VÁRATLAN RANDI EGY KIS HÖLGGYEL

A negyvenes éveiben járó férfinak napról-napra komoly fejtörést okozott egy kisbaba megfelelő ellátása. Legalább is, ami az ezzel járó kellőkeket, és babadolgokat illette.
Pelenka, popsikrém, törlőkendő, tápszer, cumik színes és remélhetőleg széles választéka. Kellő mennyiségű babaétel, hiszen a világért se akarta, hogy bármelyik pillanatban hisztis, egyre követelőzőbb sírás legyen a vége egy nyugodtnak aligha nevezhető délelőttnek. És akkor még ezekhez jöttek hozzá a plüssállatok tömegei, a babatakarók és egyebek.
Most mégis azért volt ennyire izgatott, mert egy fantasztikusan sugárzó, igazi bombázó hölggyel találkozott, aki ultimátumot adott neki arra vonatkozóan, ha nem lesz vele maximálisan őszinte egyfüst alatt azonnal, és haladéktalanul szakít vele.
Az étterem – ahol találkoztam –, mondani sem szükséges, hogy dúgig tömve volt olyan sznobszintú, előkelő törzsvendégekkel, akik – ki tudja miért –, valósággal máris lenézték a kissé csetlő-botló, bohókásan szerencsétlenkedő, újdonsült apukajelöltet, és grimaszokat kezdtek vágni akárhányszor az apuka rosszul csinált ezt-azt.
Volt egy teraszos rész – vélhetően az állatbarátok számára –, mert az apuka akármerre nézett mindenütt változatos négylábú kis házikedvencek szorgoskodását vélte felfedezni s bár ő nem volt éppen egy tipikus állatbarát határozottan helytelenítette, hogy az étteremekbe állatokat vigyenek magukkal az emberek.
– Legyen szíves! – szólt egy éppen arra koslató pincérnek az apuka, mire a nyurga, huszas éveiben járó srác egyáltalán figyelni volt hajlandó rá.
– Igen, tessék! Gond van?!
– Hozna a kisbaba számára egy gyerekszéket, lenne szíves! – kérte.
– Majd megnézem, hogy mit tehetünk! – vetette oda félvállról, mint akinek jobb dolga is van annál, minthogy bárkit is pátyolgasson.
– Köszönöm szépen! – kiáltotta utána az apuka jó hangosan, hogy mindenki érthesse a gyilkos iróniát, mely a hangjában feszült.
A gyönyörű sugárzó hölgyön kanárisárga, nyárias jellegű ruha volt, és egy tetszetős szalmakalap. Gyakorlatilag bármit felvehetett volna, mert minden úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Megjelenése egyszerre volt elegáns, és sugárzó, és angyali lényéből csak úgy áradtak most a férfi felé a pozítív energiák.
– Sziasztok! Bocsássatok meg, hogy késtem, de rettenetes egy a forgalom! – fújta egy nagy levegőt, majd amikor megpillantotta a kisbabát, mintha minden fölös feszültsége és aznapi kisebbfajta bosszúsága egy szemvillanás alatt maradéktalanul elpárolgott volna.
Az apuka azonnal udvariasan felállt, és kicsit még meg is hajtotta magát. Elvégre nagyanyja úriembernek nevelte.
– Őszintén remélem, hogy nem történt komolyabb baj?! – kérdezte kissé aggódva.
– Semmi az egész, csak egy kicsit stresszes és rohangálós napom volt, mint a hét napján szinte egyvégtében mindig! – vallotta be határozott, és őszinte hangon.
A pincér srác éppen ekkor tért vissza a gyererek számára fenntartott székkel, majd amikor hanyag módon ledobta az asztaluk mellé még rákérdezett:
– Jó lesz?!
– Igen, azt hiszem megfelelő! Köszönjük szépen! – A férfinak jócskán össze kellett szorítania csikorgó fogsorát, mert legszívesebben jócskán közölte volna véleményét a főnökséggel, ami a kiszolgálást illeti, de örült, hogy egyáltalán széket sikerült keríteni imádott kislányának.
– Micsoda alakok vannak! – jegyezte meg fogai közt szűrve a szót az álomszép hölgy.
– Hát sajnos ez előfordul…
A kisbaba bájosan, érdeklődően szemlélni kezdte a gyönyörű, titokzatos nénit, aki mellette ült, és mosolygott rá.
– Szia! Annyira drága, és nagyon arany ez a baba! – gügyögött hozzá, aztán egyszer csak váratlan módon a kislány valamiért fülsüketítő ricsajjal kiáltó hangokat kezdett hallatni, ami a legtöbb törzsvendéget rendkívüli mértékben zavarta. Máris rosszaló, és marcona tekintettel néztek az asztaluk irányába.
– Azt hiszem talán mégiscsak jobban járunk, ha kicsit kiveszem a székből! – döntötte el. – Akkor esetleg esélyünk van rá, hogy hamar megnyugszik.
– Csinálhatom én! Annyira szeretném, kérlek… - valósággal érződött a gyönyörű hölgy egész mozzanataiból, hogy szinte már alig várja, hogy ölbe vehesse a tüneményes, kis csöppséget, így a férfi bólintott, és a hölgy sugárzóan, és gyöngéden emelte ki a kis gyerekszékből a most kíváncsian szemlélődő, pöttöm kislányt.
– Hát szia kis hercegnőm! Hogy érzed magad? Ugye kicsit megfeledkeztünk rólad? De most már minden rendben lesz, majd meglátod! – magához ölelte, mint egy igazi anyuka és simogatni kezdte a kis hátát, mert valamelyik csecsemőgondozással foglalkozó honlapon azt olvasta, hogy elviekben segíteni szokott a kisbabák nyugodt, és kiegyensúlyozott közérzetének fenntartását.
A kisbaba észre se vette aprócska hurka lábaival véletlenül sikeresen feldöntötte az egyik szénsavas vizespoharat, és sajnos egyenesen a gyönyörű nő elegáns, és méregdrága ruhájára döntötte.
– Enyje Sophie! Hát szabad ilyet?! – kérdezte kisebbfajta bosszúsággal az apuka, de valójában annyira imádta a kislányt, hogy a baba bármikor az ujja köré tudta volna csavarni őt.
– Hagyd csak! Semmi baj! Annyira eleven, és huncut! Egyszerűen imádom! – A gyönyörű csinos nő mintha tökéletesen megfeledkezett volna a szürke, és kedvetlen hétköznapok minden stresszétől, és súlyától. Valósággal egyre felszabadultabb, és életvidámabb lett, ahogy foglalkozott a babával. Egy másik fiatal pincér rögvest felbukkant egy hófehér törlőkendővel, és segítőkészen máris letörölte asztalukat.
– Köszönjük szépen, de igazán nem szükséges… - szabadkoztak egyszerre.
– Nem tesz semmit drága hölgyem! Azért vagyunk, hogy segítsünk! – Ez a fiatal, energikus pincérsrác sokkalta kedvesebbnek, és megértőbbnek tűnt, mint jó fél órával a másik társa.
– Hapci! – A kislány váratlanul egy akkorát tüsszentett, hogy most az apuka tányérja ment tele a kislány orrocskájából masszívan szivárgó hófehér, takonyszerű váladékkal. Az apuka azonnal elővett egy nedves popsitörlőt és máris odanyújtotta a gyönyörű nőnek, aki ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen:
– Fantasztikus ez a kislány! Annyira édes! – lelkendezett. – Persze ha nem számítjuk bele ezt a kis balesetet, ami bárkivel előfordulhat.
– Hát az már biztos, de ahogy látom te vérprofin szakértője vagy a témának! Elismerésem!
A kislány még csak most jött bele a dolgokba, mert néhány perccel a kiadós orrfújást követően tépőzáras pelenkája mélyéről tartós nedvesség, és kellemetlen, szúrós szagok kezdtek előszivárogni. Az ember – márha kellő tapasztalattal rendelkezik –, bizony könnyedén kiszúrhatta, hogy a kisbaba pelusa valami miatt eresztett, és eláztatta a kislány popsiját és derekának egy jelentős részét is. Ráadásul a csinos, gyönyörű hölgy méregdrága, sárga ruháján is egyre baljóslatúbb, barnasznű foltok kezdtek megjelenni.
– Baaaaa! – kurjantott a levegőbe Sophie, mintha csak valami nagyon is mulatságos, és közkedvelt dolgot mondott volna, az apuka legnagyobb megrökönyödésére.
– Basszus Sophie! Jaj! – emelte az égre a tekintetét, hátha valami isten jel, majd megmenti a tartós szégyenérzettől, azonban semmi ilyesmi nem történt.
– Ugyan már! Nem akkora tragédia! – felelte sugárzó mosoly kísértében a gyönyörű hölgy, és máris megpróbálta letisztogatni – igaz –, sikertelenül a kellemetlen foltokat.
– Én nem is tudom, hogy mit is mondhatnék erre?! – szabadkozott az apuka, és valósággal máris majd elsüllyedt szégyenében, ami épp az imént történt. – Esküszöm mindenre, ami szent, hogy veszek neked egy új ruhát!
– Ugyan! Nincs semmi gond! Egyszerűn imádom ezt a babát! – puppanós puszikat kezdett mind a két pirospozsgás arcocskájára adni, amitől a kislány röcögösen nevetgélni kezdett. Látszott rajta, hogy ő is legalább annyira élvezi ezt az egészet, akárcsak a gyönyörű nő.
– Még szerencse, hogy igyekeztem gondolni mindenre! – az apuka már vette is elő a gondosan megpakolt sporttáska mélyéről a pelenkázáshoz szükséges kellékeket, azt azonban kihagyta a számításból, hogy egy étterem mellékhelyisége talán nem éppen a legalkalmasabb hely egy kisbaba tisztába rakásához.
– Hagyd csak! Mindjárt tisztába teszem! – Azzal a gyönyörű hölgy már fel is pattant a helyéről; fogta a pelekát, és opositörlőket, és a babával együtt elsietett a női mellékhelyiségbe, ahol alig tíz perc alatt máris tisztába tette. Mikor a kisbabával visszatért az asztalhoz a kislány megint olyan patyolattisztaságnak örvendett, mint amikor elindultak az apjával hazulról.
– Meg is jöttünk! Sophie valóságos úrihölgy! Engedelmesen hagyta, hogy bepelenkázzam! – közölte a hölgy, majd óvatosan ölbe véve maga is helyet foglalt az asztalnál.
– Ó, hát… ennek igazán örülök… - Az apuka nem is tagadhatta volna, hogy valósággal lenyűgözte, és meg is babonázta az álomszép nőből áradó, sugárzó kedvesség és közvetlenség. Az igazat megvallva már nem is tudta, hogy hány első randin volt túl, hiszen amikor közölte hogy kisbabája is van a legtöbb randizós hölgy furcsán nézett rá, mintha egy marslakó lett volna, aki a XXI. században gyerekvállalásra adja a fejét.
– A randi applikáción nem is említetted, hogy kisbabád van! – csodálkozott a hölgy, amikor beszélgetni kezdtek.
– Igen… szóval… ne haragudj, amiért nem szóltam, de sajnos sok rossz tapasztalatom volt az eddigi ismerkedéseim során… - vallotta be az igazat, amitől a hölgy szemében máris pluszpontokat szerzett.
– Semmi baj! Szerintem a bizalomhoz elengedhetetlen az őszinteség, mégha ez – sok esetben –, kissé bonyolult és nem mindig közelíti meg az adott valóságot.
– Igen, abszolút! – helyeselt a férfi.
– Tudod… az igazság az, hogy elsőre én sem akartam eljönni, mert… szóval… fenntartásaim voltak… de most hogy végre megismertem a körülményeket, ha szabad ezt mondanom kellemesen csalódtam! – a hölgy érezte, hogy lábujjától a feje búbjáig teljesen elpirul, és bizseregni kezd valahányszor csak a férfi azzal a kisfiús, kicsit szomorkás tekintetével ránézett.
– Ö… ennek őszintén örülök… - hebegte megszeppenten a férfi, miközben a kisbaba megint dobálózni kezdett egy kenyérhéjjal, melynek elunhatta az egykedvű rágcsálását.
– Tudod azelőtt eléggé lázadó típus voltam, és sokszor csináltam nagy baromságokat… - A hölgy mintha egyedül csak ennek a férfinak lett volna képes megnyílni. Valósággal átható pillantásokat küldött feléje, és vágyott rá, hogy az őszinte érzelmekben megkapaszkodhasson. – Csak tudod később jöttem rá, hogy bizony voltak sajnos bőven az életemben, akik kiadósan kihasználtak, mert képtelen voltam tudomást venni az ún. intő jelekről. – volt valami megfontolt, komoly hangjában, ami önkéntelenül is elgondolkoztatta a férfit, mert a hölgy valósággal máris visszakérdezett, amint mondandóját befejezte:
– Most megijesztettelek, nem igaz?!
– Ö… hát… mélyen elgondolkoztató volt, amit hallottam… - válaszolta.
– Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy továbbra is ismerkedhetünk, és randizhatunk, vagy mindenki menjen a maga dolgára?!
– Szó sincs róla! Egyáltalán nem erre gondoltam! – igyekezett helyesbíteni. – Szerintem fontos, hogy az ember megpróbáljon tanulni a hibáiból, és fejlődni általuk, mégis ez a mai világban különösen… nehéz!
– Látod! Szerintem annyira jó, hogy máris közös hullámhosszra kerültünk! Igaz Sophie? – fordult oda jóváhagyást kérve a kisbabához, aki kedvére nevetett és kíváncsian figyelte a számára bonyolult felnőttek dialógusát.
– Szerinted randizhatok az apukáddal?! – kérdezte a kislányt, mire úgy tűnt a kislány komolyan kezd figyelni, és mintha aprókat biccentett is volna. – Hogy te mennnyire imádnivaló vagy!
– Az már egészen biztos, hogy bárkit képes az ujjai köré csavarni! – jegyezte meg az apuka.
– Mit szólnál egy második randihoz is? – kérdezte flörtölve, huncut mosollyal szája szegletében a nő.
– Az nagyon jól hangzana… Miért is ne?!
– Akkor ezt megbeszéltük! Annyira szeretném hinni, hogy ez a kapcsolat más lesz, mint az előzőek, mert tudod borzasztóan érzékeny és sebezhető vagyok, aki már sokat csalódott az életben, és kicsit talán még le is mondtam a szerelemről…
– Ha adsz nekem és kisbabámnak egy esélyt azt gondolom, hogy nagyon jól megleszünk így hármasban! – kinyújtotta bizalmasan, és megértően a kezét, és hagyta, hogy a hölgy megszorítsa.
– Tudod már azt képzeltem, hogy a mostani modern korból tökéletesen kihaltak a romantikus lovagok, de ezúttal is kellemes meglepetés ért!
Aznap délelőtt sokat beszélgettek szinte mindenről, ami csak az eszükbe jutott, és arra is nagyon ügyeltek, hogy mindenképp nevetessék meg egymást jó sok humorral. A kisbaba el-elbóbiskolt, majd elszundított, de mintha félig becsukott szemecskéin át nagyon is jól tudhatta volna, hogy a két felnőtt mit gondol, vagy mondd el bizalmas suttogással egymásnak.

A HOMOKÓRA MINDEN ESETBEN VISSZASZÁMLÁL

Mai éji órán merengve,
a vak, bizonytalan ösztön
szárnyait keresve felszálltam
emlékeim hullámvasútjára;
keringtem körbe-körbe
egykedvű spirálisan,
miközben csikorgó,
elmulasztott szétszórt sóhajok
közt félúton örök-neveket
kerestem, kik egykoron
még mellettem voltak.

A némán maradt,
örök eldöntendő
kérdésekre sosem jött válasz:
ki kit választ
az üvegszilánk-szerelmek
kicsinyes skálázatán,
s hogy vajon piros
vagy épp feketepontot
érhet-e egy-egy meghitt,
beteljesültnek
becézett flört-pillanat?!

Valahol titkon tán
már agyamban is
veszettül dobol
egy figyelmeztető csengőhang:
,,Ébredj a valóra,
mert – meglehet -,
másnap már kereshetsz
magadnak más elszánt,
félkegyelmű ismerős-barátokat,
kik még sírodig sem kísérnek!”

– Jó volna néminemű biztató,
megvigasztaló biztatás
a hosszú utazások előtt,
melyekre főként akkor
készülök, ha a kétséges
varázsszavak,
vagy széptevések is éppen
úgy megvezetve kisemmiznek,
akárcsak a jólcsengő ígéretek.

Tán jobb lett volna mindent
az álmok homokórájába
zárni bilincsesen,
mert az idő érvényesen
– el sem hiszem -,
visszaszámlál, visszapereg.

Az egyhangúság tudatos
ritmusába még hangzatos
jótéteményeket préselnek
félúton bele;
mert akárcsak egy-egy ócska,
váratlan hurrikán-vihar
előbb-utóbb fejem kelett
is kopogtat immár
a visszafordíthatatlan,
csontropogtató öregség,
ami – kár is tagadni -,
egyfajta társadalmilag
még nem kimondott
hasznavehetetlenség,
amikor az emberre még
a kutya se kíváncsi.

Kicsinyes manipulációkben
megfogant torz-tekintetű
Világ csikorgó daccal,
lehajtott fejjel inkább
lelkemben maradok
szabad akarat,
ha másként már nem lehet!

TÖBB MINT EGY BALATONI MELÓ

– Jó volna édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! - Ehhez hasonló kijelentések, furkálodó megjgyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján.
A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés, és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen.
– Tudod kicsim! apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az aggódó anyuka, aki viszont kihagyta a számításból, hogy Marcit nem csupán gonoszkodó gimis osztálytársai közül alázták meg egyre többen, de sajnos még a saját öregje is, amit viszont ki nem állhatott, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ingatag lábakon álló, törekény önbizalmából végül egy rakás hamu maradt.
– Anyu… szeretnék lemenni kicsit a Balatonra… - kérte meg anyját egyik nap estefelé.
– Persze! Elvégre nyár van! Legalább fürdesz egy kicsit, és jól érezed magad, amíg nincsen suli! – vélekedett beleegyezőleg az anyuka. Ám Marci valójában arra gondolt, hogy beláll a Balaton partján valamelyik zsír, és fáradt étolajszagú büfébe halas flekkeneket, és sültkrumplit sütni csakhogy bármilyen uton-módon kivívhassa végre apja egyre nehezebben megszerezhető bizalmát és elismerését. Igaz így tizenhat évesen még mindig nem hallhatta tőle a slágerszöveget, amit azért nem ártana minden kapasznak hallania egy nap legalább három-négy alkalommal is: ,,Nagyon büszke vagyok rád édes fiacskám!”
– Akkor apuval majd lemegyünk egy kicsit nyaralni! – vélekedett az anyuka, de Marci azonnal leintette.
– Anyu nem vakációra gondoltam, hanem arra, hogy pénzt keresnék… - végre kimondta, ami feszítette már egy ideje dobogó szívét.
– Ó… én nem is tudtam… Nahát… - lepődött meg jólesően az anyuka. – De kicsim tényleg nem muszáj, ha nem akarod! Apád tudod csak beszél össze-vissza a levegőbe mindent!
– Nem is azért mondtam! – jelentette ki Marci, és érezni lehetett enyhén remegő hangján az egyre nagyobb határozottságot, és eltökéltséget.
Még azon a héten egy szerdai nap reggelén az anyuka megkérte az apát, hogy vigye le a Balcsira a fiúkat, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson, amit viszont az apuka kissé nehezményezett:
– Hát persze! Csak a diszkó, a bulizgatás, meg a lustálkodás egész álló nap. Mintha az élet egyedül csak ebből az egy dologból állna! – dühösen, feszültséggel az égre emelte a tekintetét, mintha csak a felhőktől várta volna el a tanácsot, vagy utmutatást, hogy mihez is kezdjen próblémás serdülő fiával.
Betették egy nagyméretű sporttáskába Marci ruháit, és minden szükséges holmiját, majd az apa leautózott vele az M7-esen a Balcsira, mert – mint később hamar kiderült –, volt egy buszsofőr ismerőse, aki jött neki egy szívességgel, és nála ellakhatott a fia is, hiszen hely volt bőven egy tágas családi házban.
– Aztán ne keveredj semmi bajba édes fiam! – rázott kezet az apuka kamasz fiával. – Csajozni csak óvszerrel, és max egy-két sör engedélyezett, de ez a minimum! Jusson eszedbe! – figyelmeztette atyai intelmekkel, majd visszaszállt a Szuzukiba, gázt adott és sietősen elhajtott, mintha már szégyellte volna az összes többi unalomig ismerős szöveget eldarálni.
Marci tehát ottmaradt a Balaton partján az apja buszos kollegája családi házában, ahol szeretettel fogadták, és apja kollegája még aznap levitte a tó partján lévő büféhez ahol diákmunkára alkalmilag fel is vették, szerénykedő, kezdő fizetéssel.
– Aztán dolgoztál-e valaha te kölyök?! – kérdezte tőle a büfé tulaja, egy pocakos, harcsabajszos, pirospozsgás ember, aki legalább háromszázkilót egészen biztosan nyomott, mert szerethette a bendőméretű hasát.
– Igen a nagymamámmal takarítottunk egy multinacionális vállalatnál… - hadarta el a reklámszöveget, mert ez mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondta volna, hogy egész nyáron kötelező olvasmányokat olvasott, gitározott, vagy szabadverseket írt, és számítógépes játékokkal zsonglőrködött.
– Hát… az is valami… - vakargatta meg kopaszodásnak indult feje búbját a testes mangalica férfi, majd gyorsan megmutatta a büfé belsejét, és azt hogyan kell krumplit, meg halat sütni.
– Nagyon vigyázz édes fiacskám a forró olaj már okozott néhány nálam lévő srácnak harmadfokú égési sérülést is! – radálta el a szövegét, mintha titkon még büszke is lett volna rá kicsit, hogy nála igenis dolgozni kell szakadásig, és nem csupán henyélni. – Krumplit tudsz pucolni, ugye?! – nézett rá szúrós, gyanakvó vombatszemekkel.
– Azt hiszem…
– Most akkor hiszed, vagy csak tudod?! – kérdezett vissza élesen, mint aki feltétlen bizalmat, és engedelmességet követel.
– Ö… tudom… - felelte nagyon halk hangon.
– Hát akkor majd meglátjuk! Jó munkát! – annyira megrázta Marci hurkás ujjait, hogy a serdülőkorú srác valóságos csillagokat látott a szeme körül, míg a harcsabajszú mangalica megereresztett egy gyilkos mosolyt.
– Ja, nálunk illik korán jönni, mert a nap pokolian tud tűzni, és idebent a büfében van legalább negyven fok! – adott egy kikezdhetetlen jótanácsot, mielőtt távozott.
– Megértettem! – vágta rá kapásból valamivel hangosabban.
Másnap aztán Marci – koránkelő lévén –, olyan korán kelt fel, hogy még a kakasok is elfelejtettek kukorékolni, majd fogta a cuccait, és amire szüksége volt azt egy használt reklámszatyorba gyömöszölte, és gyakorlatilag kiszökött apja kollegájának tetszetős családi házából, és egyenesen a büfé felé lépkedett komotos lépésekkel.
Időközben azonban a buszos, nyugdíjas kollega is felébredt és rögtön észrevette, hogy a kamasz srácnak hűlt helye van. Az ágya ahol alud szépen be volt vetve, és látszólag még a szoba is ragyogott a tisztaságtól. ,,Most akkor mi tévő legyen?! – töprengett magában. Elvégre ha máris szól a főnökének, hogy eltűnt a fia, akkor irdatlan nagy patália lesz a vége, és akkor még az is lehet, hogy fuccs a már több évtizede tartó barátságuknak! Jobb ha egyelőre nem szól semmit! Majd csak előbb-utóbb előkerül!” – vélekedett magában, majd elindult sétálni egyet.
Időközben a nap olyan hirtelen, és hamar jött fel, hogy pokoli, szaunaszerű hőség telepedett még a vízpart melletti környezetre is, és Marci még csak most döbbent rá arra az alapigazságra, hogy talán nem is volt annyira jó ötlet elvállalnia ezt a kisebbfajta nyári diákmunkát.
Időközben a büfétulajdonos is megérkezett négykerék meghajtású, terepjárótípusú kocsijával.
– Szevasz kölyök! Látom korán érkeztél! Ez máris egy pirospontot ér! A fizetésnél majd elszámolunk! – azzal már nyitotta is ki a büfé betámasztott ajtaján fityegő, tetszetős aranyszínű lakatot, és húzta fel a biztonsági rostélyt, ami a betörőket, és toljavokat volt hivatva némileg távoltartani.
– Van bent egy ventilátor is, ha nem bírnád a strapát, meg a gyűrődést! Nem szégyen, ha bekapcsolód, de azért ne menjen egész álló nap, ha egy mód van rá, mert a villanyszálma is horribilis összeg tud ám lenni! – Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire céloz a tulajdonos, de mint minden üzletember arra gondolhatott, hogy a profit, és haszon jelentős része jobb ha nála landol, mintsem számlákra költse. Marci bólintott párat, és igykezett jópofát vágni az egészhez.
– Akkor jó munkát kölyök, és ha valami zűr van a mobilszámom ki van írva a büfében! – megint kezetráztak, aztán a tulajdonos már szállt is vissza terepjárójába, még a napszemüvegét is visszarakta orrára, aztán el is tűnt onnét.
Nemsokára aztán valósággal özönleni kezdtek az emberek, turisták, bámészkodók vegyesen a népszerű, alacsony árakkal kombináló kis büfé elé, ahol egy halas flekken nagyjából kilencszáz forintba került sült krumpival zakumpak.
Marci a konyhát igyekezett előkészíteni a váratlan, nagy rohamra, és megpróbált kicsit rendet csinálni a mindenütt ragacsos, lisztes masszadarabokat tartogató egérlyukszerű helyiségben, aminek szokatlanul kicsiny börtönszerű ablaka volt, így a levegő gyakorlatilag állandóan megrekedt, és szellőztetni sem igazán lehetett, mert akkor a tűzhely nem működött rendesen, ahol a krumplit, halat, és – mint később hamar kiderült –, lángost is sütöttek.
Marci alig akarta észrevenni, hogy néhány gimis barátja és osztálytársnői közül is többen mintha csak a sors szólt volna nekik egyenesen a büfét célba. Marci azt se tudta hová is süllyedhetne el tartós szégyenében. ,,Mi a francot keresnek ezek itt?! Miért kellett ezeknek éppen idejönniük?!” – tette fel magának a megkerülhetetlen kérdést.
A gimis osztálytársai közt volt egy különleges, álomszép lány aki nem nézte le, nem alázta meg, és akivel olyan jó volt együtt lenni, mert ilyen esetekben, mintha valósággal összeszikrázott volna a lelkük még felesleges szavak nélkül is. Annak idején kissé kacifántos módon ismerkedtek össze és Marci azonnal felkínálta rántotthúsos szendvicsét a lánynak, akinek leeesett a vércukra és nagyon rosszul érezte magát.
– Szevasz haver! Na? Hogy ityeg a fityeg?! – ugratták őt máris mosolyogva a gimis társai a lányok kivételével, akik sokat sejtető, flörtölő pillantásokat küldözgettek felé, mint akik égnek a vágytól, hogy Marci végre valahára szóba álljon velük.
– Sziasztok! Hogy kerültök ide?! – kérdezte meglepetten, de persze pontosan tudta, hogy osztálytársai formális kíváncsiságból lehetnek itt, mert ,,egyesek” telefonon leadhatták a titkos drótot, hogy Marci éppen itt melózik valahol. És akkor tessék! Ez történik.
– Szia Marci! Hogy vagy? Dolgozgatsz?! – incselkedett vele az álomszép lány, akinek balzsamos, finom bőrét máris lepirította nap, de nem nagyon, mert már kellemesen barnulni kezdett abban az istennői fürdőruhában, amit magán viselt.
– Ö… szia Annamari… Én… nem is tudtam, hogy te is… - alig találta a megfelelő szavakat, mire a hatfős társaság tagjaiból valósággal kibuggyant a tartós nevetés:
– Nézzétek a csókát! Hirtelen azt se tudja hogy pasi-e vagy csajszi! – röhögtek rajta, mire Marci inkább lesütötte szégyenében a szemét, és jócskán el is pirult. Az álomszép lány ellenben kiadósan igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogyha egy mód van rá, akkor ne alázzák meg Marcit.
– Gusztustalan, amit műveltek gyerekek! Ovodások vagytok, vagy kamaszok?! – szólt rájuk számonkérőn, határozottan. – Az eszem megáll, hogy vagytok képesek így viselkedni?! Marci soha az életben nem bántott benneteket, és akkor ti meg ilyen szemét genyó módon viszonyultok hozzá!
Hirtelen nagy csend támadt a társaság tagjai között. Mintha mindenki magába szállt volna egy kicsit, és nem mert volna tovább kekeckedni Annamari mérgével. Kicsivel később Marci visszatért hozzájuk, és kötelességszerűen megkérdezte, hogy ki mit szeretne enni?
– Sült krumpli és sült hal jó lesz! – felelték kórusban. A lányok közül ketten kértek még lángost. Annamari is lángost kért, de titkon kicsit el is szégyellte magát, hogy ebben a kiadós, afrikai típusú nagy melegben lángoshoz támadt kedve.
– Nagyjából tizenöt perc múlva hozom, ha az megfelel?! – kérdezett vissza Marci, amikor szakszerűen felírta egy kis cetlire a rendelést.
– Oké haver! Már alig várjuk! – kontráztak a fiúk.
Marci visszament a közel nyolcvan fokos izzasztó konyhai helyiségbe és nekifogott krumplit, halat, és lángostésztát sütni. Igyekezett rendkívül óvatosan bánni a jócskán izzó étolajjal, mert most a legkevésbé sem akarta, hogy saját ,magának okozzon harmadfokú égést. Megszervezte gondosan a munkafolyamatot, és míg sült a meghámozott krumpli, addig a halfilészeleteket is jócskán bepanírozta, majd mehetett az egész a fritőzbe. Amikor ezekkel megvolt három papírtörlőre fektette az ételt, hogy a felesleges zsíradékot felszívhassa a papír, végül következett a két jókora lángostészta kisütése. Még szerencse, hogy gyerekkorában nagymamája mindenre kitanította így pontosan úgy nyújtotta a lángostésztát, ahogy a mama mutatta neki, majd nagyon óvatosan engedte a tűzforró olajba. Alig hat-hét percen belül már a lángos is aranybarnára sült. Amikor készen volt a rendeléssel visszagalpozott a kerti asztalokhoz ahol a barátai még mindig ücsörögtek, és egymást közt beszélgettek.
– Meghoztam a kaját! – óvatosan pakolta le az asztal közelébe az ennivalót, majd a két lángost is.
– Köszönjük szépen! Igazán remekül sikeredett! – köszönte meg mindenki nevében Annamari és máris valósággal belepirult a gondolatba. A társaság tagjai szépen, lassan falatozni kezdtek. A jó hangulat szinte garantálva volt. Amikor végeztek mindannyian kitették a részüket és Marcinak még egy kis borravalót is adtak. Aztán a fiúk máris csobbantak egyet, míg a lányok közül néhány sétálni mentek. Egyedül Annamari maradt még ott gyakorlatilag zárásig az asztalnál üldögélve ahonnét vágyakozó sóhajokkal szemmel tarthatta Marcit.
Amikor Marci végzett aznapra bezárta lakattal is a büfét, majd leeresztette egy másik sráccal a vasrostélyt, ahogy a tulajdonos megkövetelte. Akkor vette észre, hogy az álomszép kamasz lány még mindig ott üldögél egyszál maga az asztalnál, és látszólag csak rá várakozik. Marci óvatosan odament hozzá:
– Szia Annamari! Hát te?! Nem mentél velük?! – kérdezte.
– Nem volt kedvem hozzá, hogy lerészegedjek! Tudod a fiúk szeretnek kérkedni, és a lányok is sok mindenre kaphatok! Én nem szeretem a részeg embereket! – jelentette ki. – Tudod nagyon büszke vagyok rád! Mostantól már te is önnálló, kereső, felnőtt ember lettél!
– Hát… nagyon köszönöm… de attól tartok ez még mindig fél siker… - felelte szomorúsággal a hangjában.
– De hát miért?! – nézett rá kérdőn, kíváncsian a csinos lány.
– Tudod jó volna kivívni apám szeretetét, de őt egyedül csak saját maga érdekli… Szerintem nem is ismeri az igazi énemet!
– Szerintem igenis szeret téged, csak nem tudja kimutatni az érzéseit!
– Lehetséges! Anyu is mindig ezt mondja! – töprengett el hangosan egy pillanatra.
– Van kedved táncolni velem…?! – szinte villámcsapásszerű volt ez a furcsa kérdés. Annamarinak muszáj volt a dolgok közepébe vágnia, mert attól félt, hogy Marci önként sosem kérne tőle randit, vagy találkozót. Ilyenkor nem árthat egy kis szükségszerű segítség.
– Ö… most? Itt?! – hebegte.
– Miért is ne! A kutya se háborgat minket! – Annamari nem volt szívbajos. Máris közelebb lépett Marcihoz átfogta a derekát, és a vállára tette az egyik kezét. – Tudsz keringőzni, vagy lassúzni?
Marci legfeljebb csak magában táncolt a 80-90-es évek amerikai slegereire, persze csak akkor, ha ősei nem voltak otthon, így fogalma sem volt, hogy mi is Annamari valódi célja.
– Semmi gáz! majd én megtanítalak! – Azzal a lány máris egyenként, óvatosan lépegetni kezdett ütemre, és hangosan számolt is, hogy Marci értse az adott táncnak a lényegét. Marcinak egyetlen fontos feladata akardt, hogy ne tapossa össze, ha nem muszáj a gyönyörű kamasz lány lábát. Alig tíz perc után egészen szépen belejöttek. Mintha egy parketten táncoltak volna egymással.
– Nagyon jól mozogsz! – most fordult elő először, hogy Annamari felnézett Marcira és egyenesen zöldes szemébe nézett, mintha keresne valamit. – Ez most olyan jó érzés! Melletted bitonságban érzem magam! – hajtotta le cofos aranyszőke haját a megilletődött fiú vállára.
Marci nem mert megszólalni. Először tört rá valami különös, furcsa érzés, mely egész bensejét bensőségesen, és zsigerileg járta át. Mintha tökéletesen kicserélték volna. Amikor végetért a tánc Annamari pipiskedve felhajolt egészen a fiú arcáig, és megcsókolta a száját. Hosszú perceknek tűntek, míg így maradtak.
Amikor a nyári szünetnek vége lett augusztus végén megkezdődött a gimi Marcit különös, vegyes tisztelettel, és megbecsüléssel fogadták maguk közé osztálytársai, míg Annamari nyíltan a karjába karolt, és mindenkinek elújságolta, hogy hivatalosan is együtt járnak.

HOMOK ÉS ORCHIDEÁK

Szerette ha spontán vagyok, és persze kellőképpen lezser és laza, ami – őszintén szólva –, meglehetősen messze állt még tőlem is, tekintettel; hajlamos voltam a tartós idegi alapon történő bepánikolásra, és egyes kényesebb szituációkban történt görcsölésekre, amik – elsősorban –, rám nézve nem tettek jó első benyomást, márha megismerkedtem bárkivel is.
Az igazi neve spanyolosan hangzott és legalább olyan barokkosan tekervényes és kellőképpen dagályos volt még kimondva is, mintha az ember egyetlen levegővétellel akarta volna Tolsztoj Háború és Béke című regényét elmondani. Később utánagondolva ez is egyfajta különös távolságtartás volt közte és a tulajdonképpeni realista valóság között.
Akkoriban még másként gondolkodtam az életemről. Úgy tervezgettem gondos alapossággal, hogy lesz barátnőm, aki talán egy szép napon menyasszonyomnak lép majd elő és legalább egy-két gyerkőcöm, akik – remélhetőleg –, nem ítélkeznek fejem felett, és ugyanakkor rajongásig imádnak, és szeretnek. Egyszer amolyan társasutazásra voltam hivatalos, melyet egy kis eldugott, isten háta mögötti kis dél-amerikai falucskában rendeztek meg, ahol a jobbára istenfélő helybéli emberek állandóan mosolyognak, és nagyon közvetlenek, és túlzottan is kedvesek tudnak lenni, főként az ide látogató kellőképp tolakodó, és kíváncsiskodó turistákkal.
A falu egyetlen ékessége a főtér volt, ahol egy kiszáradt kút árválkodott, ami – ki tudja miért –, de valamelyik zimankósabb nyári hónapban totálisan kiszáradt, így az ívó, és öntőzővizet az óceánból igyekeztek szállítani, és elpárologtatni a sókészletet, miután a tengervíz kellőképpen sós. Az asszonyok, és a fiatalabb lányok, és néhány gyerek szorgos hangyák módján agyagkorsókkal felszerelkezve egymás után katonás sorrendben meneteltek le a tökéletesen festői romantikát tartogató, félig lakatlan tengerparta, hogy kiadósan megmeríthessék agyagkoróikat, és vizet hozzanak. Én pedig jócskán szégyelltem magam, hogy már a legelső nap egyikén – amikor is elviekben szabadságomat töltöttem, és a gondtalanságot kellett volna választanom a tartós munkavégzés helyett valósággal megszállhatott valami titkos, kicsit messzianisztikus segíteni vágyás, mert egy nagymamakorú, kissé már hajlott hátú idősebb asszonyhoz rohantam, aki alig bírta megemelni, és a fejére tenni a vaskos, ormótlan és jócskán nehézkes agyagkancsót.
Rögvest kiragadtam a kezéből bárhogy is szabadkozott, és főként spanyol nyelven igyekezett értésemre adni, hogy én vendég vagyok, és egy vendégnek nem volna szabad cipekednie, amikor pihenni jött, ám én – meglehet jól neveltségem okán –, kötöttem az ebet a karóhoz, és egészen a faluig cipeltem a súlyos kancsót, majd a főtérhez közel óvatosan, hogy egy csepp értékes víz se menjen kárba letettem. Az idős asszony nem győzött hálálkodni. Tüstént a poros földre vetette magát és láb a lábamat is elkezdte volna csókolgatni, nem csupán szőrös kezeimet, ha le nem állítom, fel nem emelem a földről, és meghatottan magamhoz nem ölelem.
Ekkor bukkant fel egy bronzbarnabőrű, egzotikus, Pokahantas-szépség, aki valamelyik unokája lehetett a sok közül. Olyan korombelinek saccoltam. Sellymes, csillogó bőre, és egész karcsú alakja olyan rugalmas volt, mintha az ember testközelből megbámulhatott volna egy igazi sellőt.
Az idős nagymamakorú asszonyság azonnal sugdolózni, pusmogni kezdett vele, amiből egy mukkot sem értettem, majd a gyönyörű, fiatal nő egyenesen hozzámrohant, és azonnal magához ölelt; mogyoróbarna szemei valósággal rögvest megteltek az önzetlen hála kifejező krokodilkönnyeivel, és nem győzött hadaró, és szapora spanyolossággal köszönetet mondani, amiért vettem a fáradtságot és a két súlyos agyagkancsót egészen a faluig visszacipeltem az idős mamával.
– Gracias senor! – hálálkodott.
Udvariasan meghajoltam, és kezemmel próbáltam úgy csinálni, mint akinek semmiség az egész, és a világ legtermészetesebb dolga, ha segíthet. Az egzotikus, gyönyörű nő azonban ezzel nem érte be, mert – mint később az idegenvezetőtől megtudtam –, meghívott engem szerény szalmatetős, vályogtéglából összetákolt kunyhójukba egy könnyed kora esti vacsorára, amit sosem szabad visszautasítani, mert az igen-igen nagy illetetlenség.
– Gracias! – feleltem erre és újabb meghajlás következett. Ekkor történt először, hogy a gyönyörű nő kinyújtotta felém karcsú karját és hosszú ujjaival megsimogatta pufók arcomat, amitől valósággal azonnal bezsongtam, és már az érintésétől is veszettül kalapálni kezdett szívem.
Később hamar beeseteledett én pedig kissé belefeledkezve a történtekbe azt vettem észre, hogy el is felejtettem megkérdezni a szorgoskodó idegenvezetőmet, hogy hol lesz szállásom, és még mit kell vajon csinálnom? Ehelyett gurulós, fekete bőröndömet, és kiadósan megkapolt sporttáskámat magammal hurcolászva megpróbáltam megtalálni a faluban azt a lakáscímet, ahova eredetileg vacsorára hivatalos voltam.
Így is már fáklyákkal, és kisebbfajta mécsesekkel pislákoltak a kora esti moszkitóktól kissé hangos éjszakában, amikor a gyönyörű fiatal nő észrevett, karonfogott és azonnal bevitt magával a kunyhóba.
Mint kiderült a gyönyörű nő volt a legidősebb unoka, aztán sorrendben következett még legalább hét-nyolc kisebb-nagyobb gyerek vegyes felállásban, akiket szintúgy a nagymama nevelt egészen csecsemőkorúk óta, tehát a faluban igen-igen nagy lehetett az idős asszony befolyása és tisztelete.
– Buenosz dias! – köszöntöttem mindenkit, bár angolból volt egy hevenyészett nyelvvizsgám, hamar átláttam a dolgokat, hogy itt az egyáltalán nem állná meg a helyét.
A gyerekek és a felnőttek tüstént, mint valami szenzációt, újdonságot, egyszemélyes szuperhőst körbevettek. A felnőtt férfiak azonnal kezetráztak velem, néhányuk még jócskán hátba is veregetett, míg az asszonyok, és a hölgyek megölelgettek, és össze-vissza csókolgattak. A gyerekek is mosolyogva, vidám boldogsággal üdvözöltek. ,,Bárcsak lett volna nálam egy kis édességnek való csokoládé, vagy cukorka!” – gondoltam.
Nemsokára lehetett asztalhoz ülni. A kis helyiség nagyon szerényen, ám annál izlésesebben kivolt díszítve, gondolom a jeles, ünnepi alkalomra, hogy vendéget fogadtak maguk közé. Az evőeszközök jobbára fából faragták, de nagyon értő, profi kezekkel. Mire mindenki helyetfoglalt a vacsoraasztalnál szó szerint alig maradt egy kisebbfajta talpalatnyi hely. Erre szokták mondani, hogy sok jó ember, kis helyen is elfér.
Előbb a levest tálalták fel, melyet az aznap fogott halakból készítettek. Egyszerre volt finom, és ízletes, de az ismeretlen eredetű dolgokat nem kóstoltam meg ezzel is nagy derültséget és nevetést generálva a társaság között. Aztán jött a következő fogás, ami egy kenyérlepénybe becsomagolt húsos garúféleség volt, melyet kiadós, kissé csípős szósszal tálaltak. Mint később megtudhattam a csípős szósz már annyira hozzátartozott az itteni gasztrónomiához, hogy még a legkisebb gyerkőcök is valósággal élvezettel harapták le a zöldszínű csípős paprika helyét, és még a fejük búbja sem lett tőle vörös, nem úgy az én kopaszodásnak induló fejem. Amint csak megkóstoltam a szintén nagyon finom lepénnyel körített húsos ragút, már éreztem, hogy számat, szájpadlásomat, és alig öt másodpercen belül már a teljes torkomat is heves, fuldolásszerű tünetek kezdik hatalmukba keríteni. Megint csak sikerült általános derültséget szereznem, mert mindenki nevetett, és jóízűen mosolygott, míg a gyönyörű, egzotikus nő azonnal felpattant az asztaltól és hozott egy nagyadag friss, jéghideg vizet, amitől kicsivel enyhűlt a rohamszerű köhögés. A vacsora utolsó zárófogása volt a desszert. Gyakorlatilag egy fahéjas porcukorba friss melegségében belemártogatott, kemencében készített cipóféleség, melyhez igen-igen jól passzolt a narancsdzsem, vagy bármilyen gyümölcslekvár, ami éppen kéznél volt. Az ember egy-egy kiadósabb jellegű étkezés után ténylegesen úgy érezte magát, hogy majd szétdurran a finomságoktól. Érdekes módon a helybélieknek még ez is természetesen hatott. Amikor az étkezést befejezték a gyerekek azonnal kimentek játszani az éjszakába, míg a felnőttek kiültek a kunyhók elé, és bámulták az éjszaka hangjait, vagy – egyesek –, nézték a csillagokat.
Csupán ketten maradtunk az asztalnál, melyet most tányérok sokasága borított. Én és az egzotikus nő. Felálltam és azonnal segíteni kezdtem a tányérokkal, mert feltételeztem, hogy a nő később szeretne elmosogatni, de ő csak kedvesen mosolygott, és enyhén biccentett, hogy üljek csak nyugodtan ő majd mindent elintéz.
Néhány perccel később már nem bírtam magammal. Elvégre hogy néz az ki, hogy a legtöbben kimentek a szabadba, és azt a számos koszos tányért, és edényt ennek az álomszép, egzotikus szépségnek kell elmosogatnia? – gondoltam. Így történt, hogy kimentem a kis kunyhó konyhai részébe, mely szintén aprócskának tetszett, de annál otthonosabb benyomást keltett bennem, és igyekeztem eltörölgetni a tányérokat.
Valahányszor kezeink, és ujjbegyeink – merő véletlenségből –, egymás mell értek mintha bizsergő szikra támadt volna fel szívemben, és lelkem titkos részén. A gyönyörű nőben is feltámadhatott valami, mert úgy nézett és úgy tartott szemmel egész álló este, mint aki szeretne többet megtudni rólam, és arról, hogy mit keresek a világ egy ennyire tökéletesen elhagyatott, távoli zúgában.
A gyönyörű nő mesélni kezdett. Később megtudtam, hogy a szülei sajnos korán, és nagyon hirtelen meghaltak, és a nagymamája nevelte fel, aki világ életében itt élt a faluban. A hölgy még életében nem járt nagyvárosban, és azt sem igen tudja, hogy vajon ott miként, és hogyan viselkednek az egyes népcsoportok. Írni, olvasni, számolni változatosan tanult meg. Iskolába alig járt. Az idegenvezető – szerencsémre –, lelkes, és ugyanakkor nagyon is szolgálatkésznek mutatkozott, mert mivel lejárt a munkaideje jóformán meg is tagadhatta volna kérésemet, hogy fordítson, és ezáltal közvetítsen közöttünk. Én is meséltem gyerekkoromról, és arról, hogy tanárként végeztem, de valahogy kicsit el is vették a kedvemet a tanárkodástól, mert mostanság főként elektronikus könyveket írogatok, és home office mukakörbe osztottam be magamat, mert így több időm jut sok minden egyébre.
Az egzotikus hölgy nagyon érdekesnek találta a munkámat, és mohó kíváncsisággal szívta magába a történetemet arról, hogy európa egyes részei mennyire széttagoltak – legalább is, ami a megfelelő bérezést, fizetéseket, és az élhetőségi színvonalat illeti. Mint kifejtette nekik bőségesen elegendő, amit az anyatermészet megtermel, és az óceánban is van elegendő hal, kenyeret is bármikor tudnak sütni, hiszen agyagból készítettek jónéhány kemencét maguknak.
– És a világ többi része nem hiányzik…? – bátorkodtam megkérdezni hebegve-habogva, mert ha csak rámnézett azokkal a titkokat suttogó, babonázó őzikeszemeivel, egy ízig-vérig hús-vér nő állt előttem, akiben hihetetlen közvetlen szeretet, és kedvesség lakozott, melyet – úgy éreztem –, valakivel mindenképp megakar osztani.
– Az ember legnagyobb kincse a szerettei, és a boldogság utáni szüntelen vágy… – fogalmazott rejtélyesen, bölcsen, és filozófikusan. Az ember alig akarta elhinni, hogy egy ennyire bombázó, álomszép nő mennyire fantasztikusan képes átlátni az egész világot mozgató összefüggések – sokszor –, valóságosan is túlbonyolított összefüggéseit. Elgondolkoztam ezen az igen-igen összetett mondaton, majd mindketten aludni mentünk ki-ki a saját kunyhójába.
Másnap – koránkelő lévén –, már kora hajnalban úgy éreztem muszáj lemennem kicsit elmélkedni, töprengeni a tengerpartra. A nyugodt, andalító, könnyed hullámok valósággal csábították az embert egy kis megmártózásra.
Épp csak bemerészkedtem a hullámok közé hogy busa fejemet is megmerítsem a frissítő, még hideg habokban, melyek – sok esetben –, felértek egy kiadós koffeinmennyiséggel, mint természetes doppingszerek, amikor lábam alatt a motoszkáló mélységben egy csapat színes halraj úszott el, és nagyon úgy tűnt, hogy bármerre is úszom, vagy fordulok a szorgos kis halacskák mindenhova követik mozgásomat. ,,Ki tudja? – gondoltam. Talán ők is úgy lehetnek vele, hogy ez a legelső alkalom, hogy kétlábú élőlényt láthatnak, így kíváncsi érdeklődéssel vettek szemügyre!” – gondoltam. Majd egy szemvillantás alatt tova is siklottak. Alig buktam fel szusszanásnyi lehelletet véve a felszínre, amikor mellémúszott az álomgyönyörű nő, akivel tegnap tartalmasan elbeszélgettem. Mintha kecses, egzotikus hableány lett volna, akinek szinte küldetése, hogy megmentse az embert a szúrult, vagy rizikós helyzetekből, most úgy úszkált, pancsikolt kedvére, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Később versenyt úsztunk, és jócskán megelőzött, hála sportos, fitt alkatának. Amikor kievickéltem a vízből néhány pillanattal később ő is kijött kezében két jókora halat tartott, majd könnyedén néhány megszáradt faágat tett egymás mellé, tüzet rakott, és rádobta a tűzre a két pikkelyes halat. Alig pár perc alatt gyönyörűen megpirultak, és így a pikkelyük alatti halfilé is szaftosabb, ízletesebbnek hatott. Lekuporodtunk törökülésben a homokba, és elfogyasztottuk kissé szokatlan reggelinket. A gyönyörű nő kicsit szomorúnak tűnt, – meglehet azért, mert könnyen rájöhetett, hogy nekem nemsokára el kell innét mennem, hiszen végetért a nyaralásom.
Kicsit közelebb húzódott hozzám a homokfövenyen, engedte hogy éjfekete, éppen csak megszáradt haját az enyhe szellő megérintse, majd kinyújtotta bronzbarna, vékony kezét, és simogatni kezdte arcomat, mintha őszintén megakarna vigasztalni, majd kicsit később közelebb hajolt, és ajkát rátette a számra. Egyetlen töredékes perc volt csak csupán, mégis úgy éreztem talán akkor a sors kegyes, és nagytürelmű volt velem.
Egymás kezét szorongatva tértünk vissza a kis faluba, ahol a fogadásunkra összegyűlt a falucska apraja-nagyja. Mintha már mindenki tudta és sejtette volna, hogy talán találtunk valami fontos, felbecsülhetetlen kincset, ami egyedül csak a miénk. Olyanok voltunk akár a kamasz szerelmesek. Később az idegenvezető szólt, hogy lassacskán muszáj lesz indulni hazafelé, így elvonultam az egzotikus szépséggel egy kunyhóba.
A kis ágyon üldögélve mindketten még mindig egymás kezeit szorongattuk, mintha nem akarnánk soha többé elereszteni.
– Hiányozni fogsz nekem! – mutattam előbb rá, majd szívemre, hiszen nem beszéltem spanyolul.
A gyönyörű nő szőrös kezeimet csókolta meg, és néhány könnycsepp máris legördült babonázó barna szemeiből. Aztán utoljára még megcsókoltuk egymást. Összekakoltam bőröndömet és nagyméretű sporttáskámat. Bárcsak adhattam volna valami tárgyat, vagy valami rám jellemző dolgot ennek a különleges, fantasztikus nőnek. Eljött a búcsúzás ideje. A falubéliek éljenezték a turistacsoportot, sok nagymama bensőségesen magához ölelt, mintha én is létező családtag lennék, aztán felkapaszkodtam a pöfögő mikrobuszra, mely majd a reptérre szállt. Valaki kinyitotta a busz ablakát, hogy levegőhöz lehessen jutni. Lázas szememmel a gyönyörű nőt kutattam, de nem az ismerős arcon kívül nem láttam. Később amint a kisbusz meredek hegyvidéki, életveszélyes szerpentinuton ereszkedett lefelé, felnéztem egy magaslati pontra, és ott pillantottam meg a Pocahantas-szépséget. Ünnepi, kihímzett ruhát viselt, és úgy tűnt nekem integet…

SZIMPÁTIA, SZÁMÍTÓ ÉRDEK

Tápláltam magamban tán mindig is.
Hányadrész tartós sértődöttség,
akaratos-makacs gyermeki
csak azért is tett már jócskán
próbára engemet,
mikor tűréshatáraim
szélinél váratlanul eleredtek
sebzettségem méltatlan könnyei?!

Itt már annyira tompa,
lecsöndesedett,
megfáradt lelki
seb-indulatok feszülnek
– ha kell, ha nem -,
egymásnak, hogy túlélni
a Lét naponkénti ordas,
áskálódó kálváriáit
majdhogynem lehetetlen.

Nem volna meghittebb,
jobb-e a megkövesült,
rideg üresség?!
A tudatos közöny
nonszensz abszurditása,
mely könnyed legyintéssel
fittyet hány akár a semmire is?!

Két irányban mégiscsak
reménytelen a próbálkozás,
hátha még a sokat szenvedett
ember egyhelyben vesztegel.

,,Viseld el azt,
amit már nem tudsz elkerülni!”
– bölcs mondás hangzik
lecsengve a Lélek avítt,
ódon kapuján.
Az okos test körül fonja
indáival a belelőtt
gyilkos golyót úgy,
hogy már jobb is,
ha marad, mert annyira
hozzátartozik akár magházához
a négerbarna mag.
– Folyamatos gyanakvás
minden tettem s mozdulatom.

Az igazságot s annak
mélységét senkinek
se szabadna kikerülnie.
Már egyre inkább
feleslegesnek érzem
a segítségkérést,
s az önsajnálat masszív,
tömör metamorfózisait.
Romlandó, kölcsönös
búcsúzkodások vesznek körül,
s az Élet sokszor
inkább semmis,
vagy hiábavaló.

Fejemet inkább gyáván
magam dugtam homokba,
vagy szőnyeg alá.
Az alávaló Világ
– annyi se sok -,
sosem érdemelte bizalmamat.
Szővődnek még újra
s újra legendás történetek:
ki hogyan s miként ismert
meg ezt vagy azt, a másikát?
S valahogy hivatalos
nyilatkozatokból, jópofiskodó
interjúkból az Egy-lényeg örökkön,
tudatosan kimarad:
mi volt előbb?
Szimpátia vagy számító érdek?!

LOMBOK ALATT SZÜLETETT SZERELEM

Bár annyira sosem kedvelte igazán a mostanság nyüzsgő Margit-szigetet, mégis ha kedvenc professzora mondására gondolt akinek egyik kedvenc költője Arany János volt, titkon mindig különös mosoly jelent meg szája szegletében.
Főként a kora hajnali, vagy reggeli órákat kedvelte, amikor legfeljebb csupán csak az ún. egészség megszállottjai tettek kisebb-nagyobb edzéseket a zöldövezetes szigeten, és kevésbé volt hangyabolyszerű nyüzsgés, mint a napszak bármely más órájában.
Két keze közé fogta az apró, szinte miniatűr-méretű jeggyűrűt, és azon töprengett, hogy vajon miért szakított vele álomszép, bombázó mennyasszonya?
Hiszen valósággal rajongásig imádták egymást, és lesték egymás minden kívánságát, és akkor voltak a legboldogabbak, mikor vágyakozó romantikával néztek egymás szemébe. Ilyenkor már nem is volt szükség felesleges szavakra.
– Drágám! Tudod, hogy imádlak, és bármit kész vagyok megtenni a kedvedért, de nekem van egy életszínvonalam, amihez körömszakadtáig ragaszkodom, és hát… szóval… ugyebár… te csak egy átlagos tanár vagy, akinek nemrég felmondtak! – hozakodott elő vele a gyönyörű nő, és nagyon úgy festett a dolog, hogy komolyan is gondolja minden egyes szavát.
– De hát Éva! Én azt hittem… - mintha szíve azonnal végzetes sérülést szenvedett volna el, és többé már nem akarna verni, vagy pumpálni az életetadó oxigénmolekulák milliói aprócska sejtjeit.
– Nézd Ricsi! Biztosan találsz majd valakit, nem igaz?! Nem akkora nagy ügy! – Annyira könnyedén, legyintve mondta mindezt, mintha csak egy jelentéktelen apróságot akart volna kitörölni környezetéből.
– Nem akkora nagy ügy??? – döbbent meg újra kimondva a szavak értelmét. – Szóval három éves kapcsolatunk egészen nyugodtan mehet a kukába, mert neked – ha jól értettem –, elsősorban anyagi elvárásaid vannak, és az őszinte érzésekhez szinte semmi közöd?! – Most a férfin volt a sor, hogy kiadósan kiossza barátnő menyasszonyát.
– Figyelj! Sajnálom, rendben? De muszáj tovább lépnünk! Ne gyerekeskedj, mert ahhoz végképp nincs kedvem! Most összepakolom a holmimat és… remélem nem csinálsz hülyeséget… - A menyasszony ezt úgy értette, hogy Ricsi nem próbál elkövetni egyetlen szánalmas öngyilkossági kísérletet sem, amire azért sajnos már volt intő példa, főként ha nagyon mélyre süllyedt, és nagyon maga alatt volt.
A barátnő villámgyorsan összepakolta holmiját egy méregdrága és tetszetős gurulós fekete bőröndbe, majd hívott egy taxit, és alig fél órán belül már hűlt helye se volt közös lakásukban.
Ricsinek muszáj volt valahogy átértékelni az életét, és újból megtalálnia önmagát, mert különben talán még nagyobb bajok vártak volna rá.
Miközben igyekezett végigpörgetni élete minden lényeges sorsfordító összefüggéseit a gyerekkorától kezdve egészen mostani elvesztett felnőttkoráig észre se vette, hogy egy futódresszt, és sportcipőt viselő, nagyon csinos, lófarkas hölgyemény foglal helyet mellette a padon, és hevesen fújtat, majd okosóráján igyekszik ellenőrizni már meglévő megnövekedett pulzusszámot, és vérnyomást.
– Ó… bocsásson meg… észre sem vettem… - szabadkozott. – Nem baj, hogy ide ültem? – kérdezte kimelegedve, heves sóhatások kíséretében.
– Szó sincs róla! – Igyekszett tárgyilagos és nyugodt maradni az adott helyzetben, bár ez most egyáltalán nem volt könnyű feladat, elvégre nemrég szakított vele mennyasszonya, akivel egy életet akart feépíteni, és leélni.
– Szerintem a hajnali órák kellemesebbek, és frissítőbben hatnak az ember közérzetére, mint a túlzsúfolt hétköznapok, nem gondolja?! – olyan kellemes, és gyöngéd volt a hangja, mint egy jól időzített simogatás, mely megvigasztalja a megsebesült emberi lelket.
Ricsinek valósággal azonnal elakadt a szava, és jóformán azt sem igen tudta, hogy mit is felelhetne ennek a sugárzó nőnek.
– A nyugodt órák sokkal jobbak, mert napközben képtelenség itt békésen ücsörögni! – jelentette ki, aztán utánagondolt, és úgy érezte hogy ennél nagyobb baromság ritkán hagyta el a száját.
– Hogy Önnek mennyire igaza van! – jegyezte meg a hölgy, majd mint aki elfelejtett valamit bemutatkozott:
– Ó, bocsánat Dr. Bíró Edina vagyok! – nyújtott kezet, és Ricsi kissé félszegen, szabadkozva óvatosan megrázta.
– Örülök a találkozásnak! Tóth Richárd! – viszonozta a bemutatkozást.
– Én is nagyon örülök kedves Richárd! Ha nem tartja udvariatlanságnak esetleg tegeződhetnénk is! – javasolta egy ötlettől vezérelten.
– Ahogy gondolod…
– Ne haragudj, tudom, hogy nem rám tartozik, de megkérdezhetem, hogy miért vagy olyan… szomorkás…? – Ártatlan kérdésnek tetszett, mégis benne volt valami nagyon különös ismerősségféleség a közelmúlt megpróbáltatásaiból. Mintha ez a sugárzó, gyönyörű fiatal nő is átélt volna hasonló dolgokat, melyekről nem szívesen beszélt.
– Hát… - Ricsi elsőre azt gondolhatta, hogy egy idegennel az ember mégiscsak könnyebben beszél saját életével kapcsolatosan, ám mintha az esze, és a gondolatai tüstént megnyomtak volna a fejében egy piros gombot, és közbeszóltak volna, hogy talán mégsem igazán jó ötlet már a legelső találkozás alkalmával az összes bizalmas természetű dolgot másra tukmálni.
– Figyelj! Nem kell beszélned róla! Teljesen megértem, ha neked ez nagyon fájdalmas pont az életedben. Biztos hallottad már, ha egy független embernek mesélsz róla, és nem egy közeli hozzátartozónak, akkor lehet, hogy az sokat segítene! Egyedül csak rajtad áll! – volt valami a bársolyos, kelleme, ugyanakkor határozott hangjában, mely valósággal vonzotta, és talán meg is előlegezte a bizalmat, így Ricsi kicsit talán még meg is alkudott a jelenlegi pillanat súlyával, és belement egy adok-kapok alkupozícióba, mert azért titkon mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi fog kisülni az adott beszélgetésből.
– Tökéletesen igazad van! – óvatosan vette elő zsebéből a karikagyűrűt, hogy megmutassa a most jócskán megszeppent nőnek.
– Ó, én… nem is tudtam… bocsáss meg… - alig bírt bármilyen elfogadható szöveget kinyögni, amikor meglátta a tetszetős aranyékszert. – Mi… történt…? – kérdezte nagysokára önkéntelen.
– Három évig voltunk együtt… Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb mázlista fickó az egész világon… ahogy rámnézett azokkal a sugárzó, vibráló őzike szemeivel, és szavak nélkül is vágyakozva nézett… aztán egyszer csak közölte, hogy neki van egy anyagias életszínvonala, amit én képtelen lennék finanszírozni, és egyik pillanatról a másikra összecsomagolt, elhagyott, és szakított… - most olyan jó lett volna egy kiadósat sírni, vagy bőgni, de mégsem engedhette meg magának, mert a végén még azt hiheti ez a gyönyörű nő, hogy ő is olyan ,,anyuci kedvence” – típushoz tartozik.
– …De hát… hogy történhetett ilyesmi, amikor imádtátok egymást?! – kérdezett vissza csakhogy megbizonyosodjon felőle mindent jól hallott-e?
– Fogalmam sincs! Annyi bizonyos, hogy öngyilkossági kísérleteket fontolgattam, és most úgy vagyok, ahogy a part szakad. Borzasztó lyuk van a szívemben és lelkemben. – vallotta be őszintén.
– Őszintén sajnálom! Tudod mi kell neked? – kérdezte kis idő multán valamivel optimistábban.
Ricsi tanácstalanul, kicsit bambán nézett vele farkasszemet.
– Egy hatalmas adag, szigorúan jó minőségű csokifagyi! Meglásd az majd segít, hogy összeszedettebben, és tisztábban láthasd magad körül az összefüggéseket. Tudok egy nagyon jó kis helyet, és nincs is olyan messze. Van jogsid?
Ricsi nemet intett a fejével. Pedig most de szívesen elfuvarozta volna akár még a világ végére is ezt a nagyon közvetlen, és kedves földre szállt istennőt, aki megajándékozta őt bizalmával, és kezdődő, őszinte barátságával.
– Figyelj a kocsim a parkolóba áll a sziget mellett nem sokkal. Úgyhogy ha van kedved én nagyon szívesen…
– Az tényleg nagyon jó lenne… - Ricsi félt megtenni a következő lépést, ezért megvárta amíg Edina kezdeményez.
– Mivel délelőtt fél tíz körül nyitnak addig még pár órácska biztosan hátravan. Addig dumcsizgathatunk, ha gondolod?!
Ricsi bólintott.
Edina innentől kezdve – mintha csak egy legrégebbi ismerőssel, vagy baráttal szándékozna megvitatni magánélete apróbb-cseprőbb regényes és kacifántos fordulatait, és bukásait töviről-hegyire elmesélte és nem is szándékozott kihagyni olyan intim, és látszólag bizalmasabb dolgokat sem, melyeket talán nem bölcs, és ildomos – így elsőre –, egy vadidegennel megvitatni.
– …A mélypont az volt, amikor Balira utaztunk volna, és az expasim Tomi közölte, hogy halálosan beleesett az egyik barátnőmbe Angélába. Esküszöm abban a pillanatban magam is úgy hittem, hogy ki tudtam volna kaparni mind a két szemét, Angélát pedig kiadósan megtéptem volna, vagy lekeverek neki egy jobb horgot. – mély levegőt vett, aztán folytatta.
– …Később persze úgy voltam vele, hogy meglehet, és több mint valószínű, hogy ez más párokkal is előfordulhat. Egész egyszerűen a kapcsolatuk váratlanul már nem működik, vagy csupán csak megszakad és akkor foggal-körömmel de muszáj továbblépni, és elengedni ezt az egészet, különben tönkreteszi magát vele az ember. – Hangjában sziklaszilárd mély meggyőződés és őszinteség csengett, mint aki pontosan tudja, hogy vele is megtörtént az elkerülhetetlen, és mégis lélekerőt tudott sajtolni a veszteségekből is. Erre lehet, hogy Ricsi – legalább is –, egyedül képtelen lehet.
Ricsi most mélyen magába nézett, és elgondolkozott.
,,Vajon miként, és vajon hogyan kellene folytatnia nem csupán derékba tört életét, de egy olyan létezést, melyet alapjaiban kellene megjavítani, és rendbe tennie?!” – töprengett.
– Ez ám a nagyon komoly és megfontoltan bölcs tekintet! – jegyezte meg kedvesen Edina, egyáltalán nem bántó szándékkal, amiért Ricsi nagyon is hálás volt.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mit szándékozol csinálni a jeggyűrűvel? – nézet rá furcsa, kérdő tekintettel mint akinek váratlanul máris egy seregnyi ötlet és elképzelést villant fel az agyában.
– Édesanyám erre valószínűleg azt mondaná, hogy: ,,Édes fiam! Vissza kell vinned az ékszerboltba, mert a pénz sosem tréfa dolog, és ha megvan róla a blokk, akkor szó nélkül becserélik.” Az igazság az, hogy a szívem azt mondja, hogy dobjam egy mély tóba, vagy szakadékba, hogy véletlenül se kerüljön soha többet elő, viszont az eszem egészen mást mondd!
– Nagyon is ismerős érzés! Szerintem tartsd meg még pár napig, és ha azután se változik a döntésed akkor vidd vissza az üzletbe! – javasolta a nő.
– Igen… talán tényleg ezt kellene tennem… Tudod az egész alig egy röpke perc alatt történt, és míg az egyik nap az ember totálisan a fellegekben érezte magát, hiszen úgy hitte megtalálta a nagy őt, addig másnap már egy bukott balek szánalmas senkiházivá vált, aki hirtelenjében azt sem tudja, hogy most mihez is kezdjen.
– Tudom, hogy burtál nehéz lehet most neked ezt megemészteni, de megfog oldódni minden előbb-utóbb fokozatosan! – Edina igazság szerint nem igen tudhatta, hogy mik volnának a legmegfelelőbb szavak egy szakítást követően, de hát ha már így alakult a dolgokat jobb úgy elfogadni, ahogy jönnek.
– Köszönöm, ez most jól esett!
Észre se vették és az idő úgy elszállt, hogy egyre több ember kezdte felkeresni a valamikor békés, szinte teljesen kihalt zöldövezetes szigetet, ahol az ember kicsit magában lehet, és legalább megpihenhet.
Amikor már fél kilenc órát is elhagyta Edina okosórája ideje volt betérni kedvenc fagyizójába, mely közvetlenül a sziget mellett állt.
– Akkor most eszünk egy hatalmas adag dupla főzött csokifagyit sok-sok étcsoki reszelékkel! Tudom, hogy egy valóságos kalóriabomba, de egy nagyobb esemény után az ember legalább tartozik saját magának ennyivel! – Akár egy szomjas, vagy élénk kamaszlány szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a jócskán megilletődött férfit, aki bár nem ellenkezett, mégis azok után, hogy jóformán az életük minden fontosabb eseményeit részletekig menően, és híven megosztották egymással megőben szokatlan megoldásnak tűnt.
Valósággal menekültek a meghitt, és nagyon is hangulatos, gyerekkori emléleket ébresztő fagyizó irányába.
– Jó reggelt! Jó reggelt! – köszöntek szinte közösen.
Egy fiatal, huszas éveiben járó lány volt az eladó, és kissé gyanakodva szemlélte aznapi legelső vevőit, de máris kiszolgálta őket két hatalmas adag, testes, főzött csokifagyival.
– Köszönjük szépen! – vették el közösen a kelyheket, és már itt kellemesen bizsergetőn össze-összeért az ujjbegyük.
Amikor helyet foglaltak és ízlelgetni, kóstolgatni kezdték a mennyei jeges finomságot Edina kicsit még rá is játszott erre az egészre, hogy ti. neki mennyire ízlik ez a mennyei kalóriabomba csoda:
– Mmmm… hát tudod Ricsi! Ezt sosem szabadna kihagyni! Én ha tehetném még a téli évszakban is ennék belőle, persze szigorúan megfázásmentesen.
– Igen… szerintem is valóságos ízkavalkád! De nehéz jó minőségi fagyikhoz hozzájutni, mert a legtöbbjük csupán megfafyasztott édesvíz.
– Telefonszámot cserélünk, vagy vannak esetleg más elérhetőségeid? – tért rögtön a lényegre Edina. Látván a férfi habozását rögtön megjegyezte:
– Jaj, bocsi! Túl gyors a tempó, igaz?! Hogy én mekkora egy tökelütött csajszi tudok lenni! – dorgálta meg ellenállhatatlan bájossággal önmagát, ami egyre jobban vonzóvá tette Ricsi szemében.
– Ez nagyon jó ötlet! – Ricsi gyorsan elővett egy kis jegyzetpapírt, és ráfirkantott valamit, majd átadta a fecnit a gyönyörű nőnek, akivel félúton megint csak összefutottak ujjaik.
Ez a kellemes átmeneti légyott volt számukra gyakorlatilag a legelső randi, ami – meglehet –, hogy egyáltalán nem úgy terveztek, ahogy szerettek volna, mégis ami lelkük mélyén többet jelentett a világ összes kincsénél.
Ricsi és Edina kéz a kézben léptek ki a hangulatos kis fagyizóból, és mindketten azt érezték, mintha mindig is összetartoztak volna.

KAMASZOK BOSSZÚJA

Először arra gondolt, hogy a zsebpénzét fogja felkínálni, később amikor aztán végül rászánta magát, hogy ténylegesen két lábon járva belépjen a fülledt, izzadság és hormonszagú konditerembe, inkább arra, hogy talán igazság szerint nem is volt annyira jó ötlet idejönni.
– Szia kisöreg, segíthetek?! – Egy csúcsbombázó, sportos, treccs edződeszt viselő hölgymény lépett a megszeppent kamasz srác elé, aki valósággal azonnal el is felejtette, hogy mit is akar.
– Ö… kezit csókolom… - nyögte ki bátortalanul. – Ö… keresek valakit… - közölte, majd megpróbált úgy széjjelnézni a tágas edzőgépekkel, és erőnlétet fokozó masinákkal, vaskos súlyzókkal, edzőbiciklikkel felszerelt helyiségben, mint az illető már épp itt tartózkodna.
– Megkérdezhetem, hogy mi az illető neve? Hátha tudnék neked segíteni! – Annyira gyönyörű és szexis volt a bombázó hölgyemény ebben a pillanatban, hogy a pufók srác azt képzelte bárcsak az ő barátnője volna ez az amazon istennő.
– Hát… még nem bukkant fel… - közölte kissé tétován.
– Semmi baj! Azért csak szólj bátran, ha esetleg felbukkanna! – biztatta a nő. – Később még találkozhatunk! – azzal fülig érő mosolygó, fogpasta-remlámmosollyal vissza is ment, hogy további kiadós verejtékezésnek vesse alá magát valamelyik csúcstechnikája kondigépen egyensúlyozva.
,,Mégiscsak jobb lett volna, ha megvárom a többieket!” – töprengett magában, mert a terv úgy szólt, hogy haverjaival együtt jönnek el a konditerembe, és kérnek egy kis izomerő-segítséget a bandavezérek társasága ellen, akik jóformán minden egyes nap szabályosan ripityára verték a gyengébbeket, és a kevésbé szerencséseket, így főként őket is.
A konditeremben – látszólag –, ügyet sem vetettek a pufók srácra. Amikor aztán még fél órával később sem bukkantak fel barátai a sportos bombázó hölgy újból megjelent.
– Sikerült találkozni a barátaiddal? – érdeklődött kedvesen. – Én Bettina vagyok! Téged hogy hívnak? – kedvesen, barátságosan beszélt, és nyújtott kezet, mint aki ténylegesen nem akar semmi rosszat. A pufók srác is kinyújtotta mancsos kezeit, és bemutatkozott:
– Lukács Villmos!
– Szia, nagyon örülök a találkozásnak! – rázott vele azonnal kezet. – Figyelj csak, amíg várakozol kicsit segíthetnél nekem! Mérni kellene egy digitális stopperórával az időt, mert tudod a fejembe vettem, hogy végigcsinálom a félmaratont, és ezért jó kondiban kell lennem. Persze csak, ha kedved van hozzá! Na, mit szólsz?!
Annyira ellenállhatatlanul gyönyörű és szexis volt ebben a percben, hogy Villmos alig bírt nyelni, és megszólalni, és csak tétován bólintani mert párat.
– Ez nagyszerű! Akkor kérlek kövess! – kinyújtotta a kezét és kézenfogva vezetni kezdte a nagyméretű termen át a jócskán megszeppent pufók srácot. Egyesek valósággal irigykedve máris szemeket meresztgettek feléjük, hogy Bettinának máris új pasi lépett az életbe:
– Na, mi van Bettina?! Lecserélted a régi pasidat, mi?! – tréfálkoztak nők, férfiak vegyesen, akik – valószínűleg –, nagyon is jól ismerhették a csinos, és sportos hölgyet.
– Ő itt Vilmos és nagyon kedves barátom! – igyekezet bemutatni a megszeppent fiút a vegyes társaságnak.
– Csókolom… - köszönt bátortalanul mindenkinek, akit csak látott.
Szándékosan a helyiség egyik elkülönített részlegébe mentek a hátsó részen, ahol nem volt ekkora zsivaly, és legalább nyugodtan lehetett beszélgetni is, mert hangszigeteltek voltak a falak.
A gyönyörű, sportos hölgy máris helyet foglalt az egyik hasprés, puha padon, majd Villmost is arra kérte, hogy üljön le:
– Csüccs le, Vili! Na, akkor meséld csak el, hogy tulajdonképp mit is keresel itt, mert szerintem nem vagy őszinte! – komoly, határozott mondat volt, amire nem lehetett egy újabb hazugsággal, vagy füllentéssel felelni.
– Hát… tetszik tudni… néhány haverommal a suliban kitaláltuk, hogy megleckéztetjük a bandavezérek társaságát, mert ők mindig megvernek, meg bántanak bennünket, és az összes zsebpénzünket is el szokták venni. Eredetileg úgy volt, hogy a barátaim is jönni fognak, de a jelek szerint valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Ezért vagyok csak én itt! – részletesen igyekezett mindent elmesélni ennek a kedves, közvetlen, megértő és gyönyörű bombázó nőnek, aki kíváncsian, érdeklődve, és nagyon figyelmesen hallgatta, mire végül megszólalt:
– Figyelj nem szeretnélek megbántani, de szerintem ez a suli igazgatóra, meg a tanárokra tartozik, és nem rátok.
– Igen, ez igaz lehet, de a tanárok sem csináltak eddig semmit, és ez már így megy vagy hat és fél éve! – kötötte az ebet a karóhoz a kamasz srác.
– Figyelj, megértem a problémádat! És mit szeretnél csinálni?! – kértezte végül.
– Arra gondoltam összespórolom a zsebpénzemet, és felbérelek igazi nehézfiúkat, akik majd jól elverik a port a bandavezéreken, hogy egy életre békén hagyjanak. Hát… szóval… valami ilyesmire gondoltunk… - ért története végére tíz perc múltán.
A csinos, szexis, sportos hölgy sokáig gondolkozott mondanivalóján, és látszott rajta, hogy mélyen megérintette őt Villmos beszámolója. Végül úgy tűnt, hogy cselekvésre szánta el magát.
– Volna egy ötletem a számotokra! Mit szólnál, ha segítenék nektek? Hátha sikerülne elérni valamit.
Villmos alig akarta elhinni. Ragyogó, csillogó szemekkel mereven bámulta a csinos, szexi nőt, aki szintén nagyon örült neki, hogy segíthet valakin, aki ennyire el van veszve, és kissé kétségbeesett, és szomorkás is.
– Edzünk egy kicsit! – vetette fel, és máris a futópadon a legextrémebb üzemmódot állította be magának, hogy amíg fut legalább addig is legyen ideje részletesen átgondolni mindent, amit Villmostól hallott.
Később – mivel Villmos haverjai a jelek szerint nem jöttek –, Bettina úgy gondolta talán jobb ha hazakíséri a pufók srácot, mert lehet, hogy aznap még várja őt néhány barátságtalan kalamajka. Így történt, hogy délután négy óra magasságában közösen hagyták el a konditerem épületét, és beszálltak Bettina autójába.
– Csatold be magad, mert azért fő a biztonság, és kapaszkodj erősen! – azzal máris a motorral engedte a gyújtást és kikanyarodtak a forgalomba. – Ó, majd elfelejtettem, hol is laksz?!
– Budaörshöz közel csókolom! De majd mutatom az útvonalat! – felelte.
– Nagyszerű!
Bettina vérprofi szinten vezetett, és alig negyven perccel később tette ki Vilmost a Budaörsi lakótelepen a lelkére kötve, hogy holnap reggel ismét találkozni fognak.
Villmos még aznap este a szobájában lévő vezetékes telefonról az összes haverját feltárcsázta és részletesen beszámolt nekik mindenről.
A haverjai nem győztek ámuldozni, meg hitetlenkedni, mert úgy hitték Vilmos csak felvág azzal, hogy majd pont rajta meg a balek haverjain fog segíteni egy csúcsdögös Xéna harcos hercegnő.
– Hiszi a piszi öreg! De tudod mit? Holnap reggel talizunk nálatok, és akkor majd megkuksizzuk! – mondták, majd vonalat bontottak.
Villmos jóformán alig-alig pár órácskát éjjel, mert folyamatosan kattogó agya, és nyughatatlan gondolatai sehogy sem bírták nyugalomra inteni. Már kora reggel háromnegyed öt körül ébren volt, és a kiskonyhában üldögélt mire anyukája kikelt az ágyból, hogy kávét főzzön.
– Jó reggelt kincsem! Nagyon korán van még! Szerintem jobb, ha visszabújsz még az ágyba, mert egész nap fáradt leszel majd! – javasolta gondoskodón az anyja.
– Jól vagyok… minden rendben lesz… - fogalmazott kedvenc csokis müzlijét majszolgatva, miközben még utoljára bepakolta hátizsákját a suliba menet.
– Akkor jó! De ha mégis fáradt lennél ne mondd, hogy én nem szóltam!
– Légy jó, és legyen szép napod! – arcra puszi következett, majd örökösen rohanó anyukája is elindult a maga munkahelyére.
Nemsokkal fél hét felé amikor kedvenc Tini Ninja Teknőcök rajzfilmje ment a tévében egy autódudát hallott. Mintha itt a szomszádba dudáltak volna egyet.
Óvatosan, lopakodva kinézett a nagyméretű, elfüggönyözött ablakon, és nem kis meglepetésére Bettina állt autója mellett, ahogy tegnap megígérte.
,,Hogy fognak a haverjai csodálkozni azon, hogy azt mondták, már megint hazudozik össze-vissza?!”
Gyorsan a bejárati ajtóhoz rohant, és kis híján feltépte az ajtót, hogy találkozhasson ezzel az álomszép, és nagyon szexis hölgyeménnyel, aki a barátja lett, cirka egy fél nap leforgása alatt.
– Szia, jó reggelt Vilikém! Hogy érzed magad?! – érdeklődött sugárzó mosollyal, kedvesen.
– Köszönöm! És Önnek?! – kérdezett vissza.
– Nagyszerűen, de mit szólnál hozzá, ha a merő formalitások ellen inkább tegeződnénk?!
– Oké!
– Készen vagy! – itt végigpillantott Vilmos utacai ruházatán, és hátizsákján.
– Igen, mindjárt indulhatunk, de a haverjaim azt mondták, hogy mindjárt itt lesznek! – ez egy udvarias kérés volt arra nézve, hogy várjanak még egy kicsit, hátha felbukkannak. Alig öt perc múltán máris feltűnt a négy kópé kamasz srác, akik nem győztek ámulni, hogy barátjuk mégiscsak igazat beszélt, amikor egy bombázó, csinos nőről áradozott tegnap este a telefonba.
– Szia Vili! Te aztán nem tréfáltál haver! Micsoda csajod van! – valósággal érzékelhető volt, hogy mind a négy srác begerjedt, ha csak alaposabban végigmérték a csinos, és szexist hölgyet.
– Sziasztok srácok! Ti biztosan a Vili barátai vagytok! – üdvözölt mindenkit Bettina.
– Igen, mi mind azok vagyunk! – bizonygatták bőszen, mintha tényleg Vilmos lenne az egyetlen barátjuk.
– Az szuper! Úgy hallottam skacok, hogy szükségetek van egy kis segítségre a bandavezérek ellen!
Hirtelen mind a négy kamasz srácban valósággal meghűlt a vér. Mintha négyük közül máris valaki árulóvá lett volna, és beköpte volna őket. Tüstént sugdolózni kezdtek, és szemmel láthatóan rendkívül fel voltak dúlva, és mérgesek is voltak egymásra:
– Gyerekek, ki pofázott?! – kérdezgették vádlón egymást.
– Én voltam! – válaszolt mindenki helyett Villmos, mire haverjai úgy bámultak rá, mintha azonnal neki akarnának esni.
– Hogy mit csináltál, mi?! Van fogalmad azok a görény Berkóczi fivérek mit fognak velünk csinálni?! – kérdezették.
– Ne izgassátok magatokat! Pontosan tudom, hogy mit csinálok! - Annyira határozottnak, bátornak, és magabiztosnak látszott, amire egészen eddig még nem volt példa, és ezt barátai is furcsának, különösnek találták.
- Akkor skacok a terv a következő! Odamegyünk és szarrá verjük őket! - vágta rá a nagyon kis növésű Gyurka, akit mindenki csak a ,,Dömper" becenévvel illetett.
- Figyeljetek csak! - szólt óvatosan közbe Bettina. - Nekem lenne egy hatásos ötletem!
Mind az öten kíváncsian kezdtek rábámulni, hiszen nagyon izgatta őket, hogy egy ennyire szexis bombázó hölgy milyen ötlettel is rukkolhat vajon elő?
– Tehát azt mondjátok, hogy a suli előtt szoktak gyülekezni a bandavezérek? - kérdezett vissza.
– Nos... az attól függ... – vágta rá egy magas, sovány, nyurga srác, akit mindenki csak Kernének hívott.
– Még szerencse, hogy tegnap este egy kicsit sikerült feltankolnom ragasztóból. – Máris kinyitotta autója csomagtartóját, és megvárta míg az öt kamasz srác tüzetesen megnézi a folyékony hófehér ragasztós vödröket.
– Hú! Ez aztán már döfi! – helyeseltek mindannyian.
– Most a feladat az, hogy valahogy meg kellene őket lepni!
– Mi sem egyszerűbb annál! Van egy hatalmas fa a suli előtt, és arra felmászva szerintem nyert ügyünk lenne. – javasolta a kis Gyurka. Mire mindenki egyetértőn helyeselt.
– Akkor induljunk, és ha szerencsénk van elkapjuk őket! - javasolta, majd olyan gyorsított tempót diktált, ami egy távgyaloglónak is bátran a hasznára vált volna, míg a legtöbb srác csak fújtatni tudott Vilmost is beleértve.
Ahogy sejthették a bandavezérek ott ücsörögtek, és lóbázták a lábukat lazítva, és cigit szíva az épület előtti fapadon, melyet egy fa árnyékolt be, és néhány szúrós, tüskés csipkebogyóbokor. Villmos rengetegszer igyekezett elbújni a nagyon szúrós, és fájdalmas tüskék fogságában, mert akkor holt biztos lehetett abban, hogy többet már nem verik meg - legalább is aznapra.
– Nézzétek fiúk! - kiáltott fel az egyik bandavezér. – Ezeket az idióta kis pöcsöket! Képesek voltak idejönni! – Erre mind a hatan kitört belőlük a vérfagyasztó röhögés, mint a biztos megfélemlítés eszköze.
Villmos csak Bettinában bízott, de azért nem ártott volna, ha haverjai is cselekszenek, méghozzá záros határidőn belül.
– Rohadék gennyládák vagytok egytől-egyig! - vágta ki magát felemelt fejjel, mint aki már semmitől se fél.
Az egyik bandavezér, aki lófarkat viselt, és szűk, disznószeme gyanakodva tekintett mindenre és mindenkire most égő cigarrettacsíkkel közelített Villmos felé:
– Szóval te olyan tökös csávó vagy, mi?! - megfogta hurkás, kövér ujjaival az égő cigicsíkot és fenyegetően hadonászni kezdett vele Villmos pufók orra előtt. – Mindjárt meglátjuk, hogy van-e tököd kisfiam! – Erre a legtöbb bandavezér is azonnal körbevette a púfók srácot, mire felbukkant Bettina.
– Sziasztok srácok! - köszöntötte őket mosolyogva, szívélyesen. – Ne haragudjatok, de azt hiszem eltévedtem... nem tudnátok segíteni nekem...? - kérdezte annyira csábosan, és flörtölőn, hogy egyetlen kamasz sem akadt, akinek ne korbácsolta volna fel azonnal szexulis fantáziáit.
– Hű, kisanyám! Te aztán frankóan szexi csaj vagy ám! - nyilvánított véleményt azt egyik srác.
– Irtóra csíptem a vírgácsaidat, bébi! - így egy másik.
Úgy tűnt, hogy a terv tökéletes és működnie kell. Bettina megvárta, míg a bandavezérek besétálnak a csapdába, majd egy vödörnyi ragasztót zúdított egyenesen a nyakukba, amikor azok a nagy árnyékos fa árnyékába értek.
– Hát ez meg mi a kurva isten akar lenni?! – kelt ki magából az egyik bandatag, amikor jóformán egész ruhatára ragacsos masszává változott, hogy mozdulni is alig bírt. A fa ágain Villmos haverjai csak úgy kuncogva nevettek, hogy miként sikerült ezeket a vadbarom idiótákat egy kis segítséggel rászedniük.
– Ezzel még nincs vége faszfejek! – kiáltottak fel a fára. – Holnap is itt leszünk, és meglássátok kurvára meg lesztek ám fingatva! – ordították magukból kikelve hasztalan, majd elkotródtak onnét, és aznap órákra sem mentek be.
– Ezt ezt kurva jól megcsináltuk! – gratuláltak egymásnak a jóbarátok. – Bettina segítségével! – kontrázott Villmos, mert így tartotta helyesnek.
A haverok lekászálódtak a fáról, majd megköszönték egyenként Bettinának a szívélyes segítséget. Csupán még Villmos maradt ott egy kicsit.
– Hú! Ez aztán brutál egy kemény menet volt! – igyekezett összegezni a tapasztaltakat.
– Tudod Vilikém az ember nem futhat örökké, mert akkor a problémái is vele futnak! De ma nagyon bátrak voltatok mindannyian! Le a kalappal! Tudod, mit?! – jutott egy jó kis ötlet az eszébe. – Mit szólnátok, ha suli után elmennék fagyizni, vagy ennék egy finom pizzát? Ismerek egy isteni helyet!
– Az tényleg fantasztikus dolog lenne… – Vilmos már megint elpirult félszeg szégyellőségében, és Bettina önkéntelenül is adott pirospozsgás pufók arcára egy cuppanós puszit.

HAJÓTÖRÖTT LELKEK GORDIUSZI CSÓMÓI

Talán már nem lehetséges,
s nem is maradhat
olyan nyughatatlan,
megalkuvó éj,
mikor lelkem szabad
madárként vándorolva
kiszállna tohonya,
hajótörött testem
börtön-ketrecéből
s utazásra kelne;
mert jócskán rágódom,
őrlöm saját kötéltáncot-járt
örök-gyerek idegem:

miként s hogyan juthattam odáig,
hogy megbíztam emberekben
kik könnyed legyintéssel
átvertek a palánkon
s vissza se néztem immár,
hogy vajon az a kutyába se
vett szerencsétlen
pufók Don Quijote,
aki vagyok él-e,
vagy hal-e e méla
egykedvű évtizedben?!

Elvetélt lázálmokat
zárhat még magába
egyre makacskodóbb
szilárd némaságom,
ha aranyat lehet sajtolni
a kincset érő lélekből
tán még az egyszerű
emberek is jóval elégedettebbek,
gazdagabbak lehetnének
– persze csak,
ha nem számítjuk ide
az anyagi tömegfogyasztói
társadalom túlzásokba
esett életszemléletét.

Kicsinyes lélek-csapdák
között félúton egyetlen
ellenérv maradhat mellettem:
valahol kicsit tán értem is
moccanhat még élni akaró
remény placenták
burok-sötét tengereiben.

Most nem árt,
ha vigyázok önmagamra,
hisz más nem teszi.
A világ mostan egyre
inkább már megint
csúszómászó pondróké,
s alantosabb, kétszínű
férgeké csak olyan
,,adok-veszek” másodlagos,
nélkülözhető alapokon.

Bűzös keselyű-dögszájúak
szándékosan elnyeli a kultúra
és tudás kreatív-inspiráló kincseit,
melyeket aztán pusztulásra
ítéltet agymosott prédikációk
egész sora csakhogy
gondolkodni inkább sose kelljen.

Fokozatosan dobjuk el
magunktól személyes
humánumunk megkülönböztethető
minőség-jeleit;
koncentrikus köreit
a Sors rendre kiveti,
akár a nagyméretű
halászhálót gyanútlan,
naiv fejeink felett;
élet s halál örök stafétabotja
– meglehet -,
sokszor inkább egy és ugyanaz!

A KISIKLOTT SORS

A nyári esőnek, akárcsak a legtöbb ún. természeti jelenségnek, melyeknek az ember kénytelen-kelletlen felvenni a küzdelmet azt szokták mondani, hogy megvan a maguk sajátságos és kiszámított pikantériája.
Miért történik az, hogy a legtöbb szerelmi szakítás nyáron történik? Talán azért mert a hideg évszakot nem különösebben kedveli senki sem?!
Június első hetében járt a naptár, és éppen Billie Myers: Kiss the rain c. száma ment az egyik rádiócsatornán. Jó kis szakítás, nosztolagiázós szám. Egy olyan dal, amin előbb-utóbb nincs is olyan ember, aki még ne gondolkodott volna el.
Ilyen barátságtalan időben a férfi kiszállt autójából, és okostelefonján felcsörgette élete hölgyét, akivel úgy hitte majd új életet kezdhet, és esetleg - persze ha minden összejön -, családot is alapíthat.
- Halló... tessék! - még mindig álomteli, kicsit bugó romantikus női hang a vonal végén.
- Szia... Norina... én vagyok... - alig tudott megszólalni.
- Szia... Andris... – a nő hangjában meglepetés bújkált.
- Hogy vagy...? – ártatlan kérdéssel szeretett volna indítani, mert kíváncsi is volt, hogy sikerülnek a dolgok.
- Na, jó! Ezt most rögtön fejezd be, oké?! - határozott, és komoly volt a hangja. Mint aki nem tűr ellentmondást.
- Bocsáss meg... mindenért... nagy hatással vagy rám, és szerelmes vagyok beléd... - nyögte ki jó sokára.
- Erre nem tudok mit mondani Andriska! – szólt a válasz.
– Én tényleg… nagyon… szeretnem, ha… esetleg… működhetne… ez a kapcsolat… - a férfi legszívesebben a legutolsó szalmaszálba is belekapaszkodott volna, márha lett volna még utolsó lehetőség.
– Andris! Kérlek… megismerkedtem valakivel, és… - A nő nem tudta eldönteni, hogy vajon melyik lehet a rosszabbik felállás: folytatni, vagy épp abbahagyni?! – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de hidd el, hogy sokkal jobb lesz nélkülem!
– Három évig voltunk együtt Norina… Vettem neked jeggyűrűt is… - végre kimondta ami lelkében feszült.
– Tudom, és hidd el nagyon szép emlékeim vannak, és imádom a nagyikádat és anyukádat, és sajnálom, hogy apád hirtelen meghalt, de nem veled képzelem el a jövőmet! Bocsáss meg, de most leteszem inkább! – azzal hirtelen egyszer csak végleg kinyomta az okostelefonját.
Mintha már egyáltalán nem is érdekelte volna, hogy az imént egy elcseszett kísérlet történt rá, hogy megkérjék a kezét.
András nagyon hosszú, örökkévalóságnyi percig állt a zuhogó, nyári esőben, mely nagyon úgy tűnhetett, hogy az istennek se akar elállni. Egyre csak ömlött, mintha az égből valaki megengedett volna egy örökké zubogó tűzcsapot.
András megszégyenülten kollogott haza társasházi lakásukba, melyet – annak idején –, Norinával közösen vettek olyan hetven harminc arányban az exbarátnő javára.
Csöndesen nyitotta ki a bejárati ajtót, pedig tombolni támadt kedve, és úgy érezte a szomorúság, kétségbeesett reményvesztettség kis híján széttépi megmaradt kötélidegeit is.
Mintha képtelen lett volna immár logikusan, következetesen gondolkodni elsősorban saját jövőjét illetően. Halálos fáradtsággal vetkőzött le, hogy tüdőgyulladás elkerülése véget bezuhanjon kedvenc nappaliban álló foteljába, és betegye a Pop, csajok, satöbbi c. DVD-t a lejátszóba.
,,Micsoda párhuzam! – gondolta. Mintha John Cusack éppen ő lenne, aki a szerelmi szakításról oszt meg bölcs, és mélyenszántó gondolatokat. Persze az igazi írómester itt is Nick Hornby volt, aki az eredeti regényt megalkotta.
,,Hát most mi a jó büdös franchoz kezdjek?!” – tette fel magában a megkerülhetetlen kérdést, mely mindvégig fejében motoszkált, és nem engedte, hogy lazítson, vagy kicsapolodjon egy kicsit.
Norinával – anno –, az egyetemen ismerkedtek össze, amikor egy tipikusan kigyúrt tesztoszterontitán gorilla – ő volt Norina pasija –, gyakorlatilag mérgében majdnem felakarta pofozni barátnőjét, amiért Norina kategórikusan visszautasította, hogy lefeküdjön vele.
– Hé bébi! Azt hiszed ennyivel megúszod! Na gyere csak ide! – úgy megragadta és magához húzta agresszíven a karját, hogy Norina kis híján azonnal felsikoltott váratlan fájdalmában.
– Ez nagyon fáj Ákos! Kérlek engedd el… - nyögdécselte, de úgy tűnt a kigyúrt gorilla ezt biztatásnak vette, hiszen nemhogy engedett volna már így is satukemény szorításán, de még rá is tett jócskán pár lapáttal.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy lefekszel velem, és szexelünk is?! – kérdezte kéjes élvezettel, mint akit a fizikai erőszak indít be csak igazán.
– Megteszek neked bármit! – esküdözött égre-földre -, csak engedj már el végre! – könyörgő hangot vett fel, hátha beválik.
– Ezt már szeretem! – máris engedett a szorításon. – Látod kisanyám! Lehet velem beszélni! Tudok ám én nagyon jófej is lenni!
Ekkor lépett be a képbe András.
Amolyan tipikusan ,,rossz helyen, rossz időben” pillanat volt ez, viszont éppen ezt volt képes a maga előnyére fordítva kihasználni Norina, aki máris mint valami titokzatos megmentőhöz máris András karjaiba szaladt, és testbeszéde arról árulkodott, hogy védje őt meg.
– Jaj de jó hogy itt vagy! Ez az idióta szemétláda molesztál engem! – úgy kapaszkodott András karájba, mintha egy valóságos szuperhős, vagy lovag lett volna, akinek minden esetben az a feladata, hogy megvédje a gyöngéket és az ártatlanokat.
– Mit keresel itt te kis húgyagyú pöcs?! Na húzzál el de gyorsan, míg szépen mondom! – Az izmos mogyorónyi agyú gorilla egyre fenyegetőbben jött közelebb, és már lendíteni készült irdatlan nagy öklét, amikor – szerencsére –, megjelentek Norina ún. csajos barátnői, és kíváncsi érdeklődéssel, akár a szorgos méhecskék kezdtek duruzsolni, és nyüzsőgni, hogy vajon ki lehet Norina új pasija.
– Hát sziasztok! Szia csajszi! Mondd csak?! Ki az új pasijelölted?! – mintha direkt tudták volna, hogy András csupán jó helyen volt, ám azért mégiscsak vegyes helyzetben, hiszen Norina annyira szexis, szuperdögös volt már az egyetemen, hogy András nem lehetett éppen a zsánere.
– Ő itt az én új párom… - mutatta be a csinos hölgyek gyülekezetének a jócskán megszeppent, és szemlátomást azonnal karót nyelt lovagot. – Jaj, bocsika… hogy is hívnak?
– Ö… ízé… András… - nyögte ki szinte alig hallhatóan.
– Tehát Andris! annyira aranyos, és nagyon bátor volt, hogy könnyedén le tudta szerelni azt a vabarom Ákost! El se tudjátok képzelni! – Norinának mindig is érzéke volt hozzá, hogy hatásos lélektani módszerekkel manipuláljon másokat, így nem meglepő, ha csajos barátnői nem győztek ámulni, és bámulni, hogy egy alapvetően dagadék, molett alkatú emberke egyszerűen ki tudta készíteni Ákost, aki lekopott. Ez eléggé hihetetlen történetnek hangzott.
– Én én hősöm! Ezt most mindjárt meg is ünnepeljük! – Norina valósággal húzni kezdte maga után a tétova, és tanácstalan megilletődött férfit, és kilépve az egyetemről máris a Rákóczi út sarkán lévő kávézó-étterembe cipelte – persze csajos barátnői társaságában, akik úgy legyeskedtek körülöttük, akár a filmes statiszták a hollywoodi dívák körül.
Norina mintha csak otthon lenne valósággal azonnal utasítgatni, és parancsolgatni kezdett az étteremben tartózkodó pár embernek, akik tüstént lesték szinte minden kívánságát, elvégre pénzes kuncsaftokat már messziről is ki lehetett szagolni.
– Én kérnék egy cézársalátát desszing nélkül, és egy 7upot. Te mit kérsz drága hősöm? – fordult a megszeppent András felé.
– Az úriember itt kér egy kólát és egy kis sült krumplit valami húsféleséggel!
Az egyik kiszolgáló srác felvette a rendelést és pár percen belül továbbította a másik embernek, aki az étterem hátsó részében – az lehetett a konyha –, máris szorgoskodni kezdett az ételek körül. Miközben rendeléseikre várakozta beültek egy hangulazos hátsó részen lévő boxba dumcsizni, amihez mind Norina és persze csajos barátnői is igen-igen értettek.
Innentől kezdve – ahogy mondani szokás –, egyáltalán nem volt megállás, hiszen másnap aztán gyakorlatilag megszakítás nélkül három és fél éven át míg lediplomáztak András lett Norina legújabb behálózott ,,kabalapasija” és ügyeletes szépfiúja is. Ami annyit jelentett, hogy András bármit is csinált éppen, vagy bárhová is ment nem volt olyan eset, hogy legalább két-három lopakodó, bizalmi ember ne figyelte volna meg magánélete szinte minden egyes mozzanatát, amitől a kezdeti paranoia, és az üldözési betegség is felütötte lelkében valósággal azonnal a fejét.
Később András történész diplomát szerzett, míg Norina üzleti kommunikáció és manager szakon szerzett képesítést és eltökélt szándéka volt, hogy önálló, ütőképes és persze nyereséges vállalkozása legyen, és természetesen ehhez hozzátartozott, hogy egy hónapban legalább két-három alkalommal külföldre szándékozott nyaralni menni, ahol – mint állította –, kimagaslóan vérprofibb kiszolgálást kap szinte minden szinten, mint idehaza valamelyik lepusztult négycsillagos wellnessnek mondott szállódában.
Később amikor már együtt éltek, véletlenségből párszor kicsöngött Norina okostelefonja, amíg ő a fürdőszobában volt, és megkérte Andrást, hogy vegye fel, mert lehetséges, hogy éppen munkaügyben keresik, és semmi esetre sem akarta elszalasztani az alkalmat.
Amikor András felvette a kagylót egy férfi szólt bele, majd téves hívásra hívatkozva azonnal le is tette a telefont. Mint később kiderült ez a férfi volt mindvégig Norina másik pasija, akit sikeresen behálózott.
Most rajta volt a sor, hogy kérdőre vonja párját. Igen ám! De mégis, miként és hogyan kezdjen hozzá, hogy ne okozzon lelki sérülést szíve hölgyének?! Ez kemény diónak bizonyult, és ezt ő is tudta.
– Édesem! Szeretnék veled komolyan beszélni! Ha volna esetleg pár perced! – elszánt volt, és határozott. Volt kitől tanulnia.
– Nocsak! Még sosem voltál ennyire komoly drágám! – lepődött meg a barátnő. – Csak nem anyukáddal, vagy a nagyikával történt valami?! – kérdezte aggódva.
– Nem szerencsére mindenki jól van! Emlékszel, hogy arra kértél, hogy vegyem fel a telefonod, mert hátha állásügyben keresnek, és egy ismeretlen férfihang jelentkezett… - András volt a legkíváncsibb arra, hogy vajon mit fog lépni manipulálásban jelesre vizsgázó barátnője.
– Kérdezett, vagy mondott valamit az illető?! Netán bemutatkozott? – kérdezett vissza nyugodt hangon, mint akit csöppet sem izgat titkos viszonya.
– Semmi ilyesmi nem történt, de azért ez kissé furcsa…
– Ne foglalkozz vele drágám! Most mennem kell dolgozni! Kaja van a frigóban, ha megéheznél, de azért nekem is hagyj egy pár falatot! – cuppanós puszi következett, majd csábos fenékriszálás, és már ott se volt. András mintha sejtette volna, hogy most valószínűleg alkalmi szeretőjéhez ment.
András ettől fogva mintha már senkiben sem tudott volna teljes mértékig, és száz százalékig megbízni, vagy más ismerőseit egyáltalán a bizalmába avatni. Úgy járt-kelt a világban mintha mindenki gyanús volna, és a legcsekélyebb árulkodó mozdulatot számon kellene tartania, hogy később az illetőt felelősségre vonhassa.
Maga se vette észre, de kis idő multán már sajátos játékszabályokat igyekezett kifejleszteni, és tesztelte az embereket. Aki nem tartotta be saját szabályait, vagy megbukott azokkal soha többet nem állt szóba – sőt egyenesen szándékosan elkerülte őket.
Aztán megbízta egyik ismerősét, hogy figyelje tisztes távolságból barátnőjét és minden gyanús dolgot említsen meg neki. Az illető követni kezdte Norinát, és azonnal leadta Andrásnak a drótot a mobilján, miszerint: A csinos, gyönyörű barátnője elment a munkahelyéig, de nem egyenesen a munkahelyére ment, hanem az egyik utcába és ott is maradt legalább négy-öt órán keresztül. Az utcából kijövet pedig egy jólszituált, sportos öltönyös üzletemberforma férfival látták.
,,Végre lehult a lepel!” – vonta le a maga sarkallatos következményeit András, amikor estefelé Norina megjátszva a halálos fáradtságot hazajött a munkából.
– Hogy telt a napod?! – megint egy ártatlan kérdéssel kezdte.
– Jaj ne is mondd! Közöltem a főnökömmel, hogy szükségem van legalább két hét tartós szabadságra, hogy végre kipihenhessem magam az álompasimmal, és hogy megújult energiával vethessem bele magam a munka világába! – hatásos hazugságnak bizonyult. Mintha csak a nagykönyvből olvasná szemrebbenés nélkül.
– Ez nagyon jól hangzik szívem! Melegítettem neked vacsorát, ha kérsz?
– Tündéri drága vagy! Éhen halok! – Norina máris aztalhoz ült, és olyan jóízűen falatozott, mintha semmi se történt volna, amiről számot kellene adnia.
Nem kellett hozzá sok idő, és Norina tényleg szabadságot vett ki, ám Andrásnak azt mondta mindvégig külföldön fog majd dolgozni, ezért ő most nem jöhet vele. Mint később kiderült aktuális pasiját vitte magával, és holtbitos, hogy nem csupán csak dolgozgattak egész álló nap. Amikor ez kiderült Andrást egyrészt örült, hogy mégiscsak létezik igazság, másrészt nagy lyukas sebet kapott a szíve, hogy élete szerelme így átverte, és elárulta őt.
A nyári esős szakításnak másnapra aztán nyoma sem volt. Mintha elfújták volna az összes barátságtalan kellemetlenségével együtt. András arra gondolt visszaviszi a jegygyűrűt az ékszerboltba, ahonnét jócskán borsos áron megvette.
Az eladók csak hümmögtek, és sokáig meglepődve bámulni tudtak rá, mert azt hitték csak a méret nem stimmel, ám amikor András határozottan közölte, hogy mennyasszonya szakított vele mindannyian meglepődtek, és – maguk se tudják, hogy miért –, látványosan vigasztalni, pátyolgatni kezdték bőkezű kuncsaftjukat.
– Jaj kedves Uram! Micsoda szerencsétlen balszerencse! Őszintén sajnáljuk a dolgot! De reméljük az ékszerre nem volt panasza?! – érdeklődtek reklámfogás gyanánt. Mintha bármikor is Norina kezébe adta volna a kis fekete dobozkát.
Beadta az ékszert, amiről tapott egy visszaigazoló nyugtát, és ezzel lépett ki a boltból.

CSÓNAK-KALAND A BALATON PARTJÁN

Kornél apjának támadt egy szuper ötlete.
Nyár lévén ugyanis azt találta ki, hogy egyetlen fia egészen nyugodtan menjen csak le az öccséhez annak balatoni kemping bungalójába, és akkor már a gyerek kétszeresen is nyert. Egyrészt ugyebár ingyen és bérmentve fürödhet, strandolhat unokatesóival, ami nem elhanyagolható szempont, másrészt a szállás és a kajára sem lehet panasza, elvégre öccse imádnivaló felesége nagyon jól főz, és a gyerkőcök szeretni szokták az ún. ,,kutyult kajákat” bármit is akarjon ez az utóbbi kifejezés jelenteni.
Így történt, hogy egy rendkívül meleg május végi napon az apuka felpakolta fia minden cuccát az akkor még Dácia típusú kocsi csomagtartójába, és máris gázt adva elindultak, hogy a srácot levigyék pár hónapi nyári vakációra a Balcsi partjára, ahogy sokan emlegették a magyar tengert.
– Egy tizes skálán te hányast adnál magadnak Kornél?! – próbált beszélgetni fiával az apa kevés sikerrel, mert a srác jobban szeretett a négy fal biztonságos magánya között a Comondor 64-típusú számítógéppel bíbelődni, és játékokat játszani.
A leghalványabb kedve sem volt, hogy egész álló nap szunyogok hadserege vadásszon rá, és minden másodpercben vért szívjanak pufók, hájas testéből, ahhoz pedig különösen nem füllött a foga, hogy kissé undokoskodó unokatesóival együtt vakációzzon, meg hülyéskedjen, - annál is inkább, hiszen majdnem minden unokatesója sovány és vézna volt, és ő volt a családban az egyetlen aki jóformán magas vérnyomástól, és tartósnak becézett túlsúlytól szenvedett.
– Hát… talán… esetleg… hármast…? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Ácsi! Méghogy hármas???? – döbbent meg az apuka, mintha valami oltári nagy sületlenséget mondott volna fia. – Szerintem nagy jóindulattal sem lehetsz több kettesnél!
Kornél megsértődött. Miért kell valahányszor apja beszélgetést próbálna kezdeményezni egy füst alatt – mintha szándékosan csinálná –, meg is aláznia, és porig rombolnia amúgy is ingatag lábakon álló, soványka önbizalmát.
– Ö… nem tudom… - motyogta maga elé.
– Pedig nagyon egyszerű aranygyerekem! Először is nem vagy egy barátkozós típus! Ez mínusz egy pont. Akkor egyetlen barátod sincs, akivel lóghatnál. Ez már mínusz két pont. És folytathatnám a sort! Nem igaz anyus? – fordult most kíváncsian felesége felé, hogy vajon ő majd mit szól mindenhez?
– Azért nem ennyire szörnyű a helyzet apukám! Kornélnak megvan a maga egyéni, felnőttes stílusa és saját játékszabályai is vannak! Egyáltalán nem tehet róla, ha a világ nem úgy működik, ahogyan azt sokan elvárnák! Szerintem nyolcas is lehet!
– Anyukám! Türelmes ember vagyok, de a hülyeségedtől hamar felkapom a vizet!
– Már megint mi a bajod Géza?! – kérte ki magának az asszony.
– Nézd már meg a fiad! Szerinted hogy lehetne egy ilyen szánalmas, puhány kis pöcs nyolcas a tízből, amikor olyan gyámoltalan anyámasszonykatonája?! – most az apukán volt a sor, hogy felkapja azt a bizonyos vizet és agyát kicsit elöntse a fortyogó epe.
– Azért Gézám ez nem volt éppen szép! Így ledegradálni a saját fiadat! Kérlek ne felejtsd el, hogy kivel is beszélsz! – figyelmeztette határozottan, és szigorúan az asszony urát.
– Hát akkor ennyit erről a tartalmas beszélgetésről! – További szót már nem is vesztegetett. Inkább helyette bekapcsolta az autósrádiót, hogy azt kelljen hallgatni.
– Kincsem! Meglásd olyan hamar elrepül ez a nyár, hogy mire suliba kell menned már észre se fogod venni, hogy hiányzott bármi is az életedből! – Az anyuka mindig jobban megértette fia igényeit, mint a családfő.
A fővárosból körülbelül két és fél órás úttal máris eléjük tárult a nyüzsgő, hömpölygő autós forgalom. Mintha minden egyes ember egyszerre akart volna elmenekülni, és egyszer és mindenkorra megszabadulni a rekkenő hőségtől.
– Hol a fészkes rossebbe van az a kis rozzant kulipintyójuk? – kérdezte de csak úgy a levegőbe belebokszolva sajátságosan ciknikus és feszült mondatait az apa.
– Biztosan itt van a közelben apukám! Megtaláljuk, csak nem szabad kétségbe esni! Ne izgasd fel magad, mert az árt a vérnyomásodnak! – szólt rá kicsit erélyesebben az anyuka.
– Hát nagyon kösz a tippet anyus! Nem elég, hogy rohadt meleg időnk van, képtelenség megtalálni egy nyamvadt kis utcát és benne egy tipikus faházikót. – miközben végighajtottak az egyik főutcán, hogy aztán azonnal rákanyarodhassanak egy amolyan jellegzetesen poros, döngölt földútra, mely egy mellékutcába vitt a kissé idegeskedő családfő szemeivel egyfoytában a legfelelő lakcímet pásztázta. Szerencse nem is kellett olyan erősen keresgélnie, mert váratlanul az egyik sarkon máris felfedezte Kornél unokatestvéreit, akik visongva, visítva rohamozták meg autójukat.
– Csókolom! Szia Kornél! – köszöntötték őket kórusban.
– Szevasztok skacok! Hogy vagytok ebben a rohadt meleg időben? – érdeklődött máris mosolyt erőltetve magára az apa, akinek így is jócskán belevolt már a hócipője az egész vakációval.
– Nagyon jó a víz! Szuper! – lelkesedtek a gyerekek, akik közül többen fürdőruhát viseltek, és csurom vízesek is voltak.
– Az jó! Szólnátok Laci bácsinak, hogy megérkeztünk? – kérte viccesen az apuka a lelkes unokatestvéreket, mire azok közül páran visszaszaladtak a fabungalóba és visítva szóltak, hogy vendégek érkeztek.
Laci bácsi volt a családfő össze, és bumbordi, csupaszív felesége, akik – annak idején –, jutányos áron jutottak hozza ehhez a kisebbfajta víz melletti telekhez, és máris busásan megtérülni látszott befektetésük – persze eltekintve a még mindig egyre inkább roskadozásnak indult bungalótól, mely első pillantásra úgy tűnt, mintha azonnal össze akarna dőlni.
– Sziasztok! Szevasz Géza és kis család! – köszöntötte Laci bácsi őket. – Hogy telt az utazás? Oltári nagy dúgó van odakint, mi?!
– Szevasz Lacikám! Hát mit mondjak? Az van! Alig tudtuk megtalálni, hogy hol a fenébe laktok! – méltatlankodott az apuka, miközben kezet rázott rég nem látott öccsével.
– Hogy ez mekkora baromság Petikém! Hiszen még térképet is rajzoltam!
– Már megbocsáss, de én a helyedben nem nevezném térképnem azokat az ákombákomokat, amiket te arra a hitvány cetlire rávéstél! – itt jelentőségteljesen elővette azt a jócskán meggyűrődött cetlit, amire öccse annak idején lefirkálta, azt, hogy melyik úton célszerű eltalálni ide, aztán valahogy mégsem úgy sikerült a dolog, ahogy kellett volna.
– Annyi baj legyen! Kértek sört, vagy üdítőt, vagy bármit?!
– Nem, nem! Csupán csak a srácot adjuk be nektek egy kicsit vakációzni! De aztán semmi balhés kaland, oké? Mert nagyon… érzékeny! – A kissé feszült apuka az ,,érzékeny” szót szándékosan megnyomta kissé ezzel is érzékeltetve, hogy Kornél egy rendkívül művelt, és nagyon is furcsa srác.
– Miért, csak nem beteg a srác?! – kérdezett vissza Laci bácsi.
– Ugyan dehogy! Csak tudod… vannak bizonyos fura rigolyái, amik különösen hatnak a normális emberek szemében! – vallotta be az apuka, de szándékosan lehallkította saját hangját, mert nem akart feleségével konfrontálódni, aki időközben segített Kornélnak kicsomagolni a holmiját és bevinni azt a komfortosnak aligha nevezhető bungalóba.
– Anyusom, készen vagy, mert mennünk kéne máshova is?! – igyekezett megsürgetni az apuka feleségét, aki még maradt volna legalább egy teljes órát, hogy biztosan tudja fiára vigyázni fognak, és nem történhet semmi baj.
– Apukám! Te is nagyon jól tudod, hogy mi a helyzet! Leszel szíves és nem sürgetni, mert attól meg én kapok agyhúgykövet! – jócskán kinyilvánította véleményét a temperamentusos tűzről pattant anyuka, és az apuka pont ezért szerette feleségét. ,,Ami a szívén, az a száján” – volt a hitvallása.
– Kincsem! Érezd nagyon jól magad és vigyázz a nappal le ne égj, mert az nagyon tud ám fájni! – kötötte Kornél lelkére jótanácsait.
– Anyu? Nem mehetnék mégis inkább veletek?! – kicsit szomorkás, méla hanggal kérdezte ezt, mint ami már a gondolatától is rosszul van, ha még egyetlen napot is el kell itt töltenie.
– Ugyan már drágám! Ne csacsiskodj! Nagyfiú vagy és próbáld megélvezni a dolgot! Legalább a kedvemért! – magához ölelte hosszan a fiát, majd megpuszilta pufók arcát, és anélkül hogy Kornél vagy a családfő láthatta volna gyorsan beszállt férje mellé az anyósülésre, mert nem akarta hogy könnyei miatt gyengének lássák mások, a rokonok meg pláne, hogy nem.
– Ne izgasd magad anyus! A srác jó helyen van! Ha mégsem seggbe fogom rúgni a hülye öcsémet! – próbálta megnyugtatni párját az apuka miközben gázt adott, és kikanyarodtak a főútvonalra.
Kornélnak fogalma sem volt, hogy mihez is kezdhetne magával ezen az isten háta mögötti helyen, ahol nincsen számítógépes játék, se olvasnia való könyvek, vagy tévé, viszont van fürdésre lehetőség, és ha egy kicsit körbepillant az ember remek kalandokba lehet belekeveredni. Igen ám, de Kornél sosem volt egy amolyan vállalkozószellemű kalandokba keveredő emberke, mint mondjuk vagány unokatesói közül többen is.
Mivel Kornél világ életében korán kelőnek számított mi sem természetesebb annál, minthogy már kora hajnalban kikászálódott nagyon csendesen abból a kempingágyból, ahol meghúzta magát és mivel a telek végében volt egy fából tákolt kapu, amin át már ott volt a buján burjánzó nádi világ és a balaton vize egy eredeti, kikötözött, ringatózó facsónakkal csábító ötletnek ígérkezett, hogy egyedül felkerekedjen és egy kicsit tüzetesebben is szemügyre vehesse az élővilágot és a nagy vizet.
Felvette bermudanadrágját és egy hófehér, frissen vasalt ropogós atlétatrikót, majd baseball-sapkát tett a fejére a káros napsugarak ellen és mint egy lopakodó ninja, vagy törpe titkosügynök máris halkan megközelítette a kert végében álló fakerítést. Nem volt nehéz dolga. Csupán csak egy faéket kellett kipeckelnie és máris szabadon bejuthatott a burjánzó dzsungeli nádas mélyére, mely alig egy-két megtett lépés után már ragadós iszaprétegben állt, hiszen a víz kiterjedt egészen idáig.
Folyamatosan a lábát figyelte, mert hamar rájött, hogy a nádlevél, és a letört nádvégek is vannak az iszapos, nedves talajban, és azok bizony könnyedén felsértik, és meg is sebesítik az ember test bármely részét, így szemével legalább háromszor is meggondolta, hogy merre és hova léphet.
Aztán egyszer csak ott állt teljes pompájában a fából készült, méretes csónak, melyet kellemesen ringatott a hullámzó pocsolyás víz. Egyetlen cukorspárgaszerű kötél és egy pózna segítségével volt kikötözve, melyet könnyedén el lehetett oldani. Kornél valósággal azonnal kísértésbe esett. Annak idején vagy százszor megnézte a Kincses szigetet, és már jó lett volna elolvasni, valahogy a kalózos filmeket jobban szerette, mint a papírszagú olvasmányokat.
Pufók kezeivel máris gondosan szemügyre vette a kötél csómóit, majd egy-két húzigálás itt, néminemű rántás ott, és a termetes facsónak azonnal szabad lett, és úgy tűnt csakis vállalkozó szellemű fiatal utasára várakozik. Mivel a két irdatlanul nagy evezőt meg sem bírta mozdítani Kornél azt gondolta legfeljebb majd szabadkézzel, vagy valami bottal fog evezni. Máris beleült és szabadkézzel megindult a nádas egyik irányába, ahol úgy tűnt, mintha valami folyósót képzett volna a természet a vízzel. Nem tévedett. Alig pár méterrel odébb máris kiért a nyílt vízre, és két kezével valósággal csak úgy tapkolva szelte a szelíd és nyugodt hullámokat. Valóságos hajóskapitánynak képzelte magát, és még párszor el is kurjantotta magát, hadd tudják csak meg nyugodtan mások, hogy most itt ő parancsol.
Időközben nagybátyja felesége volt az első, aki felébredt és azonnal észrevette, hogy Kornél eltűnt. Hirtelen pánik hangulat uralkodott el rajta és elkezdte keresni, hogy vajon hová is lehetett a srác? Időközben a többi unokatestvér is álomszuszék módján kikászálódott fekhelyéről, és felébredt Laci bácsi is.
– Jó reggelt! Mi a nagy harci helyzet?! – kérdezte idegeskedő feleségét. – Csak nem dőlt össze a ház?!
– Ne hülyéskedj! Kornél eltűnt!
– Ezt hogy kell érteni?! – nézett rá értetlenkedve.
– Nem volt az ágyában és most se találom sehol!
– Oké! Először is nyugalom! Biztos nincsen semmi baja, csupán elkószált egy kicsit! Megesik az ilyesmi! Egy kis független szabadságot akart! Hová tűnhetett?!
– Fogalmam sincs! Szerintem szólni kellene a rendőröknek! Lehet, hogy ők többet tudnak mint mi!
– Persze! Majd pont ők fognak nekünk segíteni! Micsoda egy idióta ötlet! – legyintett.
Ekkor veték észre, hogy kertjük végében nyitva van a vízhez vezető fakapu. Laci bácsi azonnal lélekszakadva ott termett, és be is ment a kapun a nádas belsejébe. Ekkor vette észre, hogy eltűnt a nagyméretű facsónak.
– Hát igazán talpraesett srác, annyi szent! – jött vissza a nádas felül.
– Miért? Mi csinált? – kérdezte aggódva a felesége.
– Elvitte a csónakot!
– Gyorsan muszáj megkeresnünk! És ha történik vele valami! Sosem bocsánatám meg magamnak!
– Bolhából csinálsz elefántot drágám! Meglásd napnyugtára már itthon is lesz! – jegyezte meg különös mosollyal az arcán a férfi.
– Csak nehogy megbánjuk! – figyelmeztette az asszony.
Időközben nyárias kánikulai meleg telepedett rá a napszakra, miközben Kornél egyre csak evezett és evezett. Egy idő után úgy tűnt, mintha csak víz venné körbe, sehol szárazföld. Ez egy kissé megrémisztette. Egy-két perc múltán a távolból feltűnt valami mentőcsónakféle, amely szélsebesen szelte maga előtt a hullámokat. Úgy tűnt két egyenruhás ember ül benne, akik rögtön felfedezték a nagy csónakot, melyben csak ez gyerek ült senki más.
– Hé, te gyerek! – szólt rá hangosan az egyik egyenruhás. – Te meg hogy kerültél ide?!
– Csókolom, bácsi! – köszönt Kornél, mert úgy tanították.
– Azt kérdeztem, hogy kerültél idáig?! Tudod te hol vagy egyáltalán?!
– A Balatonban…? – kérdezett rá.
– Nahát még szép hogy kisöreg! Mindjárt itt van a Tihanyi rév! Jó messzire eljöttél! Hogy hívnak?
– Kornél!
– Merre vannak a szüleid?!
– Visszamentek Budapestre, most a nygybátyáméknál lakom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.
– Azt legalább tudod, hogy ők hol laknak?
– Arra ott a nádas mellett! – mutatott pufók kezeivel a távolba.
A két egyenruhás őr úgy gondolhatta, hogy bizony ennek a fele se tréfa. Elvégre egy gyerek nem indulat csak úgy egy szál maga kalandtúrára. Így az egyikük megfogtak a csónak kötelét, majd hozzákötötték saját motorcsónakjukhoz és máris elindultak vele abba a feltételezett irányba, ahonnét Kornél jöhetett.
Időközben Kornél nagybátyjáékat felhívta Kornél anyukája telefonon, hogy megkérdezze minden rendben van-e, és még szerencse, hogy sógornője nem buktatta le őt, de nem küldte Kornélt a telefonhoz, mert azt mondta, hogy kimentek játszani a többi gyerekkel.
Tényleg beizagolódott Laci bácsi elmés mondása, mert mire lemenőben volt egy motorcsónak úszott be észrevétlen abba a nádasba, aminek a tőszomszédságában laktak Kornél nagybátyjáék.
A két egyenruhás őr eloldozta a nagyméretű facsónakot, majd kikötötték oda, ahonnét Kornél elkötötte, aztán mindhárman bementek a kis fából készült kertikapun egyenesen a kertbe, ahol már a népes kompánia minden tagja lázasan Kornélt kereste, és nagy volt az ámuló megdöbbenés, hogy mit keres Kornél két vízi járőr mellett?
– Jónapot kívánok! – köszönt a két őr.
– Ez a kisfiú azt állítja, hogy Önök vigyáznak rá, amíg a szülei távol vannak. Igaz ez?! – kérdezte egyikük.
– Mindegyik szó! – vágta rá kissé nevetősen Laci bácsi.
– Megkérném Önöket, hogy legközelebb kicsit próbáljanak meg jobban ügyelni, és vigyázni erre a fiúra nehogy még komolyabb baj legyen belőle! – figyelmeztette őket.
– Igen, hogyne! Természetesen! Mindenképpen vigyázni fogunk! – válaszolta aggódva a feleség.
– Viszont látására! Szervusz Kornél! – A két őr szalutált, mintha Kornélt máris előléptették volna vérbeli hajóskapitánnyá, majd mindketten visszamentek motorcsónakjukhoz.
– Hát szépen elkószáltál édes fiacskám, annyit mondhatok! – jegyezte meg Laci bácsi. – De most már nincsen semmi vész, elvégre megkerültél!
Kornél végre kisebbfajta büszkeség töltötte el, miszerint: lám csak, azért ő is képes még erre-arra ebben az életben.