KÉSŐ?


Mindennapi szüntelen útkeresésemben értelem-ébredésem számos formában elbarangol: sűrű, massza cseppfolyós kételyekből rakom össze magam nap napután. Az elbitangolt, sanyarú évek mint megkeseredett emlékek hagynak szívem pitvarán. Mégis létezhetek még, hiszen egybe tart savanyka öntudatom s még kevesebb, szinte csak szikrányi önbizalmam. – Szétnyitott tenyeremből hamar kihullanak igazgyöngyökként remegő ígéretek, bizalmas szavak

Már saját méreteimmel is adósa vagyok régen volt születésemnek. Összetört jelenidőben hamiskodó válaszok csörömpölnek; ,,Lehet ám boldogan is élni ugye tudod?!” – A józan ébredés katatón percei alattomosan frusztrálóbban hatnak mint egynehány aszpirines tabletta.

Hogy késő volna már ezt is azt is megcselekedni? A kinti világ óhatatlan ujjlenyomatokat, stigma-lábnyomokat hagy az ember manipulált lelkén. Csupán csak addig lehet szabad az egyén, ameddig tudja önző-makacs akaratában is valódi s Egy: sikereket hátra lopva előre kellene már menni az élet sűrűjében akármi is lesz már a vége ennek a nagy, kozmikus zűrzavarnak. Nekigyürkőzve felvenni az otromba, marcona kesztyűt.

Az önkorlátozás manapság is bevezették még a változtatások kiváltsága csupán csak ,,egyeseké” – Szégyenszemre s ha kell férfiatlan potyognak könnyeim kisemberek hajótörött, kisiklatott sorsaiért, kiket rég elárultak méltánytalan gaz nagyurai sikerességeknek, s a pénznek. Még mindig nem találhattam lelki társra, kivel felépíttethettem volna egy teljesebb, félelem nélküli életet!

ÉLETVEZETÉSI PRAKTIKÁK

Mit lehet tenni, ha meg akarsz tartani egy nőt? Törődsz magaddal? Jársz sportolni? Vagy esetleg állandóan gyúrsz, és szteroidokat szedsz, hogy vadítóan szexis bicepszeid legyenek? Tudsz főzni? Sütni? Varrni? Kutyát sétáltatni?

 Igen! Tudom mire gondolsz! Most még úgy vagy vele, hogy teszel az egészre: fiatal vagy, és erőtől duzzadó, egyéb tulajdonságaidról már nem is beszélve. No, de mi lesz pár év múlva? Erre ugye még te sem gondoltál.

Harmincasként még azt tervezted, hogy az általad nagyra értékelt istennőt, akinek mindene megvan egy szépséges, szent napon majd feleségül kérsz, és alig öt hónap után már jöhetnek is a gyerekek, hogy mindkettőtök élete rabigában teljen, hiszen ez az élet egyik sarkalatos törvénye. És ő? Vajon hogyan fog majd rád nézni, ha gusztustalan sörpocakot növesztel, aminek folyamán alig látod a golyóidat, ha könnyítened kell majd magadon, és a legkedveltebb elfoglaltságaid közé csupán a szokásos esti sportmérkőzések, vagy idióta vetélkedőműsorok bamba bámulására futja? Arról már nem is beszélve, hogy a gyerekek is egyre inkább téged tesznek mindenért felelőssé, hogy elhanyagolod szülői kötelességeidet. Nem jársz be a kötelezően előírt szülői értekezletekre, melyek kivétel nélkül halálosan dög unalmasak, és a háztartási munkákat is inkább szándékosan kerülöd, csak mert különleges kielégülést nyújt, ha egész álló nap asszonykád időközben jócskán kikerekedett hátsóját bámulhatod, miközben porszívózik, vagy éppen a méretes port, é piszkot próbálja meg letörölni elektronikai eszközeitekről, melyeket szintén részletre vettetek.

Később már pattanásig azon vesztek majd össze, acsarkodva, porcelántányérotokat egymás fejéhez vágva, szitkozódva, mint a vérengző kutyák, hogy a gyereketek melyik jónevű iskolába mehessen, ha történetesen anyagilag csupán az állami oktatást vagytok képesek átmenetileg garantálni számára, amíg nagykorú nem lesz, hiszen abban a percben, hogy szerencsésen betölti majd a tizennyolcat egy lejárt szavatosságú szülinapi tortaszármazékkal értésére adjátok, hogy ennyi volt. Be van fejezve a tizennyolc évig tartó, kitartó, és önzetlen pátyolgatás. Most aztán mehet isten hírével, és feltétlenül muszáj megállnia a saját lábán, különben rövidtávon máris hajléktalan lesz, és nyugodtan elmehet hídlakónak is valamelyik jobb belvárosi, rozsdás híd alá.

Később, amikor majd a gyerek végképp otthagyott benneteket, mert összeállt egy viszonylag jóindulatú, ám kissé kétes alakkal, aki gumiabroncsok értékesítéséből, és némi ócskatelepi melóból tartja el magát, és akinek már van egy rakat gyereke, és más se hiányzik, minthogy egy rámenős, és biológiai órájában hevesen ketyegő, bakfis kiscsaj rávesse magát mindketten azon kezdtek majd agyalni, hogy vajon hogyan a fenébe ronthattátok el imádott gyereketek nevelését, ha már egyszerű, megfontolt párválasztást sem lehet rá bízni?

És innentől kezdve az életetek szándékos pokol lesz, ahol egymás idegeire mentek, és a legnagyobb vágyatok, hogy minden elképzelhető, és megragadható eszközzel totálisan kikészítsétek a másikat idegileg, míg csak fel nem dobja a bakancsot. És ha szerencsétek van, akkor mindketten egyszerre tértek át az örök vadászmezőkre, ahol láthatatlan, koborló szellemekként újfent egymás agyára, és idegére mentek szánt szándékkal.

De ne rohanjunk ennyire az időben. Tegyük fel, hogy szépen, komfortosan berendezett családi életet voltatok képesek kialakítani magatoknak. Valamelyik örömszülő pénze, és kapcsolata mindig elsőrendű fontosságú, ha az ifjú pár gyökeret akar ereszteni, és saját kis meghitt családi fészket szeretne. Ilyenkor rendszerint valamelyik após közli nagy kidüllesztett mellénnyel, és legalább akkora ambícióval, és túlzásokba vitt önbizalommal, hogy ő igazából fiatalabb korában kőművesként dolgozott, és minden vágya az volt, hogy egyszer majd a gyerekeinek is igazi téglás házat építhessen. Persze azt már időközben – valami miatt -, elfelejti megemlíteni, hogy az anyagár, és a költségek fele természetesen megosztva az ifjú párra is ugyanúgy vonatkoznak, mint bárki másra, hiszen az üzletben nincsen udvarias méltányosság.

Amikor aztán a gyerek cseperedni készül, és első éveiben azon kapja magát, hogy már sok mindent megért, vagy azt, hogy anya és apa miért olyan feszült, frusztrált, és ideges akkor, ha közös, meghitt családi nyaralást terveznek valahol Görögország szigetein, csak hogy elmeneküljenek az időközben feltornyosuló, és Európában hagyott problémáik elől? Akkor a gyerkőc könnyedén rájöhet, hogy cinkos, kölcsönös árulás részévé vált, melyet – természetesen -, a két szülő a saját érdekében hozott meg.

Aztán következnek a kamaszkori hőzöngő, heves hangulatkitörések, mikor már a fiatal felnőtt gyereketek is bármi áron a saját után akarja járni. Át löveti majdnem minden fontosabb testrészét piercinggel. Fekete bőrdzsekit, és szintén főként fekete, emós ruhakollekciókat vesz szándékosan magának valamelyik szupermarket használt ruha leértékelési osztályán, és hogy az összhatás még előnytelenebb, és rettenetesebb legyen egy-egy ormótlan, és méreteiben is tekintélyes szöges, vagy szegecselt bakancsot húz könnyed, karcsú lábára, hogy ezzel is tiltakozzék az emberiség nagy „világbűneivel” szemben! És voilá! Kész is az újgenerációs hippik, vagy hippinők új, továbbfejlesztett mintapéldánya.

Amint hazatéved holtrészegen valamelyik kissé elhúzódó házibuliból, ahol ingyen pia volt kapható korlátlan mennyiségben, ti mindjárt a falnak mentek felrobbanni készülő, atombomba haragotokban; rendszerint a feleség az, aki hanyatt veti magát gyereke extravagáns, és provokatív, tüntető megjelenésétől. Ti rögtön bedugjátok az ágyba, hogy hadd pihenhesse ki rendesen az alkohol okozta káros befolyásoltság bódító, később hányingerkeltő hatásait, és másnap míg ti meglehetősen frissnek, és együttműködőknek mutatkoztok, addig fiatal tinédzser gyereketek úgy tiltakozik miközben fejével eszik, mert még mindig annyira másnapos, és kába, hogy a nagy tál csokipehely tartalmát csak szopogatni tudni, de nyelni nem, hogy ott tesz nektek keresztbe, ahol tud, és persze mindent megkérdőjelez, ami pszihoszociális, társadalmi fejlődésére vonatkozik.

Magatoknak, később egymásnak is felteszitek a kérdést: Ti hibáztatok ekkorát, vagy csupán a világ változott meg háromszázhatvanfokos fordulattal, radikálisan?! S míg ti sem tudjátok eldönteni, addig serdülőkor végéhez közeledő, tombolóhormonú gyereketekért már jön is az éppen aktuális seggfej barátja, aki vagy arra készül, hogy beavathassa a mámorító szexualitás, és szerelmeskedés gyönyöreibe, vagy mivel ezen már túl vannak, most készülnek arra, hogy óvszer nélkül is megpróbálják, mert azt hallották úgy minden bizonnyal izgalmasabb, és erotikusabb.

Végül elérkezik a lecsengések nagy korszaka. Egyikőtök, vagy másikotok, netalán mindketten nyugdíjasok lesztek, és miután imádott gyereketek már nem fogyaszt tömény mennyiségű alkoholt, és a cigarettáról, és a füvezésről is leszokott, mert mint állította sikerült előnyösen megtalálnia saját magát, és nemsokára gyereke lesz egy olyasvalakitől, aki lehet, hogy számotokra átlagos, és semmi szuperhős képességekkel nem rendelkezik, de mindenesetben lehet rá számítani. Ti pedig boldog megelégedettséggel veszítek újra tudomásul, hogy talán mégsem voltatok annyira csapnivaló, gyatra szülők.

Hogy hogyan lehet megtartani valakit, aki fontos a számunkra? Jó kérdés. Mindenképpen el kell érni, hogy bízzon bennünk, és számítson ránk, és ha minden klappol, és jól összejött meg kell tanulni bízni benne is, hogy önálló felelősséget adjunk a kezébe, és ettől azt érezhesse, hogy ő is szerves, fontos láncszeme egy párkapcsolatnak. Nehéz, és komplikált feladat, de talán meg lehet valósítani.  

SZEMET SZEMÉRT!

A téglalap alakú, márványkockás iskolai folyosón rendkívül, borzongató hideg levegő uralkodott. Mintha valakik szándékosan kinyitották volna a folyosó végén található nagyobb méretű, bukós panorámaablakot, hogy a jeges, sarkvidéki hőmérséklet kényelmesen beköltözhessen az iskola patinás, ódon falai közé.

Először csak a sajgó, égető fájdalmat érezte, mely fokozatosan terjedni kezdett előbb a legördülő, sebzett könnycseppek formájában, melyek fölszántották pufók, és szánalmas arca metszetét, később hájhurkás testén is megjelentek a kék-zöld-lila foltok szomszédságában, melyeket szinte napi rendszerességgel kapott főként azokon osztálytársaitól, akik ki nem állhatták a különbözőséget, vagy a tutyimutyiságot.

A folyosó most kihalt volt, és csendes. Akár egy halotti kripta is nyugodtan lehetett volna, ha a legtöbb diák nem állt volna sorfalat a folyosó két végénél, és nem várakoztak volna ünnepi meghittséggel, és csöndesen arra, hogy ő mint megtett kiválasztott, ütésekkel, és rúgásokkal felszentelt bűnbak totálisan reszkető, meztelen testtel ne szaladt volna oda-vissza legalább tízszer, míg a bandavezérek azt nem mondják: Elég! Hogy miért is volt erre szükség? Talán egy újabb jó hecc, vagy gyilkos tréfa kedvéért? Esetleg egy újabb móresre tanítás, vagy kiadósnak nevezhető megleckéztetés főpróbája lett volna, amit később majd újra alkalmazni fognak ellene?! Annyi bizonyos, hogy abban a percben, hogy az egyes gyerekek vad hordaszerű csoportba, kisebb falkákba verődtek maguk is átvettek bizonyos vérszomjas, állati ösztöneredetű tulajdonságokat. A gonoszkodó serdülő kislányok voltak a legrosszabbak. Szinte mániákus hittel legeltették szemeiket a folyamatosan síró, jajveszékelő, szerencsétlen kövér fiún, aki bárhogyan is próbálta takargatni magát, és intim testrészeit szinte alig sikerült megőriznie porig alázott emberi méltósága fokozatosan pusztuló maradványait.

– Na akkor te hájas dagadék! Pofádat kussoltatod, és oda-vissza még egyszer kezdhetsz futni! De szaporán! – sürgették az ismerős, mégis katonás, és gyilkos hangok.

Mit is tehetett volna ebben a kiszolgáltatott helyzetben? Már éppen elégszer hallgathatta meg apja fejmosó, bölcs intelmeit, miszerint, ha nem áll végre a sarkára, és védi meg magát akkor még pokolibb, és elviselhetetlenebb lesz az élete. Talán az utóbbi időben ezért gondolt egyre gyakrabban az öngyilkosságra. Eltűnni bármi áron kivonulni ebből a szemétláda, alvilági pöcegödörből, ahova önhibáján kívül került, hiszen anno a szülei is máshová iratták.

Hájhurkás teste égetett, és sajgott a fájdalomtól. Talán mégsem ez volt a legrosszabb. Sokkal inkább az, hogy mindenki könyörtelenül aljas, szemét, és könyörtelen hangokkal röhögött és nevetett, mintha egy olyan vidámparkban volna élőszereplő, ahová szándékosan csak őt hívták meg, hiszen az ő hájas segge a fő attrakció.

Enyhén szipogni kezdett. Anya is gyakorta igyekezett figyelmeztetni, hogy óvatlanul, és meggondolatlan ne tegye ki magát a hideg levegő mellékhatásainak, hiszen ingatag lábakon álldogáló immunrendszere bármikor felmondhatja a szolgálatot, és akkor legalább egy teljes egész hónapos „kényszerpihenő” vár majd rá. A sósízű verejték összekeveredett az orrából szivárgó fehér folyadékkal. Nem lehetett pontosan tudni, hogy egyszerű víz volt-e, vagy az influenza visszakövethető tünetegyüttese.

Előbb tett néhány lépést, mintha csak felfedező, vagy sétáló útra ment volna a jéghideg folyosói márványon. Majd futni kezdett egyre elszántabban, és egyre kétségbeesettebben, mert talán ha mindent elkövet azért, hogy lássák a gonoszok, és alávalók, hogy bármit megtett az ő kedvükért akkor végre talán visszaadják szemétkosár fenekére hajított, és mindenféle gusztustalan ragadósággal összelocsolt ruháit. Hogy fog majd ennek örülni az apja? Már látta is maga előtt a szigor-kemény apját, amint utolsó műszakos buszvezetőként szinte folyton hazahozta a munkáját, és ingerültségét, és atombombákra hasonlító robbanni feszültségét elsősorban a családján vezette le. Édesanyát nagyon megsajnálta. Biztosan betért a Kálvin-téren a kedvenc cukrászdájukba, és hozott egy kis édes süteményt. Rigójancsit, vagy kávétortát sok tejszínhabbal.

– Na? Mi lesz, te kis féreg?! Rád várunk te nyamvadék! Egy-kettő! – adtak egyszerre többen is parancsot, hiszen ha az ember már egy közösség szerves része lesz, óhatatlanul is átveszi annak mozzanatait, állatiasult, brutális ösztöneit. Akár a Legyek ura! Már százszor megfogta magának, hogy nem úgy kezd el egy könyvet olvasni, hogy hátulról halad előrefelé, mert akkor minden történet – kivétel nélkül -, érvényét veszti. Továbbra is szaladt, szaladt, ahogyan csak sajgó, és egyre fáradékonyabb pufók testével csak bírt.

A kamaszodó kislányok szinte kedvüket lelték benne, hogy összesúgtak a háta mögött, amikor elhaladt a folyosó mindkét oldalán álló sorfal előtt. Egyesek még arra a brutális tettre is ragadtatták magukat, hogy ott helyben leköpték.

– Nesze te kis ganéj! Finom sós ízű! – érezte hátán gusztustalan nyálkás, szájváladékukat, amint masszaként lecsöpögött, és összekeveredett önző izzadságával. Ennél nagyobb sértést ritkán bírna bármi is eltűrni, és elviselni. Ő azonban kitartott, mert valami belső hang egyre inkább figyelmeztette, és igyekezett ösztönözni, ha most meghátrál, lerogy, mint egy darab szánalmas homokzsák akkor könnyen meglehet, hogy holnap, és akár a hét többi napjain is újból megszégyenítik, megverik, és olyan ütéseket kap, hogy kis híján széthasad a feje. „Már pedig akkor sem lesz kutyából szalonna!” – döntötte el, és próbált felemelt fejjel tovább futni oda-vissza, amíg azt nem mondták elég. De erre még várni kellett. A legborzasztóbb dolgok egyike, hogy a nagyszünetet azért nevezik nagynak, mert ekkor általában a diákok szinte majdnem húsz perces időkeretet kapnak, hogy kiélhessék egy kicsit szabadság iránti vágyaikat, és ne érezzék azt, hogy az adott oktatási intézmény szokványos, poroszos konvenciói szükségképpen, és néha feleslegesen rájuk telepednek.

Valójában a nagyszünetet azoknak a pszichopata fenegyerekeknek fejlesztették ki, aki gyakorlatilag kedvükre garázdálkodhattak, és uralkodhattak, mint amolyan önkéntes elnyomók, vagy uralkodó kiskirályok az iskola falain belül, és akiknek egyetlen parancs szavára – rendszerint -, minden egyes esetben elszabadult a pokol.

Már megint elfogta a kimerültség érzése. Előbb csak a tüdejével nem stimmelt valami. Egyre szaporábban, majd néhány pillanattal később már szúrósan kezdte hirtelen venni a levegőt. Úgy érezte majd megfullad. Teste rohamosan a végkimerülés határvidékére sodródott. Vagy arra felé tartott, és meglátszott, hogy ebből a kényes, gyilkos szituációból aztán egykönnyen biztosan nem vágja ki önmagát. Sokszor irigyelte azokat az ismerőseit, akik valami fanyar, felsőbbséges bírálással, és groteszk humorral elkezdtek hencegni, hogy bár egyetlen kötelező irodalmi olvasmányt sem olvastak, és nem is tudták kik a főszereplők, mégis frappáns, könnyed lazasággal vágták ki magukat az adott pedagógusok előszeretett keresztkérdéseire.

– Hapsikám! Pofon egyszerű az egész! Puskát kell gyártani, és meg kell játszanod a vagány csávót! Ez egy ilyen szakma! – mondogatták neki olyan büszkén legalább is, mintha győztes háborúból, vagy csatából tértek volna vissza rendíthetetlen hadvezérekként.

– Ha az olyan könnyű volna benneteket sem buktattak volna ki a hatodikból! – vonta le egyszerű, ám annál logikusabb következtetéseit.

„Miért nincs a közelben egyetlen valamirevaló, segítőkész tanár, aki azonnal segítene neki, ha baj van?! Ilyenkor bezzeg lapítanak, akár a nyulak a fűben!” – állapította meg.

– Nézzétek a mangalica mindjárt elbőgi magát! Mindjárt bepisil! Ezt muszáj megnézni! – vigyorogtak miközben újfent szólongatták.

Nem sok híja volt, hogy a hólyagja föl ne mondja a szolgálatot. Nem szabad elfelejteni, hogy még a téli évszakban vagyunk, és ilyenkor duplának számít a márványpadló okozta jéghideg hőmérséklet. Lábujjai mindent hamarabb éreztek.

Már nem is emlékezett arra, hogy vajon ki kezdte ezt az egészet, és hogy miért? Könnyedén rájöhetett volna bárki is, hogy szinte mindenütt vannak, voltak, és lesznek olyanok, akik azt álmodják magukról, hogy fölötte állnak bárkinek, és ha valami nem szimpatikus, vagy kilóg a sorból, akkor annak vesznie kell, és bármi áron el kell pusztulnia.

A nagy bukós ablak – mely most a folyosó végén állt -, nyitva volt. csak úgy dőlt be a barátságtalan, és ítélkező téli hideg, mintha az időjárás is bosszút akart volna állni valamilyen mindez idáig megtorolatlan sérelemért, vagy bűnért, melyet valakik elkövettek. Reszkető, csupasz sonka kezeivel becsukta az ablakot, és igyekezett olyan közel húzódni az ablak alatti nagyobb méretű fűtőtesthez, amennyire csak bírt, hogy átmenetileg fölmelegedhessen.

– Hé, te kis pofátlan takony! Talán bárki is ugathatta neked, hogy becsukhatod azt a kurva ablakot?! – a dühöngő hang egyre könyörtelenebb, és egyre bosszúszomjasabban hangzott. Érződött, hogy aki ennyire brutálisan beszél az a fizikai, nyers erőszaktól sem rest visszariadni. – Azonnal csukd be te kis pöcs, mert lerúgom azt a hájas valagadat!

Most viszont rajta volt a sor, hogy valamilyen úton-módon visszaszerezhesse maradék lélekjelenletét, mely akár a haldokló gyertyaláng egyre kevesebb fénnyel, és reménységgel világított. Fölállt a fűtőtesttől, mely úgy érezte elegendőn átmelegítette szabályosan átfagyott pufók testét. Felnézett a koszos, egykedvű plafonra, mintha talált volna egy pontot, vagy helyet, ahol koncentrálhat, vagy elvonulhat. Talán csak segítségért imádkozott, már családtagjai sosem voltak vallásosak.

Most következett a mindent, vagy semmit döntő fináléja. Most vagy soha! Hátra lépett egy-két lépést; megfeszítette minden izmát, és olyan elszánt, tettre kész, lobogó gyűlölettel kezdett el rohanni a folyosón, milyet talán még senki sem láthatott tőle, bár az utóbbi pár évben mindenkinek volt elegendő alkalma megfigyelni részletesen.

Annyira villámgyors, és sebes volt, hogy a lelkes nézőközönség szinte fel sem bírt ocsúdni a döbbent meglepetés erejétől, amikor minden erejét latba vetve akkorát lökött, és taszított a szemét, és alávaló hang gazdáján, hogy az végig taknyolta az egész folyosót, és úgy terült el a hideg kövezeten, hogy percekig szólni sem bírt.

A vidám, ünnepi, és bosszúszomjas társaságot fölváltotta a hitetlenkedés, a meglepetés okozta döbbent, halálos némaság. Még soha sem láthatták, hogy ezt a kövér kamasz fiút ennyire föl lehet bőszíteni, ennyire ki lehet hozni a béketűréséből. Majd ahogy az lenni szokott fiúk-lányok vegyesen inkább menekülőre fogták, és azonnal szétoszoltak figyelmen kívül hagyva a vagány bandavezért, mint egyedülő hangadó merénylőt, aki most szánalmas látványt nyújtott a padló lakatlan kövezetén.

A pufók fiú odament a nagyméretű szemetesvödörhöz, melybe szabályosan bele tuszkoltak a ruháit;  kedvenc farmernadrágját, és nyúlós pulóverét, és rálocsoltak nem kis mennyiségű kólát, és mindenféle vackot. Valahogy kihalászta, és mivel jobb ötlete nem volt visszavette magára a gusztustalan, mocsoktól tocsogó ruhadarabokat. Mégis még soha ekkora szilárd, és megingathatatlan megkönnyebbülést nem érzett, mely ebben a pillanatban elfogta. Már csak amiatt kellett aggódnia, hogy remélhetőleg délután háromnegyed kettő előtt hazaérjen, hogy mikor az apja hazajön a munkából minden koszos, mocskos holmiját berakhassa dupla mosásra a mosógépbe.    

A TALPON MARADÁS GYÓGYSZERE



Talán egyedül igazán azok áthatnak kik már elfogadtak, mert önzetlen gyáváknak adtak utolsó esélyt s megnyitják szíveik. Kikben még nem olvadt meg havas jégsapkák kérgeként az emberi együttérzés, vagy az önkéntes pátyolgatás. Akik még tudhatják mit is jelenthet egy-egy kedves, őszinte, baráti szó, testvéri váll lapogatás.

-Nirvána-megsemmisülés ellenszereként s hogy ne ígérgetések méltatlan spirálrendszere tekergőzzék alamuszi kígyóként sebezhető sebek mélyén – de baráti szent kézfogások se mehessenek ki idejétmúltan veszendőbe. Rájuk omlott békéltető, mégis arrogáns rendben megvesztegethetetlen a karrier, küzdő szellem, mintha csak egyedül e két értéktelen s hitvány dolog szolgálhatná kincs-lét sava-borsát.

Súlyos autó balesetben sem lehetett már valaki pattogzott kockaköveken helyre szirénázni: mintha egy szimpla hentes helyére facsarná a törött, szétroncsolt szövetdarabokat, hátha ettől az egyszerű művelettől ismét helyreáll működőképesen a hezitáló keringés. – Gyermek-önmagában tán éppen ezért szűköl, vacog még mindig valami tudatos, mégis különös félsz – az eljövendő, megtörténhető események koordináta-rendszere szerint.

Mindenkiben ott lappang mocsok-titokban apró, alvilágiasult morzsaként a továbbjutás, túlélése egyetlen, ősi élet-halál kálváriája; a sors bizonyítható elrendelése még megbocsátható hibáinkon át is kiütközik, méltatlan áruló gyökereket ereszt. A Létben örökösen eltévedni biztos kalauz, vagy bölcs kísérő nélkül félelmetes s felelőtlen! – Egyetlen, közös Ügy-érv marad csupán. Még itt vagyunk s próbálkozunk talpon maradni!

ALAGÚT-ROMÁNC

– Erre lesz! Csak óvatosan lépkedjen a nyomomban! – vezetett egy halvány, szinte pislákoló gyertyafény lángjánál egy afféle portás, vagy recepciós emberke, holott csupán a legközelebbi szomszédja lehetett annak, akit készültem meglátogatni. – Tessék lemenni! és rögtön neki tetszik ütközni a vasajtónak! Nem is lehet eltéveszteni! Tessék! Itt van a gyertya! – Máris a kezembe adta a gyertya, és olyan gyorsan távozott mellőlem, mintha ragályos betegségem volna, ami rá is átragadhat.
Keskeny járatszerű alagútban bukdácsoltam, és tapogattam végig jóformán a teljes megtett útszakaszt miközben folyton azon járt az eszem: Vajon miért kényszerül valaki ilyen földalatti helyre? Talán taszítja a külvilág? Később negyvenvattos villanyégők kezdték derengőn, halványan megvilágítani a szurkos vaksötétet. Egyes emberek, akik vagy maguknak valók, vagy csupán mérhetetlenül sok lelki sebet voltak kénytelenek eltűrni, elszenvedni sanyargatott életük során komfortosabban elboldogulnak idelenn, mint odakint.

Újsüttető kedves barátom frissen, megborotválva, kvázi nettül fogadott kis komfortos, lakályos pinceszobájában, melyet saját készítésű ceruzagrafikái, festményei tették esztétikussá, és otthonossá.

– Fantasztikusan sikerültek a festmények! Sok szeretettel gratulálok hozzájuk!

– Oh! Hát… köszönöm szépen… - mintha a gratulációm mögött különleges, mögöttes tartalmakat vélt volna felfedezni egy kis ideig szúrós, mondhatni gyanakvó szemmel méregetett, majd egy kényelmesnek látszó fotelra mutatott, melyen tiszta védőhuzat díszelgett. Borotvált, kövérségre hajlamos arca markánsabb volt így, mint fényes nappal. Ő is helyet foglalt, de különös módon velem szemben az asztala mögött, miközben egyetlen percre sem vette le rólam a tekintetét. Kisebb bűntudatot éreztem. Hogy jövök én ahhoz, hogy megzavarjam valaki lelki békéjét, vagy harmónia iránti vágyát, amikor szemmel láthatóan jó barátom teljesen elégedett jelenlegi életkörülményeivel.

– Elnézésedet kell kérnem, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk! Megértem, ha ódzkodsz az efféle sötét, sivár, és vélhetően nyomasztó helyektől, de nekem itt… sokkalta… nyugalmasabb, mint odafent.

– Semmi baj! Szeretek új embereket megismerni! – feleltem, de több ismerősöm is figyelmeztetett rá, hogy résen kell lennem, és muszáj, hogy óvatos legyek, mert új barátom több mint rigolyás. Furcsa szeszélyes viselkedéséről legendákat meséltek.

– Olvastam egy-két interjúját valamelyik színházi lap weboldalán! Egyesek azt mondják, hogy a kissé bájos, hezitáló affektáló színpadi játéka mögött valódi, megélt, komoly érzelmek rejlenek, melyeket szükséges elmélyíteni!

Néhány köszönömöt rebegtem, mert mintha kitörölték volna memóriám szakmámra vonatkozó részleteit; aztán lesütöttem szememet, és jócskán elpirultam. Csak ebben a percben fedeztem fel, hogy nem tudom mi okból, de barátom mintha folyamatosan rettegett volna szemembe nézni! Nem vagyok én egy emberevő szörnyeteg! Vajon miért esett nehezére felvenni a szemkontaktust? Gyanakvása előbb-utóbb rám is átragadt.

– Filmrendező és színész szerettem volna lenni! – kezdett bele élete történetébe, mintha egy olyan mesélő, vagy narrátor volna, akinek elsősorban az az egyedüli feladata, hogy fenntarthassa a nézők, és az emberek fokozott kíváncsiságát. – Aprólékosan megfigyelte arcom, és egész fizikai alkatom teljes vázlatát. Mintha legalább is méretet készült volna rólam venni, hogy modellt ülhessek számára. Szomorúnak tűnt, de ezt is olyan elragadó muszmulasággal, gyerekeséséggel, és naiv ártatlansággal csinálta, mintha ő is belement volna egy közöttünk kialakulófélben lévő színpadi játékba. Meg kell mondanom nagyon tetszett nekem az ilyen eltökélt, karizmatikus sokféleség, bár akkor minden bizonnyal én is igyekeztem leplezni valódi érzéseimet.

– Bizonyára Kegye szépen keres! Lássuk csak! Ha jók az értesüléseim akkor Ön négy helyen is dolgozik, és szinte univerzális feladatokat lát el a vidéki tévé szerkesztőségében is! – mondatait mintha szándékosan úgy alakította volna, hogy közvetlen, kellemes, és megnyerő benyomást tehessen arra az illetőre, aki vele szemben helyet foglalt.

Egyszerre csak tompa, telt, zaj ütötte meg a fülemet. Mintha a felszíni tömegközlekedés vérkeringése ide is minél előbb utat szeretett volna törni magának, és talán éppen ezért hallatszott olyannyira félelmetesnek.

– Elnézést kérem! Tudja itt mindig hasonló zajok vannak, bár mindent szobát igyekeztem hangszigeteltté tenni.

– Ez… nagyon… érdekes… - feleltem, bár valójában borsódzni kezdett a hátam, és meg is rémültem, hogyha segítségre szorulok akkor innét az isten se ment ki.

Kihúzta a székét, majd idegesen föl-le megtett pár lépést a szobában; úgy tűnt gondolataiba merül, mint aki saját magával, vagy az érzelmeivel viaskodik. Most láttam csak, hogy mindig lehorgasztja busa, nagy fejét, mint aki bán valamilyen bűnt, vagy vétket, amitől képtelenség megszabadulni.

– Tudja kedves művésznő a Jónás imája című előadásban még odalent Kecskeméten is fantasztikus volt, bár a helyi közösségi házban nem lehetett olyan sűrű, és tartalmas a forgalom.

Jólesőn meglepődtem, hogy valaki még emlékezhet arra a kis szösszenet beugrásomra a világot rengető deszkákon, mégis egyúttal kellemes csalódást is éreztem amiatt, hogy legalább valakinek eszébe jutott, és emlékezett ilyen apróságokra. Megérezhette, hogy mit érzek, mert elővett egy tiszta zsebkendőt, és óvatosan átnyújtotta a kezembe.

– Én… igazán… ez nagyon jólesik… sokszor köszönöm! – már megint ez a pirulás. Ha így tudtam volna pirulni, mikor randiztam párszor akkor a legtöbb pasi azonnal kitért volna a hitéből, vagy azonnal faképnél hagy.

– Tudja nekem meggyőződésem, hogy a legtöbb művészember különc, és nehezen kezelhető, mert ezt kívánja meg az emberi psziché, vagy éppen a lelki alkatuk. Mégis a legtöbb kulturális rendezvényen, gondolok itt mondjuk a Színházak éjszakájára a legtöbb művész arrogáns, flegma, és meglehetősen előnytelen arcát mutatja a legtöbb átlagos ember felé, ami miatt a személyiségüket övező dicső nimbusz hamar romba dől, ha nem vigyáznak! – arcán hirtelen feltűnt egy alig észrevehető, mégis jól érezhető emberi érzés: gyermekkori szomorúság, mely fokozatos kiábrándulással, szégyenérzettel volt párosítható.

– Nos, amennyiben számít a véleményem akkor például ez abszolút színházfüggő! A kijelentése alapján Ön csupán egy-két színházat látogatott meg, és ebből vonta le sarklatos, kiábrándító következtetéseit, de például a Karinthy-színházban azt beszélték, hogy könnyed, barátságos légkör fogadja az embert! Ez utóbbit azért tudom, mert egyetemista koromban ott töltöttem a szakmai gyakorlatom legjavát! – a csinos, és bájos művésznő úgy közölte ezt az egyszerű tényt, mint valami ősi, tehát megfellebbezhetetlen igazságot, mely nem szorulhat egyéb magyarázatra. Mégis volt valami rejtett hangulat nyílt színi, karakán bátorsága mellett, ami most megmutatkozott. Elkezdett gyanakodóbb, és félszegebbé válni ennek a különös embernek a társaságában, és ez nem hogy riasztotta volna – sokkal inkább izgalmas kísérletnek tekintette érzelmi skáláján.

A különös ember hátradőlt székében, és lemondó mosoly jelent meg száján:

– Bocsássa meg fejtegetésemet, de Ön még nagyon fiatal, és ezért tapasztalatlan! Amint halad majd kibontakozni kész karrierje meg fogja látni, hogy rengeteg sok hatás, inger fogja érni, és Önnek kell a saját döntéseit meghoznia! – mintha rágott volna valamit a nyelvén, vagy csupán megköszörülte a hangszálait. – Szerintem magácska nagyon féltékeny a bátyára! Nagyon szeretne saját gyereket, és mégis úgy érezheti magát, mintha egy egész világ összeesküdött volna maga ellen!

A művésznőben most szemmel láthatóan előbb az aggodalom, majd a gyanús ingerlékenység, felháborodás vett erőt. Teste megfeszült ruhája alatt, és mintha egy bosszúálló angyal lenne, aki lesújt a pokol démonaira, és egyéb ellenségeire, akik fenyegetik életét villámló szemekkel meredt a férfira.

– Ezt honnan tudja?!

– Kérem szépen kedves művésznő! Nyugodjon meg! Nem akartam felzaklatni! Csupán észrevettem, hogy Ön bort iszik és vizet prédikál, ha a médiában nyilatkoznia kell, talán csak azért, mert így próbálja meg görcsösen megőrizni a magánéletét, ami dicséretes. – De gondolom arra kíváncsi, hogy miért szerettem volna találkozni Önnel?!

– Igen, furdal kicsit a kíváncsiság! Mondja, miért? – indulata, és dühös hozzáállása egyetlen perc alatt semmivé foszlott. Teste ismét ellazult, és visszasüppedt nyugalmi állapotába.

– Nem tudhatom, hogy mennyire férne bele az idejébe, de szeretném, ha tartanánk egymással a baráti kapcsolatot! – az emberke hangja kifejezetten szégyellős volt, és talán ez megint csak egy rokonszenves, ellenállhatatlan vonás volt tőle, melyet engedett felfedni a művésznő előtt. – Tudja kérem azért említettem, mert a legtöbb barátom sajnos ideje korán magamra hagyott, ha szabad így fogalmaznom, és meglehetősen nehezen ismerem ki magamat a világban! – megint járkálni kezdett föl-le a helységben, és úgy árgus, kíváncsi, apró, állati szemeivel úgy várta a hölgy feleletét, mintha egyenesen az élete függne a választól.

– Nézze megtisztelő tényleg, hogy elsősorban rám gondolt, és ki sem tudom mondani mennyire sokat jelent számomra az, hogy megmutatta verseit, könyveket vett ajándékba, és valósággal elkényeztetett engem kulturális téren… de… az igazság sajnos az, hogy most ténylegesen nagyon zsúfolt, rendezetlen, totális káosz az életem, és ha nem próbálok meg rendet teremteni magam körül széteshet minden! – őszintének ható szavaiban egyszerre bujkált mélységes szánalom, megértő részvét, ugyanakkor empátia, és közvetlen kedvesség is a férfi iránt. Rájött arra, hogy már nem is emlékezett mikor lehetett ennyire saját maga, ennyire őszinte és minden szavában igaz.

A kis emberke lehajtotta fejét. Úgy tűnt bármelyik pillanatban sírva fakadhat, és akkor ennek a jelképes találkozás kezdeti jó hangulata szerte foszlik azonnal. Mivel a színésznő már jól megtanulta kiismerni az egyes emberek jellemét, és sikeresen manipulálta is őket kisebbfajta cselhez folyamodott:

– …Ez persze nem ezt jelenti, hogy a közösségi médiában, vagy privát emailen keresztül ne tarthatnánk a kapcsolatot. De meg kell értenie, hogy távolságtartó vagyok bizonyos emberekkel szemben… - az utolsó mondatot már csak halk sóhajjal merte kimondani. Úgy érezte magát, mint aki árulást követ el egy gondolattal, vagy legalább is szilárdnak mondott, emberi érzelemmel kapcsolatban. Mintha megdobbant volna szíve is, ami mindig őszinte társ volt a váratlan pillanatok idején.

Lassan felemelkedett, odament a kis emberkéhez, aki még mindig az íróasztala mögött gubbasztott, és állt; kinyújtotta hattyú-kezét, és megsimogatta a frissen borotvált, szerethető, pufók arcot. A beszélgetés végére már nem úgy távozott ebből a rejtélyes, kissé bizarr föld alatti veremből, mint egy ideges sokkal inkább, mint egy aggódó jóbarát.

CSAK EGY KÓSZA ÁLOM…

Reggel mikor megpillantotta az első törékeny, halvány fénysugarakat a tágas budaörsi mezőn már valóságos, nyúlós, barátságtalan tejfehér massza ülte meg a tájat. A később felkelő fátyolos napsugár is olyannak tűnt, mintha egész éjszaka sírt, vagy siratott volna valamit.

Minden tagja egyszerre ólmos fáradtságról tanúskodott, ugyanakkor valósággal tökéletesen elzsibbadt, mintha a tegnapi nap folyamán mindvégig a konditeremben lett volna, és egész álló nap mázsás súlyokat emelget, mert mindenképpen szeretné kivívni a hölgyek tetszését, akik egyre inkább rászoktak a felszínes külsőségekre, és mintha már minden cselekedetük arra irányult volna, hogy a társadalom külsőségekre, felszíni küllemre vonatkozó szabályait haladéktalanul betarthassák.

Az utóbbi napok szorongásai, búskomorságra, pesszimizmusra hajló kikényszerített kísértetlátomásai mintha most megnyugodtak volna, bár az is lehet, hogy csupán felerősített érzékei, és ösztönei nyomhattak meg lelkiismeretében egy afféle kezdetleges nyomógombot, mely – ha kellett -, automatikusan kikapcsolta frusztrációját, félelmeit, gyerekesnek kikiáltott gátlásait. Még sohasem volt igazi, komoly párkapcsolata egy földre szállt angyallal, aki egyetlen sóvárgó percben elvarázsolja az egész világot önmaga körül, és akinek egyetlen pillantásától végzetesen nagyot dobbanhat az örökösen megsebzett szív.

Borotválkozás közben már többször megfordult a fejében az öngyilkosság réme. Vajon, ha csupán kedvtelésből, fiatalemberi szeszélyből úgy fogná a Gillette-borotvát, hogy csupán csak egyetlen centivel vágna máshova, vajon mennyi idő alatt érnének ki hozzá az örökösen késesre hivatkozó mentős ápolók? Vajon előbb a házmester, vagy esetleg legközelebbi szomszédja találná-e meg időközben az emberi gázok folytán jócskán puffadásnak indult szánalmas, pufók, tohonya, élettelen  holttestét?! Lenne ám itt vagy sírás-rívás kicsinyesnek nevezhető jajveszékelés. Vajon ki lenne, aki eltemeti, és ki sirathatná őt meg úgy isten igazán?

Sokszor elcsodálkozott azon, hogy egészséges, csupán magas vérnyomással, és enyhe túlsúllyal rendelkező, értelmes könyvmolyként mennyire bonyolult és tartalmas is egy-egy adott élet, ha az ember töviről-hegyire végig gondolja mélyen szántón. A szomszédasszonyával szándékosan kevesebbet beszélt, mert tudat alatt mintha mindig is irritálta volna mézes-mázos, affektáló beszédstílusa, hogyan becsalogató, manipulatív mondatait fűzi egyre, mintha gondolatai olyan titkos láncszemek lettek volna, ha tetszik, ha nem oda kell figyelni.

Megpróbált dúdolni hangosan egy ismerős dallamot egy zenei klipből, mert szerette a zenét, és valahogy megnyugtatta, ha ismerős dolgokat hallhatott. A Gellért-hegy akár egy némán, és egykedvűen ásító kalauz, vagy biztonsági őr álmosan nyújtózott, amint a nyolcas busz kikanyarodott a karcsú Erzsébet-hídra. Már számtalanszor megtette ezt a távolságot gyerekkorától kezdve, és mégis rátört a kínzó honvágy, ahogy a Duna mély, és viseletes hullámait szemlélte. Most szándékosan elkerülte a Kecskeméti utca környékét, és inkább a Károlyi-kert felé masírozott; virágok, kinyitott szökőkutak, és gyerekes, babakocsis anyukák társaságára vágyott, akiktől megszépül az élet, és ami talán ennél fontosabb kicsit értéke is lesz az életnek. Háziorvosát is szándékosan kerülte. Bár folyamatosan szólt neki, hogy évente nem ártana szűrővizsgálatra jelentkeznie, hogy kiszűrhessék az esetleges változásokat, szervi bajokat egy kis idő után rájött arra, hogy az orvos nem a barátja, vele nem lehet és talán nem is szabad szándékosan olyan bizalmas, érzelmi pátoszokat, és kisebb életre vonatkozó sztoikus bölcseleteket megosztani, mint a legtöbb emberrel, akiket megpróbált beengedni az életébe, és akikben feltétlen, kicsit talán vakhűséggel is megbízott.

Később az Astoriához közel szállt le a buszról, és azonnal beleakadt egy alkoholtól bűzlő, szemlátomást beszámíthatatlan hajléktalanba, aki havernak szólította, és csupán ötven forintot kért tőle. Ha lett volna nála tisztálkodószer, vagy szappan először azt adta volna neki, hogy tisztességesen mosakodjon meg, majd felszólította volna, hogy előbb józanodjon ki, és inkább főt ételre költse a pénzt, amit kap, és ne italra, ami mindent tönkretesz, és lerombol. Lassan, mintha más bolygón járna, elgondolkozva tovább baktatott. A hajléktalan a háta mögött szokásosan szidni kezdte, de most nem foglalkozott vele.
Talán itt lenne a számadás ideje! Igen! A volt gimnazista, egyetemista csoporttársainak már mindnek van kivétel nélkül párja, vagy párkapcsolata, csupán ő az egyetlen, aki még nem posztolt olyan kisbabás fényképet a közösségi médiaoldalán, ahol, mint büszke apuka látható, aki egy lenszőkehajú, kis angyalkát dédelget vigyázó, mancsos karjai között, miközben igyekszik könnyeit is szándékosan leplezni a párja és annak népes családja előtt.

Délután jutott újra eszébe, mikor otthona tökéletesen elzárt magányában üldögélve, akár egy győztes hadvezér szemügyre vette aznapi felhalmozott kulturális könyvkincseit, amiket nagyobbrészt antikváriumok dohos, piszkos édenkertjéből sikerült megvennie. Átgondolta, hogy elegendő volt egy aprócska, élcelődő, vagy gyilkos beszólás valamelyik eladótól, és neki már ennyi is tökéletesen elegendő volt hozzá, hogy átmeneti, idillikus, vagy éppen tiszavirágéletű jókedve porig legyen alázva, és vissza se térjen többet. Legalább is aznapra. Később odament a méretesre sikeredett könyvkupchoz, és aprólékosan szemügyre vett minden könyvet, melyhez sikeresen hozzájutott. Gondolatban párszor hátba is veregette magát, mint aki ténylegesen felbecsülhetetlen szolgálatot tett elsősorban az irodalomnak, és a kultúrának, hogy ilyen kincsek akadtak keze ügyébe. Egyszer valahol olvasott egy Márai-idézetet, melyben a neves író azt taglalta, hogy elsősorban az ismeretlen, vagy kevésbé sikeres írókra szokott koncentráltan fókuszálni, mert azokat nem becsülték eléggé kortársaik, és így szükséges valaki, aki majd újból felfedezi őket, és méltó helyre helyezi egy befejezetlen irodalomtörténetben, melyet még nem akadt senki, aki újból megírt volna.

Furcsa, grimasszerű mosoly jelent meg a szája szegletében, melytől karakteresebb, és talán kifejezőbbé is vált pufók, és kissé szerencsétlen arca. Hirtelen volt osztálytársára gondolt, akibe halálosan belezúgott, és akinek nem merte megvallani, mennyire sokat jelentett az a szinte röpke, átmeneti időszak, amíg egyetemisták voltak, és együtt lehettek. Az immáron háromgyerekes anyuka azonban ügyet sem vetett hősünkre, és jóformán egyetlen emailjére sem volt hajlandó válaszolni. Ez roppant kimerítette, és fel is őrölte maradék lelkierejét. Nem szabadna minden egyes érzelmi, katatóniás csalódás következtében ennyire összetörnie, és ekkora, kibírhatatlan, és elviselhetetlen világfájdalmat átélnie, mert azt mondták ismerősei, hogy az utóbbi időben rendkívül megöregedett, pedig nemrég múlt harmincöt. Pedig amikor annak idején összeszedte megmaradt bátorságát, hogy randit kérhessen tőle úgy szólt bele a telefonba, akár egy hajótörött, vagy éppen totálisan elveszett, szerencsétlen lélek. Álmos, fáradt hang kérdezett, de ő szándékosan nem válaszolt, és helyette letette csöndes megtöretettséggel a kagylót.

„Most akkor mit tegyek?” – töprengett el egy percig. Valakivel haladéktalanul muszáj beszélnie sok összegyűlt lelki nyavalyáiról, mert érzi azt, ha nem mondhatja el senkinek kicsinyes, szinte már-már kisstílű titkait előbb, vagy utóbb robbanni fog, mint a kitörni készülő vulkán. Történt már ilyen! Főként kisgyerekkorában, amikor imádott szülei, és nagyszülei is az elfajulós, ordibálós veszekedésekig képtelennek bizonyultak megszerettetni vele az állatokat.

– Azért aránylag egészen nyugodtnak érzem magam! – állapította meg valamivel később fennhangon. Majd gyorsan notebookhoz ült, és legépelt egy cirkalmas, legalább tíz oldalas, részletes emailt az egész hányatott, tragikus sorsú életéről, hogy milyen jó volna, ha egyszer találkozhatna az igazi barátaival, és milyen jó volna végre érezni a biztonság egyensúlyát, miszerint: lesz állása, talán egyszer barátnője, és gyereke is, és egyszer talán megélheti, hogy az összes, nyavalyás lelki teher, mely most egyszerre a nyakába szakadt el fog tűnni végre, és nem háborgatja senki, és semmi!

Ideges türelmetlenséggel várakozott a vibráló kis folyadékkristályos képernyő előtt, és miközben frusztráltan tördelni kezdte mind a tíz ujját, melyről az orvosok sem tudták leszoktatni bő egy óra elteltével üzenet is jött. Egykori csoporttársnője írt, hogy összeköltözött párjával, és útban van a gyerek. A határtalan, euforikus boldogságtól hányingere támadt. Megint rátört a felismerés, hogy úgy érezte elárulták.

Visszaírt egy-két sort, miszerint őszinte sok örömmel gratulál a kisbabához, és a boldogsághoz, hogy csoporttársa révbe érhetett. Inkább ismerőse találjon rá a boldogságra, mint éppen ő. Mindig is azt gondolta, mintha túlságosan is szigorú lett volna magához. nem hagyta szándékosan érvényesülni szíve megsejtett ösztöneit. Ha érezte azt egy-egy hölggyel kapcsolatban, hogy jó a társaságában lenni, és szeretik egymást, akkor mi a csudáért nem vonta őt kérdőre, hogy mit szólna egy komolyabb kapcsolathoz. Talán nem is a felelősségtől, vagy éppen az elköteleződéstől menekült rigolyás mániáival – sokkal inkább a tudattól, hogy bárkit elveszthet, és akkor megint csak jócskán, és könyörtelenül összetörhet gyenge, és végletekig sebezhető szíve.

Hirtelen felállt, és mint a holdkórosok kiment a kis konyhába, hogy főzzön magának egy teát. Bár ez így hajnali három órakor még kissé korai vállalkozás, és azelőtt sem volt valami nagy szokása, de azért mégis megtette, mert érezte muszáj elfoglalnia magát legalább valamivel, ha már kiverte szándékosan az álmot szemeiből. Elhatározta, hogy minden mozdulatát szándékosan figyelni fogja; tanulmányozza majd, mintha egy antropológus lenne a XXI. századból.

Kinézett a sötét, komor, és egykedvű konyhaablakon. Odakint dermedt, tompa lakatlanságot, és lakatlan formákat látott. Mintha az emberek többsége szándékosan maradt volna távol egy olyan helyzettől, vagy eseménytől, melyben szándékosan nem akartak volna részt venni. Egy-két diszkós suhanc tántorgott totális részegen egymásba karolva hazafelé, miközben nevetgéltek, kurjongattak látszólag egymáson örülve, miközben tótágast állt körülöttük a hatalmas, és ijesztő nagyvilág, de ezzel ők nem foglalkoztak.

„Talán kellett volna csinálni egy gyereket” – öltött testet benne a felismerés. De vajon ki lett volna az a szerencsés kiválasztott, aki őszinte, romantikus szerelemmel képes megajándékozni őt, és ezzel a mindenséget is betöltheti itt a földön?! Apja gyakorta mondta: – Ha túllépsz a harmincon valóban elveszett ember leszel! – utóbb ezzel az intelemmel sem tudott mit kezdeni.

Megszállottja lett annak a gondolatnak, hogy ebben az exhibicionista, modern, ugyanakkor gátlástalanul törtető és mindenkit eltaposó világban semmi sincs rendben az emberek között, és talán nem is lehet, mert ahhoz teljesen ki kellene szakadnia a tömegembernek az anyagi javak szándékos, ugyanakkor hasztalan felhalmozásából, és el kellene vonulnia egy háboríthatatlan szigetre valahová a Csendes-óceán partjaihoz, ahol legfeljebb fűszoknyás civilizációk léteznek, és még nem rontott meg senkit ennyire nyilvánvalóan, és alattomosan a pénz. Bár, ha elgondolta magát, mint vadászó, halászó, gyűjtögető afféle neolitikus ősember szakócával, és baltával, miközben üldözi egy kardfogú tigris, vagy egy mindenre kész Tiranoszaurus Rex, és párja egy barlangba várja babájukkal az élelmet, amit aznap sikerült megszereznie élete árán is talán a boldogságot is újból át kellene értékelnie, és a maga hasznára fordítania.

Megint lehunyta szemeit, és hosszú percekig hallgatta, ahogy az ultramodern vízforraló felforralja prüszkölve, kicsit köhögve akár egy influenzás a forró vizet a teához.

Felidézte volt szerelme teljes arcát. Lelki szemei előtt már nem egy mindenre kész alattomos, ördögi, szenvtelen nőt látott, sokkal inkább egy valódi, gyöngéd, de ugyanakkor védelmező és törékeny angyalt, akihez jó hazatérni. Aki egyetlen pillantással képes elfeledtetni egy-egy nehéz munkanap viszontagságait, kicsinyes megalkuvásait, és akinek teremtő ölében a zilált feje is megnyugszik, amint a gyöngéd, és hosszú kéz simogatásba kezd. Bár mindig is félt a testi érintéstől, talán azért mert éppen elegendő vad, és nyers brutalitást volt alkalma megtapasztalnia általános iskolás korában, most mégis azt gondolta, hogy milyen páratlan, megismételhetetlen, és a halhatatlansággal határos érzés lehet, ha két test, és két lélek eggyé válik a szerelemben, mert olyan ismerős, mégis teljesen ismeretlen csatornák, lelki kapuk nyílhatnak meg a másik előtt, amire a legtöbb ember unalmas, és egykedvű életében talán soha még nem volt példa. Egy fátyol vízesés alatt szerelmeskedni miközben a papagájok, madarak, kanárik andalító dala szól a sötétségből, mely áttetsző, mert az ezüstözött holdvilág balzsamos hangulatot teremt…

A felforrt forró víz kis híján leforrázta a kezét, de sikeresen tudott teát inni. Az óramutató még nem hagyta el a negyed négyet. Most mihez kezdjen? Mit csináljon?

Elővett egy kortárs verseskötetet, és haraggal vegyes szánalommal állapította meg, hogy vékonyka füzet az egész. „Ez lenne a mai, modern irodalom?!” – töprengett. „Miért nem tudnak ismeretlen szerzőket is felvonultatni? Miért kell mindig keresni egy-két embernek a kegyét hozzá, hogy történjen is valami a kultúra kiszámítható határmezsgyéjén?”

Megitta a teát, és úgy érezte megint eltelt legalább ezredév. Valami megfontolt, gyerekes kíváncsisággal, és szomorúsággal bement hálószobájába; kihúzta éjjeliszekrénye kulccsal nyitható, szinte antik kilincsét, kiemelt belőle egy pisztolyt, és alaposan szemügyre vette.

„Bárcsak tudtam volna, hogy mi várhat még rám az életben!” – motyogta, mintha meggyónna valamilyen magától értetődő, természetes, emberi vétket, mint például túl sok fagyit ettem, és ezért megy a hasam, vagy szándékosan ettem több csokitortát, hogy másnak egy fikarcnyi morzsa se jusson, ha már szándékosan kigúnyoltak.

Párszor kéjes, túlvilágias élvezettel meghúzta a ravaszt miközben a levegőbe a mennyezetre célzott. Vajon mi lehet a halál előtt? A kezdet és végpont vajon természetes befejezése a dolgoknak, vagy ez is csupán egy újabb kiindulás, akárcsak a nehézkes születés?!

Nagy sóhajt vett, majd halántékához emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Várt egy-két pillanatot, mert azt hitte ennyire fájdalommentes lesz, de most mintha hálát adott volna a sorsnak, hogy megkímélte egy láthatatlan erő az életét. Most döbbent csak rá kellemes meglepetésként, hogy elfelejtette megtölteni a pisztolyt, és ezért nem sült el rendesen. Igen, igen, talán jobb ha még egy kis ideig a fiókban tartja! Isten tudja! Még egy-két nehezebb, sorstragédiáktól szabdalt esztendő, és újra elő veheti.  

ÁTÉPÍTETT ATLANTISZOK



Festett ál-mosolyok rátarti virágzását ím meg kellett érnem. Hitvallással megcsalt, fondorlatos ál-prédikációk, szó-mágiák, szó-karaték oltárán gaz fogdmegek virgoncan még csücsülnek: egykoron bátorsággal megcsapolt erekből rendre kiszökik a tékozlóságra ítéltetett bűntudat. Felmarkolja sebzett Golgota-szívét ásító, mihaszna-sötétség s már rég nem tudhatja senki se: ki a hátunk mögött tétován, botladozva téblából barát vagy ellenség?!

Églakó bőrünk otthonunk melegébe félő már nem költözhetett vissza a másik, derűsebb én. Logikusan felépített, majd hitelesen eljátszott hazugságok akna-mezején túljutni egyre inkább nehéz. Túlélők világa-vesztett árnyainak némán még odakiáltani kellene a valóság titkos Morze-jeleit!

Átépített Atlantiszok Celeb-hajhász, mohó-pöffeszkedő korszakában szűkölve vonyítva érzi önmagát egy marék, parttalan elefántcsonttornyú értelmiség: kultúr-emberek jótékony, de izgága társasága. Lebontják egészen apró kristályszemcséire a csillagszemű könnycseppek irgalmát is, ha szeretnék még bebizonyítani a megváltó kortárs kultúra mindenki számára elérhető.


hamisítatlan emberi empátia-tolerancia. Egzotikus virágszál-szépségek botoxolt, kollagénezett édenkertjében lemosódnak régen a gyermekkor pontos határvonalai. – Kérdés-felelet egyszerre, echózva visszhangzik, mint valami ostoba szóvicc, szómágia: mégis a játékban külön rangú egyenjogúságot ígér és szavatol a sakk-matt kikényszerített, övön aluli ultimátuma. Valakik gyakorolják az egyensúlyt, míg mások szándékosan elvesznek benne!

MÁRCIUSI MIKULÁS-LEVÉL

A szülei azt mondták neki, hogy nyugodtan, szívbaj nélkül írhat a Télapónak egy hosszú, cirkalmas, terjedelmes levelet, mert ha valóban őszintén megmondja az igazat, akkor a Télapó egészen biztosan teljesíteni fogja minden kívánságát.

Gombócszorító türelmetlenséggel várakozott csendesen gyerekszobájában, míg megírta a több mint tizenöt oldalas levelet a Télapónak, és gondosan még azt is ráírta a levélre, hogy az Északi sarkra kézbesítsék. Bár azt egyértelműen nem tudta ráírni, hogy vajon az Északi-sarknak mennyi lehet az irányítószáma? Szándékosan nem merte megkérdezni szüleit, mert úgy is tudta, hogy erre a gyerekes képtelenségre mit felelnének. Az apja valószínűleg azt mondaná, hogy ne foglalkozzon ilyen óvodás gondolatokkal, amikor már érett, iskoláskorú, míg az anyukája azt felelné, hogy mindent csináljon úgy, ahogy neki éppen jó, aztán hátha a postás is jókedvében lesz, és kézbesíti a levelét. Persze az anyuka még azt is kikötötte, hogy ne keseredjen el, ha nem érkezik válasz, vagy viszont üzenet, mert a Télapó egész évben nagyon sok munkát vállal, és miután a föld nevű bolygó lapossága több mint hétmilliárd embert jelent, nem fér hozzá kétség, hogy bizony munkája akad bőven.

– Nyugodtan írd csak meg azt a levelet, ha szeretnéd kincsem! – biztatta, bátorította egyetlen fiát.

Megvárta, míg a szülei elmennek dolgozni. Apjával ebből a szempontból kicsit könnyebb volt a helyzet, mert éjszakás műszakban volt, és egy gyárban készített bizonyos műszaki dolgokat, így már hajnalban elment a munkába, mikor ő, és anyukája még az igazak álmát aludta. Édesanyja viszont kissé makacs, és kemény diónak bizonyult, mert mindig a lelkére kötötte, hogy mit szabad és mit nem. El ne felejtse, hogy a bélyeg és az irányítószám nélkül nem fogják kézbesíteni a levelét! És hogy mindig öltözzön melegen, mert tél ide, vagy oda – az ember könnyedén megfázhat, és mivel kiskora óta gyenge lábakon állt az immunrendszere előfordult már, hogy tartós négy hétig csak az ágyat nyomta, vagy az ágyból tanult, és olvasta a kötelező, házi olvasmányokat.

Reggel háromnegyed hétkor ment el az anyuka nagy sietve, miközben újabb cuppanós puszit nyomott pirospozsgás, pufók arcára, vigyázva, hogy össze ne rúzsozza az arcát.

– Aztán vigyázz nekem magadra, és ne keveredj bajba! Sietek haza, és hozok majd valami finomságot! – általában mindig meg lehetett vesztegetni. Egyszer egy fél csokitortával, máskor egy Pez-cukorkával, melyhez cukorkatöltő is járt. A robbanócukor volt az egyik kedvence. Csupán elengedő volt a nyelv alá tenni, és máris pukkanó, zizegni kezdett, amitől az embernek olyasféle érzése támadt, mintha egyszerre pattogna a nyelve.

Amikor kinézett a bejárati ajtó kukucskálóján, hogy tökéletesen megbizonyosodhasson róla, hogy az anyja elment dolgozni kalapáló szíve egyszerre hevesebben, türelmetlenkedve, követelőzve kezdett dobogni. „Most vagy soha!” – határozta el magát. Fölvette az előtérben méretre szabott csizmáját, ami így márciusban meglehetősen szokatlannak tetszett, mert mindenki tavaszra számított, és ennek ellenére méretes hólavina esett. Fölkötötte anyja kötötte bolyhos sapkáját, melynek két fityegő szárát mindig is utálta, mert ebben olyan idiótán, és gyerekesen festett, de mégis álla alatt kellett megkötnie, hogy le ne essen korához képest nagyra sikeredett fejéről.

Még egy végső, utolsó simítás a hosszú, kötött sállal, mely legtöbbször inhalátorként funkcionált, amikor nagyon beteg volt, és lázasan az ágyban feküdt, és miután megbizonyosodott róla, hogy mindent légmentesen bezárt, kulcsra zárta a bejárati ajtót, felvette iskolatáskáját és elindult az utcán sietve, hogy a házukhoz közeli postaládába dobhassa élete talán legfontosabb levelét. „Bárcsak a szerelmes levelek is ilyen gyorsan a kiválasztottakhoz juthatnának” – töprengett, mert nagyon tetszett neki az egyik gonosz kislány, aki folyton kigúnyolta, vagy gúnyt űzött belőle azért, mert a legtöbb versmondásnál, vagy orvosi vizsgálatnál, és a kötelezően előírt iskolai ünnepségek alkalmával rendre sírva fakadt, és olyan keservesen sírt, hogy hosszú órákig szinte senki sem tudta érdemben megvigasztalni. Ezért ilyen esetekben szigorúan el is lett különítve a többiektől.

Ahogy a méteres hóban baktatott, és megpróbált más emberek kitaposott lábnyomára lépni, mert valahol azt hallotta, hogy így kevesebb az elesés általános kockázata, és nem szenved sérülést, szinte jóleső érzéssel hallotta, hogy reccsen, hogy roppan lába alatt a hótömeg nehézkes súlya. Mintha ilyenkor kilépett volna az időből, és megszűnt volna minden, és mindenki körülötte; lehajtotta pufók fejét, mint a bűnbánó ember, akinek apró, vagy éppen kicsinyes, számtó vétkek gyötrik lelkiismeretét, melyeket még fél bevallani. Miért kellett a minap is úgy megdobálni őt valóságos hógolyózáporral, hogy majd a két szemére megvakult? Duci, hurkás háta tele volt kék-lilás májfoltokkal, amint hazaért, és levette teljesen elázott ruháit. Miért kellett őt mindig fenyegetni, megalázni, vagy megverni, mintha másoknak ez lenne az egyetlen vidámságot okozó, fesztelen kikapcsolódás? Miért nem segített neki senki? Miért mondta az apja mindig, hogy egy férfi tűri a fájdalmat, és nem mutathatja ki az érzéseit, mert akkor gyávának, és gyengének hiszik?!

Ahogy a kérdések záporoztak rá egyszer csak egy echozó, gonosz hangra lett figyelmes, amint felnézett és a lakótelepi házak sűrű rengetegében megpillantotta az egyik erkélyen ácsingózó, gonosz kislányt. Annak a kislánynak volt a barátnője, akibe ő fülig beleszeretett.

– Hé, te kis nyámnyila mulya fattya! Mi van betojtál?! Hová sietsz, vár az anyucikád?!

Nem akarta meghallani fülét, és lelkét sértő ádáz, és könyörtelen hangokat, mert neki most a legfontosabb küldetést kellett teljesítenie, ami szánalmas életénél sokkal többet jelent: célba juttatni a levelet, amit személyesen a Télapónak írt, amiben kifejti, hogy ajándékok helyet szeretné, ha soha többet nem bántanák osztálytársai, és ha a szülei sem veszekednének, szitkozódnának egymással, és helyre állhatna végre a családi béke. Még arra is hajlandó lett volna, ha zsebpénzét adja a Télapónak fizetség gyanánt, hogy mindenképpen tegyen végre rendet a felnőttek hisztizős, sokszor érthetetlen, és összezavarodott világában.

Annyira jó lett volna, ha született volna egy nővére, vagy bátya. Most akkor valószínűleg más lenne az élet. A testvére lenne a legjobb barátja. Ő lenne a példaképe, akire mindig felnézhet, és akire a szülei nélkül is mindenben számíthat. Talán segített volna neki szembeszállni a gonoszokkal, akik megkeserítették állandó jelleggel az életét, és akik miatt autó elé ugrott pontosan a tizenkettedik születésnapja előtt. Talán a testvére megtaníthatta volna a karate, vagy valamilyen önvédelmi sport alapfogásait, hogy megvédhesse magát, és úgy vágja földhöz a legnagyobb, szemétkedő gyereket az osztályban, akár egy elefántot szokás leteríteni. Talán még sohasem érezte annyira szánalmasan kiszolgáltatottnak, védtelen sebezhetőnek magát, mint éppen most.

Alig tíz percébe telt, mire hatalmasakat lépkedve a hóbuckák között fölfedezte egyik kedvenc tűzpirosszínben pompázó postaládát, amit egy fekete kovácsoltvas holló címere díszített. Eszébe jutott Hunyadi Mátyás és a Corvina-kódexek, melyekről egyszer egy könyvtár látogatás alkalmával hallott. Nagyon tetszett neki a díszes iniciálék, és a kisebb műremekszerű festmények sorozata, mellyel díszítették a kódexeket. Szívesen lett volna ő is kódexeket illusztráló szerzetes, aki egész nap üldögél a kolostorban, és minden idejét arra áldozza, hogy valami nagyszerű , páratlan kulturális szépséget hagyhasson a feledékeny történelemre. Talán egyszer majd nyolcvan évvel később az ő csontvázát is kiássák mindenre kész, kíváncsi, tudós szakemberek, és megállapítják, hogy hogyan élt, milyen nehézségekkel szállt szembe lovagias, halált megvető bátorsággal.

Elért a postaládához, és kicsiny, pufók, hurka kezecskéivel megpróbálta óvatosan becsúsztatni a tartalmas levelet a postaláda szűkös nyílásába, melybe szinte alig fért valami. Nehezen ment, mert rájött, hogy ez volt a legvastagabb, vaskos levél, melyet valaha is írt, de azért óvatosan becsúsztatta a levelet a nyíláson át, és amikor koppanó hangot hallott megnyugodott, hogy küldetését teljesítette.

A hónapok gyorsabban repültek, akárcsak az emberi érzelmek. Eljött a karácsony, és szenteste, amikor úgy nem tudott a család a vacsoraasztalhoz ülni együtt, hogy valami szánalmasan bagatell, vagy kicsinyesen abszurd, tányértörős veszekedés ne döntötte porba, a már amúgy is megtépázott gyertyafényes vacsora sivár, és örömtelen hangulatát.

A kisfiú reménykedett, és még mindig önmagának is hazudott, hogy a Télapó igenis akár pár percen, vagy órán belül, de mindenképp csodát fog tenni: szülei végre kibékülnek, és szent lesz a béke, és öröm. Végre együtt fognak örülni a tudatnak, hogy itt lehetnek egymásnak. Azonban, ahogy a percek, és órák teltek rádöbbent, hogy valami nincs rendben. Valami nagy zűr támadhatott az Északi-sarkon, vagy elromlott, és meghibásodott a Télapó szánja. Esetleg valamelyik rénszarvas lett rosszul, akit az utolsó pillanatban már nem tudtak helyettesíteni, és ezért késik az ő kívánsága is.

Amikor később az ünnepi vacsora után kiosztásra kerültek az ajándékok, és az irodalmi mesekönyvek, a félős kisfiú még mindig a bejárati ajtó felé tekintgetett félve, félszegen, mint aki még mindig vár, várakozik valakire, egy megértő, jóságos bölcsre, aki segíteni fog megoldani a problémákat, melyek talán az egész emberiséget közösen érinthetik!             

ILYEN AZ ÉLET

Néhány napja érdekes apróhirdetés jelent meg az online álláskereső portál felületén: ,,Ügyes kézű titkárnő kerestetik azonnali munkába állásra! Konzumszolgáltatások előnyt élveznek. Középiskolai végzettség sem akadály.”

Kora reggel fél hatkor egy csinos, igényesen megjelenésű, és öltözködésre roppant figyelő, ifjú, harmincas hölgy lépett ki az Astoriához közeli kis utcácskából, és végig sétált az éppen kelni készülő nap késhegynyi sugarain lépkedve a Rákóczi úton. Nem sokkal később már a belvárosban lépkedett, és mivel közel volt a Deák Ferenc-tér hamarabb ott volt leendő munkahelyén, mint azok, akiknek jóformán át kellett vergődniük az egész városon a kora reggeli órákban.

Hatalmas, üvegépülethez ért, és szándékosan a recepcióhoz ment, ahol szinte érezhető volt, hogy a két tohonya, lustálkodásra hajlamos, két méter magas, gorillaszabású biztonsági őrök szinte nyál csorgatva élvezik a hosszú, karcsú, formás lábacskák látványát, és főként a kellemesen domborodó női idomokat, melyeket lelki szemeikkel voltak hivatva elképzelni. Minél egzotikusabb volt egy-egy idillikus látomás annál inkább kedvükre megnyalták nagy bikahúsos szájukat.

– Jó reggelt kívánok! Az álláshirdetésre jöttem! – közölte az ifjú hölgy.

– A harmadik emeleten a folyosó végén jobbra! – adott unalmas felvilágosítást az ücsörgő őr, míg a másik kettőnek csupán annyira telt, hogy bamba idiótasággal megvillantsanak arcukon egy-egy kéjes mosolyt.

– Köszönöm szépen! – fogta magát, és röpke gazellaszökkenéssel máris fellépkedett a lépcsőn, mert valami miatt úgy érezhette, hogy ebben a helyzetben kiváltságszámba menne, ha egyszerűen a liftet használhatná.

Hármat kopogott, csupán a szokás kedvéért, és a biztonságért, hogy biztosan meghallják majd azok, akik esetleg túlságosan elfoglaltak hozzá, hogy az ajtóra figyeljenek. Bár ez elég valószínűtlennek hatott, elvégre állásinterjúra érkeztek ide a legtöbben.

Hármat kopogott, és mikor meghallotta, hogy szabad a bejárás egy patyolatfehér, nagyobb méretű helységet látott elsőre, melyben egy hatalmas téglalap hosszúságú asztal volt, és legalább kilenc vizslató tekintet jobbára persze mind férfiak, akik szinte már mindig élvezettel veselkedtek neki, hogy milyen új jelentkezők között kell majd szelektálniuk, vagy válogatniuk.

Az igazgató volt a legérdekesebb. Szintén harmincas, fiatalos, sportos fiatalember benyomását keltette, és látszólag ő volt a teremben az egyetlen ember, aki kedvért játszhatott, vagy nyomkodhatta méregdrága okos telefonját, mert a kutyát nem érdekelte, hogy éppen mivel is foglalkozik.

– Jó reggelt kívánok mindenkinek! – köszönt annyira kihúzva magát, mint akit szabályosan megfeszít a lázas igyekezet, mert mindenképpen szeretne jó benyomást kelteni, és mert szüksége van erre a munkára, hogy végre kijelenthesse elért valamit ebben a szánalmas életben, és talán rendeződnek majd a körülményei.

– Üdvözöljük! – harsogták mindannyian egyszerre kórusban, és hála a visszhangos terem Pazar akusztikájának egészen biztosan a földszinten is hallhatta az a három biztonsági őr, akik birkaként kedvükre legeltethették szemeiket, vagy hallgatództak.

Egy fiatal HR-es hölgy azonnal lapozgatni kezdett, és megpróbált úgy fontosnak, és hivatalosnak látszani, hogy ha kellett, ha nem szinte élvezettel rágcsálta a szemüvege szárát, mintha ő egy valóban fontos ember volna.

– Úgy látom, hogy öt és fél évig volt a tanári pályán! Megkérdezhetem, hogy milyen okból jött el? – egyszerű, logikus kérdésnek hangzott nemde, mégis a fiatal hölgy kortyokban nyelte a magabiztosságát veszélyeztető kisebbfajta félelme gombócait a torkán.

– Szerettem volna kipróbálni magamat más szakterületeken is. Bár nagyon szeretek tanítani, és élvezem a gyerekekkel együtt töltött közös foglalkozásokat úgy éreztem muszáj volt váltanom! – erre főként a két barátnőnek tűnő hölgy mintha máris sugdolózásba ment volna át miközben kedvükre mosolyogtak, és viccelődtek. Ránézésre úgy nézett ki az egész, mintha pont az ifjú hölgyet tették volna meg alattomos, és gyilkos tréfáik céltáblájának.

– Miben tudna hozzájárulni adott cégcsoportunk fejlődéséhez? – jött egy újabb kérdés egy másodperc leforgása alatt. Az ifjú hölgy most úgy érezte magát, mint akit csapdába zártak. Bár talpraesett, makacs, és határozott volt világéletében, és egyetlen vizsga, vagy szigorlat nem volt, hogy ne négyesnél rosszabb jegyet kapott volna – mégis, a két HR-es hölgy érezte, még jócskán problémákat okozhat, ha nem gondolja át alaposan, hogy mit mondhat, és mi az, amiről hallgatnia kell.

– Gyorsan tanulok. Remek a problémamegoldó képességem, és szeretnék egy kreatív, ötletelő csapat hasznos tagjává válni. – azt érezte, hogy minden olcsó szava úgy jön az ajkaira, mintha hazugság volna. Rögtön elfogta a hányinger önmagával szemben. Mintha saját magát csalta volna meg, árulta volna el.

– Úgy látjuk, hogy maga túlképzett erre az állásra, és mivel ez a munkakör különösebb kvalifikációt, vagy végzettséget nem igényel egyelőre maradjunk annyiban, hogy pár napon belül majd értesítjük. – zárta le a rövidre szabott beszélgetést kivételesen a másik HR-es hölgyeményt, míg a többi férfi munkatárs olyan csöndben szemlélődött, vagy próbált hivatalosnak látszani, hogy egyetlen szikra érzelmet sem lehetett észrevenni az arcukon.

– Köszönöm a lehetőséget! A Viszont látásra! – búcsúzott az ifjú hölgy, és amilyen gyorsan csak lehet máris becsukta maga után az ajtót, ahol már egy újabb állásinterjúra érkező, szintén fiatal, és szintén igényes megjelenésű hölgy várta, hogy behívják.

A fiatal hölgy kiviharzott a női mosdóba, és szembe fordulva a tükörrel előbb farkasszemet nézett elszánt, bosszúszomjas akarattal saját, önző tükörképével, majd amikor megemésztette a történteket szembe köpte saját magát.

– Ez is a te hibád! Miért kell neked mindig kimérten, komolyan viselkedned? Lehet, hogy az egyszerűbb, laza, lezser embereket kedvelik! Átkozott egy hely, annyi biztos! Az igazgató úr még csak fel sem nézett okos telefonjából. – miközben hangosan merengett a bezárt ajtajú mellékhelyiségben keservesen sírva fakadt saját kisebbfajta szerencsétlenségén. Már vagy milliószor lejátszotta a fejében az apja hangját, miszerint ha még egy nyomorult állást sem sikerül kiharcolnia, akkor tényleg egy senkiházi a saját lánya.

– Édes lányom! Tudod olyan ez, mint a szerencsejáték! Nem lehet mindenkiből máris és azonnal győztes! A veszteseknek is meg kell tanulniuk a zimankós élet körmönfont praktikáit. – hallotta az anyját is, aki születése után már nem ment vissza eredeti munkahelyére, hanem otthon háztartásbelivé vált, ezzel mintegy meghazudtolta az önálló, független kereső nőkről szónoklók hipotézisét.

Legalább öt teljes órába telt a reggeli nyolc óra harmincas állásinterjútól egészen délután egy óráig mire az ifjú hölgy rendesen kisírta magát, és megpróbálta úgy vigasztalni önmagát, hogy ez egyedül azok hibája, akik nem akarták meghallgatni őt. Akik homokba dugták a fejüket, mert egyszerűbb képességű emberekkel is tökéletesen betölthették az adott állást. Mégis jó lett volna már álláshoz jutnia, mert szülei már mindent jó előre megterveztek helyette; az esküvőtől kezdve egészen a gyerekvállalás pontos idejéig, és ebből lett végleg elege.

Alig három év múlva koszorúér elzáródás miatt elvesztette az apját, és az anyja úgy viselkedett, mint akit valósággal megszállt a tisztaság utáni makulátlan mánia. Előbb a bútorokat, majd az ágyat, később már a teljes szobákat is átfestette, új bútorokat vett, és új fürdőszobát csináltatott – persze a lánya pénzén -, mert meggyőződésévé vált, hogy elhunyt férje szelleme mintha egész nap az otthonukban kísértett volna, és az anyukának ezért nem lehet békéje, és nyugta.

Az ifjú hölgy természetesen mindenben támogatta korosodó anyját, de ugyanakkor érezte, és tudta, hogy nem szabadna teljesen eltemetnie magát egy vidéki kisvárosban, ahová a madár sem jár, mert alig pár év múlva bánni fogja, hogy nem tett semmiféle kezdeményező, határozott lépést azért, hogy megvalósíthassa távlati elképzeléseit.

Valamivel délután egy óra után szeretett volna kijönni a női mosdóból, ahova szándékosan bezárkózott, hogy kiadósan átgondolhasson magában mindent. Ahogy megfogta a kilincset, az a kezében maradt, és már bár vissza lehetett tenni a helyére nem lehetett a bezárt ajtóval semmit sem kezdeni. Mivel a vécé is visszhangokat adott ezért hangosan kiabálni kezdett hátha meghallja majd valaki.

– Segítség! Hall engem bárki is! – megint jó másfél órájába telt, mire az egyik karbantartó, idősebb úr meghallotta, hogy valami baj van, és azonnal a segítségére sietett.

– Mi a baj kis asszonyka? – kérdezte szerszámait letéve a karbantartó. 

– Jó napot! Elnézést, de úgy tűnik bezártam magam, és nem tudok kijutni! Lenne szíves kiszabadítani! – ideges, rémült hangjában megkönnyebbülés érződött, hogy végre valaki rátalált. Bárcsak a szerelemben is ennyire szerencsés volna, de mindig szeretett válogatni.

Az idős karbantartó megfogott egy éles fémtárgyat, és mintha csak egy konzervdobozt bontana fel percek alatt kinyitotta a zár mechanikáját anélkül, hogy kárt tett volna az óramű pontosságú szerkezetben.

– Tessék parancsolni kérem! Már meg is vagyunk! – nyitotta szélesre Szezám kapuját az öreg. Az ifjú hölgy ennek annyira megörült, hogy párszor a levegőbe szökkent, és hatalmas, cuppanós puszit nyomott az öreg enyhén pirospozsgás, most jócskán meglepett arcára.

– Jaj, annyira köszönöm! Az életemet mentette meg! – összeszedte holmiját és már távozott is gyorsan, hogy az egyik buszt elérje.

Pár nap múlva küldtek neki egy emailt melyben egy másik állással kapcsolatosan tájékoztatták. Az állás szinte rendkívül könnyűnek volt mondható. Reklám, és promóciós anyagok összeállítása, és szortírozása lenne a feladata, és ha van állandó internet hozzáférése, akkor elég annyi, hogy a hónap vége felé mindig elküldi az aktuális cégek kapcsolati címeire az összeszerkesztett anyagokat, és amint a cégek megkapják a reklámanyagokat máris utalják a bankszámlájára a pénzt.

Ez remekül hangzott, és az ifjú hölgy rájött arra, hogy tényleg lehet valami az Office otthonról dolgozó munkakörben. Itt szabadon beoszthatta az idejét. Nem volt szüksége rá, hogy tömegközlekedést vegyen igénybe, ha el akar jutni a munkahelyére, és rendesen, és azonnal fizettek is, ha mindent rendben találtak. Egy-két hónap kellett mire belejött, és elkezdte tudatosan megszervezni, és felépíteni szinte a semmiből online karrierjét.

Később egy online társkeresőn megismerkedett több férfival is, és bár eleinte ódzkodott az egésztől elhatározta, hogy egy-egy ismerkedős est keretében igenis randizni fog. Így találkozott későbbi párjával, akivel szándékosan megbeszélték, hogy nem házasodnak össze, de hogy a szülők végre megnyugodhassanak, és helyreállhasson a családi béke vesznek jegygyűrűt, és legfeljebb majd felváltva akkor viselik, ha látogatóba mennek.

Nemsokára két gyönyörű, imádni való, szőke tincsű, virgonc kis hercegnő lépett a fiatal hölgy életébe, aki még életében nem volt ennyire boldog, és kiegyensúlyozott. Mintha kibékült volna önmagával, és megértette volna a létezés törvényeit, és azt, hogy nem árt, ha néha követi a szív szavát.      

TÖRTÉNJEN BÁRMI


Mint, amikor egy emberi arc szeszélyes, párbaj-hívó, galád sérelmet szenved, mert turha-köpetet kénytelen felelősen megtűrve elviselni – úgy kellene az emberségbe s morálba is belevésni, dobbanó szívekig hatolón valami lényeglátó fontosat. Megvizsgálni, megfigyelni hogyan is szivárog már a benső személyiségben az új szerethető, ismeretlen szeretet elfogadás-anyaga, mint a különbéke egyik, lehetséges alternatívája.

Beépül titokban, némi fondorlattal fűszerezve mindennapi életünk méla kálváriáját kiszabva. Az őszinte megismerésből lehet-e bizonyítékokat vagy DNS-mintákat venni?! Grimasz-arcok torz-romantikájából vajon észre lehet-e venni a fertőzött idegesség tudatát, mely szinte tudatosan arrafelé törekszik, hogy mindenképp különbözzön?

Monoton dobbanások, célozgatott lüktetések közt is jó volna már, ha történne valami ami megragadja s engedelmességre inti a becsapható morált, áll-erkölcsiséget. Ultra-ibolya röntgennel lenne szép megfigyelve észrevenni a megtalált boldogság mögött Kharübdiszt is bejáró Nirvána-letargia lappang.

Mennyország-mosolyokból melyek mindig másvalakinek küldözgetik bóbitás virágszirmaikat jó volna átszűrni a mélyen érző, összetett lényeglátás képességét; mely nem ítélkezik elhamarkodottan, de mindig megfontolt céltudatosság mellett elfogadja, megérti, megvigasztalja a másik önző Golgota-járását a bajokban! – Csillogó luxusélet-módokból fokozatosan ábrándítja ki önmagát a nélkülöző kultúrember, prófétás remete! A megtestesült ideáloknak manapság műmosolya s mű-plasztikáztatott praktikáik vannak!