A SÁNTA EMBERKE

A kora reggeli órák egyikén, amikor a normálisabb emberek még jócskán alszanak, hogy aztán üdítő, felfrissült kedvvel imádott, rajongásig tisztelt, és halhatatlan kedvesükkel keljenek egy jobb lábára sántikáló, kicsit e világi emberke, aki két méter híján meghaladta a közel két méteres magasságot, és aki – mivel különösebben mindig gyilkos humorral, és heccelődések géppuskatüzében találta magát, amint csak rátértek pufóksága, és rendhagyó túlsúlyos természetére, pszichológiai szempontból bizony tökéletesen megérthető, és helyben hagyható a tény, miszerint: különöképpen egyáltalán nem szívlelte az embereket, de ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy gyűlölte is volna őket, csupán a dolgok összefüggéseihez, és minként való történéseihez sajátságos, és egyénieskedő, már-már piperkőcökre jellemű módozatokon keresztül állt hozzá!

Amikor, mint szokásos a reggeli hat húszassal készülődött hozzá, hogy a lelketlen, és parttalan, elhagyatott busz végállomásról mint rendesen munkába igyekezzék, már annyira elviselhetetlenül égetőnek, és izzó katlannak találta a sütkérező napfényt, hogy a rajta lévő ruhában jóformán egész teste, mint aki kiadósan szaunázik, hogy ezzel mérsékelhesse az esetlegesen fölszedett kalóriák tartalmát – egy kiadósat szaunázott, és minden csatakos, verejtékező mozdulata meg is látszott rajta. Gyomra kisebb egészségügyi rendellenességet mutatott, mert néhol heves görcsök törtek rá, néhol pedig általánosságban, és kíméletlen kedvvel kerülgette a hányinger: ami annál meglepőbb volt - tekintettel reggelire tényleg csak a szükséges kalóriákat vette magához: kakaós pelyhet fokozottan sok tejjel, mert így szerette meg, illetve ehhez társult még egy nagy bögrére mérsékelt tejeskávé, amiben külön nem tett soha cukrot, mert így is szegény a kalóriák seregeivel küszködött.

Esőkabátját, mely sokkalta inkább volt egy surranó lepel gondosan, és körülményesen magára öltötte, mint valami kiszuperált szuperhős, kapucínerszínű aktatáskáját pedig, ahogy szokta felelősséggel a hóna alá szorította, hogy a benne lévő értékes holmiknak még véletlenül se kellhessen lábuk. Szinte minden ruha egészen különösen feszült, és a pattanásig hevült ezen az emberen, mégis talán éppen ez a kellemetlen feszítettség lehetett egyik vonzó tulajdonsága ennek a kicsit sántikáló, szemlátomást önmagán elmélkedő emberkének, aki még akkor is kellemetlen kedvvel verejtékezett, amikor odakint barátságtalanabbra fordult az idő. A sántikáló Hephaisztosz – hogy egyesek, kivált a sokat kellemetlenkedők tábora sokszor emlegette -, egykedvű beletörődöttséggel vette tudomásul, hogy neki az életben több babér: karrierépítési lehetőség, kocsi, lakás, csinos asszony – félő, már aligha teremhet, és mintha ki akarta volna számítani a körötte lévő, állandó jelleggel közbeavatkozó végzet képletét, mindent igyekezett úgy csinálni, hogy az még véletlenül se legyen véletlen, és előre be nem kalkulált, sokkal inkább szigorú, szabályok szerint való! Már az idegrendszere is viszketésnek indult, ha az adott busz, amire oly sokáig, és hangyaszorgalommal várakozott kora reggelenként akárcsak egy-két percet késett, mint azt az eredeti menetidő szavatolta volna. Lassacskán mindenkiből elege lett, hogy amikor kellő rendszerességgel betért kedvenc antikváriumába az eladó szinte mindig egy füllentéssel intézte el neki, hogy az adott, megkívánt kötetét holnapi napig félrerakja, és átveheti, aztán amikor másnap visszament rendszerint beütött a krach, mert mint kiderült az adott könyveket a mohó, és kissé haszonleső árus rögvest eladta egy arra érdemesebb kuncsaftnak, s amikor megkérdezte, hogy hova lett az adott könyv, - a válasz rendszerint már előre meg volt konstruálva: - Igazán sajnáljuk tisztelt uram, de a másik vevő többet ígért érte! – S amikor ehhez hasonló szemtelenségeket kellett végighallgatnia, önmaga is úgy érezte, hogy valahogy odalett az adott nap előre kikészített, és megrendszabályozott, jó hangulata.

Ahhoz is hozzászokott lassacskán, hogy vele szinte mindenki barátságtalan, és rendszerint kedvetlenül közönyös, vagy mogorva természetű volt, pedig nagy busmanszemöldöke ennek éppen az ellenkezőjét volt hivatott ellensúlyozni. Az adott munkahelyén a portástól kezdve a legegyszerűbb takarító személyezetig mindenki kedves és udvariasnak mutatkozott a felszín felett, csupán akkor mutatták ki a foguk fehérjét, amikor a sántító Hephaszisztosz munkaidő után távozott a közelükből.

- Te hogy ez hogy hozza a lábát! Nem játszik rá egy kicsit? – találgatták emberekre jellemző kíváncsisággal többen is.

- Á! Ugyan! Szerintem ez az ember csak szenved valamitől, mert egész nap úgy bolyong céltalan az irodájában, akár egy kódorgó kísértet. – vélték azok, akiknél sikeredett kicsalogatnia a szánalom szikráját.

Ő szinte mindenhez gyorsan, és alkalmazkodón hozzászokott, de valami aprócska fullánkos gáncsoskodás – mely mindig is jellemezte szinte gyilkos öntudatoktól vezérelve az embereket, titkoktól terhesen ott lebegett láthatatlanul feje felett a levegőben. Mint egy bosszúáúlló Damoklész-kard, mely edzett acéljával csak arra vár, ha végleg lesújtson.

S mivel sohasem volt még párkapcsolata: igaz hogyan is gondolhatott volna rá? Elvégre testének legalább nyolcvan százalékát, mint egy modern kori, őserdei Robinson sűrű, már-már bozontszerű, dús szőrszál borította, még a háta közepét is. Általános iskolás korából éppen így maradhatott rajta a gúnynév: Sündisznó! Egyszer aztán fordult a kocka, mert – főleg édesanyja miután már a családban kezdett mindenki szépen fokozatosan a megállapodás, és a családalapítás göröngyös ösvényére lépni elhatározta, hogy minden követ meg fog mozgatni, ahhoz, hogy a fiának egy rendes hölggyel kapcsolata legyen, amiből esetleg, feltéve persze, ha jól összemelegedtek gyerekek is születnek majd!

Így esett, hogy a sántikáló, félszeg, és világ életében mulyasági komplexussal megáldott főhősünk egyszer csak azon vette észre magát, amint a világháló segítségével próbált híreket, és értesüléseket szerezni régen eltűnt ismerőseiről, hogy egyik honlapon – mely előszeretettel párkereséssel is foglalkozott -, az ő fényképes, bemutatkozó oldala jelent meg a képernyőn.

- Hát ez meg mi akar lenni?! – csattant fel, hirtelen fölforranó idegességében, amit még az apjától örökölte. Aztán közelebb is megnézte, és alaposan áttanulányozta a róla megszerkesztett oldalt, és rájött, hogy talán nem is annyira szörnyű ötlet, mit azt előre gondolta.

Nemsokára több hölgyvendég is már jó előre jelezte, hogy szimpatikusnak, és megnyerő jelleműnek látták a honlapját, és a fényképe sem annyira rossz, mint azt eredetileg gondolta, így szívesen megismerkedésének vele. ,,De vajon melyiket válasszam?"”- töprengett el a sorsfordító kérdésén, ami azért is lényeges, mert a többi résztvevő hölgyet már nem akarta megbántani, annak ellenére, hogy nem ismerhette őket!

Aztán egy-két sikertelen randevúzási kísérlet után – ahol az udvariasság egészen elképesztő, elsősorban lovagi típusú rituáléinak szinte összes kelléktárát fölvonultatta: udvarias meghajlás, kéz csók a hattyúkézfejekre, illetve székkihúzások a hölgyek előtt stb. – ez mind előnyére szolgált, azt azonban azt már maga se hitte volna, hogy amikor versekkel próbálta ostromolni a szebbik nemet rendszerint egy kellemetlenül égető arcpofon lett a befektetett bizalom megelőlegezett válasza. De ugyanakkor az is megtörtént, hogy testi fogyatékossága ellenére, akadtak egészen kifinomult hölgyek is, akik szívesebben elbeszélgettek vele, mint az éppen Adonisz-testű, sudár, vagy éppen csupa izom férfiakkal: pedig mint azt említettük kissé mindig is esetlenül mozgott a nagyvilágban. Nemsokára ezt is sikeresen átvészelte és fesztelenül, és mondhatni gördülékenyebben beszélgetett a legszebb hölgyekkel, akikkel ez idáig valaha is összehozta őt a jószerencse. De ez a jó érzés sokkal inkább az önmagába vetett önbizalmát sínylette meg, és csak még gyanakodóbbá, és elfogultabbá tette őt.

Szépen beszélt, igyekezett mindig bókolgatni, és romantikus közhelyeket használni, és egy idő után szinte mindig azt kellett, hogy tapasztalja, hogy az adott beszélgetés fonala valami miatt megakad. S ha már nem volt több beszédtéma aznapra rendszerint, védőburkot növesztett maga köré, és aznap már csupán egy félmondatokra volt hajlandó beszédbe elegyedni. De soha nem engedte meg magának, hogy fenyegetően szembehelyezkedjék mások véleményével, saját, egyéni véleményét igyekezett mindig saját magának fönntartani! Egyszer egy étteremben véletlenül az adott hölgyemény – akivel történetesen randevúzott -, leejtette merő véletlenségből a villáját, amit ő szó nélkül gáláns lovagiasság mellett igyekezett visszaszolgáltatni, de a mellette lévő asztalnál valaki gyilkos megjegyzést tett rá, és ráadásul szarkazmussal fertőzötten, és roppant harsány hangon: - Ne, nézzék ezt a nyomorékot! Ez is egy ilyen csinibabával kezd! Vajon milyen kölkeit születnének?!

Megpróbálta a füle mellett elengedni ezt a roppant ellenséges megjegyzést, ahogy édesanyja is mindig igyekezett erre nevelni, de nem sikerült, mert a saját testi hibájára figyelmeztette, és így hátrafordult a székében és csak egy ellenséges, villámló tekintetre futotta tőle, no meg arra, hogy úgy meghajlította az adott fémkanalát, hogy az úgy meghajolt, mint egy könnyed napraforgó, és a végén ketté is tört. A hölgy ezt roppant vonzónak találhatta, mert ellenállhatatlan bájosság mellett elmosolyodott, és titkokban az asztal felett részvéttel megszorította göcsörtös, tölgyfaméretű, ormótlan, szőrös kezét.

Másnap mint rendesen a szokásos hat húszassal igyekezett volna a munkába, és már vagy fél óráig várt a buszra, amikor egy kellemetlenkedő utas kiszólt az összetorlódott tömegből, melynek zsibongó, méhrajszerű hangzavarja általános méreteket öltött már a kora reggeli órák folyamán.

- A busz jelentősen késni fog, mert súlyos baleset történt! – s abban a pillanatban, amikor ezt hangosan, piperkőcök szereplési vágyával fűtötten kimondta az egész zsibongó tömeg, a mintha megjuhászodott volna csendesen szállingózni kezdett, és mindenki igyekezett más útvonalat választani, hogy lehetőleg több időt már ne késsen a munkahelyéről.

A sánta emberke a szokottnál is idegesebb, és feszültebb lett ezen a verőfényes, napsütéses napon, mert fogalma sem lehetett arról, hogy hogyan is fog a munkahelyére eljutni, és vajon még milyen emberi mértékkel elfogadható indokot tudna kitalálni a főnökének, hogy mi lehetett a jelentős késésének eredeti, megfellebbezhetetlen oka? Aztán a kegyes sor úgy hozta, hogy egy feltűnően elegáns, és roppant előzékeny hölgy – akinek feltehetően széles baráti kapcsolatai lehettek -, megállt mellette a buszmegállóban, és kiszólt egy vadonatúj autóból:

- Jó reggelt öreg harcos, elvihetem? – s leírhatatlan bájjal mosolygott. Gyönyörű barna láng gombú szemében különös tűz égett, és a szeme alatt apróbb táskák tanúsították, hogy kicsit nehezebben sikeredett az éjszakája, mint várta volna, de a kávémennyiség mindig kéz ügyében volt, és most is segített.

Mit volt mit tenni, több időt már igazán nem veszíthetett.

- Igazán nem is tudom, hogy köszönjem meg! – megpróbálta magát, mintha csak egy óriás szardínia lett volna egy aprócska konzervdobozszerű kaszniba beletuszkolni, kicsit ormótlanul, és nehézkesen sikeredett a dolog, mert a sánta Héphaisztosz bizony tekintélyes mértekkel rendelkezett, és emellett sánta lábát is úgy kellett maga után vonszolnia, mint akár egy sebesült hajótörött. De sikeresen megoldotta, és amint becsukódott mögötte a nyitott kocsi ajtaja a csinos, fiatal hölgy akkora gázt adott, hogy enyhe lefolyású hányinger kerülgette a gyomra tájékán.

- Hogy érzi magát drága uram? Már sokat hallottam önről a barátaimtól, és bocsássa meg, de nagyon szerettem volna már önnel megismerkedni! – bökte ki nagy nehezen, mintha harapófogóval húztak volna minden egyes szót ki a hölgy, akit szemlátomást kissé lázba hozott s sánta emberke fizimiskája.  

A sánta emberke hirtelen köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy ilyen földre szállt, megmentő, angyali szépség, mi a csudát akarhat egy ilyen magafajta nyomoréktól?

- Oh! Hát ez ne haragudjék meg, de kissé meglepő, rám nézve! – szabadkozott.

A fiatal, roppant csinos hölgy őzikeszemekkel, ellenállhatatlanul mosolygott: - Megkérdezhetem, hogy miért?

- Kegyed bizonyára már észrevette rajtam a testi rendellenesség kisebb-nagyobb tüneteit, és vészjeleit! Igaz?!

- Kérem, tisztelt uram! Engem otthon mindig arra tanítottak, hogy a jellemet próbáljam megismerni, és ne azt ki hogy néz ki.

A sánta emberke bizony még mindig nehezen akarta elhinni, és sokat kételkedett abban, hogy vajon az egzotikummal megáldott hölgyemény igazat mond-e tudat alatt, avagy hazudik, de mivel közel már fél órája bent kellett volna lennie a munkahelyén, amilyen gyorsan csak tudott mobiltelefonján megeresztett egy rövidke beszélgetést.

- … Halló, halló! … Igen, én vagyok, kérem! Legyen szíves szólni kérem, hogy ma nem tudok sajnos időben bent lenni, mert forgalmi dugóba keveredtem. – S ez most igaz állításnak is tűnt, de a vonal túlsó felén egy acsarkodó hangra lettek – legalább is azok figyelmesek, akik hallótávolságon belül voltak -, ami viszont fölöttébb kellemetlen, és kíméletlen könyörtelenséggel azt közölhette az adott betelefonálóval, hogyha már késett, akkor ennyi erővel másnap már be sem kell fáradnia!

- Minden rendben van kedves uram? – vetett egy figyelmes és aggodalmas pillantást a hölgy főhősünkre, akit szemlátomást roppant összetört lelkiekben, hogy a főnöke ennyire képtelen az elfogadható empátia szikrájára is.

- Köszönöm kérdését, drága hölgyem! Azt hiszem, hogy a főnököm titkárja épp az imént közölte, hogyha nem vagyok ott rögtön, akkor már holnap nem is kell bemennem!

- Azért csak nem annyira rémes a dolog, vagy talán igen?! – próbálta a legjobb hangulatot megragadni arra, hogy le lehessen olyan elveszett a helyzet.

- Talán minden rendben is lesz, feltéve persze, amennyiben még beérek!

Ezt már nem is kellett volna mondania, mert a hölgy – kiváló, és bravúros vezetési tudományának hála a kis, komfortos autócsoda úgy meglódult, hogy röpke – alig húsz perces időcsúszással már ott is voltak a kívánt helyen.

- Itt volnánk!

- Igazán nem is tudja kedves hölgyem, hogy mennyi mindent segített! – hálálkodott, mert magán is érezte, hogy vele még soha nem fordult elő ennyire kellemes szituáció, és épp ezért el is pirult idegességében.

- Ugyan kérem, minden jóravaló ember megtehette volna ugyanezt, ha valóban akarja! – felelte. – De, kérdezhetek öntől valamit? – mint kissé kellemetlen, és oda nem illő szokás megropogtatva tördelni kezdte törékeny, és finom ujjperceit. – Ha lenne egy kis ideje, nagyon szívesen meghívnám önt valahova, hogy egy kicsit többet megtudhassak jelleméről! Na, mit szól hozzá?!

-Hát, én nem is tudod, így elsőre, hogy mit is mondjak, tudja nekem még rengeteg munkám volna mára is, de kérem ne értsen félre, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem fogadnám el egy ennyire kedves, és rendkívüli hölgytől a meghívást. Ennek örömmel eleget teszek! Volna esetleg egy tolla, vagy ceruzája, egy papírcetlivel, mert akkor szívesen megadnám önnek az elérhetőségeimet! – motyogta, ami kivált akkor volt sajátja, ha olyan helyzetbe került, amit nem tudott érdemben megfelelőképpen kezelni.

S a hölgy már nyújtotta is feléje mosolyogva, és szívében hálálkodva a ténylegesen is nyúlfarknyi cetlit, ugyhogy jobb is volt, ha hősünk megpróbál kicsit takarékoskodni az adott hellyel, mert ormótlan, hatalmas betűivel, amikkel rendszeresen írt, félő volt, hogy nem vérnek ki a kicsinyített papírkadarabon.

- Tessék parancsolni! Így megfelel! Nagyon sajnálom, hogy ennyire gyerekes, és ennyire ormótlan nagybetűkkel tudok csak írni. Haragszik?! – csorgott róla frusztrációjában a veríték.

- Ugyan már miket beszél drága uram! – s tudatos ötlettől vezérelten arcon puszilta de nem feledkezve meg, hogy szájfénye nyomokat ne hagyhasson.

- Köszönöm, hogy megtisztelt azzal, hogy elhozott, és hogy beszélgethettünk egy kicsit! – kiszállt.

- Részemről volt a szerencse! további minden, jó, viszontlátásra. – s ismételten kissé megcsikorgatta a gumikerekeit, majd elviharzott.

Abban a pillanatban, amikor a hölgy eltűnt autójával a következő fordulónál, és kereszteződési lámpánál a sántító emberke rájött arra, hogy azért lehet abban valami, hogy talán nem ártana, ha egy kissé modernizálná, és fölújítatná a ruhatárát, hiszen kétségtelen, hogy a retró stílust még most is sokan kedvelik, és népszerűsége nem sokat változott az évtizedek alatt, de az igényesség megköveteli a stílusokhoz való kisebbfajta alkalmazkodást; persze, amennyiben az embernek van hozzá elegendő pénze.

S egyszerre most eszébe jutott Hugó a párizsi Notre Dame regénye, és benne szegény púpos harangozó Quvazimodó! – Most egyszerre úgy érezte, hogy elfogja a szégyen, és a kínzó lelkiismeret-furdalás, hogy mind ezidáig még soha semmiért nem állhatott ki, és nem emelhette fel a saját, egyéni szavát, pedig ahogy mondani szokták alkalom, és lehetőség már jó tíz éve is lett volna elég, csupán a határozott, és karakán föllépés hiányzott. Megnézte magát egy útba eső, látszólag poros, és kihalt kirakatüvegben és rájött arra, ha egy kicsit megpróbálna tán egyenesebb tartással közlekedni, és picit behúzná hasfalát, egészen elfogadható külseje lehetne. Megállott, körbenézett, majd leült egy padra. Előtte egy behorpadt aszfaltszakadék tátongott, amit több mint valószínű, hogy a buszok, és a teherautók jócskán megterhelt súlyai okoztak, és most a kisebb nyári záporok következtében az apróbb esőcseppek is jelentős patakokká duzzadtak benne. A semmiből hirtelen föltűnt egy busz, és miután észre sem vette, hogy az adott buszmegálló padjára ült le egész öltözékét, és öltönyét is beterítette a hatalmas sárrá vegyült tócsa, és locspocs. Mindig is emlékeztetnie kellett önmagát, hogy az élet az előre kiszámíthatatlan megpróbáltatások sorozatából áll, ezért soha nem engedte meg magának, hogy nyilvánosan sírva fakadjon, hisz erre volt a fürdőszoba magánya. Most azonban keserves sírásra fakadt, és az utcai járókelők érthetetlen, egyesek bamba közönnyel csak csodálkozva figyelni tudták, hogy egy felnőtt embernek is lehetnek őszinte könnyei! Most ebben a pillanatban olyan szánalmasnak, és senkiházinak gondolta magát, amilyen talán nem volt eddig életében. Maga elé nézett és meglátott egy csonka törzsű kis fát maga előtt: a gyökere szinte teljesen kiállt a földből, mert kimosta a rengeteg sok eső, de a viharok, és a természeti megpróbáltatások ellenére ki tudni miért megedződött, és meg is tekeredett. Ott pompázott rajta több madárfészek is, illetve recsegő ágaik előszeretettel látogatták a méhek, akik virágokra szálltak rá, hogy mézet gyűjthessenek, mielőtt ősz lehetne.

Ekkor belebámult az egyik kirakattükörbe, aminek kitört, és ezáltal fölsebzett ablaküvegei szinte még az egészségesebb fizimiskájú emberekből is másodpercek alatt visszataszító, torz figurákat faragtak, majd levonta a tanúságot:

- Igen, kicsit sánta vagy te bús melasz Hephaisztosz, de megnyugtatlak, hogy a többiek, és a világ sem egészen tökéletes! Sánta is vagy, s ez sem kérdés, de tény. De talán ez így van rendjén, mert csak akkor nyílhat fel mások szeme is, ha meglátják a másikban a különbségeket, a különlegességeket, amik egy napon értékessé válhatnak.

Ez a mai nap különben sem volt annyira rossz, s ami talán a legfontosabb találkoztál végre egy ragyogó, ifjú hölggyel, akit csak te érdekelsz, és nem a testi nyavalyáid.

A sántikáló emberke ült még egy pár pillanatig a padon, szomorkodott, és hullatta gazdagon könnyeit, majd rájött arra, hogy föl kell állnia és folytatnia kell tovább, de nem az önsajnálat, és csöppet sem a szánalom útját, de talán egy második lehetőség kezdetét, ami most jelenleg még kialakulófélbe volt, s most úgy vágyott arra a fölbecsülhetelen jellemű, fiatal hölgyre, aki beengedte a kocsijába, mint egy megváltás reményével kecsegető kézre, melyet gyengeségében, és elhagyottságában bármikor megszoríthat!