ÁLOMPÁR, AVAGY A NAGYBETŰS ÉLET TITKA

,,Még egy utolsó símítás és kész!” – gondolhatta. Mit fognak szólni, ha egyszerűen csak fogja magát és odaálít?! Elvégre magyar szakból totálisan elkaszálták, és a megmaradt történelemmel talán nincs is joga, hogy ünnepélyes keretek közt átvegye a diplomáját!” – Érzések hullámvasútja kezdett fokozatosan zakatolni folyamatosan feszült, és idegeskedő elméjében.
Arról már nem is beszélve, hogy kedvese, – akinek feltette a nagy kérdést, hogy szeretne-e a felesége lenni, élete asszonya –, még mindig habozott, és kétértelmű, homályos válaszokat adott a lánykérésre.
,,Ez aztán sehogyan sem járja!” – szögezte le magában. És ez az átkozott nyakkendő is pont jókor tud félrecsúszni, amikor az ember már késésben van, vagy épp a finishben.
Nagy nehezen megigazította magán a tallárt, a fehér díszkesztyűt, és a csákós fekete sipkát olyan idétlennek, és ugyanakkor valóságosan is gyerekesnek érezte.
– Drága kincsem! Nehogy elkés! Ez mégiscsak a te nagy napod! – viharzott be az előszobába, akár egy hirtelen támadt trópikus tornádó a mindig filigrán, és nagyon csinos, fiatalos örömanya. – Hadd nézem csak azt a csálé nyakkendőt! – próbálta megigazítani fia nyakán az elmozdult ruhadarabot.
– Köszi anyu, de nem szeretnék még jobban elkésni! – próbálta figyelmeztetni a fiatal felnőtt férfi mindig felkészült, és segítőkész anyját.
– Jól van, kincsem! Utánad fogok majd menni! Te csak menj nyugodtan a barátaidhoz! – bensőségesen megölelte, és egy cuppanós puszit adott ar arcára. Úgy nézett ki a mindig csinos, és stramm asszony, mint aki kis híján azonnal elpityeredi magát a meghatottságtól, elvégre ha számításba vesszük a családjukban az ő felnőtt fia kapott eddig egyedül diplomát, és ez bizony – akár tetszik, akár nem –, mégiscsak nagy szó.
– Akkor… én rohanok… - szólt vissza a bejárati ajtóból a fiatal férfi, és máris hívta a lift hívógombját, mely villámsebességgel levitte a földszintre, ahol egyik unokabátya már várakozott rá furgonjával, mely elfuvarozza az egyetemen tartandó ünnepségre.
Alig huszonöt perc alatt már ott is voltak a jócskán agyonzsúfolt egyetemen, ami most a szülők, és hallgatók, és rokonok tumultusa miatt leginkább egy zsongó, folyamatosan zsivatoló mégkaptárhoz hasonlított. Óriási volt már most a tömeg. Nem is lehet csodálni. Elvégre azért ez mégiscsak egy nagy, és ünnepélyesen tradiciónális esemény, mely egy jelentős lépéssel közelebb veszi az embert a nagy felnőttek világához.
– Mondtam már, hogy gyűlölöm a tömeget?! – kérdezte a felnőtt fiatal unokabátyát, miközben a parkolóba hajtottak.
– Már vagy milliószor öreg! Semmi gáz nem lesz! Átveszed azt a szar oklevelet aztán amikor senki sem veszi észre egyszereűn fogod magad, és megpattansz! Olyan ez is mint a biciklizés, nem igaz?! – vágta rá kapásból a sokat tapasztalt unokabáty.
– Hát… talán igazad van… – óvatosan kiszállt az ütött-kopott rozsdásodásnak indult furgonból, miután megköszönte az utazást és kezet rázott unokabátyával.
– Hát akkor még egyszer kösz mindent! Szevasz! – köszönt el, és visszanézni már nem maradt idje, mert azonnal megpillantotta egyik csoporttársát, aki veszettül dohányzott, és mint később kiderült ő fogja majd mondani az egyik ünnepi beszédet, és most szabályosan be volt tőle rezelve.
– Szevasz komám! Na, mi újság?! – kérdezte kézfogás és egy újabb kiadós szippantás közepette.
– Úgy látom inkább neked volna szükséged lelki támogatásra! – jegyezte meg.
– Hogy mekkora eszed van barátocskám! Ha nem mondod el se hiszem! Nekem kell azt a szar, ócska beszédet elregélnem ráadásul még a mikrofon is visszhangos lesz! – bosszankodott bajsza alatt, mely szakállával együtt méretesnek tűnt.
– Ne izgasd magad öreg! Kurva jó leszel! A lényeg, hogy laza legyél, add önmagad, és a elakadsz akkor egséz egyszereűen csak improvizálj! Ennyi csak menni fog!
– Ha már ennyire értesz hozzá, te nem akarsz esetleg beszédet mondani?! – igyekezett visszavágni a maga módján.
– Szeretnék, de attól tartok én itt most nemkívánatos személynek minősülök… - halkította le bizalmakodva hangját.
– Jaj ugyan már! Miért?! – kapta fel a váratlan mondatra fejét a másik.
– Ha esetleg elfelejtetted volna öreg engem magyar szakból totálisan elkaszáltak, így gyakorlatilag az a helyzet, hogy be sem tehettem volna a lábam ma ide! Érted már?!
– Ó! Hát ez kurvára sajnálatos haver! De ha már itt vagy az frankó!
– Én is úgy gondolom! Mondd csak? Kata és a csajszik merre vannak?! – nézett körbe hátha valahol a nagy tömegben esetleg megpillanthatja végzős csoporttársait.
– Fingom sincs öreg! Csak nem jár valamin az a fenemód eszed?! – kezdett ravaszkás mosolya kíséretében máris kíváncsiskodni.
– Szeretném, ha az egyelőre titok maradna! – fogalmazott sejtelmesen.
Egyszer csak váratlanul meghallotta párja csilingelő, hangját, mely mintha valósággal áttört volna az összezsúfolt tömegtumultuson:
– Kornél! Ide gyere drágám! – szólt neki olyan hangosan, ahogy csak bírt.
– Máris jövök! – kiáltotta kissé megkönnyebbülten, mégis egyre feszültebben a boldog izgatottságtól, elvégre nem mindennap kéri meg az ember a barátnője kezét.
– Szia Kornél! Fantasztikusan csinosra vetted a figurát! – puszilta meg valósággal azonnal barátnője őt.
– Hát nagyon köszönöm Kata! Te se nézel ki rosszul!
Kata lassan körbefordult, és csábosan flörtölős pillantásokat vetett pasija felé.
– Hogy tetszem szépfiú?! – hangja egyszerre volt kíváncsi, ugyanakkor romantikusan flörtölős. Mintha a szerelem valósággal máris leolvasztotta volna a szív maradék ellenállását is.
Kornél legszívesebben ott helyben letérdelt volna eme földi istennő elé, és megkéri a kezét, ahogyan maga is eltervezte, ám a tolongó, zsibongó tömeg minduntalan kibillenteni látszott kiegyensúlyzotottságát.
A végzős hallgatók népes, dáridós tömege máris elindult a felújított gólyavár irányába. A legtöbb örömszülő valóságos közelharcot vívott, hogy a méregdrága virágcsokrokat becsempészhesse a kezeik közé. Kata gyorsan megszorította Kornél csatakosra átizzadt kezét, hogy még véletlenül se vesszen el, elvégre neki ugyanannyi joga és kiváltsága volt itt lenni, mint a többségnek.
– Kornél, drágám! Jól érzed magad?! – nézett aggódó párjára Kata.
– Igen… jól… – válaszolta, de valahogy lelke mélyén megérezhette, hogy a neheze még csak most jön.
A hallgatók többsége tüstént elfoglalta kikészített ülőhelyeit az épületben, mely most leginkább az embernyomor, és a túlzsúfoltság érézetével küszködött, és minden jel arra mutatott, hogy csak egyre inkább jönnek, és jönnek az újabb emberek, akik elsősorban szenzációmorzsákat szerettek volna elsősorban saját maguk számára bezsebelni.
Kata helyet foglalt vigyázva, hogy össze ne gyűrje díszes tallérját, és legújabb csinos kosztümkabátját és fekete, formaviseletes szoknyáját, melyet külön erre az alkalomra vett fel. Kornél is megpróbált párja közelében maradni, azonban ő kissé balszerencsésebb volt, mert majdnem a terem végében kapott egy nyúlfarknyi helyet.
A díszes, puccos ünnepség és rongyrázás kezdetét néhány savanyú, vén aggastyánalak belépője jelezte, amire a csürheként reagáló embertömegnek is önkéntelenül oda illett figylnie, így mindenki elhallgatott, mert tudhatták, hogy most valami nagyon örökérvényű, és dicsőséges fog következni. Egyeseknek dicsőség és mennbemenetel, míg másoknak csúfos, nyilvános megszégyenítéssel együttjáró bukás.
Az ünnepi ruhába öltözött rektor, dékán, és általánosságban a fejesek többsége helyet foglalt a dékán kivételével, aki máris a recsegő, visszhangzó mikrofonba kezdte eldarálni a szokásos sablonszöveget a végzősök számára az élet kisebb-nagyobb kihívásairól, és próbatételeiről:
– Nem könnyű megtalálni a helyünket a világban, és érezni azt, hogy szükség van ránk! Ezért kedves végzős hölgyek és urak, akik készek kilépni a nagybetűs életébe sose feledjék el mennyi mindent köszönhetnek tanárkollegáiknak… – ünnepélyes hatásszünetekkel igyekezett cifrázni egyébként is halálosan unalmas és monotonhangú mondandóját, majd következett a lényeg: a díszes, címzetes oklevelek ünnepélyes átadása.
– Most pedig megkérem a tisztelt végzős hallgatóinkat, hogy a nevük szólítása után vegyék át okleveleiket és diplomáikat! – közölte a dékán egykedvűen, majd hátrált a visszhangzó mikrofontól néhány lépést.
Nem volt újdonság, hogy minden végző hallgatót az ábécénak megfelelően szólítottak, így Kornél és Kata neve a kígyóhoszúságú névsor majdnem vége felé következett:
– Vadász Katalin! – hangzott a visszhangos hang, mire Kata kissé megilletődve, megszeppenten, kipirultan ruháját és tallárját megigazítva lépkedett fel a pódiumra és hófehér kesztyűben vette át díszes oklevelét, és fogott kezet tanáraival, és végül a dékánnal. Mire a névsor végére értek az ember azt hihette volna, hogy Kornél is sorra kerül, azonban senki sem hallotta a nevét. Ez azért egyszerre volt különös és szokatlan. ,,Vajon mi történhetett?!” – kérdezgették maguk közt Katáék találgatva a megfejtést. Amikor már mindenki remegő kezekkel, és büszkeséggel dagadó mellkasokkal szorongatta maga előtt az oklevelét és a népes embertömeg is oszladozni kezdett, és felszabadult némi tér, Kata azonnal odarohant párjához, és kérdőn, és megütközve nézett rá:
– De hát Kornél, édesem?! Mi a fene történt, hogy a te nevedet nem mondták be?! – csodálkozott, majd azonnal megszorította a szomorkás férfi kezét együttérzése jeleként.
– Ha én azt tudnám, de egyébként számítottam rá, mert ezek szerint a magyar szakon, akit elkaszálnak, az ezek szerint nem méltó arra, hogy a nevét kiejtsék egy díszes ünnepségen! De majd a jövőhéten az adminisztrációs épületben a titkárságon átveszem az egyszakos diplomát. Semmi gond! – fújta ki a feszültséget és a levegőt.
– De szívem ez azért mégiscsak vérlázító, és nem fair állapot! Igazi masszív szemétség! – tiltakozott morogva fogai között Kata, mert tudta, hogy nem volt igazságos, amit párjával műveltek.
– Sajnos ez van! Én már kezdem megszokni! – sóhajtott lemondóan Kornél, majd csákós, hollófekete sipkáját levette bőséggel verejtékező, kopaszodásnak indult fejéről. – Figyelj csak! Szeretnék valami nagyon fontosat megbeszélni veled, ha lehetéséges…
– Persze édesem! Mindjárt elköszönök a csajsziktól, és a tiéd vagyok! Megvársz?
– Persze, természetesen.
Kata gyorsan a barátnői után loholt, hogy elköszönhessen tőlük, hiszen ki tudhatja, hogy ebben az életben egyáltalán még találkozni fognak e így együtt és közösen? Érzékeny búcsút vettek egymástól, és megölelték egymást. Még szelfiztek is okostelefonjaikkal. Aztán később Kata jó harmincöt perc multán visszament az immáron totálisan üres és kiürült gólyavárba, ahol az ünneplés díszei között Kornél sétált fel és alá, és jócskán idegesnek, és zaklatottnak látszott körömrágása mellett is.
– Már vissza is jöttem drágám! Te is igazán odajöhettél volna hozzánk! Elvégre ki tudja, hogy kit merrefelé sodor az élet, nem igaz?! – Hangján egyszerre érződött valami honvágyféleség, mint amikor az embernek szükségképp le kell mondania bizonyos előre eltervezett, vagy már meglévő dolgoktól, hogy a későbbiek folyamá biztosan tovább tudjon lépni.
Kornél tétován, félszegen nyúlt bele öltönye egyik zsebébe és fél térdre ereszkedett, mint azokban a kissé giccses, és ugyanakkor szirpuós, ömlengő romantikus filmekben melyeket általánosságban lehet tucatjával látni.
Kata annyira meglepődött, hogy két vékony kezét máris arca elé tette, és azt sem tudta, hogy igazándiból mit is kellene ebben a sorsdöntő percben mondania.
– Szeretném tőled megkérdezni Kata, hogy szeretnél-e velem élni, mellettem lenni életem minden napján? Tudom, hogy kissé önző és magamnak valónak ismernek páran, de úgy érzem melletted megmutathatom az igazi személyiségemet is! – tette fel a nagy kérdést.
– Ó… édesem… Ez fantasztikus és tudod, hogy mindennél jobban imádlak… - ujjongott örömében az újdonsült mennyasszonyjelölt.
Kornél gyöngéd óvatosság mellett húzta fel gyűrűsujjára a tetszetős arany karikagyűrűt, majd hosszantartón megcsókolták egymást, akármit is beszéljenek a hátuk mögött.
Kornélt kissé megdormálta anyukája amiért nem szólt az ünnepélyes lánykérésről, ám az özvegyasszony később aztán hamar megnyugodott, amint megtapasztalhatta, hogy felnőtt fia mennyire boldog, és tökéletesen elégedett élete hölgyével.
– Jaj édes fiam! Hát azért ez már sokk! Igazán szólhattál volna, hogy kicsit én is készülhessek a nagy alkalomra! – panaszkodott az asszony.
– Anyukám! Tudod nagyon jól, hogy imádlak, és szeretlek, de valamit az embernek egyedül szükséges megtennie, és Katával mi úgy gondoltuk, hogy jobb lesz a szűk körű szertartás.
– Hát… ahogy gondoljátok, de ez azért mégiscsak nagyon szokatlan… – keresgélte az asszonyság a megfelelő szavakat, aztán amikor meglátta az újdonsült feleséget azonnal elszállt minden röpke bosszúsága.
– Remélem nagyon fogsz ám vigyázni az egyetlen fiamra! Ő rajongásig szeret téged! – kérte meg újdonsült mennyét, akivel hamar összebarátkoztak, és össze is tegeződtek, mert Kornél anyja nem kedvelte a formális, merev magázódást.
Friss házaséletüket azzal folytatták, hogy Kata állást kapott egy általános iskolában és egyben osztályfőnöknek is kinevzték, míg Kornél forgatókönyveket, prózai szövegeket és számos verset kezdett szabadidejében írni, és úgy döntött, hogy mindent el fog követni, hogy álmait és terveit megvalósíthassa. Nemsokkal később egyik haverja, aki forgatókönyvírást tanult, és szerencsésen ki tudott látogatni Új-Zélandra felvette a kapcsolatot Kornéllal Skype-on, és kérte, hogy Kornél küldje el néhány forgatókönyvötletét, és kidolgozott szövegkönyveit. Két héten belül már meg is érkezett a válasz, miszerint annyira frappánsak, szellemesek a szövegek, hogy ezeknek a vásznon van a helyük, és Új-Zélandon külön filmes műhelyek is települtek – hála a Gyűrűk ura és a Hobbit sikerszériájának.
Kornél részletesen megbeszélte a dolgot immáron gyönyörű feleségével, és Kata külön noszogatta és a lelkére beszélt, hogy ez vissza nem térő, és egyszeri alkalom, és vágjon bele, ha úgy érzi szíve ezt diktálja. Kata kivehetett két teljes nyárias szabadságot, és megkérte néhány kollegáját hogy helyettesítsék az iskolában.
Így történt, hogy egy nyárias május végi napon Kornél Katával együtt bepakolta cuccaikat két vaskos, gurolós fekete utazóbőröndbe, és vagy ezerféle különálló dolgot, amire talán szükségük lehet kalandos, nem mindennapi utazásuk során, majd a repülőtéren felszálltak egy Új-Zéland felé tartó gépre azzal az ígérettel, hogy kissé bizonytalan, és ingatag jövőjük immáron tökéletesen biztosítva lehet.
Első útjuk éppen egy filmstudióba vezetett, ahol Kornél barátja melózott, mint valami asszisztens a rendező, és a gyártásvezető mellett. Kornél barátja azonnal megmutatta nekik ától-cetig a stúdió kulisszáit, és trükkjeit, majd egy meglepetése volt. Mindhárman terepjáróba ültek, és Kornél barátja elvitte őket arra a helyre, ahol a Gyűrűk ura és a Hobbit külső jeleneteit forgatták. Kornél és Kata valósággal lenyűgözve álltak a vadregényes vidék láttán, és tüstént értékes filmes relikviákat kezdtek kutatni, és keresni. Hátha találnak valami számukra értékeset.
– Nézzetek csak arrafelé! – mutatott egy magas gleccserszerű hegyre a jóbarát. – Az ott a Cook hegy, amit egy gleccser vize táplál. A Cook-hegy lábánál horgászot a Gyűrűk Ura forgatása idején Vigo Mortensen!
Éppen berendezkedtek új életmódjukhoz, amikor Kata terhességi tesztet vásárolt, és kiderült, hogy terhes. Alig kilenc hónap múltán gyönyörűséges kislánynak adott életet, akinek egyszerre két keresztnevet is adtak. Egyet angolul, a másikat magyarul. És persze elhatározták, hogy felerészben magyarul, és felerészben angolul fognak vele beszélgetni, hogy szokja az idegen nyelvet is, ha egyszer majd megnő talán könnyebben kiigazodhat majd az élet kacifántos körülményei között.

DUNAPART, ÁLOMNŐ RENDELÉSRE

Hogy találsz meg valakit, mondjuk csak úgy magunk között az ideális nagy Őt, aki egyszerre minden álmodat, és vágyadat beteljesíti a jövőre nézve, és ami a legfontosabb: Elsősorban önmagadért imád és rajongásig szeret?!
A válasz sajnos – kivált jelenkori pénzhajhász társadalunkban –, koránt sem egyszerű.
Richárd miután sajgó hasmenés, hányinger, hascsikarás folytán jóformán lekéste a Képzőművészeti Egyetem meghirdetett felvételi vizsgáját előbb pizzafutárnak állt, később pedig ételfutár lett. S miután a jogsit sem sikeredett letennie ilyen-olyan személyes okok folytán, így két kerekű biciklivel igyekezett átszelni a tömegközlekedési dugótumultust Budapest utcáin.
Igaz ugyan hogy volt egy barátnője, de miután leérettségiztek a gyönyörű szőkeség közölte vele, hogy soha az életben nem akarja többet látni, mert a szalagavató utáni kisebbfajta szerelmi játékuk csupán csak egy botlás volt a hölgy életében, melyet jó pár vodkafeles segített elő, és hogy józan állapotában még véletlenségből sem feküdt volna le olyan szánalmas kis átlagos nyomingerrel, mint Richárd, így hát szakítottak.
Richárd hogy sajgó szerelmi bánatában felhívta egyik gyerekkori haverját, aki most vízvezetékszerelőként melózott – márha egyáltalán –, akadt valami jól tejelő, és kézzel fogható melója.
– Szevasz öreg haver! Rég nem hallottam már felőled! Mi a nagy harcihelyzet? Becsajoztál már?! – kérdezte, hiszen elfuserált, botcsinálta macsó hírében állt, aki ha udvarolni nem is, de állítólag mind a tíz ujjára tudott csajt szerezni, márha akart.
– Szia Tibi! Figyelj csak, biztos nyakig csücsülsz a melóban, de jó volna valamikor még a héten dumálni egy jót! – Richárd nem tudta, hogy vajon megemlítse e a szakítását, mert haverja a végén még hajlamos és mindenkinek kifecsegi.
– Semmi gond öreg! Egész héten szabad vagyok! Nem hajszolom magam fölöslegesen! Akár még ma ott vagyok nálad! Mikor?
– Jaj, nagyon kösz! Akkor legyen mondjuk fél tíz magasságában délelőtt, ha neked megfelel!
– Semmi vész! Akkor ott leszek!
– Tudom, hogy herótod van, ha utalok rá, de kérlek ne kés el!
– Most mit kell ízélni! Ma bizony isten hogy ott leszek nálad!
– Bocs, bocs ne haragudj! Akkor várlak! – Mindketten egyszerre rakták le mobiljukat.
A délelőtt hamar elérkezett, márha nem számítjuk azt a tényt, hogy Richárd – nagy általánosságban –, szinte mindig koránkelőnek számított, amióta csak az eszét tudta, így már hajnali három-négy óra magasságában fennt volt, és éppen esedékes dolgait végezte. Vagy csöndesen takarítgatott, vagy felmosott, vagy pedig megpróbált írogatni egy kicsit. A legfontosabb, hogy kedves, nyugdíjaskorú szomszédait semmiképp se riassza fel.
A délelőtt fél tíz hamar elérkezett és gyerekkori haverja Zsolti halálpontosan meg is érkezett tárasházi lakásához. Richárd már nyomta is a kaputelefon megfelelő gombját, és engedte is be egyik legrégebbi barátját, hogy zsigerileg kivesézős pasibeszélgetést tarthassanak.
– Szevasz haver! – ráztak kezet azonnal. – Hoztam egy üveg piát is! – Emelte a magasba egy whiskyüveget, bár jól tudhatta, hogy Richárd még egy pohárka pezsgőtől is szabályosan a falnak szokott menni, mert nem szereti az alkoholt.
– Szia Tibi! Te aztán halálpontos vagy! Kösz hogy eljöttél! – invitálta be az ajtón régi barátját, majd azonnal a nappaliba mentek, és leültek beszélgetni.
– Mi az a kurva sürgős dolog, ami miatt idecitáltál hapsikám?! – nézett rá kérdőn, miközben egy tiszta műanyag pohárban töltött magának egy kis whiskyt.
– Hát… szóval… Linda szakított velem, és úgy néz ki, hogy most parkolópályán vagyok… - bökte ki az igazságot.
– Hát nem akarlak elkeseríteni öreg harcos, de egy olyan bombázó, csöcsös csaj, mint a Linda szerintem alapból szóba se állt volna veled! Mondd csak?! Hogy sikeredett lefektetned? Égek a kíváncsiságtól.
– Az igazság az, hogy már jó pár vodkafelest benyelt, és csa szánalomból flörtölt, meg játszadozott velem, mert szerinte világ életemben egy lúzer nyominger, és szánalmas átlagos pacák leszek… - Richárd hangja megtört, és érezhetően szomorúvá vált.
– Hé, haver! Nincs miért szomorkodni ezen! Néha a legfrankóbb csajok a legnagyobb tetves gennyládák ezen a kurva földön! Figyelj van néhány törzsvendégem, és ügyfelem, aki szuperdögös csajok, és egészen biztos szívesen megismerkednének veled! Ha gondolod csak egy telefon, és máris jönnek!
– Ez tényleg nagyon rendes, figyelmes tőled Tibi, de azt gondolom az embernek valamit muszáj saját magának megtennie. Érted?!
– Hát persze öreg! Nagyon is megértem! – újabb korty méregerős whisky következett, majd átbeszélgették az egész délelőtöt, majd a délután jelentős részét is. Tibi ottragadt Richárdnál ebédre is, aztán valami melóra hivatkozva tüstént igyekezett kimenteni magát, és máris távozni.
– Hát öreg haver! Jó volt látni, és dumálni jó sokat! Ha kell akármi csak csörögj rám! Jut is eszembe – fordult vissza, mint aki valamit máris elfelejtett. – Ha nem nagy kérés megtudnál fejelni egy tízessel? Légyszi…
– Csak nem tízezer forintra gondolsz?! – kérdezett vissza kételkedőn.
– Te kérdezted öreg harcos! Egyébként az se baj, ha kevesebbet tudsz adni!
– Ötezer jó lesz! Bocs, sajnos csak ennyivel szolgálhatok!
– Az is jó lesz!
Richárd kivette a pénztárcájából a friss és ropogós bankjegyet majd odaadta régi barátjának, aki zokszó azonnal zsebre vágta elégetten.
– Majd találkozunk! Szevasz! – újabb bizalmas kézfogás, majd Tibi beszállt furgonjába, melynek az oldalán egy vízvezetékszerű embléma tetszelgett, és sietősen elhajtott.
,,Hát ennyit a régi jó barátságokról! Pedig mennyivel egyszerűbbnek tűnt, mikor még mindannyian kiskölykök voltunk!” – Töprengett magában, aztán úgy döntött ő is melózni megy, hiszen a pénz sosem jön önként az ember házához.
Miközben felvette a munkáltatója központjában a fuvarleveleket, és a megbízásait, hogy hova kell kiszállítania a jobbára hófehér műanyagdobozokban frissen gőzölgő főtt és készételeket máris bicajra pattant, és elkezdett kerekezni. Úgy tűnt a rendelések többsége jobbára az elegánsan hívalkodó belvárosi negyedekre koncentrálódik, illetve a legutolsó rendelést már a dunapart melletti zöldövezetire megtervezett társasházi ingatlanok egyikébe kérte a megrendelő.
,,Semmi gond! – gondolta Richárd. Akkor legfeljebb először a belvárosi rendeléseket kézbesíti, és végül a műszakja végén jöhet a festői dunapart.” – Miközben sürgetősen átkerekezett a belváros egyik megadott pontjáról a másikra és mindenkinek kiszállította a rendelését a délelőtt olyan hamar eltelt, hogy márcsak korgó gyomra igyekezett figyelmeztetni, hogy ideje volna harapnia valamit, mert már délután fél egy is jócskán elmúlt, és hozzá volt szoktatva a fél tizenkettes étkezésekhez.
Az utolsó megrendelés erre a napra a festői, és impozáns látvánnyal kecsegtető dunapart melletti zöldövezetre korlátozódott, ahol a legújabb, és legmodernebb társaházi ingatlanok sorakoztak egymás után, és általában ezeknek az ingatlanoknak sokkalta több volt a piaci értéke, hiszen nagyon jó környéken feküdtek, és persze a térpanorámás kilátás sem volt utolsó.
Richárd megnézte a címet, és bár a legtöbb ingatlan tökre egyformának tűnt, szerencsésen megtalálta annak a nevét, akit keresett.
Benyomta a hívógombot az ultramodern kaputelefonon, mire egy kellemes női hang szólt bele a másik végén:
– Halló… tessék…
– Kéz csókolom! A futár vagyok, és csomagot hoztam! – közölte tárgyilagosan.
– Jöjjön be nyugodtan! – közölte a kellemes női hang, majd beengedte őt.
Richárd a lifthez ment, mert – mint kiderült –, az ötödik emeletre kérték a csomagot, és az bizony eléggé megterhelő volna. A lift ellenben pillanatok alatt felvitte az ötödik emeletre. Óvatosan megnyomta háromszor is a kapucsengőt a tetszetős kapun, mire kinyílt az ajtó egy egy sugárzó fogkrémreklámmosolyú, bombázó nő jött ki hozzá, akinek angyali lényéből valósággal csak úgy áradt a pozitív megerősítő energia, és az a tudat, hogy élni jó.
– Ó, helló… szia… - köszöntötte.
– Ö… kéz csók! Csomagot hoztam… - vette elő máris a szállítmányát Richárd és jócskán el is pirult, mert sosem tanulta meg, hogy a szemkontaktust szinte minden esetben illik fenntartani.
– Nagyon köszi! – csicseregte, amint elővette pénztárcájóból a kártyát és fizetett, mert Richárd mindig készenlétben tartotta – a biztonság kedvéért –, a kártyás terminált.
– Ötezer hatszáz forint lesz! Mivel szeretne fizetni? – kérdezte közvetlenül miközben még mindig cipője orrát igyekezett bámulni.
,,Még egy pillantás és vége! – gondolta. Egy ennyire gyönyörű álomnő csakis kedves és szerethető lehet. Talán sosem cspná be, és nem is okozna számára felesleges fájdalmat.”
A hölgyemény lehúzta a feléje nyújtott digitális kártyaterminálon a kártyáját, mire az automatikus gép egyet pittyeget, és máris a kívánt összeget le is vette az adott kártyáról.
– Egyébként Beatrixnak hívnak… – említette meg, ha esetleg Richárd még nem hallotta volna. – És az Úrban kit tisztelhetek?! – nézett rá kutató, átható pillantásokkal babonázó őzikeszeme kíséretében.
– Ö… Richárd vagyok… nagyon örülök… - mutatkozott be miközben torkában máris feszítő gombócok lifteztek föl-le. Mintha egész teste jótékonyan máris bizsergésnek indult volna. Mintha megérezte volna ennek a hihetetlenül sugárzó, vibráló, hús-vér nőnek a belső, rejtetett énjét és kisugárzását, melyet egyre kevesebb ember volt hajlandó érdemben észrevenni.
– Nagyon örülök kedves Richárd! – nyújtott barátságosan, kedvesen kezet, és már az első alkalommal gyakorlatilag tisztázta az egyenlőségre törekvő játékszabályokat.
– Ö köszönöm… ízé… akkor én mennék is… - szabadkozott elsőre, mert igazság szerint azonnal el is felejtette, hogy tulajdonképp mit is akart volna mondani. Csak összevissza motyogott pár szót az orra alatt.
– Biztosan mondták már Önnek kedves Richárd, hogy annyira ismerős valhonnét… Esetleg összefutottunk-e már az életünk során valahol, valamikor?
– Ö… hát… én… nem is… tudom… - valósággal kába és részeg is lett már a gondolatra is, hogy egy ennyire álomgyönyörű nő egyáltalán a drága idejét vesztegeti egy olyan átlagos, totálisan lesajnált fickóra mint ő.
– Jaj, megvan! Ugye próbálkozott egyszer-kétszer a színművészetivel igaz? Ha jól tudom színitanodába is járt…? – kérdése annyira összetett, és mégis lényegbe vágó volt, hogy Richárd is kezdett észhez térni tőle.
– Hát… igen… A Shakespeare Színi akadémiára jártam bő három-négy hónapot, csak az volt a baj, hogy ez az egész egybeesett az érettségivel, és én az érettségit választottam. Később igaz ugyan hogy jelentkeztem a színművészetire, de ötven emberből csupán négy embert vettem fel és ezt megalázónak, vérlázító szemétségnek gondoltam…
– Ó… hát ezért volt annyira ismerős… Ha jól tudom általában mindenhova az édesanyja szokta elkísérni…?
– Hát… ö… - Richárd nagyon is kínosnak, és megalázónak érezte ezt a kérdést, elvégre egy felnőtt embert már csak nem szükséges mindenhova kísérgetni. Nemhogy az anyjával menjen ide-oda. Le is hajtotta bűnbánó módon busa fejét.
– Hát az az igszság, hogy… - mély levegőt vett, mint aki már teljes mértékben elszánta magát a cselekvésre.
– Nézze kedves Richárd! Engem cseppet sem zavar, ha valaki a szülőjével mutatkozik! Sőt! Nagyon tudom értékelni, hogy a mostani jócskán megváltozott világban még akadnak olyan figyeles, és empatikus emberek, akik gondot viselnek családtagjaikra. Minden elismerésem! – ebben a pillanatban az igéző, gyönyörű nő egyszerre nézett büszkeséggel, és vágyakozva a jócskán megszeppent, és kissé talán karót is nyelt Richárdra, akinek most – kivételesen –, nagyon is jól esett a kedvesedő elismerés.
– Hát… köszönöm… – állt tétován egyik lábáról a másikra.
– Ne haragudjon Richárd, nem szeretném feltartani, de arra gondoltam, hogy persze csak, ha van hozzá kedve esetleg elbeszélgethetnénk kicsit az életről, vagy amiről szeretne! Mit gondol? Tetszik az ötlet?! – Annyira kifejezően, komolyan nézett rá, hogy egyik ember sem utasíthatta vissza.
– Ö… igen… természetesen… nagyon jó ötlet… - hebegte.
– Ez nagyszerű! Akkor a lakáscímemet már tudja! A mobilomat felírtam Önnek! Tessék! – itt átadott egy aprócska cetlit, amire ráfirkantotta sebtiben a telefonszámot. – A közösségi médiával hogy áll kedves Richárd?!
– Ismerem a Facebookot és egyéb pltaformokat is!
– Nagyszerű! Akkor megjelölöm ismerősként, és Ön majd visszajelöl! Tartjuk a kapcsolatot minden szinten! Hát akkor mégegyszer köszönöm, hogy kihozta a rendelést, és hogy megismerkedhettünk! További kellemes napot! – közölte majd váratlanul kétoldalról megpuszilta a megszeppent Richárdot, akivel még soha előtte nem fordult ilyesmi elő.
Amikor távozott az elegáns, és luxuskörnyezetet teremtő dunapartról, és hazafelé baktatott a saját kétkerekű biciklijén mintha – szemlátomást –, valóságosan is megállt volna az idő. Nem létezett se múlt, se jelen, csakis a mostani babonázó pillanat. ,,Vajon mit akarhat tőle egy ennyire szuperdögös bombázó nő, aki nem egy társadalmi súlycsoportba tartozik vele?!”– Akárhogy is próbált erősen koncentrálni valahogy képtelen volt rábukkanni a megfejtésre.
Kinyitotta meghitt társaházi lakásának ajtaját; bement, levetette utcai ruháit, majd zuhany alá állt, és engedte, hogy a langyos víz átjárja egész megfáradt teste pórusait. Amikor átöltözött bekapcsolta hordozható laptopját, és bement a Facebook fiókjába, ahol máris egy ünezet és egy jelölés várakozott rá az illető csinos nőtől, akinél nemsokkal ezelőtte járt. Visszajelölte, így digitálisan máris szerzett egy barátot, és remélhetőleg személyesen is fognak még a későbbiekben találkozni egymással.
Nem is kellett sokáig kétségek közt vergődnie, mert már a következő héten mobilhívás jött Beatrixtól:
– Szia Richárd! Hogy vagy? Megy a munka? Mikor tudnánk találkozni? – érdeklődött kedvesen.
– Ö… szia… de jó hallani a hangod… A szerda és a csütörtök jó lenne, ha neked is…
– A Csütörtök remek lenne még kora délelőtt ha megoldható.
– Semmi gond. Rendben! Akkor csütörtökön kora délelőtt.
– Az remek lesz! Semmit sem szükséges hoznod, vagy venned!
– Értettem!
A csütörtöki nap izgulósan, és feszültségekkel indult, mert Richárd főnöke nem szívesen engedett egyetlen szabadnapot sem munkatársainak. Ennek ellenére Richárd személyes dolgaira hívatkozva kivett egy napot, és már reggel nyolcra ott posztolt a gyönyörű és csinos nő dunaparti lakása előtt. Aztán valamivel nyolc óra után megnyomta a kaputelefon csengőjét és várta a hatást.
– Igen… tessék…?
– Szia, jó reggelt! Richárd vagyok!
– Szia! Nincs még nagyon korán…? – kicsit álmosnak tűnt a hölgy hangja.
– Bocsáss meg! Esetleg visszajöjjk később?!
– Szó sincs róla! Gyere csak be! – Beatrix már nyitotta is ki az ajtót.
Richárd – bár meglett neki mondva, hogy ne vigyen semmit –, azért mégis úgy gondolta, ha az ember vendégségbe megy akkor nem árt, ha vissza egy kis apróságot legalább. Egy megfizethető ajándékboltban rábukkant egy kis plüssfigurára és egy cserepes rózsaszín jácint virágra, és most ezt adta át ajándék gyanánt a megszeppent nőnek.
– Jaj, igazán nem kellett volna! De nagyon köszönöm! Igazán figyelmes és nagyon kedves gesztus! – puszi következett. Aztán mindketten bementek a tágas és modern stílusú lakásba és órákon át kiadósan, és tartalmasan elbeszélgettek. Beatrix később gyakorta emlegette csajos barátnőinek, és legközelebbi ismerőseinek, hogy soha az életben nem találkozott olyan különös, furcsa és ugyanakkor csupaszív pasival, mint Richárd, és hogy ez mennyire hatással volt az ő karrierista életére is, hiszen a későbbiekben már nem a maximalista munkavégzés volt a legfontosabb, és elsődleges célja, de sokkal inkább az őszinte, bizalmas jellegű emberi kapcsolatok, és persze a nagybetűs szerelem!

SENKIK KÖZT JELENTÉKTELENEK

Agymosott, tahósított bunkóság,
mosolygó Janusz-idiótaság
tompol itt.
Ragyogva, kekeckedve
kérkedve itt agyon
botoxolt csinibaba,
kigyúrt-agyú majmok
gyülekezete.

Miért hogy mindenkit
megfertőzött a totális
túlzásból itt egészség-kultúra
hogy a túlsúlyos teltkarcsú
emberszabásúak épp ezért
az utcára ki nem lépnek.

Szívesség gyanánt
vagy alanyi jogon
mindenki csakis
saját önző használt
egyengeti maradhat
a kis a semmitmondó
vagy szánalmas emberszabású
érzések adott Kor
prostituálja bókolásokkal
egy bekötött romantikus
gesztusokat széptevéseket is.

Félmillió ft-nál többet
érő hamis-tami műmosolyok
vakond ragyogása
épeszűbb embereket
– ha még maradhattak -,
totálisan kiábrándítanak.

Önmagát agyon dicsért
féreg-lárma hallatszik
szüntelen herdálják,
mossák fertőzött agyukat
a bulvár média odament
már mindenki hamiskodó
inposztorrá lett aki kegy
s állás-vesztés lehetett
csak odakint.

Golgotás sivatagi-lángként
perzsel a túlzásba vitt
szoláriumos cica babák
akik ha látót tükrök
fenekére néznek fonnyadt
öregasszonyoknak tűnnek;
hiszen elfeledték
a belső szépség titkait.

Embert-eláruló karrierekben
vajon kik hozhatnak
megtartható emberséget
robotoló rabszolga évek
következnek majd megint
és egy hiába valósági várhatja
a kis ember tömege
míg méltó csöndben
méltó mód előléptetik.

Már csöndbe rokkant rég
a tudatos kíváncsiskodni
vágyó értelem is vajon
manapság kit érdekelhet
isteni igazán kreatív
avantgarde műhely kultúrák
pezsegni- zsibongani vágyó kincse?

Félő gyehenna-ujjú
törtető látomással lett
már minden üszkös hajnal.
A hóhér-Idő valódi nyers
halottai azok a vesztesek
kik rég elfeledték
hogy egykoron honnét is
indultak és lehettek
a senki között is
jelen jelentelenek.

ÖRÖK BARÁTSÁG EGY ÓCEÁNYI TÁVOLSÁGGAL

A legjobb barátnője valósággal sugárzó boldogsággal jelentette be, hogy végre úgy érzi, hogy eljött a megfelelő pillanat, hogy maga mögött hagyja régi, hullámvasútszerű életét, és végre valahára külföldön kezdhessen új életet. Először el sem akarta hinni. Elvégre már egészen óvodáskorúk óta ismerték egymást ők és a szüleik is, és úgy össze voltak nőve, akár a tojás meg a héja, vagy mint két igazán nagyon jó testvér. Akár egy jól kifent, éles szikepenge hasított belé a váratlan hír:
– Képzeld csak Jutkám! Annyira boldog vagyok, hogy végre talán sikerül megvalósítani az álmaimat, és új életet kezdhetek! Talán még sikerülne egy kis pénzt is összehozni, mert a jelenlegi állásom már kész katasztrófa, és hiába könyörgök mindig ha eljön a fizetésemelés kérdése a vezetőség csak húzza az orrát. Ja, a nagy hír pedig az, hogy nemsokára férjhez megyek! – újságolta sugárzó boldogan.
– Ez fantasztikus hír! – gratulált szerényen, de szomorúan Jutka, mert az érzéseket a legnehezebb leplezni főként akkor, ha az embert valóságos leforrázásként érinti egy-egy sorsfordító dilemma, mint amilyent éppen most várt a baártnőkre.
– Jaj olyan kis morgó medve tudsz lenni! Miért csinálod ezt?! Miért nem tudsz egy kicsit örülni a sikereimnek?! – kérdezett vissza a legjobb barátnő, aki tökéletesen megvolt róla győződve, hogy a távkapcsolat, és az internet segítségével szinte naponta csetelhetnek, beszélgethetnek, akár egy vebkamera segítségével is a barátnők.
– Ne haragudj, ha nem tetszik a viselkedésem Gabi, de hogy őszinte legyek ez az egész… jócskán mellbevágott… - akadt egy egy jelentős pillanatig Jutka szava.
– Jaj ne már! Te még sosem gondolkodtál azon, hogy radikálsan megváltoztatod a saját életedet?! – tette fel talán a legfontosabb kérdést, amivel Jutkának is illett szembenéznie.
– Természetesen rengeteg sokat gondoltam rá, de ez koránt sem olyan egyszerű, mint te azt képzeled!
– Jaj, Jutkám! Dehogy is nem egyszerű! Csak egy kis akarat és talpraesettség szükséges hozzá, és már minden megy, akár a karikacsapás! – vallotta a másik csinos nő.
– Nos, kérdésedre felelve akkor lássuk csak, hogy az embernek mivel is muszáj megkerülhetetlenül számolnia, márha azt veszi a fejébe, hogy külföldön fog boldogulni! Itt van ugyebár a szállás, kaja, ami szerintem mindenütt alap, ehhez jön még egy-két megbízható emberke, akik gyakorlatilag odakint várni fognak téged, hogy bevezessenek az adott ország működési elveibe, és akkor még szót sem ejtettünk a munkavállalási hercehurcákról! – Jutka hangja egyszerre volt kimért, kicsit szigorú. Mintha egy olyan tanár lett volna, aki már vagy százszor elmagyarázta részletesen az adott tananyagot néhány diákja – ennek ellenére –, nem volt hajlandó megérteni.
– Ebben tökre igazad van Jutka, de azért csak nem ennyire vészes a helyzet! Szerintem te egyszerűen berezeltél, mert attól rettegsz mániákusan, hogy magadra fogsz maradni, és mivel én külföldön leszek huzamosabb ideig úgy gondolod, hogy befellegzett örök barátságunknak! Így van?! – tapintott rögtön a lényegre Gabi.
– Oké! Győztél! Most boldog vagy?! - fakadt ki elkeseredésében, és igyekezett visszafogni magát, mert legszívesebben elbőgte volna magát ott helyben, amiért barátnője mindig elevenéve vágott.
– Nézd Jutkám! Egyáltalán nem azért mondtam, hogy megsértődjél! Figyelj rám! Megígérem a barátságunk szent nevére, hogy állandóan tartani fogjuk a kapcsolatot, és gyakorta talizunk majd! Akár még te is egész nyugodtan repülőre pattanhatsz, és meglátogatsz, és felelevenítjük a régi szép emlékeket! - javasolta Gabi, látván, hogy barátnőjét mennyire sokkolta a hír.
Néhány nappal később Gabi összepakolt, és megkérte Jutkát, hogy közösen menjenek ki a repülőtérre. Amikor már a reptéri váróban voltak, és Gabi becsekkolta bőröndjeit még utolszor megölelték egymást kicsit pityergősen, kislányos módon, aztán Gabi hátra se nézve szállt be a hatalmas gép belsejébe, miközben Jutka jóformán a saját levében füstölgött, hogy neki vajon miért nem sikerült a külföldi ,,álomkarrier"?
Később Jutka igaz ugyan, hogy visszament a munkahelyére dolgozni, de az már nem volt ugyanaz. Mintha a lelki biztonsága került volna veszélybe pusztán azáltal, hogy úgy érezte egy igazi barátság hullik darabokra, hiszen a másik konkurens fél fizikailag már nem lehetett jelen az életében. A munkahelyi kapcsolatokról megvolt a maga véleménye, mégis az utóbbi pár hónapban - ki tudja miért -, találkozgatni kezdett az egyik fiatal, jóképű gyakornok sráccal, aki más volt mint a többi pénzes seggfej, és nem akarta azonnal már a legelső alkalom után lefektetni.
Néhány héttel később vebkamerás felvétel érkezett Gabitól. Mint kiderült Ausztrália melletti kis szigetcsoport egyik gyöngyszemén Fidzsin van, és ha földi paradicsom még létezik, akkor ez a kicsiny sziget valóban az. Jutka kislányos izgatottsággal nyitotta fel laptopja tetejét, és nézte meg a felvételt, amin örök barátnője bronzbarnán, hófehér bikiniben csábosan feszít, miközben a háttérben egy valóságos sportos félisten emelkedik ki az óceán habjaiból, hogy egy kókuszdiós koktélt vigyen neki hűsítő gyanánt.
– Szia drága barátnőm! Remélem nézed ezt az adást! Remélem jól vagy és minden rendben veled! Amint látod ezen a mesés szigeten kötöttem ki - mutatott körbe karjait kitárva -, de szándékomban áll kicsit tovább kalandozni. Bemutatom a férjemet Alexet! - itt sugárzó boldogan a sportos félistenre mutatott, aki máris belevigyorgott a vebkamerába, majd átadta a kokúszdiós koktélt feleségének. Gabi szélesen vigyorogva mutatta fel a tetszetős, méregdrága jeggyűrűjét.
– Ezt nézd meg Jutkám! Na? Menő mi?! Úgy érzem révbe értem és ha szerencsém van nemsokára megszületik a kisbabánk, de a neme egyelőre legyen nagy meglepi! Ó, jut is eszembe! Nagyon szeretnénk, ha te lennél a keresztanyukája! Persze csak, ha neked is van hozzá kedved! Kérlek mindenképp dumcsizzunk a neten, ha van időd! Legyen szép napod! - zárta le az üzenetet, majd a kép elsötétült.
Jutka hosszú percekig próbálta megemészteni a sűrített gondolatokat, melyeket barátnője küldött neki. Egyrészt nagyon boldog volt, és meghatott, hogy régi örök barátnője őt kérte fel születendő gyereke keresztanyjának, másrészt nagyon szerette volna azt a kapcsolatot is a frissen megismert, jópofa és imádnivaló gyakornoksráccal. ,,Most akkor mihez is kezdjen? Egyáltalán hogyan kéne bizonyos egetrengető dolgoknak ekkora feneket keríteni! – gondolta. Elvégre nem történt semmi, mert hála az internetnek akár a nap huszonnégy órájában beszélgethet legjobb baártnőjével, nem igaz?!” – töprengett.
Később felhívta a gyakornok srácot, hogy nem-e lenne kedve munka után kicsit beülni és elbeszélgetni vele, mert szeretné közelebbről is megismerni. Szándékosan kissé túlzásba is vitte, már ami a pasifogó, nyomulós csajos praktikát illette, de úgy volt ezzel az egésszel, hogy lehetséges, hogy ez a legelső lépés egy új élet kezdete felé.
– Ö… nagyon szivesen… - egyezett bele a jóképű srác. – Akkor meló után megvárlak az épület előtt!
– Igen, köszi szépen! Az remek lesz! – viszonozta Jutka a kedveskedő gesztust, miközben kellemes bizsergést érzett a végtagjaiban, és lelkében is megszólította valami furcsa érzés, amit már évtizedek óta nem érzett. A váratlan újdonság hatásától egyre kíváncsibb, és érdeklődőbb lett, mert ha másoknak sikerült elevickélniük az érzelmek sokszor komplikált és nagyon is bonyolult tengerében akkor neki is sikerülni fog, csak akarni kell. Jutka pedig most igenis mindenél jobban akarta, hogy kezdeti kapcsolata ezzel a jópofa sráccal beérjen.
Jutka felturbózott Mini Morist vezetett eredeti sportkormánnyal, ami a versenyautók elengedhetetlen tartozéka és valóságos zsonglőrmutatványt hajtott végre, amint csikorgó kerekekkel, és az anyósülésén enyhén reszkető jóképű gyakornok sráccal kivágódtak a hétköznapi közforgalomba. Jutka – szerencsére –, isteni, pénztárcafüggő, és megfizethető helyeket is ismert a fővárosban így választása végül egy félig büfé, félig kávézó étteremre eset ahol ismerte a tulajdonost, mert az egyik barátnőjével kavart. Gyorsan beültek egy elszeparált boxba és Jutkát mintha csak az idő sürgetné egy csomó, lényeges és komoly témáról beszélgetni kezdtek, kezdve a gyerekvállaláson át az esküvőig, majd a karriertervezésig, és az élet ügyes-bajos dolgain. Kiderült, hogy a gyakornoksrác is hasonlóképpen gondolkodik az életről, akárcsak Jutka, viszont Jutkával ellentétben egyáltalán nem hajlamos a túlórázásokra, vagy a munkamániára. Sőt! Vannak olyan nyárias jellegű hétköznapok amikor legszívesebben egész álló nap a tengerben fürdőzne egy szörfdeszkával a kezében, és kedvére hódítaná meg a jobbnál jobb hullámokat.
Jutka valósággal élvezettel itta a fiatal srác minden egyes szavát, majd végül is rátért arra, ami a legjobb barátnőjével kapcsolatosan mindig is zavarta:
– …Tudod nemrégiben a legjobb gyerekkori barátnőm Gabi külföldre ment és ott kezdett új életet, és nemsokára érkezik a baba is… - kezdett bele történetébe, majd ecsetelte, hogy keresztszülői feladatokat is elszeretne vállalni. – Tudom, hogy most még alig ismerjük egymást, és friss ez az egész kapcsolat meg minden, de ha esetleg lenne hozzá kedved meglátogathatnánk a barátnőmet külföldön, és biztos, hogy nagy örömmel látna minket! – tett egy javaslatot. A fiatal jóképű srác első hallásra kissé meglepődött, hogy pont rá gondolt a gyönyörű, csinos nő kapásról elsőre, aztán úgy gondolta, hogy miért is ne, és beleegyezett Jutka tervébe.
Amikor beszélgetésüknek vége lett és mindketten ki-ki a maga othonába hazatért Jutka máris küldött egy üzenetet Gabinak, és megígérte neki, hogy még a héten felszáll egy repülőre és a megadott címre elrepül, mert nagyon fontos dolgokról szeretne barátnővel beszélni. Így még azon a bizonyos hét utolsó napján összecsomagolta a szükséges ruháit egy bőröndbe, majd taxit hívott, miközben a gyakornok srácnak is üzent, hogy a reptéren találkozzanak. Kettesben szálltak fel a gépre, mely a gyönyörű trópusi sziget felé repítette őket.
Mikor közel tizennyolc órás repülőútat követően landoltak a szigeten Jutka jócskán meglepődött, amikor gyönyörűen lebarnult, jócskán gömbölyödő pocakos barátnője és annak férje várták őket egy kis jeeppel a bejárat előtt. A két legjobb barátnő hosszan tartó percekig ölelte meg egymást, miközben a két pasijuk kezet ráztak barátságosan.

VÁRATLAN RANDI EGY KIS HÖLGGYEL

A negyvenes éveiben járó férfinak napról-napra komoly fejtörést okozott egy kisbaba megfelelő ellátása. Legalább is, ami az ezzel járó kellőkeket, és babadolgokat illette.
Pelenka, popsikrém, törlőkendő, tápszer, cumik színes és remélhetőleg széles választéka. Kellő mennyiségű babaétel, hiszen a világért se akarta, hogy bármelyik pillanatban hisztis, egyre követelőzőbb sírás legyen a vége egy nyugodtnak aligha nevezhető délelőttnek. És akkor még ezekhez jöttek hozzá a plüssállatok tömegei, a babatakarók és egyebek.
Most mégis azért volt ennyire izgatott, mert egy fantasztikusan sugárzó, igazi bombázó hölggyel találkozott, aki ultimátumot adott neki arra vonatkozóan, ha nem lesz vele maximálisan őszinte egyfüst alatt azonnal, és haladéktalanul szakít vele.
Az étterem – ahol találkoztam –, mondani sem szükséges, hogy dúgig tömve volt olyan sznobszintú, előkelő törzsvendégekkel, akik – ki tudja miért –, valósággal máris lenézték a kissé csetlő-botló, bohókásan szerencsétlenkedő, újdonsült apukajelöltet, és grimaszokat kezdtek vágni akárhányszor az apuka rosszul csinált ezt-azt.
Volt egy teraszos rész – vélhetően az állatbarátok számára –, mert az apuka akármerre nézett mindenütt változatos négylábú kis házikedvencek szorgoskodását vélte felfedezni s bár ő nem volt éppen egy tipikus állatbarát határozottan helytelenítette, hogy az étteremekbe állatokat vigyenek magukkal az emberek.
– Legyen szíves! – szólt egy éppen arra koslató pincérnek az apuka, mire a nyurga, huszas éveiben járó srác egyáltalán figyelni volt hajlandó rá.
– Igen, tessék! Gond van?!
– Hozna a kisbaba számára egy gyerekszéket, lenne szíves! – kérte.
– Majd megnézem, hogy mit tehetünk! – vetette oda félvállról, mint akinek jobb dolga is van annál, minthogy bárkit is pátyolgasson.
– Köszönöm szépen! – kiáltotta utána az apuka jó hangosan, hogy mindenki érthesse a gyilkos iróniát, mely a hangjában feszült.
A gyönyörű sugárzó hölgyön kanárisárga, nyárias jellegű ruha volt, és egy tetszetős szalmakalap. Gyakorlatilag bármit felvehetett volna, mert minden úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Megjelenése egyszerre volt elegáns, és sugárzó, és angyali lényéből csak úgy áradtak most a férfi felé a pozítív energiák.
– Sziasztok! Bocsássatok meg, hogy késtem, de rettenetes egy a forgalom! – fújta egy nagy levegőt, majd amikor megpillantotta a kisbabát, mintha minden fölös feszültsége és aznapi kisebbfajta bosszúsága egy szemvillanás alatt maradéktalanul elpárolgott volna.
Az apuka azonnal udvariasan felállt, és kicsit még meg is hajtotta magát. Elvégre nagyanyja úriembernek nevelte.
– Őszintén remélem, hogy nem történt komolyabb baj?! – kérdezte kissé aggódva.
– Semmi az egész, csak egy kicsit stresszes és rohangálós napom volt, mint a hét napján szinte egyvégtében mindig! – vallotta be határozott, és őszinte hangon.
A pincér srác éppen ekkor tért vissza a gyererek számára fenntartott székkel, majd amikor hanyag módon ledobta az asztaluk mellé még rákérdezett:
– Jó lesz?!
– Igen, azt hiszem megfelelő! Köszönjük szépen! – A férfinak jócskán össze kellett szorítania csikorgó fogsorát, mert legszívesebben jócskán közölte volna véleményét a főnökséggel, ami a kiszolgálást illeti, de örült, hogy egyáltalán széket sikerült keríteni imádott kislányának.
– Micsoda alakok vannak! – jegyezte meg fogai közt szűrve a szót az álomszép hölgy.
– Hát sajnos ez előfordul…
A kisbaba bájosan, érdeklődően szemlélni kezdte a gyönyörű, titokzatos nénit, aki mellette ült, és mosolygott rá.
– Szia! Annyira drága, és nagyon arany ez a baba! – gügyögött hozzá, aztán egyszer csak váratlan módon a kislány valamiért fülsüketítő ricsajjal kiáltó hangokat kezdett hallatni, ami a legtöbb törzsvendéget rendkívüli mértékben zavarta. Máris rosszaló, és marcona tekintettel néztek az asztaluk irányába.
– Azt hiszem talán mégiscsak jobban járunk, ha kicsit kiveszem a székből! – döntötte el. – Akkor esetleg esélyünk van rá, hogy hamar megnyugszik.
– Csinálhatom én! Annyira szeretném, kérlek… - valósággal érződött a gyönyörű hölgy egész mozzanataiból, hogy szinte már alig várja, hogy ölbe vehesse a tüneményes, kis csöppséget, így a férfi bólintott, és a hölgy sugárzóan, és gyöngéden emelte ki a kis gyerekszékből a most kíváncsian szemlélődő, pöttöm kislányt.
– Hát szia kis hercegnőm! Hogy érzed magad? Ugye kicsit megfeledkeztünk rólad? De most már minden rendben lesz, majd meglátod! – magához ölelte, mint egy igazi anyuka és simogatni kezdte a kis hátát, mert valamelyik csecsemőgondozással foglalkozó honlapon azt olvasta, hogy elviekben segíteni szokott a kisbabák nyugodt, és kiegyensúlyozott közérzetének fenntartását.
A kisbaba észre se vette aprócska hurka lábaival véletlenül sikeresen feldöntötte az egyik szénsavas vizespoharat, és sajnos egyenesen a gyönyörű nő elegáns, és méregdrága ruhájára döntötte.
– Enyje Sophie! Hát szabad ilyet?! – kérdezte kisebbfajta bosszúsággal az apuka, de valójában annyira imádta a kislányt, hogy a baba bármikor az ujja köré tudta volna csavarni őt.
– Hagyd csak! Semmi baj! Annyira eleven, és huncut! Egyszerűen imádom! – A gyönyörű csinos nő mintha tökéletesen megfeledkezett volna a szürke, és kedvetlen hétköznapok minden stresszétől, és súlyától. Valósággal egyre felszabadultabb, és életvidámabb lett, ahogy foglalkozott a babával. Egy másik fiatal pincér rögvest felbukkant egy hófehér törlőkendővel, és segítőkészen máris letörölte asztalukat.
– Köszönjük szépen, de igazán nem szükséges… - szabadkoztak egyszerre.
– Nem tesz semmit drága hölgyem! Azért vagyunk, hogy segítsünk! – Ez a fiatal, energikus pincérsrác sokkalta kedvesebbnek, és megértőbbnek tűnt, mint jó fél órával a másik társa.
– Hapci! – A kislány váratlanul egy akkorát tüsszentett, hogy most az apuka tányérja ment tele a kislány orrocskájából masszívan szivárgó hófehér, takonyszerű váladékkal. Az apuka azonnal elővett egy nedves popsitörlőt és máris odanyújtotta a gyönyörű nőnek, aki ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen:
– Fantasztikus ez a kislány! Annyira édes! – lelkendezett. – Persze ha nem számítjuk bele ezt a kis balesetet, ami bárkivel előfordulhat.
– Hát az már biztos, de ahogy látom te vérprofin szakértője vagy a témának! Elismerésem!
A kislány még csak most jött bele a dolgokba, mert néhány perccel a kiadós orrfújást követően tépőzáras pelenkája mélyéről tartós nedvesség, és kellemetlen, szúrós szagok kezdtek előszivárogni. Az ember – márha kellő tapasztalattal rendelkezik –, bizony könnyedén kiszúrhatta, hogy a kisbaba pelusa valami miatt eresztett, és eláztatta a kislány popsiját és derekának egy jelentős részét is. Ráadásul a csinos, gyönyörű hölgy méregdrága, sárga ruháján is egyre baljóslatúbb, barnasznű foltok kezdtek megjelenni.
– Baaaaa! – kurjantott a levegőbe Sophie, mintha csak valami nagyon is mulatságos, és közkedvelt dolgot mondott volna, az apuka legnagyobb megrökönyödésére.
– Basszus Sophie! Jaj! – emelte az égre a tekintetét, hátha valami isten jel, majd megmenti a tartós szégyenérzettől, azonban semmi ilyesmi nem történt.
– Ugyan már! Nem akkora tragédia! – felelte sugárzó mosoly kísértében a gyönyörű hölgy, és máris megpróbálta letisztogatni – igaz –, sikertelenül a kellemetlen foltokat.
– Én nem is tudom, hogy mit is mondhatnék erre?! – szabadkozott az apuka, és valósággal máris majd elsüllyedt szégyenében, ami épp az imént történt. – Esküszöm mindenre, ami szent, hogy veszek neked egy új ruhát!
– Ugyan! Nincs semmi gond! Egyszerűn imádom ezt a babát! – puppanós puszikat kezdett mind a két pirospozsgás arcocskájára adni, amitől a kislány röcögösen nevetgélni kezdett. Látszott rajta, hogy ő is legalább annyira élvezi ezt az egészet, akárcsak a gyönyörű nő.
– Még szerencse, hogy igyekeztem gondolni mindenre! – az apuka már vette is elő a gondosan megpakolt sporttáska mélyéről a pelenkázáshoz szükséges kellékeket, azt azonban kihagyta a számításból, hogy egy étterem mellékhelyisége talán nem éppen a legalkalmasabb hely egy kisbaba tisztába rakásához.
– Hagyd csak! Mindjárt tisztába teszem! – Azzal a gyönyörű hölgy már fel is pattant a helyéről; fogta a pelekát, és opositörlőket, és a babával együtt elsietett a női mellékhelyiségbe, ahol alig tíz perc alatt máris tisztába tette. Mikor a kisbabával visszatért az asztalhoz a kislány megint olyan patyolattisztaságnak örvendett, mint amikor elindultak az apjával hazulról.
– Meg is jöttünk! Sophie valóságos úrihölgy! Engedelmesen hagyta, hogy bepelenkázzam! – közölte a hölgy, majd óvatosan ölbe véve maga is helyet foglalt az asztalnál.
– Ó, hát… ennek igazán örülök… - Az apuka nem is tagadhatta volna, hogy valósággal lenyűgözte, és meg is babonázta az álomszép nőből áradó, sugárzó kedvesség és közvetlenség. Az igazat megvallva már nem is tudta, hogy hány első randin volt túl, hiszen amikor közölte hogy kisbabája is van a legtöbb randizós hölgy furcsán nézett rá, mintha egy marslakó lett volna, aki a XXI. században gyerekvállalásra adja a fejét.
– A randi applikáción nem is említetted, hogy kisbabád van! – csodálkozott a hölgy, amikor beszélgetni kezdtek.
– Igen… szóval… ne haragudj, amiért nem szóltam, de sajnos sok rossz tapasztalatom volt az eddigi ismerkedéseim során… - vallotta be az igazat, amitől a hölgy szemében máris pluszpontokat szerzett.
– Semmi baj! Szerintem a bizalomhoz elengedhetetlen az őszinteség, mégha ez – sok esetben –, kissé bonyolult és nem mindig közelíti meg az adott valóságot.
– Igen, abszolút! – helyeselt a férfi.
– Tudod… az igazság az, hogy elsőre én sem akartam eljönni, mert… szóval… fenntartásaim voltak… de most hogy végre megismertem a körülményeket, ha szabad ezt mondanom kellemesen csalódtam! – a hölgy érezte, hogy lábujjától a feje búbjáig teljesen elpirul, és bizseregni kezd valahányszor csak a férfi azzal a kisfiús, kicsit szomorkás tekintetével ránézett.
– Ö… ennek őszintén örülök… - hebegte megszeppenten a férfi, miközben a kisbaba megint dobálózni kezdett egy kenyérhéjjal, melynek elunhatta az egykedvű rágcsálását.
– Tudod azelőtt eléggé lázadó típus voltam, és sokszor csináltam nagy baromságokat… - A hölgy mintha egyedül csak ennek a férfinak lett volna képes megnyílni. Valósággal átható pillantásokat küldött feléje, és vágyott rá, hogy az őszinte érzelmekben megkapaszkodhasson. – Csak tudod később jöttem rá, hogy bizony voltak sajnos bőven az életemben, akik kiadósan kihasználtak, mert képtelen voltam tudomást venni az ún. intő jelekről. – volt valami megfontolt, komoly hangjában, ami önkéntelenül is elgondolkoztatta a férfit, mert a hölgy valósággal máris visszakérdezett, amint mondandóját befejezte:
– Most megijesztettelek, nem igaz?!
– Ö… hát… mélyen elgondolkoztató volt, amit hallottam… - válaszolta.
– Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy továbbra is ismerkedhetünk, és randizhatunk, vagy mindenki menjen a maga dolgára?!
– Szó sincs róla! Egyáltalán nem erre gondoltam! – igyekezett helyesbíteni. – Szerintem fontos, hogy az ember megpróbáljon tanulni a hibáiból, és fejlődni általuk, mégis ez a mai világban különösen… nehéz!
– Látod! Szerintem annyira jó, hogy máris közös hullámhosszra kerültünk! Igaz Sophie? – fordult oda jóváhagyást kérve a kisbabához, aki kedvére nevetett és kíváncsian figyelte a számára bonyolult felnőttek dialógusát.
– Szerinted randizhatok az apukáddal?! – kérdezte a kislányt, mire úgy tűnt a kislány komolyan kezd figyelni, és mintha aprókat biccentett is volna. – Hogy te mennnyire imádnivaló vagy!
– Az már egészen biztos, hogy bárkit képes az ujjai köré csavarni! – jegyezte meg az apuka.
– Mit szólnál egy második randihoz is? – kérdezte flörtölve, huncut mosollyal szája szegletében a nő.
– Az nagyon jól hangzana… Miért is ne?!
– Akkor ezt megbeszéltük! Annyira szeretném hinni, hogy ez a kapcsolat más lesz, mint az előzőek, mert tudod borzasztóan érzékeny és sebezhető vagyok, aki már sokat csalódott az életben, és kicsit talán még le is mondtam a szerelemről…
– Ha adsz nekem és kisbabámnak egy esélyt azt gondolom, hogy nagyon jól megleszünk így hármasban! – kinyújtotta bizalmasan, és megértően a kezét, és hagyta, hogy a hölgy megszorítsa.
– Tudod már azt képzeltem, hogy a mostani modern korból tökéletesen kihaltak a romantikus lovagok, de ezúttal is kellemes meglepetés ért!
Aznap délelőtt sokat beszélgettek szinte mindenről, ami csak az eszükbe jutott, és arra is nagyon ügyeltek, hogy mindenképp nevetessék meg egymást jó sok humorral. A kisbaba el-elbóbiskolt, majd elszundított, de mintha félig becsukott szemecskéin át nagyon is jól tudhatta volna, hogy a két felnőtt mit gondol, vagy mondd el bizalmas suttogással egymásnak.

A HOMOKÓRA MINDEN ESETBEN VISSZASZÁMLÁL

Mai éji órán merengve,
a vak, bizonytalan ösztön
szárnyait keresve felszálltam
emlékeim hullámvasútjára;
keringtem körbe-körbe
egykedvű spirálisan,
miközben csikorgó,
elmulasztott szétszórt sóhajok
közt félúton örök-neveket
kerestem, kik egykoron
még mellettem voltak.

A némán maradt,
örök eldöntendő
kérdésekre sosem jött válasz:
ki kit választ
az üvegszilánk-szerelmek
kicsinyes skálázatán,
s hogy vajon piros
vagy épp feketepontot
érhet-e egy-egy meghitt,
beteljesültnek
becézett flört-pillanat?!

Valahol titkon tán
már agyamban is
veszettül dobol
egy figyelmeztető csengőhang:
,,Ébredj a valóra,
mert – meglehet -,
másnap már kereshetsz
magadnak más elszánt,
félkegyelmű ismerős-barátokat,
kik még sírodig sem kísérnek!”

– Jó volna néminemű biztató,
megvigasztaló biztatás
a hosszú utazások előtt,
melyekre főként akkor
készülök, ha a kétséges
varázsszavak,
vagy széptevések is éppen
úgy megvezetve kisemmiznek,
akárcsak a jólcsengő ígéretek.

Tán jobb lett volna mindent
az álmok homokórájába
zárni bilincsesen,
mert az idő érvényesen
– el sem hiszem -,
visszaszámlál, visszapereg.

Az egyhangúság tudatos
ritmusába még hangzatos
jótéteményeket préselnek
félúton bele;
mert akárcsak egy-egy ócska,
váratlan hurrikán-vihar
előbb-utóbb fejem kelett
is kopogtat immár
a visszafordíthatatlan,
csontropogtató öregség,
ami – kár is tagadni -,
egyfajta társadalmilag
még nem kimondott
hasznavehetetlenség,
amikor az emberre még
a kutya se kíváncsi.

Kicsinyes manipulációkben
megfogant torz-tekintetű
Világ csikorgó daccal,
lehajtott fejjel inkább
lelkemben maradok
szabad akarat,
ha másként már nem lehet!

TÖBB MINT EGY BALATONI MELÓ

– Jó volna édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! - Ehhez hasonló kijelentések, furkálodó megjgyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján.
A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés, és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen.
– Tudod kicsim! apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az aggódó anyuka, aki viszont kihagyta a számításból, hogy Marcit nem csupán gonoszkodó gimis osztálytársai közül alázták meg egyre többen, de sajnos még a saját öregje is, amit viszont ki nem állhatott, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ingatag lábakon álló, törekény önbizalmából végül egy rakás hamu maradt.
– Anyu… szeretnék lemenni kicsit a Balatonra… - kérte meg anyját egyik nap estefelé.
– Persze! Elvégre nyár van! Legalább fürdesz egy kicsit, és jól érezed magad, amíg nincsen suli! – vélekedett beleegyezőleg az anyuka. Ám Marci valójában arra gondolt, hogy beláll a Balaton partján valamelyik zsír, és fáradt étolajszagú büfébe halas flekkeneket, és sültkrumplit sütni csakhogy bármilyen uton-módon kivívhassa végre apja egyre nehezebben megszerezhető bizalmát és elismerését. Igaz így tizenhat évesen még mindig nem hallhatta tőle a slágerszöveget, amit azért nem ártana minden kapasznak hallania egy nap legalább három-négy alkalommal is: ,,Nagyon büszke vagyok rád édes fiacskám!”
– Akkor apuval majd lemegyünk egy kicsit nyaralni! – vélekedett az anyuka, de Marci azonnal leintette.
– Anyu nem vakációra gondoltam, hanem arra, hogy pénzt keresnék… - végre kimondta, ami feszítette már egy ideje dobogó szívét.
– Ó… én nem is tudtam… Nahát… - lepődött meg jólesően az anyuka. – De kicsim tényleg nem muszáj, ha nem akarod! Apád tudod csak beszél össze-vissza a levegőbe mindent!
– Nem is azért mondtam! – jelentette ki Marci, és érezni lehetett enyhén remegő hangján az egyre nagyobb határozottságot, és eltökéltséget.
Még azon a héten egy szerdai nap reggelén az anyuka megkérte az apát, hogy vigye le a Balcsira a fiúkat, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson, amit viszont az apuka kissé nehezményezett:
– Hát persze! Csak a diszkó, a bulizgatás, meg a lustálkodás egész álló nap. Mintha az élet egyedül csak ebből az egy dologból állna! – dühösen, feszültséggel az égre emelte a tekintetét, mintha csak a felhőktől várta volna el a tanácsot, vagy utmutatást, hogy mihez is kezdjen próblémás serdülő fiával.
Betették egy nagyméretű sporttáskába Marci ruháit, és minden szükséges holmiját, majd az apa leautózott vele az M7-esen a Balcsira, mert – mint később hamar kiderült –, volt egy buszsofőr ismerőse, aki jött neki egy szívességgel, és nála ellakhatott a fia is, hiszen hely volt bőven egy tágas családi házban.
– Aztán ne keveredj semmi bajba édes fiam! – rázott kezet az apuka kamasz fiával. – Csajozni csak óvszerrel, és max egy-két sör engedélyezett, de ez a minimum! Jusson eszedbe! – figyelmeztette atyai intelmekkel, majd visszaszállt a Szuzukiba, gázt adott és sietősen elhajtott, mintha már szégyellte volna az összes többi unalomig ismerős szöveget eldarálni.
Marci tehát ottmaradt a Balaton partján az apja buszos kollegája családi házában, ahol szeretettel fogadták, és apja kollegája még aznap levitte a tó partján lévő büféhez ahol diákmunkára alkalmilag fel is vették, szerénykedő, kezdő fizetéssel.
– Aztán dolgoztál-e valaha te kölyök?! – kérdezte tőle a büfé tulaja, egy pocakos, harcsabajszos, pirospozsgás ember, aki legalább háromszázkilót egészen biztosan nyomott, mert szerethette a bendőméretű hasát.
– Igen a nagymamámmal takarítottunk egy multinacionális vállalatnál… - hadarta el a reklámszöveget, mert ez mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondta volna, hogy egész nyáron kötelező olvasmányokat olvasott, gitározott, vagy szabadverseket írt, és számítógépes játékokkal zsonglőrködött.
– Hát… az is valami… - vakargatta meg kopaszodásnak indult feje búbját a testes mangalica férfi, majd gyorsan megmutatta a büfé belsejét, és azt hogyan kell krumplit, meg halat sütni.
– Nagyon vigyázz édes fiacskám a forró olaj már okozott néhány nálam lévő srácnak harmadfokú égési sérülést is! – radálta el a szövegét, mintha titkon még büszke is lett volna rá kicsit, hogy nála igenis dolgozni kell szakadásig, és nem csupán henyélni. – Krumplit tudsz pucolni, ugye?! – nézett rá szúrós, gyanakvó vombatszemekkel.
– Azt hiszem…
– Most akkor hiszed, vagy csak tudod?! – kérdezett vissza élesen, mint aki feltétlen bizalmat, és engedelmességet követel.
– Ö… tudom… - felelte nagyon halk hangon.
– Hát akkor majd meglátjuk! Jó munkát! – annyira megrázta Marci hurkás ujjait, hogy a serdülőkorú srác valóságos csillagokat látott a szeme körül, míg a harcsabajszú mangalica megereresztett egy gyilkos mosolyt.
– Ja, nálunk illik korán jönni, mert a nap pokolian tud tűzni, és idebent a büfében van legalább negyven fok! – adott egy kikezdhetetlen jótanácsot, mielőtt távozott.
– Megértettem! – vágta rá kapásból valamivel hangosabban.
Másnap aztán Marci – koránkelő lévén –, olyan korán kelt fel, hogy még a kakasok is elfelejtettek kukorékolni, majd fogta a cuccait, és amire szüksége volt azt egy használt reklámszatyorba gyömöszölte, és gyakorlatilag kiszökött apja kollegájának tetszetős családi házából, és egyenesen a büfé felé lépkedett komotos lépésekkel.
Időközben azonban a buszos, nyugdíjas kollega is felébredt és rögtön észrevette, hogy a kamasz srácnak hűlt helye van. Az ágya ahol alud szépen be volt vetve, és látszólag még a szoba is ragyogott a tisztaságtól. ,,Most akkor mi tévő legyen?! – töprengett magában. Elvégre ha máris szól a főnökének, hogy eltűnt a fia, akkor irdatlan nagy patália lesz a vége, és akkor még az is lehet, hogy fuccs a már több évtizede tartó barátságuknak! Jobb ha egyelőre nem szól semmit! Majd csak előbb-utóbb előkerül!” – vélekedett magában, majd elindult sétálni egyet.
Időközben a nap olyan hirtelen, és hamar jött fel, hogy pokoli, szaunaszerű hőség telepedett még a vízpart melletti környezetre is, és Marci még csak most döbbent rá arra az alapigazságra, hogy talán nem is volt annyira jó ötlet elvállalnia ezt a kisebbfajta nyári diákmunkát.
Időközben a büfétulajdonos is megérkezett négykerék meghajtású, terepjárótípusú kocsijával.
– Szevasz kölyök! Látom korán érkeztél! Ez máris egy pirospontot ér! A fizetésnél majd elszámolunk! – azzal már nyitotta is ki a büfé betámasztott ajtaján fityegő, tetszetős aranyszínű lakatot, és húzta fel a biztonsági rostélyt, ami a betörőket, és toljavokat volt hivatva némileg távoltartani.
– Van bent egy ventilátor is, ha nem bírnád a strapát, meg a gyűrődést! Nem szégyen, ha bekapcsolód, de azért ne menjen egész álló nap, ha egy mód van rá, mert a villanyszálma is horribilis összeg tud ám lenni! – Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire céloz a tulajdonos, de mint minden üzletember arra gondolhatott, hogy a profit, és haszon jelentős része jobb ha nála landol, mintsem számlákra költse. Marci bólintott párat, és igykezett jópofát vágni az egészhez.
– Akkor jó munkát kölyök, és ha valami zűr van a mobilszámom ki van írva a büfében! – megint kezetráztak, aztán a tulajdonos már szállt is vissza terepjárójába, még a napszemüvegét is visszarakta orrára, aztán el is tűnt onnét.
Nemsokára aztán valósággal özönleni kezdtek az emberek, turisták, bámészkodók vegyesen a népszerű, alacsony árakkal kombináló kis büfé elé, ahol egy halas flekken nagyjából kilencszáz forintba került sült krumpival zakumpak.
Marci a konyhát igyekezett előkészíteni a váratlan, nagy rohamra, és megpróbált kicsit rendet csinálni a mindenütt ragacsos, lisztes masszadarabokat tartogató egérlyukszerű helyiségben, aminek szokatlanul kicsiny börtönszerű ablaka volt, így a levegő gyakorlatilag állandóan megrekedt, és szellőztetni sem igazán lehetett, mert akkor a tűzhely nem működött rendesen, ahol a krumplit, halat, és – mint később hamar kiderült –, lángost is sütöttek.
Marci alig akarta észrevenni, hogy néhány gimis barátja és osztálytársnői közül is többen mintha csak a sors szólt volna nekik egyenesen a büfét célba. Marci azt se tudta hová is süllyedhetne el tartós szégyenében. ,,Mi a francot keresnek ezek itt?! Miért kellett ezeknek éppen idejönniük?!” – tette fel magának a megkerülhetetlen kérdést.
A gimis osztálytársai közt volt egy különleges, álomszép lány aki nem nézte le, nem alázta meg, és akivel olyan jó volt együtt lenni, mert ilyen esetekben, mintha valósággal összeszikrázott volna a lelkük még felesleges szavak nélkül is. Annak idején kissé kacifántos módon ismerkedtek össze és Marci azonnal felkínálta rántotthúsos szendvicsét a lánynak, akinek leeesett a vércukra és nagyon rosszul érezte magát.
– Szevasz haver! Na? Hogy ityeg a fityeg?! – ugratták őt máris mosolyogva a gimis társai a lányok kivételével, akik sokat sejtető, flörtölő pillantásokat küldözgettek felé, mint akik égnek a vágytól, hogy Marci végre valahára szóba álljon velük.
– Sziasztok! Hogy kerültök ide?! – kérdezte meglepetten, de persze pontosan tudta, hogy osztálytársai formális kíváncsiságból lehetnek itt, mert ,,egyesek” telefonon leadhatták a titkos drótot, hogy Marci éppen itt melózik valahol. És akkor tessék! Ez történik.
– Szia Marci! Hogy vagy? Dolgozgatsz?! – incselkedett vele az álomszép lány, akinek balzsamos, finom bőrét máris lepirította nap, de nem nagyon, mert már kellemesen barnulni kezdett abban az istennői fürdőruhában, amit magán viselt.
– Ö… szia Annamari… Én… nem is tudtam, hogy te is… - alig találta a megfelelő szavakat, mire a hatfős társaság tagjaiból valósággal kibuggyant a tartós nevetés:
– Nézzétek a csókát! Hirtelen azt se tudja hogy pasi-e vagy csajszi! – röhögtek rajta, mire Marci inkább lesütötte szégyenében a szemét, és jócskán el is pirult. Az álomszép lány ellenben kiadósan igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogyha egy mód van rá, akkor ne alázzák meg Marcit.
– Gusztustalan, amit műveltek gyerekek! Ovodások vagytok, vagy kamaszok?! – szólt rájuk számonkérőn, határozottan. – Az eszem megáll, hogy vagytok képesek így viselkedni?! Marci soha az életben nem bántott benneteket, és akkor ti meg ilyen szemét genyó módon viszonyultok hozzá!
Hirtelen nagy csend támadt a társaság tagjai között. Mintha mindenki magába szállt volna egy kicsit, és nem mert volna tovább kekeckedni Annamari mérgével. Kicsivel később Marci visszatért hozzájuk, és kötelességszerűen megkérdezte, hogy ki mit szeretne enni?
– Sült krumpli és sült hal jó lesz! – felelték kórusban. A lányok közül ketten kértek még lángost. Annamari is lángost kért, de titkon kicsit el is szégyellte magát, hogy ebben a kiadós, afrikai típusú nagy melegben lángoshoz támadt kedve.
– Nagyjából tizenöt perc múlva hozom, ha az megfelel?! – kérdezett vissza Marci, amikor szakszerűen felírta egy kis cetlire a rendelést.
– Oké haver! Már alig várjuk! – kontráztak a fiúk.
Marci visszament a közel nyolcvan fokos izzasztó konyhai helyiségbe és nekifogott krumplit, halat, és lángostésztát sütni. Igyekezett rendkívül óvatosan bánni a jócskán izzó étolajjal, mert most a legkevésbé sem akarta, hogy saját ,magának okozzon harmadfokú égést. Megszervezte gondosan a munkafolyamatot, és míg sült a meghámozott krumpli, addig a halfilészeleteket is jócskán bepanírozta, majd mehetett az egész a fritőzbe. Amikor ezekkel megvolt három papírtörlőre fektette az ételt, hogy a felesleges zsíradékot felszívhassa a papír, végül következett a két jókora lángostészta kisütése. Még szerencse, hogy gyerekkorában nagymamája mindenre kitanította így pontosan úgy nyújtotta a lángostésztát, ahogy a mama mutatta neki, majd nagyon óvatosan engedte a tűzforró olajba. Alig hat-hét percen belül már a lángos is aranybarnára sült. Amikor készen volt a rendeléssel visszagalpozott a kerti asztalokhoz ahol a barátai még mindig ücsörögtek, és egymást közt beszélgettek.
– Meghoztam a kaját! – óvatosan pakolta le az asztal közelébe az ennivalót, majd a két lángost is.
– Köszönjük szépen! Igazán remekül sikeredett! – köszönte meg mindenki nevében Annamari és máris valósággal belepirult a gondolatba. A társaság tagjai szépen, lassan falatozni kezdtek. A jó hangulat szinte garantálva volt. Amikor végeztek mindannyian kitették a részüket és Marcinak még egy kis borravalót is adtak. Aztán a fiúk máris csobbantak egyet, míg a lányok közül néhány sétálni mentek. Egyedül Annamari maradt még ott gyakorlatilag zárásig az asztalnál üldögélve ahonnét vágyakozó sóhajokkal szemmel tarthatta Marcit.
Amikor Marci végzett aznapra bezárta lakattal is a büfét, majd leeresztette egy másik sráccal a vasrostélyt, ahogy a tulajdonos megkövetelte. Akkor vette észre, hogy az álomszép kamasz lány még mindig ott üldögél egyszál maga az asztalnál, és látszólag csak rá várakozik. Marci óvatosan odament hozzá:
– Szia Annamari! Hát te?! Nem mentél velük?! – kérdezte.
– Nem volt kedvem hozzá, hogy lerészegedjek! Tudod a fiúk szeretnek kérkedni, és a lányok is sok mindenre kaphatok! Én nem szeretem a részeg embereket! – jelentette ki. – Tudod nagyon büszke vagyok rád! Mostantól már te is önnálló, kereső, felnőtt ember lettél!
– Hát… nagyon köszönöm… de attól tartok ez még mindig fél siker… - felelte szomorúsággal a hangjában.
– De hát miért?! – nézett rá kérdőn, kíváncsian a csinos lány.
– Tudod jó volna kivívni apám szeretetét, de őt egyedül csak saját maga érdekli… Szerintem nem is ismeri az igazi énemet!
– Szerintem igenis szeret téged, csak nem tudja kimutatni az érzéseit!
– Lehetséges! Anyu is mindig ezt mondja! – töprengett el hangosan egy pillanatra.
– Van kedved táncolni velem…?! – szinte villámcsapásszerű volt ez a furcsa kérdés. Annamarinak muszáj volt a dolgok közepébe vágnia, mert attól félt, hogy Marci önként sosem kérne tőle randit, vagy találkozót. Ilyenkor nem árthat egy kis szükségszerű segítség.
– Ö… most? Itt?! – hebegte.
– Miért is ne! A kutya se háborgat minket! – Annamari nem volt szívbajos. Máris közelebb lépett Marcihoz átfogta a derekát, és a vállára tette az egyik kezét. – Tudsz keringőzni, vagy lassúzni?
Marci legfeljebb csak magában táncolt a 80-90-es évek amerikai slegereire, persze csak akkor, ha ősei nem voltak otthon, így fogalma sem volt, hogy mi is Annamari valódi célja.
– Semmi gáz! majd én megtanítalak! – Azzal a lány máris egyenként, óvatosan lépegetni kezdett ütemre, és hangosan számolt is, hogy Marci értse az adott táncnak a lényegét. Marcinak egyetlen fontos feladata akardt, hogy ne tapossa össze, ha nem muszáj a gyönyörű kamasz lány lábát. Alig tíz perc után egészen szépen belejöttek. Mintha egy parketten táncoltak volna egymással.
– Nagyon jól mozogsz! – most fordult elő először, hogy Annamari felnézett Marcira és egyenesen zöldes szemébe nézett, mintha keresne valamit. – Ez most olyan jó érzés! Melletted bitonságban érzem magam! – hajtotta le cofos aranyszőke haját a megilletődött fiú vállára.
Marci nem mert megszólalni. Először tört rá valami különös, furcsa érzés, mely egész bensejét bensőségesen, és zsigerileg járta át. Mintha tökéletesen kicserélték volna. Amikor végetért a tánc Annamari pipiskedve felhajolt egészen a fiú arcáig, és megcsókolta a száját. Hosszú perceknek tűntek, míg így maradtak.
Amikor a nyári szünetnek vége lett augusztus végén megkezdődött a gimi Marcit különös, vegyes tisztelettel, és megbecsüléssel fogadták maguk közé osztálytársai, míg Annamari nyíltan a karjába karolt, és mindenkinek elújságolta, hogy hivatalosan is együtt járnak.

HOMOK ÉS ORCHIDEÁK

Szerette ha spontán vagyok, és persze kellőképpen lezser és laza, ami – őszintén szólva –, meglehetősen messze állt még tőlem is, tekintettel; hajlamos voltam a tartós idegi alapon történő bepánikolásra, és egyes kényesebb szituációkban történt görcsölésekre, amik – elsősorban –, rám nézve nem tettek jó első benyomást, márha megismerkedtem bárkivel is.
Az igazi neve spanyolosan hangzott és legalább olyan barokkosan tekervényes és kellőképpen dagályos volt még kimondva is, mintha az ember egyetlen levegővétellel akarta volna Tolsztoj Háború és Béke című regényét elmondani. Később utánagondolva ez is egyfajta különös távolságtartás volt közte és a tulajdonképpeni realista valóság között.
Akkoriban még másként gondolkodtam az életemről. Úgy tervezgettem gondos alapossággal, hogy lesz barátnőm, aki talán egy szép napon menyasszonyomnak lép majd elő és legalább egy-két gyerkőcöm, akik – remélhetőleg –, nem ítélkeznek fejem felett, és ugyanakkor rajongásig imádnak, és szeretnek. Egyszer amolyan társasutazásra voltam hivatalos, melyet egy kis eldugott, isten háta mögötti kis dél-amerikai falucskában rendeztek meg, ahol a jobbára istenfélő helybéli emberek állandóan mosolyognak, és nagyon közvetlenek, és túlzottan is kedvesek tudnak lenni, főként az ide látogató kellőképp tolakodó, és kíváncsiskodó turistákkal.
A falu egyetlen ékessége a főtér volt, ahol egy kiszáradt kút árválkodott, ami – ki tudja miért –, de valamelyik zimankósabb nyári hónapban totálisan kiszáradt, így az ívó, és öntőzővizet az óceánból igyekeztek szállítani, és elpárologtatni a sókészletet, miután a tengervíz kellőképpen sós. Az asszonyok, és a fiatalabb lányok, és néhány gyerek szorgos hangyák módján agyagkorsókkal felszerelkezve egymás után katonás sorrendben meneteltek le a tökéletesen festői romantikát tartogató, félig lakatlan tengerparta, hogy kiadósan megmeríthessék agyagkoróikat, és vizet hozzanak. Én pedig jócskán szégyelltem magam, hogy már a legelső nap egyikén – amikor is elviekben szabadságomat töltöttem, és a gondtalanságot kellett volna választanom a tartós munkavégzés helyett valósággal megszállhatott valami titkos, kicsit messzianisztikus segíteni vágyás, mert egy nagymamakorú, kissé már hajlott hátú idősebb asszonyhoz rohantam, aki alig bírta megemelni, és a fejére tenni a vaskos, ormótlan és jócskán nehézkes agyagkancsót.
Rögvest kiragadtam a kezéből bárhogy is szabadkozott, és főként spanyol nyelven igyekezett értésemre adni, hogy én vendég vagyok, és egy vendégnek nem volna szabad cipekednie, amikor pihenni jött, ám én – meglehet jól neveltségem okán –, kötöttem az ebet a karóhoz, és egészen a faluig cipeltem a súlyos kancsót, majd a főtérhez közel óvatosan, hogy egy csepp értékes víz se menjen kárba letettem. Az idős asszony nem győzött hálálkodni. Tüstént a poros földre vetette magát és láb a lábamat is elkezdte volna csókolgatni, nem csupán szőrös kezeimet, ha le nem állítom, fel nem emelem a földről, és meghatottan magamhoz nem ölelem.
Ekkor bukkant fel egy bronzbarnabőrű, egzotikus, Pokahantas-szépség, aki valamelyik unokája lehetett a sok közül. Olyan korombelinek saccoltam. Sellymes, csillogó bőre, és egész karcsú alakja olyan rugalmas volt, mintha az ember testközelből megbámulhatott volna egy igazi sellőt.
Az idős nagymamakorú asszonyság azonnal sugdolózni, pusmogni kezdett vele, amiből egy mukkot sem értettem, majd a gyönyörű, fiatal nő egyenesen hozzámrohant, és azonnal magához ölelt; mogyoróbarna szemei valósággal rögvest megteltek az önzetlen hála kifejező krokodilkönnyeivel, és nem győzött hadaró, és szapora spanyolossággal köszönetet mondani, amiért vettem a fáradtságot és a két súlyos agyagkancsót egészen a faluig visszacipeltem az idős mamával.
– Gracias senor! – hálálkodott.
Udvariasan meghajoltam, és kezemmel próbáltam úgy csinálni, mint akinek semmiség az egész, és a világ legtermészetesebb dolga, ha segíthet. Az egzotikus, gyönyörű nő azonban ezzel nem érte be, mert – mint később az idegenvezetőtől megtudtam –, meghívott engem szerény szalmatetős, vályogtéglából összetákolt kunyhójukba egy könnyed kora esti vacsorára, amit sosem szabad visszautasítani, mert az igen-igen nagy illetetlenség.
– Gracias! – feleltem erre és újabb meghajlás következett. Ekkor történt először, hogy a gyönyörű nő kinyújtotta felém karcsú karját és hosszú ujjaival megsimogatta pufók arcomat, amitől valósággal azonnal bezsongtam, és már az érintésétől is veszettül kalapálni kezdett szívem.
Később hamar beeseteledett én pedig kissé belefeledkezve a történtekbe azt vettem észre, hogy el is felejtettem megkérdezni a szorgoskodó idegenvezetőmet, hogy hol lesz szállásom, és még mit kell vajon csinálnom? Ehelyett gurulós, fekete bőröndömet, és kiadósan megkapolt sporttáskámat magammal hurcolászva megpróbáltam megtalálni a faluban azt a lakáscímet, ahova eredetileg vacsorára hivatalos voltam.
Így is már fáklyákkal, és kisebbfajta mécsesekkel pislákoltak a kora esti moszkitóktól kissé hangos éjszakában, amikor a gyönyörű fiatal nő észrevett, karonfogott és azonnal bevitt magával a kunyhóba.
Mint kiderült a gyönyörű nő volt a legidősebb unoka, aztán sorrendben következett még legalább hét-nyolc kisebb-nagyobb gyerek vegyes felállásban, akiket szintúgy a nagymama nevelt egészen csecsemőkorúk óta, tehát a faluban igen-igen nagy lehetett az idős asszony befolyása és tisztelete.
– Buenosz dias! – köszöntöttem mindenkit, bár angolból volt egy hevenyészett nyelvvizsgám, hamar átláttam a dolgokat, hogy itt az egyáltalán nem állná meg a helyét.
A gyerekek és a felnőttek tüstént, mint valami szenzációt, újdonságot, egyszemélyes szuperhőst körbevettek. A felnőtt férfiak azonnal kezetráztak velem, néhányuk még jócskán hátba is veregetett, míg az asszonyok, és a hölgyek megölelgettek, és össze-vissza csókolgattak. A gyerekek is mosolyogva, vidám boldogsággal üdvözöltek. ,,Bárcsak lett volna nálam egy kis édességnek való csokoládé, vagy cukorka!” – gondoltam.
Nemsokára lehetett asztalhoz ülni. A kis helyiség nagyon szerényen, ám annál izlésesebben kivolt díszítve, gondolom a jeles, ünnepi alkalomra, hogy vendéget fogadtak maguk közé. Az evőeszközök jobbára fából faragták, de nagyon értő, profi kezekkel. Mire mindenki helyetfoglalt a vacsoraasztalnál szó szerint alig maradt egy kisebbfajta talpalatnyi hely. Erre szokták mondani, hogy sok jó ember, kis helyen is elfér.
Előbb a levest tálalták fel, melyet az aznap fogott halakból készítettek. Egyszerre volt finom, és ízletes, de az ismeretlen eredetű dolgokat nem kóstoltam meg ezzel is nagy derültséget és nevetést generálva a társaság között. Aztán jött a következő fogás, ami egy kenyérlepénybe becsomagolt húsos garúféleség volt, melyet kiadós, kissé csípős szósszal tálaltak. Mint később megtudhattam a csípős szósz már annyira hozzátartozott az itteni gasztrónomiához, hogy még a legkisebb gyerkőcök is valósággal élvezettel harapták le a zöldszínű csípős paprika helyét, és még a fejük búbja sem lett tőle vörös, nem úgy az én kopaszodásnak induló fejem. Amint csak megkóstoltam a szintén nagyon finom lepénnyel körített húsos ragút, már éreztem, hogy számat, szájpadlásomat, és alig öt másodpercen belül már a teljes torkomat is heves, fuldolásszerű tünetek kezdik hatalmukba keríteni. Megint csak sikerült általános derültséget szereznem, mert mindenki nevetett, és jóízűen mosolygott, míg a gyönyörű, egzotikus nő azonnal felpattant az asztaltól és hozott egy nagyadag friss, jéghideg vizet, amitől kicsivel enyhűlt a rohamszerű köhögés. A vacsora utolsó zárófogása volt a desszert. Gyakorlatilag egy fahéjas porcukorba friss melegségében belemártogatott, kemencében készített cipóféleség, melyhez igen-igen jól passzolt a narancsdzsem, vagy bármilyen gyümölcslekvár, ami éppen kéznél volt. Az ember egy-egy kiadósabb jellegű étkezés után ténylegesen úgy érezte magát, hogy majd szétdurran a finomságoktól. Érdekes módon a helybélieknek még ez is természetesen hatott. Amikor az étkezést befejezték a gyerekek azonnal kimentek játszani az éjszakába, míg a felnőttek kiültek a kunyhók elé, és bámulták az éjszaka hangjait, vagy – egyesek –, nézték a csillagokat.
Csupán ketten maradtunk az asztalnál, melyet most tányérok sokasága borított. Én és az egzotikus nő. Felálltam és azonnal segíteni kezdtem a tányérokkal, mert feltételeztem, hogy a nő később szeretne elmosogatni, de ő csak kedvesen mosolygott, és enyhén biccentett, hogy üljek csak nyugodtan ő majd mindent elintéz.
Néhány perccel később már nem bírtam magammal. Elvégre hogy néz az ki, hogy a legtöbben kimentek a szabadba, és azt a számos koszos tányért, és edényt ennek az álomszép, egzotikus szépségnek kell elmosogatnia? – gondoltam. Így történt, hogy kimentem a kis kunyhó konyhai részébe, mely szintén aprócskának tetszett, de annál otthonosabb benyomást keltett bennem, és igyekeztem eltörölgetni a tányérokat.
Valahányszor kezeink, és ujjbegyeink – merő véletlenségből –, egymás mell értek mintha bizsergő szikra támadt volna fel szívemben, és lelkem titkos részén. A gyönyörű nőben is feltámadhatott valami, mert úgy nézett és úgy tartott szemmel egész álló este, mint aki szeretne többet megtudni rólam, és arról, hogy mit keresek a világ egy ennyire tökéletesen elhagyatott, távoli zúgában.
A gyönyörű nő mesélni kezdett. Később megtudtam, hogy a szülei sajnos korán, és nagyon hirtelen meghaltak, és a nagymamája nevelte fel, aki világ életében itt élt a faluban. A hölgy még életében nem járt nagyvárosban, és azt sem igen tudja, hogy vajon ott miként, és hogyan viselkednek az egyes népcsoportok. Írni, olvasni, számolni változatosan tanult meg. Iskolába alig járt. Az idegenvezető – szerencsémre –, lelkes, és ugyanakkor nagyon is szolgálatkésznek mutatkozott, mert mivel lejárt a munkaideje jóformán meg is tagadhatta volna kérésemet, hogy fordítson, és ezáltal közvetítsen közöttünk. Én is meséltem gyerekkoromról, és arról, hogy tanárként végeztem, de valahogy kicsit el is vették a kedvemet a tanárkodástól, mert mostanság főként elektronikus könyveket írogatok, és home office mukakörbe osztottam be magamat, mert így több időm jut sok minden egyébre.
Az egzotikus hölgy nagyon érdekesnek találta a munkámat, és mohó kíváncsisággal szívta magába a történetemet arról, hogy európa egyes részei mennyire széttagoltak – legalább is, ami a megfelelő bérezést, fizetéseket, és az élhetőségi színvonalat illeti. Mint kifejtette nekik bőségesen elegendő, amit az anyatermészet megtermel, és az óceánban is van elegendő hal, kenyeret is bármikor tudnak sütni, hiszen agyagból készítettek jónéhány kemencét maguknak.
– És a világ többi része nem hiányzik…? – bátorkodtam megkérdezni hebegve-habogva, mert ha csak rámnézett azokkal a titkokat suttogó, babonázó őzikeszemeivel, egy ízig-vérig hús-vér nő állt előttem, akiben hihetetlen közvetlen szeretet, és kedvesség lakozott, melyet – úgy éreztem –, valakivel mindenképp megakar osztani.
– Az ember legnagyobb kincse a szerettei, és a boldogság utáni szüntelen vágy… – fogalmazott rejtélyesen, bölcsen, és filozófikusan. Az ember alig akarta elhinni, hogy egy ennyire bombázó, álomszép nő mennyire fantasztikusan képes átlátni az egész világot mozgató összefüggések – sokszor –, valóságosan is túlbonyolított összefüggéseit. Elgondolkoztam ezen az igen-igen összetett mondaton, majd mindketten aludni mentünk ki-ki a saját kunyhójába.
Másnap – koránkelő lévén –, már kora hajnalban úgy éreztem muszáj lemennem kicsit elmélkedni, töprengeni a tengerpartra. A nyugodt, andalító, könnyed hullámok valósággal csábították az embert egy kis megmártózásra.
Épp csak bemerészkedtem a hullámok közé hogy busa fejemet is megmerítsem a frissítő, még hideg habokban, melyek – sok esetben –, felértek egy kiadós koffeinmennyiséggel, mint természetes doppingszerek, amikor lábam alatt a motoszkáló mélységben egy csapat színes halraj úszott el, és nagyon úgy tűnt, hogy bármerre is úszom, vagy fordulok a szorgos kis halacskák mindenhova követik mozgásomat. ,,Ki tudja? – gondoltam. Talán ők is úgy lehetnek vele, hogy ez a legelső alkalom, hogy kétlábú élőlényt láthatnak, így kíváncsi érdeklődéssel vettek szemügyre!” – gondoltam. Majd egy szemvillantás alatt tova is siklottak. Alig buktam fel szusszanásnyi lehelletet véve a felszínre, amikor mellémúszott az álomgyönyörű nő, akivel tegnap tartalmasan elbeszélgettem. Mintha kecses, egzotikus hableány lett volna, akinek szinte küldetése, hogy megmentse az embert a szúrult, vagy rizikós helyzetekből, most úgy úszkált, pancsikolt kedvére, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Később versenyt úsztunk, és jócskán megelőzött, hála sportos, fitt alkatának. Amikor kievickéltem a vízből néhány pillanattal később ő is kijött kezében két jókora halat tartott, majd könnyedén néhány megszáradt faágat tett egymás mellé, tüzet rakott, és rádobta a tűzre a két pikkelyes halat. Alig pár perc alatt gyönyörűen megpirultak, és így a pikkelyük alatti halfilé is szaftosabb, ízletesebbnek hatott. Lekuporodtunk törökülésben a homokba, és elfogyasztottuk kissé szokatlan reggelinket. A gyönyörű nő kicsit szomorúnak tűnt, – meglehet azért, mert könnyen rájöhetett, hogy nekem nemsokára el kell innét mennem, hiszen végetért a nyaralásom.
Kicsit közelebb húzódott hozzám a homokfövenyen, engedte hogy éjfekete, éppen csak megszáradt haját az enyhe szellő megérintse, majd kinyújtotta bronzbarna, vékony kezét, és simogatni kezdte arcomat, mintha őszintén megakarna vigasztalni, majd kicsit később közelebb hajolt, és ajkát rátette a számra. Egyetlen töredékes perc volt csak csupán, mégis úgy éreztem talán akkor a sors kegyes, és nagytürelmű volt velem.
Egymás kezét szorongatva tértünk vissza a kis faluba, ahol a fogadásunkra összegyűlt a falucska apraja-nagyja. Mintha már mindenki tudta és sejtette volna, hogy talán találtunk valami fontos, felbecsülhetetlen kincset, ami egyedül csak a miénk. Olyanok voltunk akár a kamasz szerelmesek. Később az idegenvezető szólt, hogy lassacskán muszáj lesz indulni hazafelé, így elvonultam az egzotikus szépséggel egy kunyhóba.
A kis ágyon üldögélve mindketten még mindig egymás kezeit szorongattuk, mintha nem akarnánk soha többé elereszteni.
– Hiányozni fogsz nekem! – mutattam előbb rá, majd szívemre, hiszen nem beszéltem spanyolul.
A gyönyörű nő szőrös kezeimet csókolta meg, és néhány könnycsepp máris legördült babonázó barna szemeiből. Aztán utoljára még megcsókoltuk egymást. Összekakoltam bőröndömet és nagyméretű sporttáskámat. Bárcsak adhattam volna valami tárgyat, vagy valami rám jellemző dolgot ennek a különleges, fantasztikus nőnek. Eljött a búcsúzás ideje. A falubéliek éljenezték a turistacsoportot, sok nagymama bensőségesen magához ölelt, mintha én is létező családtag lennék, aztán felkapaszkodtam a pöfögő mikrobuszra, mely majd a reptérre szállt. Valaki kinyitotta a busz ablakát, hogy levegőhöz lehessen jutni. Lázas szememmel a gyönyörű nőt kutattam, de nem az ismerős arcon kívül nem láttam. Később amint a kisbusz meredek hegyvidéki, életveszélyes szerpentinuton ereszkedett lefelé, felnéztem egy magaslati pontra, és ott pillantottam meg a Pocahantas-szépséget. Ünnepi, kihímzett ruhát viselt, és úgy tűnt nekem integet…

SZIMPÁTIA, SZÁMÍTÓ ÉRDEK

Tápláltam magamban tán mindig is.
Hányadrész tartós sértődöttség,
akaratos-makacs gyermeki
csak azért is tett már jócskán
próbára engemet,
mikor tűréshatáraim
szélinél váratlanul eleredtek
sebzettségem méltatlan könnyei?!

Itt már annyira tompa,
lecsöndesedett,
megfáradt lelki
seb-indulatok feszülnek
– ha kell, ha nem -,
egymásnak, hogy túlélni
a Lét naponkénti ordas,
áskálódó kálváriáit
majdhogynem lehetetlen.

Nem volna meghittebb,
jobb-e a megkövesült,
rideg üresség?!
A tudatos közöny
nonszensz abszurditása,
mely könnyed legyintéssel
fittyet hány akár a semmire is?!

Két irányban mégiscsak
reménytelen a próbálkozás,
hátha még a sokat szenvedett
ember egyhelyben vesztegel.

,,Viseld el azt,
amit már nem tudsz elkerülni!”
– bölcs mondás hangzik
lecsengve a Lélek avítt,
ódon kapuján.
Az okos test körül fonja
indáival a belelőtt
gyilkos golyót úgy,
hogy már jobb is,
ha marad, mert annyira
hozzátartozik akár magházához
a négerbarna mag.
– Folyamatos gyanakvás
minden tettem s mozdulatom.

Az igazságot s annak
mélységét senkinek
se szabadna kikerülnie.
Már egyre inkább
feleslegesnek érzem
a segítségkérést,
s az önsajnálat masszív,
tömör metamorfózisait.
Romlandó, kölcsönös
búcsúzkodások vesznek körül,
s az Élet sokszor
inkább semmis,
vagy hiábavaló.

Fejemet inkább gyáván
magam dugtam homokba,
vagy szőnyeg alá.
Az alávaló Világ
– annyi se sok -,
sosem érdemelte bizalmamat.
Szővődnek még újra
s újra legendás történetek:
ki hogyan s miként ismert
meg ezt vagy azt, a másikát?
S valahogy hivatalos
nyilatkozatokból, jópofiskodó
interjúkból az Egy-lényeg örökkön,
tudatosan kimarad:
mi volt előbb?
Szimpátia vagy számító érdek?!

LOMBOK ALATT SZÜLETETT SZERELEM

Bár annyira sosem kedvelte igazán a mostanság nyüzsgő Margit-szigetet, mégis ha kedvenc professzora mondására gondolt akinek egyik kedvenc költője Arany János volt, titkon mindig különös mosoly jelent meg szája szegletében.
Főként a kora hajnali, vagy reggeli órákat kedvelte, amikor legfeljebb csupán csak az ún. egészség megszállottjai tettek kisebb-nagyobb edzéseket a zöldövezetes szigeten, és kevésbé volt hangyabolyszerű nyüzsgés, mint a napszak bármely más órájában.
Két keze közé fogta az apró, szinte miniatűr-méretű jeggyűrűt, és azon töprengett, hogy vajon miért szakított vele álomszép, bombázó mennyasszonya?
Hiszen valósággal rajongásig imádták egymást, és lesték egymás minden kívánságát, és akkor voltak a legboldogabbak, mikor vágyakozó romantikával néztek egymás szemébe. Ilyenkor már nem is volt szükség felesleges szavakra.
– Drágám! Tudod, hogy imádlak, és bármit kész vagyok megtenni a kedvedért, de nekem van egy életszínvonalam, amihez körömszakadtáig ragaszkodom, és hát… szóval… ugyebár… te csak egy átlagos tanár vagy, akinek nemrég felmondtak! – hozakodott elő vele a gyönyörű nő, és nagyon úgy festett a dolog, hogy komolyan is gondolja minden egyes szavát.
– De hát Éva! Én azt hittem… - mintha szíve azonnal végzetes sérülést szenvedett volna el, és többé már nem akarna verni, vagy pumpálni az életetadó oxigénmolekulák milliói aprócska sejtjeit.
– Nézd Ricsi! Biztosan találsz majd valakit, nem igaz?! Nem akkora nagy ügy! – Annyira könnyedén, legyintve mondta mindezt, mintha csak egy jelentéktelen apróságot akart volna kitörölni környezetéből.
– Nem akkora nagy ügy??? – döbbent meg újra kimondva a szavak értelmét. – Szóval három éves kapcsolatunk egészen nyugodtan mehet a kukába, mert neked – ha jól értettem –, elsősorban anyagi elvárásaid vannak, és az őszinte érzésekhez szinte semmi közöd?! – Most a férfin volt a sor, hogy kiadósan kiossza barátnő menyasszonyát.
– Figyelj! Sajnálom, rendben? De muszáj tovább lépnünk! Ne gyerekeskedj, mert ahhoz végképp nincs kedvem! Most összepakolom a holmimat és… remélem nem csinálsz hülyeséget… - A menyasszony ezt úgy értette, hogy Ricsi nem próbál elkövetni egyetlen szánalmas öngyilkossági kísérletet sem, amire azért sajnos már volt intő példa, főként ha nagyon mélyre süllyedt, és nagyon maga alatt volt.
A barátnő villámgyorsan összepakolta holmiját egy méregdrága és tetszetős gurulós fekete bőröndbe, majd hívott egy taxit, és alig fél órán belül már hűlt helye se volt közös lakásukban.
Ricsinek muszáj volt valahogy átértékelni az életét, és újból megtalálnia önmagát, mert különben talán még nagyobb bajok vártak volna rá.
Miközben igyekezett végigpörgetni élete minden lényeges sorsfordító összefüggéseit a gyerekkorától kezdve egészen mostani elvesztett felnőttkoráig észre se vette, hogy egy futódresszt, és sportcipőt viselő, nagyon csinos, lófarkas hölgyemény foglal helyet mellette a padon, és hevesen fújtat, majd okosóráján igyekszik ellenőrizni már meglévő megnövekedett pulzusszámot, és vérnyomást.
– Ó… bocsásson meg… észre sem vettem… - szabadkozott. – Nem baj, hogy ide ültem? – kérdezte kimelegedve, heves sóhatások kíséretében.
– Szó sincs róla! – Igyekszett tárgyilagos és nyugodt maradni az adott helyzetben, bár ez most egyáltalán nem volt könnyű feladat, elvégre nemrég szakított vele mennyasszonya, akivel egy életet akart feépíteni, és leélni.
– Szerintem a hajnali órák kellemesebbek, és frissítőbben hatnak az ember közérzetére, mint a túlzsúfolt hétköznapok, nem gondolja?! – olyan kellemes, és gyöngéd volt a hangja, mint egy jól időzített simogatás, mely megvigasztalja a megsebesült emberi lelket.
Ricsinek valósággal azonnal elakadt a szava, és jóformán azt sem igen tudta, hogy mit is felelhetne ennek a sugárzó nőnek.
– A nyugodt órák sokkal jobbak, mert napközben képtelenség itt békésen ücsörögni! – jelentette ki, aztán utánagondolt, és úgy érezte hogy ennél nagyobb baromság ritkán hagyta el a száját.
– Hogy Önnek mennyire igaza van! – jegyezte meg a hölgy, majd mint aki elfelejtett valamit bemutatkozott:
– Ó, bocsánat Dr. Bíró Edina vagyok! – nyújtott kezet, és Ricsi kissé félszegen, szabadkozva óvatosan megrázta.
– Örülök a találkozásnak! Tóth Richárd! – viszonozta a bemutatkozást.
– Én is nagyon örülök kedves Richárd! Ha nem tartja udvariatlanságnak esetleg tegeződhetnénk is! – javasolta egy ötlettől vezérelten.
– Ahogy gondolod…
– Ne haragudj, tudom, hogy nem rám tartozik, de megkérdezhetem, hogy miért vagy olyan… szomorkás…? – Ártatlan kérdésnek tetszett, mégis benne volt valami nagyon különös ismerősségféleség a közelmúlt megpróbáltatásaiból. Mintha ez a sugárzó, gyönyörű fiatal nő is átélt volna hasonló dolgokat, melyekről nem szívesen beszélt.
– Hát… - Ricsi elsőre azt gondolhatta, hogy egy idegennel az ember mégiscsak könnyebben beszél saját életével kapcsolatosan, ám mintha az esze, és a gondolatai tüstént megnyomtak volna a fejében egy piros gombot, és közbeszóltak volna, hogy talán mégsem igazán jó ötlet már a legelső találkozás alkalmával az összes bizalmas természetű dolgot másra tukmálni.
– Figyelj! Nem kell beszélned róla! Teljesen megértem, ha neked ez nagyon fájdalmas pont az életedben. Biztos hallottad már, ha egy független embernek mesélsz róla, és nem egy közeli hozzátartozónak, akkor lehet, hogy az sokat segítene! Egyedül csak rajtad áll! – volt valami a bársolyos, kelleme, ugyanakkor határozott hangjában, mely valósággal vonzotta, és talán meg is előlegezte a bizalmat, így Ricsi kicsit talán még meg is alkudott a jelenlegi pillanat súlyával, és belement egy adok-kapok alkupozícióba, mert azért titkon mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi fog kisülni az adott beszélgetésből.
– Tökéletesen igazad van! – óvatosan vette elő zsebéből a karikagyűrűt, hogy megmutassa a most jócskán megszeppent nőnek.
– Ó, én… nem is tudtam… bocsáss meg… - alig bírt bármilyen elfogadható szöveget kinyögni, amikor meglátta a tetszetős aranyékszert. – Mi… történt…? – kérdezte nagysokára önkéntelen.
– Három évig voltunk együtt… Úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb mázlista fickó az egész világon… ahogy rámnézett azokkal a sugárzó, vibráló őzike szemeivel, és szavak nélkül is vágyakozva nézett… aztán egyszer csak közölte, hogy neki van egy anyagias életszínvonala, amit én képtelen lennék finanszírozni, és egyik pillanatról a másikra összecsomagolt, elhagyott, és szakított… - most olyan jó lett volna egy kiadósat sírni, vagy bőgni, de mégsem engedhette meg magának, mert a végén még azt hiheti ez a gyönyörű nő, hogy ő is olyan ,,anyuci kedvence” – típushoz tartozik.
– …De hát… hogy történhetett ilyesmi, amikor imádtátok egymást?! – kérdezett vissza csakhogy megbizonyosodjon felőle mindent jól hallott-e?
– Fogalmam sincs! Annyi bizonyos, hogy öngyilkossági kísérleteket fontolgattam, és most úgy vagyok, ahogy a part szakad. Borzasztó lyuk van a szívemben és lelkemben. – vallotta be őszintén.
– Őszintén sajnálom! Tudod mi kell neked? – kérdezte kis idő multán valamivel optimistábban.
Ricsi tanácstalanul, kicsit bambán nézett vele farkasszemet.
– Egy hatalmas adag, szigorúan jó minőségű csokifagyi! Meglásd az majd segít, hogy összeszedettebben, és tisztábban láthasd magad körül az összefüggéseket. Tudok egy nagyon jó kis helyet, és nincs is olyan messze. Van jogsid?
Ricsi nemet intett a fejével. Pedig most de szívesen elfuvarozta volna akár még a világ végére is ezt a nagyon közvetlen, és kedves földre szállt istennőt, aki megajándékozta őt bizalmával, és kezdődő, őszinte barátságával.
– Figyelj a kocsim a parkolóba áll a sziget mellett nem sokkal. Úgyhogy ha van kedved én nagyon szívesen…
– Az tényleg nagyon jó lenne… - Ricsi félt megtenni a következő lépést, ezért megvárta amíg Edina kezdeményez.
– Mivel délelőtt fél tíz körül nyitnak addig még pár órácska biztosan hátravan. Addig dumcsizgathatunk, ha gondolod?!
Ricsi bólintott.
Edina innentől kezdve – mintha csak egy legrégebbi ismerőssel, vagy baráttal szándékozna megvitatni magánélete apróbb-cseprőbb regényes és kacifántos fordulatait, és bukásait töviről-hegyire elmesélte és nem is szándékozott kihagyni olyan intim, és látszólag bizalmasabb dolgokat sem, melyeket talán nem bölcs, és ildomos – így elsőre –, egy vadidegennel megvitatni.
– …A mélypont az volt, amikor Balira utaztunk volna, és az expasim Tomi közölte, hogy halálosan beleesett az egyik barátnőmbe Angélába. Esküszöm abban a pillanatban magam is úgy hittem, hogy ki tudtam volna kaparni mind a két szemét, Angélát pedig kiadósan megtéptem volna, vagy lekeverek neki egy jobb horgot. – mély levegőt vett, aztán folytatta.
– …Később persze úgy voltam vele, hogy meglehet, és több mint valószínű, hogy ez más párokkal is előfordulhat. Egész egyszerűen a kapcsolatuk váratlanul már nem működik, vagy csupán csak megszakad és akkor foggal-körömmel de muszáj továbblépni, és elengedni ezt az egészet, különben tönkreteszi magát vele az ember. – Hangjában sziklaszilárd mély meggyőződés és őszinteség csengett, mint aki pontosan tudja, hogy vele is megtörtént az elkerülhetetlen, és mégis lélekerőt tudott sajtolni a veszteségekből is. Erre lehet, hogy Ricsi – legalább is –, egyedül képtelen lehet.
Ricsi most mélyen magába nézett, és elgondolkozott.
,,Vajon miként, és vajon hogyan kellene folytatnia nem csupán derékba tört életét, de egy olyan létezést, melyet alapjaiban kellene megjavítani, és rendbe tennie?!” – töprengett.
– Ez ám a nagyon komoly és megfontoltan bölcs tekintet! – jegyezte meg kedvesen Edina, egyáltalán nem bántó szándékkal, amiért Ricsi nagyon is hálás volt.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mit szándékozol csinálni a jeggyűrűvel? – nézet rá furcsa, kérdő tekintettel mint akinek váratlanul máris egy seregnyi ötlet és elképzelést villant fel az agyában.
– Édesanyám erre valószínűleg azt mondaná, hogy: ,,Édes fiam! Vissza kell vinned az ékszerboltba, mert a pénz sosem tréfa dolog, és ha megvan róla a blokk, akkor szó nélkül becserélik.” Az igazság az, hogy a szívem azt mondja, hogy dobjam egy mély tóba, vagy szakadékba, hogy véletlenül se kerüljön soha többet elő, viszont az eszem egészen mást mondd!
– Nagyon is ismerős érzés! Szerintem tartsd meg még pár napig, és ha azután se változik a döntésed akkor vidd vissza az üzletbe! – javasolta a nő.
– Igen… talán tényleg ezt kellene tennem… Tudod az egész alig egy röpke perc alatt történt, és míg az egyik nap az ember totálisan a fellegekben érezte magát, hiszen úgy hitte megtalálta a nagy őt, addig másnap már egy bukott balek szánalmas senkiházivá vált, aki hirtelenjében azt sem tudja, hogy most mihez is kezdjen.
– Tudom, hogy burtál nehéz lehet most neked ezt megemészteni, de megfog oldódni minden előbb-utóbb fokozatosan! – Edina igazság szerint nem igen tudhatta, hogy mik volnának a legmegfelelőbb szavak egy szakítást követően, de hát ha már így alakult a dolgokat jobb úgy elfogadni, ahogy jönnek.
– Köszönöm, ez most jól esett!
Észre se vették és az idő úgy elszállt, hogy egyre több ember kezdte felkeresni a valamikor békés, szinte teljesen kihalt zöldövezetes szigetet, ahol az ember kicsit magában lehet, és legalább megpihenhet.
Amikor már fél kilenc órát is elhagyta Edina okosórája ideje volt betérni kedvenc fagyizójába, mely közvetlenül a sziget mellett állt.
– Akkor most eszünk egy hatalmas adag dupla főzött csokifagyit sok-sok étcsoki reszelékkel! Tudom, hogy egy valóságos kalóriabomba, de egy nagyobb esemény után az ember legalább tartozik saját magának ennyivel! – Akár egy szomjas, vagy élénk kamaszlány szabályosan húzni-vonni kezdte maga után a jócskán megilletődött férfit, aki bár nem ellenkezett, mégis azok után, hogy jóformán az életük minden fontosabb eseményeit részletekig menően, és híven megosztották egymással megőben szokatlan megoldásnak tűnt.
Valósággal menekültek a meghitt, és nagyon is hangulatos, gyerekkori emléleket ébresztő fagyizó irányába.
– Jó reggelt! Jó reggelt! – köszöntek szinte közösen.
Egy fiatal, huszas éveiben járó lány volt az eladó, és kissé gyanakodva szemlélte aznapi legelső vevőit, de máris kiszolgálta őket két hatalmas adag, testes, főzött csokifagyival.
– Köszönjük szépen! – vették el közösen a kelyheket, és már itt kellemesen bizsergetőn össze-összeért az ujjbegyük.
Amikor helyet foglaltak és ízlelgetni, kóstolgatni kezdték a mennyei jeges finomságot Edina kicsit még rá is játszott erre az egészre, hogy ti. neki mennyire ízlik ez a mennyei kalóriabomba csoda:
– Mmmm… hát tudod Ricsi! Ezt sosem szabadna kihagyni! Én ha tehetném még a téli évszakban is ennék belőle, persze szigorúan megfázásmentesen.
– Igen… szerintem is valóságos ízkavalkád! De nehéz jó minőségi fagyikhoz hozzájutni, mert a legtöbbjük csupán megfafyasztott édesvíz.
– Telefonszámot cserélünk, vagy vannak esetleg más elérhetőségeid? – tért rögtön a lényegre Edina. Látván a férfi habozását rögtön megjegyezte:
– Jaj, bocsi! Túl gyors a tempó, igaz?! Hogy én mekkora egy tökelütött csajszi tudok lenni! – dorgálta meg ellenállhatatlan bájossággal önmagát, ami egyre jobban vonzóvá tette Ricsi szemében.
– Ez nagyon jó ötlet! – Ricsi gyorsan elővett egy kis jegyzetpapírt, és ráfirkantott valamit, majd átadta a fecnit a gyönyörű nőnek, akivel félúton megint csak összefutottak ujjaik.
Ez a kellemes átmeneti légyott volt számukra gyakorlatilag a legelső randi, ami – meglehet –, hogy egyáltalán nem úgy terveztek, ahogy szerettek volna, mégis ami lelkük mélyén többet jelentett a világ összes kincsénél.
Ricsi és Edina kéz a kézben léptek ki a hangulatos kis fagyizóból, és mindketten azt érezték, mintha mindig is összetartoztak volna.