RAJONGÁS, SZERELEM, BABA

- Tudod kicsit morbid, hogy már egyikünk faterja sincs életben! - töpreng a sötét mennyezetet bámulva gyönyörűnek látott barátnőm. Nem mintha bármi baja lenne a meztelenkedéssel, de szereti a pizsamáját, mely különös gyerekkorát juttatja óhatatlanul eszébe.
 A reluxát estére - kivétel nélkül -, leszoktuk ereszteni, jól besötétítjük az egész lakást, mintha titkon attól félnék, hogy a legtöbb kíváncsi, vagy kotnyeles szomszéd tüstént rohan, hogy elfecseghesse kicsinyes, rigolyás titkainkat.
- Tudod utálod, ha megemlítem, de az a helyzet, hogy rohadtul rettegtem az öregemtől! - vallom be néhány perccel később, amikor azt érzem, mintha a távolból egy tehervonat csikorgatná a sineit szándékosan, és pár kutya is barátságtalanul vonyítana. Egyszerre csak úgy kijön belőlem.
- Tudod drágám! Már vagy milliószor hallottam a sztorit! - barátnőm könnyedén legyint, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember gyerekkora nem tartozhat a tiltott tabu-témák közé, és valahogy aztán mégiscsak kiderül, hogy dehogynem.
- Tudod az utolsó években szerintem bennünket is ellökött már magától! Mintha haszontalannak, értelmetlenek érezte volna a puszta életét is! Érted ezt?!
Barátnőm felnéz; őzikeszemei hirtelen millió, aprócska, szikrázó igazgyöngyökkel lesznek nedvesebbek, gyöngéden odahajtja fejét vállaim háromszög szegletébe, ahogy egyik kezemet igyekszem nyakam alatt pihentetni, miközben az életről filozom.
- Borzalmas ez a nagy hőség... - sóhajtok fel, és barátnőm ezt vészjelként értelmezi, mert egy macska ügyességével perdül ki, úgy ahogy van az ágyból, és máris rohan a fürdőszobába, hogy hűsítő, jéghideg borogatással térhessen vissza, amit máris tűzforró homlokomra tapaszt.
,,Akár egy gondoskodó anyuka"- jegyzem meg, igaz ugyan hogy csupán csak magamban, nehogy ez veszekedés forrása legyen. Mert mindig is utáltam veszekedni! 
Barátnőm felül az ágyban, nagyot nyújtózkodik, mint aki legalább nyolc órát aludt egyhuzamban, majd megsimogatja egyébként is kissé gusztustalan csatakosra ázott, zihált fejemet.
- Anyukád szerintem nem különösebben kedvel... - jegyzi meg egyszerre kislányos, szomorkás hangon.
- Hát ha már így említed szerintem a te öcséd sem kismiska! - vágom rá kapásból.
- Ugyan már ne mondd! - dorgál le még mindig kedvesen. - Tudod bizonyos értelemben én neveltem fel a pelenkacserétől kezdve az első randiig. - kisebb büszkeség vegyül észrevétlen a hangjába.
- Mindig mondtam, hogy fantasztikus nevelési módszereid vannak édesem! - gratulálok neki őszintén.
- Nagyon köszönöm! Tudod szerintem te is sokkal jobban érezted volna, ha lett volna egy idősebb tesód! - jelenti ki.
- Ne hidd! Anyám szerintem attól sokalt be, hogy apámnak is volt egy részegeskedő, semmirekellő öccse, aki olyan lusta volt, hogy állt az udvaron a szemét, és gaz egy kupacon! - próbálok ész érvekre hagyatkozni, mint szokásosan.
- Tudod én mindig elhittem a mondást: a testvérem a legjobb barátom! Nálunk mindenesetre nagyon jól működött!
- Ennek igazán örülök! Sajna ez nálunk nem jött be.
Az egész szobát belepi észrevétlen valami láthatatlan, ragadós egymás méregetés, gyanakodás, és bizonytalanság, amihez jobb, ha az embernek nincs semmi köze, hogy megkímélhesse magát a felesleges konfliktusoktól.
- Kérlek ezt ne jó! - szól rám parancsolva, mint egy kiképző őrmester, és szigor is van a hangszínében. - Már annyira ismerlek téged, mint a rossz pénzt, és megérzem, ha valami nem stimmel.
- Ha bármi bajt okoztam tényleg, őszintén bocsánatot kérek! Mi a baj? - ránézek kérdőn, kutatva a lehetőségek után.
- Tudod lassan negyvenek leszünk, és az a nagy büdös igazság, hogy nem szeretném hosszú lére ereszteni a gyerkőcvállalást. - bukik ki belőle.
- Nos... teljesen megértelek... - szándékosan elhallgatok. Ugyan mint is felelhetnék egy ennyire logikus, és természetes kérdésre? Elvégre ha az ember párkapcsolatban éldegél előbb-utóbb óhatatlanul is szembe találkozik egy-egy lényeges, életét meghatározó kérdéskörrel.
- Mondd csak? Gondolkoztál rajta esetleg, hogy szeretnél-e egy saját gyerkőcöt? - tekintete mely dédelgetett, védelmezett, gyöngéden becézgetett most valósággal gyilkos pillantással átfúr, és nem ereszt.
- Hát persze... a téma már többször is megfogalmazódott bennem... - mintha folyamatosan ki szeretnék kérni a konkrét válaszadás elől.
- Már megbocsáss, de akkor most kettőnk közül ki is az, aki gyerekesen viselkedik?! - kérte ki magának kissé bosszankodva, és szexisen.
- Édesem! Miért vagy ilyen velem?! Azt hittem nagyon sok témát már körbejártunk, és... - érzem rajta, hogy tekintetével azonnal beletudna fojtani egy kisebb kanál vízbe. Ezért amilyen gyorsan csak lehet elhallgatom.
- Kérlek valljunk színt, jó! Mondd meg de komolyan, és nyíltan, hogy akarsz-e gyerkőcöt tőlem vagy sem?! - remegő, érzelmesre sikeredett hangjában szinte benne rezeg az elmúlt három és fél év összes boldog negédessége, és furcsasága. Érzem én is, hogy megvan ijedve, de van benne egy talpraesett, ugyanakkor nagyon is karakán büszkeségféleség, melyet semmi pénzért fel nem fedne, talán még előttem sem, és ez nagyon bejön, sőt egyenesen imponál.
- Figyelj! Őszinte leszek! Neked köszönhetem az elmúlt három évben mindazt, ami talán egész életemből hiányzott! Fantasztikus érzés az, ha az embert egyáltalán emberszámba veszik, és önzetlenül szeretik, és ha ráadásul még kölcsönösen is rátalál a szerelem az szerintem az egész létezés értelmének csúcsa! Sajnos anyagias világban élünk! Tudom, hogy nem mondok újat, de a pénz mindig is érzékeny pont volt az életemben! Kérlek, félre ne érts, csak szeretném, ha értenéd, hogy miről beszélek... - elhallgatok, mert érzem, hogy megszorítja a sötét, levegőtlen szobában kezemet, és szipogásba kezd, mint akinél máris eltört a mécses, vagy közelít a síráshoz.
- Édesem! Ne haragudj! - már nyúlnék az ágy melletti kis asztalkán található zsebkendőkért, amit mindig precízen magunk mellé szoktam rendezni, amikor megállítja kezemet.
- Kérlek... ez most érzelmes, meghitt pillanat. - közli. - Figyelj te is tudod, hogy mindennél jobban imádlak, és érted bármire hajlandó vagyok, de ezt a gyerkőc-témát előbb-utóbb ától-cettig muszáj kiveséznünk! Nem akarlak siettetni, de te is tudod, hogy a nőknél hamarább ketyeg az a bizonyos biológiai óra! - hallom, hogy oldalára fordul, és leplezni igyekszik átmeneti sérülékeny büszkeségét.
Továbbra is hanyadt fekszem, kezemet tarkómon pihentetve, és a néma szobában mintha egyszerre szándékosan megsűrűsödnének a fenyegető árnyak, melyek sorozatban azt harsogják az ember fejének: ,,Egyedül a te hibád!"
Hirtelen egy kenyereskocsi dübörög végig a főútvonalon, ami mellett mi is lakunk. Hajnal lesz a józan robotmunkák valóságos, kicsit lepusztult, sivár ideje.
Reggel fél nyolc felé, mikor meghitten közösen éppen csokis gabonapehelyből álló reggelink utolsó morzsáit eszegetjük váratlanul csöng a kaputelefon. Odarohanok és azonnal felveszem. Mint kiderül anyám jött, mert azt érezte el kell jönnie hozzánk, hogy saját szemével is szemrevételezze hogy s mint élünk mi kettesben? Hát nem mondom ez valósággal totálisan kibillent aznapi jól megszokott rutinomból.
Zavar, hogy fehér, csatakosra izzadt atlétám még mindig rám tapad, mint valami gumiruha, ezért igyekszem gyorsan megtörülközni, és valami tisztának látszó ruhát magamra venni. Máris rohanok ki a lépcsőházba a lifthez, mert anyám szereti, ha udvariasan figyelmes vagyok, és ebbéli szokásomat nem szívesen adnám fel.
- Szervusz édes fiam! Hát Lora merre van? - puszil meg kétoldalról. - Ma még nem borotválkoztál ugye?! - jegyzi meg szokásos, hamiskás mosolya kíséretében.
- Nem, de ami azt illeti készültem rá, csak drága a Gilette-penge! - jegyzem meg némi ironikus felhanggal.
- Ne szemtelenkedj velem! Az anyád vagyok!
- Bocsánatot kérek! - hajolok meg akár egy angol komornyik, meglepően alázatosan, majd engedelmes némasággal követem anyámat, aki mint egy tigris máris bemegy a lakásunkba, és aprólékosan megszemlél mindent. Terepfelmérést igyekszik tartani.
- Szervusz édesem! - köszönti Lorát.
- Szia anya! Nem is tudtam, hogy... - jócskán meglepődik életem szerelme, amikor lenge ruhájában először érzi magát igazán pőrén, meztelenül. Először azt sem tudhatja, hogy mihez is kezdjen? Majd nehezen feláll, és hagyja, hogy anyám barátnők módjára kiadósan magához ölelje.
- Szia drágám! Na mesélj el mindent! - zokszó nélkül helye foglal, ami csak egyet jelenthet: véget nem érő traccsparti csacsogásra szeretne nálunk berendezkedni. Igen ám! De barátnőmnek is lassacskán indulnia kéne munkahelyére, ahol valóságos, kíméletlen rabszolgahajcsárok irányítják az éppen esedékes üzleti szférát. Viszont egyikünknek sincs szíve kidobni anyámat, így beszélgetünk vele legalább negyvenöt percet, miközben barátnőm ki-be rohangál félúton a hálószoba-nappali-fürdőszoba háromszögben, hogy megfelelő utcai öltözék után nézzen, és bár nekem csupán fél kilencre kellene beérnem azon morfondírozom ne kérjek-e kisebbfajta telefonon?
Végül anyám csak-csak belátja, hogy hétköznap kissé húzós, rohangálósan telik nálunk az időbeosztás, így mindkettőnket babusgatva megtutujgat, majd elindul barátnőm kíséretében a lifthez, míg én mindkettőjüknek integetek. Elvégre nemsokára már nekem is indulnom kellene.
Délelőtt a munkahelyemen sejtelmesen megcsörren a mobilom. Mint később megtudom anyám jócskán kivallatta imádott barátnőmet a családalapítás körüli titkos terveiről, és Lora nem győzte őt szinte mindenbe beavatni. ,,Na! - gondoltam magamban. Ennek mégiscsak rossz vége lesz!" - Azzal lelki szemeim előtt már meg is jelent a tulajdonképpeni szakítás általános veszélye, és az, hogy barátnőm öccse már jön is teherautójával, hogy nővére összes cuccát segítsen elköltöztetni.
- Ne haragudj anyámra! Tudod ő nagyon szereti azt, ha irányíthat, és ellenőrizheti a dolgokat! - próbálok mentegetőzni. Barátnőm viszont meglehetősen kiegyensúlyozottnak, felszabadultnak, és sugárzónak mutatkozik:
- Ne csacsiskodj! Nagyon szeretem anyukádat, mert képes felnyitni az ember szemét, és persze kertelések nélkül fogalmaz! - Meglehet, hogy ez a kijelentés már masszívan rám vonatkozott.
- Ó, hát... ez nagyszerű... - megcsap a forróság, mintha hajszárítóból fújnák a levegőt.
-Figyelj bocsi, hogy olyan bosszús voltam reggel, csak azt szeretném, hogy családunk legyen... - elhallgat, talán várja a drámai hatást.
- Az tényleg nagyon jó lenne... Hazafelé veszek valami finomat...
- Dolgozz drágám keveset! - érzelmesen szól bele a kagylóba, majd lerakja.
Így is fél hatra sikerül kora este elszabadulnom abból az átkozott melóból. Néha azt érzem feladom, csakhogy a többség azt mondhassa rám, hogy lúzer-pojáca vagyok, aki még meg se próbálta, hogy jobb, élhetőbb életkörülményeket teremtsen. De ez most a legkevésbé sem izgat. Beugrom egy éjjel-nappali vegyesboltba az utcasarkon, ahol letesz a busz, és reménykedek benne, hogy az üzletvezető ne morcos, ellenséges képpel mérjen végig. Veszek abból a finom olasz csokigombóc édességből, amin gusztusosan el lehet nyammogni, és amit Lora is úgy imád.
Kijövök a boltból, és valami titokzatos erő arra sarkkal, hogy rohanjak haza, mert valami baj történhetett. Mintha titkos veszélyhelyzet-faktor jelezne lelkemben. Akár egy mániákus őrült babrálok a lakáskulccsal egy ideig, mire barátnőm észreveszi, hogy hazajöttem. Hosszan a nyakamba borul, sugárzóan átölel, és össze-vissza csókol. Arcára van írva, hogy ezentúl minden másként lesz, majd közli a hírt, hogy kisbabánk útban van, hogy meghódítsa szíveinket.