KOLESZ-VÁGYAK, EGYETEMI SZERELMEK

Amikor Aliz beköltözött a Dózsa György úton lévő lepukkadt, szocialista realizmus építészeti irányzatot közvetítő kollégiumba egyelőre azt tudta, hogy végre csajos barátnői, és szobatársai is lesznek majd, és végre – legalább –, nem marad egyedül.
Szeretett volna elsőként ágyat választani, mint annak idején –, vidéken kislánykorában, amikor idősebb nővére volt számára a bálvány, és a mindenkori mérték, ám egy nagyon segítőkész, tündéri, duci csaj Timi kicsit megelőzte:
– Szia csajszi! Timi vagyok! – rázott vele kedves közvetlenséggel kezet. – Figyu! Ha nem okoz gondot nekem nagyon bejön az ablak melletti ágy! Lestoppolhatom?! – kérdezte kuncsorogva. Mivel Aliz sosem volt egy irigykedő, vagy féltékeny természet, azonnal átadta neki:
– Persze, csak tessék!
– Jaj, nagyon köszi csajszi! Kicsit mindig olyan klausztrofóbiás leszek az új helyektől! Te nem?! – kérdezett vissza.
– Hát… eddig nem volt jellemző… – töprengett el az első bevezető kérdéseken.
Aliz lefekvés előtt gondosan tanulmányozni kezdte a főváros térképét, és persze a fontosabb épületeket. Úgy, mint a közkönyvtárak, egyetem épülete, illetve a kajáldák, és étkezdék, hiszen ezentúl már ő is a teljesjogú, fiatal felnőttek élbolyát fogja erősíteni, és ez bizonyos felelősségteljes kötelezettségekkel bír. Színes ragasztószalaggal látta el a fontosabb busz, metróvonalakat; ti., hogy hol kell le és felszállni, illetve hogyan lehet átszállni a legfontosabb kereszteződési pontokon, mint például a Deák-téren?
Elhatározta, hogy nem bíz semmit a véletlenre, mert a nyári felvételi vizsgán is úgy eltévedt, hogy kis híján lement a térképről, és a szóbeli vizsgáról is jócskán késett több mint huszonöt kemény, vaskos percet.
A szomszéd szobában a kollégiumos csajok valami házavató buliféleséget tartottak, mert úgy üvöltötték a rockot, és a heavy metált, és a Metallica együttest, hogy valósággal csak úgy remegtek a falak belé. Így viszont képtelenség lesz nyugodtan álomba szenderülni, így Aliz két vattapamacsot dugott füleibe, és szabályosan az arcára húzta a párnát, hogy a barátságtalan hangokat kiszűrje, ám még így is hajnali kettő-három óráig is eltartott a bulidáridó, mire a legtöbb lány kifáradt és lefeküdt.
Aliz legelső hete a főváros aszfalt és betondzsungelében az útkeresésről, és a tájékozódásról szólt. Alig vette észre, és a város vérkeringése máris beszippantotta. A kellemetlen húgy és fekáliaszagú aluljárókban koldulgató hajléktalanok látványa kissé megrémisztette, és bár kevés pénze volt, mégis számos olyan alkalom volt, amikor elfogta valamiféle megmagyarázhatatlan, és önmarcangoló lelkiismeretfurdalás a szegények istápolása végett. Ilyenkor adott egy kis pénzt egy-két jólszituált hajléktalannak, aki megköszönte neki a kedves figyelmességet. Az Astoria sarkán meglátott egy kilencven év körüli anyókát, aki néhány fonnyadt virágszálat árult, és elmesélte, hogy beteg negyvenéves ,,kisfiának” szeretne valahogy pénzt gyűjteni, mert nagyon kevés az amúgy is alamizsna nyugdíja.
– Tessék csak nyugodtan eltenni a pénzt! – hárított gyengéden, nagyon kedvesen Aliz. – Önöknek úgy is nagyobb szükségük van rá.
– Jaj, kisasszonyka! A Jóisten fizesse meg a kedvességét! – borult majdnem zokogva Aliz vállaira az idős anyókaszerű nénike. Aliz is meghatódva megvigasztalta, majd tovább ment az egyetem felé, ahol legtöbb órái voltak.
A kollégium folyósón egyetlen nap leforgása alatt annyi háztartási, és egyéb szeméthulladék halmozódott fel, hogy akár mindennap lehetett volna külön – csak a kollégium részére –, köztisztasági kukásautókat hívatni.
A következő hétfő délután szobatársa Timi áthívott két jófej egyetemista srácot, hogy kicsit pasizzanak, és bulizzanak már, hiszen mindenkinek kijár kicsit a lazítás.
– Nem értelek Aliz! Tökre szuperek ezek a pasik! Az egyik olyan kis gyámoltalan, félős! Őt neked szántam! Csak kicsit jópofizgatsz, bedobod magad, és elbeszélgetsz vele! Mi ebben olyan nehéz?! – kérdezett vissza, miközben megérkeztek a fiatalemberek.
– Az Timi, hogy én nem vagyok olyan lány… engem nem úgy neveltek… - szabadkozott Aliz, de igyekezett magából kierőszakolni egy őszintének ritkán nevezhető bájvigyort.
– Sziasztok, srácok! Én Timi vagyok, mint azt bizonyára már tudjátok, és ez az angyali szépség itt egyik legjobb barátnőm Aliz! – mutatott be mindenkit egymásnak.
A két fiatal srác elmosolyodott, míg a félszeg udvariasan meghajolt, és kezet nyújtott, amint elősre Timi rázott meg férfiasan. Amikor Aliz is megfogta a félszeg srác izzadékony kezét úgy érezhette, mintha bizsergető mágnesesség járta volna át egész testét. A feje tetejétől egészen a lábujjáig úgy elpirult, akár egy érett, piros alma, és kicsit szégyellte is emiatt magát.
– Sziasztok csajszik! – köszönt a macsótípusú srác. – Jómagam Tibi vagyok. A karót nyelt fickót pedig Bencének hívják. – mutatotta be saját magukat a két lánynak.
– Ez szuper! Van egy kis házi diópálinkám srácok! Megszeretnétek esetleg kóstolni?! – Timi már futott is a kis szekrényhez, ahol az alkalmi dugi égetett szeszt tartotta és máris előkapart valahonnét két Macdonaldsos papírkávéspoharat, melybe kitöltötte a húzós szeszt.
– Akkor, egészségünkre! – Timi egyből felhajtotta a maga poharát, mire a vagányabb macsó srác is hasonlóképp cselekedett. Aliz és Bence tétován, elfogódottan toporgott a szoba másik végében, és tanácstalanul bámultak a két jómadárra.
– Na, mi lesz gyerekek?! Hát ti nem kértek semmi piát?! – kérdezte a macsó srác.
– Nem köszönöm! Tudod apám apja alkoholista volt… - jegyezte meg szabadkozva Bence.
– Ha nem gond én se kérnék… - jelentette ki még mindig pirospozsgás arccal Aliz.
– Hát, gyerekek! Ti tudjátok! – Azzal Timi és Tibi kellemesen italozgatásokba kezdtek, és persze kölcsönösen azonnal rástartoltak egymásra.
Aliz nagyon szimpatikusnak találta Bencét, és a srácon is látszott, hogy nagyon bejön neki Aliz angyali szépsége.
A dolog vége az lett, hogy Timi és Tibi jócskán eláztak a 85%-os jóféle diópálinkától, míg Aliz és Bence csupán csak udvariassági kérdésekkel igyekeztek egymás gyanakvó bizalmába férkőzni egész álló este. Valamivel éjfél is elmúlt, amikor a csatakrészeg Tibi Bence vállaira támaszkodva megköszönte gurgulázó hangon a szívélyes vendéglátását, mire a két fiatalember lelépett a szobából, és Timi is azonnal ágynak esett, és benyomta a szunyát az alkoholtól. Aliz pedig még hosszan bámulta a mennyezetet, mintha eleve képtelen lenne kiverni a fejéből ezt a nagyon félszeg, és udvarias, jóképű srácot, akire annyira hevesen megdobbant érzékeny szíve.
Másnap Aliz kivételével – hiszen ő múlt este nem fogyasztott alkoholt –, szinte mindenki kínzó, hasogató fejfájással és totális másnapossággal ébredt, közöttük Timi is.
– Jó reggelt csajszi! Olyan vagyok, mint a mosott szar! Mint a lócitrom, amit kiadósan kifacsartak, mielőtt visszaadtak az anyatermészetnek! – vallotta be, és legalább fél kancsó, bitangerős feketekávéval kezdte az aznapi reggelt, hogy kiadósan kitudjon józanodni.
– Hát, te aztán szépen elintézted magad barátnőm, annyi szent! – jegyezte meg kimérten.
– De látom drágám, hogy te annál inkább visszafogtad magad, pedig úgy vettem észre halálosan belezúgtál Bencébe! Valld csak be egészen nyugodtan! – felelte nagyméretű porcelánkávésbörgével a kezében.
– Annyira undok tudsz lenni! De kétségtelen van a srácban valami, ami nagyon megfogott!
– Na ugye! Kár is letagadnod csajszi! És elcsattant már az első csók?! – igyekezett faggatózni tovább.
– Ne siess annyira előre! Ott még nem tartunk! – vallotta be, és érezte megint rátör a heves, megállíthatatlan szívdobbanás. Timi pedig rögtön rohant is már rókázni a vécébe, hiszen – magának se vallotta be –, de nem bírta a nagyon tömény szeszes italok világát.
Később mindketten kissé megkésve estek be az egyik halálosan unalmas középkori egyetemes szemináriumra, ahol Konstantinápoly ostroma helyett a szocialista autógyártás örömeiről idézett meg nosztalgiába burkolódzó emlékeket a szemüveges, nyugdíjas professzor.
– Maguk, hol tekeregtek eddig drága hölgyeim?! – pillantott fel emlékeiből az öreg, mintha időközben megzavarta volna őt valami.
– Ne tessék haragudni drága tanár úr, de éppen kortárs irodalomóránk volt, és a tanárnő sajnos nem tudott idejében elengedni mindkettőnket. Ezért késtünk! Őszintén sajnáljuk. – szabadkozott színésznői vénával Timi, miközben Aliz és a többi csajos csoporttársnak valósággal alig sikeredett egy kuncogó, jóízű nevetést visszafojtania.
– Nos… ez érthető, de felhívnám szíves figyelmüket és ez mindenkinek szól ám! – fordult körbe a legalább háromszáz férőhelyes, visszhangos előadóteremben –, hogy akit sűrűn nem fogok látni az óráimon annak a leckekönyvét nem fogom aláírni, aztán tőlem mehet, ahova akar, mert akkor se vizsgán, és szigorlaton sem megy át! Remélem, világos voltam?!
– Teljes mértékben drága tanárúr! – kontrázott megjátszott halálos komolysággal Timi, akiben egy őstehetség veszett el.
A tanárember továbbra is folytatta saját idillikus emlékeit, miközben a csajos barátnők a padban sutyorogni, halkan duruzsolni kezdtek:
– Timikém! Hát annyit mondok neked csajszi, hogy le a kalappal! Neked az SZFÉ-n volna a helyed, vagy valamelyik drámatáborban! – mondogatták neki többen is.
– Bocsi, csajok, de van már programon! És különben is az SZFÉ-re csupa olyan emberke kerül, akinek protekciós kapcsolata van, és ez viszont már nekem egyáltalán nem pálya! – igyekezett rövidre zárni az adott beszélgetés menetét.
Amikor a halálosan unalmas történelemórának nagy nehezen végé szakadt az összes egyetemista csaj lement a raktár melletti falatozó-büfébe kajolni valamit. Lehetett ott nagyon finom, és ízletes rántotthúsos szendvicseket venni, extra adag majonézes salátával. Persze az ember szinte sosem tudhatta, hogy valóban friss-e az a saláta, vagy épp hányadik napja fonnyasztják az üvegbura alatt?
Miközben komótosan rágcsálni kezdték szendvicseiket a tegnapi két pasi is betoppant. Igaz a félszegebb Bence még így is – valami oknál fogva –, udvariasan inkább az ajtóban állt meg tétován.
– Sziasztok csajok! Na, mi a pálya?! Kiadós hányinger, émelygés, fejfájás, másnap megvolt?! – kérdezte a macsó Tibi.
– Jaj, öreg harcos! Dugulj már egy könyörgöm! Nem vagyunk most vevők a szarkasztikus humorodra. – válaszolta Timi.
Aliz azonnal kiszúrta Bencét, és már megint az a jóleső, bizsergető érzés fészkelte be magát hevesen dobogó szívébe, akárcsak tegnap, amikor először találkoztak. Most eldöntötte, hogy ő fogva meglépni a legelső lépést. Kerül, amibe kerül. Valósággal azonnal felugrott műanyag székéről, és már a megszeppent fiatalember előtt termett:
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – dobogott egyre hevesebben a szíve.
– Hát… köszönöm… szép napot neked is! – válaszolta tétován.
– Mit szólnál hozzá, ha a Rákóczi úti megállóhoz közel van egy jó kis kínai kifőzde. Volna kedved beszélgetni kicsit?
Bence kicsit még megfontolta a romantikus ajánlatot, mielőtt igent mondott volna, de miután haverja a macsó Tibi hevesen gesztikulált, és biccentett a fejével, és persze ugyan így tett Timi is Aliznak így nem volt más hátra, mint egy bizonytalan ,,igent” válaszolni.
– Ez nagyszerű! Akkor azt hiszem mehetünk is! – Aliz felöltözködött, és az összes cuccát válltáskájába gyömöszölte, majd igyekezett megtörölni száját, ha esetleg Bence – ne adj’ isten –, mégiscsak megakarná csókolni, akkor ne okozzon kellemetlenséget számára ez az egész. Aztán amikor még a kedvenc sapkáját is felvette kedvesen belekarolt a meglepett fiatalemberbe, és sétálgatva megindultak a Kazinczy utca irányából a Rákóczi úton lévő kínai kifőzde felé.
Aliz még sosem találkozott első látásra ennyire különös, furcsa fiatalemberrel, és abban a pillanatban, hogy kicsit egymás szavába vágva beszélgetni kezdtek hamar rájöhetett, hogy ez a kapcsolat biztos alapokra fog épülni a közeljövőben, és lesz tartóssági alapja.

MEGBOCSÁTÓ KEGYELEM

Fenyvesi éppen az önkiszolgáló automatával bíbelődött, hiszen a vonalkódot kötelezően pityegésig muszáj volt lehúzni, ha az ember fizetni akart hitelkártyával, amikor a fölöttébb barátságtalan, és pírt modorú húszas éveiben járó, rikító rózsaszín hajat viselő, pénztáros hölgyemény valósággal ráförmedt a szerencsétlen emberre:
– Figyu! Ha nem vetted volna észre ez itt egy bolt, ahol rajtad kívül, még rengeteg másik embernek kellene vásárolnia. – közölte, és úgy viselkedett, mintha a sérelem vele történt volna meg.
– Elnézést kérek… igyekszem annyira gyorsan végezni a dolgomat, amennyire csak lehet, de ez az átkozott automata – amint azt Ön is látja –, nem akarja elfogadni a vonalkódot. Ha esetleg volna szíves és segítene nekem?! – reszkírozott meg egy teljesen szokványos, ártatlannak tetsző kérdést.
A fiatal hölgy ,,mára totál elegem van mindenkiből” ábrázattal lezseren odalibegett az önkiszolgáló automatához, és a műkörmös karvaly kezeivel egyenként húzta le új tételben mérve a legtöbb megvásárolt árucikk vonalkódját.
– Ö… és lenne még hat doboz féltartós tej is… - közölte Fenyvesi, mint aki elfelejtett valamit, és most jóvá akarja tenni átmeneti emlékezetkiesését.
– Nem látod, hogy csak két kezem van te idióta seggfej! – förmedt rá a fiatal lány, akinek már most tele lehetett tetemesen a hócipője.
– Elnézését kérem hölgyem, hogy feltartom a munkaidejében, de tetszik tudni a héten elveszítettem az édesanyámat, és ez most pokolian megvisel, és kikészít… - jegyezte meg szabadkozva, mire a pénztáros lányon látszott, hogy inába száll a bátorsága, és mintha meg is hunyászkodott volna kissé, hiszen egyből készségesebb, és segítőkészebbnek mutatkozott:
– Ó! Ez nagyon tragikus! Bocsáss meg, hogy bunkó voltam… és nem is tudtam… - igyekezett szabadkozva elnézést kérni, ám alighanem hamar belátta, hogy ebben a tragikus helyzetben sokkal jobb mindenkinek, ha csendben marad, és inkább önzetlenül segít a megtört férfinek.
– Készen is vagyunk! Hétezer nyolcszáz forint, és csak érints oda a kártyádat a terminálhoz! – kérte.
A férfi elővette kártyáját és máris a terminálhoz érintette, mely automatikus pityegéssel hagyta jóvá a kért összeget. A pénztáros lány még segített is szatyorba csomagolni a megvásárolt termékeket, majd szép napot kívánva már el is viharzott onnét.
A férfi felvette a téli kabátját, sapka, sálját, hiszen komisz, hideg szelek fújtak még január vége felé, majd, amikor úgy vélte mindent elpakolt, még egy utolsó pillantás kíséretében lépett ki a kissé zsúfoltnak látszó szupermarketből.
,,Bárcsak megtanult volna vezetni!” – gondolta. Hiába. Akkor legalább könnyebben hazavihetné a megvásárolt dolgait, de hát sajnos akkor is akadályoztatva volt ilyen-olyan csipp-csupp ügyek következtében.
Észre se vette, hogy egy fiatal, harmincas nő a nyomába ered, és egy váratlan pillanatban leszólítja:
– Jó napot, kedves Uram! Ne haragudjon, hogy megszólítottam, de fültanúja voltam az eseménynek Ön és a pénztáros hölgy között, és azt szeretném megkérdezni, hogy segíthetnék-e bármiben?! – ajánlkozott, és szavai mögött semmi rejtett célzást, vagy hátsó szándék nyomát sem lehetett felfedezni.
– Ez nagyon kedves gesztus… tényleg… őszintén… - A férfi – igazság szerint –, hitte is, meg nem is, amit a gyönyörű, csinos nő mondott neki. Inkább úgy döntött, hogy – egyelőre –, gyalog hazafelé indul, aztán majd az adott helyzet meghozhatja, hogy vajon mi is lesz majd a következő lépés?
– Legyen szép napja drága hölgyem! – igyekezett elbúcsúzni hamar, de hát hova tette az eszét, hogy még be sem mutatkozott?!
– Jaj, ne haragudjon, de még be sem mutatkoztam… - szabadkozott, majd kedvesen kinyújtotta törékeny, hosszú kezét. Akkor ebből most mindenképp beszélgetés lesz. – gondolta a férfi.
– Kornél vagyok! – nyújtotta kezét óvatosan.
– Dr. Budai Gizella, de mindenki csak Gizusnak szólít.
– Értem! Nos… igazán örülök a találkozásnak, legyen szép napja…
– Kérem szépen várjon… ha nem veszi tolakodásnak szívesen Önnel tartanék egy darabon. – fogadkozott a nő, és hogy jószándékának jelét adja már vette is ki a férfi mackós mancsai közül a nejlonzacskókat.
– Itt parkol a parkolóházban az autóm! Nagyon szívesen hazaviszem! Merrefelé lakik? – érdeklődött.
– Hát… igazság szerint… igazán nem szükséges…
– De… ez a legkevesebb azok után, ami Önnel megtörtént! – jelentette ki, és érződött, hogy meggyőződéséből nem hajlandó engedni. Így kettesben sétáltak át közvetlenül a szupermarket melletti tágas, és komfortos parkolóházba, ahol az első parkolási óra még ingyenes számba ment, és csupán csak a következőért kellett fizetni.
– Megkérdezhetem, hogy a kedves édesanyjával mi történt?
Első kérdése kicsit meglepte a férfit, elvégre még csupán most találkoztak, és úgy voltak, mint két vadidegen, akik egyelőre csak tapogatóznak, mielőtt ténylegesen felfednék valódibb arcaikat. De a férfi úgy volt vele, hogy nincs abban semmi, ha valaki kedvesen, közvetlenül érdeklődik egy szeretett, közeli családtag elmúlta után.
– Sajnos nagyon beteg volt, és a kemó kezelésekre sem reagált már… de határozottan, elszántan tartotta magát, mert határozottan megakart gyógyulni… - vallotta meg, és kis híja volt, hogy a parkolóházban nem eredtek el a könnyei.
– Ezt őszintén sajnálom, és kérem fogadja őszinte részvétemet! A rokonai, és családtagjai miként viszonyulnak az esethez?! – érdeklődött tovább, mint aki mindenről tájékozódni igyekszik.
– Nos… nekik is megvan a maguk baja! A legnagyobb baj, hogy tetemes összegeket kell most kifizetni az ügyintézéstől kezdve egészen a gyászszertartásig és egyebek, és akkor még itt vannak a közüzemi és egyéb számlák, amiket szintén kötelezően muszáj befizetni különben baj van.
– Igen, feltétlenül! Édesapám után is ez volt a helyzet…
– Őszinte részvétem az apja halála miatt… - mondta ki gyorsan.
– Köszönöm… tudja Kornél szerintem az emberek többsége fel sem fogja, hogy mennyire nehézkessé válik az élet a halál után… De jól mondja az átkozott számlákat muszáj fizetni különben nagy bajok jönnek.
Mindketten beültek a csinos nő autójába; becsatolták magukat, majd Gizella gázt adott, és máris kikanyarodtak a parkolóházból az egyik szomszédos főútvonal irányába.
– Tudja divattervezéssel szerettem volna foglalkozni, de sajnos közbe jött apám halála, ami miatt munkát kellett találnom, mert édesanyám nem tud dolgozni. Rokkantnyugdíjas. Van egy öccsém is. Nemrég tette le kitűnő eredménnyel az érettségit, de hát én vagyok az egyetlen, aki betud segíteni a családnak! – vallotta be őszintén.
– Ez tényleg nagyon… becsülendő…
– …És Ön mivel keresi a kenyerét, ha szabad megkérdezni? – Gizella egyetlen percre sem vette le szemét sem a kormányról, sem pedig az útról, nehogy baj legyen. Bár rutinos vezetőnek számított. Mégis előfordult, hogy nem mert eléggé bízni képességeiben.
– Hát… kezdetben öt és fél évet tanítottam két helyen is: Kispesten és Pestszentlőrincen vegyesen, de sajnos nézetkülömbségek alakultak ki köztem, és az igazgatónő között az egyik suliban, ami miatt sajnos mennem kellett. Megesik az ilyesmi…
– Ezt ismerem! Aki jól teljesít, és becsületesen elvégzi munkáját, és feladatát attól hamar és hatékonyan megszabadulnak, mint attól, aki egyáltalán nem tesz keresztbe egyetlen árva szalmaszálat sem! Ez azért vérlázító, és felháborító! Nem gondolja?!
Volt valami nagyon határozott, kellemes megnyerő temperamentum a csinos nő hangjában, amitől úgy festett, hogy Kornél kicsit megenyhült, és meg is nyugodott, mégha átmenetileg is.
– Sajnos vannak rosszakaratú emberek, akiket nehéz kiszűrni… még azt is tönkre teszik, ami működik, csakhogy nekik legyen mindenáron igazuk.
– Mennyire igaz, amit mondd Kornél. Sajnos egyik munkahelyemen velem is előfordult ilyesmi! De úgy vagyok vele most már, hogy az embernek tetszik, vagy sem foggal-körömmel muszáj tovább lépnie, és előre haladnia különben totál kikészül idegileg.
Befordultak a sarkon, majd Gizella éppen abban az utcában parkolt le, ahol Kornél lakott.
– Milyen kellemes helyen lakik Kornél. – jegyezte meg előismerően.
– Hát köszönöm. Már a nyolcvanas évek végétől itt életünk. Már gyakorlatilag őslakosoknak számítunk itt Budaörs közelében.
– Mondták már Önnek Kornél, hogy szereti keverni a szarkazmust a fekete humor stílusjegyeivel?!
– Ó, hát eddig még egyszer sem, de köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet! – kiszállt az autóból, és Gizella máris kinyitotta kocsija csomagterét, hogy a férfi kivehesse vásárolt dolgait. Amikor végzett az elegáns nő megkérdezte:
– Sajnos most vissza kell mennem a belváros irányába. Munka és egyebek, de ha nem okozok gondot még szeretném meglátogatni a héten, vagy ilyesmi… - a gyönyörű nő hangján érződött, hogy borzasztóan zavarban van. Ki tudja? Talán máris gyengéd érzelmekkel viseltetett a szomorú, magányos férfi iránt?!
– Természetesen! Jó munkát és szép napot kívánok kedves Gizella! – búcsúzott tőle, majd gyengéden kezet is ráztak, mire a nő gázt adott és már el is tűnt Kornél szeme elől.
A férfi felcipelte vásárolt dolgait panellakása emeleti részébe, ahol otthona volt. Mindent elpakolt, átöltözött otthoni ruhájába, majd muszáj volt a nappaliban leülnie kicsit a fotelba, hogy részletekig kivesézze a megtörtént nap eseményeit.
,,Vajon milyen hátsó szándékai lehetnek ennek az álomszép, modern, csinos nőnek?! Vajon manipulálni akarta őt, vagy istenigazán megismerni?!” – csupa-csupa olyan visszatérő kérdés kavargott egyre gyakrabban elméjében, amire – úgy érezhette –, muszáj volna egyértelmű válaszokat találnia.
A héten muszáj volt nagymosást is tartania. Így egy fél délelőttöt bíbelődött el azzal, hogy hol szomszédasszonyát kérte meg, hol pedig az internet segítségével igyekezett utánanézni, hogy egyáltalán miként működik már egyébként is kilencéves matuzsálemnek számító Whörpool keverőtárcsás mosógépe.
Amikor úgy érezte mindent kimosott, és az összes ruhadarabot kiteregette, hadd száradjanak gyorsan készített magának egy kis üveges olasz húsosszószos spagettit, hogy ezzel is megpróbálja elterelni gondolatait, és legalább – átmenetileg –, lefoglalja önmagát.
Még alig múlt este hét óra, amikor úgy érezte szemét lecsukja a halálos lelki kimerültség. Muszáj volt hajat mosnia és letussolnia, majd pizsamát vennie és lefeküdnie ágyába, mert úgy érezte menten összeesik a kiadós fáradtságtól.
Másnap hajnali három órakor viszont egyértelműen úgy ébredt, mint aki majd kicsattan az egészséges életerőtől, és semmi nyomát sem tapasztalta a megnap esti levert, életunt fáradtságnak.
Észre se vette és váratlanul megcsörrent okostelefonja, mely ,,ismeretlen hívó” számát jelezte. ,,Vajon ki lehet az? Lehetséges, hogy a tegnapi segítőkész, gyönyörű nő lenne?” – tette fel magának a kérdést, majd azonnal megérintette a hívó gombot:
– Halló… tessék… ki beszél?
– Üdvözlöm kedves Kornél! Gizus vagyok! Nem tudom emlékszik-e még rám? Csak azért bátorkodtam felhívni, mert ha van hozzá kedve beülhetnénk egy kávéra, vagy ilyesmire egy kicsit kibeszélgetni magunkat! Önnek is egész biztosan jót tenne! Mit szólna hozzá?!
– Kezét csókolom kedves Gizus! Ez igazán remek ötlet! Hol találkozzunk?!
– A Jászai Mari-téren lévő hangulatos kis kávézót nem tudom, hogy mennyire ismeri. Ott fogok Önre várni mondjuk a héten szerdán, ha az megfelel?!
– Az nagyszerű volna! Akkor találkozunk szerdán. Legyen kellemes napja! – Kornél már éppen készült volna letenni telefonját, amikor a nő még szeretett volna kérdezni valamit:
– Csupán még egy pillanatra Kornél! Én tényleg őszintén együttérzek Önnel, és személyes tapasztalatból beszélek, hogy ilyenkor egyszerűen muszáj kimozdulnia, és egy kicsit emberek közé mennie! Legyen szép napja! Akkor viszlát szerdán! – bontotta a vonalat.
Már az idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára randizni Kornél. Eltekintve egy-két balul és reménytelenül sikeredett próbálkozásától ki tudja? Lehetséges, hogy ez most egészen más találkozás lesz!
A napok meglepően gyorsan elrepültek, és eljött a szerdai nap. Kornél hófehér inget vett, és bár kicsit mindig csálén állt rajta a nyakkendő úgy volt vele, hogy szeretett volna jó benyomást tenni erre a sugárzó, gyönyörű nőre, akiről alig tudott valamit. Szándékosan háromnegyed órával előbb érkezett, mert még meg kellett találnia a hangulatos kis kávézót a sarkon. Az idő szerencsére kegyes volt hozzá, és még a napsugár is megvillantotta sugarait.
Valamivel negyed tíz körül végre besétált a kávézó ajtaján Gizella is. Látszott rajta valami kisebbfajta gondterheltség, mégis sugárzóan mosolygott, amikor megpillantotta a kissé félszeg férfit.
– Szép jó napot kedves Kornél! Nagyon örülök Önnek, hogy eltudott jönni! Könnyen idetalált, remélem?! – jöttek első bevezető kérdések, majd arcra puszi következett. Kornél gáláns úriemberek módján még a széket is előzékenyen kihúzta a hölgy előtt, amire Gizus azonnal elpirult, amire viszont ritkán volt példa, ti., hogy zavarba tudják hozni.
– Hogy érzi magát Kornél? Nincsen szüksége valamire?! Szóljon bátran! – fordult felé bizalmasan, őszintén, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Hangja gyöngéd volt, és empátiával, megértéssel teli.
– Jaj, nem köszönöm szépen! Már eddig is nagyon sokat segített Gizus! – szabadkozva hárított, mert így szokta meg.
– Csak ne szabadkozzom kedves Kornél! Ilyenkor természetes, ha igénybe veszi néhány barát segítségét. Milyen kávét szeret? Én élek-halok egy könnyed fahéjas Latte Machiatoért. És Ön?!
– Ö… én csupán reggelente szoktam tejeskávét fogyasztani…
– Ó… értem! Akkor esetleg egy üdítőt?
– Azt köszönettel elfogadom.
Gizella már járhatott több alkalommal is ebben a modern, mégis hangulatos kávézóban, mert a pincér biccentő mosollyal jelezte, hogy ismeri őt, amikor rendeltek.
– Igen… és ennek a kedves úrnak hozna egy kis süteményt?
– Természetesen hölgyem! Mit parancsol az Úr?! – fordult a pincér kérdőn Kornél felé.
– Talán egy kis karamellás tetejű krémest… - nyögte ki.
– Azonnal hozom! Addig érezzék jól magukat.
Gizus kedvesen biccentett, mire Kornél még odavetett az elmenő pincérnek egy halk ,,köszönömöt.”
Kihúzták a kért italokat, és két adag friss karamellás krémest.
– Hmm… mennyei ez a krémes! – Gizus máris fogott egy aprócska tortavillát, és nem zavartatva magát megkóstolta a sárgaszínű, rugalmas masszahabot. – Istenien készítik itt!
Kornél csupán csak nagyon óvatosan mert csipegetni a finom süteményből, mert nem illett a szituációhoz, ha most azonnal falni kezdjen, ami gyerekkori kellemetlen szokásai közé tartozott. Úgy érezte muszáj feltennie talán a legfontosabb kérdést, ami állandóan elméjében motoszkált azóta, hogy megismerkedtek:
– Bocsássa meg a kérdésemet Gizus, de kérem mondja meg őszintén, hogy miért segít nekem?!
A gyönyörű, fiatal nő mogyoróbarna, ártatlan szeme kissé meghökkent, meglepett kifejezést öltött, aztán egy megértő mosoly kíséretében óvatosan átnyúlt az asztal felett, és megszorította a férfi verejtékezésnek indult mancsait.
– Tudom, hogy ez kicsit idétlenül fog hangzani, de nagyon megsajnáltam magát, és nagyon szomorúnak, és elveszettnek tűnt a szupermarketben. De ha ez zavarja, vagy kellemetlen, akkor csak egy szavába kerül, és lekopok végleg magáról.
– Jaj, ne haragudjon! Én tényleg… nem úgy gondoltam…
Végig beszélgették egy teljes délelőttöt, majd kora délután felé mindjárt megbeszélték, hogy mikor fognak immáron másodjára is randizni egymással. Amikor alkonyodott, és a nap utolsó vérpiros szirmaival megérintette a horizontot tétován egymás szemeibe néztek, és mintha egymás lelkeik azt suttogták volna, hogy ők összetartoznak, hiszen lelkitársakká váltak.

KÉTÉLTŰ EGÉRLYUKAK NYOMÁBAN

A nem-látszat kicsinyes,
egykedvű metafóráit
a lyukas fény is alig háborgatja;
aprócska egérlyukak
sem készülődnek senki
emberfia fogadására.

Ugyan, minek is tennék?!
Az ember akár a sztoikusan
szemlélődő, vagy épp csupán
kíváncsi turista járkál
a sorsfordítókat tartogató
történelmi kataklizmák termein át,
s miközben gyűjtögetné
összekuporgatott
emlék-tördekeit körötte
immár az archaizált
mulandóság szedegeti
egyre halandó áldozatait.

Minden tájékoztatás nélkül
miért kell egyáltalán kész
tények elé állítani
már minden embert?!

Mintha immár mindenki
vacsoraasztaláról régen
ellopkodták volna
a Valóság groteszk fedezetét;
fantom-fájdalmak
zsigerileg még egyre
benned sajognak.

De vigyázat! Meglehet
már nem is annyira sokáig.
Kettős kötésben eltéphetetlenül
még jó volna biztos tudatban,
ha az ember számíthatna
egy-két ismerősre, vagy jóbarátra.

A tátott sárgacsekk-száj
mindenkit ideje korán rendre felzabál.
Még most is egyre
mogorvábban, vészjóslón
ülnek csontváz-karmú fákon a varjak,
elrabolt károgásukkal
felriasztják a lélekben a félelmet…

Föltekeredő fájdalom
szólítja magához áldozatait,
akár egy tályogos fogyökér,
A globális gorillák
s lokális kiskirály-majmok
össze-vissza trécselgetve rohangálnak,
dörögnek s csipognak,
akár eszement kanári-banditák.

Ösztövér-öszvér hangok
bolyonganak egyre fejünk felett,
melyek már egyre érthetetlenek.
– Mert mostan minduntalan
minthacsak szándékosan
rozsdásodásnak indult volna
a szakértelem, hiszen bizalmi
sógór-koma kapcsolatok
diktálják az örökkévaló trend-divatot.

S hiába nincs egyre
többnek emeltszintű
érettségije, vagy épp C-nyelvvizsgája
– ha akad egy-két szószóló –,
hogy az abszolút garanciát
maradéktalan kivívja már megérte.

GYÁSZÖRVÉNY, SZÍV-VIHAR

A férfi pontosan november utolsó hetében töltötte be a negyvenkettedik életévét. Még együtt leszedték a karácsonyfát csontsovánnyá zsugorodott édesanyjával, amikor alig egy héttel később a sokat szenvedett asszony váratlanul meghalt.
A férfi – akit kicsit mindenki –, örök gyerekként kezelt, hiszen nem voltak rossz szokásai; nem ivott, nem dohányzott. Sőt kicsapongó, vagy bűnözői életmódot sem folytatott valósággal totálisan padlóra küldte a megfellebbezhetetlen emberi ítélet; imádott édesanyja már soha többet nem fogja megvigasztalni, ha szomorú, vagy bánatos, soha nem készít neki fahéjas porcukros tejbegrízt, amit kiskorától rajongásig imádott, és már sohasem ismerheti a sem a férfi élettársát, sem a gyermekét, ha egyáltalán ebben az életben ez még megadatik még neki.
A lelkiekben összetört férfi zsibongó, kattogó agyában egymást követték a megoldandó, megválaszolásra váró kérdések: miként és vajon hogyan kellene intézkedni?! Hiszen még sosem került ennyire tragikus és váratlan helyzetbe. Tanácstalanságában előbb imádott nagymamáját hívta fel okostelefonján, aki üvöltve mondta a telefonba, hogy azonnal hívjon mentőt. Később pedig szomszédasszonyát kérte meg, hogy legyen a segítségére.
Két jól megtermett, tagbaszakadt mentőstiszt érkezett alig tíz perc múltán a férfi lakásába. A nyurga, soványabbik közölte vele a tényeket, miszerint: itt már nem volt értelme sem az újraélesztésnek, sem más életmentő beavatkozásnak, hiszen a klinikai halál alig öt perc alatt bekövetkezett. Mielőtt a két mentős fél órán át adminisztratív papírokat töltögetve sietősen elment a lakásból, még közölték, hogy a hivatalos halottkém délelőtti órák környékén várható, és persze még hanyagul odavetették, hogy őszinte részvétjük, és hogy sajnálják, hogy így történt a dolog.
Időközben a nagymama is megérkezett, hála a férfi unokabátyának, aki már élt át hasonló tragédiákat két szülőjével, így pontosan tudta mit kell tenni.
– Édes fiam! Hát mi lesz teveled?! Mondd meg nekem?! – kérte, követelte sírógörcsök közepette a most törékenynek, védtelennek, egyszersmind totálisan kiszolgáltatottnak látszó, idős, özvegy asszony.
A férfi unokabátya igyekezett bátorítani, bíztatni rokonát:
– Hát kedves Matyikám! Őszintén sajnálom, és ebben a nehéz percben… de mindenben számíthatsz rám! – fogalmazott egyértelműen.
A hivatalos halottkém egy húszas évei végén járó, csinosan, elegánsan öltözködő nő volt, aki kötelezően előírt egészségügyi maszkot viselt, és már-már kínzóan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá semmihez, és ne fogjon meg semmit.
– Jó reggelt, kívánok! Ön az elhunyt rokona? – következtek a szokásos értelmetlen, hivatalos, vége-hossza nincs kérdések.
A férfi némán bólintott.
– Tisztelt Uram! Ne haragudjon, de beszéljen kicsit hangosabban, mert nem értem! – hivta fel kicsit szigorúan a figyelmet az elegáns nő bizonyos feltételek betartására, mire a férfi kinyitotta a száját, és azt mondta, amit kérdeztek tőle. Ez az eljárás is legalább negyvenöt-ötven vaskos percet vett cakumpac igénybe.
– Elmagyarázom, hogy most az történik, hogy hívtam maguknak a halottszállítót, akik két órán belül lesznek itt! Ezeket a hivatalos dokumentumokat fogják maguktól kérni, ha megérkeznek! Akkor hát, minden világos?! – nézett előbb a férfira, később az unokabátyára, és legvégül a könnyrohamokkal küszködő nagymamára.
– Minden világos! – felelte halkan, tárgyilagosan a férfi. – Köszönjük, hogy idefáradtak!
– Kérem! Ez nálunk szakmai kötelesség! – A csinos, szájmaszkos nő felállt a kis étkezősarokban lévő székről; elpakolta holmijait, majd kollegájával együtt már távozott is, mintha egyéb sürgős, halaszthatatlan dolga lenne.
A halottszállítókra még így is majdnem két és fél órát kellett várni, hiszen hétköznap lévén dugó-dugó hátán volt a belvárosban, így totálisan bedugult a közúti közlekedés.
A kétségbeesett férfi azonnal csipkebogyóteát főzött a nagymamának, és kent neki egy kis vajas kenyeret, hiszen az idős, betegeskedő asszonynak gyógyszereket kellett bevennie, többek közt azért, hogy instabil, és ingatag vérnyomását egyáltalán kordában tudja tartani.
A halottszállítók is párban jöttek. Két középkorú ember, akik egy acélkeretes hordágyat cipeltek magukkal, és azonnal kezdték megszabadítani a holttestet a fölösleges bizsuktól, és ékszerektől.
– Ne aggódjék Tisztelt Uram! Vigyázunk az édesanyjára! Őszintén sajnáljuk a dolgot! – őszintének ható szavuk mögött csupán a kötelezően előírt protokoll, és formalitások megkerülhetetlen válasza sorakozott. A kihűlt testet felrakták a gurulós, acélágyra, becsomagolták fekete zsákba, majd, amikor húsz perc múltán mindennel elkészültek közölték a hozzátartozókkal, hogy az adott kerület patológiai osztályára szállítják, mert ők illetékesek kiállítani a halotti bizonyítványt, és csak ennek az okmánynak a segítségével tudják az elhunytat eltemetni.
A szomorú férfi minden embertől igyekezett megkérdezni kérnek-e frissen főzött fekete kávét, ám minden hivatalos személy, aki a nap folyamán megjelent udvariasságból-e, vagy kötelező emberi együttérzésből azonnal elhárította a felkínált gesztust.
Időközben a nagymama is megpróbált enni pár falatot, hogy gyógyszereit maradéktalan bevehesse, majd együtt kezdtek merengeni, töprengeni azon, hogy vajon mibe is halhatott bele a felnőtt férfi édesanyja?!
Hogy beteg volt-e? Kétségtelen, hogy súlyos daganatos betegséggel küszködött, ami visszafordíthatatlannak bizonyult, mert a test előbb-utóbb feladta a küzdelmet, amikor már a máj sem tudott megfelelően működni.
– …De hát édes fiam! Mesélj el öreganyádnak mindent, ami ebben a három napban történt! – követelte szépen kérve az idős özvegyasszony, miközben állandóan rohamosan könnyek fojtogatták a torkát.
A férfi az elejéről kezdte. Semmit sem hagyott ki, miközben egyfolytában önmagát vádolta azzal, hogy talán, ha előbb szólt volna a rohammentőknek, ők még megtudták volna – átmenetileg hosszabbítani imádott édesanyja tiszavirág-életét.
– …De hát, hogy történhetett ez, amikor sugárzó, életvidám asszony volt, és ment, és tette a dolgát?! – A szomorúságában megtört nagymama most legszívesebben az egész világra szabályosan rázúdította volna a tehetetlennek hitt haragját, hiszen egyetlen lányát veszítette el a betegségben vívott harcában.
– Nagymama… kérlek próbálj megnyugodni… - kérlelte annyira megértő, kedvesen, és rendkívül gyöngéden a felnőtt férfi, mintha csak egy kisgyereket kellene beszélnie, vagy megvigasztalnia.
– Engem te ne merészelj nyugtatgatni, édes fiam! Hát nincs elég bajunk, és akkor még ez is! Miért kellett ennek a rusnya életnek az én drága lányomat is elvennie! – az asszony sötétbarnás szemeiből újra feltörtek a megállíthatatlannak tetsző záporkönnyek.
Nemsokkal később egymás után telefonhívások zavarták meg a gyász és az emlékezés átmeneti folyamatát, és persze minden hozzátartozót, rokont, és ismerőst egyetlen kérdés izgatott: miben halt meg az elhunyt?!
– Kedves Matyikám! Tudd, hogy mi mellettetek állunk, és ha bármiben segíthetünk csak szóljatok bátran! Hogy történt az eset?! – kérdezgették innen-onnan az ismerősök.
– Sajnos még mi sem tudjuk biztosan… - válaszolta a megtört férfi, hiszen nem látta okát annak, hogy mi értelme volna a szennyest, és bizalmas információkat más orrára kötnie, így inkább udvariasan a diplomácia álláspontjára helyezkedett.
A temetést a férfi unokbátya fizette, hiszen az állítólagos rokonok nem szívesen nyúltak zsebeikbe, talán nekik sem volt annyi, amennyivel hozzájárulhattak volna a temetés előkészületeihez.
Amikor eljött a temetés újfent a feltörő gyász alapfokozatai, és folyamatai dúltak a háborgó lelkekben.
A felnőtt férfi, a nagymama, és az unokabátyám álltak a ravatalnál, ahol egy virágmintás urnában nyugodtan az elhunyt asszony földi hamvai.
Szinte – kivétel nélkül –, precíz pontossággal meg lehet figyelni azt, hogy kik azok a jelenlévők, akikre számítani lehet, és kik azok, akik csupán merő udvariasságból, kíváncsiságból jöttek el, s kik azok, akik önzetlenül segíteni szerettek volna.
– Matyikám! Hát mit is mondhatnánk ebben a tragikus szituációban?! Együttérzünk veled, és tényleg, ha bármire szükséged lenne csak szólj nyugodtan! – válaszolták a közeli rokonok, családtagok, majd a szertartást követően már ültek is be kocsijaikba és elmentek egyedül hagyván az idős nagymamát, a felnőtt férfit, és az unokatestvért.
– Látod, édes fiam! Ez mindennek a teteje! Jól jegyezd meg, hogy ilyet sosem volna szabad csinálni! A családnak tűzön-vízen át muszáj volna összetartania, különösen most! – jegyezte meg rázkódó sírógörcsök közepette a nagymama, majd a két felnőtt férfi és a nagymama is autóba szállt és hazahajtottak.
Később a férfi összeütött ebéd gyanánt egy kis krumplistésztát maguknak, de nem igazán volt étvágyuk, legfeljebb csupán csak pár falat erejéig. Közösen ültek az étkezőasztalnál, és történeteket kezdtek mesélni az elhunytról, hogy milyen élettel teli, karakán, és határozott, makacs temperamentumos asszony volt, amikor még úgy hitték, hogy egészséges.
Valamivel kora délután magasságában a nagymama mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy épp elfelejtett valamit felpattant a kényelmes fotelből, ahol eddig üldögélt, és kijelentette kisírt, táskás szemekkel, hogy most már ideje visszaindulniuk, miután nem itt laktak, hanem a város másik végében:
– Édes fiam! Megleszel egyedül?! Van nálam nyugtató gyógyszer, ha kérsz?! – fordult halk, bizalmas hangon felnőtt unokája felé az asszonyság.
– Nem mama! Isten ments! Gyógyszert soha! Látod anyuval is mi lett!
– Az már igaz édes fiam! – igyekezett egy papírzsebkendővel egy nagy gyöngyvastagságú könnycseppet kitörölni szeméből, majd a felnőtt férfi lekísérte őket a liften, majd egészen a parkolóig, ahol már ültek is be az unokabáty kis kétszemélyes furgonjába, hogy az idős asszony hazamehessen.
A férfi még sokáig nézte őket mélázva, tanácstalan…

FEL NEM TÉRKÉPEZETT SZÍVEK

A franc vinné már el ezt az átkozott GPS-t. Már réges régen a fél tizenegyes megbeszélésen kellene lennie, és akkor tessék ehelyett az történik, hogy valahol az isten háta mögötti Kőbánya-Kispesti metróállomástól még legalább negyven kilométerre rostokol, miközben a benzinszámláló vészesen a piros vonalat is meghaladta, tehát elviekben még lennie kellene legalább öt liter üzemanyagnak abban az átkozott tankban. Ideg ám, de akkor most hogyan tovább?! – Teszi fel a kérdést, miközben a hó is elkezdett nagy pelyhekben szakadni, és bizony-bizony a hőmérséklet is a mínusz hét fokot súrolja erőteljesen.
Először arra gondol, hogy valahol lennie kellene egy afféle megbízható tájékozódási pontnak, vagy mifenének; lehet az egy buszmegálló, vagy az is jól jönne, ha egy helyi buszjárat jönne a semmiből, mert akkor legalább megkérdezné a vezetőtől, hogy hova a fenébe tévedt el. De nagyon úgy tűnik, hogy sajnos semmi ilyen élethez kötött mentőövet egyáltalán nem talál, és azért valljuk csak be egész nyugodtan, ha egyesek jócskán hajlamosak az ún. totális bepánikolásra, akkor hát ez pontosan annak a visszafordíthatatlan helyzetnek tűnik.
Eszébe jut egyik megbízható régi kollegája. Lehetséges, hogy tud segíteni; elvégre már jócskán elmúlt negyedtizenegy is. Veszi okostelefonját, megnézi a névjegyzéket, és máris rábukkan a férfi nevére. Benyomja a gyorshívás gombot, és igyekszik halvány türelmet erőltetni zaklatott kötélidegeire, míg várakozik:
– Halló… ki a fene vagy?! – hallja néhány percen belül az ismerős, reszelős hangot, amit már oly jól ismerhet.
– Szia, szép napot! Roli vagyok! Bocsánat, ha rosszkor telefonálok, de sajnos eltévedtem a kocsimmal, és fogalmam sincs, hogy hol lehetek. Tudnál esetleg segíteni rajtam?! – hangja egyszerre kétségbeesett, de gyilkosan őszinte is.
A vonal másik végén hosszú töprengés következik.
– Milyen Rolinak hívnak, öreg?! – kérdez vissza a másik, ami igazándiból gyerekes ugratás, mert pontosan tudja kiről is van szó, csak mindig heppije volt a gyerekes viccelődés, és ugratás.
– Jaj, öreg! Ne csináld! Roli! Tudod a gimiből… átjöttél stratégiai pc-játékot játszani még anno 1999-ben.
– Ja! Vágom! Mi a helyzet öreg haver?! – kérdez rá újfent.
– Fingom nincs, hogy hol lehetek, mert a GPS sem mondd semmi biztosat. Esetleg ide tudnád tolni a valagadat, hogy segít. Nem leszek hálátlan, ha erre gondolsz!
– Hékás, haver! Ez a barátság szigorú megsértése lenne! Teljesen természetes dolog, hogyha egy régi haverről van szó, hát akkor a minimum, hogy az ember mindenben segít. Igaz-e?! – kérdezte a régi ismerős.
– Kérdésedre válaszolva pontosan ezt szerettem volna mondani! Akkor, jössz, vagy mi lesz?! – kérdezett vissza csak a biztonság kedvéért, hogy elsősorban saját lelkiismeretét megnyugtassa.
– Beszartál mi, kis kancsó?! Ne szar be, amíg engem látsz! Kábé fél óra múlva érkezem, addig kitartás! – feleli.
– Hát… remélem, hogy úgy lesz, mert már a farkam is lefagyott! – közli vele tárgyilagosan, mert totálisan elege van már az egészből. A barátja hangját már nem hallhatja, mert – ki tudja miért –, előbb nyomta ki az okostelefonját, mielőtt a beszélgetés egyáltalán befejeződhetett volna. Nem elég, hogy egy isten háta mögötti, totálisan elhagyatott, és velejéig lakatlan fővárosi peremkerületben van, de akkor még itt van ez a farkasordító hideg, és zimankós idő is. És slussz poén, hogy már megint elkezdett irtóztató nagy pelyhekben hullni a hó.
,,Semmi vész! – igyekszik valahogy több kevesebb sikerrel megnyugtatni ingatag lelkiismeretét –, Miki nem olyan srác, aki csak átrázza az emberfiát, elvégre már pöcsös koruk óta a legjobb haverok. Ez azért mégiscsak számítana valamit, nem igaz?!” – s miközben ezen agyal valamilyen rejtélyes módon két jócskán betintázott hajléktalan, bűnmocskos, retkesruhájú hajléktalan ipse közelít feléje, mire ő köszöni szépen, de inkább átmegy az úttest egy másik kevésbé forgalmas padkájára.
Úgy érzi menten befagy a húsos valaga is, ha csak még tíz percet kell ebben a zimankós időben kint várakoznia. Legalább találja egy kapualjat, vagy valami melegebb, ideiglenes helyiséget, ahol átmenetileg átmelegedhet, míg várakoznia kell, de sajnos egyre inkább úgy fest, hogy még ebben is teljesen magára van utalva.
Végül a fél óra szerencsésen eltelik, és pontosan a harmincadik percnél kivágódik nagy gázzal egy sportos versenyszériára átalakított sedán típusú autó, mely pontosan előtte csikorgó fékezéssel áll meg:
– Szevasz, öreg! Na, mizujs?! – kérdezi kihajolva a kocsi ablakán régi barátja.
– Jó, hogy végre jössz hapsikám! Már a seggem is befagyott ebben a kurva hidegben. – közli vele őszintén szavait a férfi, majd azonnal az anyósülésre vackolja be magát, ahol a jó meleg fűtés uralkodik.
– Bocs, haver, de a lányomat kellett elvinnem az oviba, és a feleségemet is a melóhelyre, mert tudod javítják az ő autóját! – olyan szabadkozásféle cseng ki minden árulkodó mondatából. Mintha csakis kizárólag önmagának szeretne megfelelő, és megfellebbezhetetlen mentségeket gyártani azért, hogy ti. ő minden emberileg lehetségest elkövetett, hogy idejöjjön kocsiján.
– Nem szükséges magyarázat! Minden világos öregem! Akkor, indulhatunk?!
– Mi az, hogy! – azzal máris gázt ad, és kivágódnak a közforgalom irányába.
– Hú, haver! Hát nem mondom! Te aztán jócskán eltévedtél! Még szerencse, hogy ma ráérek! Egyébként van azért még haverod, ha valami szar lenne a levesben akkor segítene rajtad?! – kérdez vissza. Látszik rajta, hogy emészti, és szégyelli is magát vegyesen.
– Sajnos nincs! Bár számos barátom van, de csak nagyon kevés akad közülük, aki érdemben akarna segíteni.
– Értem! Hát már megbocsáss, akkor ez ebben a felállásban egyszerűen siralmas, és kurva szar! Nem igaz?! Hiszen, ha az ember csupán csak egy-két emberre számíthat egész álló életében, akkor mi történik akkor, ha azok az emberek is automatikusan kiesnek, akik eddig az illetőt ,,pátyolgatták.”
– Ez is jogos felvetés és szakszerű kérdés.
– …Te és mondd már mi volt Katival…?! Megöl a kíváncsiság. Megdöngetted egy kicsit? – huncut, kamasz-mosollyal máris vigyorog, mint aki nagyon is sokat tud, és sejt egyszemélyben.
– Hát… öreg haver… az van, hogy Kati inkább Antit választotta helyettem, és azóta két kamaszfia van, és egy öt év körüli kislánya. Most boldog vagy?!
– Ez kurva gáz, öreg! Rohadtul sajnálom! Pedig kurva jól megértettétek egymást. Vagy nem?!
– De abszolút!
– Akkor meg? Mi volt a gond?! – kérdezett vissza csodálkozva.
– Mondd csak, öreg?! Te nem ebben a világban élsz? Sejtésed sincs?!
– Ja, persze! Az anyagi dolgok miatt, mert Katinak derogált a tanári fizetésed! Így már minden világos!
– Na látod! De nagyon megszenvedtem azt a kapcsolatot, mert én aztán nagyon szerettem, és valósággal a tenyeremen hordoztam őt. És most nézd meg! Se barátnőm, se csajom! Már csak egy elátkozott életem van, de ez se sokat ér!
– Jaj, haver! Ilyet tilos ebben a verdában mondani, mert a végén még megharagszom! Majd csak történni fognak a dolgok. Elvégre ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.
– Lehetséges… bár erre én azért egyre kevesebb lehetőséget látok!
– Tudod mit, öreg?! Ismerek pár frankó csajt, akik szívesen összebarátkoznának veled! Elvégre szingli vagy, kevés pénzed van, de szobatiszta vagy. Kész főnyeremény. Ha gondolod szerválhatok neked valakit?
– Rendes vagy öreg, de úgy gondoltam ezt majd inkább én próbálom majd meg.
– Te tudod! Ja, mielőtt elfelejtem az asszony szeretne látni téged és meghívott a hétvégére ebédre, ha neked az jó?
– Ö… hát ez igazán nagyon kedves gesztus volt tőle! Mondd meg neki, hogy nagyon kösz! Még nem biztos, hogy eltudok menni…
– Miért esetleg talán más programod van, vagy mi?!
– Semmi a világon, haver csak… kijöttem én már az ilyen dolgokból…
– Na hülyíts! Még el is viszlek a kéglinkbe! Akkor mi itt a gond?!
A férfi hosszú ideig töprengett, és gondolkozott miközben gyakorlatilag a fél várost átszelték a hóesésben, és még így is késő délelőtt érkeztek meg oda, ahol a férfi lakott.
– Hát itt is volnánk! – állította le a parkolóban a kocsit a másik férfi.
– Hát nagyon kösz a fuvart! – köszönte meg, miközben igyekezett serénykedve kikászálódni az átalakított versenyverdából.
– Aztán öreg nekem kurvára vigyázz ám magadra! Hétvégén jövők érted! Nincs kifogás! Jól fogod magad érezni, arról én gondoskodom! Szevasz! – nyújtott kezet, majd kezet fogtak, és a másik férfi nagy gázzal már el is hajtott.
Még azon a héten Roli haverja máris átugrott – természetesen autóval Roli lakására, hiszen Roli nem tudott vezetni –, hogy barátja kicsit embernek érezze magát ebben az életben.
Amikor megérkeztek haverja családi házába már rögtön a bejárati ajtóban kisebb gyerekzsivalyba ütköztek. Egy lenszőkés hajú kislányka szaladt rohanva apjához, és kérte, hogy játsszon vele. Az apuka azonnal felkapta, mint egy pillekönnyű terhet, és a nyakába ültette:
– Szia, Lili! Megjött apuci! Tudod-e ki ez a bácsi itt mellettem?! – kérdezte kíváncsian a kislányt, aki tétován bámulta nagy bociszemeivel a furcsa idegen embert.
– Nem apuci… - vallotta be.
– Ez a bácsi itt Roli, és együtt voltunk gyerekek, mint most te! Nyújts szépen kezet!
A kislány tétován, félve nyújtotta ki véznácska kezecskéit, mire Roli kissé esetlenül, nagyon óvatosan megfogta és finoman megrázta.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves Lili!
– Anyu azt mondja, ma rántott csirke lesz salátával. – felelte a kislány, pedig még nem is kérdezték, mire villámlépésekkel a konyhából, köténnyel azonnal kiszaladt egy álomszép, szupermodel-alkatú, gyönyörű nő, és magához ölelte a jócskán megszeppent Rolit.
– Hát szia Rolikám! Annyira hiányoztál! Miért nem tudsz gyakrabban meglátogatni bennünket?! – kérdezte elsőre, de amint párja elmesélte neki barátja viharvert, és jócskán hányatott életét a fiatalasszony – úgy tűnt –, azonnal megenyhül.
– Gyere csak be nyugodtan! Nézz körül, ha van kedved, mindjárt vacsoraidő! – bíztatta, bátorította, majd visszasietett máris a konyhába, ahonnét ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben.
– Na, pajtikám! Mit szólsz az én oldalbordámhoz! szerintem eszméletlenül szexis és dögös, és olyan pózokat tud az ágyban, hogy menten padlót fogsz! – dicsekedett nagy mellénnyel a jóbarát, majd letette kislányát, aki visszarohant játszani a nappaliba, míg Roli levette a sapkáját és téliesített kabátját, és türelmesen várakozott az előszobába, míg a gyönyörű nő el nem készült a vacsora előkészületeivel. Az egész előkészület nem volt több tizenöt-húsz percnél, és olyan gusztusosan lédús rántott csirkét és burgonyapürét még nem evett, amit az asszony készített.
– Rolikám! Vegyél és egyél annyit, amennyit gondolsz, mert van még bőven! Szívesen látott vendég vagy ám nálunk! – volt valami nagyon is megnyugtató a gyönyörű asszony hangjában, amitől Roli úgy érezte megtört, kisiklott lelke új erőre kap.
– Köszönöm, már így is tele vagyok, és nem is ártana, ha fogyókúráznék… – vallotta be.
– Látod cicukám! Az én öreg haverom mindig mentegetőzik, meg kifogásokat gyárt, akár csak kiskölyök korunkban.
– Petikém! Légy szíves! Látod, hogy mennyire zavarban van! Légy vele elnéző az isten szerelmére! – dorgálta meg, de csak enyhén a gyönyörű, fiatalos nő.
– No, és mesélj nekünk pajtás, hogy miként és hogyan alakult az életed az érettségi után?!
Roli vett egy hatalmas levegőt. Érezni lehetett az első hezitáló perceknél, hogy nehezére esik mindent bevallania, de mindent részletesen elakart mesélni, elvégre a legrégebbi barátok voltak.
– …Hát voltam anyagbeszerző, anyagszállító, bolti kirakodó, tanársegéd, mostanság pedig leginkább e-bookokat szerkesztek, és adok ki, leginkább saját irodalmi szövegeimet.
– Ez fantasztikus drága Roli! Ha kérdezel én nagyon büszke vagyok rád! Biztosan fantasztikus lehet!
– Hát igen! Bárcsak pénzt is lehetne keresni vele, de ez a mi országunkban még annyira kezdetleges, és gyerekcipőben jár, hogy nocsak.
– Azt meghiszem pajtás! De van egy kis meglepetésem számodra… - halkította le bizalmaskodva hangját régi barátja, mintha valami nagy titkot hordozna. Elővette okostelefonját és néhány bizalmas szó után alig tíz percen belül megjelent egy álomgyönyörű, kedves fiatal nő, aki máris sugárzóan mosolygott, amikor bemutatták őket egymásnak:
– Kovalszki Angéla vagyok! Igazán örülök, hogy megismerhetlek! – nyújtott kedvesen kezet. Azokkal a babonázó mogyoróbarna szemeivel, mintha máris Roli zaklatott lelkébe látott volna bele.
– Na, mire vársz pajtás! Nyújtsd már ki a praclid! – barátja megragadta kezét és helyette rázott kezet a nem mindennapi hölggyel.
Ebéd után a gyerekek játszani mentek a gyerekszobába, míg a felnőttek tartalmas, laza, bizalmas beszélgetéseket igyekeztek folytatni egymással. Roli barátja valósággal máris az egekig igyekezett magasztalni a gyönyörű fiatal nő előtt régi barátját, és egyre inkább érződött a jó, közvetlen hangulat mellett, hogy az a bizonyos belső, szerelmi szikra egy-kettőre azonnal kipattanhat a két ember között…

BÉNULT AKARATOK VÁNDORLÁSA

Az önmagát is megégető,
néma téboly, mely test
s lélek porából hajdanán
vétetett előbb-utóbb önmagát
kikészítve, foszlányokra tépve,
ordítva szólít a hang:
minden ember-élet ára
jócskán magas,
mégha el sem hiszik.

Elvánszorog bús-mélán
egy-egy bekötött-szemű
csontváz-karaván;
mert néma cinkosok
máshoz sem igen értenek,
csak folyvást szítani
a totális agyzsugor-téboly.

Álmainkban sokakat
űztek egyre, akár kegyvesztett,
menekülő vadat,
mert egyre többen
megvádoltak mindenkit,
akár látót a vak,
mert aki sérthetetlen csakis
az sérthet itt mostan senki más.

Miközben lassan önmagába
fogad s bezárul az ember
feje felett immár minden
spirál-kör, farkastörvény
köt tartós gúzsba, bilincsel meg.
Mert e mostani ordas-gaz
Világ becsületéből már ideje
korán tartósan is kivetkezett.

Mert most még egyetlen
árválkodó szunyogcsípés
is bármikor tartós
Celeb-botránnyá dagadhat,
aminek aztán szinte
sosincs felelőse,
sem következménye;
most ember-szabású lettek
a gorgófejű gólemek,
nem kell nekik megváltó vigasztalás,
mert ha ma ők hunynak,
holnap majd megint más húny
a tűrhetetlen hazugságok
felett szemet.

Egyre ott leskel az
ember sarkában
alattomban a megbénult,
tehetetlen önmarcangolás,
tartós bánat, koslat utána.
Az ember burok-magányban tengődik,
ha egyedül érzi magát.
Csigaházába még bevackolja önmagát.
Mert egyre inkább
odavész aki mindent eltűr.

Lét-hiánytól csuklik össze az,
ki éhbéreken tengődik;
megbéklyóz már
minden emlék-bilincs.
A Sors keze is
– meglehet –,
már mindenkit egyfüst
alatt tartósan kirabolt.

Ideg-szikák
malomkő-agyakban vágnak,
metszenek el lassacskán
minden kötél-ideget.

SZERELEM A SZUPERMARKETBEN

Már számtalan alkalommal megpróbálta elképzelni, hogy egyedül vásárol az üzletben, vagy az élelmiszerboltban, de – ki tudja miért? – eddig sehogy sem úgy alakultak a tervei, ahogy azt már előre eltervezte.
Nyári kánikulában valósággal rajongásig szerette a hűtőpultok széles választékát. Talán csak azért, mert ott keleesen hűvös idő volt, és bizony-bizony az ember szívesen megpihent egy-egy fáradságos, tetemesen verejtékes hétköznapon. Arról már nem is beszélve, hogy a belga csokis Carte’dor jégkrémnek ki tudna ellenállni, már amennyiben ténylegesen notórius csokifüggőnek vallja magát?
Mit is kell még vennie? – morfondírozik magában, miközben szinte a semmiből azonnal előbukkan egy szándékosan provokatív, hivalkodó, csábos szoknyás ruhát viselő, harmincas nehézbombázó szupermodel, aki máris, mintha csak régóta ismerné őt álomszépséges fogkrémreklám-mosolyt villant felé, és persze – főként kellemesen ringó, és formás melleit, és popsiját is úgy riszálja, és dobálja, hogy valósággal alig akad egy-két Alfa-hím, akit máris ne izzítana be totálisan szexuális fantáziája, és persze a genetikailag bekódolt hódítási, gyarmatosítási vágy.
– Bocsi… figyel… ne haragudj… – szólítja meg kissé halkan, mégis bájos kedves hangon a szexis bombázó.
– Ö… tessék… - fordul feléje. Nem szükséges semmit se mondania, hiszen pulzusszáma valósággal majd felrobban, akárcsak egyfolytában dübörögve kalapáló szíve és pupillája is jócskán kitágult. Most úgy fest, mintha egy marihuánás cigibe szívott volna; fejét lila kényszerképzetek környékezik meg arról, hogy vajon egy szexistennő mi a fenét akarhat egy Mr. átlagos lúzertól?!
– Nem tudod véletlenül, hogy ez a nullkalóriás proteinjoghurt mennyiben segít a diétázásban? – tesz fel egy újabb kissé naiv, ostobácska, mégis megbocsátható kérdést a gyönyörű nő, miközben a férfi agya egyfolytában azon kattog mit mondjon, hogy ne sértse meg, és ne ijessze el?
– Bocsásson meg nekem… sajnos nem tudom a választ… – közli néhány keresetlen perc múltán az őszinteség talajára helyezkedve. Elvégre az esetek 99%-ában soha a büdös életben nem fog ezzel az egzotikus istennővel még csak összefutni se többet, így megpróbálja levonni magában a tanúságot, miközben bevásárlókosarával csetlőn-botlón észrevétlen máris a húspultot veszi célba, ahol egy agyontetovált, fiatal, rasztafrizurás srác egy méretes húsbárddal éppen kicsontoz egy vaskos sertéskarajszeletet.
– Na, mi a hézag haver?! – néz rá meredten, szúrós szemekkel, marconán, mintha egy illetéktelen máris behatolt volna az ő felségterületére.
– Ö… izé… elnézést… Jó napot… kaphatnék egy vaskos csirkemellfilét?! – ennél ostobább, naiv gyerekes hangon egyedül csak ő tudta ezt a kérdést feltenni.
– Kaphatnék én is azt, amit ez a kedves úr?! – szólal meg egy nagyon ismerős hang a háta mögött. Lássanak csodát! A szuperszexis istennő az, akivel néhány perccel ezelőtt összefutott a hűtőpultnál, és most – úgy tűnhet –, a láthatatlan sors tovább bonyolítja az érzések már egyébként is ügyes-bajos szálait.
– Nem látod kiscicám, hogy csak két kezem van! – szól vissza a henteslegény jócskán flegmán, amit viszont a bombázó istennő sem hagy szó nélkül.
– Így akar játszani kedves uram?! – kérdez vissza vészjósló, baljóslatú felhanggal. – Mert kérhetem a panaszkönyvet, de szólhatok akár a főnökének is?! – teszi támadásra készen melle előtt karját keresztbe. Az agyontetovált fiatal srácon valósággal azonnal érződik, hogy inába szállhatott megmarad bátorsága is, mert szinte azonnal mézes-mázosan leereszkedő, és kifinomulttá válik eddig beképzelt modora.
– Már azonnal kiszolgálom nagysád, csupán egy icipici pillanat… – szabadkozik, és a hatalmas csatabárdra emlékeztető húsbárdot egy vaskos hússzeletelő deszkába vágja, de olyan erősen, hogy a bárd szike-éles pengéje azonnal a fában marad, mintha egy kőbe zárt kard lenne.
A hentessrác most alapos odafigyeléssel kivesz egy gusztusos csirkemellet a felszeletelt húsok szomszédságából, majd felmutatja ezzel jelezve, hogy jó lesz-e a vaskos szelet:
– Így már megfelel, nagysád?!
– Igen, nagyon köszönöm! Jó lesz! – feleli kimérten a szexistennő. A hentessrác máris bravúros csomagolásba kezd, és alig öt perc alatt már szépen be is csomagolta a csirkemellet.
– Háromezer nyolcszáz lesz tündérem! – villantja meg hibás fogsorát, hátha ezzel bejön az elfuserált csajozási hadművelete.
– Köszönöm!
– Én köszönöm, hogy nálam vásároltál! – majd visszatérne szokásos hússzeletelési műveletéhez, ám a dögös bombázó visszafordul, és kérdőre vonja:
– Ne haragudj, de volnál szíves ezt a kedves urat is kiszolgálni?! Még mindig itt áll! – vetette fel, mire jócskán meglátszott a henteslegényen, hogy mi a fenét akarhatnak még tőle, amikor millió és egy dolga lenne még?
– No, mit akarsz, aranyapám?! – fordult gyanakodva, méregetve a megszeppent férfihoz.
– Ö… egy vaskos csirkemellet legyen kedves… - közölte halkan, meghunyászkodva, mintha ez az egész – legalább is –, egyedül az ő hibája lenne.
– Nesze pajtás! – Az agyontetovált srác, becsomagolás nélkül a puszta, nyers csirkemellfilét a pultra dobta, mint valami elrettentő példát, ha nem vigyáz, akkor bárki könnyen pórul járhat. A szexis bombázó azonnal ott termett:
– Szia! Már ne haragudj, de miféle kiszolgálás és viselkedés ez?! Tudtommal te vagy a vásárlóért, és nem fordítva! Ha nem vásárolnának tőled akkor azonnal be is zárhatnád a boltot, nem?! – kelt ki magából, de igyekezett megőrizni ingatag lábakon álló hidegvérét.
– Jól van már kis tündérkém! Nem kell parázni! Már csomagolom is! – máris hátra ment a pulthoz, és becsomagolta a kért csirkemellfilét. – Így már megfelelő lesz?! – kérdezte felmutatván a tetszetős csomagot.
A megszeppent férfi bólintott.
– Háromezernyolcszáz lesz! Még valamit, hapsikám?! – kérdezte provokatívan vigyorogva.
– Nem! Köszönöm a türelmét! Viszlát… – A férfi jó gyorsan inkább tovább ment megpakolt bevásárlókosarával egyenesen a friss pékáruhoz. Érződött, hogy erre a zaklatott napra ez a feketeleves szájalás a legkevésbé sem hiányzott számára. Észre se vette, csak, amikor már a friss pékáruk standjánál volt, hogy – remélhetően –, friss sajtos kiflit, és pizzás csigát vegyen magának, hogy a szexistennő nő türelmesen megvárta, míg a digitális blokk automatáról bilétát tépve megvárja míg elpakolja pékáruját, és csupán csak ezután lépett oda hozzá:
– Ne haragudj… megint én vagyok… figyelj! Sajnálom, az előbbi esetet! Tudod… sajnos vannak ilyen emberek, akik azt képzelik, hogy bármit megtehetnek, csak mert nekik éppen a lehető legrosszabb napjuk van, de ne hagyd, hogy bármi is elvegye a kedvedet. Ez persze mindenre vonatkozik. Viki vagyok… – Nem lehet pontosan tudni, hogy egy ilyen gyönyörű, egzotikus, felnőtt nő vajon miért mondta az iménti bölcs szavakat? Vajon lelki megnyugvást keresett, vagy csupán csak megszólalt a lelkiismerete?! A férfi szembenézett vele, ráemelte zöldesbarna tekintetét és bemutatkozott:
– Ö… Barnabás… Köszönöm, hogy segíteni próbált… - tétovaságában jobbnak látta, ha egyenesen az önkiszolgáló kasszák irányába veszi megszaporázott lépéseit. Észre se vette, hogy bárki is követné.
A gépi hang kérte a szupershop kártyáját, melyre kuponpontokat adtak, és legalább ez is levont a vásárlás értékéből húsz százalékot legalább. A férfi egyesével próbálta meg a vonalkódokat lehúzni a digitális kezelőfelületen, ám az automata gép nagyon sokszor hibát észlelt, és pityegve közölte, hogy valami nincs rendben.
– Ha nem veszed zokon, nagyon szívesen segítek… - Viki akár egy vérprofi vásárló már kedves gyöngédséggel, és végtelen türelemmel vette ki Barnabás mackós, verejtékezős kezeiből a termékeket, és húzta le a vonalkódokat, mintha csak eladó lenne, akinek nincs más dolga. Az automata gép hálásan pityegett, majd következett a szalagos papírra nyomtatott számlakivonat.
– Tessék! Látod! Pofonegyszerű az egész! Meglátod a legközelebbi alkalommal majd te is belejössz!
– Nagyon köszönöm a segítséget… - még mindig félszegen, tétován, kissé ostobán szabadkozott, majd az összes terméket igyekezett nejlonszatyrokba pakolni, miközben az álomszép nő újfent segített neki elpakolni dolgait.
– Tudom, hogy valószínűleg nem hallasz ilyet, de jól éreztem magam veled… - bukott ki Viki száján. – Ha szeretnéd nagyon szívesen hazaviszlek. Úgy is itt áll a kocsim a parkolóban.
Bár a férfi megszokta, hogy idegen emberekkel szemben minden esetben kellőképp gyanakvó, és távolságtartó legyen, most mégis valahogy nagyon is kellemes érzést érzett, hogy egy ennyire ízig-vérig igazi nő felajánlotta segítségét.
– Ez jól hangzik…
– Akkor indulás…
Együtt sétáltak ki meghitt nyugalomban a szupermarketből, és maguk is alig vették észre, de mintha áradt volna egész személyiségükből az egyetértés és harmónia. Azt szokták mondani, hogy az ember – már ha nagyon figyel –, megérzi az ilyesmit.
Viki a kocsiriasztós indítókulcsával meg is találta autócsodáját. Egy Kiát vezetett.
– Pakold csak be egész nyugodtan a holmikat a csomagtartóba. – egyetlen gombnyomás segítségével már fel is nyílt az automata csomagtartó ajtaja.
– Nagyon köszönöm! Ez nagyon kedves! – köszönte meg a segítséget.
Amikor a férfi mindent bepakolt, és ellenőrizte, hogy mindene megvan, és nem loptak el tőle semmit, míg az üzletben volt, óvatosan beszállt a vezetőülésre és automatikusan a biztonsági övet is azonnal becsatolta. A nő is beszállt, becsatolta magát, és elfordította az indítókulcsot mire a hathengeres, benzines motor kicsit felmorgott, akár egy álmából megzavart vadmacska.
– Tudod imádom a sportos jellegű autókat, már egész kicsi korom óta! – vallotta be. – Láttad a Knight Rider c. sorozatot a beszélő autóval? – kérdezte valósággal ujjongó, kislányos hangon.
– Ami azt illeti… igen… rengetegszer megnéztem. – vallotta be.
– Hát nem volt semmi az a fekete autó, annyit mondok. Egyik barátnőm Amerikában dolgozott, és amikor meghívott vendégségbe, és elvitt egy autókiállításra azt hitte mentem dobok egy hátast, amikor beülhettem egy prototípusba.
– Az biztos fantasztikus lehetett.
– Még szép, hogy. Mondd csak? Van jogsid?
– Hát… sajnos nincs…
– Tudod először én sem igen akartam, de manapság szerintem a rohanó élet megkerülhetetlen része.
– Ebben lehet valami… - töprengett el egy pillanat erejéig.
– Merrefelé is laksz?
– Budaörshöz közel!
– Én meg azt hittem, hogy kicsit messzebb, de így se rossz! Legalább több időd marad, nem igaz?!
– Az is igaz…
Amikor a férfi panellakásához értek Viki máris kivett egy névjegykártyát, és ráfirkantotta elérhetőségeit, és otthoni mobilszámát is.
– Hát itt volnánk! Jó volt kicsit elbeszélgetni! Itt a kártyám, és ha van kedved nyugodtan csörögj rám, vagy látogass meg. Stúdióban is melózok! Elég, ha szólsz a recepción, és én majd lemegyek. – kinyitotta a csomagtartót, hogy a férfi kipakolhassa dolgait, majd amikor végzett integetett mikor elhajtott.
,,Na, hát ilyen se történik egy átlagemberrel!” – gondolta a férfi, miközben egyensúlyozva vásárolt dolgait elindult lakása irányába.

A CINKOS CSEND HÁTTAL BESZÉL

Letisztított sintér-tekintet
– már annyi sem kell –,
hogy az egyszerű átlag
mások szemében egyre
gyanúsabbá,
furcsa-különcebbé váljon;
igazmondó szemekben
valaki szándékosan
megvakított egy-egy emberi csillagot.

Most úgy van minden
berendezve itt, hogy hazudsz,
vagy magad alatt vágod
a már egyébként is
jócskán ingatag fát.
Lássuk csak!
Vajon ki bírja majd tovább?!

Az álszent, bunkó-tahó
kisstílű perc-emberke,
akit úgymond az
ötperces hírnév szárnyaira vett,
vagy a tudós, kiművelt könyvtáros,
aki bárhogy is szeretne
helyezkedni megbecsülést,
emberszámba vevést
bizonyosan aligha kaphat.

Szennyes, mocskos pocsolyákba
merülnek el a világvégi acsarkodó,
veszett kutyák.
Sokszor rémülettel megérzi
az örök-gyermek is;
bizonyos kínos szituációkban
nem ártana kicsit
felnőttek módján viselkednie.

Agyak millirádnyi vezetékein
rendre végigsistereg
kibírhatatlan türelmetlenségével
a tudatos Hiány,
amire rendszerint senki se számít.
Mert mostanság kart karba öltve
botladozva járkál néma cinkos,
megalkuvó pernahajder
iránytalanná lett Jövőidőkben.

A magánytudat is egyre inkább
nyűszít felmeredő börtönfalaival karöltve;
jól tudható lutrivá vált
a nehezen megszerzett
idilli remény, melybe néhanapján
jó lett volna megkapaszkodni.
Házalók, viszonteladók közt
mintha már a lecsupaszított
ember-lelkek csere-beréje is zajlana.

Sokszor könnyebbség lenne
háttal a Világnak inkább
önmagukba mélyedve
fogoly-madárdalként
megérteni a gesztusok,
mozzanatok cinkos természetét.
Mert bölcs gondolat lehetne
megtervezni minden apró részletet,
amiből egyszer tán viruló Egész
is bármikor lehet;
a magány minden élethelyzetben
elszívja lélek-energiáit.
Beissza zsigerileg
a csontszerkezet az
összes vált-valós megbánást.

AMIKOR A FÜGGÖNY LEGÖRDÜL

Nagy tagbaszakadt, amolyan mackósforma, kissé csetlő-botló sután, bicegő járású fiatalember lépett a színpadra. kissé esetlen, szándékosan félszeg járású. Kicsit olyan összbenyomást kelt, mintha csak szándékosan szeretne mindenkitől elnézését kérni azért, hogy itt van.
– Állunk meg, emberek! – kiállt hangosan a nyugdíjaskorú, régi motoros rendező, aki bizony jócskán érződik, hogy már egy felessel kezdhette a napot, hiszen az alkohol előhozza belőle lelke legféltettebb, merész atombomba-indulatait, amikor valósággal mindenkinek leordítaná a fejét, kiosztana kedvére egy-két tenyeres-talpas pofont, és persze porig alázná a kollegák önbecsülését, és már így is hajszálon függeszkedő önbizalmát.
Éppen főpróbahét volna, és ugyebár ezt már morbid, és groteszk módszerekkel olyannyira halálosan komolyan veszik ,,egyesek” hogy nem tűrnek el semmifajta újítani vágyó, kis kreatívkodást, melynek a őstehetségek előhozása lenne hivatott bemutatni. Mintha csak felszínesen erőltetnék ezt az egészet, miközben a hangulat egyre lappangó puskaporos robbanással fenyeget. A fiatalabb kezdő színészek már most valósággal suttogva sutyorognak a díszletek, és a színfalak mögött, hiszen olyannyira alkut kötöttek már szinte mindenkivel, hogyha kimondanák a véleményüket arról, hogy az ún. modern színháznak is megvolnának a pontos, precíz, mindig újra értelmezhető játékszabályai akkor nem volna szükséges egy alkoholista, nyugdíjas aggastyán rendező alkalmazása, aki már csupán két lábon járó italbolt semmi egyéb.
– Bence! Kötve hiszem, hogy elgondolkodtál a karaktered drámai premisszáiról! – kezdődik a vérig sértett, afféle szakmai kioktatás, a minden jobban tudás képlete. – Az lenne a dolgod kicsi szívem, hogy négy fal közti magányodban megfejtsd, hogy mi a jó istent akar a főszereplő, miközben hogyan is viszonyul a külvilághoz! Érted már?! – hangja megpróbál visszafogottnak hangzana, mégis a szándékosan sötét nézőtéren, ahol a rendező ücsörög mintha egyre idegesebben visszahangozna.
Bence úgy viselkedik a maga csetlő-botló, kicsit tudatos nyegleségében, izgága természetében, mint akit alapból megátkoztak, és most behajtanák rajta képzelt tartozásait. Sokszor éppen a nem egyértelmű rendezői utasításba zavarodik bele belepirulva a gondolatba, hogy néhány fiatal színésznő kolleganője annyira álomszép, és nagyon kedves és adakozóan segítőkész, hogy ott helyen feleségül kellene vennie legalább hármat mormon szokás szerint, márha az államokban élnének, és nem Európában.
A társulat jó néhány tagja előadások után – nagy általánosságokban –, még nem megy haza, hanem beássák magukat a kellék, vagy ruhatár eldugott zugaiba, ahol jócskán köhögtető cigarettákra gyújtanak, amitől Bencének valóságos hányingerrohama tágad, miután világ életében ki nem állhatta a dohányfüstöt. Ám Bence valahogy lázadónak, vagy kívülállónak érzi magát közöttük, és még egyetlen egyszer sem fordult vele elő, hogy afféle ,,szakmai beszélgetésen” vett volna részt kollegái között. Kicsit mindig úgy gondolt magára, ahogy Babits Mihály: ,,Mint különös hírmondó” kezdetű versében állt.
Egyik kedves, álomszép kolleganője, aki a főszerepet játssza kedvesen máris karonfogva, miközben nem győzi megvillantani előtte díjnyertes, modellek irigységét érdemlő fogkrémreklámos mosolyát:
– Bensuska légyszi… annyira szeretnénk, ha maradnál… az egész társulat nagyon szeretné… - szavaiból nem derülhet ki egyértelműen, hogy vajon a fiatal, és persze rendkívül tehetséges manipulátornő mennyire jól tud improvizálni a tulajdonképpeni meggyőzések terén, így Bencét erős lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy elfogadja-e a meghívást, vagy inkább menjen szépen haza lakására.
Végül enged a kérésnek, ami valójában könyörgésnek hat, és beül kollegáival most éppen a kissé szűköshelyű kelléktárba, hogy alaposan kivesézzék, kidumálják az előadás tartalmát.
– Szerintem ma mindenki szuperül játszott! Annyira valóságosnak tűnt az egész! – jelenti ki melldöngetős büszkeséggel az ügyeletes színpadi szépfiú, akinek egész megjelenése hamis-hazug.
– Szerintem sokkal jobb lett volna, ha Józsi bácsi szabad teret enged a próbafolyamatoknak! Hiszen, ha meggondoljuk a próba azért volna, hogy ott összeállítsuk az előadást! Elvégre ezt az egész hóbelevancot egyedül nekünk kell eljátszanunk! – fakad ki egy másik fiatal babapofi színésznő, és érződik rajta, hogy maximálisan igaza van.
Aztán egyszer csak – váratlan mód –, már mindenki Bence felé fordul, aki alig szólalt meg szándékosan egész este, és most mindenki mohó, kíváncsi gyermeki érdeklődéssel csüngne szavain.
– Hallgassuk meg a prófétát mi a véleménye?! – fordul feléje az ügyeletes szépfiú, és el nem mulasztaná főként felsőteste hasizmát megvillogtatni a művésznők mohó tekintete előtt, mert nagyon is jól tudhatja valójában mire is gerjednek a gyengébbik nem képviselői.
– Hát… szerintem… az egészet… máshogyan kellett volna csinálni… - veti fel téma gyanánt, mire észre se veszi, és akár egy nyüzsgő, dongó méhkas máris egymás szavába vágva elkezdődik a zsinatoló dumcsizás egymás között, amiből valamiért ő máris újfent kimarad.
– Miért nem lehetett az eredeti darab mondandóját elmondani, és megtartani a főbb súlypontokat?! – veti fel egy újabb tehetséges színésznő.
– Jaj, Zsuzsika! Hogy lehetsz ekkora gyökér?! Ha bármit megváltoztatnának egy állami színházban, akkor könnyen lehetséges, hogy az igazgató már másnap repülne a társulat összes tagjával együtt! Vagy te még nem jöttél erre rá?! – veti fel egy másik színész.
– Szerintem sokkal több improvizációs lehetőséget kellett volna hagynia a rendezőnek, vállalva ezzel a szakmai kockázatot. Az igazság sajnos az, hogy nem mernek kockáztatni, mert a pénzen, és a gázsin kívül egyéb dolgok is kockán forognak.
A dumálás kissé elnyúlik, és már hajnali kettőkor a legtöbben arra lesznek figyelmesek, hogy Bence bizony-bizony kiadósan elbóbiskolt.
Mire a társulat tagjai előbb csak maguk közt eresztenek meg egy eltévedt mosolyféleséget, később pedig vadul nevetni, és röhögni kezdenek:
– Nézzetek csak óda! A mi Tolsztoj prófétánk máris elbóbiskolt! Bizonyára rendkívül fárasztó, és izgalmas napja lehetett! – jegyzi meg az ügyeletes szépfiú.
– Jaj, ne szórakozz Krisztián! Szerintem olyan kis… aranyos… – jegyzi meg fülig pirulva az egyi főként naivákat alakító fiatal lány.
– Akkor nincs mese Annamari! Azonnal feleségül kell menned hozzá! – erre megint oltári, fergeteges röhögőhullám hagyja el valósággal mindenki száját, mire Bence enyhén kinyitja szemét, és értetlenkedve néz széjjel, hogy még mindig itt vannak.
– Szép jó reggelt napsugaram! Te aztán jócskán húztad a lóbőrt! Hallod-e?! Mondd csak, pajtás?! Miről álmodtál?! – kérdezik egyre többen, de Bence még véletlenül sem osztana meg ennyire bizalmas, és magántermészetű dolgokat, bármennyire is megvan kollegái között a jószándékú bizalom.
– Na gyerekek! Akkor szerintem jobban tesszük, ha mindenki gyorsan elhúz innét, mert holnap is próbanap lesz, és az autokrata rendező szigorúan megköveteli alkalmazottaitól a feltétlen engedelmességet. – vélekedett a szépfiú, majd fogta magát szándékosan színpadias pózba tette végtagjait, meghajolt, és úgy ment ki a szűkös kelléktárból, akár egy győztes hadvezér a csaták után.
– Én is megyek skacok, mert van egy új pasim… és hát szóval gyilkosan féltékeny… – vetette oda az egyik naivákat alakító, csinos színésznő.
– Látod Lili! Ez a te bajod! Mindig olyan seggfejekbe habarodsz bele, akik igazi vadbunkók tudnak lenni! Nehogy már kifogj magadnak egy rendes fickót! – jegyezte meg bosszankodva egyik kolleganője.
– Bagoly mondja, ha… Legyen szép estétek! Sziasztok! – Lili a megbántottak nyugalmával hagyta ott őket. Meglehet talán még el is gondolkozott azon, hogy nem ártana megfogadnia néhány igen-igen praktikus jótanácsot kollegáitól, akik az érzelmek terén már sokkalta előrébb jártak, mint ő, akit eddig sajnos kikerült a szerelem.
– Bencét ki szeretné hazavinni gyerekek?! – kérdezte fennhangon a gyönyörű, csinos művésznő a társulat maroknyi tagjait s miután senki sem felelt, vagy másfele nézett, így nem lehetett kérdéses, hogy a művésznő majd saját maga fogja autóján a Déli pályaudvar közelében kitenni a fiatal férfit, akit most egyértelműen a halálos fáradtság kísértett meg, hiszen egyáltalán nem volt hozzászokva az éjszakázás okozta fizikai megterheléshez.
– Gyere csak velem Bencém! Nem lesz itt semmi gáz! – azzal a művésznő máris belekarolt holtfáradt kollegájába, majd vették kabátjukat az öltözőszobából, és megindultak a csinos színésznő kocsiján a pesti éjszakában.
– …Egyébként minden oké otthon?! – próbált beszélgetést kezdeményezni miközben koncentráltan az utat, és a forgalmat is szemmel tartotta.
– Ö… azt hiszem… - vallotta be Bence.
– Hát ez nem hangzott túl meggyőzően! Mi a hézag? Hátha tudok segíteni!
– Tényleg nincs semmi, csak sokszor úgy érzem, mintha elmenne mellettem ez az élet, és marcangolom magam azért, hogy vajon tényleg ilyen életet akartam-e önmagamnak?!
– Hidd csak el! Ezt előbb-utóbb a legtöbb józan gondolkodású ember megkérdi magától. Ez nem feltétlenül baj, csupán csak az életed próbál figyelmeztetni, hogy talán valamit másként, vagy máshogyan kellene csinálnod, mint eddig. Értesz?! – nézett rá.
– Talán…
– Szüleid, hogy vannak?
– Apám sajnos nyolc éve halt meg infarktusban, míg anyukám is betegeskedik, akárcsak a két idősebb nagymama… - hirtelen nagyon szomorú, és megviselt lett a hangja.
– Ezt őszintén sajnálom! Tudom nem hiszed, amit most fogok mondani neked, de előbb-utóbb minden rendbe fog jönni, csak nem szabad az ördögöt a falra festeni, és feleslegesen pánikolni.
Gyorsan átvágtak a meglepően gyér forgalmon, mire megérkeztek a Déli pályaudvarhoz. Innét ugyanis Bence már akár gyalog is könnyedén hazatalált.
– Jó volt kicsit elbeszélgetni! Ez igazán jólesett! Legyen kellemes estéd! – búcsúzott tőle a színésznő mosolyogva.
– Viszont kívánom neked is! Vezess óvatosan! – búcsúzott tőle, majd megvárta az utolsó csuklós buszjáratok egyikét, hogy hazavitesse magát.
Másnap megint úgy kelt ki az ágyból, és kászálódott fel az egyik helyi buszjáratra, mint akit – legalább is –, azonnal akasztani visznek, és nem próbára a színház felé.
– Jó reggelt művész úr! – üdvözölte az egyik kedvesnek látszó, nagymamakorú, jegypénztáros. – Hogyhogy ennyire korán?! Biztosan sok munkájuk lehet! – jegyezte meg kotnyeles hanghordozással az asszony.
– Hát bizony Maria néni! Legyen szép napja! – búcsúzott tőle, mert valahogy most a legkevésbé sem volt kedve hozzá, hogy beszélgetésbe elegyedjen bizonyos témákkal kapcsolatosan. Gyorsan besietett a művészbejáró rejtett csigalépcsőin át egészen egy halvány fénnyel megvilágított, szűk, téglalapalakú folyosóig, ahonnét a legtöbb öltözőszoba nyílt.
,,Melyik is lehet az övé? Egyáltalán adnak-e öltözőszobát a kezdőknek?!” – töprengett egy jelentős pillanatra. Aztán szerencsére meglátta egyik idősebb kollegáját, és barátságos kézfogással igyekezett palástolni kezdődő félszeg zavarát.
– Szervusz, jó reggelt! Bocsáss meg, de nem tudod véletlenül… - itt az ajtók irányába mutatott.
– Hát kedves barátom! Ez egy lutri, ha kérdezel! De ha minden ajtón bekopogtatsz, hátha tudnak rajtad segíteni! Nagy kalappalt a próbákhoz! És vedd lazán az egészet! – búcsúzott tőle, majd el is sietett.
– Nagyon köszönöm! Viszont! – kiáltott utána, hátha még meghallja.
Mivel már úgy vélte, hogy késésben lehet találomra kopogtatott hármat az egyik ajtón, méghozzá a Tenkes kapitánya c. filmből vett bilincs Morze-kopogtatásokkal, aztán kissé tétován máris benyitott. A gyönyörű, fiatal színésznő a nagyméretű tükör előtt sinkelte magát, míg a fodrászok többsége egy ormótlan nagy Kleopátra-típusú parókát igyekezett nagy igyekezettel a fejére illeszteni. Igen-igen fontos kellék egy királydráma megkerülhetetlen kelléke.
– Mit akarsz már megint?! Nem látsz a szemedtől, hogy itt munka folyik apafej?! – csattant a gyönyörű művésznő hangja, akár az ostorpattogás.
– Bocsáss meg… sajnos nem tudom… hol is öltözhetnék át… - jegyezte meg tanácstalanul, szabadkozva.
– Húz el kishaver, amíg szépen mondom! Egyébként meg rohadtul nem érdekel! – vetette oda kollegájának.
– Még egyszer nagyon sajnálom… - Bence már ment is kifele, mert semmi kedve nem volt nyílt, ellenséges konfliktusba bonyolódni a színház egyik üdvöskéjével, aki bezzeg mindig megkapta, amit akart.
Így a folyóson igyekezett magára rángatni – több-kevesebb sikerrel –, színházi jelmezét, és fekete cicanadrágját, amiben úgy festett, akár egy túlméretezett habcsók.
,,MEGKÉREM A KOLLEGÁKAT? HOGY JELENTKEZZENEK JELMEZES PRÓBÁRA A 2-es SZÍNPADON! MEGKÉREM A KOLLEGÁKAT? HOGY JELENTKEZZENEK JELMEZES PRÓBÁRA A 2-es SZÍNPADON!”
Hallotta a hangosbemondóból az egyik technikus férfi hangját. Így hát nem jutott ideje másra, minthogy utcai holmiját az egyik találomra kiválasztott öltözőszobában pakolja le, majd még egy utolsó igazítást végzett jelezén, és hatalmas levegőt fújt ki száján át, hogy elkerülje a felesleges, rizikós stresszhelyzeteket.
– Hol vannak a statiszták, mi?! – fakadt ki már megint ugyanaz a rendező, mint tegnap. – Így képtelenség dolgozni! A világosítóknak meg mondja meg valaki, hogy nem temetői jelenet következik, hanem egy könnyed, romantikus légyott, és ide más fényekkel világítsanak. Hát a szereplők? Merre vannak? – az egész aznapi próbafolyamat hangulatán érződött, hogy bizony-bizony a parancsolgatós, szemlátomást zsarnoki rendező nem ismer kegyelmet, vagy pátyolgatós bánásmódot, ha önző, mohó szakmai maximalizmusáról van szó.
– Hát maga meg mit téblábol itt a fene vigye el?! – ordított rá jó hangosan Bencére, aki most reszketni kezdett, akár egy kövér nyárfalevél.
– Ö… bocsánat… a próbált keresném…
– Kicsoda maga fiacskám?! – mérte tetőtől-talpig gyanakodva a főrendező a kissé kétségbeesett fiatalembert.
– Kérem szépen én kezdő színész volnék… a nevem Hunyadi Bence és… - de már nem fejezhette be a mondandóját, mert a főrendező egyre parancsolgatósabb, rikácsolósabb hangot ütött meg:
– Valaki tüntesse el ezt a búval-bélelt idiótát a színpad közeléből! Most nem Tolsztoj, vagy Csehov lesz, sokkal inkább egy modern megközelítést akarok! Világos?!
Az egyik technikus valósággal máris karon ragadta a szerencsétlenül járt fiatalembert, és már tessékelte is kifelé a kulisszák mögötti sötétségen át egészen a művészbejárók sivár magányáig.
– Kishaver! Ha jót akarsz magadnak a főrendező elé soha a büdös életbe többet be nem teszed a retkes lábadat! Világos?!
– Igen, de…
– Kussoljál, kishaver! Szép napot! – azzal a technikus már el is viharzott újabb kétségek közt hagyva Bencét.
Időközben megérkezett a tegnapi nagyon kedves és tüneményes színésznő, aki volt szíves és saját autóval félig hazavitte.
– Hát szia! Hogy kerülsz ide?!
– Hát… tudod… próbára jöttem… de elhajtottak… - vallotta be kissé szomorúan.
– A főrendező a bajok forrása! én mindig mondtam, hogy ez a főrendező maga a sátán, de eddig senki sem hallgatott rám! Nagyon sajnálom! Figyelj csak! Ha van hozzá kedved megnézhetsz engem munka közben. Talán még el is leshetsz néhány szakmai fogást!
– Az tényleg nagyon jó lenne… - hirtelen azonnal sokkal jobb kedve kerekedett.
– Akkor lássunk munkához! – kedvesen karon fogta és máris újfent bementek a művészöltözőkbe, hogy később Bence kicsit embernek érezhesse magát, és legalább új szakmai ismeretekkel gyarapíthassa még kialakulófélben lévő eszköztárát.

VÁRATLAN KOCKÁZAT

Kicsit idegesebben indult neki ennek az egésznek; tekintettel mégiscsak egy nagyon kedves, és imádni-való gimis csoporttársáról volt szó, aki előbb Ausztráliába, később pedig Új Zélandra ment tanulni, és munkát vállalni.
A méhkaptárra emlékeztető repülőtér termináljában alig mert becsekkolni, mert attól félt kissé paranoiás üldözési mániás hozzáállással, hogy valakik esetleg figyelik, hogy mit csinál, és bőségesen elegendő hozzá csupán csak egyetlen perc, hogy azonnal akcióba lépjenek, és a legrosszabb forgatókönyv szerint bekasztlizzák.
¬– Üdvözlöm tisztelt uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött nagyon kedvesen egy fogpasztareklámmosolyú, húszas éveiben járó, szupermodel típusú hölgy, akinek – úgy tűnik –, ez lehetett a feladata.
¬– Jó reggelt! Kérem szépen… én becsekkolok… – jegyezte meg bőséges homlok verejtékezés közben, majd egy fekete, gurulós utazóbőröndöt, és egy masszív, közepesméretű sporttáskát igyekezett megfelelően a fekete futószalagra ráhelyezni, miközben a marcona, dagadék biztonsági őr kissé gyanakodva figyelte, hogy vajon miben is sántikálhat ez a szerencsétlennek látszó ember.
– Köszönjük, hogy bennünket választott! Kellemes utazást! Jó pihenést kívánunk! – adta vissza beszállókártyáját a csupamosoly, szexis hölgyemény.
Ezzel megkezdődött a több mint kilencórás átszállással egybekötött repülőút Ausztráliáig, ahonnét még mindig át kellett szállni egy másik repülőre, hogy az ember Új Zéland egyik városába eljuthasson.
A férfi olyan halálosan kimerült volt a nyüzsgő, zsibongó embertömegtől, hogy abban a pillanatban, hogy helyét foglalt a székében, és jó alaposan becsatolta magát, de úgy, hogy aztán levegőt sem igen kapott tüstént mélységesen elnyomta az álom, miközben busa fejét – fejpárna híján – a repülő kerekalakú, mini üvegének támasztotta. Nem érdekelte, hogy vajon mit suttoghatnak a stewardessek a háta mögött, vagy hogy a mellette lévő ülőhelyen esetleg ül-e bárki is gondolatait tökéletesen lefoglalta a totálisan tompa jellegű fáradtság és elcsigázottság tartós érzése.
A nyolc és fél órás repülőutat – miközben a gép jóformán átszelte az atlanti óceánt, majd egy jobb éles kanyart véve később leszállt Sydney nemzetközi repterén. A férfi békésen hortyogva vette tudomásul a légörvényeket is, melyek bizonyos időközönként jócskán megbillentették, majd néhol dobálták a repülőgép törzsét kisebb pánikhangulatra adva okot.
A férfi villámsebességgel száguldott át az átszállást biztosító váróterem másik felébe, ahol néhány turista és üzletemberforma ember már javában a beszálláshoz készülődött.
– Szia… Robikám… – szólította meg egy bronzbarnára sült, imádnivalóan mosolygós, bájos, virágmintás nyári ruhát, és fekete napszemüveget viselő, rövid szőkehajú nő.
– Éva… te vagy az?! Nahát! Ezt el se hiszem… – lepődött meg jócskán, hiszen már legalább húsz éve, hogy személyesen alig-alig tudtak összefutni, és most mindketten az újbóli ismerkedési fázis elfogódottságával vették egymást tetőtől-talpig szemügyre.
– Ez igen! Látom te semmit se változtál, bár, ha jobban meggondolom… talán a három-négy napos borosta még férfiasan szexissé is varázsolt… Van kisugárzásod annyi szent… - dicsérte meg elismerően volt gimis osztálytársát a gyönyörű, határozott nő. – Remélem kellemesen utaztál?! Nem volt semmi fennakadás?!
– Kisebb légörvényekbe kerültünk az óceán felé, de én végig aludtam az egészet, mert halálosan ki voltam ám merülve. – jegyezte meg.
– Jaj, szegénykém! De majdcsak jobb kedvre derülsz, ha meglátod majd, hogy hova megyünk! – kezdett titokzatoskodni, és nagyon értett hozzá, hogy rögtön felcsigázza maga körül az embereket.
A férfi lenyelte a torkát kissé idegesen szorító gombócszerű félelmét, majd közösen beszálltak az Új Zéland felé tartó valamivel kisebb, és komfortosabb repülőgépbe.
Miközben helyet foglaltak a gép belsejében Robert mintha mindvégig magán érezte volna álomgyönyörű, és csinos barátnője pillantását.
,,Nem is lehet ezen igazán csodálkozni, elvégre kamaszkoruk óta nem látták egymást, tehát teljesen természetes, ha volt osztálytársa most jó alaposan szemügyre veszi fizikális jegyeit” – töprengett el egy pillanatra.
A kis repülőgép valósággal falta a vattacukorra hasonlító felhő-kontinenseket, majd alig egy órán belül már le is szálltak a Wellingtoni repülőtér tágas termináljában.
– Megmutatom az autómat! Tudod itt és Ausztráliában is balra tartás van, nem úgy, mint Európa bizonyos részein… – érződött, hogy a gyönyörű nő nagyon izgul valami miatt, mert be nem állt a szája, és egyfolytában megakarta magyarázni a már így is végletekig leegyszerűsített dolgokat.
– Hú! Ez ám a terepjáró! Gratulálok! – Róbert rengeteg filmet látott, már kiskölyök korától kezdve, és lelki szemeivel valósággal azonnal képes volt felidézni a legakciódúsabb jeleneteket, amiket eddig valaha is mozira álmodtak.
– Hát… igen… az igazság az, hogy itt mindenki terepjárókkal és jeepekkel közlekedik, mert rengeteg a földút, és kicsit könnyebb is a négykerékmeghajtás miatt. – beindította az autót, és azonnal kitolatott a parkolóból, hogy aztán egy éles huszárvágás kíséretében máris rákanyarodhassanak egy széles sztrádajellegű főútvonalra.
Útközben gyakorlatilag egymás szavába vágva elevenítették fel a gimis időket, mint bimbózó kamaszéveik talán legszebb emlékeit.
– Kérlek édesem ne vedd tolakodásnak, de kérdezhetek valamit… - fordult az anyósülésen kuporgó Róbert felé, akit mintha máris magába szippantott volna a táj természeti szépsége. Jócskán elbambult, és talán kicsit még ki is merítette az utazás.
– Mi tetszik…? Bocsáss meg, nem figyeltem… – jegyezte meg.
– Semmi gáz drágám! Imádom, amikor ennyire töprengő alkatú vagy! Így önmagammal is békét köthettek. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy van e komoly párkapcsolat az életedben?
– Sajnos nincs…
– Na ne! Amikor annyira cukorpofa, imádnivaló, nagyszerű pasi vagy! Állítom, hogy hülye picsa az, aki ezt nem hajlandó észrevenni! Jaj,! Bocs a nyers beszólás miatt! – kért azonnal elnézését.
– Semmi baj! Igen! Lehet, hogy erről én is tehetek, mert nem vettem észre, hogy kicsi világunk bizony jócskán megváltozott.
– A változás törvényszerű, míg az embernek megkell próbálnia megtanulni alkalmazkodni hozzá!
– Látod ebben is tökéletesen igazad van! Megkérdezhetem, hogy hova megyünk?
– Mit szólnál, ha előbb elvinnélek a lakásomra. Kajálunk valami finom helyi ínyencséget, kicsit lazulunk, aztán később délután vagy egy hatalmas meglepetésem számodra… – már megint ez a jócskán rejtélyes hanghordozás, mely a férfit gyanakvásra késztette.
– Oké! Megbízom benned!
Fantasztikus tájvédelmi parkok mellett vezetett el az útjuk, és még néhány vadállattal is sikerült összefutniuk, akik békés tunyasággal, bambán bámulták, ahogy a terepjáró óvatosan megpróbálja őket kikerülni.
– Annyira ismerős nekem az a hófödte hegység… – jegyezte meg Robi egy közepesen magas, havas hegycsúcsra mutatva.
– Szerinted melyik filmet forgatták itt?! – tette fel kíváncsian a kérdést.
– A Gyűrűk urát természetesen! – vágta rá azonnal kapásból a választ.
– Látom te vérprofi vagy, ha filmes témákról van szó!
Húsz perc múltán megérkeztek Éva lakására, melyen a modern stílus keveredett a komfortérzettel.
– Üdvözöllek szerény hajlékomban! Dobd csak le a cuccaidat, majd kerítünk neki valami helyet. Mindjárt rendelek telefonon kaját! Te mit kérsz?! – okostelefonnal a kezében kérdőn nézett rá, akár egy pincérnő, aki felvenné a rendelést.
– Sültburgonya és sülthús nagyon jólesne egy pohár jéghideg kólával!
– Máris! – már be is mondta a rendelését a telefonjába, és alig öt-hat perc múltán egy fiatal futársrác már hozta is a megrendelt kajákat.
– Hú! Hát ez villámgyors volt!
– Tudod itt Új Zélandon erre nagyon ügyelnek, mert még mindig az ,,idő pénz” felfogás dívik.
Kicsomagolták a kajákat és bőségesen falatozni kezdtek. Annyira felszabadultan, és szemlátomást nagyon is elégedetten viselkedtek egymással, akár két csintalan, nagyon eleven kisgyerek, akik újból megismerkednek, hogy barátokká válhassanak, és most mintha játékosan még csipkelődnének is egymással.
– Isteni ez a kaja! Nagyon köszönöm! Már tényleg nagyon hiányzott! – tűzött műanyag villájára egy kiadós sülthússzeletet a férfi.
– Örülök drágám! Én is nagyon imádom! – kuncogott bájosan a gyönyörű nő, mert régóta nem volt már ennyire régi kedves vendége.
– Ha végeztünk akkor akár ejtőzhetünk is, vagy ha szeretnél fürdőruciba bújhatunk, és irány a tengerpart. Persze csak, ha van kedved…
– Hú, ennyi mindent… Talán egy kicsit szusszannék, ha szabad! Enyhén szólva kimerített az utazás! – szabadkozott.
– Ne is folytasd szívem! Hol szeretnél pihenni, mert több szóbám is van!
– Nekem jó lesz egy kanapé! Hullafáradt vagyok!
– Akkor fáradj velem! – azzal már húzta is megával a kissé megilletődött férfit, és egy szépen berendezett, csendes és nyugodt szobába vezette, ahonnét Pazar térpanorámás kilátás nyílt az óceánra.
– Tessék szívem! Itt egész nyugodtan pihenhetsz!
– Nagyon köszönöm! Igazi barát és angyal vagy egy személyben! – ült le a tágas, és nagyon kényelmesnek látszó ágyra, és máris elnyomta a zsongító álom több mint valószínű, hogy az időeltolódás is közrejátszhatott ebben.
Amikor néhány óra múltán felébredt úgy érezte magát, mint aki egy örökkévalóságig aludt egyhelyben.
– Szia drágám! Na? Sikerült pihenned kicsit?! – érdeklődött kedvesen.
– Akár egy téli álmot alvó medvebocs! Talán az időeltolódás miatt lehet… - töprengett hangosan.
– Látod az bizony nincs kizárva! Most pedig, ha készen állsz jöhet a meglepetés!
Egy fekete limuzin fékezett pontosan Éva lakása előtt, és úgy tűnt egyedül rájuk várakozik.
– Az egyik jófej barátom rendelt nekünk egy limuzint. Remélem nem gond?!
– Hülyéskedsz! Elég lett volna valami egyszerűbb járgány is! – pillantotta meg a legújabb, hollófekete autócsodát Róbert, amint kinézett a befüggönyözött ablakon.
– Vissza is küldhetem! Csak egy szavadba kerül édes!
– Isten ments! Ha már itt van, akkor gyerünk! – Róbert hirtelen annyira élénk, izgatott, és kíváncsi lett, akár egy kisgyerek, aki számára minden újdonsággal bír. Még a limuzinsofőrrel is barátságosan kezet fogott, majd beszálltak a tágas járgányba, és azonnal elindultak ismeretlen útvonalakat érintve.
Az utazás nem vett igénybe több időt, mint negyvenöt percet, aztán amikor kiszálltak az autócsodából egy gyárudvarszerűségen voltak, ahol hófehér konténerszerű épületeket láthattak, ameddig csak a szemük ellátott.
Annamari adott egy kisebbfajta borravalót a sofőrnek, aki megköszönte, és már vitte is a luxusautót, mert aznapra másnak is szüksége lehetett rá.
– Na? Mit szólsz hozzá?! – kérdezte. – Szerintem csúcs egy hely. De kukkantsunk be mondjuk az ötös részleghez. – kivette az egyik chipes kártyáját, és nyakába is akasztott egy fényképes kártyát, melyet – úgy látszik –, mindenkinek kötelezően viselnie kellett. Egy barátságos biztonsági őr azonnal megállította őket, és kedvesen érdeklődött, hogy mi járatban vannak.
Éva kedves, bájos közvetlenséggel elmagyarázta az őrnek, hogy régi kedves ismerőse van itt látogatóban, és most várják őket a ,,fejesek” mert új filmes projekt van kilátásban. A barátságos őr többet már nem is kérdezett, azonnal felengedte a sorompót, és beengedte őket, miközben Éva máris a megilletődött férfi karjába karolt, és komótosan sétáltak az egyik épületig, majd a digitális kódkártya segítségével be is mentek.
Róbert még életében nem látott igazi filmstúdiót, hacsak nem azokon a DVD workvideóin, ahol részletesen bemutatják a kíváncsi nézőknek, hogy hogyan is készült az adott film?
– Na? Hova hoztalak édesem? – kuncogott a megszeppent, leesett álló férfi láttán.
– Ez… mindjárt lehidalok… fantasztikus… de hogy…?! – Róbert nem győzött hitetlenkedve ámulni, hogy ilyen helyre is bejárása lehetett.
– Hát… tudod számos kapcsolatom van… és szóval… mondjuk azt, hogy jöttek egy hatalmas szívességgel… – fogalmazott már megint titkolózva.
Időközben számos filmes szakemberrel futottak össze, akik mind kedvesen, közvetlen módon üdvözölték a határozott fellépésű nőt. Fantasztikus, kreatív inspirációt árasztott az egész légkör. Olyan hely volt ez, ahol egy-egy kreatív ötletből valóságot csinálnak.
Végül elérkeztek egy díszlethez, ahol éppen egy újabb fantasy-sorozatban állították meg a kameramozgásokat és a szereplők cselekményét, miközben az adott szereplők különféle ruhákban, és kosztümökben lázas idegeséggel igyekeztek a külvilágot kizárni, hogy egyedül csak az adott szerepükre koncentrálhassanak.
Egy boglyas, kócos, ezüsthajú, szemüveges rendező máris magnetofonnal dirigálni kezdett, majd elhangzott a jellegzetes: Csapó! Felvétel! – kifejezés, amikor mindenkinek halálos csöndben illett maradnia, és így Róbert testközelből tanulmányozhatott egy hús-vér valódiságú filmforgatást. Ez volt élete legfantasztikusabb élménye.
Amikor a rendező álljt vezényelt, csupán csak akkor fordult oda Évához, hogy baráti arcra puszival üdvözölhessék egymást.
– Szia Eva! De jól nézel ki! Mi járatban vagy? – kérdezte.
– Üdvözöllek kedves John! Csak arra gondoltam kicsit beugrom hozzád, hogy megkukkantsam min is dolgozol?
– Hát drágám amint azt magad is láthatod éppen egy újabb fantasyt forgatunk, ami vérprofizmust és kreatív gyakorlatot kíván meg!
– Tökéletesen igazad van John! És szeretnék bemutatni neked egy nagyon kedves barátomat, akivel kamaszkorunk óta – nyugodtan mondhatom –, tökéletesen elválaszthatatlan vagyunk! – Ő itt Robert és nagyon érdeklődik a forgatókönyvek, és a filmkészítés iránt! Annyira szuper lenne, ha bepillantást nyerhetne kicsit a kulisszák mögé, hogy igazi mesterektől tanulhasson. – Éva szándékosan mézes-mázos stílust használt, hiszen jól tudhatta, hogy ez az esetek többségében mindig be szokott válni, és nem is kellett csalódnia, mert a rendező máris kezet fogott barátjával, és azonnal mutogatni kezdett, miközben Éva igyekezett pontosan lefordítani azokat az angol szakkifejezéseket, melyeket Róbert nem érhetett.
A nap hátralévő részében Róbert kíváncsi, eleven gyerek üzemódba kapcsolt át, és mindent szeretett volna megnézni, látni, és tapasztalni. Elvégre az ember nem mindennap teheti be a lábát egy igazi filmstúdióba. Nem igaz?!
– Drágám! Arra gondoltam, hogy az elhozott forgatókönyv-ötletedet itt bátran, és egészen nyugodtan megmutathatnád, és kitalálunk közösen valami fantasztikusat! Na, mit szólsz hozzá?! Szerintem fantasztikus ötlet lenne!
Róbert álla valósággal azonnal leesett. Alig akarta elhinni, hogy rengeteg visszautasítás után végül egy igazi, külföldi filmstúdió nagy valószínűséggel lecsaphat forgatókönyvére és segíteni is fognak neki zokszó nélkül, hogy vászonra álmodhassa történetét.
– Én… igazán… azt sem tudom, hogy mit mondhatnék… – csak dadogni bírt.
– Drágám! Te fantasztikusan tehetséges és sokoldalú ember vagy és ennek muszáj, hogy magad is tudatában légy! – vallotta a gyönyörű, csinos nő.
– Annyira köszönöm, hogy a barátom maradtál… – Róbert még sosem érezhette magát ennyire kicsattanóan, és elégedetten. Már talán nem is emlékezett arra igazán milyen jó, és felszabadító érzés az, ha teljesen jogosan elismerik, és értékelik az ember munkáját.