FILMFORGATÓK, KISCSIBÉK

Átkozott környék volt az. Afféle madárlátta, hontalan, ,,a kutya se jár arra szíveresen” környék.
Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki vagy elkérte a kiérkező, gyanakvó postástól vagy bement személyesen a postahivatalba érte.
A gyerekeken már korán meglátszott a gonoszságra való hajlam ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy focistát mondtak, vagy bűnözőt.
Ha tréfából fájdalmat okoztak a kevésbé szerencséseknek, és azok sírva fakadtak már tudni lehetett, hogy azok a gyerekek, akik csak vigyorognak, mosolyognak mások fájdalmain azokból hellyel-közzel nagy kópék, vagy börtöntöltelékek lehetnek.
Délután, ha az emberek a dombok felé fordították a tévé antennáit meg a rákötött, zizegő rézdrótokat, eltűntek a zizegő, kásás fekete-fehér felvételek, és majdnem szépen nézhető tévéképeket kaphattak az emberek.
Nem csoda, hogy akiknél rossz volt a vételi minőség azok felbátorodva átkéredzkedtek a szomszédba egy kicsit tévét nézni, és egy jót beszélgetnek az élet fontos problémáiról, míg aztán végül ott is ragadtak egész késő estig, gyakorta éjfél utánig is.
És érdekes módon igényesség mutatkozott meg még az egyszer tévéműsorok kínálatában is.
Főként kora este, amikor a gyerkőcök már aludni mentek. Ilyenkor rendszerint egy-egy amerikai krimi vagy jópofa tévésorozatot vetítettek, aminek vagy nem sok értelme volt, hogy az ember elfojtottan is betegre röhögte magát az újra és újra nyugodtan idézhető humoros poénbombáktól, melyre nagy általánosságban az amerikai televíziózási kultúra fel lett építve.
Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is.
A düh, a méreg itt úgy szivárgott elő, akár egy lappangó betegség az emberek szívéből, ha nem vették észre még idejében. Ilyenkor kellett csak igazán a bölcsebb nyugdíjaskorúak segítsége, akik között azért akadt egy-kettő, aki úgymond bátran, és gyakorlatias kedvvel csendsítette le a puskaporos kedélyeket.
A kocsmában főként néhány borvirágos arcú, félig hajléktalan kinézetű melós ember ült, vagy támasztotta a pultot, és mivel a sör még olcsóságszámba ment, javarészt azt itták, akár még az ,,írd csak a számlámhoz!” – felkiáltásokkal is, bár utóbb senki sem kérdezte, hogy ki is fogja ténylegesen kifizetni a számlát?
A tolvajlást – bár igyekeztek a felszínen szigorúan megtorolni, és büntetni -, valójában ha a legtöbb embernek szüksége volt élelmiszerre, tűzifára az erdőből, vagy egyáltalán valami nélkülözhetetlennek látszó dologra, melytől az élete függött azt azért a helybéli közösség igyekezett támogatni, vagy segíteni.
Ha gyerekek, vagy fiatalkorúak voltak az elkövetők akkor a szokásos ,,ejnye-bejnye” dorgálások után némelyik hevesebb vérmérsékletű szülő még két kiadós nyaklevest is bátran kiosztott csemetéinek, hogy tanulják meg hogy is van a helyük a világ folyamatosan változó rendjében, mert ha már ennyire korán kezdik a megélhetési bűnözést nagy a valószínűsége annak, hogy semmire se viszik majd az életben, de helyette kemény börtönélet vár majd rájuk.
Érdekes módon néhány tévéstáb valósággal ki volt éhezve, hogy éppen a város eldugott kis madárlátta porfészkében készíthessenek ún. tényfeltáró dokumentumfilmet méghozzá szigorúan filigrán, fotómodelszerű riporter hölgyekkel, akik a magas tűsarkúban úgy egyensúlyoztak a főként földutakon, akár a lengőtornászok, vagy az alkalmi kötéltáncosok A környékbeliek szívélyesen megmutogatták a helyszíneket, friss vizet húztak a kútból, s még egy gyerkőcöt is adtak, mint afféle idegenvezetőt, ha a tévéseknek kedvük támadna elcsámborogni a messzibb, erdősebb, kihaltabb területekre.
A gyerekek természetesen egymást túlkiabálva, túllicitálva szerettek volna nyúlfarknyi szerephez jutva fel-feltűnni a tévében.
A több mint kétezer embert számláló stáb körül máris, mintha hirtelen támad nyüzsgés kerekedne tüstént legalább ötven főként anyuka jelent meg kicsinosított csemetéjével együtt, és persze nem győzték agyba-főbe dicsérni az adott gyerkőcöket, hogy mennyire példás, jeles tanulók, meg, hogy mennyire tehetségesek.
Hát annyi bizonyos, hogy csóválták is a fejüket meglehetősen gyakorta erre az elhamarkodott kijelentésre a stábtagok, és hogy nyugalom legyen a helybéliek között a rendező még abba is belement, hogy minden gyerkőccel egy afféle személyes próbafelvételt készített az adott operatőrrel.
Ha valakit megkérdeztek, és a kamerás ráirányította azt a formátlan készüléket, úgy ügyeskedtek, hogy nekik a mesélő háta mögött legyen dolgunk, virágot szedjenek vagy csupán csak arra lődörögjenek.
Többször is azzal kergettek el, hogy ez nem gyerekeknek való, de mi mindig visszamentek – mert utóbb kiderült az egyik srác faterja cipelte a filmesek jó néhány felszerelését és senki sem akarta hagyni, hogy éppen őt felejtsenek ki az egész felfordulásból -, amíg filmes úgy nyüzsgött akár a méhek a kaptárak körül.
Voltaképpen a pityergés hozta meg az első igazi szerepét néhány gyerkőcnek, amit fegyelmezetten, szemüket a rendezőről le nem véve játszottak végig.
- Jól van kis tündérem… nincsen semmi baj… - noszogatta, igyekezett biztatni az adott rendező az egyik jócskán halálra rémült, megszeppent tökmag kislányt, akinek a kis pofiját még valami koromszerű masszával is rendesen bemázolták, hogy később majd a filmen még drámaibb, még felkavaróbb hatást érhessenek el vele.
- Rendben, emberek! – kurjantotta el magát a kopasz, bajszos rendező. – És forog! – azzal az operatőr már annyira közel igyekezett venni a sírós kislányka könnycseppjeit, mintha valósággal közvetlenül ott lett volna mellette.
Az alig ötperces kis snittet vagy még legalább egy tucatszor rögzítették. Különleges fényviszonyok között is, mert mint a rendezőasszisztens megfogalmazta látniuk kell, hogy a film miként idomul bele saját környezetébe.
A gyerkőcök többsége már nem tartotta magát gyermekeknek, de még azért jócskán irtóztak a felnőttek közelségétől.
Persze ez egyben azt is jelentette, hogyha bármelyik gyerek titkon az éjszaka leple alatt miközben a szülei édesded álmaikat aludták ellopott néhány szál cigit a faterjától, hogy elszívja és letüdőzze, ám legyen.
Ugyanakkor a legtöbben ösztönösen féltek a másik város határánál fekvő erdőszéltől, ahol furcsa dolgok történtek…
Néhány éve például egy medve bukkant fel arrafelé szinte a semmiből, és a helyi vadásztársaság persze mindenkit igyekezett kellőképp megnyugtatni, hogy a medvék csupán csak élelmet keresnek maguknak, és főként bocsaik számára, aztán tovább mennek, ám azért a gyerekek, és a tinédzserek között még évekig beszédtéma maradt.
Főként akkor, ha az ember tizenhét lett váratlanul, és egyre jobban küszködött titokban a kangörcseivel, és mindenképpen szerette volna a iskola leggyönyörűbb lányát elhívni egy kalandos randira, akkor – több mint valószínű -, hogy a világért sem szeretett volna összeakadni egy 355 kilós medvével.
Néhány nap után piros betűs plakátok jelentek meg a villanyoszlopokon, hogy a kerületi moziban levetítik a gyerkőcökkel készített filmet.
Bár a vetítés kezdetét hétre írták ki, a terem már hatkor megtelt cigarettafüsttel, türelmetlen csoszogással.
Hétköznap egy alkalommal, ünnepek előtt viszont kétszer is bejött a gépész, a fennmaradó időben biliárdozni lehetett a vetítőlyuk alatti, elkerített részen, de bálokra is kiadták a termet meg gyűlésekre is.
Negyed nyolckor álomszépséges estélyi ruhában a rendező egyik asszisztens hölgye állt a vászon elé, és megköszönte a segítséget, amivel a helyiek hozzájárultak ehhez a szép és tanulságos alkotáshoz. Azt is mondta, hogy a film valamilyen mediterrán ország fesztiválján több díjat kapott, de ezt senki sem hitte el, elvégre a legtöbb filmes egyedül csupán csak a saját hasznát és az adott filmstúdió érdekeit lesi.
Máig nem emlékszem, hogy mi volt abban a filmben, mert ott, ahová mi kaptunk helyett oda alig érhetett el a hang.
Amint ismerős, az eredetinél akár háromszor nagyobb arc bukkant föl a vásznon, füttyök és bekiabálások hallatszottak a sorokból, a szereplők egymást bökdösve kommentálták saját magukat.
Vihogtak zavart pislogásokon, az egyik töpörnyűalakú kisfiú dadogó igyekvésén, aki feltétlenül meg akarta mutatni a stábnak, hogy képes egy párizsis zsömlét egy harapással lenyelni, úgy hogy nem fullad meg.
Az a nyilalló, gyötrő érzés mégis megmaradt mindenkiben amikor az arcok felbukkant a rebbenő képek között.
Mindenki vérprofi, tökéletes alakítás nyújtott: könnyed, mentes mindennemű modorosságtól és cirkalomtól.
Úgy tűnt, mintha a legtöbb gyerek kicsit kilépett volna gyerekkori kötöttség mögül.
Az ember minél jobban, és intenzívebb mélységekben gondolja át saját gyerekkorát sokszor úgy érezheti, mintha tökéletesen egyedül maradna önző problémái többségével.
A filmes stáb nagyjából három-négy hetet töltött a madárlátta kis községben, és mikor befejezték a forgatást főként a gyerkőcök mint a régi családtagokat alig akarhatták elengedni őket. Cserébe csokit, és gumicukrot kaptak.
Amikor a gyerekek megéheztek jóformán bármelyik házhoz betérhettek mert tudták nagyon jól, hogy sosem maradnak éhen, már kész volt a vacsora. Sült kolbászt ettek, kenyérrel, és héjában főtt krumplival, ami köszönhetően a szaftos, ízletes kolbászzsírnak mintha egyúttal gasztronómiai védőréteget is képezett volna a burgonya kérgén, és ettől csak még finomabb lett az étel.
A kenyérbelével kimártogatták a lábast, és megköszönték az ételt.
Azt rebesgették, hogy néhány gyerek később kamaszként felköltözött Pestre, hogy megpróbálkozzanak a Színművészeti felvételiével. Nem lehet pontosan tudni, hogy kiknek sikerülhetett, és vajon kik maradtak hoppon, vagy csupán csak kifogták a pechszéria lapokat mindenesetre egyszer éppen a Rákóczi úton sétálgatott az egyik gyerekből felcseperedett felnőtt fiatalember, amikor régóta nem látott gyerekkori kislány ismerősét vélte felfedezni az egyik mozis plakáton.
Titkon arra gondolhatott: ,,Vajon emlékszik-e még a kislány a gyerekkorára, és legkedvesebb barátaira, vagy az is csupán múltjának szerves része lett-e?!”