Új Novella
VÁRATLAN KOCKÁZAT
Kicsit idegesebben indult neki ennek az egésznek; tekintettel mégiscsak egy nagyon kedves, és imádni-való gimis csoporttársáról volt szó, aki előbb Ausztráliába, később pedig Új Zélandra ment tanulni, és munkát vállalni.
A méhkaptárra emlékeztető repülőtér termináljában alig mert becsekkolni, mert attól félt kissé paranoiás üldözési mániás hozzáállással, hogy valakik esetleg figyelik, hogy mit csinál, és bőségesen elegendő hozzá csupán csak egyetlen perc, hogy azonnal akcióba lépjenek, és a legrosszabb forgatókönyv szerint bekasztlizzák.
¬– Üdvözlöm tisztelt uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött nagyon kedvesen egy fogpasztareklámmosolyú, húszas éveiben járó, szupermodel típusú hölgy, akinek – úgy tűnik –, ez lehetett a feladata.
¬– Jó reggelt! Kérem szépen… én becsekkolok… – jegyezte meg bőséges homlok verejtékezés közben, majd egy fekete, gurulós utazóbőröndöt, és egy masszív, közepesméretű sporttáskát igyekezett megfelelően a fekete futószalagra ráhelyezni, miközben a marcona, dagadék biztonsági őr kissé gyanakodva figyelte, hogy vajon miben is sántikálhat ez a szerencsétlennek látszó ember.
– Köszönjük, hogy bennünket választott! Kellemes utazást! Jó pihenést kívánunk! – adta vissza beszállókártyáját a csupamosoly, szexis hölgyemény.
Ezzel megkezdődött a több mint kilencórás átszállással egybekötött repülőút Ausztráliáig, ahonnét még mindig át kellett szállni egy másik repülőre, hogy az ember Új Zéland egyik városába eljuthasson.
A férfi olyan halálosan kimerült volt a nyüzsgő, zsibongó embertömegtől, hogy abban a pillanatban, hogy helyét foglalt a székében, és jó alaposan becsatolta magát, de úgy, hogy aztán levegőt sem igen kapott tüstént mélységesen elnyomta az álom, miközben busa fejét – fejpárna híján – a repülő kerekalakú, mini üvegének támasztotta. Nem érdekelte, hogy vajon mit suttoghatnak a stewardessek a háta mögött, vagy hogy a mellette lévő ülőhelyen esetleg ül-e bárki is gondolatait tökéletesen lefoglalta a totálisan tompa jellegű fáradtság és elcsigázottság tartós érzése.
A nyolc és fél órás repülőutat – miközben a gép jóformán átszelte az atlanti óceánt, majd egy jobb éles kanyart véve később leszállt Sydney nemzetközi repterén. A férfi békésen hortyogva vette tudomásul a légörvényeket is, melyek bizonyos időközönként jócskán megbillentették, majd néhol dobálták a repülőgép törzsét kisebb pánikhangulatra adva okot.
A férfi villámsebességgel száguldott át az átszállást biztosító váróterem másik felébe, ahol néhány turista és üzletemberforma ember már javában a beszálláshoz készülődött.
– Szia… Robikám… – szólította meg egy bronzbarnára sült, imádnivalóan mosolygós, bájos, virágmintás nyári ruhát, és fekete napszemüveget viselő, rövid szőkehajú nő.
– Éva… te vagy az?! Nahát! Ezt el se hiszem… – lepődött meg jócskán, hiszen már legalább húsz éve, hogy személyesen alig-alig tudtak összefutni, és most mindketten az újbóli ismerkedési fázis elfogódottságával vették egymást tetőtől-talpig szemügyre.
– Ez igen! Látom te semmit se változtál, bár, ha jobban meggondolom… talán a három-négy napos borosta még férfiasan szexissé is varázsolt… Van kisugárzásod annyi szent… - dicsérte meg elismerően volt gimis osztálytársát a gyönyörű, határozott nő. – Remélem kellemesen utaztál?! Nem volt semmi fennakadás?!
– Kisebb légörvényekbe kerültünk az óceán felé, de én végig aludtam az egészet, mert halálosan ki voltam ám merülve. – jegyezte meg.
– Jaj, szegénykém! De majdcsak jobb kedvre derülsz, ha meglátod majd, hogy hova megyünk! – kezdett titokzatoskodni, és nagyon értett hozzá, hogy rögtön felcsigázza maga körül az embereket.
A férfi lenyelte a torkát kissé idegesen szorító gombócszerű félelmét, majd közösen beszálltak az Új Zéland felé tartó valamivel kisebb, és komfortosabb repülőgépbe.
Miközben helyet foglaltak a gép belsejében Robert mintha mindvégig magán érezte volna álomgyönyörű, és csinos barátnője pillantását.
,,Nem is lehet ezen igazán csodálkozni, elvégre kamaszkoruk óta nem látták egymást, tehát teljesen természetes, ha volt osztálytársa most jó alaposan szemügyre veszi fizikális jegyeit” – töprengett el egy pillanatra.
A kis repülőgép valósággal falta a vattacukorra hasonlító felhő-kontinenseket, majd alig egy órán belül már le is szálltak a Wellingtoni repülőtér tágas termináljában.
– Megmutatom az autómat! Tudod itt és Ausztráliában is balra tartás van, nem úgy, mint Európa bizonyos részein… – érződött, hogy a gyönyörű nő nagyon izgul valami miatt, mert be nem állt a szája, és egyfolytában megakarta magyarázni a már így is végletekig leegyszerűsített dolgokat.
– Hú! Ez ám a terepjáró! Gratulálok! – Róbert rengeteg filmet látott, már kiskölyök korától kezdve, és lelki szemeivel valósággal azonnal képes volt felidézni a legakciódúsabb jeleneteket, amiket eddig valaha is mozira álmodtak.
– Hát… igen… az igazság az, hogy itt mindenki terepjárókkal és jeepekkel közlekedik, mert rengeteg a földút, és kicsit könnyebb is a négykerékmeghajtás miatt. – beindította az autót, és azonnal kitolatott a parkolóból, hogy aztán egy éles huszárvágás kíséretében máris rákanyarodhassanak egy széles sztrádajellegű főútvonalra.
Útközben gyakorlatilag egymás szavába vágva elevenítették fel a gimis időket, mint bimbózó kamaszéveik talán legszebb emlékeit.
– Kérlek édesem ne vedd tolakodásnak, de kérdezhetek valamit… - fordult az anyósülésen kuporgó Róbert felé, akit mintha máris magába szippantott volna a táj természeti szépsége. Jócskán elbambult, és talán kicsit még ki is merítette az utazás.
– Mi tetszik…? Bocsáss meg, nem figyeltem… – jegyezte meg.
– Semmi gáz drágám! Imádom, amikor ennyire töprengő alkatú vagy! Így önmagammal is békét köthettek. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy van e komoly párkapcsolat az életedben?
– Sajnos nincs…
– Na ne! Amikor annyira cukorpofa, imádnivaló, nagyszerű pasi vagy! Állítom, hogy hülye picsa az, aki ezt nem hajlandó észrevenni! Jaj,! Bocs a nyers beszólás miatt! – kért azonnal elnézését.
– Semmi baj! Igen! Lehet, hogy erről én is tehetek, mert nem vettem észre, hogy kicsi világunk bizony jócskán megváltozott.
– A változás törvényszerű, míg az embernek megkell próbálnia megtanulni alkalmazkodni hozzá!
– Látod ebben is tökéletesen igazad van! Megkérdezhetem, hogy hova megyünk?
– Mit szólnál, ha előbb elvinnélek a lakásomra. Kajálunk valami finom helyi ínyencséget, kicsit lazulunk, aztán később délután vagy egy hatalmas meglepetésem számodra… – már megint ez a jócskán rejtélyes hanghordozás, mely a férfit gyanakvásra késztette.
– Oké! Megbízom benned!
Fantasztikus tájvédelmi parkok mellett vezetett el az útjuk, és még néhány vadállattal is sikerült összefutniuk, akik békés tunyasággal, bambán bámulták, ahogy a terepjáró óvatosan megpróbálja őket kikerülni.
– Annyira ismerős nekem az a hófödte hegység… – jegyezte meg Robi egy közepesen magas, havas hegycsúcsra mutatva.
– Szerinted melyik filmet forgatták itt?! – tette fel kíváncsian a kérdést.
– A Gyűrűk urát természetesen! – vágta rá azonnal kapásból a választ.
– Látom te vérprofi vagy, ha filmes témákról van szó!
Húsz perc múltán megérkeztek Éva lakására, melyen a modern stílus keveredett a komfortérzettel.
– Üdvözöllek szerény hajlékomban! Dobd csak le a cuccaidat, majd kerítünk neki valami helyet. Mindjárt rendelek telefonon kaját! Te mit kérsz?! – okostelefonnal a kezében kérdőn nézett rá, akár egy pincérnő, aki felvenné a rendelést.
– Sültburgonya és sülthús nagyon jólesne egy pohár jéghideg kólával!
– Máris! – már be is mondta a rendelését a telefonjába, és alig öt-hat perc múltán egy fiatal futársrác már hozta is a megrendelt kajákat.
– Hú! Hát ez villámgyors volt!
– Tudod itt Új Zélandon erre nagyon ügyelnek, mert még mindig az ,,idő pénz” felfogás dívik.
Kicsomagolták a kajákat és bőségesen falatozni kezdtek. Annyira felszabadultan, és szemlátomást nagyon is elégedetten viselkedtek egymással, akár két csintalan, nagyon eleven kisgyerek, akik újból megismerkednek, hogy barátokká válhassanak, és most mintha játékosan még csipkelődnének is egymással.
– Isteni ez a kaja! Nagyon köszönöm! Már tényleg nagyon hiányzott! – tűzött műanyag villájára egy kiadós sülthússzeletet a férfi.
– Örülök drágám! Én is nagyon imádom! – kuncogott bájosan a gyönyörű nő, mert régóta nem volt már ennyire régi kedves vendége.
– Ha végeztünk akkor akár ejtőzhetünk is, vagy ha szeretnél fürdőruciba bújhatunk, és irány a tengerpart. Persze csak, ha van kedved…
– Hú, ennyi mindent… Talán egy kicsit szusszannék, ha szabad! Enyhén szólva kimerített az utazás! – szabadkozott.
– Ne is folytasd szívem! Hol szeretnél pihenni, mert több szóbám is van!
– Nekem jó lesz egy kanapé! Hullafáradt vagyok!
– Akkor fáradj velem! – azzal már húzta is megával a kissé megilletődött férfit, és egy szépen berendezett, csendes és nyugodt szobába vezette, ahonnét Pazar térpanorámás kilátás nyílt az óceánra.
– Tessék szívem! Itt egész nyugodtan pihenhetsz!
– Nagyon köszönöm! Igazi barát és angyal vagy egy személyben! – ült le a tágas, és nagyon kényelmesnek látszó ágyra, és máris elnyomta a zsongító álom több mint valószínű, hogy az időeltolódás is közrejátszhatott ebben.
Amikor néhány óra múltán felébredt úgy érezte magát, mint aki egy örökkévalóságig aludt egyhelyben.
– Szia drágám! Na? Sikerült pihenned kicsit?! – érdeklődött kedvesen.
– Akár egy téli álmot alvó medvebocs! Talán az időeltolódás miatt lehet… - töprengett hangosan.
– Látod az bizony nincs kizárva! Most pedig, ha készen állsz jöhet a meglepetés!
Egy fekete limuzin fékezett pontosan Éva lakása előtt, és úgy tűnt egyedül rájuk várakozik.
– Az egyik jófej barátom rendelt nekünk egy limuzint. Remélem nem gond?!
– Hülyéskedsz! Elég lett volna valami egyszerűbb járgány is! – pillantotta meg a legújabb, hollófekete autócsodát Róbert, amint kinézett a befüggönyözött ablakon.
– Vissza is küldhetem! Csak egy szavadba kerül édes!
– Isten ments! Ha már itt van, akkor gyerünk! – Róbert hirtelen annyira élénk, izgatott, és kíváncsi lett, akár egy kisgyerek, aki számára minden újdonsággal bír. Még a limuzinsofőrrel is barátságosan kezet fogott, majd beszálltak a tágas járgányba, és azonnal elindultak ismeretlen útvonalakat érintve.
Az utazás nem vett igénybe több időt, mint negyvenöt percet, aztán amikor kiszálltak az autócsodából egy gyárudvarszerűségen voltak, ahol hófehér konténerszerű épületeket láthattak, ameddig csak a szemük ellátott.
Annamari adott egy kisebbfajta borravalót a sofőrnek, aki megköszönte, és már vitte is a luxusautót, mert aznapra másnak is szüksége lehetett rá.
– Na? Mit szólsz hozzá?! – kérdezte. – Szerintem csúcs egy hely. De kukkantsunk be mondjuk az ötös részleghez. – kivette az egyik chipes kártyáját, és nyakába is akasztott egy fényképes kártyát, melyet – úgy látszik –, mindenkinek kötelezően viselnie kellett. Egy barátságos biztonsági őr azonnal megállította őket, és kedvesen érdeklődött, hogy mi járatban vannak.
Éva kedves, bájos közvetlenséggel elmagyarázta az őrnek, hogy régi kedves ismerőse van itt látogatóban, és most várják őket a ,,fejesek” mert új filmes projekt van kilátásban. A barátságos őr többet már nem is kérdezett, azonnal felengedte a sorompót, és beengedte őket, miközben Éva máris a megilletődött férfi karjába karolt, és komótosan sétáltak az egyik épületig, majd a digitális kódkártya segítségével be is mentek.
Róbert még életében nem látott igazi filmstúdiót, hacsak nem azokon a DVD workvideóin, ahol részletesen bemutatják a kíváncsi nézőknek, hogy hogyan is készült az adott film?
– Na? Hova hoztalak édesem? – kuncogott a megszeppent, leesett álló férfi láttán.
– Ez… mindjárt lehidalok… fantasztikus… de hogy…?! – Róbert nem győzött hitetlenkedve ámulni, hogy ilyen helyre is bejárása lehetett.
– Hát… tudod számos kapcsolatom van… és szóval… mondjuk azt, hogy jöttek egy hatalmas szívességgel… – fogalmazott már megint titkolózva.
Időközben számos filmes szakemberrel futottak össze, akik mind kedvesen, közvetlen módon üdvözölték a határozott fellépésű nőt. Fantasztikus, kreatív inspirációt árasztott az egész légkör. Olyan hely volt ez, ahol egy-egy kreatív ötletből valóságot csinálnak.
Végül elérkeztek egy díszlethez, ahol éppen egy újabb fantasy-sorozatban állították meg a kameramozgásokat és a szereplők cselekményét, miközben az adott szereplők különféle ruhákban, és kosztümökben lázas idegeséggel igyekeztek a külvilágot kizárni, hogy egyedül csak az adott szerepükre koncentrálhassanak.
Egy boglyas, kócos, ezüsthajú, szemüveges rendező máris magnetofonnal dirigálni kezdett, majd elhangzott a jellegzetes: Csapó! Felvétel! – kifejezés, amikor mindenkinek halálos csöndben illett maradnia, és így Róbert testközelből tanulmányozhatott egy hús-vér valódiságú filmforgatást. Ez volt élete legfantasztikusabb élménye.
Amikor a rendező álljt vezényelt, csupán csak akkor fordult oda Évához, hogy baráti arcra puszival üdvözölhessék egymást.
– Szia Eva! De jól nézel ki! Mi járatban vagy? – kérdezte.
– Üdvözöllek kedves John! Csak arra gondoltam kicsit beugrom hozzád, hogy megkukkantsam min is dolgozol?
– Hát drágám amint azt magad is láthatod éppen egy újabb fantasyt forgatunk, ami vérprofizmust és kreatív gyakorlatot kíván meg!
– Tökéletesen igazad van John! És szeretnék bemutatni neked egy nagyon kedves barátomat, akivel kamaszkorunk óta – nyugodtan mondhatom –, tökéletesen elválaszthatatlan vagyunk! – Ő itt Robert és nagyon érdeklődik a forgatókönyvek, és a filmkészítés iránt! Annyira szuper lenne, ha bepillantást nyerhetne kicsit a kulisszák mögé, hogy igazi mesterektől tanulhasson. – Éva szándékosan mézes-mázos stílust használt, hiszen jól tudhatta, hogy ez az esetek többségében mindig be szokott válni, és nem is kellett csalódnia, mert a rendező máris kezet fogott barátjával, és azonnal mutogatni kezdett, miközben Éva igyekezett pontosan lefordítani azokat az angol szakkifejezéseket, melyeket Róbert nem érhetett.
A nap hátralévő részében Róbert kíváncsi, eleven gyerek üzemódba kapcsolt át, és mindent szeretett volna megnézni, látni, és tapasztalni. Elvégre az ember nem mindennap teheti be a lábát egy igazi filmstúdióba. Nem igaz?!
– Drágám! Arra gondoltam, hogy az elhozott forgatókönyv-ötletedet itt bátran, és egészen nyugodtan megmutathatnád, és kitalálunk közösen valami fantasztikusat! Na, mit szólsz hozzá?! Szerintem fantasztikus ötlet lenne!
Róbert álla valósággal azonnal leesett. Alig akarta elhinni, hogy rengeteg visszautasítás után végül egy igazi, külföldi filmstúdió nagy valószínűséggel lecsaphat forgatókönyvére és segíteni is fognak neki zokszó nélkül, hogy vászonra álmodhassa történetét.
– Én… igazán… azt sem tudom, hogy mit mondhatnék… – csak dadogni bírt.
– Drágám! Te fantasztikusan tehetséges és sokoldalú ember vagy és ennek muszáj, hogy magad is tudatában légy! – vallotta a gyönyörű, csinos nő.
– Annyira köszönöm, hogy a barátom maradtál… – Róbert még sosem érezhette magát ennyire kicsattanóan, és elégedetten. Már talán nem is emlékezett arra igazán milyen jó, és felszabadító érzés az, ha teljesen jogosan elismerik, és értékelik az ember munkáját.
