SZIESZTA AZ ISMERETLENBEN

Valahogy immel-ámmal vettem tudomásul, hogy nincs rá szükség. Ti. hogy feleslegessé vált nem csupán az eredeti szakmájában, mint gépész-lakatos, de sajnos a magánéletében is, mert imádott, kissé házsártossá lett felesége az utóbbi öt-tíz évben mintha megkövetelte volna, hogy egy évben minimum három-négy alkalommal vigye el őket nyaralni. És persze hogy nem a méregdrága kacsausztatónak elkeresztelt magyar tengerre gondolt, vagy a Margit-szigetre – de egyenesen a Maldív, vagy valami egzotikus Fülöp-szigetekre, ahol az ember naphosszat akár kedvére heverészhet a tágas, széles napernyők árnyékában, és a dús levelű pálmafák alatt, anélkül, hogy bárki leszólná, hogy miért nem dolgozik.
– Egész álló évben csak idehaza tespedünk, és nem megyünk sehova! – bosszankodott mérgében az asszony. Mostanság bőségesen elegendőnek bizonyult cirka öt másodperc is, hogy valami kiadósan kihozza őt a labilis, és kellőképp ingatag béketűréséből. – Bezzeg a Baloghék! Ők nemrég vettek új Lexus RB terepjárót, és megjavítatták az egész tetőt. Te pedig arra is képtelen vagy, hogy kérj a főnöködtől egy kis előrehozott fizetésemelést! – most már az asszony odáig ment, hogy széles csípőjére tette a lapát kezét, és egyre szúrósabb, vadabb szemekkel kezdte méregetni kissé meghunyászkodó, gyáva, tutyimutyiskodó férjét. – Pedig szegény anyám mindig mondogatta nekem, hogy miért nem inkább orvos, üzletember, vagy ügyvédhez mentem inkább feleségül. Ehelyett éppen téged kellett, hogy kifogjalak! De ennek most vége! Itthagylak, és felölem azt csinálsz magaddal, amit csak akarsz! Megyek anyámhoz! Még jó hogy nem született gyerekünk! Most őt is megviselné ez a lelki tortúra. – jelentette ki karakán magabiztossággal, és meg se várta, hogy férje megpróbálja megmagyarázni a helyzetet, miszerint: éppen ma rúgták ki általános költségkímélés, és hatékonyság miatt állásából a felbűszített asszonyság fogta tetszetős, gurulós utazóbőröndjeit, és kiköltözött abból a kis egérlyukszerű önkormányzati lakásból, melyet a kilencvenes évek derekán kaptam a helyi önkormányzattól.
– De hát… édes kis kagylócskám… - próbált a férfi felesége lelkére beszélni, ám minden maradék próbálkozása totális kudarcra volt ítélve. Aztán egyik külföldön kamionozó cimborája – aki most történetesen ideiglenesen hazalátogatott felhívta telefonon, és szólt, hogy estefelé felugrik pár órácskára, hogy egy kiadósat dumáljanak.
Az este hamar leszállt, ősz közepe lévén.
– Szevasz Tónikám! – fogott kezet egyik barátjával. – Mi újság? Feleséged hogy s mint van?! – kérdezte, amint cipő nélkül belépett a lakásba, mert nagyon jól tudta, hogy a pedáns tisztaságra mindig is kényes volt régi ismerőse.
– Szervusz Ákos! Jaj, ne is kérdezd! Itthagyott, és azt mondta már Hétfőn elakar válni, amint kinyit az a nyüves hivatal. Hát most ezt add össze!
– Hát öreghaver! Őszintén sajnállak! De hát csodálkozom, hisz annyira szuperül megvoltatok, és rajongásig imádtátok egymást! Mi az ördög történhetett?! – tárta szét mindkét kezét a barát.
– Szerintem egy idő után már csak azért jártam haza, hogy a fizetésemmel neki elszámoljak! Szerintem megutálta azt, hogy sosem leszek képes a karrieremben előrrébbjutni, és most tessék! Ott vagyok, ahol a part szakad, mert képzeld csak azt mondták, hogy leépítések várhatóak, és inkább most rúgnak ki, semmint majd később!
– Hú, basszus! – eresztett meg egy káromkodást, amit elfogadottnak itélt a mostani nagyon is kritikus helyzetben. – Ez azért kurvára gázos ügy!
– Nekem mondod! Most fogalmam sincs, hogy mi a jó büdös fenét kellene kezdenem az életemmel, meg hogy egyáltalán mit kellene csinálnom! Van ötleted?! – nézett rá kíváncsi, kérdő tekintettel.
– Figyel öreg! Én most kamionozom már egy ideje! Nyugodtan mondhatom, hogy megjártam főként Nyugar-Európát! Ha gondolod szívesen elviszlek bárhova! Legalább egy kicsit kimozdulsz, és világot láthatsz! Öregem! El se hinnéd, de az olasz és a spanyol csajok csak úgy méregetik, meg rebegtetik is az egzotikus szempilláikat az emberre!
– Hát azt elhiszem! – sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolhatott volna, aztán alighanem úgy volt vele, hogy miért is ne.
– Vágjunk bele! Elvégre mit veszíthetek?! Nyomorultabb már nem lehet az életem! – szögezte le!
– Pajtás! Nem szabadna ennyire magadra venned a történteket! Élj szívből, és persze fél vállról! Annyit mondok, ahogy nekem még a héten van egy kis dolgom, de ha neked megfelel Szerdán indulok vissza külföldre! Addig szeggy össze néhány ruhát, meg dolgot, amit magaddal szeretnél hozni!
– Hú! Hát nagyon köszönöm a segítséget! Ez most tényleg nagyon jól jött! – valósággal bensőségesen rázott kezet régi jó barátjával, mert úgy érezte, hogy az életét menti meg.
Mire szerda hajnal lett Tóni minden szükséges holmit összecsomagolt egy nagyméretű sporttáskába, majd egyesével elbúcsúzott egész lakásától, mondván; ki tudhatja egyáltalán meddig is lesz majd távol. Ákos egyetlen perccel sem késett. A hatalmas monstrumszerű kamion csikorgó kerekekkel fékezett le a lakótelep autóparkolójánál, és úgy tűnt prüszkölt is egyet, amikor Ákos kiengedte a légszivattyút.
Antal gondos alapossággal ellenőrizte, hogy lakása áramtalanítva van-e, és hogy a vízvezetékek elvannak zárva, hiszen a legkevésbé sem szeretett volna ebből a fejére még egy újabb kiadós galibát örökösen házsártos szomszédai részéről, majd lement lifttel a földszintre, és kilépett az épületből, ahol jóformán egész gyerekkorát, kamaszéveit, majd fiatal felnőttéveit is töltötte.
– Jó reggelt!
– Szevasz öreg! Hát te aztán jó felpakoltál hapsikám! – viccelődött máris Ákos, aztán alig egy kézzel megfogta a súlyos sporttáskát, majd behajította az egészet a kamion utastere mögé, ahol neki is volt egy amolyan háló, pihenő kuckója.
– Pattanj be az anyósülésre öreg, és máris tűzünk, mint a vadlibák, mert sok meló vár ma még ránk! – szabott rövid határidőt a nosztalgiázásra barátja, mire Antalt sem kellett félteni, mert pufók teste ellenére valósággal légiesen szökkent fel a méretes kamion belső ülésére és első dolga volt, hogy a biztonsági övet jó szorosan magára kösse.
– Indulhatunk pajtás?! – ült be Ákos is, és máris megnyomta előbb a piros gombot, majd elfordította a slusszkulcsot, mire a böhöm nagy, termetes járgány valósággal felbőgött, akár egy vadállat, akit a legszebb álmaiban zavartak fel.
– Előbb Ausztriában kipakoljuk a cuccokat, és felszedjünk a következő rakományt, aztán jöhet egy kis olaszország, és az uticél most Madrid lesz! – közölte, majd máris egy elegáns kanyarral kikanyarodtak az autóparkolóból.
– Remélem elkerüljük a dugókat, mielőtt totálisan hazavágnák a közúti közlekedést! – fogalmazott egyértelműen. Szerencsére profi sofőr volt, aki pontosan ismerte a főváros hatékony kerülőútvonalait, hogy a forgalmasabb helyeket szándékosan kikerülje, így nagyjából cirka negyven percet vett igénybe, mire elhagyták a főváros határát, és rákanyarodhattak a Bécs felé menő autópályára.
– Még szerencse, hogy feltankoltam autópályamatricákból! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel. – Szerintem ez is csak fölösleges pénzbeszedés és egyedül csak arra jó, hogy lenyúzhassák az autósokról még a bőrt is.
– Igen, ebben lehet valami… – töprengett el egy pillanatra Tóni, amint a villámsebességgel elsuhanó fákat és természetet figyelte az ablakból. Még csak épek hogy pirkadt, amikor a kamion már vagy száznyolcvan kilométerrel rákanyarodott az autópályára.
– Meglásd drága barátom! Tudok jó pár helyet, amitől máris sokkalta jobb kedved lesz, és a hölgyek is nagyon rendesek! – kacsintott feléje ravaszkásan mosolyogva Ákos, mint aki már szakértője bizonyos dolgoknak.
Így is több mint öt és fél órába telt mire elérték az osztrák-magyar határt. A határőr jó haverja volt Ákosnak, így kölcsönösen kezetráztak, váltottak pár odvarias, formális szót saját családtagjaikról, majd minden jót kívánva egymásnak a határőr továbbengedte őket.
– Látod pajtás! Így kell ezt! Semmi kecó, csak haver-komaság! Nincs értelme tökölni, meg germózni az egyszerű emberekkel! Igaz-e?! – fordult egy másik jóval tágasabb, és felszereltebb autópályára rá, mely egyenesen olaszok felé vitte őket.
A dimbes-dombos, fantasztikusan vadregényes táj Tóniban valósággal honvágyat ébresztett. Bár néhány évvel ezelőtt szó volt róla, hogy mi lenne, ha ő is külföldön vállalna munkát, akkor még azt gondolhatta hogy főnökei majd valami kompenzáció néven felajánlanak majd neki egy kiegészítő munkakört, amivel szépen lehet keresni. Aztán hamar rá kellett döbbenie, hogy ez jóformán merő lehetetlenség.
– Nem vagy éhes, pajtás?! Én most majd megdöglenék gy szaftos, szalonnás hambugerért! Talán Klagenfurtnál megállhatnánk harapni valamit! – javasolta.
– Jó ötlet! De hoztam szendvicseket is kérsz, esetleg! – azzal máris belekotort egyik szatyrába, melyet kezében szorongatott és kihalászott belőle két fonnyadt, szalámis-sajtos szendvicset, melyből egyet máris barátja felé nyújtott.
– Nagyon kösz haver! Ezzel legalább kihúzom pár órát! – Ákos nem zavartatta magát, máris egy akkorát harapott a kissé összement szendvicsbe, mint aki valósággal ki van éhezve, és mohó étvágyával alig három másodperc alatt az utolsó morzsáig elpusztította, majd fogott egy kétliteres ásványvizes palackot és egyet hajtásra kiitta az üveg majdnem háromnegyed részét.
Nemsokára elérték az olasz Alpokat, aztán kicsit megálltak, hogy ejtőzzenek, és kifújják magukat. Ákosnak néhány árut kellett átvennie, majd a kamion vagonjába pakolnia. Tóni máris segítségére sietett, mert úgy gondolta ennyivel tartozik, és mert ez a legkevesebb.
– Nagyon kösz haver! Már készen is vagyunk! Ez a cucc megy szépen Spanyolországba. – zárta be gondosan a konténert, majd mindketten visszaszálltak az utastérbe, és újból nekiiramodtak a kilométerfaló autópályáknak.
Végül több mint tizenkét-tizenhárom óra múlva érkeztek meg Barcelonába, és Ákos máris átvette bermudanadrágját, mely afféle fürdőöltözetként is funkciónált, majd kiszállt a kamionból, és akár egy ujjongó kisgyerek máris eszevezett iramban szaladni kezdett a tenger felé, hogy csobbanhasson egyet a fárasztó út után.
Tóni kicsit tartott tőle, hogy azért biztos, ami biztos alapon mégiscsak jobb lett volna bezárni a kamiont, elvégre bűnözők, és tolvajok bárhol előfordulhatnak. Így sporttáskával kezében ő is kiszállt, majd komotosan átvette fürdéshez használt rövidnadrágját és szép komotosan megindult a tengerpart felé. Míg Ákos vigan lubickolt, és akár egy nagytestű bálna szájából prüszkölte a levegőbe háton fekve a vizet, addig Tóni megelégedett a tenger nyaldosó hullámaival is, mert azt vallotta semmit sem szabad túlzásba vinni, mindent csupán csak mértékkel illik.
Időközben a levegő hőmérséklete egyre hamarabb, és radikálisabb ütemben felemelkedett harminckilenc-negyven fok közelében, amitől Tóni valósággal úgy érezhette, hogy egész pufók uszógumis teste egy hatalmas, izzó vaskályhába pácolódik, ahonnét nincs kiút.
Ákos kijött a tengerbőr, és azonnal leheveredett a perzselő aranyhomokba.
– Ez isteni volt Tónikám! Egész nyugodtan csobbanhattál volna egyet! De ha nem, nem erőszak a disznótor!
– Azért így is pompás és lenyügőző látványt nyújt! Jó volna itt élni, ahol minden sokkalta másképp van mint odahaza.
– Hát pajtás! Meghiszem azt! – helyeselt barátja. – Ismerek egy-két fantasztikus helyet, amit szeretnék megmutatni. Előbb leadjuk a fuvart a városban, aztán máris belevetjük magunkat az ereszd el a hajamat bulizásba! – javasolta.
Mivel már jócskán késő délre járt az idő, és Tóni is kezdett megéhezni azt javasolta, hogy előbb üljenek be egy amolyan pénztárcabarát étterembe, ahol olcsó, de kiadós adagokat adnak a turistáknak. Ákos szerencsére ismert ilyen helyeket.
Gyorsan beültek egy büféféleségbe a tengerpart közelében, ahol remek sült halakat, tengeri herkentyüket, és tarisznyarákot is lehetett kapni. Sültkrumplit és rákfasírtot rendelt Ákos.
– Öreg tudom, hogy te a magyar kajákhoz vagy szoktatva, de ha megkóstoltad ezt a gusztosos rákfasírtot mást már nem is akarsz majd enni! Kóstold csak meg! – ínycsiklandó illatok terjengtek már így is a sós tengeri levegővel elvegyülten. Tóni azonnal megkóstolta és valósággal élvezte az idegen ízeket.
– Ez tényleg nagyon finom!
Volt még a büfé körül két bronzbarna bikinis bombázó, akik mintha egyenesen flörtölni szerettek volna velük, mert mind a két hölgyemény szempilláikat rebegtetve úgy mosolygott, mint a vadalmák. Ákost sem kellett félteni. Mint később kiderült jó pár embert ismert a helyiek közül, így nem volt meglepő, hogy máris felpattant az asztaltól, és odament a hölgyek asztalához, hogy üdvözölje őket, és hogy kicsit elbeszélgessenek. Az angol és a spanyol keveréknyelven folyt a társalgás, majd Ákos intett Tóninak is, hogy tápászkodjon fel, és üdvözölje legalább a gyönyörű nőket.
– Kedves barátom! Ezek itt Izabella, és Florencia! Mondjad nekik, hogy Olá! Ez annyit tesz sziasztok!
Tóni mind a két nő felé meghajtotta magát úriemberek módján, majd mindegyiket Olával üdvözölte. S míg Ákos vitte a szót a társalgásban a gyönyörű szexis nők le nem vették volna a szemüket Tóniról.
Később Ákos mindjárt megbeszélt egy villámrandit velük a következő napok egyikére. A két álomgyönyörű hölgy mintha kicsit még kérette is volna magát, hogy külföldiekkel randizhatnak.
Amikor végeztek a könnyed tengeri ebéddel úgy döntöttek sétálnak egyet, és Ákos legalább megmutathatta kedvenc helyeit.
Antal rengetegszer igyekezett átgondolni magában, hogy vajon mi volna a jobb megoldás?! Tovább menni, vagy maradni? Esetleg valamilyen munkalehetőség, vagy elfoglaltság után nézni. Végül úgy határozott, hogy megbeszéli az egész dolgot legjobb barátjával Ákossal; nem mintha egyszál maga képtelennek bizonyult volna döntést hozni.
– Hát öreg haver! Én csak egyet mondhatok! Vágj nyugodtan bele az új, ismeretlen dolgokba. Elvégre veszíteni, már nem veszíthetsz. És különben is, lehetséges, hogy pont spanyolhon lesz majd az az ország, ahol sikeresen sikerül elindítanod valamit, ami meghatároz téged. Láttad azt a két gyönyörű nőt ugye?! Biztos vagyok benne, hogy egyik sem tud ellenállni a te kissé furcsán különc udvarlási szokásaidnak.
Így történt, hogy a megbeszélt randi találkára a két jóbarát együtt érkezett, és Ákos volt az, aki furcsa angol-spanyol-magyar keveréknyelven igyekezett tolmácsolni azt, hogy Antal mit szeretne majd itt csinálni. S bár a két álomszép nő – kezdetben legalább is –, jókat derült, és nevetett a dolgokon, mégis egyre érdeklődöbbek, kíváncsibbak, és fogékonyabbak lettek a kibontakozófélben lévő ötlet hallatán.
Így történt, hogy Antal új életre rendezkedett be Spanyolországban, és megpóbált nem csupán boldogulni a szürkének nevezett hétköznapjain, de szerencsés úton még a szerelem, és egy új párkapcsolat is rátalált.

VAKOND-LELKEK KAPARÁSZÁSA

Most mindenki tudhatja:
iszap bénít meg,
s tartósnak becézett homály.
Szent sáska-révületben kell,
hogy kivilágos kivirradtig,
nullától huszonnégy óráig
eszement hangyaboly-dáridókban
nyüzsögjön a sok agymosott
tömeg-ember, tátott fűrészes
cápafogak vicsorítanak
halálos versengés gyanánt
egymásra ha kell szüntelen.

Dobbanó szívekben
rendre szükséges volna
bizonyos kút-felismerés;
most alibit szükséges
biztosítani minden még
manipulálható megalkuvónak.

Ránk szakad zokogtató
szahara-sivárság,
mely már egyébként is
régóta sajátunk volt,
szakadékok s homlokzatok
csattannak össze,
akár különcködő
Kolumbusz-tojások
keringő lelkiismeretek tavában;
mert alig vehető észre
immár a testekbe
fúródott mihaszna
Jelen segítségkérése.

Sokan inkább úgy vannak vele,
hogy inkább megmaradva
a kaptafánál inkább
hallgatások tornyai felé veszik
az egyetemes irányt.
Megváltások vihar-nyelvén
szólít mindenkit tett
s alamuszi cselekvés,
miután a nemesebb
alázatot régen elfeledték.

A Lét nyíló-csapódó bezárt ajtain,
mint szorgalmas vakondokok
titkos alagutakon át
még átfurakszik
egy-egy szőrszálhasogató,
karakán hazugság-gyáros.
Most mint akasztott áruló
ide-oda felakasztja észérveit
empátia-tolerancia;
miféle tátongó Kharübdisz-gödrök
peremén szükséges
az embernek még egyensúlyoznia
egyáltalán, hogy önmaga valódi
hely-értelmét meglelje itt?!

Didergő révületben
gubbasztanak csontváz-karmú
fák tetején büszke hollók.
Lucskos homokdűnék közé
bekúsznak csúszómászó
férgei tékozló múltnak.

S míg odafönt arany pazarlás,
dőzsölés füstölög
a lélek barlangmélységébe
súlytalan hullik vissza
a szándékosan elfelejtett
igazi értelem s gondolat becsülete.
Mert most még egyre
inkább jócskán illatozik,
mint valami tetszetős
trágyakupac a tartós rothadás.

BARÁTI BIZALOM ÁLOMRANDIVAL

Felült az ágyból. Végtagjai zsibbadásából már jól tudhatta, hogy aznap is kissé nehézkes, és viszontagságos hajnalnak néz elébe. Bár még csupán csak hanjali három volt sosem szeretett későn kelni. Mintha ezzel is szándékosan megfosztotta volna szervezetét attól, ami hozzátartozott volna a pihenéshez, feltöltődésnek, vagy a teljes regenerálódáshoz.
Nagy nehezen felcsatolta jobb lábcsonkjára műprotézisét, melyet egy gyerekkori autóbaleset okozott még a kilencvenes évek közepén. Felállt, és megpróbálta egyenesen megtartani egyensúlyát. A bevált módszer az volt, hogy előbb szükségképp csak az egészséges lábára nehezedik súlyával, hogy később a félig amputált lába is érezze a súlyelosztást.
Amikor érezte, hogy egyensúlya stabil egyszerre mind a két lábával nehezedett rá óvatosan végtagjaira.
,,Hát ma is el kellene kezdeni dolgozgatni egy kicsit!”- gondolta, és tüstént a kiskonyhába ment, hogy kifőzze a friss pörköltkávét sok tejjel, majd mivel még azért jócskán korai volt az időpont úgy gondolhatta, hogy később megereszt egy mobilhívást, hogy egyik régi barátja autóval bevigye a munkahelyére.
Amióta a felnőtt hétköznapokat kezdte élni valahogy mindig is tudta, és érezte, hogy egyáltalán nem úgy képzelte az életét, hogy gyakorlatilag napestig robotol ráadásul nem csekély, éhbérre sem elegendő fizetésekért, miközben az EU többi tagállamaiban rendre nyolc-kilencszeres fizetéseket vittek haza azok, akik ott kezdtek új, élhetőbb életet. Gyakorta sajnáltatta kicsit magát, és meg is dorgálta lelkét, hogy ő miért nem volt soha bátrabb, karakánabb, vagy csupán csak rámenősebb, ha az ún. állásokról, karrierépítésekről, vagy életben való boldogulásokról volt szó.
Már az egyetem utolsó diploma előtti évében a legtöbb tanára bizakodva tekintett jövője felé. Nem győzték bátorítani, és vigasztalni, miszerint: rendkívül tehetséges és persze nagyon is intelligens, és meglátja a munkaerőpiacon pontosan az ennyire felkészült, precíz szakemberekre van szükség. Aztán alighanem, amikor behívták egy-két kissé furcsán sikeredő állásinterjúra, meetingre, castingra kissé megkeseredett szomorúság lett rajta úrrá, hogy elsősorban olyan képzetlen, tanúlatlan, semmihez sem értő embereket vettek fel az adott vállalathoz, és cégcsoporthoz, akik jóformán azt sem igen tudták, hogy mi fán terem a valódi eredményes munkvégzés, nemhogy még egy-egy project, vagy munkafolyamat ütőképes és szakszerűen pontos, részletes kidolgozása.
Aztán voltak persze olyan napok is, amikor egyetlen nap leforgása alatt legalább négy állásinterjút is megjárt, és az utolsó egyikén már olyannyira elege volt abból a felszínes, semmitmondó, hamis-hazug hozzáállásból, melyet az adott világ közvetít, hogy egyenesen kifakadt, és a szemébe mondta annak a tejfölösdzájú, huszas éveiben járó szupermodell szépségnek, akinek jóformán fogalma sem volt arról, hogy minek ül ott a székben, hogy nincs igaza senkinek, aki azt állítja, hogy e mostani világban előre lehet jutni a szimpla szakképzettség, és a megfelelő szaktudás várományosaként.
– Hát kedves Uram! Őszintén sajnálom a problémáját, de amint jól láthatja ez nem jótékonysági intézmény! – közölte vele jócskán pikírt hangnemben a szépség, és úgy nézett vele egyenesen, tántoríthatatlanul farkasszemet, mintha máris támadni készülne, csakmert a másik ellenvéleményt fogalmazott meg.
– Igen… azt gondolom, hogy Önnek ennyi sem kellett volna! A viszontlátásra! – állt fel kissé nehézkesen, fájdalmában fogait csikorgatva a székből, és kilépett a tágas kongó visszhangú irodából.
Későbbi exmennyasszonyával egy szórakozóhelyen ismerkedett össze, ami azért volt rendkívül furcsa, mert soha az életben be nem tette volna a lábát egy szórakozóhelyre. Nagy általánosságban elmondható volt, hogy nem kedvelte a zsúfolt tömegnyomorban szenvedő tereket. Persze nem mintha klausztrófóbiás lett volna, inkább úgy érezhette, hogy a legtöbb méhkasként nyüzsgő ember hajlamos megfeledkezni az emberi empátia-tolerancia egyetemes szabályairól, így hát inkább biztos, ami biztos mégiscsak otthon maradt egy jó, tartalmas könyvvel, és néhány DVD-film társaságában.
Egyik barátja addig-addig nyaggatta, és kellőképp noszogatta, amíg végül kénytelen-kelletlen be nem adta a derekát, és egy pólóing, és zakó vegyespáros összhatásaként el nem ment egy felkapott, és éppen nem pénztárcakímélő, belvárosi szórakozóhelyre, ami már jócskán kezdett megtelni. Mivel nagyon nehezen tűrte, és viselte el a hangzavart úgy volt vele, hogy barátja menjen csak egészen nyugodtan szórakozni, ő pedig addig meghúzza magát egy jóval csendesebb, és meghittebb zúgban, ahol persze a kutya se figyel majd rá.
– Ne izgulj pajtás! A csajokat ma én szállítom neked! – Akkorát füttyentett mutató és hüvelyikujjával, hogy azt a város bármelyik pontján meglehetett volna hallani, még azoknak is akik totál süketek. Tüstént három nagyon szexi, szuperdögös, álomszép nő jelent meg a boxuknál, és mint a kíváncsi, érdeklődő kanárimadarak azonnal csicseregve beszélgetni kezdtek:
– Sziasztok srácok! Mi a pálya?! Milyen a buli?
– Nem rossz cicám! De persze ha az ember téged meglát azonnal felpezsdül a szikkadt vére is. – próbált idétlenül bókolgatni a férfi barátja.
– A barátod talán néma, vagy csak nem szeret beszélni? – kérdezték.
– Ugyan már! Micsoda egetrengető baromság! – intette le őket hamar. – Hát persze, hogy tud beszélni! Mi az hogy! Lyukat beszél bármelyikőtök hasába! Úgy ám! – kérkedett.
– Akkor lássuk szépfiú! – fordult oda hozzá egy klasszikus szőke svéd beütéses szépség. – Mi a foglalkozásod, és persze a legfontosabb: mennyit hozol a konyhára?!
A férfi most valósággal elképedt. ,,Tényleg ennyire megváltozott volna ez az egyébként is groteszk, abszurd világ, hogy már mindenkit, aki ismerkedni szeretne egyedül csak a szánalmas anyagi javak érdekelhetik?!” – tette fel magának a kérdést.
– Ne féljetek madárkáim! Keres ő annyit, amennyiből akár még élete végéig is elvegetálhatna! – sietett gyorsan a segítségére legjobb barátja.
– Nocsak! – lepődtek meg az asztal körül ölő szépségek mindannyian. – Akkor ezek szerint vállalkozó, üzletember, cégtulajdonos, ügyvéd, vagy netán politikus?! – sorolták fel egymás után a nagyon is jól jövedelmező foglalkozásokat, amik csak eszükbe jutottak.
– Hát… nos… nem egészen… A barátom történelemtanár volt, és emellett igyekszik rendszeresen bekapcsolódni a kortárs irodalmi kultúra vérkeringésébe. El sem tudjátok képzelni bogárkáim, hogy milyen piszok kemény meló is ez.
– Csóró, szánalmas, kis lúzer-pojácák vagytok hapsikáim! Kezetfoghattok egymással lúzerségetek terén! – jelentette ki az előbbi svéd szőkeség, mire a többi gyönyörű hölgy is megeresztett egy kifejező, egyetértő hümmögést.
A férfi most nagyon szomorú lett, hiszen eszébe jutottak viharvert gyerekkorának jócskán meghatározó, nyilvános megaláztatásai, hisszen, ha valaki megaláz valakit, akkor az illető lelke valósággal azonnal darabokra törik, és olyanfokú bizalomvesztés áll be, ami gyakorlatilag meggátolja a további komunikációt azok között, akiknek az ember bizalmat szavazott. Akit megaláznak, azok minden esetben gyanakodva, kételkedve fognak a világban az emberekre tekinteni, és senkiben sem fognak megbízni. Most is hasonló jellegű szituáció körvonalai kezdtek kibontakozni, melyekből a férfi nem kért. Jóbarátja felismerte, hogy nem stimmel valami, és laza természetességgel megpróbálta elboronálni a nézetkülömbségeket.
– No, de drága szépséges hölgyeim! Csak nem hagyjuk, hogy bizonyos különbségek ennyire közénk állhassanak? Vagy igen?! – kérdezte mindenkihez odafordulva, mire a négy nő máris elgondolkozott, és nagyon úgy tűnhetett, hogy máris lázasan tanakodni kezdtek egymás között. Végül alig négy-öt perc múltán a svéd szőkeség volt az, aki elsőként állt fel az asztaltól; fogta a koktélját és máris búcsút intett nekik, aztán később még egy-két hölgyemény is hasonlóképp ezt cselekedte. Végül csupán csak egy egzotikus, barnahajú szépség maradt, akin meglátszott, hogy nagyon megeshetett a szíve a látszólag rendkívül szomorú férfin.
– Jaj de hogy, hogy te legalább itt maradtál! – lelkesedett a férfi barátja. – Hogy is hívnak gyönyörűségem?
– Gabi vagyok! És benneteket? – nézett egyikről a másikra.
– Én Ákos vagyok, és ő itt a legjobb gyerekkori haverom Robi!
– Örülök, hogy végre összeismerkedtünk, és persze ezer bocs a sokszor idióta barátnőim miatt! Tudjátok ők tényleg jófejek, de olyan sok sületlenséggel tömködik a fejüket, hogy borzalmasan óvatosakká, és gyanakvókká váltak, főként mostanság. – kért elnézését a többiek nevében is.
– Én is nagyon örülök a találkozásnak… – nyügte ki végül Robi, aki egész este alatt most először szólalt meg legendás félszeg halkszavúságával.
– Szóval törit tanítottál, ha jól értettem, és gondolom írsz is rendszeresen? – kérdezte érdeklődve.
– Ami azt illeti igen! De nem mondhatnám, hogy túl sok eredményt értem volna el vele!
– Hát, igen! A mostani könyvespiac nem kedvez sem az elsőkötetes szerzőknek, sem az ismeretlenség homályában lévőknek. De azért valamit csak kilehetne találni.
– Az a baj, hogy minden pénz, és kapcsolat kérdése. – jelentette ki tárgyilagosan.
– Igen, sajnos ez most nagyon jellemző! – gondolkodott el a gyönyörű nő, miközben tekintetével mintha folyamatosan szemmel akarta volna tartani ezt a különös férfit.
– Tudom, hogy bizonyára izgalmas a beszélgetés, de azért még én is itt vagyok! – jegyezte meg kissé duli-fuli üzemmódban a legjobb barát.
– Ó, bocsánatot kérek… - szólt Robi.
– Nem nagy ügy hapsikám! Majd később találkozunk! Én most bevetem férfias csábítási trükkjeim legjavát! – felállt eltökélt határozottsággal az asztaltól, és máris egyenes, határozott lépésekkel célba vett egy hölgytársaságot az egyik asztalnál.
– A barátod mindig ennyire… beképzelt és rámenős…? – kérdezte Gabi.
– Ilyen a stílusa! Azt hiszem, hogy ő is más embernek szereti mutatni magát pontosan azért, nehogy összetörjön a személyisége.
– Pontos, precíz megfogalmazás! Egyszer nagyon szívesen elolvasnám a szövegeidet, és a munkáidat! És hogy tervezed az életedet?!
– Hú! Nehéz kérdés! Most jelenleg home office-ban vagyok, és szeretem csinálni, mert nem kell bebumliznom a legképtelenebb forgalmi dúgók kellős közepén a belvárosba, de sajnos keveset fizet, mert egyik céggel sem vagyok szervesen alkalmazásba. Mindent magamnak kell kigazdálkodnia. – Robi érezte fokozatosan megnyílk ennek a gyönyörű, és roppant intelligens, szimpatikus nőnek. – És te? Mivel foglalkozol?
– Hát… változó. Nemrég volt egy kisebb reklámfotozásom, emellett egy reklámfilmes cégnek is vállalok szépségipari termékek bemutatását, de jó volna valami egészen mást csinálni, amitől az ember úgy érezheti lerakott valami értékes dolgot az asztalra. – annyira magabiztos, komoly, és ugyanakkor előrelátó jövőkép volt ebben az egy mondatban, hogy Robi megkerülhetetlenül érezni kezdett valami benső bizsergést szíve környékén.
– Hát… sokszor gratulálok! Nehéz szakma annyi bizonyos! – jegyezte meg.
– Azért nem akarok panaszkodni, de kiugrási lehetőségnek sem haszontalan. Tudod gyerekkoromban hercegnő, vagy baletttáncos szerettem volna lenni, amikor beütött a problémás kamaszkor a zenei pálya felé szerettem volna fordulni, mert azt mondták kifejező, és szép hangom van, de sajnos minden állásra, és szakmára jellemző – legkivált mostanság –, ha nincs az embernek bizalmi kapcsolata akkor a szaktudása nem sokat ér. – lágy, kellemes hangja szomorúsággal keveredett.
– Igen, ez sajnos így igaz!
Az este folyamán Robi és Gabi még sokat beszélgettek, majd hajnali három óra is elmúlt, amikor Gabi úgy érezte jobb ha hazamegy. Így Robi is szólt legjobb barátjának, aki már kezdett egészen otthonosan mozogni a gyönyörű hölgykoszorú társaságában, és persze jó pár mobilszám is gazdát cserélt.
– Jövök haver! Máris mehetünk!
Robi udvarias kézfogás kíséretében szeretett volna elköszönni, míg Gabi úgy ítélte meg, hogy egy arcrapusziból igazán nem történhet semmi rossz, és persze elérhetőséget is cseréltek, és mindjárt megbeszéltek egy közös első randilehetőséget.
– Akkor kellemes estét, és nagyon örültem a találkozásnak! – búcsúzott tőle Robi.
Ákos hazavitte barátját annak a lakására, majd úgy döntött, hogy ő is hazamegy.
– Ha kell valami öreg harcos tudod hol találsz meg!
– Igen, köszi szépen! Mindent!
– Mire valók a legjobb haverok, igaz-e?! – kezet ráztak, majd Ákos csikorgó hirtelen gázzal vágódott ki az országútra, hogy hazamenjen.
Robi aznap hajnalban – bár holtfáradt volt –, mégis úgy érezte folyamatosan kattogó agyával, és dobogó szívével képtelen elaludni. Hosszú órákig üldögélt a sötétben a kiskonyhában, végül hajnali öt lett, és feltett egy újabb kávéadagmennyiséget.
Délelőtt fél tíz is elmúlt már, amikor okostelefonja pityegve üzenet, hogy nem fogadott hívása volt. Benyomta a gyorstárcsázást, és várt egy kicsit. Kellemes, lágy női hang szólt bele a telefonba:
– Szia! Annyira örülök, hogy eltudtalak érni! Gabi vagyok! Mit szólnál, ha még a héten megejtenénk a randit?! – érdeklődött kedvesen.
– Az remek lenne! – Mintha egyszerre visszatért volna belé az élet. Most nagyon megörült a hívásnak.
– Te mikor érnél rá?!
– Hát gyakorlatilag egész héten!
– Az nagyon jó! Akkor tudod mit szerdán találkozhatnánk!
– Az remek lesz! Hol és mikor?
– Legyen mondjuk délelőtt fél tízkor mondjuk a Margit szigeten, ha megfelel?!
– Az remek lesz! Akkor találkozunk! Legyen szép napod!
– Neked is szia!
Mindketten új reményekkel, és heves szívdobbanásokkal kapcsolták ki készülékeiket.

MONOLÓG EGY SÍR ELŐTT

Mély megrendültséggel állt a sírnál. Az oktober szinte kivétel nélkül heves záporokkal, hideg, dermesztő esőzésekkel fenyegetett. A középkorú, negyvenes férfin kimustrált viharkabát feszült pocakosodásnak indult hasán. Kopaszodásnak indult haján már erősen meglátszottak az időkoptattak stigmajegyek.
,,Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna.
Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű, és rendkívül mélyenérző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit, és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My fair lady szerepelt.
Vagy példának okáért ott volt az irodalmi szalonban rendezett szavalóest, ahol a gyönyörű művésznő kedvenc Pilinszky verseit szavalta, méghozzá olyan intenzív, és semmivel sem összehasonlítható mély átéléssel, melyre csak az igazán legendás vers és prózamondók képesek.
– Üdvözlöm drága művésznő! – köszönt a sírnak, mintha még élő, létező személy lenne. – Róbert vagyok, és én is 1983-ban születtem, akárcsak Ön.
,,Már megint miféle ostoba, gyerekes beszéd ez?! – gondolhatta. Elvégre teljesen természetes dolog, hogy akik a nyolcvanas években születtek azok is előbb-utóbb megfognak öregedni, tehát nem érdemes kérkedni azzal ki idősebb és ki marad örökké fiatal” – dorgálta meg önmagát kissé duzzogva, bosszankodva.
– Nem tetszik elhinni drága, de annak idején 2002-ben magam is bátorkodtam jelentkezni az SZFÉ-re, és már a legelső rostán kiestem! Most úgy gondolom felnőtt fejjel, hogy talán jobb lett volna még kitartóbban, még elszántabb rendíthetetlenséggel próbálkoznom, de hát - nem tagadom –, engem is bizony jócskán megtaposott a viharos élet…
Egy éjfekete varjú szállt rá az egyik csontvázszikár fára, és ültében gyanakodva figyelni kezdte a férfit. Mintha ki akarná értékelni, és megjegyzést fűzni viselkedéséhez.
– Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezte a férfi. – Gondolom még sosem láttál kétlábú emberszabású lényt, igaz-e?! – különös groteszk humoros éllel igyekezett megkérdezni a fekete madarat, de az adott kissé furcsa helyzet – hamar rájött –, egyáltalán nem volt se vicces, se humoros.
– Tetszik tudni, drága művésznő először egy romantikus vígjátékban volt szerencsém Önt látni még öt-hat évvel ezelőtt, és színészi játékán rögtön érezni lehetett, hogy igazán őstehetség, mert valósággal csak úgy áradt magácskából a természetes elegancia, a nőies báj, és persze minden, ami az adott szakmát meghatározza. Sajnos nem igen jutottam el a színházba, ahol a darabjait játszották, ami persze olcsó kifogás és egyúttal öreg hiba. Azt hiszem a többi emberrel szemben támasztott gyanakvó passzív ellenállásom kényszerített arra, hogy a nagy tömegtumultusoktól szükség szerint távol tartsam magamat. Nemrég múltam negyvenkét éves, és ha arra gondolok, hogy Ön előtt még ott állt volna nagyon sok lényeges dolog, és talán a gyermekvállalás is biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan talpraesett és nagyon kedves anyuka lett volna, aki imádattal olvasott volna esti mesét, és verseket gyerekeinek. Tetszik tudni nekem is lett volna egy kislányom, csakhát az exmenyasszonyom meggondolta magát, mert szerinte képtelen voltam kielégíteni maradéktalanul az ő luxus iránti igényeit. Szegény drága édesanyám erre mindig azt szokta volt mondani, hogy: ,,Akkor édes fiam nem is igazán szeretett téged az a számító nő!”
Néhány idősebb, nyugdíjaskorú ember sétált óvatosan a megbarnult, esőáztatta falevelek közt, és jól halották, mikent mondogat a férfi a sírhoz, mintha néma párbeszédet folytatna, egy olyan szituációban, ahol csupán csak az egyik fél értheti a megtörtént eseményeket.
– Ön volt az egyetlen olyan színművész, aki önszántából szóba állt velem a közösségi médiában, és nagyon fontosak voltak a közösen megejtett beszélgetéseink is, mert egy-egy nehezebb, vagy rizikósabban induló nap mégiscsak sokkal szilárdabban, és stabilabban indul, ha lelki lökést ad hozzá egy fantasztikus személyiség, mint Ön.
Tudja most jelenleg egy biztosítótársaságnál robotolok naphosszat, és sokszor felteszem magamnak a megkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fenét keresek egy olyan munkakörben, amihez nincs túlságosan sok közöm?! Egyébként tökéletesen igazuk van a legrégebbi ismerőseimnek, és barátaimnak, akik szerint egy idióta lúzer balek vagyok, hogy nem váltok szakmát, vagy éppen vágok bele valami egészen másba, de hát ha az embernek nincsenek megfelelő, érdemi kapcsolatai mást sajnos nem igazán csinálhat, vagy tehet.
Délelőtt kilenc is elmúlt már, és egyre több és több látogató kezdte elözönleni a sírkertet, így – nem meglepő –, hogy a férfi gondolt egyet, és úgy döntött hazamegy, és legfeljebb majd akkor látogat ki, amikor alig vannak itt.
– Köszönöm drága művésznő, hogy meghallgatott! – megemelte előtte sapkáját, mintha egy kivételes emberrel beszélgetett volna aztán buszra szállt a megállóban, és meg sem állt hazáig.
Odahaza a férfi amolyan home office munkakört igyekezett berendezni magának. Főként online marketinggel, ebook-szerkesztéssel, és sok más egyébbel igyekezett foglalatoskodni, mert úgy vélte a modern század digitális kütyümániája ezt – valamilyen szinten –, még meg is követeli az egye átlagemberektől.
Bár egyszerre több szövegrészletbe, és versbe is bele-belefogott szinte – minden esetben –, annyira időszűkében járt, hogy amikor végzett volna egy szöveggel, váratlanul másra kezdett gondolni, agya váratlanul átkapcsolt, és máris egy prózai verset komponált meg majdnem teljes egészében. Mivel rendkívül aggasztotta az egyébként is labilis, és bizonytalan jövő úgy gondolta, hogy az OSZK-kézirattárában majd érdemi felvilágosítással szolgálhatnak arra nézve, hogy a hagyaték, az életmű, és egyáltalán a kéziratok dolgában az ember nyugodt szívvel rábízhatja irományait az adott könyvtár szakavatott szakembereire.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyik életunt, rasztrafrizurás fiatalembernek, aki olyan álomszuszéknak tűnt, mint aki nyomban elalszik, és egyúttal meg is savanyodik szájában a tej.
– Mi kell öregem?! – kérdezte kissé ellenségesen.
– Üdvözlöm! Esetleg tudna segíteni? Kéziratok gondozása, és hagyatéka ügyében lenne néhány bevezető kérdésem… - felelte szintúgy szkeptikusan, hiszen ránézésre semmi empatikusat, vagy nemest nem várhatott ettől a fiatal suhanctól, akinek már most elege lett a munkavégzésből.
– Hát pajtás sajnálom! – jelentette ki máris széttárva mindkét karját. – Fingom sincs, hogy mit akarsz, de ha nem kell semmilyen könyv, akkor kívül tágasabb! Márha érted, hogy mit süketelek?! – meredt rá most már nyíltan ellenszenvesen.
– Tisztelt Uram! Elnézsét, hogy feltartom! Talán beszélhetnék esetleg egy illetékes személlyel? Talán ha volna kedves és a főnökét ha ideküldené! Nagyon hálás lennék! – A férfinek bizony nem kis lélekjelenlétébe került, hogy megőrizze emberi hozzáállását a pimasz, jócskán hitvány beszéd hallatán. A rasztafrizurás fiatalember elkurjantotta magát:
– Géza’bá, keresnek!
Egy csoszogva közlekedő, félig sántító, nyugdíjaskorú, SZTK-keretes szemüveget viselő öregember sántikált ki a könyvellenőrző helyiségből, és tüstént vizsgálni kezdte az adott helyzetet, amiért szólították:
– Igen? Mi a helyzet Tónikám?! – kérdezte az unalmas suhancot.
– Itt van ez az Úr és kéziratok és egyebek iránt érdeklődik, meg valami hagyatékkal kapcsolatban bugyogott valamit, ha jól értettem! – fordult idősebb kollegája felé.
– Vagy úgy! Akkor talán fáradjon át az irodába, és beszéljük meg a dolgokat! – Az öregember rekedtes, cigimarta hangjában máris kedélyesebb derű bújkált. Sokkal jobban is érződött benne az emberség, mint fiatal, és renyhe kollegájában. Máris kisántikált a pult mögül, majd kezetfogott a negyvenes férfival, és elvezette őt egy szépen berendezett, kissé dohszagú irodahelyiségbe.
– Kérem foglaljon nyugodtan csak helyet, és mondja el nekem, hogy miben segíthetnék? – kérdezte érdeklődve, figyelmesen, mint akit ténylegesen izgat a másik mondanivalója.
– Nagyon köszönöm! – foglalt helyet a férfi úgy hogy össze ne gyűrje ruháját. – Úgy értesültem, hogy bizonyos kéziratokat előszeretettel fogadnak, és bevesznek, és az irodalmi hagyatékok rendezése és gondozása lenne az egyik kérdés, amit felszeretnék tenni. Tudna ebben segíteni?!
Az öreg könyvtáros furcsán, kétkedően nézett a férfire, majd megvakarta fejét, és elgondolkozott. Kis idő múltán szólalt csak meg:
– Hát nézze kedves uram… írók, költők kéziratait ténylegesen bevesszük, megőrizzük, és gondozzuk is! Talán esetleg akad az Ön birtokában is olyan jellegű kézirat, ami értékes és fontos lehet?! – kérdezte kíváncsian.
– Sosem szerettem kérkedni, de lenne számos olyan irodalmi szöveg, és kézirat, melyet szeretnék itt megőrzésre elhelyezni! Feltételezem, hogy az ilyesmi nem kevés pénzbe kerülhet.
– Hát… kedves uram! Sajnos a könyvtár fenntartási költségei hogy úgy mondjam elsősorban a főváros költségetésétől függnek, és ezekhez jönnek hozzá ugyebár az egyéb még szóban forgó költségek… – az öreg könyvtáros hímezett-hámozott, és nem mondta meg egyértelműen, hogy mire is gondol valójában, és ez kissé irritálta és idegesítette is a férfit, bár megpróbálta leplezni.
– Értem! Tehát akkor ez azt jelenti virágnyelven szólva, hogy nem tudnak segíteni! – jelentette ki szomorúan, lemondóan, és már éppen készült arra, hogy feláll, és hátatfordít ennek a fiaskónak.
– Kedves Uram… Várjon kérem… - állította meg az öreg könyvtáros. – Nézze biztosat nem ígérhetek, de amennyiben behozza ide nekem a kéziratokat, és egyéb szövegeket talán kitalálhatunk valami közösen… - ravaszkásan kacsintott hozzá párat, amitől az embernek tüstént olyan érzése támadt, mintha az öregember átakarná verni.
– Nos, majd még meglátom! – jelentette ki. – Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám! – Ismét kezetráztak, majd a férfi kissé megszégyenülten, fejét lehajtva lépett ki a régi, elavult irodahelyiség ajtaján.
Később hazafelé menet ismételten nem birta ki, és megállt kedvenc antikváriuma előtt, és be is lépett a boltba. Egyik kedvenc, kissé gyerekes tréfája volt, hogy két-három eladót is megkérdezett a boltban, hogy hallottak-e egy nagy író, költőről, mert sajnos eddig sehol sem lehetett hozzájutni könyveihez.
– És szabad megtudnunk kedves uram, hogy hívják az adott szerzőt?! – kérdezték tőle sorban, és egyre kíváncsibban, mire a férfi nagyon kimérten, és persze pokerarccal – nagy általánosságban –, saját nevét mondta, és önmagában is jókat is kuncogott, hogy a jócskán tanácstalan eladók sürögnek-forognak, még a számítógép katalógusában is próbálnak utánanézni az adott írónak, költőnek, de persze semmire se jutottak. Végül a férfi kiválogatott néhány megfizethető kategóriájú könyvet, majd készpénzzel fizetett, és kilépett a boltból. Száján különös, furcsa, grimaszszerű mosoly jelent meg, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy átmenetileg – legalább is –, sikerült önmagának fölényhelyzetet kiharcolnia.
Amint elhaladt egy virágágyásokkal beültetett fás park mellett, ahol jobbára kutyákat sétáltattak, és kisgyerekes anyukák ücsörögtek kedvenc könyveikkel, és okostelefonjaikkal a padokon miközben babáik homokot, és egyebet fogyasztottak a homokózóban férfi úgy döntött, hogy megpihen egy kis időre, és átgondolja a nap eseményeit. Alig fél óra múltán – alig vette észre –, egy közismert színésznő telepedett mellé, aki edződresszt, és sportcipőt viselt, és kivolt melegedve, mert erősen zihált, és fújtatott.
– Ó, szép jó napot! Ragyogó időnk van! – köszönt. – Ne haragudjon, de alig vettem észre, hogy itt ül! Ugye nem zavarom nagyon?! – volt a hangjában valami nagyon kislányos, bájos játékosság, ami miatt az ember sosem haragudhatott rá igazán, és ezt ki is használta.
– Nem történt semmi! – A férfi úgy döntött inkább elmegy innét, nehogy már éppen miatta szakítsa félbe délelőtti edzését ez a gyönyörű nő. – További kellemes napot, és kellemes edzést! – köszönt el nagyméretű szatyorral a kezében.
– Ne haragodjon még egy pillanatra szeretném feltartani! – állította meg a színésznő.
– Tessék, parancsoljon! – fordult feléje a férfi, és amint zöldesbarnás szemeit a nőre emelte valami titkos kémiai hatás azonnal, és váratlanul történt a két ember között.
– Egyszer már találkoztam Önnel… - jelentette ki. – Csupán azt nem tudom, hogy hol!
– Kedves hölgyem! Tudja kérem, megesik az ilyesmi!
A csinos, sportos szép nő gondolataiba mélyedt, majd néhány pillanattal később rögtön rávágta a helyes választ, mintha legalább is vetélkedőn lenne:
– Megvan! Még a pesti színházban a Váci utcában! Éppen Venczel Vera művésznővel beszélgetett.
,,Nocsak! – gondolhatta a férfi. Ez a gyönyörű nő ténylegesen emlékszik, de vajon mit akarhat tőle?!” – Nos, hát… igen. Tudja kérem régebben volt egy-két alkalom, hogy színházba tettem a lábamat.
– Megkérdezhetem, hogy most miért nem?!
– Hú, kissé nehéz kérdés! Tudja történtek olyan magánéleti dolgok, amitől elment a kedvem. És különben is az a rengeteg sok nyüzsgő ember, aki ott megfordul. Én sokkalta jobban kedvelem a magányt, amit senkivel sem szükséges megosztani. – Meglehet, hogy kissé elvetette a sulykot, mert a gyönyörű színésznő most kissé durcás, mérges tekintettel vizsgálgatni kezdte, mintha tanulmányozná nem csupán szavait, de őt magát is.
– Ezt sajnálattal hallom kedves uram! Ha számít a véleményem szerintem az ember előbb-utóbb megbánja, hogy sok mindenről önként lemondott, vagy adott esetben szándékosan kimaradt az életéből. – vallotta őszintén.
– Értem! Akkor hát kellemes szép napot! – A férfinak már nagyon mehetnéke támadt, így szószaporítás helyett azonnal elindult az egyik irányba. Észre se vette, hogy a csinos színésznő három-négy lépés távolsággal lemaradva követi őt. Végül, amikor a férfi kiért a hangulatos díszburkolatos kis utcácskából megállt az egyik közeli buszmegállónál, és várakozott.
A színésznő egyből mellette termett:
– Ne vegye zokon kedves uram, de ha nem bánja egy darabon szívesen elkísérném… - ellenőrizte okosóráján saját pulzusszámát, és a megtett kilométereket.
– Ahogy gondolja.
Együtt utaztak a busz hátsó kettes ülésén, miközben jókat beszélgettek. A férfi csupa olyan dolgot elmondott a fiatal, gyönyörű nőnek, amit talán másnak csupán feltételekkel mondott volna el, és amikor végül leszállt a végállomás melletti utcánál, ahol lakott a színésznő is leszállt. A sors egyik véletlen, különös fintora csak akkor derült ki, amikor a férfit megint csak követni kezdte a színésznő, majd amikor a férfi kedvesen közölte vele, hogy itt lakik nem messze a színésznő azonnal rávágta:
– Akárcsak jómagam!

PAPARAZZI-REALITY KLOÁKA KETREC

A legújabb valóság Realityban
mintha újfent totál
amatőr színjátszók
próbálnának tökre
érthetetlen gruppen-terápiás
síkító-frász színdarabokat
előadni méltánytalan,
agymosást elősegítő
tablettát vettek be mindannyian,
mintha csak szándékosan
narkománok volnának,
s kloáka-kalitkába
kellene belevizelniük.

Uralkodó lázálomban
Lear király-téboly látszik
szánalmas kísérletként
egyre inkább.
A drágalátos öncenzúra
itt sem úgy érvényes,
mint egyébként
a megszokott
csonkítások sorozata.

Törtető, szánalmas
exibicionisták brutál
héja ösztön-vágya
már egyre inkább leselkedik;
mindenkinek így
szükséges gályáznia
az ún.
szereposztogató díványokon?!

Mintha mindenki
szervesülten önmaga
Lebowskija s paparazzija lenne,
mert már az ufók sem szeretnek
- legalább is -,
idejönni, ahol mindenki
meglop, lejmol
mindent s mindenkit.

Egyre jobban a Semmi-lények,
agysorvasztó idióta-hangyák
akarják megmondani
mit lehet s mit nem lehet.
Fogpiszkálós aranyfogak
egy-egy gengszter-rapper
kitátott szájában.
Már mindenkinek
nézettségszám
s újabb semmitmondó skalp dukál.

Kaffogó kutyafélék
ugatnak prédikációkat
a jólét megvalósíthatatlan
luxus-álmairól, melyeket
- na persze -,
az egyszerű átlag
a büdös életben sosem
érhet majd el,
férgektől-férgekig
már egyre kiüresedettebben
botorkálnak magukat
is rendre becsaptottan
ember-roncs ivadékai
e mostani Jelennek.

Olcsósított paradicsom-metaforák
kategóriájába szervesen
beágyazottan egyre
többen hátrahúgyozós
kaszkadőrökké lesznek
vasmacska-láncokon fityegve,
akár kigyúrt,
agyatlan vadbarom
tesztoszteron-gorillák,
akiknek popkultúra
- annyi se sok -,
pankrátor-üzemmódban
nyakra-főre püfölik,
tángálják egymást.

Tömegesített
szatír-dáridókba fulladás.
Kisstílű morbid-gratula
a producereknek,
s az influencszereknek.

KILÉPÉS ÉLESBEN

Állandóan úgy érezte, hogy jószerivel totálisan kicsúszik a lába alól a talaj. Ha hajnalban felkelt valósággal ólomsúllyal ereszkedett még szempilláira is az olmos, deklasszált fáradtság, és az ágy könnyen visszahúzta, mert egyáltalán nem volt kedve délelőtt fél tizenegynél előbb felkelni. Amikor a forgalmi dúgókban üldögélt, és önmagában egyedül csupán csak azért imádkozott, hogy még jobban el ne késsen, miközben kedvenc The Corrs CD-jét hallgatta folyamatosan azon agyalt, hogy miért alakította úgy az életét, ahogy.
Rabszolgahajcsár, kellőképpen önző, autokrata főnöke – ha rajta múlott volna –, jószerivel még a szuszt is könnyedén kisajtohatta volna alkalmazottaiból, akiknek bezzeg sosem fizetett se túlórát, se béreken kívüli juttatást. Még szép hogy nem! Elvégre ha van haszon, és profit, amit egy-egy főnök, vagy vezetőségi tag megtarthat magának, akkor már csak azért se fog kicsit kedveskedni pláne nem felebaráti emberszeretetből azoknak, akik a belüket is kidolgozták az adott multinacionális nagyvállalat mindenható érdekében.
– Fruzsika dárga! Legyen olyan drága és hozzon egy bivalyerős kávét! Sok tejszínnel, és tejjel! Cukorból csak keveset! – kérte főnöke minden egyes napon, amikor úgy érezte, hogy végre talán békén fogja hagyni, legalább annyi ideig, míg egyáltalán a saját feladatát, és munkaköri leírását el tudja végezni.
– Máris hozom! – valósággal rácsapta az igazgatóra az ajtót. Ez is egyfajta jelzésértékkel bírt – legalább is –, azok szemében, akik még nem felejtettek el a sorok mögött olvasni. Néhány percen belül máris a lefőzött, friss feketekávé bögrét és néminemű tejet, és tejszínt szervírozott főnöke irodájába. Holott, amikor anno közrl öt és fél éve belépett még úgy szólt az álláshirdetés, hogy előléptetési lehetőségek várnak, és fényes karrierista jövő főként az olyan alkalmazottakra, akik megbízható munkaerőként kívánnal együttműködni a vállalat életében. Most viszont valósággal magától értetődően adta magát a kérdés, miszerint: mit kellene még megtennie egy-egy szerencsétlen közalkalmazottnak, hogy karrierépítésbe, és előléptetésre számíthasson egy adott cégcsoporton belül?! Fruzsi valósággal szinte azonnal átlátott a láthatatlan összefüggések között; dolgozz még úgy kb harminc-negyven évet egyhúzamban, míg totálisan leépíted fizikai ellenállásod korlátait, aztán ha szerencséd van nyugdíjas korod előtt nagyjából egy, esetleg másfél évvel előléptethetnek beszerzési munkatárshelyettessé, de nem főmunkatárssá! Hát most is valami ilyesmi volt a helyzet.
Egész álló nap valósággal zsongott a feje. Mintha kettőzött frontátvonulás súlytotta volna agyának rétegeit, amik fűrészfogakként fűrészelték az agysejtjeit. Gyorsan bekapott egy fél aszpirint jó sok vizzel leöblítve, hátha atzól majd kitisztul valamicskét a gondolkodása.
,,Fel kellene mondanom! A franc egye meg! Utálom a munkámat! Annyira kivagyok merülve, hogy jóformán nincs is saját magánéletem!” – morfondírozott magában, míg egyik hivatalos dokumentumot nézte át, és írt róluk beszámolót.
,,Azt hiszem a saját érdekemben muszáj megtennem, különben egy szép napon ténylegesen arra fogom ébredni, hogy vénasszony leszek, aki nem tudott még bepasizni se, és nem lettek gyerkőcei!” – töprengett tovább, majd ebédszünetre rendelt magának ételfutárral valami kínai jellegű tofus barna tésztát, egy kis csípős szecsuáni mártással leöntve, majd amikor végzett a jóízű ebédjével kissé idegesen, frusztráltan, és jócskán hezitálva háromszor kopogtatott főnöke tágas irodájának ajtaján.
– Jöjjön be!
Fruzsi belépett, és tétován megállt jó három méterrel főnöke hatalmas mahagóniszínű íróasztala előtt, akár egy felelő, akit a tanárja felszólított.
– Maga az drága! Miben segíthetek? Nem ebédelnie kellene?! – nézett szinte kapásból aranyórájára a kezén. – Nem most van ebédidő?! – kérdezett rá.
– Igazgató úr! Bocsásson meg, hogy zavarom, de… azt hiszem én kilépek, és felmondok… - nyögte ki, mintha egyenesen harapófogóval húzták volna ki a szájából.
– De hát csak nem történt valami baj…?! – hökkent meg az igazgató, mint aki valami rosszul hallott, esetleg félreértette a másik szavát.
– Nem, köszönöm… semmi… csak… - vett egy mély levegőt, mint a nagy tettek előtt. – Úgy érzem, hogy semmilyen karrier, vagy szakmai előrelépés nem következett el, amióta ide betettem a lábamat! – jelentette ki szomorkásan, és lemondóan, mint aki tökéletesen számot vetett egy bizonyos helyzettel.
– Mióta is dolgozik nálunk Drága?
– Öt és fél éve Igazgató úr!
– Hmm! Nos, igen! És ha meg nem sértem a kérdésemmel mihez is szeretne kezdeni, ha innen elmegy?
Szókatlan volt ez a kérdés. Egy ennyire befolyásos, és nagyformátumú emberhez mindenesetre.
– Nagyon érdekel a divat, zene, zenei koreográfia, és a remlámszakma is!
– Ó! Ez érdekes! Nos nem féltem magát! Bizom benne, hogy megfogja állni a helyét! Pedig annyira kíválló, és megbízható munkaerő volt! – közölte lemondóan. – Akkor a felmondási határidővel, és a szerződésben foglaltakkal feltételezem tisztában van! Ezt a jegyzőkönyvet kérem írja alá! – Az igazgató máris egy hivatalos, multicég logójával is ellátott szerződést tolt az asztalon Fruzsi felé, amit ő azonnal elolvasott, és bár a jogi szövegeket soem tudta megfelelően értelmezni a lényeget még így is kitudta belőle sillabizálni. Majd alig hat-hét perc múltán alá is írta a kilépési nyilatkozatot is.
– Tessék Igazgató úr… - adta vissza kitöltve a papírost, és a jegyzőkönyvet is.
– Sajnálom, hogy el kell engednem egy ilyen kitűnő munkaerőtől válunk meg! Hát… további szép sikereket, ahova éppen tart! – fogalmazott, majd felállt hivatalosan az asztaltól, begombolta méregdrága öltönyét, és kezetrázott immáron volt kolleganőjével.
– Köszönöm szépen! Akkor… visszlát! – Fruzsi fokozatosan hátrált pár lépést, majd amikor az ajtó közelébe ért hátrafordult, és kiment az irodából.
A kollegái persze egyből jöttem az ő irodájába is, és kissé ügybuzgó, kotnyeles módon máris faggatták, kérdezgették, hogy mi történt?
– Mi volt a főnökkel?! Csak nem rúgott ki! – kérdezgették.
– Nem szó sincs ilyesmiről! Csak elmodtam, hogy úgy érzem itt már nem tudok többet fejlődni, és fogtam magam, és kiléptem! – közölte tárgyilagosan.
– Az nem létezik! Annyira hiányozni fogsz! – közölték többen.
– Tudom, de ettől senkivel szem szeretném megszakítani a kapcsolatot, és a barátságot! Hozzám mindig jöhettek, és gyertek is egészen nyugodtan! – óvatosan csomagolni kezdte egy közepesméretű, kissé viseletes kartondobozba irodai holmijait. Végül laptopját is precíz gondossággal kikapcsolta és betette a laptoptáskájába. Végül leadta a recepciónál digitális belépőkártyáját, elköszönt a két biztonsági őrtől is, akik rendesek voltak vele, majd megint csak taxit hívott, és hazavitette magát.
,,Hú! Most aztán nyakig ülök benne!” – gondolta. ,,Vajon most miként, és hogyan kellene álmait, vágyait, terveit megvalósítania?!” – igyekezett aprólékos részletességgel tüzetesen átgondolni élete további szakaszait. A szomszédba nemrég beköltözött egy amolyan coach-szakember, akinek – mondhatni –, szerteágazó, és széleskörű kapcsolatai voltak. Fruzsi most erősen elgondolkozott, még talán még a nap folyamán becsönget hozzá, és kiadósan elbeszélgetnek karrier és állásügyben.
Így a kora délutáni órák környékén, mikor már minden kicsit nyugodni látszott hármat csöngetett a szakember ajtaján a szomszédban.
– Szia, Fruzsi! Miben segíthetek neked?! – üdvözölte.
– Szia Szandra! Ne haragudj, hogy csak így zavarlak, de néhány dolgot szeretnék megbeszélni, ha volna pár perced! – közölte.
– Persze, semmi gond! Fáradj be az irodámba! Az előbbi ügyfél éppen nemrég ment el, úgyhogy most kicsit szabad vagyok este hatig. Foglalj nyugodtan helyet az étkezősarokban! – mutatott a hangulatos lakás egyik jellegzetes, meghittebb kis zúgára.
– Nagyon köszönöm! – Fruzsi máris levette cipőjét, és zokniban settenkedett be a másik nő lakásába.
– A cipő nyugodtan maradhatott volna a lábadon! Úgy is nagy a zsúfoltság!
– Nem! Én ragaszkodom hozzá! – Fruzsi szerette a szabályokat, és nem szívesen szegte meg őket.
– Ahogy jónak látod! Kérsz egy finom kávét, üdítőt?
– Semmi, köszönöm! Nemrég ettem!
– Az jó! – Most a harmincas éveiben járó nő is leült. – Akkor lássuk, miben segíthetek?! – nézett rá újfent kérdőn.
– Tudod éppen ma jelentettem be a főnökömnek, hogy felmondok, és hát… szóval… számos ötletem, és tervem lenne a jövőre, de egyelőre azt sem tudom, hogy mihez is kellene fognom, ha érted mire gondolok?! – nézett rá kérdő tekintettel.
– Persze szívem! Egyet se félj! Találunk megoldást! És milyen munkakörökre, vagy tervekre gondoltál? Vállalkozói esetleg?!
– Hát divattal kapcsolatos, talán kicsit reklámszakma, és zene is. Bár kiskoromban jártam szolfézs órákra, de azóta a zenei szaktudásom jócskán megkopott. – vallotta be. Igyekezett semmi lényeges, vagy fontos információt nem elhallgatni a másik elől.
– Hát ez mind nagyon érdekes, de ugye azzal tisztában vagy, hogy most a munkaerőpiac valósággal pang, és patthelyzet alakult ki – legalább is –, idehaza.
– Ó, és ez mivel jár?! – rémült meg egy pillanatra, hátha máis dugába dőlnek további elképzelései.
– Semmi vész szívem! Én azért vagyok, hogy felkészítsem az ügyfeleimet arra, miként tudjanak megbízható, és minőségi állásokat találni maguknak! – Szandra felállt az asztaltól, majd futólépésben gyorsan átviharzott a másik szobába, és összeszedett pár hivatalosnak látszó formanyomtatványt, ami kellő részletességgel minden fel volt tüntetve.
– Összeszedtem néhány formanyomtatványt! – tette le őket az asztalra. – Ezek fognak kalauzolni bennünket, hogy neked minél jobb dolgod legyen a munkaerőpiacon. – Fruzsi elé tett néhány nyomtatványt. – Ezeket kérlek töltsd ki, és az a jó, ha minél részletesebben fogalmazol!
– Nagyon köszönöm! – Fruzsi máris átvette a papírokat és azonnal töltögetni kezdte a megfelelő rublikákat, és kockákat.
– Tudod az a legrosszabb, amikor az emberrel egyszer csak közlik, hogy nincs már rá többet szükség, és akkor az ember csalódik kicsit magában, hiszen azzal szembesül, hogy máris feladott egy olyan láthatatlan versenyt, aminek igazság szerint nincsenek abszolút győztes-vesztes felei. – kezdett beszélgetni.
– Igen, minden bizonnyal! – Fruzsi szeretett volna koncentrálni, és nagyon alapos figyelmességgel átolvasni a nyomtatványokat, de ugyanakkor nem szerette volna megbántani se a szomszédját, mert most ő szorult segítségre.
– Mi a véleményed a vállalkozásokról? Volna kedved hozzá?! Persze ehhez részletesen tudni kellene, hogy mivel szeretnél foglalkozni? Hány munkaórát és anyagi forrást kívánsz a vállalkozásodba fektetni, és vagy ezer másféle dolgot. – tért át egy másik témára.
– Igen… ez a téma is nagyon foglalkoztat, de egyelőre még semmi sem biztos… - fogalmazott kissé homályosan. Végül sikeresen kitöltögette a papír kockáit és rublikáit, majd visszadta a szomszédjának.
– Néhány dolgot kihagytam, ha nem baj!
– Nem baj! Az csupán formalitás! Azért kellett ez a nyomtatvány, mert ennek a vázlatnak a segítségével fogunk neked egy megfelelő állást találni.
– Ö, még meg sem kérdeztem, hogy mennyivel tartozom?!
– Nem szükséges! Figyelj, amondó vagyok! előbb nézzük meg hogyan alakul, formálódik a dolog, és az anyagiakkal később is ráérünk foglalkozni! – fogalmazott egyértelműen.
– Akkor jó! Kicsit nagy kő esett le a szívemről! – vallotta be őszintén.
– Hát, igen! Hidd el, hogy számos álláskereső ugyanígy érez, amikor váratlanul nem találja a helyét! Ilyenkor azt gondolom a legkézenfekvőbb megoldás a barátok társasága. Biztos neked is van egy-két igazán jó barátod, barátnőd, aki közel áll hozzád! Kérd meg őket, hogy dumcsizzatok egy jót, csak azért hogy ne érezd magad egyedül! – adott egy tanácsot, miközben megszólalt a kaputelefon.
– Hoppá! Ügyfél érkezett! De ha szeretnéd átkapolhatom az időpontokat!
– Nem szükséges, már eddig is rengeteget segítettél! Akkor… én megyek, és tartsuk a kapcsolatot, ha valami adódik! – sietősen felpattant az asztaltól, mintha áramütés rázta volna meg.
– Mindenképp tartjuk a kapcsolatot, és igyekszem mindenben segíteni! Nem lesz semmi baj! – köszönt el tőle a nő, majd kikisérte az ajtóig, ahol az ügyfél már kissé türelmetlenkedve várakozott.
– Akkor szia, és legyen szép napod!
– Neked is! – Köszöntek el egymástól, holott egy házban laktak.
Fruzsi megfogadta a tanácsot, amit Szandra mondott neki, és tüstént felcsörgette mobilján néhány régi gimis barátnőjét, akik időközben elfoglalt anyukák és dolgozó nők lettek.
– Sziasztok! Bocsika a zavarásért! Át tudnátok ugrani hozzám, egy kicsit dumálgatni?! – kérdezett rá egyenként minden barátnőjénél, de mindenütt azt a választ kapta, hogy sajnos a gyerekekkel kell foglalkozni, és persze hétköznap lévén van vagy millió és egy dolog, amit meg kell csinálni, és el kell végezni. Így Fruzsi kicsit elszomorodva rakta le a mobilt. Végül egyetlen ember azért mégiscsak horogra akadt, és ez nem volt más, mint furcsa, különcködő egyetemi csoporttársa, aki szándékosan nem ment el diplomaosztójára, mert megalázottnak érezte magát.
– Szia Balázs! Mi újság veled?! Át tudnál ugrani a lakásomra, kicsit eldumálgatni?! Persze csak, ha nincs más dolgod? – kérdezte, és szerette volna elhinni, hogy végre akad, aki rááll a dologra.
– Szia! Rég hallottam felőled! Ráérek! Körülbelül fél óra múlva már ott is vagyok!
– Az nagyszerű lesz! Várlak!
Balázs alig huszonöt őercen belül már Fruzsi társasházi lakása előtt posztolt, és kicsit sokáig vacillát mire megnyomta a kapucsengőt. Fruzsi mindvégig kuncogva, és magában mosolyogva figyelte a jópofa jelenetet, és rájött arra, hogy kedvenc barátja semmit sem változott az évek súlya alatt. Biztos támpont volt, akire mindig lehet számítani.
Amikor kiszállt a liftből hosszú percekig ölelték meg egymást, és úgy tűnt, mintha igazán már el sem akarnák egymást engedni. Végül, amikor szétváltak alaposan végigmérték egymást, mint akik már legalább ezeréve nem találkoztak.
– Hú! Te semmit se változtál! – szögezte le előbb Fruzsi! Még mindig jófej, és jópofa vagy!
– Te viszont napról-napra energikusabb, fittebb, és gyönyörűbb! – jegyezte meg kicsit tréfás kedvvel a férfi. – Csak nem történt valami komoly baj?! – mérte végig alaposan.
– Hát igazság szerint nemrég felmondtam a munkahelyemen, mert szeretnék valami mást csinálni, és bár nagyon is tisztában vagyok vele, hogy eszement őrültség volt ekkora anyagias világban otthagyni egy jólfizető állást, az igazság az, hogy már tele volt vele mindenem, és elegem is lett, hogy a karrierrel is csak hitegettek! – vallotta be szégyenérzet nélkül.
– Ó, megértem, és sajnálom! De gratulálok, hogy önmagadhoz hű tudtál maradni, ahogy Shakespeare mondja!
– Tényleg! Mennyire igazad van! Ha jól tudom neked se jött össze se a színművészeti, se a tanári pálya! Most miben utazol?! – nézett rá kérdőn keresztbe tett karokkal.
– Jó kérdés! Azt szoktam mondani szabadúszó önfoglalkoztató vagyok home office munkakörben! Igazándiból még jobb is a távmunka, mert így legalább kicsit rugalmasan oszthatom be a megtervezett időmet!
– Elegáns és hatékony megoldás, persze ha az embernek mindig akad megbízása. És az írogatással hogy állsz?!
– Nem fogom kertelni! Eddig negyvenkét könyvkiadóval igyekeztem tartani a kapcsolatot, akik aztán sorozatosan leráztak, mert nekem nincs fél millióm arra, hogy egyenesen a nyomdába vigyem a kész kézirataimat, úgyhogy egyelőre megmaradtam a digitális ebook változatok mellett.
– Hú! Ez nem semmi! Őszintén gratulálok! Tudod úgy érzem bocsánatkéréssel tartozom neked!
– Ugyan miért?! – lepődött meg Balázs.
– Tudod volt az a szakdolgozati témád a Népi Írókról, és hát… szóval… nem akartam elhinni, hogy mind a nyolcvan oldalt te magad írtad! – szégyellősségében azonnal elpirult.
– Pedig elhiheted, hogy én voltam! Kicsit még büszke is vagyok a teljesítményemre, mert modern irodalom szigorlaton – meglehet –, ezért mehettem át, igaz csupán csak négyes alával. De ez akkor is szép, rendes teljesítmény.
– Van barátnőd, gyereked?! – kanyarodott el.
– Sajnos nincs! A legutóbbi kapcsolatom is anyagi érdekek miatt futott zátonyra, és siklott ki. El tudod ezt képzelni?! A volt barátnőm egyszerűen közölte, hogy neki egy luxus színvonal kell, és esze ágában sincs, hogy középosztálybeli színvonalon éljen mellettem, meg hogy koloncként gyereket szüljön! Hát mit szólsz hozzá?!
– Hú! Hát nem mondom! A csaj totális fáziseltolódásban lehet! De te ugye azért jól vagy?!
– Hát a kezdeti sokk kiheverése után kicsit jobban lettem! De még mindig hajlamos fájni a szakítás ténye!
– Szegénykém! Veled is mostohán elbánt az élet! De azért vannak a jóbarátok, hogy kibeszélgessék magukat, és segítsék egymást! Nem igaz?!
– Egyetértek! Vágjunk is bele!
Mindketten egymást átkarolva léptek be Fruzsi lakásába és úgy beszélgettek, egymásba fojtva a rengeteg közösen megélt múltbeli emléket, és aztán egymás magánéleti történeteit, mintha pontosan éreznék, és tudnák, hogy egymásra mindig és minden koron számíthatnak ezentúl!

SORS-KARAOKE

Helga egyszer már tényleg karaokizott. Egyik csajos jópofa barátnőjének a szülinapját ünnepelték éppen egy budapesti, kicsit sznobszagú, eliteknek való helyen, ahol egy koktél is kitett azonnal ötezer forintot, és persze a csajos, bulis dáridóban a legfontosabb dolog mindenki számára az volt, hogy lazulás ezerrel, és csak semmi hétköznapi búskomorsággal egybekötött feszültség.
– És most kedves közönségünk fogadják sok szeretettel a következő felépőnket, aki egy The Corrs számmal készült… - szólt bele kissé hangosabban a kelleténél a konferanciés fickó a mikrofonba. – A színpadon Helga! Hatalmas tapsot neki, mert megérdemli.
,,Na azt már nem! – határozta el magában. Nincs az az Isten, hogy ő bazári, cirkuszi majmot csináljon akár saját magából is, csakmert csajos barátnői erre kérték. És különben is már a fél társaság jocskán elázott a sok piától. Kötve hiszi, hogy akárcsak egyvalaki is emlékezni fog erre az átbulizott görbe estére.” – gondolta magában.
– Helgára várunk még mindig! – szólt bele újfent a konferancié, és látszott rajta hogy kezdi unni, hogy minden esetben várnia kell valakire.
– Mindjárt itt lesz, csak kiment a slózira! – kiabálta be egy dögös, szupermodel valahonnét a hátsó sorokból, ahonnét biztosan tudhatta, hogy bármilyen kisebb-nagyobb beszólást tökéletesen meglehet úszni.
Aztán néhány perccel később Helga ténylegesen előkerült. Heves émelygéssel, tartósnak becézett hányingerérzettel lépett apró lépésekben a tágas, otthonos színpadra, ahol már a kisebb zenekari zenészek is valósággal mind tűkön ültek, hogy végre kezdődhessen egy jó kis zenélés.
Helga szó szerint remegő gyomorral lépett fel a deszkára. Közvetlenül az álló mikrofon elé lépett, amikor bekapcsolt a dallamos zene, mert a zenekar rögtön rázendített. Helga legalább még egy fél másodpercig állt ott, mint bálán szamara, és tétován próbálta a vakító reflektorok kereszttüzében hunyorogva az éles hófehér fényektől kiszúrni csajos barátnőit, akik mind egytől-egyig fütyülésbe kezdtek, és vastapssal igyekeztek biztatni.
– Na mi lesz már kisanyám! Nem érünk itt rá egész nap! – kiabált be valaki, aki már valószínűleg nagyon unta, hogy Helga nem csinál semmit a mikrofonnal.
Aztán egyszer csak Helga kiszúrt magának a tömegből egy különös vadidegen embert, aki kissé pufók volt, és bumfordi, mégis arcán gyerekes szomorúság és elvesztettség tükröződött. Először arra gondolt, hogy rögvest leugrik az adott színpadról, és máris megvigasztalja a vélhetően az életből is totálisan kiábrándult és savanyú ábrázatú búskomor embert, valamivel később pedig már azon a véleményen volt, hogy ,,egye meg a fene az egészet! Neki fog egyenesen énekelni, méghozzá a két szeme közé, minthacsak ez a frankó, és kifejező dal egyedül csak róla szólna!” Megragadta a mikrofont, vett még egy kifejező, mély lélegzetet, aztán előbb csak halkan kezdett motyogva dúdolgatni, de aztán fokozatosan jöttek ki egymás után torkából a hangok. Eléggé szép hangja volt. Mondjuk egy tizes skálán olyan hét és feles. Nagy jóindulattal nyolcas, még akkor is, ha nem volt képzett zenész.
A közönség végre érezhetően elengedte magát, és ütemesen tapsolni kezdett, majd amikor Helga a szám közepén elérkezett a nehezen kivitelezhető magas hangok táborába, egész egyszerűen improvizált egy kicsit, és könnyedén átlendítette magát egy másik hangszín felé. Amikor alig hat perc múlva vége lett a hangulatos, pöpec kis dalnak előbb a zenekar tagjai tapsolták meg kitűnő teljesítényét, míg a közönség valósággal álló ováció keretében ünnepelte. A rejtélyes ember azonban úgy tűnt semmire sem reagál. Továbbra is szótlanul, magányosan, némán üldögélt a bárszékén. Úgy tűnt, mintha emlékei, és, zaklatott múltja aprócska darabkáit akarná összeszedegetni.
– Isteni voltál Helgám! – gratuláltak neki barátnői, mikor visszatért az asztalukhoz.
– Szerintem simán lazán indulhatnál valami zenei tehetségkutatóműsorban is! Kurva jól nyomtad!
– Á, csak megpróbáltam nem okádni, mert nagyon émelygett a gyomrom! – igyekezett minden dicséretet elhárítani magától.
– Nem láttatok véletlenül egy gyerekesen szomorú pasit, aki itt a közelben ült egy bárszéken, és nagyon magányosnak látszott?! – eresztett meg egy ártatlannak tetsző kérdést, mire valamelyik jócskán spicceskedvű kíváncsi barátnője azonnal benyögte:
– Csak nem szerelmes a mi kis Helgánk?!
– Jaj, ugyan már csajok! Csak kíváncsi lennék erre az emberre, mert neki köszönhetem, hogy egyáltalán megmertem szólalni a színpadon! – azzal valósággal máris lázas izgalomban pásztázni kezdte az előtte lévő népes, emberektől nyüzsgő teret, hátha kiszúrja a különös pasast a tömegből, de mintha a tömeg elnyelte volna. Helga most felállt és egyenesen a bárpulthoz tipegett magassarkú cipőjében máris kockáztatva saját hosszú, karcsú lábaiban való elgáncsolódás kockázatát.
– Bocsika! Szia! Tudnál nekem segíteni? Egy gyerekesen szomorú fickót keresek, aki itt üldögélt miközben énekeltem! Nem láttad esetleg?! – kérdezte a nyurga bármixertől.
– Szia! Hú! Bocs, de ma is telt ház van! De tudom kire gondolsz! Igen, itt ült tényleg! Azóta szerintem hazament, mert a menyasszonya nemrég bontotta fel vele az eljegyzését, és ráadásul még a munkahelyéről is kirúgták. Nehéz időszakon megy keresztül!
– Esetleg nem tudnád megmondani, hogy hol lakik és hogy hívják?! Nagyon hálás lennék!
– Figyelj kisanyám! Nem tudom, hogy ki vagy, és hogy mik a szándékaid, de nem fogom engedni, hogy zaklasd a vendégeimet! Világos?! Egyébként meg, ha olyannyira fontos neked, akkor a héten még egész biztosan beugrik! Általában kora délután szokott érkezni. Megvárhatod!
– Hát… köszi a segítséget! Értékelem! – nyomta meg az utolsó mondatot Helga, hogy a mixer pasi érzékelhesse, hogy azért segítőkészebb is lehetett volna.
Helga barátnői még maradtak egy-két italra, míg Helga inkább úgy döntött, hogy hívat magának egy Uber-taxit és inkább hazafuvaroztatja magát.
Éjszaka valósággal dobálta magát ide-oda többszemélyes franciaágyában, mert képtelenségnek tűnt elaludni. Végül aztán hajnali negyed háromkor végül kierőszakolta csípás szempilláit az ágyából, és inkább főzött magának egy bivalyerős feketekávét sok tejjel, majd letussolt. Még így is jócskán maradt legalább pár órája míg fél tízre bent kellett lennie a munkahelyén.
Kényelmes otthoni melegítő alsót, és pólót vett magára, laza lófarokba fogva haját, majd leült a nappaliban, felkapcsolva kedvenc olvasólámpáját, és töprengésbe kezdett.
,,Vajon miért tűnt neki olyan ismerősnek ez a különös vadidegen férfi, akit a tegnap este folyamán látott először, és aki gyakorlatiag szavak nélkül is segített neki túlélni a nyíltszíni megszégyenítést, és a karaokizás, ami nem is volt annyira katonadolog?!”– bárhogy is töprengett, hímezte-hámozta magában a történtek fonalát nem tudott a megoldásra bukkanni. Később úgy döntött, hogy most kivételesen inkább a parkolóban hagyja bordópiros Mazdáját, és inkább hív egy taxit, ami befuvarozza a munkahelyére.
A munkahelyén aznap passzív pangás volt tapasztalható. Szinte semmi kedve sem volt a munkavégzéshez, hiszen lelki szemei előtt folyamatosan a különös férfi képe lebegett. Végül a munkanap végén úgy döntött, hogy a héten még rendszeresen visszafog látogatni a szórakozóhelyre, hátha megtudhat valami közelebbit is az illető emberről.
Így a héten rendszeresen visszatért a tett színhelyére, és mindig a pultos jófej pasihoz ment, és szabályosan kérdőre vonta, hogy nem-e látta itt azt az embert. A pultus férfinak bezzeg minduntalan az volt a véleménye, hogy a fájó sebeket nem kellene háborgatnia, de ismervén Helga határozott, és kellőképp tántoríthatatlan nőiességét ez nem lehetett akadály.
– Figyelj csak! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem akarom a szomorú fickótól semmit, csak elbeszélgetni vele, mert megfogott benne valami… – még sosem tűnt ennyire nyílt, egyenesnek, és mi főbb: őszintének.
– Ma lehetséges, hogy felbukkan! Általában mindig szerdán és csütörtökön szokott beugrani este hat és hét között. Ha gondolod megvárhatod!
– Igen, köszi szépen! Az remek lesz! – Hirtelen elöntötte arcát a bizakodás és a pir. Kicsit talán még ki is melegedett a hír hallatán, pedig már benne jártak a csípősszagú őszi időben.
A rejtélyes, szomorú férfira aztán nem sokáig kellett tétlenül várni Olyan pontosan érzetett meg a szórakozóhelyre és foglalt helyet a bárszékén, akár egy halálpontos svájci óramű. Helga sem teketóriázott sokat azonnal felpattant a székéről, és mielőtt a jóindulatú bármixer férfi figyelmeztethette volna a szomorú embert Helga fürgébb volt, és rögtön a bárszékénél termett:
– Jó estét… ne haragudjon, hogy megszólítom, de sok mindent szeretnék elmondani… - tért a lényegre. Szokatlanul kitárulkozott, és ez máris kissé gyanakvóvá tette a férfit.
– Ö… jó estét… - köszönt. Mintha szándékosan kerülni igyekezett volna a hölgy tekintetét, csak bárgyú, mélán igyekezett maga elé meredni.
– Helga vagyok! – nyújtott kezet egyelőre óvatosan. – Nemrég volt itt egy idétlen karaoke est, és nem fogja elhinni, de azonnal Önt szúrtam ki a nagy tömegben, és csak szerettem volna őszintén megköszönni, hogy magának énekelhettem…
– Ó… hát ez… szokatlan… - bukott ki a férfi száján. – Dr. Lengyel Kornél vagyok. Örülök a találkozásnak… elnézését kell kérnem, de… sajnos nem vagyok formában… - közölte tárgyilagos kimértséggel, így Helga tájékoztatva lett, hogy a férfinak több, mint valószínű, hogy meglehetősen rossz napjai lehettek.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves Kornél! Tudom, hogy nehéz időszakon mehet át, mert a bárpultos férfi már felhívta rá a figyelmemet, de amennyiben nem veszi tolakodásnak nagyon szívesen meghallgatnám a történetét, aztán ki tudja, hogy találkounk-e még! Szerintem semmit se veszíthet! – Helga még sosem viselkedett ennyire kirívóan, és kissé provokatívan. Észre se vette, és máris nyíltan ajánlatot tett egy olyasvalakinek, akit még csak nem is ismert.
A férfi erősen gondolkozott mielőtt válaszolhatott volna. Talán még magának sem merte bevallani, de nagyon vonzó volt a mellette álldogáló, gyönyörű, és szemlátomást nagyon is kíváncsian érdeklődő nő. Így belement a beszélgetésbe.
– Tudja kedves Helga sajnos nemrégiben a mennyasszonyom szakított velem, és ráadásként az állásomat is ott kellett hagynom, pedig azt mondják többen is, hogy remek, és elsőrangú munkaerő voltam, akit illett volna megbecsülni… - A férfi keserű, bölcs hangja mintha kicsit még észhez is térítette volna az álmodozásra hajlamos nőt.
– Ezt őszintén sajnálom Kornél!
- Tudja szerintem az a baj a világgal, hogy olyan bizonytalanná, és képlékennyé vált szinte minden. Már az őszinteségre, és bizalomra építő párkapcsolatoknak sem lehet esélyt szavazni, mert valaki vagy valami rendre hibázik, aztán jön a bukás. Az állásokkal is az a gond, hogy a dolgozó emberek szart se keresnek, míg akik főnökök, és befolyásos emberek azok továbbra is jól boldogulnak, és élnek… - kijelentése, és életszemlélete jócskán elgondolkoztatta Helgát, aki még senkitől sem hallott ennyire mélyenszántó, ugyanakkor nagyon is vaskos, és szókimondó beszédet.
– Igen, ezzel egyet kell értenem! De azért csak nem annyira szörnyű a helyzet? Volt például állásinterjún, meghallgatáson, meetingen? Beszélt álláscoachokkal? – tért közvetlenül a lényegre.
– Számos állásinterjút megjártam és az igazság az, hogy már belefáradtam az egészbe! Nézze, tudom, hogy ez önsajnáltatásként hangzik, de nézzünk szembe a szilárd és vaskos tényekkel. Nem tudom, hogy Önnek mi a foglalkozása, de feltételezem azért a nettó kétszázat könnyedén megkeresi, igaz?!
Helga bólintott, bár egyáltalán nem szerette, ha a pénz és anyagiasság fogalma egyáltalán szóba kerül.
– Ami azt illeti… mondjuk úgy, hogy nem panaszkodom! – fogalmazott rejtélyesen.
– Na látja kedves hölgyem! Pontosan erről beszéltem! Tudja volt nekem egy nagyon jó barátom, aki mindig azt mondta, hogy hatvannyolcezer forntból nem lehet kártyavárat építeni! És tudja mit mondok?! Teljes mértékben igaza volt! Egy rendes fizetés fél milliónál kezdődne nettóban, arról meg nem is beszélve, hogy minden háromszorosára, meg négyszeresére dárgult. Hát hol a határ? – felnézett a mennyezetre, mintha valamit keresne.
– Nagyon érdekesen fogalmaz kedves Kornél… - Helga legszívesebben felrázta volna ezt a végletekig elkeseredett, örök pesszimista embert, hogyha másért nem is, legalább annak örüljön, hogy még él, és élvezheti a társaságát, de alighanem nagyon megsajnálata.
– Tudja én egy multicégnél vagyok már lassacskán öt és fél éve, és bár a munkám sokszor totálisan kiborít örülök, hogy egyáltalán pénzt tudok keresni!
– Az egy dolog Helga kedves! De mi a szíve igazi vágya?!
– Szeretnék külföldre menni, vagy valami ilyesmi, ahol még az ember kicsit kipróbálhatná a képességeit, de hát pénz, és kapcsolatok nélkül szerintem ez sem fog sikerülni!
– Na látja! És az előbb még engem akart meggyőzni, hogy az élet mennyire könnyen vehető, meg hogy minden sikerül! Már megbocsásson de ez egy oltári nagy baromság! – kortyolt egyet italából, pedig mindig is utálta még az alkohol émelyítő, hányingerkeltő szagát is, most viszont úgy érezhette, hogy valahonnét nem ártana kisebb bátorságot merítenie.
– Igen, és továbbra is fennttartom a véleményem, hogy szilárd akarattal, és elszánt merészséggel az ember bármire képes! – most büszkeséget kellett volna éreznie, ám valójában patthelyzet alakult ki közte és a férfi között. ,,Hogyan kellene visszadnia egy megtört embernek saját személyes önbecsülését?! Ez mindenképpen nehéz diónak bizonyult!”
– Tudja az én pasim is otthagyott, mert úgy volt hogy boldog feleség és családanya lesz majd belőlem, végül a vőlegényem a legjobb barátnőmmel csalt meg… - arra gondolt, hátha a témaváltás majdcsak kibillenti lelki nyomasztó súlyából a férfit.
– Ezt őszintén sajnálom! Akkor pontosan tisztában van az adott ingatag helyzetemmel… - szögezte le ellentmondást nem tűrően.
– Természetesen, és nem is vonom kétségbe, de nem gondolt még arra, hogy meg kellene próbálnia változtatnia az életén! Ki tudja? Hátha sikerülne!
– Csábító ajánlat, ám ahogy mondani szokás minden férfi mellett áll egy sikeres nő is!
– Nézze Kornél! Eddig nagyon türelmes, és együttérző voltam Önnel kapcsolatban, de az ilyen eszement kijelentésekből már nekem is túl sok jutott! – Helga érezte, hogy ideges és feszült lesz, mintha a beszélgetést már nem kizárólag egyedül ő irányítaná, és ez most egyszerre megrémisztette, és fel is kavarta. – Tudja mit! Egye fene! – vett egy mély lélegzetet. – Legyünk barátok, és igyekszem segíteni Önnek mindenben, amiben csak tudok! Na, mit szól hozzá?!
– Hát… én… nem is… tudom…
– Nézze Kornél! Nem kell hálálkodnia! Fogja fel úgy a dolgot, hogy amikor szükségem volt egy baráti segítségre, akkor maga itt volt, és most rajtam a sor, hogy én is segítsek valakin! – szögezte le, és érezhető volt határozott, komoly hangján, hogy ebből nem hajlandó engedni.
Később az egész estét, és éjszakát átbeszélgették, és Helga alig akarta észrevenni, de nagyon megkedvelte Kornélt. Később már – maguk sem hitték –, de randizásra is sor került, és Kornél ragaszkodott hozzá, hogy édesanyjával is megismerkedjen Helga.
Az ember sokáig képtelen elhinni, hogy egy-egy furcsa, különös találkozás örökre megváltoztathatja monotón, és elveszettnek hitt életét, de ha két embert valamilyen oknál fogva összehozza a nagy ismeretlen végzet, akkor annak azért illik engedelmeskedni.

ABSZURD MEGLEPETÉSEK SZÉGYENE

Én nem ilyennek képzeltem
a nagy Életet:
nem bontott se reményt,
lehetőséget, vagy jólcsengő tippet,
mert azt mondogatják
mostanság egyre többen,
hogy ma hasznosabb
igazodni mindig más lépteihez.

Mindenki egyvégtében
bele-belesimultan a nagy
megismétlődések kakofóniájába.
Mert az egymásra ráismerés
szentelt örömeiből is rendre
hiányzik még valami;
Angyalok hamvas-tenyereiből
lecsókolható elrendelt sors-panasz,
hogy még a kisebb-nagyobb
lélek-ficamokat is könnyedén
meg lehessen javítani,
s vigasztalni legalább egy kicsit.

Tengődések légüres
vákuumos tereiben,
akár vállalkozó kisiparos,
aki nem kaphat se megrendelést,
projektet, vagy épp jólcsengő pályázatot,
hiszen más nagyobb cápa
rendre elhappolja előle
lejmolva a bőséges hasznot
konok s elszánt
szakértelemmel ássuk
ki saját, tátongó sírgödreinket,
ha majd az örökmécsesek
is halottak napja közeledtével
leárazott kedvezményes
akcióba kerülnek.

A benti én zsigerileg
értelmezhető extázis-lemondásaiban
kicsit minden esetben hajlamosak
vagyunk szándékosan lemondani
egy-egy személyesebb,
bizalmasabb, gyertyafényes,
romantikus találkozást,
mikor akár még könnyedén
egymásra is találhatnánk,
hiszen valósággal rettegünk
a tartós, nyíltszíni megszégyenítéstől.

A tudatosan feledhető
emlék-gyűrűkbe belekapaszkodva
még elvárnánk a Lét
apróbb-cseprőbb,
naiv-nevetséges meglepetéseit;
akárcsak zaklatottságig
növelhető kamaszkorunkban,
mikor sokan rádöbbentek
felnőni minden esetben
fájdalmas egy dolog.

A keserű-ajkú, kitágítható
jókedv, melyet egy frufru-frizurás
kigyúrt Tarzan villant főként
model-alkatú hölgyekre;
e mostani harmadik század
kellőképp bárgyú mágiája széjjel árad,
a tulajdonságában is
önző-birtokló emberiség között.

A KALAPBOLTI ÉRZELEM

London külvárosi kerületében járunk, ahova a patinásabb, mondhatni elit rétegek jóformán be sem tennék a lábukat, ha csak nem volna valami megkerülhetetlen, haladék nélküli, életbevágóan fontos elintéznivalójuk.
Itt nyitott egy hangulatos, hangsúlyozottan megfizethető árfekvésű kalapboltot egy középosztálybeli hölgy Madison Smith.
Kezdetben alig-alig akadt forgalma, elvégre a külváros környékén csupán csak a középosztály, és az alsó társadalmi rétegek tagjai fordultak meg. Néhányszor megesett, hogy főként idős nyugdíjas, egyletekhez tartozó hölgyek, és urak lépte be kíváncsian érdeklődve a kellemes, baráti hangulatot árasztó kis helyiségbe, ahol a sok fantasztikus holmitól két-három embernél több csak rendkívül szűkös körülmények közt fért el, ám Madison találékonyságát dicsérte, hogy legyen az ember szegény, vagy gazdag senki sem távozhatott üres kézzel.
– Kedveském magácska mindig olyan jó hozzánk! Isten fizesse meg a nagylelkűségét! – mondogatta sokszor napjában egy nagyon kedves, imádnivaló, csöpp Miss Daisy-szerű idős asszonyság, aki főként a közepesméretű, színes tollas kalapokat részesítette előnybe.
– Mondja csak drága ifjú hölgyem? Mennyit kóstál ez a tetszetős cilinder? – tudakolta egy hórihorgas, sétabottal közlekedő Úraság, akinek fiatalabb éveiben szerte Angliában birtokai voltak, ám sajnos eladósodott, és most csupán csak címét tarthatta meg legfeljebb egy hospice-otthonban, ahol élt.
– Ó, most nagyon olcsó, mert akciós! – Madisonnak szinte mindig sikeredett közvetlen angyali kedvessége folytán elhitetnie törzsvendégeivel, hogy mindent akciós árakon tud eladni, holott voltak sajnos nehezebb idők is, mikor neki is oda illett figyelnie, hogy a kereslet, és kínálat összhangba kerülhessen.
– Bocsásson meg kedves kisasszony! – szólította meg egy nagyon jóképű férfi, aki csizmát, és köpenyt viselt. Mintha csak egy kosztümös, romantikus film főhőse lenne.
– Igen, parancsoljon kedves Uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött készségesen, amint igyekezett végigmérni.
– Ne haragudjék, hogy feltartom, de volna rá mód, hogy egy műanyag vödörben friss vízet kaphatnék?!
Kérése jócskán meglepte az ifjú hölgyet, elvégre nem szoktam a boltjába tevédedők vödörnyi friss vizet kérni. Ez meglehetősen szokatlan kérésnek tetszett.
– Kérem, semmi baj! Máris visszajövök! – kissé furcsálva sietett ki a bolthelyiség hátsó raktárrészébe, ahol volt egy falraszerelt csap. Fogott egy közepesméretű vödröt, és színültig megtöltötte friss folyóvízzel. Kis híján leszakadt a karja, mire visszatért a roppant jóképű Mark Darcy-szerű úriemberhez, aki látván a hölgy önzetlen segítőkészségét azonnal kivette finom kezei közül a vedret.
– Nagyon szépen köszönöm! Ez most tényleg a legjobbkor érkezett! – igyekezett háláskodni, majd villámgyorsan kisietett a kisboltból, és közvetenül a bolt mellett egy utcai lámpaoszlopra kötött hátasló elé tette a friss vizet. A négylábú állat hálásan szürcsölte nagy, mohó kortyokban az életmentő nedüt.
Madison nem győzött csodálkozni, hogy mennyire különleges, és ugyanakkor jócskán furcsa emberekkel hozza össze a sors, ám a rejtélyes, úriember barátságosnak tűnt, ezért pár perccel később ő is kiment hozzá:
– Parancsol esetleg egy finom kávét, vagy üdítőt? – érdeklődött.
– Ó, igazán kedves a nagylelkűsége, csupán Villám miatt aggódtam! De már minden rendben van! Igaz, öreg fiú?! – megpaskolta a ló inas, izmos nyakát, amit az állat hálás horkantással viszonzott.
– Gyönyörűszép lova van! – Jegyezte meg Madison. – Megszabad simogatni?
– Persze, csak nyugodtan! Tegye kicsit közelebb a kezét, hogy megszagolhassa, mert így azonosítja a legtöbb embert. – A rejtélyes férfi gyöngéden megfogta Madison kezét, és a ló orra alá rakta, hogy megszagolhassa.
– Fantasztikusan aranyos állat! – jegyezte meg elpirultan.
– …És persze roppant kezes, és engedelmes is! Az életemet már számos alkalommal mentette meg! – jegyezte meg az úriember. – Ó, bocsásson meg! Milyen faragatlan vagyok, még be sem tudtam méltó módon mutatozni Sir Lionel Wiliam Avery! – nyújtotta kezét, és máris kézcsókot adott a most jócskán megszeppent, beszélni is alig tudó ifjú hölgynek.
– Igazán örvendek a szerencsének Sir Lionel! – hajolt meg automatikusan, ha egy rangos emberrel találkozott, és már éppen készült pukedlizni, amikor a férfi félbeszakította:
– Kérem, kedves hölgyem! Megtisztel, ha valaki tiszteli a hagyományokat, de most szigorúan inkognitóban vagyok itt! – hajolt közelebb, és fogta máris suttogóra, bizalmasan halkabbra a hangját.
– Ö… megértem Önt Sir Lionel…
– Kérem szólítson csak Lionelnek, ha kérhetem…
– Rendben, Lionel! – válaszolta még mindig pirlva, mint a vadalma. A férfinek azonnal feltűnt persze, de egyelőre nem szólt semmit.
– …És Önt, hogy szólíthatom?!
– Jaj, elnézését kérek! Madison Smith vagyok! – mutatkozott be elfogódottan.
– Nagyon örvendek a találkozásnak kedves Madison és persze nagyon köszönöm kedvességét, és a friss vizet is Villám számára! Akkor nem is tartom fel többet, már megyünk is! Legyen kellemes napja! – Azzal a kifogástalan úriember eloldozta lovát a lámpavasról, máris úgy pattant a nyeregbe, mintha születése óta mást se csinált volna, és ellovagolt.
,,Miért érzem mindig, ha egy fantasztikus pasival megismerkedek, mintha egy szirupos kómédia főszereplője lennék?!” – kérdezte meg magától, miközben kicsit búcsú érzéssel visszament a boltjába. ,,Vajon találkozunk-e még valaha?!” – egész álló nap ez az egy kérdés motoszkált a fejében.
Időközben felbukkantak bulizásra hajlamos, csajos barátnői is, akik kiegészítőket, és vagány, trendi cuccokat kerestek, és sokszor képtelenek voltak megérteni a tényt, hogy kedvenc barátnőjüknek miért kellett éppen a külváros környékén egy kalapboltot nyitnia, amikor az igazán pénzes emberek mind a belváros patinásabb negyedeiben lakoznak.
– Madison, drágám! Miért kell neked egész álló nap itt rostokolnod, amikor bulizhatnánk együtt?! Tudok egy isteni helyet, ahova ingyen is beengednek nem szükséges hozzá V.I.P. klubtagsági! – kérdezte egy kétgyerekes, elvált anyuka, aki máris úgy viselkedett, mintha lázadó tinédzser lenne, és nem egy érett, középosztálybeli felnőtt.
– Nagyon kedves, aranyos vagy Abbey, de attól tartok, hogy nincs kire bíznom a boltot, és ha most lelépek rövid időn belül lehúzhatom a rólot, mert a forgalmam megcsappan! – vallotta be kissé szomorkás kedvvel. Érződött mennyire szívén viseli hangulatos, kellemes kis boltja sorsát.
– Jól van már na! Nem kell mindjárt ünneprontónak lenni! Csak egy ötlet volt! Akkor mi a csajokkal elugrunk bulizni, és ha van hozzá kedved lefirkantom a címet is, vagy inkább elküldöm a telódra! – Azzal a csajos barátnők kifizették a kiegészítőik árát, és elmentek bulizni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Madison éppen ebédelt ebédszünetében fél tizenkettő magasságában, amikor egy alig négy-öt éves kislány lépett be a boltba, és tüstént az egyik kalaphoz rohant, amint egy rögtön fel is próbált, és a nagyméretű állótükörben meg is csodálta magát.
– Mary Margaret! De hát micsoda stílus ez! Azonnal tessék rendesen viselkedni, és előbb köszönni, mielőtt bármihez is hozzá nyúlnál! – igyekezett illő társasági modorra utasítani kissé elfáradt nagymamája, aki – látszólag –, naphosszat azzal lehetett elfoglalva, hogy a rakoncátlan, cserfes, és örökmozgó, tüneményes kislány minden kívánságát teljesítse.
– Bocsánatot kérek nagymama… - kért bocsánatot, majd köszönt a levegőnek, miután nem látott sehol senkit.
Madison éppen ekkor sietett ki a hátsó raktárhelyiségből.
– Üdvözlöm Önöket a boltban! Miben állhatok rendelkezésükre?
– Üdvözlöm kedveském! Ő itt az unokám – mutatott büszkén az imádnivaló, mosolygós kishölgyre a nagymama. – Mary Margaret!
– Csókolom, néni! – köszönt illemtudóan, és pukedlizett is, mert most hercegnősdit játszott.
– Szia Mary Margaret! – köszöntötte.
– Azért jöttünk ennyire távol az otthonunktól, mert azt hallottuk, hogy itt megfizethető holmikat lehet akciós árakon vásárolni! – kezdett mondókájába az idős asszonyság.
– Így van kedves hölgyem!
– Nos, igen! Érdekelne egy tetszetős női kalap, de csak semmi feltűnősködő cicima! Megértette kedves?!
– Hogyne, természetesen! Máris azonnal hozom! – Madison villámgyorsan elsietett, és összeválogatta azokat a női, nagyon ízléses, és kifinomult kalapokat, melyeket előnyben részesíthet az idős nő.
– Tessék parancsolni! Itt akár fel is próbálhatja a próbafülkében! – adta oda mindent.
Az idős nagymama unokájára parancsolt, hogy viselkedjék, és legyen jó kislány, mert most kalapokat szeretne próbálni.
– Mary Margaret! Jó kislány leszel nekem, és akkor lehet, hogy te is kapasz valami nagyon szépet! – azzal máris beviharzott a próbafülkébe és miközben az összes női kalapot felpróbálta valósággal repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól néz ki bennük. Végül egy hupikékszínben pompázó kalap mellett döntött.
– Tökéletes választás kedves asszonyom! – értett vele egyet Madison, aki észrevette, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik régimódi játékbaba, melyet a kirakatban látott.
– Nagyon köszönöm a kedvességét aranyom! Mary Margaret ugye jó kislány voltál? – kérdése Madisonnak szólt, semmint a pöttöm kislánynak, aki most szófogadó volt, és nem szólt semmit.
– Nagyon aranyosan, és illedelmesen viselkedett! Igazi úrihölgy!
– Akkor választhatsz magadnak valamit!
– Kedves asszonyom! Észrevettem, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik játékbaba, és ha nem veszi tolakodásnak szeretném neki ajándékba adni!
– Hát… nem is tudom… - kételkedett az asszonyság. – Ha tényleg jó kislány volt… miért is ne…
Madison kartondobozt vett elő, és szépen díszcsomagolással becsomagolta az értékes játékbabát, még piros szalaggal is átkötötte a díszdobozt.
– Tessék kedves Mary Margaret! Használd egészséggel! – adta át a játékot a megszeppent, de most nagyon örülő kislánynak.
– Mit kell ilyenkor mondani?! – nem győzött figyelmeztetni unokáját az idős hölgy.
– Nagyon szépen köszönöm néni! – hajolt meg.
– Nagyon szívesen kicsim!
– Nagyon köszönjük! Lehet, hogy majd még legközelebb is benézünk! – Azzal az idős hölgy fogta a kalapos dobozt, míg kisunokája a saját dobozát, és kimentek a boltból. Az imádnivaló kislány integetett még párat.
Később, amikor már javában benne járt az idő a késő délutánban, és Madison éppen záráshoz készülődött néhány skenheades suhanc lépett oda hozzá. Egyikük színes kakastarélyt viselt a feje tetején, hirdetvén, hogy valószínűleg ő lehet a bandavezér.
– Szia kisanyám! De jó bőr vagy! – közölte máris egyikük, míg a többi három máris körbekerítette.
– Szép estét az Uraknak! Ne haragudjatok, de most sajnos mennem kell! – Madison megpróbálta óvatosan arrébbtessékelni a bandatagokat, ám azoknak esze ágában sem volt még egy jottányit se arrébb menni. Helyette fixírozni, és stírölni kezdték:
– Nézzétek skacok! Milyen isteni virgácsai vannak!
– De szívesen meghúználak kisanyám!
Amikor úgy tűnt, hogy nincs rá semmi esély, hogy megszabaduljék ezektől a kellemetlen, szemétkedő suhancoktól váratlanul feltűnt a napnyugtában egy lovasember, és egyenesen feléjük ügetett.
– Nézzétek! A hegylakó jött el személyesen! Hol hagytad a kardodat faszikám?! – kérdezték röhögcsikélve.
Látszólag egyáltalán nem rémültek meg sem a lótól, sem pedig lovasától.
Amikor a lovas már csak pár méterre volt odakiáltott nekik:
– Eresszétek el a hölgyet!
– Ki mondja?! – kérdezgették többen.
– Sir William Lionel Avery! – jelentette ki.
– …És ha nem, akkor mit fogsz csinálni buckalakó?! – folytatták az ugratást.
A lovas egyetlen szökkenéssel leugrott lova nyergéből, és köpenyszerű ruhája alól máris előhúzta hüvelyéből edzett acél kardját. A kard szikeéles pengéje most megcsillant a modern utcai lámpák fényében.
– Ki akar az első lenni?! – kérdezte harca készen.
A három suhanc azonnal elszelet onnét, látván semmi esélyük sincs egy olyan emberrel szemben, aki tudja is használni szinte mesterfokon saját fegyverét, egyedül csupán csak a kakastarélyt viselő bandavezér maradt ott, és igyekezett bátornak mutatkozni, amennyire csak bírt.
– Nehogy azt képzeld, hogy egy egyszerű kis kardocskával bármi kárt tehetsz! Egyébként is az apám ügyvéd! Úgy beperel, ha hozzámnyúlsz, hogy leszakad a tököd! – vagdalkozott a szavakkal. Észre se vette, hogy a kardpenge a feje felett suhogva a levegőbe szelt, és pillanatok múlva levált a fejéről a színes kakastarély.
– …És most mi a véleményed?! – kérdezte a lovasember.
– Azt hiszem jobb, ha lekopok! – vallotta be megszégyenülten a vezér, és máris jobbnak látta, ha eltűnik még a környékről is.
– Megsebesült?! – kérdezte a lovas.
– Nem történt semmi! Köszönöm… Lionel, hogy megmentett… - Madison száján alig jöttek ki a szavak. Még sosem történt vele ilyesmi. Az pedig legkevésbé, hogy egy igazi lovag fogja őt megmenteni.
– Azért, ha nem bánja Villámmal egy darabig elkísérnénk!
– Leköteleznek Lionel!
Azzal hármasban indultak neki a keskeny, kissé szűk macskaköves utcának, ahol egy teremtett lélekkel sem igen találkoztak a már koromsötét őszies jellegű éjszakában.
– Tudja kedves Lionel! Eddig ez békés környéknek számított! Fogalmam sincs, hogyan kerülhettek ide ezek a bandatagok! Pedig régebben mintha jobb lett volna a közbiztonság!
– A közbiztonsággal mindig is adódtak kisebb-nagyobb próblémák kedves Madison. Ahogy Ön is hallotta azt a taralyos fiatal suhancot, akinek az apja befolyásos körökben mozog, azokra sajnos nem vonatkoznak az egyszerű emberi törvények! Akkor az embernek saját magának szükséges kezében venni sorsának irányítását.
Olyan bölcs, megfontolt, ugyanakkor nagyon is felelősségteljes volt a hangja, hogy Madisonnak önkéntelenül is egyre jobban, és egyre hangosabban kezdett dobogni a szíve mellkasában.
Amikor elértek egy forgalmasnak mondható metróaluljáró alagútjáig Madison szembefordult a férfival, és lovával.
– Kedves Lionel! Hogyan is köszönhetném meg, hogy megmentett és veszélynek tette ki magát?! – érezte, hogy már ettől a pár aprócska mondattól is mennyire reszket a térde, és liftezik a gyomra.
– Arra nincs semmi szükség! A fő, hogy semmi baja sem esett! Nagyon vigyázzon magára Madison! – Máris lova nyergébe tappant, és ellovagolt a sűrű éjszakában.
Másnap Madison egész nap olyan volt, mintha csak teste tartózkodna a boltban, míg szelleme, és gondolatai kivétel nélkül a férfin jártak. Aztán valamivel délelőtt tíz óra körül valódi ladyk kezdtek sürögni-forogni a bolt előtti kis utcán. Madison nem tudta mire vélni a nagy érdeklődést. Aztán úgy döntött kinyitja előttük az ajtót, mire a felsőosztálybeli elit hölgyek többsége azonnal megrohamozta a kis helyiséget, és tüstént válogatni kezdtek kiegészítőket, kalapot vegyesen. Végül aztán belépett maga a jóképű úriember, aki tegnap megmentette Madison életét. Most öltönyt viselt. Egyszerre fess volt, és nagyon elegáns.
– Üdvözlöm kedves Madison! Hogy érzi magát a tegnapi fiaskó után? – érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm kérdését kedves Lionel! Már sokkal jobban, hogy Önt újból láthatom! – érezte megint elpirul.
– Ennek én is nagyon örülök! Megbocsátja tolakodásomat, de azért kérettem ide néhány kedves ismerősömet, mert úgy gondoltam kegyének sem árthat, ha a hangulatos boltja forgalmát egy kicsit megnöveljük.
– Mennyire figyelmes gesztus kedves Lionel! Igazán nem is tudom, hogy… mit mondjak azon kívül, hogy nagyra értékelem…
– Arra gondoltam meghívnám vacsorára, vagy ebédre ha tetszik, mit szól hozzá?! – még egy mosolyt is sikerült arcából kicsalnia.
– Ö… persze természetesen… Önnek mikor felelne meg?
– A saját időmmel én rendelkezem! Számomra bármikor jó!
– Akkor legyen mondjuk ebéd! De talán jobb lenne, ha itt a bolt közelében ennék, mert nem szívesen hagynám itt a boltot.
– Tökéletesen megértem kedves Madison! Már ki is találtam valamit! Ne mozduljon innét! – A férfi azonnal kiment a boltból, majd alig tiz-tizenöt percen belül máris visszatért egy kis fish and chips-sel, melyet egy sarki büfében sikerült vennie.
– Szereti a sült nyelvhalat, és a krumplit?! – tette le a becsomagolt ételeket a pultra.
– Ön gondolatolvasó kedves Lionel!
– Ennek igazán örülök! Akkor jó étvágyakat nekünk, mielőtt kihűlne! – Nem szabadkozott máris hozzálátott a finom italokkal csalogató ételhez. Madison is így tett. Az angol elit hölgyek többsége összeválogatta időközben, amire szükségük volt, majd a régimódi pénztárgéphez mentek, és fizettek, jó sok borravalót is hagyva Madisonnak, mert – utóbb kiderült –, nagyon is megkedvelték a hangulatos kis helyet.
– Sir Lionel! ugye számíthatunk baráti látogatására a következő hétvégén?! – kérdezte incselkedve egy fiatalos angol úrinő, aki máris felpróbálta tollas kalapját.
– Okvetlenül Lady Meredith!
– Ó, majd elfelejtem szívesen látjuk Önt is drága hölgyem! – fordult most a jócskán megszeppent Madison felé.
– Hát… nagyon köszönöm… lady Meredith! – Madison gyorsan pukedlizett.
Az angol úrinők tüstént kitódultak a kis boltból, így Lionel és Madison megint csak kettesben maradhattak.
– Kedves Madison! Számíthatok a megtisztelő kegyére, hogy elkísér engem erre a kis partira?
– Nagyon szívesen kedves Lionel! Ez a legkevesebb! – nagyot harapott az ínycsiklandó sült halba, és élvezte az egyszerű, ám annál finomabb ízeket.

OLÍVIA KALANDJA

Egy szombat hajnali reggelen történt, hogy Olívia lement egy csomagautomatához, mert megrendelte kedvenc, olcsó könyvsorozatának néhány kedvező árufekvésű romantikus köteteit.
Nagy általánosságban elmondható, hogy mindig is előnyben részesítette a hajnali, vagy éppen kora reggeli órákat, mert ilyen idő tájt még jószerivel kevesebben álltak sort a kellően forgalmas automata előtt, másrészt az automatát sikerült egy lakótelepi társasház oldalába tenni úgy, hogy a felkelő nap legelső rézsutos sugarai előnytelenül világítsák meg az automata termináljának számlapját, aminek a következtében az ember nem győzött jócskán hunyorítani, hogy a nyitókódot egymás után sorrendben bepötyöghesse.
A férfi sportos volt, magas, és széles vállai arról tanúskodtak, hogy heti legalább három-négy alkalommal egészen bizonyosan felkeresi a konditermek világát. Egyszóval előnyösen ad magára. Pedig már vagy milliószor igyekezett figyelmeztetni magát, hogy a főnyeremény, dögös pasik, és főként a nagyon jóképűek csupán csak alkalmi, legfeljebb egy éjszakás kalandokra vannak már alapból berendezkedve, és gyakorlatilag a hosszútávú kapcsolatnak esélyt sem adnak, pláne akkor, ha az illető hölgyemény közli, hogy váratlanul teherbe esett.
– Szia, jó reggelt! – kocogott mellé sportcipőjében a hangsúlyozottan jóképű férfi. Lezser atlétát viselt, mely előnyösen kidomborította bicepszét mind a két karján, és kisebb elégedettséggel stikában máris musrálgatni kezdte Olívia külső fizikális adotttságait, mint – általánosságban –, olyan Alfa-hím ragadozók, akik friss hús után vetik magukat nem számolva a következményekkel.
– Ö… ne haragudj… de mit is kérdeztél?! – igyekezett az orra elé nézni, miközben máris szó szerint elejtette a férfi rövidnadrágos lábai előtt a közepes méretű csomagját, melyet időközben sikeresen kivett az automata fogságából.
– Csak köszöntem egy ennyire különleges nőnek, mint te! – vetette hanyagul oda, mire Olívia valósággal máris úgy érezte mint akinek vesztettül dobogni kezd mellkasában a szíve, reszketni kezd a térde, és persze fel-le liftezni kezd még korgó gyomra, hiszen sokszor megesett, hogy úgy indult el valahova, hogy elfelejtett reggelizni.
A jóképű, sportos férfi most engedelmesen, szolgálatkészen lehajolt, és segített a csomagot felemelni, miközben tüzetesen megvizsgálta, hogy a csomag nem sérült-e meg.
– Tessék parancsolni! úgy látom még éppségben van! – nyújtotta át a csomagot Olívia kezébe, és ahogy véletlenségből egymáshoz ért az ujjbegyük Olívia valósággal máris elolvadt a gyönyörűségtől, hogy vajon milyen lehet egy ennyire macsó pasival az ágyban? Vagy hogy hogyan tud csókolni?
,,De hát térjen már észhez?! Mégis miket gondol itt össze-vissza?! Szálljon le végre a föld nevű bolygóra, hiszen már régen maga mögött hagyta a bulizós, lázadó, kissé zűrös kamaszéveit! Felnőtt, intelligens nő, akit nem lehet holmi vadító, és szexis jóképűséggel levenni a lábáról, bárhogy is küszködött ellene látszólag!”- Gondolta magában.
– Hát… ö… nagyon köszönöm a segítséget, meg minden… tényleg köszi… azt hiszem jobb, ha már megyek is… legyen szép napod… – azzal már ott tartott, hogy azonnal sietve, futva távozik a környékről is, mert alig négy hónapja szakított expasijával, aki persze fűtt-fát megígért neki, hogy majd feleségül veszi, és családot is alapítanak, ám erre – a jelek szerint –, soha nem is került sor.
– Várj egy kicsit… - szólt utána kellemesen bugó hangon a férfi. – Tudom, hogy valószínűleg nem ez a világ legjobb csajozós dumája, de valami megfogott benned, és szeretnék megismerkedni veled, persze ha te is szeretnéd! – Annyira kisfiús, annyira ártatlannak tetszett ez a végtelenségig lecsupaszított kérés, hogy Olívia most azonnal hazavitte volna ezt a földreszállt félistent, hogy aztán együtt szerelmeskedjenek nem csupán a zuhanyzóban, de a lakás gyakorlatilag minden négyzetcentijén.
– Ö… ez… tényleg nagyon kedves… sajnos most tényleg mennem kellene… de örülök, hogy találkoztunk… – megpróbálta ténylegesen rövidre zárni a további beszélgetést, mert érezte, hogy valósággal máris beleszeretetett ebbe az ismeretlen férfiba, és saját tapasztalatai azt mutatták, hogy tetszik, vagy sem, ez akkor sem helyes, és nem is túlzottan bölcs dolog.
– Megértem! Legyen szép napod! Talán még találkozunk! – búcsozott tőle kicsit letörten, és szomorúan a férfi, mint akinek máris becsődöltek totálisan az ún. hódítással kapcsolatos szándékai.
Olívia valósággal kutyafuttában futott haza.
,,Ha az ember mindennap lefutna legalább öt-tíz kilométert nem lenne szükséges, hogy konditermekben izzassza fölöslegesen a fokhagyma seggét.”– Gondolta, míg lezuhanyozott, és kényelmes tiszta ruhát vett magára. Szombat lévén nem sok elfoglaltsága és teendője akadt.
A szomszédba új lakó költözött. Egy huszas éveiben járó anyuka, és két éves kisfia, akivel Olívia valósággal már a legelső találkozás alkalmával azonnal megtalálta a közös hangot. Később már arról kezdett fantáziálni, ha expasija nem szakít vele neki is imádnivaló, és tüneményes gyerekei lettek volna, és talán az élete sem lenne ennyire kiszámíthatóan egyhangú, és átlagos.
– Képzeld csak, nem fogod elhinni mi történt ma kora reggel?! – kérdezte az új fiatalos kisgyerekes anyukától.
– Na meséld már el! – követelte a másik valósággal.
– Találkoztam egy vadítóan dögös, izmos félistennel, aki megakar ismerkedni velem, viszont én marha még a nevemet sem árultam el neki! Tökre idiótának érzem magam! – vallotta be.
– Hát drágaságom! Szó, ami szó! A Facebookon vajon fönt van-e?!
– Fogalmam sincs! Később esetlg rákeresek! De nem szándékozom ajtóstul rontani a házba! Tudod az nem a stílusom!
– Persze édesem, nagyon is jól tudom! A szakításod óta hagy pasival is volt kapcsolatod?! számoljunk csak! Kábé senkivel sem!
– Jól van már! Tudom mire gondolsz, de hidd csak el, tudom mit csinálok! Majd kitalálok valamit.
A héten Olívia rendelt valami isteni szépségsegítő kozmetikai szereket a barátnőinek is, így jóformán majdnem minden második nap kényelmesen leslattyogott a csomagautomatáig, és igyekezett átvenni csomagjait. Az utolsó pénteken azonban a szexis, félisten férfi mintha szándékosan egyedül csak rá várakozott volna. Valósággal a semmiből bukkant elő, és megint úgy festett a helyzet, hogy egyszerre évődik, és flörtöl vele:
– Szia, jó reggelt! Hogy vagy?! Bocs, de a múltkor nem sikerült bemutatkozni! Dr. Dinnyés Máté vagyok! – nyújtott kezet, mire Olíviának is úgy diktálta az illem, hogy kezét nyújtsa.
Egész belseje valósággal reszketni, izzani, bizseregni kezdett, amikor a férfi megfogta és határozottan megrázta a kezét, nem túl erősen.
– Olívia vagyok, és szingli! – vallotta be, mintha súlyos titkokat őrizne.
– Nos… hát… ezt jó tudni… - kuncogott nemlétező bajsza alatt a férfi.
– Nem úgy értettem… én csak… - szabadkozott fülig elpirultan.
– Semmi probléma Olívia! Én is nagyon örülök az újbóli találkozásnak!
Érződött az egész idétlen helyzet fonákságán, hogy mind a ketten rettentő zavarban vannak; csupán a férfi ezt valahogy sikeresebben leplezte, mint a fiatal nő.
– Ne haragudj, de én nem szoktam ennyire hamar ismerkedni… - nem lehetett tudni, hogy önmagához beszél-e, vagy a férfinak mondja szavait.
– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak, vagy lekopjak innét?! – kérdezett rá nyíltan, komolyan.
– Szó sincs róla! Tudod nehéz ezt egy vadidegennek elmondani, mert nagyon jóképű, és nagyon szimpatikus a kisugárzásod… - érezte megint jócskán elpirul. – Csak hát szóval… tudod… az a helyzet, hogy volt valakim, aki…
– Aki egy szemétláda seggfej volt, mert nem becsült meg téged, és összetörte fantasztikusan érző, aranyszívedet?!
Olívia megérezte, hogy ez a pasi ténylegesen nem kispályás, ha már ennyire körmönfont flörtöléssel és sikeresen képes csűrni-csavarni szavait. Mégis elhatározta magában, hogy nem engedi meg – legalább is egyelőre –, hogy szilárdnak hitt védelmi bástyája, melyet a férfiakkal szemben lelkében igyekezett felépíteni, akárcsak egy pillanatra is meginogjék.
– Hát… egészen pontosan fogalmaztad meg…
– Figyelj csak! Tudom, hogy most valószínűleg brutálkemény időszakon mehetsz keresztül… mit szólnál egy sétához a parkban, vagy a játszótéren, esetleg ihatnák egy finom kávét, mert én még nem reggeliztem semmit. Persze, csak ha van kedved hozzá?
Volt valami a férfi hangjában, vagy talán megfontolt, bölcs hozzáállásában, és empatikusságában, melytől Olívia nem tudott szabadulni. Végül csak beadta a derekát, és igent mondott:
– Hát nem bánom…
– Nagyszerű! Látod! Máris kicsit könnyebben kezdődik el egy pörgős nap! Egyébként mivel foglalkozol? – kezdtek sáétálni egymás mellett.
– Hú! Hát kereskedelmi, és marketinges diplomát szereztem, de igazság szerint sosem éreztem különösebb elhivatottságot a reklámszakma iránt, így most jelenleg szabadúszó vagyok… tudod olyan home office jellegű munkaköreim vannak vegyesen…
,,Mégis mi a fenét művel?! – faggatta magát. Micsoda dolog egy idegent beavatni a legszemélyesebb, privát terébe? Mekkora egy ostoba, idióta híganyú liba!”– gondolta.
– Biztosan érdekes munkakör lehet. Elvégre mégiscsak hatékonyabb, ha az ember saját maga igyekszik beosztani a saját idejét. – vélekedett.
– …És te, mivel foglalkozol?
– Nemrég csináltam egy vállalkozást, és bár csak az utóbbi másfél évben lettem vele teljesen kész, úgy érzem sikeres lehetek egyszer… Egyébként egy multi cégnél voltam amolyan mindenes emberke, akit kedvükre ugráltathattak a nagyobb tőzsdecápák, márha érted, hogy mire gondolok?! – kacsintott párat Olíviára, aki minduntalan lehajtotta fejét, hogy így palástolja sikertelenül önző, de nagyon is jóleső pirulását.
– Ó! Hát mi tagadás! Ez is meglehetősen érdekes munkakörnek hangzik! És mik a terveid a jövőre nézve? – érezte, hogy ezt a kérdést, talán nem most kellett volna feltennie, de hát adta magát az adott fesztelen, lezseren oldott pillanat.
– Hát… nagymamám és édesanyám is már rágja a fülemet a házasság, és a családalapítás miatt, de úgy érzem, hogy a mostani modern, karrierista nők egyáltalán nem akarnak se gyereket, se családot, nyugis, élhető életet pedig legkevésbé. Mindenki gyors és azonnali hatékony meggazdagodásra számít, és ha dugába dőlnek a tervei, akkor nem győz siránkozni, hogy mennyire szánalmasan sikeredett eddigi élete. Legalább is eddig sajnos ilyen tapasztalataim vannak.
Olíviának azonnal vonzóvá vált a férfi határozott elképzelése, és terve a jövőre nézve. ,,Végre egy igazi amolyan talpig két lábban a földönjáró valaki, aki teljes mértékben tisztában van az élet törvényeivel, és csak egy rendes, nyugis életet szeretne felépíteni! Hisz ez mindenki vágya, vagy nem?!”– járt továbbra is tevékenyen agya.
– Ez vaskos, nagyon őszintén átgondolt véleménynek hangzott! – jegyezte meg.
– Bocsánat, ha túlzottan is szókimondó voltam így már második találkozásra, de úgy vélem, hogy sokszor semmi értelme, hogy az emberek csupán csak azért köntörfalazzanak egymásnak, hogy később döbbenjenek rá mekkorát csalódtak!
,,Már megint mennyire igaza van!” – szögezte le magában, és folyamatosan bizseregni kezdett előbb a térde, majd egész benső lénye.
– Teljesen igazad van! – jelentette ki. – Nem tudod mondták-e már neked, de az ember sokkal szerencsésebb lehetne, ha azokat a különleges és fontos személyeket, akiket élete során megismer még ideje korán mondjuk eszmélkedő gyerekkorában ismerné meg.
– Érdekes elképzelés! Bár ha most belegondolok valószínűleg kinevetnél, vagy kicsúfolnál, ha látnád a gyerekkori éneked!
– Nem feltétlenül! Kérdés, hogy milyen voltál akkor?!
– Hát úgy százhúsz kilóval nehezebb, mint most! – vallotta be félig tréfásan, félig szomorkásan.
– Pedig azt szokták mondani, hogy a gyerekkorban a gyerekek még sokkal könnyebben barátkoznak, és építenek ki tartósnak nevezhető kapcsolatokat.
– Igen! Erről már én is hallottam! De mi a helyzet mondjuk olyan szocio és pszichopata emberkékkel, akik valósággal sportot űznek a brutális kegyetlenkedésekből, és pokolbéli tortúrákból?! Ha akkor vigyorognak, meg röhögnek, mikor te szenvedsz, vagy épp fájdalmaid vannak, mert megrepedt a bordád, vérzik az orrod, és két hatalmas monoklit kaptál kapásból mind a két szemed alá?! – a férfi hangjából csak úgy sütött a zsigeri fájdalom, ami miatt Olívia tett néhány lépést, hogy ne tartózkodjék annyira közel hozzá. Ezt észrevette a férfi is, mert rögtön igyekezett moderálni viselkedését:
– Bocsáss meg! Nem akartalak felizgatni, vagy megsérteni! Tudod sokak számára a gyerekkor sem lehet elégg tündérmese, sokkal inkább egyfajta nehezen elviselhető brutális valóság.
– Semmi baj! Örülök, hogy ezt most kimondtad! Így úgy hiszem mindketten tiszta lapokkal indulhatunk!
– Tudok egy jó kis helyet a közelben! Mit szólnál, ha elsétálnák addig, és fizetnéd neked egy latte machiatót?
– Csábító gondolat… - Olívia farkaséhes volt, mert megint elfelejtett reggelizni, de pár méterrel odább a lakótelep sarkán ténylegesen volt egy kávézó, ami éppen akkor nyitott, mikor ők ketten odaértek.
A férfi előzékenyen fizetett két kávét, és két péksüteményt, és Olívia bármennyire is tiltakozott a fölös szénhidrát és kalóriák bevitele ellen, szervezete valósággal falta magába a jóízű, és legalább friss süteményt, és a finom kapszulás kávét.
– Hmmm… ez isteni! Honnan tudsz te ilyen helyekről, amikor én már mióta ittlakom, és csak most vettem észre?
– Hát… ez is az egyik különleges képességeimhez tartozik. – mosolyodott el, és Olívia talán még sosem érezhette magát ennyire kiegyensúlyozottan nyugodtnak, és teljes értékű nőnek.
– Tudod mit? Ha legközelebb majd összefutunk szívesen elvinnélek egy szép helyre, vagy valami ilyesmi…
– Ez most egy randiajánlat akar lenni?!
– Tudom kicsit ócska, és béna is, de volna kedved hozzá?!
– Hát persze! – egyezett bele.
Nemsokára Olíviát elvitte Máté saját kocsiján egy romatikus, tóparti helyre alig harminc kilóméternyire, ahol csaptak egy hangulatos kis pikniket. Olívia készített néhány egyszerűen elkészíthető finomságot, míg Máté vitt egy üveg jóminőségi fehérbort. Még eredeti kockásmintás takarót is terítettek egy hangulatos erdei tisztásra, ahonnét nézhették az öreg tóra leszálló kacsákat és hófehér hattyúkat.
– Fantasztikus szép ez a hely! – lelkesedett Olívia. – Nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide! Szerintem nem árt, ha az ember néha kicsit kimozdul otthonról! – Először vallotta be önmagának is, hogy az utóbbi három-négy hónapban nem igen mozdult ki semmi, és senki kedvéért sem.