legfelbecsülhetetlenebb.  
 

Új Novella




TÁRSKERESÉS


Ezen az ernyedt őszies, napsütéses napon valahogy különlegesen megdobbant a szíve. Az internetes randihirdetés melyet olvasott, roppant romantikus volt, és kissé – úgy érezte -, és régimódi. Így hangzott: „Fix jövedelemmel rendelkező, nőtlen harmincas éveiben járó, romantikus álmodozó, független férfi keresi lelki társát. Őszinte és kedves társat keresek komoly párkapcsolat céljából harmincon belül.”
A hirdetést szinte pontosan megtanulta akárcsak egy verset. Amikor már vagy hússzor átfutotta mintha pontosan felmérte volna a titkos körülményeket, melyek az ismeretlen férfi körül kialakulóban voltak. Önmaga sem értette, hogy mi lehetett az a titokzatos vonzalom, mely mélyen megérintette. Volt valamilyen gyerekesen naiv ebben a papírforma hirdetésben. A férfi aki minden bizonnyal megfogalmazta elvárásait a gyengébbik nemmel kapcsolatban még híven hihetett a romantikus tündérmesékben, és az igaz, és őszinte szerelemben.
Irisz eddig pontosan tudta, hogy mindig is a karizmatikus, tehát hatalmaskodni vágyó, és határozott férfiakat kedvelte leginkább. Egészen egyszerűen azok voltak a zsánerei. S ha még ehhez jött egy-két szépen kidolgozott, atletikus, sportos felső testrész, az maga a mámor és az extázist jelentette egy a nap huszonnégy órájában robotoló, modern, extravagáns, csöppet sem szégyenlős nő számára. De most valójában arra gondolt, hogy ez a különös, számára még tökéletesen ismeretlen férfi igazából talán adott korát, és világát sem ismerheti, ha csakugyan ennyire gyerekesen naiv, és szende. Bizonyos, hogy egy olyan férfi szólt hozzá ezekből a sorokból, aki tökéletesen ismerte önmagát, és nem félt kimutatni sebezhetőségét, még akkor sem, ha ezért a külső világ szinte naponta ledarálta, vagy éppen eltaposta. Megnyugtatónak találta, hogy a férfi „romantikus” szót hajszál, különösképp egy olyan karrierista, anyagiasult világban, ahol az őszinte emberi érzelmek jóformán szinte semmit sem számítanak. Ki tudja? Talán éppen emiatt volt érdekes és vonzó! Úgy érezte, hogy kissé elnyújtott rohanó életébe nem árt egy kis harmonikusság és nyugalom. A feltételeknek első olvasására is megfelelt.
Este felé aludt el. De jóformán csak hánykolódni tudott ide-oda nagyméretű háromszemélyes ágyában. Ide-oda dobálta magát, és persze jócskán összegyűrte maga alatt az ágyneműt, vagy megpróbálkozott párna nélkül aludni, lesz ami lesz. Hátha megússza másnap nyakzsibbadás nélkül. Gimis kora óta nem izgult ennyire. Mintha újra szerelmes lenne. Egzotikus arca kipirult, és most először érezte azt nagyméretű tükre előtt álldogálva, hogy nincs miért bocsánatot kérnie, sem szégyenkeznie. Talán az igazi nők akkor a legszebbek mikor várandós kismamák, és mikor szerelmesek lesznek! Azonnal leült a laptopja elé, és máris gépelni kezdett és egy kicsit bemutatkozott. Majd fényképet kért, és hogy a bizalmat fenntarthassa kiválasztott önmagára nem túl hivalkodó, mégis stílusosan csinos fényképet, mely pontosan illusztrálta társadalmi berendezkedését, mégis inkább a megközelíthetőséget részesítette előnyben.
Két napig egyetlen email sem érkezett. Majd meghalt az izgatottságtól, és a nyughatatlan szíve valósággal úgy kalapált mellkasában akár a bolondóra. „Csak nem hibázott? Talán túlzottan is nyomulós, vagy éppen rámenős volt, és a férfiak sohasem szeretik, ha egy nő legalább olyan talpraesett, és karakán, mint ők maguk!” Mígnem a harmadik nap reggelén mikor kávézgatás közben kinyitotta számítógépét, és megnézte üzeneteit levelet vélt felfedezni üzenetei között.
A rejtélyes férfi nyugodtan, és legalább olyan gyönyörűen fogalmazott mintha író, vagy legalább is költő lenne, aki pontosan érzi mire is van szüksége a női léleknek. A levélben mindent igyekezett töredelmesen bevallani. Elmondta, hogy harminchat éves múlt, nőtlen, történelem tanár volt, de most internetes marketing managementtel foglakozik. Anyagi gondjai még nem voltak, de nemrégiben veszítette el édesanyját is, így gyakorlatilag családi hozzátartozók nélkül maradt. Írisz többször is átfutotta ezt az üzenetet, és minden esetben elgondolkozott.
„Mit akarhat?...” – tűnődött. Minden izében lángolt a belsejében, és olyasféle őszinte, és romantikus érzelem kerítette hatalmába, amit talán sohasem érzett igazán. Később megnézte a csatolt fájlt mely három fényképet is tartalmazott. Szinte mindegyiken jócskán meglátszott, hogy az adott férfi súlyproblémákkal küszködik, és bárhogyan is igyekszik szinte képtelenségnek mutatkozik megszabadulnia a fölös, plusz kilóktól. Pufók, barátságos, szinte már-már kisfiús arca mély lelki sebekről, és élettapasztalatokról árulkodott. Még akkor is, amikor megpróbált kissé idétlen, groteszk vigyorgással mosolyogni a kamerába, hogy szimpatikus benyomást kelthessen. Általában rövid tüskefrizurát viselt, és elvesztett, árva tekintettel meredt a világban, mint akit meg kell menteni, vagy legalább is illik pátyolgatni. Úgy érezte, ha elbeszélgetne vele az életről, vagy kacifántos gyerekkoráról sok mindent más színben láthatna, és az is elképzelhető, hogy szerezne magának egy új barátot. Egy igaz barátot, aki nem csak azért van vele, mert hátsó szándékok, homályos alkuk mozgatják, akár egy sakkfigurát. Mind a három fényképet szépen kirakta az ágya melletti éjjeli szekrényre, és elalvás előtt kicsit ábrándozott, hogy vajon most hogy nézhet ki ez a titokzatos férfi? Azonnal leírta az emailben, hogy személyes találkozást szeretne vele, és igyekezett több időpontot is megjelölni választási lehetőség gyanánt. Nem mondhassa később, hogy a nő nem adott a férfinak lehetőséget.
Volt az időpontok között egy nyugodt romkocsma is, melyet nemrégiben újítottak fel, és ahol remek volt a kiszolgálás, és gusztusos ételek fogadták a vendégeket. Már az ajtóban megpillantotta a férfit. Mivel kellemesen napsütéses volt az idő a férfin bermuda nadrág volt, és edzőcipő – talán, hogy kiemelhesse sportosságát -, frissen vasalt kockás ing, mely olyan tanáriasra varázsolta megjelenését, és természetesen a hóna alatt szorongatott közepes méretű, szürke színű csatos aktatáska, melyben valószínűleg titkos dokumentumok lapulhatnak. A férfi elveszetten, tétován álldogált közvetlenül egy nagyméretű fikuszerdő mellett, melynek bujasága rendkívül jól passzolt a romkocsma stílusához. Olyan portugálos lett tőle az egész hely hangulata. Egész pufók, kellemes alakját láthatta. Szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Írisz máris lángvörös lett, és úgy elpirult, mint az alkonyat vérvörös lángja, de egyáltalán nem zavarta, mert minden érzése őszinteséget árult el. A férfi is észrevehette őt, de hosszú percek teltek el mire Írisz volt az, aki kezdeményezett és kedvesen odament a fikuszerdő rengetegéhez és megszólította a férfit.
– Ez aztán az erdő, és dús növényzet! Mintha az Amazonas, vagy valamilyen trópusi esőerdő mentén volnánk, mely egész évben nyárias marad. Én volnék a hölgy, akinek üzenetet küldött. Dr. Csizmacsek Írisz vagyok! – nyújtotta habkönnyű, hosszú ujjú kacsóját. A férfi kissé bátortalanul, de rendkívül udvariasan, és figyelmesen kinyúlt érte és mackós szőrös mancsaival gyöngéd kézcsókot adott üdvözlete jeleként.
– Üdvözlöm! Forgács Ervin! Bocsásson meg, hogy csak úgy… de nem szerettem volna… kellemetlenségeket okozni… - keze nagy volt, és ormótlan, de Írisz mégis megnyugtatóan, és kellemesnek találta. Volt valami a hangjában, mely bölcselkedő emberre vallott, aki legfeljebb csak akkor szólal meg, amikor sürgős mondanivalója van, de akkor igazán.
– Igazán örülök a találkozásnak! Mit szólna, ha leülnénk valahova? – kérdezte kedvesen. Azt hitte, hogy ennek az embernek valami baja van, mert senki sem állt volna be a búja, őserdei fikuszok közé, csupán csak azért, hogy a láthatatlanság illúziójával kérkedjen.
Helyet foglaltak egy kis félreeső zugban, melyet Írisz választott ki. Úgy vélte ettől a férfi majdcsak feloldódik, és már nem lesz annyira merev, és megpróbál kicsit fesztelenebbül viselkedni.
– Meséljen magáról? – kérlelte csillogó szemekkel.
A férfin meglátszott, hogy mintha csak szándékosan kerülné a szemkontaktust nem szívesen nézett Írisz őzikeszemébe. Pedig micsoda bűv erejű, mágikus szemek voltak azok. A nő ezt kisebb provokációnak vélte, és azt gondolhatta, hogy talán túlzottan is magabiztos fellépése válthatta ki a férfi különc viselkedését, de azért kérdőre vonta:
– Ne haragudjon, de… megenged egy kérdést?
– Tessék parancsolni! – nézett rá kissé értetlenkedve a másik.
– Észrevettem hogy Ön nem szeret a másik szemébe nézni! Mit gondol? Miért van ez így?! – kíváncsisága és egyre hevesebben dobogó szíve szinte egyszerre mutatott utat, de fel is csigázta emberi érdeklődését.
– Én kérek bocsánatot kedves… Írisz, ha megsértettem… - hangja érezhetően szomorkássá, csalódottá vált. Mint amikor az ember szakítás után szeretné kiönteni egy vadidegennek a szívét, mégis érzi, hogy bizonyos határokat, és korlátokat mindenképpen szükséges megőriznie, hogy tovább már ne sérülhessen.
– Nézze kedves Ervin! Tudnia kell, hogy én egy csöppet sem haragszom Önre! Sőt! Szerintem egyre jobban kedvelem magát, mert árad Önből valami nyughatatlan lelkierő, mely igen-igen ritka a legtöbb embernél, és engem ez kíváncsisággal tölt el! Másrészt, ha nem szeretne válaszolni a feltett kérdésemre akkor egyszerűen átugorjuk ezt az egészet, és témát váltunk. A döntés joga Önt illeti! – egyelőre elhatározta, hogy nem fog rohanni, vagy sietni sehova. Mindenképpen fokozatosan szeretne haladni. A legtöbb kapcsolat ilyenkor szokott zátonyra, vagy holtpontra jutni, mert vagy az egyik, vagy a másik fél nem hagy elegendő időt a másiknak a dolgok rendbetételére.
A férfi arcán különös szomorúság jelent meg. Ez más volt, mint amikor egy férfi igazán szomorú, vagy búskomor. Mintha ez az ember képtelen lett volna arra, hogy végképp lezárja önmagában a viszontagságos gyerekkort. Mint akinek még mindig nem sikeredett felnőnie, és éppen ezért sziklaszilárdan kénytelen megőrizni valami kisfiús imázst, ami rendkívüli mértékben vonzóvá teszi a hölgyek körében. Persze csak még maga sem tud róla.
– Bocsásson meg, hogy már az első alkalommal ilyen vagyok! Azt hiszem mindig is javíthatatlan leszek! Megpróbálok válaszolni kérdésére! Talán a gyerekkorral kezdődött minden, hiszen minden mindennel összefügg. Képzeljen el egy nagyon pufók, kövér gyereket, akinek gyakorlatilag egy szem barátja sem akad, és akit jóformán kiközösítenek, állandóan megaláznak, és gúnyolnak osztálytársai! – zöldszínű, kifejező szemeivel most fordult elő először, hogy Írisz szemeibe nézett. Mintha szándékosan azt akarta volna, hogy ő nézzen félre, hogy ne kelljen farkasszemet néznie saját múltjával. – Tehát van ez a sebezhető, túlérzékeny gyerkőc telis-tele lelki komplexusokkal és nyavalyákkal, és egy megfélemlített, rettegő helyzetből akarna egész életében szabadulni. De hát tudhatjuk, hogy valahonnét nincs kiút! – hangja érzelmes lett, de bölcs is.
Írisz kinyújtotta kezét, és miután úgy értelmezte, hogy Ervin még nem döntötte el, hogy megfogja-e a kezét valósággal belecsimpaszkodott, és határozottan megszorította, hogy érezze a támogatást, és empátiát.
„Annyira szeretném ezt az embert őszintén, igazán megvigasztalni!” – döntötte el magában Írisz, és bár most még úgy érezte hogy fényévekre van a megvalósítástól, azért már elkezdtek közösen valamit, amiből nagyon sok minden kiderülhet. Továbbra is türelmesen hallgatta a férfi személyes történetét.
Észre se vették, hogy elrepült az idő. A kellemes, nyárias jellegű őszben hamar lett nappalból este. A romkocsmában felkapcsolták a világítást. Ez az aprócska mozzanat mintha mind a két ember számára jelentőséggel bírt volna. Személyiségük belül nem változott, legfeljebb csak tisztábban kivehetőekké váltak arcuk metszetének vonásai. Írisz határozottsága, eltökélt karakánsága, és ambiciózussága fokozatosan kezdett leomlani, de egy csöppet sem bánta, míg Ervin határozatlan, kissé szomorkás személyisége kezdett önbizalommal, és bátorsággal megtelni, hogy egy ennyire rendkívüli, és szépséges nővel sokat beszélhet.
– Gondolkodott már azon, hogy életünk során nagyon sok emberrel találkozunk, és állunk összeköttetésben, mégis előbb-utóbb tudatosan felismerjük, és tudatosan keressük azok társaságát, akik mellett tökéletesen harmóniában élhetünk önmagunkkal, akikkel szavak nélkül is megtalálhatjuk önmagunkat anélkül, hogy bármiben változunk, vagy változtatnunk kellene?
Kérdése konkrét volt, és rendkívül érdekes, kulturális. A férfi ezt vonzónak találta a hölgyekben. Az intelligencia és a humor szinte megkerülhetetlenül az élet részét képezi, és aki felismerni ennek jelentőségét rossz ember nem is lehet.
– Igen, magam is hasonlóképpen gondolom! – arca már nem is tűnt pufóknak, és elveszettnek. Mintha fokozatosan hagyta volna magát megismerni, annak ellenére, hogy életük során csak most találkoztak először egymással, és ugyanakkor ez is elégnek bizonyult, hogy megtalálhassák egymást.

Új vers

 

 

VÉGSŐ ÁLLOMÁS: BEFEJEZÉS!


Kinyúlnak felettünk az aggódás masszív-szilárd polipcsápjai. Hold-sárga vészterhes csillagokkal fenyeget bennünket a koromsötét éj. Cécós öröm, vagy tompított bánat-kollázs egyre megy – visszavágyott emlékeket nem hagy nyugodni. Mindenütt ott szunnyad a félelem. Az ember sejt-rostjaiban gubancos világunk kötelmeiből sokszor nincs biztosított kiút.


Többfajta fájdalmak hét tornyába bezárva nem tartozhat senki a másikhoz. Mélytengeri gyermekkorból nagy nehezen felszínre bukva ritka-oázisú sivataggá lett szépreményű felnőttkor. Lecsavart lánggal, takarékosan égetett életekben baklövések termelték ki másoknak túlélések receptjét. Emlékek komisz szele túláradón szívbillentyűk hangján átcsap.

Időeltolódásban méricskélt irigységek, erőszakosan törtető karrierista ígéretek avatatlanul gyanútlan embereknek már régen rosszak: rossz helyen, rossz időben rendre megismétlődő alapképlete túlmutat egy-egy érettségin, nehezen megszerezhető, felsőfokú diplomán – rosszalkodó álmok, vad ébrenlétek álmatlansággal edzett másnapok közé rekedt örök gyereklelkűek tábora képzeletben hozzászokva lemond az élhetőség szabályairól. Bútorokat, börtönfalakat emel önmaga köré.

Titkon már megérezi mindazt, mit elmulasztott, vagy megtehetett volna máról-holnapra már a rokonszenves múlt akiket kínzón szorongatnak anyagi-emberi létszükségletek beletörődött sztoikussággal búcsút mondanak e világnak, hogy ne maradhassanak fölösleges terhek sem önmaguknak, sem senkinek! – Bunkósított társadalom gigoló-bunkókat gyárt, nevel. Etikett-nélküliségben földig tiporják meglett árváit jelenkorunk vad pribékjei!

Új Novella




TÁMADÁS


Aznap mintha minden kicsit furcsábban alakult volna annál minthogy tervezte. Beugrós műszkban volt, és úgy hiányzott neki a folyamatos, szüntelen ingázás, akár a hátára a púp. Mégis Fecskés Mihályról el lehetett mondani, hogy állását, és szakmai kötelezettségeit maradéktalanul, és felelősségteljesen teljesítette, és megállta a helyét, ha úgy kívánta meg az erkölcsi etikett.
A Feneketlen-tó környéke, és a Kosztolányi Dezső-tér sarkán egy kis zsákutcában hagyta régebbi típusú Dácia autóját, mert itt mindig tudható volt, hogy nem kell a parkolásért fizetni, és az ember – ha szerencséje volt -, olcsóbban megúszhatta a dolgot.
A gyémántként ragyogó, holtsápadt holdvilág szinte belenevetett a Feneketlen-tó nyugodt, és csillogó tükrébe; mintha csak egyetlen nagy torz szerű arc, vagy éppen kísértő mimika lett volna, aki így akarhat elégtételt venni az emberek gyávasága és hanyagsága miatt, hogy „egyesek” a kis parktóba szemetelnek.
Fecskés Átvágott a hangulatos kis sétálóparkon, mely a tavat kerítette és fogta közre. Hamisítatlan szokásához híven rágyújtott kedvenc cigarettájára, és olyan mohó, és zsigeri szomjúsággal szívta a drága dohányt, mintha az élete függne rajta. Élvezte, ha irritáló hatása miatt előbb-utóbb hányingere támad, vagy úgy kezd el krákogva köhécselni, akár egy tüdőbeteg. Titkos, mondhatni egészen ünnepélyes szertartásához ez is hozzátartozott.
„Mit keresek én itt?! – tette fel már több alkalommal is önmagának a megkerülhetetlen kérdést. Otthon a legédesebb álmát alussza gyönyörű kis feleségem, és a fiam is egészen rendben van! Persze csúfolják, meg megütik gyakorta a suliban, de mégiscsak az én gyerekem!” – töprengett, és mintha csak önmagát szerette volna meggyőzni, vagy csupán csak folyamatos önigazolást szeretett volna lelkiismeretéttől kicsikarni egyre inkább szöget ütött a fejében, hogy szánalmasan egyhangú, monótón, és megrögzötten gépes életében valami sehogy sincs rendben.
Mintha üldözné, vagy legalább is figyelné valaki. Félve, aggódva párszor körbetekintett, mert bár mindenkinek nagy mellénnyel igyekezte bebizonyítani, hogy ő semmitől és senkitől se fél, ám valójában megesett, hogy gyakorta elszorult a torka a sötétség szinte masszív, sziruposan szurkos masszaszerűségétől. Amikor az ember eggyé válik a sötétséggel, mintha megszűnne önállón gondolkodó indiviiumnak lenni. Ezt viszont nem akarta. Érezte ebbe nem egyezhet bele, még ha kényszeríti is rá a külső, fenyegető világ.
A Feneketlen-tó melletti kis zsákutcában – ahol műszakja kezdetén -, kocsiját hagyta most a kilátástalan vakság állapotába merült. Sehol se marad egy maradék világító, pisla fény, mely némileg eloszlathatta volna a novemberi barátságtalanul hűvös, és kedvetlen éjjel mellékhangulatait. Elhatározta, hogy megpróbálja az élet derűsebb oldalát nézni. Elvégre nemsokára lejár a műszakja, és újra otthon lehet kedvenc sörével, és kedvenc tévé-műsoraival. S míg kis családja az igazak álmát alussza addig ő a jó melegben kényelmes foteljában ücsörögve bámul ki a fejéből, és megpróbál lazítani, és nem gondolni többet az eseménytelen szürke hétköznapok terheivel.
A sötét fickó – mintha csak egy udvarias vendég volna -, szinte a semmiből bukkant elő. Úgy jelent meg hangtalanul, észrevétlenül mellette, akár egy orvgyilkos, aki tudja, hogy minden esetben ővé lesz a trófea, mert megérdemli a kikényszerített győzelmet.
– Jó estét kedves Uram! – köszönt illedelmesen. – Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom csupán csak a pontos időre volnék kíváncsi! – közelebb lépett, és minden gesztusával, és mozdulatával valamiféle jótékony, és barátkozós manipulatív kedvet akart Fecskés Mihályra erőltetni, holott Fecskés sohasem barátkozott önként, mert megkerülhetetlenül rászokott arra, hogy kategóriákba sorolja embertársait.
A sötét alak óvatosan közelebb lépett, mintha csak barát volna, és egyetlen óvatlan perc elég volt számára, hogy bevihesse aljas, számító gonosz tettét. Zsebéből paprikaspré-szerű kotyvalékot spirccelt egyenesen a védtelen, és tehetetlen Fecskés szeme közé, amitől az óvatlan buszvezető előbb homályos, sötétlő foltokat kezdett maga előtt viziónálni, mintha sajátságos szellemalakok lettek volna, majd fokozatosan totális sötétség kerítette hatalmába kívül is, belül is. A most már támadó férfit a legkevésbé sem érdekelték az idő folyamatosan ketyegő, teremtő percei – annál inkább Fecskés pénztárcája, és személyesnek nevezhető, becses értékei. Pénztárcáját azonnal elvette, és személyes tárgyai közül sikerült azt a kis gyurmaszobrot is zsákmányolnia, melyet fia készített Fecskésnek valamelyik iskolai technika órán. Bár sohase mondta a fiának, hogy mennyire büszke rá, mégis ez a kis, szinte jelentéktelen szoborszerűség volt rá az ékes bizonyíték, hogy a marcona, mogorva külső alatt érző, és gondoskodó szív lapul. A sötét alak egy hatalmasat boxolt a védtelen Fecskés hasába, amitől azonnal térdre rogyott. Utoljára katona korában verekedett egy nagyot még a szomathelyi laktanyában, és bár az a kisebb mérkőzés döntetlennel zárult sok barátot szerzett, hiszen megelőzte hírneve.
– Hé… Várjon… kérem… - tompa hangokat kezdett orra alatt motyogni a most már tökéletesen ismeretlen környezetének. Az egykori ismerős környék hirtelen annyira megváltozott, mintha egy marslakó próbálna eligazodni az egyik legnagyobb fővárosi kerületben iránytű, és valamirevaló térkép útmutatása nélkül.
Fecskés nagy nehezen két karjára támaszkodva felállt, és máris tapogatni kezdett. Meglehetősen nehéz volt a dolga, mert eddig sohasem kellett a vaksággal megküzdenie. Egyszer olvasott róla, hogy akik farkasvakságban szenvednek olyanokká válnak a sötét éjszakában, akár a vaksi vakondokok, az orruk hegyéig sem látnak. Villámgyorsan jött a további felismerés: átmenetileg teljesen megvakult. Ha továbbra is ennyire kétségbeejtő lesz a helyzet hogyan fog majd buszt vezetni? Mi lesz az állásával, és a további karrierlehetőségével? A családja mindennapi megélhetéséről már nem is beszélve?
Agya szinte fotografikus memóriával lefényképezte és eléje vetítette gondolataiban a szomorú, és lehangoló jövő rémképeit. Apját Idősebb Fecskést alig egy éve temették el. Az öreg ivott mint a kefekötő, mégse merte senki sem szóvá tenni, hogy alkoholista. Legfeljebb csupán csak annyit mondtak, hogy jól bírja az italt.
Megpróbált elbotorkálni egy házfalba megkapaszkodva a közelben lévő zárva tartó újságosbódéig, mert ott még volt egy nyilvános telefonfülke. Ha sikerülne bepötyögnie a számot, talán hívhatna segítséget. Vagy inkább a rendőrséget kellene hívnia? Elvégre esetét úgy is minősíthetné, hogy rablótámadás áldozata lett, akit – átmenetileg -, meg is vakítottak.
Érezte, hogy a fokozatos idegesség, és szüntelen őrlődő aggodalom akár a hínár körbekeríti, és lehúzza mélyre; lélekenergiái vészesen merülni kezdtek. Mégsem adhatja fel ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben. Annak idején a szomszéd gyerekekkel nőtt fel, mint utcagyerek, hiszen szülei folyton dolgoztak, mert úgy hitték építhetik a szocializmust, és a gyarapodást, amiből végül senki se kapott semmit. Az egyik utcájukban lakó komiszabb gyerek addig-addig idegesítette, míg a gyerek Fecskés megfogta apja trágyahordó vasvilláját, és beledöfnie lábába az enyhén rozsdás vasat. A másik fiút azonnal kórházba kellett vinni, és elefántrúgásnyi tetanusz injeckciót kellett kapnia, hogy nem akart vérmérgezést kapni. Ebből is látszik, hogy Fecskést hamar ki lehetett hozni a szilárdnak vélt béketűrésből.
Elért az utca végéhez, és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy aprópénze híján nem fog tudni telefonálni. Így fogta magát, és mivel elég közelnek találta a Bocskai utat máris tervbe vette, hogy ha törik, ha szakad elbotorkál addig, aztán lesz, ami lesz. Valaki majd csak segít.
Szerencséjére a Bocskai úton szinte mindig akadt egy-két kivilágított épület, így a közvilágítás sem volt annyira siralmas állapotban, mint a Feneketlen tónál. Talált egy kis ivókutat, melyből csöpögött a hűs víz. „Legalább egy kicsit megmosakodhat! Hátha visszatér látása!” – vélte. S máris paskolni kezdte arcába a hűsítő permetvizet, mely egyszerre megnyugtatta, és segített kitisztítani józan gondolkodását.
Az utca egyik sarkán lévő épületből egy házmester, vagy portásforma kis emberke jött ki. Fecskésnek mintha felerősödtek volna érzései, így hallása is egyre élesebbé vált. Olyan hangokat is meghallott, melyeket eddig szándékosan elkerült.
– Halló… Jó estét… Valaki… - köszönt, bár fogalma sem volt, hogy viszonozzák-e?
– Jó estét kívánok! Segíthetek valamiben? – a kis emberke ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel a másik ember szemével. – Hát magával meg mi történt? – lepődött meg.
– Sajnos rablótámadás ért, és szeretnék eljutni a kerületi rendőrőrsre! Ha lenne olyan szíves és elkísérne addig! Ha jól tudom a Bocskai úton van! – észre se vette, és rettegő, belső félelme, mintha máris csillapodott volna.
– Persze, hogy segítek magának! Ez természetes! – Karolja át a vállamat! – a kis emberkéből senki se nézte volna ki az erőt, és lélekjelenlétet, de hát kicsi a bors, de erős!
Fecskés átkarolta a kis embert, és együtt lépésben tették meg a távot a kerületi rendőrőrsig, ahol a házmester bekísérte, és szólt a recepciónál posztoló rendőrnek, hogy ezt az embert támadás érte.
Fecskést azonnal bekísérték egy kihallgató szobába. Leültették, igyekeztek megnyugtatni, hoztak neki egy pohár vizet, majd részletesen kikérdezték, és megkérték, hogy pontosan mesélje el szomorú történetét. Mikor végeztek a tanúvallomással Fecskés megkérte az egyik rendesebbnek gondolt rendőrt, hogy hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy beszállítják a Szent János Kórházba. A rendőr felhívta Fecskés feleségét, akit a legmeghittebb álmából riasztott a házi telefon kellemetlen csörgő hangja.
Fecskés Mihályt beszállították a sürgősségi ügyeletre a János kórházba. Fecskésnének így is legalább háromnegyed órába telt mire sikerült megnyugtatnia akkor tizenegy éves fiát, hogy apuval nem lesz semmi baj, de neki sürgősen be kell rohannia hozzá a kórházba.
–De ugye nem lesz semmi baj! – a fiatalember arcát teljesen ellepték a reménytelen kétségbeesés könnycseppjei. Pedig számtalanszor megbeszélték már, hogy sajnos vannak és lesznek élethelyzetek, amikor bármi áron is, de erősnek, és karakánnak kell maradni, különben, ha nem vigyázunk egyetlen szemvillanás alatt eltaposhat bennünket az élet.
– Nem lesz semmi baj életem! Te most aludj szépen, reggel pedig iskolába kell menned! – Fecskésné egy darabig megvolt róla győződve, hogy reggelre visszaér a kórházból, mert fiának is szüksége van rá. Aztán vette a téli kabátját és a sálját és gyalog elindult a kórház felé.
Hamarabb odaért, mint várta, hiszen éjjel alig van forgalom. Amikor végre a kórterembe ért, ahol férje feküdt, mert nyugtatót adtak neki az egyik főorvos közölte, hogy a férjének valószínűleg vérplazmára lesz majd szüksége, melyet újra be kell fecskezdezni a retinájába, hogy a keringés kimossa a szeméből a vegyszert, amivel félhetően lefújták.
Fecskésné mindvégig igyekezett erőteljes, talpraesett benyomást kelteni, bár valójában sebezhető lelke legmélyén párszor már elsírta magát, hogy miért fordul elő ilyesmi olyanokkal, akik jóravaló, rendes emberek?
Amikor férje felébredt, - bár az égvilágon nem látott semmit, mégis mintha azonnal visszatért volna belé az elfelejtett életerő, hogy felesége magabiztos, és szerető hangját meghallotta.
– Drágám! Ugye te jól vagy, és a gyerek is?! – kérdezte józanul, reálisan, mint akit nem érdekelnek a lehetséges következmények, mert tisztába került mindennel.
– Igen szívem! Minden rendben van! Hozni fogok neked pizsamát, meg amire csak szükséged van! Az orvos azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, de vért kell fecskendezniük a szemedbe, hogy tisztuljanak a retináid! – muszáj volt megnyugtatnia férjét, mert bár egy magabiztos, és sokszor erőteljes embernek tűnt, mégis volt egy gyerekes imázsa, melyet megőrzött.
– Ne haragudj, hogy… nem mentem haza… - fogta el a mardosó bűntudat.
– Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Neked most az a dolgod, hogy meggyógyulj! Nemsokára itt van a fiunk tizenkettedik születésnapja! Tudod, hogy nagyon szeret téged, és fel is néz rád! – szorította meg erősen férje kezét az asszony.
– Igen! Bocsáss meg, hogy sokszor nem vagyok jó apuka! Teszem amit kell! – hangja elfulladt. Szándékosan elfordította a fejét, mert úgy érezte sírnia kell, és ezt egy asszony nem láthatja.
Fecskésné még elüldögélt egy darabig férje kórtermi ágya mellett, aki az erős nyugtatók miatt hamar elszenderült, majd hajnalban öt óra felé haza indult, hogy otthoni életét is rendbe tehesse.

Új Novella



FÜLLENTŐS ALIBI



Valami miatt a legtöbben úgy néztek rá, mintha valami ismeretlen, legalább is vadidegen vadállat, vagy éppen marslakó lett volna, akit – meglehet -, csupán csak azért küldtek a föld nevű bolygóra, hogy megfigyelhesse az emberek hitvány, csenevész gyengeségeit.
Úgy közelítette meg pontban reggel háromnegyed hét előtt pár perccel a Kazinczy utcai egyetemi kar épületét, akár egy elitélt, akinek ez lesz a végső órája, mielőtt kivégzik, vagy közlik vele, hogy már soha többet nem lehet szabad ember. Szándékosan tétova gyávasággal lépett be a nagyméretű aulába, miután halk hangon igyekezett köszönni a mindig éberen posztoló portásnak.
Az aula nagyobb méretű helység volt. Első ránézésre még focimérkőzéseket is nyugodtan lehetett volna benne tartani, hiszen tágas és magas méreteivel az ismeretlen figyelő számára szinte minden esetben meghökkentő élménnyel szolgált. Most azonban kórházakban is használatos merev, és meglehetősen hivatalos fehér vaságyak voltak felállítva szám szerint vagy tíz darab. Rajtuk kórházi fertőtlenítőszagos lepedő, melytől az embert szinte azonnal elfogta az émelygéssel rokonszenvező hányinger, és tartósnak mondható rosszullét.
A hivatalos, és roppant szigorú nővérek, és segédápolók úgy viselkedtek, mint valami idétlen tudományos-fantasztikus filmek droid, vagy mechanikus automatagép főszereplői. Szinte vezényszavakra, és meghatározott sorrendben végezték el a rájuk bízott szakszerű utasításokat. Abban a percben, hogy az adott önkéntes véradók, akár a kísérleti nyulak kényelmesen lefeküdtek az ágyra, és felkarjukat nyújtották, mintha prédát, vagy alkalmat szolgáltattak volna a nővéreknek máris egy meglehetősen elefántnagyságú, jó éles tűvel valósággal felnyársalták a hajszál vékony ütőerek hálózatát. Akinél nem találtak vénát sokkalta rosszabbul, fájdalmasabban járhatott, mert addig kellett szurkálni a karját össze-vissza, míg egyértelműen nem szivárgott belőle a dús, bíborpiros vér.
A legtöbb önkéntes egyetemista szinte fülig érő szájjal, és ragyogó boldogsággal újságolta újdonsült ismerőseinek, és barátainak, hogy lám csak! Vért adott, és ezzel – ha szerencséje engedi -, máris megmenthetett legalább három életet. Szinte eufórikus érzés volt úgy segíteni másokon, hogy az emberek többségének csupán csak incifinci kisebbfajta kínjába került.
Darvas Ádámnak azonban ez a nap sem tartogatott sok szerencsét! Szinte szándékosan elbújt az egyik görögösen karcsú, betonoszlopfő mögött, és mintha csak egy megriadt, védtelen, árva kis állat volna, akit a szülei a kerek nagy erdőben felejtettek úgy leste megrémült, nagy, zöld szemekkel az ügybuzgó nővéreket. Mintha minden egyes hangot, elejtett célzást rendkívül jól hallott volna, hiszen érzékeit, belső ösztöneit a rettegő félelem, és veszélyhelyzet szinte tökéletesen felerősítette. Mintha maximumra tekerte volna a hangerősítőt, mely egy kis idő után torz, és kakofóniás hanghullámokat kezdett  barátságtalan visszhangok módján közvetíteni fejében.
„Hát köszöni szépen a megtiszteltetést! Igazán jólesik, tényleg, hogy éppen rá gondoltak, meg minden, de ő ebből az egész orvosi beavatkozásból egyáltalán nem kér! Már éppen eleget szenvedett és gyötrődött miatta egész gyermekkorában! Semmi szükség rá, hogy valaki ismételten győzködni kezdte, hogy csak egy szúnyogcsípés, vagy éppen méhharapás lesz az egész, és ezzel másokon is segíthet!” – Ami azt illeti a másokon való segítő szándék jogosságát szinte mindig is firtatta: hol cinikusan, hol sztoikus álláspontra helyezkedve. Hiszen kisiskolás korában sem segített rajta az égvilágon senki se, amikor szintúgy orvosi vizsgálatra vitték, és osztálytársai közül – többen is -, jócskán megszégyenítették, mire keservesen, vigasztalhatatlan bőgni kezdett, ami után kapott egy lórúgásnyi injekciót, mert a doktornéninek meggyőződése volt, hogy a jajveszékelő kisfiút azonnal, és hatékonyan meg kell nyugtatni. Persze azt szinte mindenki kihagyta a számításból, hogy az iskolai vizsgálat után Darvas Ádám ismét keservesen bőgni kezdett, és végig sírta árvaságában mind a hét órát.
Most megint itt volt egy kiáltástalannak, és totálisan reménytelennek tűnő veszélyes helyzetben. „Bárcsak láthatatlan lehetne, mint a legtöbb szuperhős!” – gondolta. Akkor könnyedén és szabadon mozoghatna az egyetem területén anélkül, hogy bárki is láthatná a kálváriáit. Hirtelen úgy érezte légszomj fojtogatja. Mintha egy ellenséges kéz szándékosan hóhérhurkot csavart volna vastag, bikanyaka köré, és jó szorosan megszorította volna, hogy még véletlenül se kaphasson levegőt, vagy szabad lélegzetet. Még most is rémálmai között hallotta a bandatagok vészjósló, szemétláda-hangját: „Most megdöglesz te szemét kis patkány a hülye családoddal együtt!”
„Miért nem lehetett boldog és egészséges gyermekkora, mint bárki másnak? Reggelente a szülei puszit adtak volna egymásnak, akár csak a szende, vagy túlságosan is elfogódott, vagy éppen szégyenlős hősszerelmesek, és akárcsak a régi filmekben az apuka megengedte volna, hogy a kertvárosi utcában – ahol rendőr csak ritkán járt -, egy kicsit tekergesse kedvére a kocsikormányt a kisgyerek.”
Óvatosan, akár egy betörő, vagy rafinált tolvaj kinézett a betonoszlopok mögül, és egy alkalmas pillanatban, mikor senki sem láthatta, hogy a több mint százkilencvennyolc centi magas, és legalább száz kilós pehelysúlyú mangalica testével kisebb akrobatamutatványt hajtott végre, hogy közvetlenül bemenekülhessen az aula melletti lépcsőházba, melynek a legalsó szintén helyezkedett el a jegyzetbolt, és a mindig illatozó büfé, ahol a legtöbb egyetemista kedvére falatozhatott.
Most villámsebességgel iszkolt. Ha rendeztek volna rövidtávfutó versenyt, egészen bizonyos, hogy egyéni kategóriában bronzérmet vihetett volna haza kimagasló teljesítményéért. Valósággal megrohamozta az alagsori lépcsőt, és csöndesen elrejtőzött a jegyzetbolt melletti kis falmélyedésben, ahol pontosan látni lehetett, hogy a rengeteg vas és aluminiumcsőnek, és különféle, bonyolultnak kinéző hálózati vezetékeknek bizonyára konkrét és egyértelmű rendeltetésük van.
Nem érdekelte, ha meglátják, vagy hogy megint újabb megszégyenítő, és szánalmas megjegyzéseket tesznek rá. Most igazán sírva fakadt, és úgy sírt mint aki elvesztette rajongásig szeretett szüleit, vagy egyetlen, halhatatlan szerelmét.
– Jó reggelt fiatalember! Csak nincs valami baj?! – kérdezte kedves érdeklődéssel Marika néni, a jegyzetboltos. Már tanév elején sikeresen összebarátkoztak. Azóta mindig érdeklődtek egymás élete felől, és sokat nosztalgiáztak, hogy minden mennyire egyszerűnek tűnt a régi időkben.
– Köszönöm szépen Marika néni! Csak belement valami a szemembe… - egy tapasztalt, özvegy asszonyt képtelenségnek bizonyult átverni, vagy megtéveszteni, hiszen hüppögő hangja sok mindent elárult, és leleplezett.
– …Nem tudom, hogy mi történhetett, de nem lesz semmi baj! Menjen csak fel bátran, nézzen be az órákra, és meglássa a nap végére már kutya baja se lesz! – mosolygott biztatóan, mint egy olyan őszinte, vagy rokonszenves asszony, aki sok világégést, és értelmetlen háborút túlélt, és valahogy mindig újra tudta kezdeni a dolgokat.
Darvas Ádám most inkább új rejtekhelyet keresett, mert rájött arra, hogyha a bölcs asszonyság továbbra is szóval tartja a végén még valaki kikotyogja, hogy hol van, és akkor vége lehet mindennek, amiért egészen idáig kitartott.
A jegyzetbolt mellett volt két ellentétes irányban végződő folyosó. Az egyik a számítástechnikai gépterembe vitte a hallgatókat, ahol szinte mindig gépzaj duruzsolt, és jó meleg volt, míg a másik folyosó a maga sejtelmes, hátborzongató sötétségével egy lakatlan, és madárlátta helységnek bizonyult, ahol aztán az ember ténylegesen elmélkedhet akár több évtizedet is, mert a kutya sem találja meg. Ádám ezt a folyosót választotta. Egy kis idő után, mintha a félelme is inkább általános, egészséges kíváncsisággá változott volna át, anélkül, hogy fel kellett volna adnia emberi elveit. Akár egy felfedező, vagy Indiana Jones lépésekben fedezte fel a sötét, és katakombaszerű folyosót. Mintha a jótékony sötétség – mely ebben a formában nyugodtan lehetett akár jótékonykodó barát -, szándékosan felerősítette volna a külvilág zajait. A jócskán elöregedett vezetékek recsegő, sercegő neszeit, melyek úgy beleivódtak az épület alapzajába, hogy szinte már eggyé váltak vele.
„Megfontoltan, és türelmesen kivár! Ha szerencséje van a nővérek legfeljebb a délelőtti órákban lesznek itt, így a délutáni előadásokra nyugodtan be tud ülni! Ha valaki megkérdezné, hogy hol volt eddig legfeljebb majd annyit mond, hogy elaludt, és reggel nem már későn csöngött az ébresztőóra!” – utóbb ezt az ötletet szándékosan elfelejtette, mert Darvas Ádámnál megbízhatóbb, és pontosabb hallgatója ritkán volt az egész egyetemi diákseregnek.
Egy hatvan vattos körténél kezdett olvasni egy verseskötet, és megpróbálta elfoglalni magát autodidakta kreativkodással. Verset írt a leggyönyörűbb, őzikeszemű lánynak, akinek odaadta az utolsó Kit-Kat csokiját, és akiről úgy hitte, hogy a vonzalom tartós és kölcsönös lehet, de egyelőre még nem történt semmi! Ha így folytatja tovább a végén a hölgy ténylegesen meggondolhatja magát és idő előtt férjhez megy, vagy másik pasit fog magának!
Minden tizedik percben Casio karórájára nézett. Ez a jelentéktelen, szinte gyerekes óra az évek múlásával egyre nagyobb terhet, és érzelmi értéket képviselt. Akkor kapta, amikor a kilencvenes évek elején első osztályba ment, és bármi történt is viszontagságos, szerencsétlen életében ez a kis óra mindenhova elkísérte, mint egy hűséges jóbarát.
– Öt perccel múlt kilenc! – mondta ki suttogva. – Most mihez kezdjek?!
Mivel más nem jutott eszébe fel-le sétálgatni kezdett akár egy önmagában elmélkedő, ókori filozófus, és megpróbálta kitalálni az élet értelmét.
– Vajon Nietzschének mi lenne a véleménye? Ha elfogadjuk a Schopenhaueri tételt, ami a létezés tagadására irányul, akkor az emberi életnek nincsen sok értelme. Az ember kénytelen újra és újra új célokat és vágyakat megfogalmazni magának, hogy aztán minden elpocsékolt idejét ezen álmoknak, és vágyaknak a teljesítésére szánhassa. És akkor nem foglalkozott a feleségével, gyermekeivel, családtagjaival csak beállít a robotmunkások táborába, akiknek már nincs is életük.
Eldöntötte, ha sikerül megkapnia a diplomáját ő minden szabad percéről számot fog majd adni, elsősorban önmagának, mert nagyon szerette volna már, ha a tartós, és megérdemelt boldogság rátalál.
A percek egyre keservesebben teltek. Míg nem tíz óra körül egyszer csak egy meglehetősen barátságtalan takarítónő jött arrafelé, így Ádámnak szednie kellett a cókmókját és tovább állnia, ha el akarta kerülni a felesleges kérdezősködéseket.
Sikerült bejutnia a másik folyosó végén lévő számítástechnikai terembe, ahol a legtöbb gépen ingyenes internetes hozzáférést biztosítottak a hallgatóknak, így végre kedvére hallgathatott zenét, pedig szülei felajánlották, hogy vesznek neki egy hordozható Ipadot akármi is legyen az. Szerette az új technológiai kütyüket, de mindig félt attól, hogy a tömegközlekedési eszközökön bárki ellophatja tőle. Ezért csak szükség esetén vitte magával – zsörtölődés apja tiltakozása ellenére -, vadi új okos telefonját.
A számítástechnikai teremben csupán csak egyik osztálytársa üldögélt, akivel – rendszerint -, együtt szokott hazamenni a Déli pályaudvar irányába.
– Szia! Na? Mi a pálya? – köszönt neki a szemüveges hölgy aki kissé kotnyeles volt, de meg lehetett benne bízni. – Hát téged meg mi szél fújt errefelé?! – kérdezte meglepetten, mert csak a vak nem látta, hogy Darvas Ádám sírt.
– Semmi, tényleg semmi! Ez csak azért van, mert a doki felírt valami szemcseppet, ami nagyon irritálja a kötőhártyáimat, és azért látszik úgy, mintha itattam volna az egereket! – könnyen rájött, hogy hazugsággal még nem lehet elnyerni senki bizalmát sem.
– Aha! Hiszi a piszi! – jegyezte meg elmésen az egyetemista hölgy, aki vélhetően már sok hazugsággal szembesült, és most úgy tűnt alig várja, hogy egy újabb verziót hallhasson. – Szerintem az történt barátocskám, hogy te rohadtul berezeltél egy kis tűszúrástól! Igaz-e?!
Hát erre mit lehet felelni? Ha bevallja az igazat mindenkinek előbb-utóbb a fülébe jut, de ha most megint hazudni kezd a törékeny bizalom pillérei ismételten megroggyannak.
– Tudom, hogy te alapvetően a latin macsókra buksz, meg az izmos pasik hoznak lázba, de annyi jó volna, ha nem csak a felszínes dolgokat vennéd észre! Tudod már pszichológiát is tanulunk, így a legfontosabb az ember életében a gyerekkori fejlődés! – meglehet, hogy ez volt az egyik kezdőlökés arra nézve, hogy egyetemista csoporttársa a továbbiakban nem kérdezett tőle semmit. Sőt, amikor a délutáni előadások alkalmával újra fitten, és egészséges közérzettel bement az órákra egyenesen segített kisebbfajta füllentős alibit szolgáltatni Ádámnak, hogy többi osztálytársa nem nézze sültbolondnak, és ami fontosabb ne nevesse ki.